GYURKOVICS ESZTER
Hópehely szállt az orrodra Nézem a karácsonyi fényeket, ahogy ballagok haza a suliból. Már egyre több embert érintett meg az ünnep hangulata, állapítom meg december elején - annak ellenére, hogy sokan panaszkodnak, még nem esett le az első hó, és hogy nem lesz fehér karácsony. Páran műhóval megoldották. A szomszéd néni már kitette azt a mozgó mikulást, amitől féltem kiskoromban, a másik utcában már messziről lehet látni a villogó orrú Rudolfot, a sarkon lakó család meg a tavalyi önmagukat is felülmúlva, olyan pompázatosan díszítette ki a kertet, amilyen dekorációt addig csak amerikai filmekben láttam. Az én szívem is díszbe öltözött, de ezúttal máshogy. Nem olyan gyermekien, mint eddig. Egy olyan érzés mozgolódik bennem, mintha pillangók bélelték volna ki a bensőmet, akik kishíján a föld fölé repítenek. Nem is érzem a talajt a lábam alatt, és az összes színes karácsonyi fényt rózsaszínnek látom. Nem tudom, mi ez, csak azt tudom, hogy miattad történik. Akkor érzem ezt, amikor a szemedbe nézek. Amikor a nevemen szólítasz. Amikor hallak beszélni. Amikor nézem a mozdulataidat, a járásodat. Vagy amikor rád gondolok. Vagyis mindig. Ma is megvártál a gimi előtt. Bár ezúttal nem a tanárinál, ahol szoktál, hanem bevállaltad a fagyoskodást a téli hidegben az iskola mögötti padnál, és én pontosan tudtam, miért. Azt mondtad, nem fáztál, pedig én láttam, hogy teljesen kipirult az arcod. Azt akartam hinni, hogy miattam, de egyértelmű volt, hogy a hideg csípte ki. Ugyanis még akkor sem mertem elhinni, hogy igaz lehet. Nem lehet ekkora szerencsém, hogy a fiú, aki tetszik nekem, éppen nekem udvarol. Már az egész iskola tudja, hogy mi összetartozunk, csak még mi nem. A portásnéni ablaka előtt kezdődött. Te kinyomtatni akartál nála valamit, én fénymásolni. Amíg vártunk rá, váltottunk pár szót. Megtudtad, hogy elsős vagyok, én megtudtam, hogy te meg harmadikos, és hogy neked van a legkifejezőbb szemed az egész suliban. Mire visszaértem az osztályteremhez, rájöttem, hogy az egész világon. A rá következő szünetben már be is mutatkoztunk egymásnak, és onnantól kezdve te egyre több szünetben szólítottál meg. Eleinte szárnysegédekkel, és óvatos módon én is mindig barátnőkkel vettem körbe magam. Később már nem igényeltünk támaszokat, és egyszercsak azon kaptam magunkat, hogy kettesben töltünk egy szünetet. Aztán kettőt, utána még néhányat, végül az összeset. Nem bírtam figyelni órán, folyton csak az óramutatót bűvöltem, hogy kicsöngetésközeli állapotba kattogja magát. És mikor egy másfajta csöngetés szólalt meg, a világ minden fájdalmával búcsúztam el tőled, mert 45 perc az örökkévalóságnak tűnt.
134 CsPM
