IGAZ TÖRTÉNETEK –Milyen volt megélni a valódi közösségi szellemet a ‘40-es évektől a ‘90-es évekig?

Veres Mónika

IGAZ TÖRTÉNETEK –Milyen volt megélni a valódi közösségi szellemet a ‘40-es évektől a ‘90-es évekig?

Már 20 évvel ezelőttről, 20 éves koromból sem tudom felidézni azt a korszakot, amikor még a családtagjaim, ismerőseim és számomra ismeretlenek rendszeresen tartották a kapcsolatot egymással, naponta összejártak. A találkozáshoz minden lehetséges helyzetet meg is ragadtak.

A gyerekek - mi – ebben a nagy, összetartó közegben nőhettünk fel, imádtunk minden összejövetelt. Ezt a nagy közösséget éreztük a tágabb nagy családunknak. Örülök annak, hogy megtapasztalhattam ezekből az időkből nagyjából 10 évet, mielőtt végleg eltűntek.

Még ma is látok elvétve néhány idős embert falvakban a ház előtti padon ülve beszélgetni, de a szomszédok számára készített, az udvarról nyíló közös átjáró kapuk már a legtöbb helyen végleg bezárultak, vagy fal épült helyükre. Ezeken a kapukon bármikor átléphetett a szomszéd és nem számított, hogy épp jókor jön, vagy zavar. Valószínűleg sosem zavart. A nagyszüleim udvarán két oldalon is volt ilyen kapu, mindkét szomszéd számára.

Szüleim, Nagymamám, családtagjaim és ismerőseim segítségével elindultam felidézni azokat a korszakokat, amelyekben még természetes volt a nagy családdal, ismerősökkel, szomszédokkal való rendszeres kapcsolattartás és bizalom. Kaptam tőlük hosszabb-rövidebb történeteket a ’40-es évektől a ’90-es évekig. Olvashattok a régi házépítésről, gyermekszületésről, igazán egyedi humorról, ünnepekről, hétköznapokról. Kíváncsi voltam a vidéki, illetve paraszti élet és a városi közösségi élet egyedi hangulatára is.

Az eltávolodás lassan indult meg, s nekem úgy tűnt, mintha a vége felgyorsult volna és már el is érkeztünk a mai, kapcsolattartásban beszűkült, magányos életmódhoz.

Merre haladunk?

A család, a társadalmi együttélés legalapvetőbb egysége igen változékony tud lenni a társadalmi viszonyok függvényében, ahogyan az emberi kapcsolataink is. A 18. század környékén egy új házasság létrejötte gyakran külsős emberek döntése volt.

A polgárosodás hatásai elindították szerkezetének változásait, a többgenerációs modellt lassan felváltotta a kiscsalád egysége. Itt már a család és a háztartás eggyé vált, a nők munkavállalása, jövedelemhez jutása és a feminista mozgalmak a feleket is az egyenjogúság felé mozdították.

Ezek a változások a 19. század végére nagyrészt megtörténtek.

Már ekkor felmerültek olyan kérdések, amelyek azt vizsgálták, hogy vajon a gazdaság és a technológia rohamos fejlődése feláldozza -e a családot az egyén személyes fejlődése, képességeinek szabadabb kibontakoztatása érdekében? A családok és a kapcsolatok változásaiban találhatunk -e párhuzamot? Én úgy gondolom, hogy igen.

Nagymamám 92 éves. Ő a ma élő utolsó nagyszülőm. Jó lett volna mindegyik nagyszülőm történetét meghallgatni és megörökíteni, amíg lehetett. Ők az utolsó fejkendős, kucsmás idősek, akiket láthatunk. Az interjú ötletét igazán örömmel fogadta és napokig tudott volna mesélni nekem. Főként a gyerekkoráról szeretett beszélni, hihetetlen módon még hatéveskori eseményekre is élénken emlékszik:

„’43-ban, amikor apám a születésnapját tartotta, rengetegen összegyűltünk. Nagy volt a családunk, apám nyolc testvérével nőtt fel. Jöttek az ismerősök, szomszédok, sőt, voltak olyan beeső roma vendégek is, akik megszimatolták, hogy ünnepelünk és váratlanul megjelentek, bekéredzkedtek. Ők is bejöhettek hozzánk.

Szép, nagy lakásunk volt. Anyám egy kemence kürtőskalácsot sütött. A tengeri csutkáját levágta, kifőzte, megzsírozta és arra tekerte rá a kalácstésztából készült csíkokat. Cukros dióba forgattuk. Kisülve vajas töltelékkel megtöltöttük. Ezek kisebb kürtőskalácsok voltak, nem olyanok, amilyeneket ma lehet kapni. 12 éves voltam. Milyen sokat kellett csinálni! Én kaptam feladatul a vajas krém betöltését az összes süteménybe kiskanállal.

Olyan disznótorok voltak nálunk! Minden évben. Apám nem szeretett állatot ölni. Ilyenkor elment velem a kútra, közben kiadta, hogy 2 kg hájból süssenek az asszonyok hájas süteményt a családnak. Egy kemencényi sütemény sült. Az egész nagy család összegyűlt, négy felnőtt lánytestvér, mindenki segített. Az unokatestvéreim szegény, nyolc gyermekes család voltak. Mondtam, hogy őket is hívjuk el! El is mentem értük, hoztam őket és körülültük az asztalt együtt, koccintottunk. Olyan jól éreztem magam!

Nagy pincénk volt. Amikor összegyűlt a sok parasztember odalent, apám mindig borral kínálta őket. A fodrász is ide járt és mindenkit itt nyírt meg. Volt, hogy őt is talicskával kellett este hazatolni a falu végére. Akkora pincénk volt, hogy nagyjából 32-en bújtunk el itt a légi támadás idején.

A szomszédokhoz átjártunk, nekik is volt kulcsuk a mi kapunkhoz. Anyám otthona mellett két szomszédnál is hét gyerek volt. Hét gyereke volt Bíróéknak és hét gyereke „Kötéltáncos” Bíróéknak. Anyámnak összesen 32 keresztgyermeke volt, mégpedig mindegyik hivatalosan! Akkoriban minden gyereknek kellett keresztszülőt találni és gyakran számára idegen ember vállalta a feladatot.

Mi sosem Lottóztunk. Egyszer, ’58-ban egyetlen szelvényt vettünk, és nyertünk egy televíziót tárgynyeremény sorsoláson. A mi televíziónk volt a 32. a faluban. Egy héten kétszer volt adás, mindig csak este. Ilyenkor a szomszédok átjöttek műsort nézni, nem volt már szabad ülőhely sem nálunk. Voltak gyerekek is, legalább nyolcan. A televízió közösséget épített nálunk.”

Szüleim történeteit már kiskoromtól ismerem. Ha nem meséltek volna nekem ezekről az időkről, most nem tudnám érzékelni a változást és az irányt sem. Családom múltjának ismerete hatással van az értékrendemre. Kérésemre néhány emlékezetes és a mai szokásoktól igen eltérő történetet idéztek fel:

„Az ’50-es évek elején épült a szüleim háza. Amikor egy fiatal a családalapítás korába lépett, akkor az volt a szokás, hogy a fiatal férfi új otthonának megteremtéséhez a rokonok, ismerősök komoly és hatékony lépéseket tettek. Berettyóújfalu, a település, amely akkor még nem kapta meg a városi rangot földterületeket osztott kedvező hitelre a régi kórház észak-nyugati részén. Így lett meg a telek.

A háború utáni szegény világban alig voltak lehetőségek. Itt kezdett szerepe lenni a rokonságnak, ismerősöknek, akik segítettek egymásnak, szerepet vállaltak a munkában, ügyüknek érezték, hogy részt vegyenek. Volt, aki építőanyagot ajánlott fel, volt, aki segítséget. Mindig került a családban egy ezermester, aki a bonyolultabb részeket, az építkezés vezetését magára vállalta.

Amikor összegyűlt a megfelelő mennyiségű építőanyag a kezdéshez, akkor mindenki félretette a saját egyéni elfoglaltságát és az akkori szokásoknak, technikáknak megfelelően elkezdték építeni a szoba-konyhából álló, körülbelül 40 m2-es kis házat.

Mindenki jókedvvel, segítő szándékkal állt a nehéz fizikai munkához. Sokszor épp az jelentette a gondot, amikor olyan sok volt a segítő ember, hogy nem jutott mindenkinek egyenlően munka. Egyszerű ételek, italok mellett, kimondottan jó hangulatban, baráti, érzelmi alapon működő, élményszerű építkezés zajlott. Mindenki segíteni akart!

Valódi kitartás volt. Nem kezdtek el az emberek szállingózni a munka közepénél. Még azok az emberek is összekovácsolódtak, akik egyébként eltérő véleményben álltak egymással. Itt nem volt vita.

Az egyszerűbb emberek szegényen éltek. Bár a gazda kínálta a munkásokat étellel, ők mégis hihetetlen tapintatossággal igyekeztek este hamarabb hazamenni, hogy megkíméljék őt a kiadásoktól. Szóba sem került soha, hogy bárkinek is pénzt kellene adni a munkáért. Viszont a segítség viszonzása természetes volt.

Amikor a ház felépült, a család egy őszinte köszönetnyilvánítást tett, szerény kis ünneplés után mindenki örömmel ment haza. Később visszajártak, mint jó barátok, rokonok, „tanyázni”. A kifejezés a tanyasi emberektől ered, akik egymástól több száz méterre éltek szórt tanyákon és főként téli estéken átjártak egymáshoz beszélgetni, történeteket mesélni, enni, inni.

S hogy milyen házunk épült fel? Az utcák infrastrukturális kiépítése teljesen hiányzott, nem volt járda, víz, villany. Egy darab petróleum lámpánk volt az egész házban. Apám ezt használta a lovak gondozásához is, amikor hajnalban felkelt. Amíg kint volt náluk, addig én féltem a sötétben. Vártam az ablakon át megjelenő fény pislákolását és akkor tudtam, hogy jön visszafelé.

A ház padlója döngölt agyagpadló volt, amit anyám finom földdel kevert vízzel mosott fel. Kemencét és beépített sparheltet használtunk. A szobában az egyik ablakban csak egy szimpla üveg volt beépítve. Volt „hat forintos rádiónk”, aminek hat forint volt a havidíja és állandóan a Kossuth rádiót közvetítette.

Én ebben a világban éltem gyerekként. Ezért is van az, hogy mindent megbecsülök és a dolgoknak látom az értékét, ezért nem dobom ki őket. Megjavítom, sőt, készítek belőlük más eszközöket, így újra életre kelnek. A szülői házunk a mai napig áll.

A saját házunkat a ’80-as években építettük. Maga a szellemiség még ekkorra sem változott meg, csupán egy felelős szakember bevonásával haladt az építkezés. De minden házilag ment. Nálunk körülbelül 30 fős segítő brigád gyűlt össze. Mindig tőlem kérdezték, hogy mit csináljanak és sokszor már nem tudtam munkát adni nekik. Ekkor az anyagi fedezet már sokkal jobb volt. A szülők jöttek főzni, a gazda maximálisan beleadott mindent reggel, délben és este az étel és ital ellátásba. Ahogyan sejteni lehet, utóbbinak egészen különleges szerepe volt a hangulat varázsának fenntartásában.

A kis családtagok megérkezése szenzációs esemény volt. A babalátogatás már aznap elkezdődött, amikor hazaértünk a kórházból. Nem várt senki sem hetekig, hónapokig. Nem volt illetlen az érkezés, és senki sem jelentkezett be előre.

Akkoriban más babalátogató ajándékokat hoztak: kis ruhákat és játékot is, emellé teljes ellátmányt. Fontos volt az a valós segítségnyújtás megadása, amellyel a család terheit a főzésről hosszú napokra teljes mértékben le tudták venni. Finom ünnepi főtt ételeket, süteményeket, házi tortát, sülteket, csirkét kaptunk. A távolabbi ismerősök is segíteni akartak a sok-sok étellel, voltak, akik több, mint 200 km távolságból érkeztek a nagy napra. Ez két hónapig így ment, szinte főzni sem kellett, mindenki hozott valami ebédet folyamatosan. A két nagymama hat hétig segített a gyermek és a ház körüli teendőkben.

Nálunk az egész család összegyűlt a hazaérkezésünk napján. Voltunk vagy harmincan. A szüleim pici szoba-konyhás épületében laktunk. Mindenki egyszerre betódult megnézni az újszülöttet, alig fértünk el. Akkor ez nem rossz volt nekünk, hanem természetes, őszinte érdeklődés.

Az emberek akkoriban szerettek viccelődni, bohóckodni, a hétköznapokat feldobni, nem is akárhogyan! A május elseje épp erre adott jó alkalmat. A csibészkedés már éjszaka megkezdődött, csendben, mégpedig a bejárati kapuk leszedésével és összecserélésével. Volt, hogy hazajöttem, bementem a házba és amikor öt perc múlva kiértem, a kapunk már sehol sem volt, a távolabbi szomszédban találtuk meg. Reggel mindenki a másik házánál találta meg a saját kapuját. Már aki ki tudott menni a saját ajtaján...ugyanis az éj leple alatt, tökéletes csendben az udvar összes holmiját, kacatját, vízzel teli hordót odahordták a bejárat elé, teljesen eltorlaszolták velük az ajtót. A család amikor felkelt, az ablakon tudott csak kimászni az udvarra. Az embereknek akkor volt ehhez kedve, lazák voltak, nevettek, ugratták egymást és szerették is a bohóckodást. Sosem volt ezekből sértődés vagy harag.

A húsvéti locsolkodások is igazán emlékezetesek maradtak. Hatalmas vándorlás volt. Minden kis és nagyfiú, férfi ment mindenkihez locsolni, már hajnaltól. Hozzánk is eljött az összes rokon, távoliak is, ismerősök és szomszédok. Egész nap tartott a vendégek ki-be járkálása, hajnaltól késő estig. Rengeteg étellel, süteménnyel és itallal készültünk.

Nem kellett azonban ünnep, hogy összejöjjünk. A lekvárfőzés egész napos program volt, ahová összegyűltek az udvaron az asszonyok, szomszédok és felváltva kavarták a messze illatozó szilva és sárgabarack lekvárt a hatalmas üstben, majd betöltötték az üvegekbe.

A disznótorok különleges hangulatban teltek. A jó történetek, italok, finom ételek nélkülözhetetlenek voltak. Kolbászt, hurkát töltöttünk, pogácsát és hájas tésztát ettünk. Este kártyáztunk, húslevest ettünk és toroskáposztát. A két nagynéném tepertőt sütött, ami az estébe hajlott. A fedett tornácon, a tűz fényénél hosszasan beszélgettek. Vagyis beszéltek...ugyanis mindketten egyszerre mondták a mondanivalójukat. Én semmit nem értettem belőle, azt sem, hogy vajon ők hogyan értik egymást?

Estére jól elfáradt mindenki. Kóstolókat csomagoltunk szétporciózva és mindenki kapott belőle.

Akkoriban nem voltak nagy igényeink egymással kapcsolatosan. Pedig rengeteg mindenben különböztünk. Volt, akikkel alapvetően az életmódunkban és értékrendünkben is. De természetesebben fogadtuk el egymást és nem ítélkeztünk. Ma sokkal kritikusabban válogatjuk meg, hogy kivel tartunk kapcsolatot. Ez hoz egyfajta elszigetelődést.”

A városban élők vajon hasonlóképpen élték meg ezeket a kapcsolatokat? Úgy gondolom, hogy igen. Másabb volt a környezet, de az összetartás itt is élt.

Marcsi, a Szolnok megyében élő, közel 60 éves hölgy a kisvárosi karácsonyi emlékeiről mesélt, amelyek egy nyugodtabb, egyszerűbb, melegséges ünnepről szóltak:

„Nem emlékszem kifejezetten olyan dologra, ami kiemelkedő volt, de összességében azok a karácsonyok emlékezetesek maradtak számomra. Sok mindenünk nem volt, ami ma már igen, de mégis szép ünnepek voltak. Nekem testvérem nincs, de unkatestvérem sok van. Mivel a karácsony igazi családi ünnep volt, ezért gyakorlatilag karácsonytól újévig nem is szólt másról az egész, minthogy egymást látogattuk, vagy együtt mentünk az én nagyszüleimhez. Nekik még a menynyezetre felakasztható karácsonyfájuk volt. Díszeik sem voltak igazán, ahogyan emlékszem, csak az, ami a ház körül fellelhető: alma, dió, gyertya, talán papírdíszek, meg a régi fajta szaloncukor. Azt egyébként nem szerettük, de hozzátartozott a karácsonyhoz, így azt is úgy ettük, mintha a legfinomabb csemege lenne. Én kaptam ajándékot mindig a szüleimtől, és azokra nagyon vigyáztam. Van, amelyik a mai napig fennmaradt, például az a baba, amivel az unokáim még most is tudnak játszani.

Akkoriban ugye minden télen esett a hó, elég rendesen, így nagyon sokat voltunk kint. Persze, fáztunk, de azért nagy élmény volt. Sokat játszottunk az unokatestvéreimmel.

Mi kisvárosban laktunk. Azt nem tudom, hogy faluhoz, vagy nagyobb városhoz képest mi volt másként, nem volt viszonyítási alapom. De a mostani helyzethez képest volt eltérés. Például az, hogy mindent a boltban veszünk meg az utolsó pillanatban és agyig díszítjük a lakást. Ez a rohanás, ami manapság jellemző, ez sem volt jellemző.

Készültünk a karácsonyra, szépen fokozatosan. Vágtunk csirkét, volt disznóvágás, karácsony napjára minden alapanyag készen állt. Ami a süteményekhez kell, azt pedig mindig találtunk otthon, mert nem csak akkor sütöttünk.

Szóval egyszerű karácsonyok voltak, de a hangulat, az örökre megmarad. Igazán így elmondva, nem is hiszem, hogy sikerül átadni. De jó volt.”

Gyöngyi a belvárosban, a 8. kerületben élt társasházban. A ma 80 éves hölgy a nagyvárosi életben is hasonlóképpen közelinek élte meg a kötelékeket:

„A szomszédok sokkal közelebbi kapcsolatot tartottak egymással. A hétköznapokban is gyakran átjártunk egymáshoz beszélgetni, együtt főzni. Ünnepekkor az egész lakóház összegyűlt és közösen ünnepeltünk.”

Gyula siófoki gyermekkori emlékeiről mesélt, amikor a teljes szabadságot élhette meg olyan szintű személyes emberi kapcsolatokkal, amelyeket ma nem könnyen találhatunk már:

„Amikor gyerek voltam, Siófokon a haverokkal találkoztunk minden nap. Telefonunk sem volt, de valahogy mindig megtaláltuk egymást. Beszélgettünk, főleg ősszel sokat, amikor lement a balatoni szezon. Csak mi voltunk haverok öten, tízen. Aki jobb módú volt, az hozott egy Panasonic táskarádiót. Az egy akkora csoda volt! Szerettük a Bee Geest, a Smokiet. Hallgattuk a zenéket, fújt a szél, ősz volt és senki nem járkált már a strandon, csak mi. Fiatalok voltunk, 16 évesek. Ha késő estig tartott a találkozó, akkor már tudtam, hogy gyalogolni fogok 6 km-t, mert már nem lesz busz.

A szabadtéri színpados koncertek nagyon népszerűek voltak akkoriban. Ilyenkor több ezer ember jött össze a falak körül, akik megpróbáltak beszökni. A koncert végéig a fiatalok itt gyűltek össze.

Mindenki ismert rengeteg embert a városban, mindig lehetett számítani valakire, akármi történt. Ha kellett egy fuvar, és az egyik haverom apjának volt autója, meg is tudtuk oldani. A személyes kapcsolatok elképesztően jók voltak, sokkal jobbak, mint most. Meg volt ennek a szépsége. Volt egy szabad élet, amit a kommunikáció nem zavart be. Nem kellett mindig a telefonnal foglalkoznunk, ha- nem egymással. Nem tudom, hogy a jövő mit fog hozni. Nem biztos, hogy az lesz a jövő, amit a social media diktál. Lehet, hogy ez csak egy időszak és le fog csengeni, vagy más irányba megy el.”

A cikk elején feltett kérdésre a választ nem tudjuk előrevetíteni, esetleg csak sejteni.

Merre haladunk?

Egyetlen generáció akkora változást hozhat, amit nem tudnánk előre kiszámítani.

Annak idején a szoros kapcsolattartás, a bizalom és egymás segítése hozta létre főként azokat az emberi kapcsolatokat, amelyek akkoriban oly természetesek voltak. Együtt, egymást kölcsönösen támogatva tudták az emberek az önfenntartó életmódjukban megteremteni a létszükségleteiket és egymásba kapaszkodva voltak képesek túljutni, fenntartani családjukat, túlélni a nehéz időszakokat, a háború borzalmait és a hétköznapi küzdelmeket. A vidéki életben, falvakban főként.

Ezt adták tovább gyermekeiknek, akik még örömmel megtartották a közelséget az akkor már lényegesen könnyebb és biztonságosabb életkörülmények között is. Ennek a pozitív hatásai a jó emberi kapcsolatok és a sok együtt töltött, minőségi idők voltak.

Könnyebb úgy közösségbe tartozni, hogy nem a többiek furcsaságát igyekszünk fellelni, nem vagyunk kihegyezve minden számunkra nem tetsző apróságra, hanem színesnek és változatosnak látjuk a csapatot, melyben mindenki tud a közösbe adni valami értékeset.

De ma, amikor az önmegvalósítás útját járva fejlődni akarunk, amibe komoly munkát fektetünk és elkezdjük magunkat többre értékelni, határozottabban húzzuk meg a vonalat és hamarabb utasítunk el másokat, ami társadalmi szinten szerintem hosszú távon nem lesz működőképes. Azt hiszem, hogy vissza kell idővel fordulnunk. Jó lenne úgy haladnunk az önismeret útján, hogy az valahol helyezze előtérbe a közösségbe tartozást is, ami az ember egyik alapvető igénye lenne és tegyen minket alkalmassá is rá.

A téma rengeteg kérdést tud felvetni még...

Ha közösségben lenni alapvető igényünk és feltölt minket, miért kerüljük mégis ennek lehetőségét?

A személyes fejlődésünk útján, amikor azt halljuk, hogy ne támaszkodjunk másokra, nem fogjuk -e megtagadni azt az alapvető, természet adta igényünket, hogy szükségünk van egymásra?

Ahogyan annak idején a megélhetés magával hozta a kapcsolódás szükségét, ma a lelki, mentális egészség nem igényelne -e hasonló közelséget másokkal?

Mi milyen értékeket adunk tovább a jelenlegi közösségi életünk mintáival utódainknak?

Vajon ebben az eltávolodott és önállóan megélt világunkban hogyan tudnánk hirtelen egymáshoz kapcsolódni, ha tömegesen nagy bajba kerülnénk és tudnánk -e egymásra számítani még?

Fotó: Kertészeti magazin, Néprajzi Múzeum, puspokladanyanno.hu, ezermester.hu