7 minute read
AZ ELMÚLÁSRÓL ŐSZINTÉN 2.
Landgraf Arnold
AZ ELMÚLÁSRÓL ŐSZINTÉN 2.
Az előző részben a halál természetéről és a haldoklóban lejátszódó folyamatokról írtam és arról, hogy hogyan segíthetjük ezt. A második részben még foglalkozunk a halál folyamatával, majd az itt maradókkal kapcsolatban nézünk rá néhány dologra és közben arra, hogy már életünkben felkészülhetünk az eltávozásunkra.
A haldoklás, mint folyamat már jóval azelőtt elkezdődik, mint ahogy azt a fizikai (testi) szinten észrevesszük. Ezzel most nem egy ember energetikai rendszerében fellépő és az átlagember számára észrevehetetlen változásokra gondolok. Olyan változásokra gondolok, amiket egyébként nehéz meghatározni, mert egyrészt mindenkinél más lehet, másrészt leginkább akkor tűnik fel, ha nemcsak felszínes a kapcsolatunk a másik emberrel, hanem odafigyelünk rá.
A következőkre gondolok:
- a távozni készülő szeméből kihuny az az életteli fény, ami azelőtt jellemezte
- megváltozik a viselkedése, kevésbé lesz aktív
- lelassul, kivonja magát a mindennapi dolgokból
- szeret többet egyedül lenni
- többször emlegeti a múltat, mint korábban
- ki is mondja, hogy ő már legszívesebben elmenne
Ezek már fél évvel az esemény előtt is jelentkezhetnek. Így, ha elég figyelmesek vagyunk nem fog meglepetésként érni a szeretett személy akár váratlannak tűnő eltávozása sem.
Ha az anyag oldaláról nézzük a történéseket, akkor a test leépülése is látható ebben a folyamatban. A távozni készülő egyre gyengébb lesz, egyre jobban nehezére esik a mozgás, aztán már az ágyból sem tud kikelni. Étvágya csökken, majd már enni sem lesz képes, a nyelés is egyre inkább nehezére esik és a test csak a legalapvetőbb funkciókat fogja ellátni. Teste sápadttá válik, a beszéd is egyre nehezebben megy neki, végül nem fogja tudni kimondani a szavakat. Zavarodottá válik, elvesztheti az öntudatát, félrebeszél és olyan dolgokat lát, amik nem evilágiak. Összekeveredik benne múlt és jelen, sőt a közelmúlt és a régmúlt is.
A halál előtti időszakban feloldódnak az elme tanult mintái, lebomlik a személyiség és ezzel együtt meg-meg szakad az énvédelmi mechanizmus, amit a tudatalattiból tartottunk fenn. Így az önámításaink szertefoszlanak és képesek leszünk belépni a tiszta tudat állapotába. Ezt a folyamatot leginkább nagy türelemmel, együttérzéssel és a megérzéseinkre hallgatva tudjuk támogatni.
Ilyenkor, ha mellette tudunk lenni, meg tudunk érezni valamit abból, hogy mi fontos igazában az életben és mennyi felesleges dologgal töltjük az időnket. Valamint ráláthatunk arra, hogy mennyi elfojtott érzelmet, ki nem mondott fájdalmat és keserűséget, valamint meg nem bocsátást vagyunk képesek magunkkal cipelni az életünk során. Továbbá arra is ráláthatunk, hogy hány és hány ember terhét cipeljük magunkkal, sokszor évtizedeken át. Mindezt azért, mert megfelelési kényszerből, az elvárások mentén cselekedtünk és/vagy nem mertünk kiállni magunkért.
Ugyanakkor úgy gondolom, hogy a halál tulajdonképpen egy átmenet két tudatállapot között, egy ösvény, aminek megvannak a maga lépései és ha ezeket a lépéseket ismerjük és tudjuk hova vezet az ösvény, akkor nem a félelem lesz úrrá rajtunk, ha eljön az ideje a távozásnak.
A halálfélelem egyébként egy teljesen természetes érzés az elme oldaláról, hiszen az elmúlás gondolata – bármilyen aspektusban is merül fel bennünk – rettegéssel tölti el az elménket. Sőt, korunk egyik jellemző „betegségénél”, a pánikbetegségnél az intenzív halálfélelem a pánikrohamok tipikus tünete. Ami nem csoda, hiszen a sokszor együttesen is jelentkező tünetek teljesen megegyezőek azzal, amit avatatlanként a halállal kapcsolatban gondolunk: a hevesen vagy össze-vissza kalimpáló szívünk az infarktust, a nehéz légzés vagy légszomj a fulladást, a szédülés az eszméletvesztést vetíti előre, amik összességében olyanok, mintha a testünkből való kilépést, vagyis a lélek távozását előlegezné meg. Ezt a mindent átható félelem érzést azonban lehet tompítani, ill. enyhíteni, ha tudatosítjuk magunkban, amit az előző cikkem elején fogalmaztam meg: A Halál nem ellentéte az Életnek, hanem annak a része, mert az Élet örök és folytonos. Ugyanakkor a halálfélelem azt is jelzi, hogy élni akarunk, szeretjük az életet és ha erre koncentrálunk és nem a rettegésre, akkor képesek leszünk akár jelentősen is csökkenteni ezt az intenzív érzést.
Ám a halálfélelem indirekt módon is jelen van az életünkben, mert a legtöbb esetben a félelmeink mögött legmélyen a halálfélelem rejtőzik. Ugyanis az érzelmek mögött minden esetben egy gondolat áll, amit a legtöbb esetben nem is tudatosítunk, mert az érzelmi reakciónk elviszi a figyelmünket a kiváltó gondolatról. Amikor azonban sikerül beazonosítani ezt a gondolatot – ami a félelmet kiváltotta – akkor megfigyelhetjük, hogy az szinte mindig valamilyen veszteséget fogalmaz meg. Elménk pedig ezt a vélt vagy valós veszteséget legtöbbször összeköti a „végső veszteséggel”. Így köthető össze a legtöbb félelem érzés a halálfélelemmel.
A haláltól való félelemmel kapcsolatban érdemes tudni, hogy meggyorsítja a folyamatot, sőt, akkor is „halálos” lehet, ha a félelem alaptalan, mert egy olyan erőteljes lebontó folyamatot indít be a szervezetben, meg lelkileg és szellemileg is, ami a mulandóságot erősíti. Gondoljunk csak arra, hogy mostanra mennyi betegségről állítják már, hogy halálos. A halálnak éppen ezért nem megadnunk kell magunkat, hanem mint eshetőséget elfogadni, így megszűnik bennünk a félelem. Ezzel együtt az az erő, amit a félelem felemésztene, az megmarad. Ez viszont azért jó, mert ahhoz, hogy el tudjunk csendesedni, sok erőre van szükség, mert jönnek a gondolatok, az érzések és kibillentenek bennünket. Vagyis tartásra van szükségünk ahhoz, hogy szembenézzünk önmagunkkal és a halállal.
A halállal való szembenézést és annak megismerését a mi éghajlatunkon, a természeten keresztül egyértelműen megtapasztalhatjuk, hiszen kézzel foghatóan vagyunk képesek észlelni a mulandóságot, és megláthatjuk annak szépségét is. Hiszen egy őszi táj a legváltozatosabban mutatja meg nekünk, hogy mennyire gyönyörű az elmúlás. Amikor ott vagyunk a természetben, ezt legtöbbször észre is vesszük, ám amikor közvetlenül, érzelmileg érintetté válunk az elmúlásban, akkor csak a várható veszteségre tudunk figyelni és sajnos a legtöbbször nem vagyunk képesek látni a szépségét ennek a folyamatnak.
Azonban a természet mellett tulajdonképpen a mindennapi életünk is rendszeresen „felkészít” a halálra, vagy ha úgy tetszik „gyakoroljuk a meghalást”, hiszen az elalvást kishalálnak is nevezik. Ezért érdemes esténként őszintén számot vetni az adott nappal, ahogy a haldokló teszi, mikor kiönti a lelkét (erről írtam az előző részben), ezzel is mintegy felkészülünk a halálra. De nemcsak annak okán, hogy hasonló módon cselekszünk, hanem ha minden nap végén készítünk egy számadást az adott napról, akkor az aznapi sérelmeket, rossz döntéseink következményeit nem visszük tovább magunkkal. Utána nem fog foglalkoztatni bennünket, így a „kapuban” nem kell már megszabadulnunk tőle.
Ugyanakkor, mivel életünkre a ciklikusság vagy másképpen a körkörösség jellemző (1 év – Napkör, 28 nap – Hold-kör, 1 nap – Föld-kör, valamint az évszakok váltakozása), akkor, ha ezt a körkörösséget, ezt az ismétlődést az évszakok változásán és a napi számadáson keresztül képesek vagyunk felfedezni és megérteni, akkor a halál is sokkal természetesebb lesz a számunkra. Hiszen az is csak egy ciklus vége és egy új ciklus kezdete.
Még egy gondolatot engedjen meg Kedves Olvasó így a vége felé.
Amikor valamelyik szülőnk elmenni készül, sokszor mi magunk is megnehezíthetjük az elmenetelét azzal, hogy „meg akarjuk tartani magunknak”. Ez az „érzés” természetes lehet, ha szerettük édesanyánkat vagy édesapánkat. Azonban az „itt tartás érzése” még akkor is kialakulhat bennünk, ha kifejezetten rossz volt a viszonyunk a szüleinkkel, ugyanis a gyermekkorunkban meg nem kapott simogatás, elismerés, szeretet elérésének még a lehetőségét is veszni látjuk. Ekkor, ha ezt a „hiányt” nem dolgoztuk ki magunkból, akkor tudat alatt bekapcsol egy ragaszkodás a távozóhoz, bármennyire is rossz volt a viszony kettőnk között. Ugyanis az ő halálával megszűnik annak a lehetősége is, hogy valaha megkapjuk az elismerését vagy a szeretetét. Sőt a szülő elvesztésének lehetősége ráébreszthet bennünket arra is, hogy kezdjünk el felelősséget vállalni azon érzéseinkért, hogy „Ő” miatta rossz az életem, mert már nem fogunk tudni kire mutogatni.
A fentieket és az előző cikket olvasva Kedves Olvasó, úgy gondolom tudtam adni annyi információt a halálról, hogy azt alaposabban megismerhesse, mint folyamatot, valamint a halálfélelem eredetét, okát, mibenlétét, erejét és gyöngéjét is sikerült annyira feltárnom, hogy az már kevéssé fog tudni Önön uralkodni a későbbiekben.
