Kedves Olvasóim, leülhetünk egy teára?

BÚZA JUDIT

Kedves Olvasóim, leülhetünk egy teára?

Fahéjas, szegfűszeges, mézes, igazi szárított gránátalmát hoztam hozzá…

Nos, az év elmúlt hónapjaiban a küldetésemhez híven, igyekeztem a tőlem telhető legtöbb információt szavakba önteni és a tapasztalásaimat is átadni, bízva abban, hogy rányithatom a szemeiteket arra a teremtett csodára, akik TI Vagytok, egyénenként és mindannyian. Igyekeztem elmondani, hogy nem csak fizikai formák vagyunk, akiknek van lelke és szelleme, hanem határtalan szellem és halhatatlan lélek vagyunk, akiknek van egy fizikai megnyilvánulásuk erre az időre, amíg itt élünk, határtalan tudás és hatalom birtokosaiként, ha merjük felismerni és felnövünk hozzá, hogy éljünk is vele.

Lehet élni persze e nélkül is, de nem tűnik határtalan pazarlásnak és önszabotázsnak?

Kisgyermekként mindezt tudtuk, de a teremtés rendje szerint elfelejtettük és nem volt nehéz, mert úgy elámított bennünket a földi élet ezernyi újdonsága és igen, naivan magunkba szívtuk mások véleményét. Nem a túlzott boldogságra hajazó gondolatait, amit nem rossz szándékból osztottak meg velünk, amit mi el is hittünk, hanem féltésből, szeretetből, gondoskodni akarásból, de legfőképp azért, mert már ők sem emlékeztek a gyerekkori tudásukra. Elfelejtették, ahogy nagyjából vagy egészében mi is, mostani spirituális kifejezéssel élve, jó mélyen „elaludtunk”.

Egy sorozatot szenteltem annak, hogy az elménk számára is érthetővé és elfogadhatóvá legyen, hogy energia-lények vagyunk és miénk a hatalom, hogy önmagunkat irányítsuk, tesszük is, csak még nagyon sokan nem tudatosan, sőt bajt inkább teremtünk - amivel szívatjuk magunkat -, mint jót.

Írtam a szívünk, az agyunknál ötezerszer(!) nagyobb energiateréről és hatalmáról, amit nem használunk és arról is, hogyan tudunk ennek az erőnek, hatalomnak a birtokába kerülni ismét.

Hoztam példát hétköznapi hősökről - a kollégáim írásaiban is olvashattatok néhányukról -, akik orvosi protokoll nélkül vagy részben azzal, de „spontán gyógyultak”, mert volt bátorságuk a fejük helyett a szívük elméjének súgására hallgatni. A spontán gyógyult kifejezés a közfelfogásban azt takarja, hogy „gőzünk nincs róla, hogyan történt, de megtörtént”.

Írtam a művészről, aki tudatos önmagára és az élete nehézségeiből is képes alkotni, megmutatva a szépséget, sok ezer lelket érintve meg vele és írtam a tanító segítőről, aki éppúgy a küldetését éli a mindennapjaiban és tettem, amit a szívem szerint épp helyénvalónak éreztem.

Tettem még akkor is, ha ez néha túlnőni látszott rajtam erőben, időben és térben, ha kétségeim támadtak, vajon érthető vagyok-e, méltó vagyok-e erre, de átsegített a szenvedélyem mindezeken.

Ha olvasnád, vagy újraolvasnád itt csokorba szedve megtalálod mindet:

https://religio-spiritualis-muhely.webnode.hu/media-megjelenesek/

Ne riadj meg kedves Olvasóm, ez nem évértékelő lesz, épp ellenkezőleg.

Most szeretnék inkább lazán kicsit hátradőlni foteledben, vagy a kanapédon bekuckózni veled és csak úgy cél nélkül mesélni, engedni áramolni azt, ami áramolni akar.

A Lurdy házban jártam. Meghívtak egy rendezvényre, hát elmentem.

Mostanában azt vettem észre, hogy cselekvés-flowban vagyok, vagyis teszem, ami épp adódik. Kívülről ez szétszórtságnak tűnhet, de rájöttem, sosem voltam flottabb, rendezettebb, mint most és minden rendben van, olajozottan működik. Egyetlen dolog tervezett és az a klienseimmel megbeszélt időpont, azokat meg felírom, este ránézek a másnapra és annyi.

A Lurdyban egy régi közösségemet leltem meg és persze új arcokat is. Semmiért nem adnám a felragyogó arcokat, mosolyokat és öleléseket.

Hallgattam üzletembert, aki motivált, de rábeszélés nélkül, pusztán lehetőségeket vázolt fel, biokémikust, aki egy rég ismert anyagról tárt fel érdekes, új, tudományos tényeket és küldetésének éli, hogy a szer bekerüljön a köztudatba egy népbetegség hatékony alternatívájaként.

Fura, hogy a tudományos világban rengeteg kutatási eredmény és cikk van róla, (igaz angolul) és azok az emberek nem tudnak róla, akiknek a legnagyobb szükségük lenne rá.

Mostantól én is tesztelni fogom a hatásait a biofoton szkennerrel.

Hallgattam egy orvos-természetgyógyászt, aki szintén örömteli meglepetés volt, mert nem tegnap óta ismerem, de épp itt találkoztunk. Ő a régi „pogány” karácsonyi szer hagyományairól beszélt, Szent Lucáról, Luca székéről, annak valódi jelentőségéről, ami részben az, hogy mindennek meg kell adni a teret és az időt - mivel többféle fából, több napon át készült -, részben pedig a tisztánlátás.

(Amit persze elferdítettek, s mára már csak annyi maradt meg a köztudatban, hogy az éjféli misén ráállva, „meg lehetett látni a boszorkányokat”). Elmondta azt is, hogy rég Lucát idézve állítottak lucfenyőt, ami egyben a családi összetartás szimbóluma is volt, mint egy családfa.

A karácsonyi alma szertartásáról, ami az volt, hogy a családfő a vacsoránál, annyi részre vágott egy szép piros almát, ahányan az asztal körül ültek. Illetve, ha volt hiányzó családtag, ő is kapott egy cikkelyt, a hiányzó terítéke helyére, ez szimbolizálta a család egységét.

A kerecsensólyom röptetésről, amiből a karácsony szavunk is származtatható.

És mesélt az éjféli mise szokásáról, ami bizony régen épp, hogy nem éjféli volt, hanem hajnali szertartás, amivel a napkeltét, a fény újjászületését ünnepelték az őseink.

Velemben, itt Budapesttől nem messze, van egy ősrégi templom, bizonyításként, ahol december 24-én hajnalban az ébredő nap a templomablakon át egy falfreskót világít meg. Érdemes utánajárni.

És erről eszembe jutott a Pilisszentkereszt felett a hegyoldalban lévő Mária kegyhely, ahová szert tartani jártunk a nyári napforduló hajnalán, a Mária szobrot is így ragyogtatta fel a kelő nap fénye. A Napkultusz volt az őseink sajátja, Nap Apa és Föld Anya tisztelete, szeretete és mi mind a gyermekeik vagyunk.

De vissza a Lurdyhoz.

A szünetben teret adtam a még meglévő egyetlen addiktív szokásomnak, bár ami már sok éve csak képletes, a technikai vívmányoknak köszönhetően ugyan kevésbé káros, de akkor is addiktív, bár van némi szertartás jellege a megélésemben, lesétáltam hát a pláza elé.

Korábban említettem, nem kedvelem a plázákat, a néha tapinthatóan sűrű, zavaros energiájukat, a rohanó, nyüzsgő tömeget, a „jaj nehogy le- vagy kimaradjak valamiből” törtetést, a fáradt, csalódott, lemondó, a „nekem nem jutott” arcok sokaságát.

Meglepett, hogy most mindebből semmit nem érzékeltem. Sokan voltak, de nem kellett tolonganom, ritmust se váltanom, szabad utam volt, pedig egyszer el is tévedtem, mert engedtem a gyermeki lelkemnek, hogy bámészkodhassak. Fehérek, fények, ezüstök és királykékek vonzottak és „véletlenül” idén ilyen a magam készítette, nem épp minimalista adventi koszorúm is.

Régi karácsonyok emléke ébredt fel és kísér, idén a hetvenegyedik.

Azt mondják az ember 7 éves korától emlékszik folyamatokra, ezt megelőzően csak képek merülnek fel. Nos, lehet, az esetemben a kivétel erősíti a szabályt, vagy az írás az egyik olyan útvonal, amin át bejutok a múlt szövedékei közé is, de én emlékszem. Talán azért is, mert születésemtől kamaszkoromig olyan családban és helyen éltem, amire azt mondjuk, a fészekmeleg biztonsága.

Ahol túlzás lenne állítani, hogy változatlanság lett volna, sőt, de ha volt is ritkán „kanál-tányércsörgés”, az hamar lecsitult és soha senki nem maradt magára a bajban, s nem láthatott szükséget sem semmiben.

Már felnőttfejjel ébredtem rá, hogy ez a két háborút is megélt, csendes-szelíd, de mégis nagyon következetes nagyanyánk érdeme volt. Amit eltanultak az anyáink és mi is. Bízom az enyémek is tőlem.

Egy nagy családi ház tágas konyhája volt a mi szobánk, az egyik szoba anyám egyik nővéréé és családjáé, a másik a másiké, aki a keresztanyám is volt, a nagymama pedig a terasztól pár lépésre egy udvari szobában lakott. A lakrészek egy közös előszobáról nyíltak, így nem kellett papucsot se húznunk, hogy átmenjünk egymáshoz, de mindenki önálló tere ezzel együtt szent volt.

A nap sütés-főzéssel telt mindenhol. Mi gyerekek segítettünk, ha tudtunk, kuktáskodtunk, meg egymást kerülgetve cikáztunk az előszobában, a - „hozz egy tojást Bözsitől, kérdezd Valit van-e kis fölös zsírja, kevés lett, Gyöngyike, anya kérdi vaníliás cukor van-e felesleg?” - lázában és persze volt, minden.

Arról nem is szólva, hogy folyton rágtunk valamit, fél almát, pár szem diót, a végre kihűlt sajtos rudat, hol, mi esett kézre éppen.

Sötétedéskor azután cipőt, kabátot kellett húznunk az ünneplőre, azért a húsz lépésért át az udvaron nagymamához, mert az angyal nem jön, ha ott lábatlankodunk. Úgyhogy a kis fészekalja gyerek nagymama ágyán gyűlt össze, a sparhelt adta jó melegben, nagymama is már ünneplőben várt és tartott féken bennünket mesével, jó szóval, míg nem jött le valaki szólni, hogy csengetett az angyal.

Így jött velem a szokás, a szenteste szűk családi köre, szépen felöltözve, a sütés-főzés hevében leszorított hajtincsek is szépen frizurába rendeződtek a gyertyagyújtáshoz, az ünnepi vacsorához, s majd utána széledtünk szanaszét kedvünk szerint, csodáltuk a karácsonyfákat, ettük a sokféle szaloncukrot, Bözsi keresztanyám feledhetetlen hókiflijét, a relniben sült birsalmát kiskanállal és rajtunk tesztelték, kinek a bejglije sikerült épp jobban. Azután Vali nagynénéméknél megszólalt a zene a lemezjátszóból és nagyok, kicsik együtt táncoltunk, ünnepeltünk kifáradásig és szeren csére az ágyunkig se kellett messzire menni.

Egy karácsonyunk volt, ami kicsiben eltért az összes többitől, az az én szívműtétem évében volt, amikor másodszor születtem, 1960 vagy 61 decemberében, s ez abban nyilvánult meg, hogy valaki szeme mindig rajtam volt, nem viszem e túlzásba a viháncolást - így mondták -, nem kell–e már pihennem vagy ilyesmi. Igaz, hetekkel, hónapokkal korábban kétesélyes volt, hogy megmaradok-e egyáltalán karácsonyra. De engem hazahúzott a fészekmeleg, a gyógyító mély álmaimra meg az egész ház, benne mindenki egy emberként lábujjhegyen járva vigyázott és megtartott vele.

A nagymama már rég elment, ahogy őt követve a szüleink generációja is és lassan a miénk is a kicsekkolási fázis útja felé mendegél. Az én akkori kissé különleges karácsonyi ajándékom egy másik, nagyon is eleven lét megtapasztalása volt és bármennyire is messzi és ködös is az emlékezet távolában, a lelkem mélyén ott van a tapasztalás.

A szeretteink ott is, és itt is velünk vannak és a karácsonyi almaszeletek itt lesznek idén az ünnepi asztalon és ott az égi asztalon is várnak, csak ott Nagymama szervírozza, itt meg még én.

Kedves Olvasóm, köszönöm, hogy befogadtál, azt is, hogy bekuckózhattam hozzád és kicsit elmerenghettem együtt veled.

Ha most az történne, hogy karácsony szentestén egymagadban leszel, ahogy felnőtt létemben velem is megesett sok éven át, kérlek, magadnak készíts ünnepi asztalt és vágd fel azt a karácsonyi almát annyi felé, ahányan hiányoznak és meglásd, hogy nem leszel egyedül.

Kívánok neked áldott, békés, szép ünnepeket, boldog karácsonyt és ölellek szeretettel.