Hópehely szállt az orrodra

GYURKOVICS ESZTER

Hópehely szállt az orrodra

Nézem a karácsonyi fényeket, ahogy ballagok haza a suliból. Már egyre több embert érintett meg az ünnep hangulata, állapítom meg december elején - annak ellenére, hogy sokan panaszkodnak, még nem esett le az első hó, és hogy nem lesz fehér karácsony. Páran műhóval megoldották. A szomszéd néni már kitette azt a mozgó mikulást, amitől féltem kiskoromban, a másik utcában már messziről lehet látni a villogó orrú Rudolfot, a sarkon lakó család meg a tavalyi önmagukat is felülmúlva, olyan pompázatosan díszítette ki a kertet, amilyen dekorációt addig csak amerikai filmekben láttam.

Az én szívem is díszbe öltözött, de ezúttal máshogy. Nem olyan gyermekien, mint eddig. Egy olyan érzés mozgolódik bennem, mintha pillangók bélelték volna ki a bensőmet, akik kishíján a föld fölé repítenek. Nem is érzem a talajt a lábam alatt, és az összes színes karácsonyi fényt rózsaszínnek látom.

Nem tudom, mi ez, csak azt tudom, hogy miattad történik. Akkor érzem ezt, amikor a szemedbe nézek. Amikor a nevemen szólítasz. Amikor hallak beszélni. Amikor nézem a mozdulataidat, a járásodat. Vagy amikor rád gondolok. Vagyis mindig.

Ma is megvártál a gimi előtt. Bár ezúttal nem a tanárinál, ahol szoktál, hanem bevállaltad a fagyoskodást a téli hidegben az iskola mögötti padnál, és én pontosan tudtam, miért. Azt mondtad, nem fáztál, pedig én láttam, hogy teljesen kipirult az arcod. Azt akartam hinni, hogy miattam, de egyértelmű volt, hogy a hideg csípte ki. Ugyanis még akkor sem mertem elhinni, hogy igaz lehet. Nem lehet ekkora szerencsém, hogy a fiú, aki tetszik nekem, éppen nekem udvarol. Már az egész iskola tudja, hogy mi összetartozunk, csak még mi nem.

A portásnéni ablaka előtt kezdődött. Te kinyomtatni akartál nála valamit, én fénymásolni. Amíg vártunk rá, váltottunk pár szót. Megtudtad, hogy elsős vagyok, én megtudtam, hogy te meg harmadikos, és hogy neked van a legkifejezőbb szemed az egész suliban. Mire visszaértem az osztályteremhez, rájöttem, hogy az egész világon.

A rá következő szünetben már be is mutatkoztunk egymásnak, és onnantól kezdve te egyre több szünetben szólítottál meg. Eleinte szárnysegédekkel, és óvatos módon én is mindig barátnőkkel vettem körbe magam. Később már nem igényeltünk támaszokat, és egyszercsak azon kaptam magunkat, hogy kettesben töltünk egy szünetet. Aztán kettőt, utána még néhányat, végül az összeset. Nem bírtam figyelni órán, folyton csak az óramutatót bűvöltem, hogy kicsöngetésközeli állapotba kattogja magát. És mikor egy másfajta csöngetés szólalt meg, a világ minden fájdalmával búcsúztam el tőled, mert 45 perc az örökkévalóságnak tűnt.

Egyszer megleptél, mikor megvártál a tanári előtt a tanítás után. Na jó, a szándékon talán nem lepődtem meg annyira, viszont én úgy tudtam, neked aznap csak öt órád volt, míg nekem hat, de te hevesen legyintve szabadkoztál, miszerint én emlékeztem rosszul. Azt mondtad, egy hazakísérés nem tíz percig tart, és nem vet véget neki a becsöngetés. Nevettem, mert öt percre laktam az iskolától. Életemben először akkor nem tetszett annyira, hogy olyan közel. Azt viszont jól gondoltad, hogy a hazasétálások alatt kötetlenebbül, figyelő tekintetek és időbeli korlátok nélkül tudtunk beszélgetni. Eleinte semmi extráról. Meséltél a suliról, az osztálytársaidról, közös tanárokról. Megnevettettél, ahogy félelmetesen élethűen kiparodizáltad őket. Én szóhoz sem jutottam melletted, de nem azért, mert nem hagytál volna érvényesülni. Az általában beszédes énem lebénult, amint hűvöszöld szemedbe néztem, és csak egy reszketeg kis virágszál maradtam, aki belőled fotoszintetizál. Az agyam rántottává sült, és semmi értelmes nem jutott eszembe. Te egyébként is sokkal érdekesebb történeteket osztottál meg velem, szerettelek nézni beszéd közben, és szerettem hallgatni a hangod. Szentségtörésnek éreztem volna, ha belevágok édesen búgó szavaidba.

Később, amikor megtanultam melletted értelmes mondatokat alkotni, az érdeklődési köreinkről és hobbikról is beszélgettünk. Kiderült, hogy akadt néhány közös. Majd kiszaladt a szádon egy-két bók, és én annyira zavarba jöttem, hogy a kapubejárónktól egészen a szobám biztonságába menekültem.

Egy ideig még a szemkontaktust is kerültem veled. Mind a helyzet új volt nekem, mind az érzés, amit kiváltottál belőlem. Nem tudtam hova tenni, nem mertem, és nem is tudtam róla beszélni. Hiányoztak a szavak, a találó megfogalmazások, a régi, kézzelfogható, egyszerű és biztonságos érzéseim, az ártatlannak tűnő, kellemesen évődő beszélgetéseink, és a bátorság, hogy a tapasztaltabb barátnőimtől tanácsot kérjek.

Te sem értetted, mi lelt. Úgy elmondtam volna, de előtted végképp nem akartam elásni magam, hogy megijedek egy olyan mondatodtól, hogy szép a mosolyom. Ismét elvesztettem a nagy nehezen újratanult beszédképességemet, ezzel teljesen összezavarva téged. Jogosan hihetted azt, hogy udvarlásod egyoldalú, de én nem akartam, hogy ezt hidd. Azt akartam, hogy tudd, teljesen beléd szerettem, és hogy ez az érzés ijesztett meg. A tudat, hogy te nem egy popsztár vagy a szobám faláról, nem a suli elérhetetlen szépfiúja, aki a magamfajtákat észre sem veszi, nem egy olyan élettelen, szoborszerű alkotás, akiről bátran fantáziálhatok, mert tudom, hogy úgysem válik valóra. Te valóság vagy. Amit érzek, az is az. És ez félelmetes.

De hogyan is magyarázhattam volna el ezt neked, amikor még egy bókra sem megfelelően reagáltam? Hogyan is közölhettem volna ezt veled, amikor a szemedbe nézve még a saját nevemet is elfelejtem? A tinimagazinok miért nem írják, hogyan kell egy ilyen helyzetben viselkedni?

És te ekkor, sok kihagyott szünet és hazakísérés után vártál rám a padnál, dideregve, kipirult arccal. Méghozzá azért ott, nehogy téged a tanárinál meglátva elmeneküljek. Ott elkaptál, ott szembesítettél. Megkérdezted, hazakísérhetsz-e, pedig sosem szoktad. Bólintottam. Tőlünk – tőled – szokatlan módon, elég csendesen telt el az az öt perc, és elég hosszúnak is tűnt. A karácsonyi dekorációk adtak pillanatnyi beszédtémát, de tényleg csak pillanatnyit. Te megjegyezted, milyen vicces a mozgó mikulás, és meg csak egy „ühüm”-mel válaszoltam. Azt is mondtad, a sarokkerti karácsonyi miniváros hóban jobban mutatna, és hogy milyen kár, hogy idén még nem esett. Ühüm.

Megálltunk a házunk előtt. Lepergett a szemem előtt az életem. Vártam, hogy szakítani fogsz. Illetve azt nem, hiszen nem jártunk, és ezek szerint már nem is fogunk. Még a gondolataim is zokogtak, amint megfogalmazódtak bennem. Hallottam könnyáztatta lelki füleimmel, amint kimondod a végzetes szavakat, miszerint neked ilyen szerencsétlen, ügyetlen, néma lány nem kell, és én legbelül igazat is adtam neked. Csakis én tehetek róla, hogy elszalasztottam életem szerelmét.

De nem ez történt. Egy becsomagolt dobozt húztál elő a kabátod alól. Boldog szülinapot kívántál. Megígértetted velem, hogy csak egyedül bonthatom ki. Aztán elköszöntél, és eltűntél a villódzó fénytengerben.

A hűvöszöld szemed, a kipirult arcod, a pillangók a testem helyén, az óra bűvölése és a nagy érzelmi turmixgép teljesen elfeledtette velem, hogy aznap lettem tizenöt éves. Fejvesztve rohantam a szobámba, és remegő kézzel nyitottam ki az ajándékot. Szívecske alakú pralinék dobogtak felém. És, még ha ez nem lett volna elég egyértelmű, a csokikák közé egy levelet is rejtettél. „Boldog születésnapot, te aranyhajú szépség! Te vagy a legszebb és legokosabb lány, akivel valaha találkoztam. Maradj mindig ilyen. Velem.”

Sírtam. Bőgtem. Még sosem zokogtam így. Addig csak szomorúságból sírtam, esetleg dühből vagy tehetetlenségből. De ahogy aznap este hullattam a könnyeimet a szívecske alakú édességekre, azt a fajta sírást nem tudtam értelmezni. Meghatódtam? Megkönnyebbültem? Örömömben sírok? Az lehetséges egyáltalán?

Egész éjjel nem tudtam aludni. Rongyosra olvastam azt a gyöngybetűkkel írt két sort, és próbáltam viszonozni. Már tele volt a papírkosár, de egy tollvonásommal sem tudtam megközelíteni azt a mélységet, amit te felszínre hoztál belőlem. Még mindig hiányoztak a megfogalmazások, és szavak az agyamból, szilárdság a testemből. Az utóbbi hónapok és az aznap történései, az ajándékod és az érzéseim egy nagy lüktető szívvé változtattak, aki képtelen volt az érted való dobogáson kívül más cselekedetre.

Másnap nem kerestél a szünetekben, és én sem téged. Mindketten megilletődtünk, zavarban voltunk, a kimondott és ki nem mondott szavak nyomásában botladoztunk. De én, első határozott cselekedetem ként végre tettem róla, hogy szemkontaktusba kerüljünk.

Már nem kaptam el a tekintetem, sőt az összes démonomat legyőzve egyenesen, nyíltan és biztatón a szemedbe néztem. Még egy mosolyra is képes volt az arcom. De többre nem. Nem egy tízperces szünetben akartam viszonozni a soraidat, a szándékaidat.

Jéggé fagyva vártál a padon. Ezúttal én kérdeztem meg, van-e kedved hazakísérni, pedig én sem szoktam soha. Mindig olyan magától értetődő volt, de aznap nem. A csönd sem, ami köztünk honolt. De ez nem olyan feszült csend volt, mint előző nap. Más energiák rezegtek benne. A mozgó mikulás mintha pont nekünk integetett volna, Rudolf meg az orrával morzézta le, hogy csak pillanatok választanak el minket a szerelmes igazságtól.

Megálltunk a kapubejárónk előtt. Azt hittem, ekkora már fogom tudni, mit mondjak, de még mindig csak egy dobogó szív voltam. A földet bámultam, de attól sem lettem emberibb formájú, ezért inkább a szemedbe néztem, hátha az ihletet ad.

És ekkor megláttam valamit. Egy hópelyhet, ami épp abban a pillanatban szállt az orrodra. Meglepődve, és kissé hitetlenül néztem fel az égre, és te követted a példámat. Esik a hó, állapítottad meg, mire én elnevettem magam. Te ismét leutánoztál, és együtt nevettünk tovább. Még egy hópehely olvadt el az orrodon, és mikor odanyúltam volna, hogy letöröljem, már tudtam, mit kell tennem. Ide nem szavakra van szükség.

Amint félig behunyt szemmel közelítettem feléd, már te is tudtad, mi következik. Bizonytalanul, óvatosan ugyan, de eggyé váltunk a hóesésben. Finoman, puhán, lágyan, gyengéden. Később meg bátrabban és egyre szenvedélyesebben. És egyáltalán nem olyan nyálas meg undorító volt, mint amivel a barátnőim riogattak, de nem is olyan ablaktörlős, mint amilyen technikákkal teletömték a fejem a tinimagazinok. Az pont úgy volt tökéletes, ahogy megtörtént.

Megkaptam tőled a tökéletes ajándékot. Nem szülinapomra, még csak nem is karácsonyra, hanem egész hátralévő életemre.

Sok csodálatos hónapot töltöttünk együtt, mielőtt vége lett. Rengeteg élménnyel és sok olyan elsővel, amit csak egy kapcsolat adhat. De ami az első szerelmeket illeti, azoknak általában vége szakad. És, ahogy az szintén lenni szokott, kegyetlenül fáj. Újabb olyan érzéseket kellett átélnem, amiket azelőtt még nem tapasztaltam. Arra a rettenetes kínra nem is létezik jól leíró megfogalmazás. És hazudnék, ha azt mondanám, azóta teljesen elmúlt. Hiszen egy ajándékot még annak sem illik visszavenni, aki adta. Meg sem kérdeztél, meg akarom-e tartani. Pedig én meg akartam.

A következő szülinapomat már nélküled töltöttem. Gyűlöltem az egészet. A karácsonyi fényeket, a kivilágított Rudolfot, az idő múlását, illetve azt, hogy nélküled múlik ez az idő. Gyűlöltem azt, hogy nélküled létezem e gonosz világban, és nem értettem, létezésem miért ünnepelni való. Még túl friss volt a seb, túl élénk a sok emlék. A tizenhetediknél kezdtem belátni, hogy nem érdemes öngyilkosnak lennem, mert még annyi szépet tartogat számomra az élet.

Igazam lett. Ahogyan az szintén meg van írva a nagykönyvben, mindketten megtaláltuk a helyünket a nagyvilágban. De, a soraid és ígéreted ellenére, nem egymással. Jó messzire sodort minket egymástól az élet, mindketten megházasodtunk, családot alapítottunk. Azóta már eltelt a huszonötödik, sőt a harmincötödik szülinapom is. Mindig sok szép ajándékot kaptam, de azt, amit te adtál, nem lehet felülírni. A karácsony közeledtével kitörölhetetlenül eszembe jut, és síró meg nevető pillangók árasztják el a belsőmet, amik a szememen kicsordulva telítenek meg nosztalgiával.

A mostani lakhelyemen már színes, hideg- és melegfehér, különböző koreográfiára villogó fényfüzérek kísérik a munkából hazafelé tartó utamat, Mikulás-szánt húzó kivilágított rénszarvasok az erkélypárkányokon, és ablakokba kitett betlehemek. Mind az én szívem ritmusára villódznak, a húsz évvel ezelőtti dobogásomra táncolnak. Felelevenítik azt a hangulatot, amit te egyetlen, hűvöszöld nézéseddel elértél. Ilyenkor elmélázom azon, hogy vajon a te, első szerelmekről szóló nagykönyvedben is ez áll-e. Meg azon, hogy idén vajon fehér lesz-e a karácsony.