HOL VAN A SZÓ?

Kovács Katalin

HOL VAN A SZÓ?

Csendesedjünk, lassuljunk, olvasom mindenhol a karácsonyra hangoló cikkek tömegében. Ennek ellenére egyre gyakrabban kapom magam azon, hogy sietek. Nem csak az utcán, hanem minden rutin napi tevékenységemben, őrült tempóban mosom a fogam, kapkodva fésülködöm, még a főzés szent folyamata is szétdarabolódik e nagy igyekezetben. Hova rohanok? Miért nem tudok az „előírásnak” megfelelően lenyugodni és ünnepi hangulatba kerülni?

A kérdés költői. Mélyen, legbelül ott a válasz: haragszom magamra.

Volt egy néni, szívemnek igen kedves, olyan pótnagymama féle. Pár éve még hetente háromszor is megfordultam nála, de amióta új helyen dolgozom, egyre ritkábban láttam, pedig nap, mint nap ott mentem el a háza előtt. Még az ősszel történt, hogy a kapuban állt egyik reggel, megszólított, s invitált, térjek be hozzá kicsit. Munkába igyekeztem, így nem mehettem, de ígértem. Ígértem, hogy jövök. Őszinte örömmel engedett utamra, jól van aranyos, gyere majd, ha időd engedi.

Várt. És én nem mentem. Tologattam a látogatást: majd ha kevesebb munka lesz, majd ha jobban ráérek, majd karácsonykor, amikor békés és meghitt minden pillanat. Már nem vár e földi világon, két hete utolsó útjára kísértük. Haragszom magamra a halogatásom miatt, s a nagy sietéssel talán most ezt próbálom kompenzálni. Hogy legyen idő. Legyen idő MINDENRE.

De mi az a minden? Ami muszájból kéri, hogy adjak magamból, a kötelesség oltárán feláldozva a drága perceket? Vagy elfér mellette még az is, amit szívből szeretnék, magamért? És vajon marad-e még a kosár alján némi morzsa, másokért?! Időnk véges, és gazdálkodni vele nem is oly egyszerű.

Folyton rendelkezésre állni iszonyú energia. Örökösen készültségben lenni nekem olyan, mint végeláthatatlan háborút folytatni egy aljas és könyörtelen ellenséggel, amiben esélyem sincs leengedni, megpihenni, mert az életem múlhat rajta. Ott virít a nagy igazság, mint szépséges jégvirág a téli ablakon: AZ ÉLETEM MÚLIK RAJTA. Mi bújik meg e szavak mögött?

A legjobb anyák akarunk lenni a világon, mert érte mindent is… (feláldozunk). Szaladunk, ha hívat a főnök. Erőn felül vállalunk be plusz munkákat, csak hogy felkéredzkedhessünk a maximalizmus keresztjére (önszántunkból természetesen). Ugrunk a telefonra, azonnal nézzük az üzenetet, ha csippan a mindenható.

Impulzusáradatával, a hadiállapot folyamatos fenntartásával felemészt ez a világ. Elfogyaszt, kiszipolyoz, bekebelez.

HA ENGEDED.

Zombiként élsz, elszigetelődsz. Fizikai szükségleteid kielégíted ugyan, de mi van a lelkeddel, az érzelmeiddel?

Modernkori játékgép ez, mely egyre csak nyeli a beledobált életerő-érméket, te pedig reméled, hogy egyszer majd neked is kicsengeti a főnyereményt, hisz annyi mindent beáldoztál érte: időt, energiát, de legfőképpen önmagadat.

Zombiként élsz, elszigetelődsz. Fizikai szükségleteid kielégíted ugyan, de mi van a lelkeddel, az érzelmeiddel? Az is pipa, vagy mégsem? Rád vajon figyel valaki? S te figyelsz-e másokra?

Valahol meg kell húzni a határt. Valóban, de talán nem horizontálisan, hanem vertikálisan. Elég csak egyetlen kérdést feltenni magadnak: Milyen kapcsolódásra vágysz? Felszínesre, netán mélységeiben gazdagra, értékesre, kölcsönösre?

És a bónusz-kérdés: Meg tudod-e engedni magadnak? Vagy rohansz tovább és hagyod, hogy újra meg újra beszippantson a képernyő? Elveszi az időt másoktól. TŐLED veszi el az időt. A lényegi, igazi, valós élettel feltöltő kapcsolódástól. Tényleg ilyen buták vagyunk, hogy az azonnali érzelmi löketet adó, de ugyanolyan gyorsan el is illanó karaktereket választjuk? Az „üzike” általi hamis meggyőződést arról, hogy fontos vagyok? Bekóstolt engem is, nem tagadom. Egy időre függővé tett. De én nem akarok küzdeni a figyelemért, a szeretetért. Nem akarok feloldódni a nagy kékben, nem akarok beolvadni a nagy semmibe a folytonos görgetés által. Hangjelzés és írásjelek helyett igazi, kimondott szavakra vágyom, valódi jelenlétre.

HOL VAN A SZÓ, MI HIÁNYZIK? Milyen kapcsolódásban lelhető fel? Pont abban, amit elmulasztottam megadni a szépkorú néninek és megadni magamnak. A vele való beszélgetések ugyanis nemcsak őt töltötték meg szeretve-vagyok érzéssel, nem csak neki adtak felemelő, boldog perceket, hanem nekem is.

Megtalálni ezt az érzést néma szavakba öntve, mikor két ember őszintén egymás szemébe néz. Megelevenedik, amikor átölelnek, megsimogatják a kezed, puha puszit nyomnak a homlokodra.

Fellobban, mikor apró meglepetést hagy neked valaki az ajtó előtt. Benne van a szeretettel készített kávé ízében. Tiéd lesz, mikor megengeded magadnak, hogy néha más készítse el. Az ember számára a béke és ez a fajta harmónia jelenti az egyensúlyt. Az önmagunkra és egymásra irányuló tiszta figyelem elengedhetetlen az élethez, és csakis ezeken a létező, őszinte és odaadó értékeken alapuló emberi kapcsolatokon keresztül fogunk tudni TÚLÉLNI.

Fontossági sorrendet én tudok felállítani: a fiatalabb.

Gondolj csak bele, nekünk pillanatnyi feloldódást ad a pixel-drog, de mije van egy okostelefon nélkül élő idősnek? Valahol véges, ám mégis tengernyi ideje. Nekik mi hoz felszabadítást? Érzelmi elhanyagolásban tengetik napjaikat. És mégis… Mert példát bátran lehet venni, akár a szóban forgó ősz hajú néniről is. Tavaly karácsonyi, Kedvességek kicsiny boltja című cikkemben őt idéztem meg, mikor arról elmélkedtem. „Egyedül van-e mindenki, aki egyedül él? Magányos, elveszett, búskomor?

És (nála) mégis.

Volt vízbe állított fenyőág, angyalhaj és betlehem.

Konvektor tetején szárított narancshéj.

Lelki tisztaság és ünnepi áhítat.

A nyitott szív csodája a bezárt kapun belül.”

Törődni kell, és nem várt törődést kapunk. Ahhoz pedig, töltődni: rátalálni arra a folyton lobogó, lelkesítő tűzre, arra a szenvedéllyel végzett tevékenységre, ami újra meg újra százszázalékos szintűre frissíti belső forrásunkat, LÉT-ELEMÜNKET. Nekem az, hogy írhatok, és e magazin berkein belül egy ilyen fantasztikus csapattal dolgozhatok együtt, pont ilyen. Köszönöm nekik ezt a csodákban gazdag évet, a tartalmas és érdekfeszítő szerkesztőségi üléseket és a lap hasábjain életre kelt színvonalas és sokszínű lélek-lángot.

Ki a hiányt teremti, hiánnyal lesz gazdagabb. Ezzel a lappal, az írásainkkal, amit önmagunkból önmagunk által alkotunk, értéket teremtünk. Ezt adjuk tovább Nektek, Önöknek – olvasóknak.

„Szeretnék álmodni egy szebb holnapot

Melyet szebbnek láthatok

Szeretném, ha másképp élhetnénk

Egymásra nyíltan nézhetnénk.”

(Hol van a szó c. dalból idézve)

fotók: mti