SZ ABAD I DŐ
Láthatatlan kiállítás EGY BARÁTI KÖRBEN FELMERÜLT TÉMAKÉNT A „LÁTHATATLAN KIÁLLÍTÁS”. ARRÓL BESZÉLGETTÜNK, HOGY EGYSZER MAJD KÖZÖSEN ELMEGYÜNK. NEMRÉGIBEN FELMENTEM A KIÁLLÍTÁS OLDALÁRA, ÉS CSALÓDOTTAN LÁTTAM, HOGY A MILLENÁRIS PARKBÓL EL KELL KÖLTÖZNIÜK EGY MÁSIK HELYRE. AZ ELSŐ HELYSZÍNE A NÉPLIGETBEN VOLT, ONNAN KÖLTÖZTEK ÁT A MILLENÁRIS PARKBA. ÁLTALÁNOS ISKOLÁS KOROMBAN EGY OSZTÁLYKIRÁNDULÁS ALKALMÁVAL VOLTAM A KIÁLLÍTÁSON, AMELYRŐL VAN POZITÍV ÉS NEGATÍV ÉLMÉNYEM IS.
N Írta: Tóth Franciska
agyon kíváncsi voltam, hogy milyen feladatok várhatnak rám, miket tapasztalhatok, érezhetek, észlelhetek, hallhatok a kiállítás során. Kihívásként tekintettem erre. Megérkeztünk a helyszínre, majd lepakoltuk a cuccainkat egy helyiségben, ahol megőrizték. Az osztályfőnököm konzultált az ott dolgozókkal, illetve azokkal a személyekkel, akik bevittek minket a kiállításra. Megtudták, hogy az osztályban van hallássérült tanuló, azaz én. Nem örültek ennek, először azt mondták, hogy nem visznek be. Pánikba estem. Mi lesz, ha nem tudok részt venni a kiállításon? Mi lesz, ha nem tudom átérezni azt az élményt, amit az osztálytársaim? Úgy éreztem, hogy a kihívás kudarcba fulladt. Az osztályfőnököm elintézte, hogy ne maradjak ki az élményből, ezért azt a megoldást találták ki, hogy nem csoporttal megyek be, hanem engem külön fognak bevinni a sötét terembe. Arra tudok következtetni, hogy ilyen helyzetben még nem voltak, 57 KÉPESEK VAGYUNK
ezért nem tudták, hogy hogyan oldják ezt meg. A kiállítás 2007-ben nyílt meg, én pedig 2010-ben vagy 2011-ben voltam ott. Őszintén szólva nagyon rossz élményem volt a sötét teremben. Kinyitottak egy ajtót, amelyen beléptem, és nagy sötétség volt. A hallásomra támaszkodtam, szájról olvasásra nem volt lehetőségem. A látássérült személy fogta a kezemet, és végigvezetett a teremben. Voltak állomások, ahol feladatokat kellett elvégezni. Annyira rossz élmény volt, hogy alig maradt valamilyen emlékem róla. Valósággal sokkolt a siketség és a vakság együtt. Néhány feladatot adtak, de azokat se tudtam végigcsinálni. Gyorsan végigmentünk a termeken. Azt gondoltam, hogy szeretnének „minél előbb túl lenni rajtam”. Olyan feladatokat végeztettek el, amelyekben a tapintásra hagyatkozhattam. Néhány osztálytársam szavából azt szűrtem le, hogy rengeteg feladatot kellett elvégezniük, ők legalább egy órát voltak bent, szerintem én tizenöt percet. Bánatos, szomorú, kétségbeesett lettem. Nyomasztott ez az egész helyzet. Nagyot csalódtam. Egyébként is, a legtöbb osztálytársam fel
