VERES MÓNIKA
IGAZ TÖRTÉNETEK – Milyen volt megélni a valódi közösségi szellemet a ‘40-es évektől a ‘90-es évekig?
Már 20 évvel ezelőttről, 20 éves koromból sem tudom felidézni azt a korszakot, amikor még a családtagjaim, ismerőseim és számomra ismeretlenek rendszeresen tartották a kapcsolatot egymással, naponta összejártak. A találkozáshoz minden lehetséges helyzetet meg is ragadtak. A gyerekek - mi – ebben a nagy, összetartó közegben nőhettünk fel, imádtunk minden ös�szejövetelt. Ezt a nagy közösséget éreztük a tágabb nagy családunknak. Örülök annak, hogy megtapasztalhattam ezekből az időkből nagyjából 10 évet, mielőtt végleg eltűntek. Még ma is látok elvétve néhány idős embert falvakban a ház előtti padon ülve beszélgetni, de a szomszédok számára készített, az udvarról nyíló közös átjáró kapuk már a legtöbb helyen végleg bezárultak, vagy fal épült helyükre. Ezeken a kapukon bármikor átléphetett a szomszéd és nem számított, hogy épp jókor jön, vagy za100 CsPM
var. Valószínűleg sosem zavart. A nagyszüleim udvarán két oldalon is volt ilyen kapu, mindkét szomszéd számára. Szüleim, Nagymamám, családtagjaim és ismerőseim segítségével elindultam felidézni azokat a korszakokat, amelyekben még természetes volt a nagy családdal, ismerősökkel, szomszédokkal való rendszeres kapcsolattartás és bizalom. Kaptam tőlük hosszabb-rövidebb történeteket a ’40-es évektől a ’90-es évekig. Olvashattok a régi házépítésről, gyermekszületésről, igazán egyedi humorról, ünnepekről, hétköznapokról. Kíváncsi voltam a vidéki, illetve paraszti élet és a városi közösségi élet egyedi hangulatára is. Az eltávolodás lassan indult meg, s nekem úgy tűnt, mintha a vége felgyorsult volna és már el is érkeztünk a mai, kapcsolattartásban beszűkült, magányos életmódhoz. Merre haladunk?
