Hogyan mondjam el?

AMIKOR GIMNAZISTA VOLTAM, OTT AZ OSZTÁLYBAN ELÉGGÉ SZÜRKE EGÉRNEK ÉREZTEM MAGAM. NEM BÁNTOTTAK ÚGY, MINT AZ ÁLTALÁNOS ISKOLÁBAN, VISZONT ELÉGGÉ RIDEGEK VOLTAK VELEM. ÉVEKIG LÁTHATATLANNAK ÉREZTEM MAGAM, ÉS AZ EGYETLEN MENEDÉKHELYEM A KÖNYVEK VILÁGA VOLT.

Írta: Patkó Linda

Egyszer azonban úgy éreztem, hogy ez nem lesz így jó, ha nap mint nap jelentéktelennek érzem magam, ezért elkezdtem barátkozni, eljárni tollaslabdára és röplabdára. A röplabdán utólag kiderült, hogy megtetszettem egy srácnak, aki végül az első szerelmem is lett. Jó érzés volt, hogy végre valaki észrevett. Előtte is randiztam már, de nem voltam kibékülve magammal és a hallássérültséggel sem, így sajnos nem voltak sikeresek a randik. Ugyanakkor a srácok is éretlenek voltak akkoriban.

Viszont akkor is aggódtam, hogyan fogom elmondani neki azt, hogy hallássérült vagyok, és hogy mi lesz a reakciója. Taktikáztam azzal, hogyha nem kerülök olyan helyzetbe az első találkozón, akkor nem fogom elmondani neki. Szerencsére mindent értettem az első randin, szóval nem mondtam el neki. Nekem az volt a stratégiám, hogy nem mondtam el egyből, mert azt szerettem volna, hogy először ismerjük meg egymást. Továbbá számomra a hallássérültség olyan személyes téma, amely a személyiségem egy fontos része, és nem szeretem csak úgy elmondani valakinek, csak akkor, ha indokolt. Rengetegszer kerültem olyan helyzetbe, hogy mikor elmondtam, hogy hallássérült vagyok, akkor elváltozott az emberek arca. Volt, aki hitetlenkedett, és megkérdezte, hogy lehet, hogy ilyen szépen beszélek. De volt olyan is, hogy fintort kaptam, és hirtelen úgy kezeltek, mintha nem tartoznék oda. Olyan is előfordult, hogy ordítottak velem, vagy úgy csináltak, mintha semmi se történt volna, de nagyon erősen artikuláltak nekem, és sokszor érződött, mennyire kínos a helyzet. Szerintem az időzítés sem mindegy, az sem jó, ha túl hamar mondom el, mert az olyan, mintha magamból mindent kiadnék máris, de az sem jó, ha túl későn, mivel akkor „félrevezetve” érezheti magát az illető. Ezért az volt a módszerem, hogy ha olyan helyzetbe kerültem, hogy nem értettem a srácot, akkor persze, elmondtam ott azonnal, hogy hallássérült vagyok, de ha minden jól ment az első randin, akkor a másodikon szoktam elmondani, mert a harmadik találkozáson általában eldől a kapcsolat sorsa is.

Eljött a második randi, a komolyabb lépés. Előtte nagyon izgultam, hogy úristen, mi lesz, hogy lesz. Emlékszem, hogy leültünk a padra, és ott elmondtam neki. Próbáltam úgy előadni, mintha ez nem lenne hatalmas probléma, és hogy igazából csak egy kis odafigyelés kell. Mondtam, mondtam, és közben figyeltem a

reakcióját. Nagyon furcsálltam, hogy elkezdett mosolyogni csendben. A frász is kerülgetett, hogy most gúnyolódni fog rajtam. Szerencsére rám nézett, és mondta, hogy ő már tudta (röplabdára járt a fiú osztálytársaimmal együtt, és beszélgettek rólam), és hogy még ennek ellenére is engem akart. Borzasztóan jóleső érzés fogott el akkor, hogy tényleg nem változott semmit a viselkedése, és hogy elfogadott úgy, ahogy vagyok. Számomra furcsa volt, hogy nem tőlem, hanem mástól tudta meg, de ezzel a részével úgy voltam, hogy ha tud is róla, és ennek ellenére udvarol, akkor ő empatikus ember, ami nagyon fontos egy hallássérült embernek.

Életem során még randiztam olyan fiúkkal, akik fontosak voltak számomra, és általuk is sokat tanulhattam. Volt, aki rávágta azonnal, hogy oké, mintha semmi extrát nem mondtam volna, és témát váltott. Ez részben jó volt, mert nem rázta meg különösebben a hír, és ugyanúgy kezelt, mint amikor megismert. Ugyanakkor olyan érzés volt, mintha nem fogta volna fel a helyzet súlyát, vagy nem foglalkozott volna vele különösebben.

Néha voltak elég kínos helyzetek is, például amikor a társaságban rengetegen beszéltek egyszerre, valódi „ping-pong meccs” alakult ki, alig bírtam követni. Az „okés” srácok pedig nem vették észre, vagy pedig furcsának találták, hogy én hirtelen miért lettem ilyen csendes. Szóval, ilyen esetben én azt mondom, hogy igen, jó érzés, hogy elfogadnak téged, viszont az kevésbé szimpatikus, ha a párod nem tud felelősséget vállalni érted, hanem mindenben kizárólag magadra kell támaszkodnod. Ez apró dolognak tűnik, de a későbbiekben,

amikor segítséget kell kérned, vagy elakadsz, akkor fontos, hogy tudsz-e rá számítani.

Voltam olyan helyzetben is egy fiúval, hogy neki sem mondtam el az első randin, hogy mi a helyzet, mert nagyon sok az előítélet a hallássérültekkel szemben, és előbb meg szerettem volna mutatni neki, hogy igenis tudok boldogulni,

Voltam olyan helyzetben is egy fiúval, hogy neki sem mondtam el az első randin, hogy mi a helyzet, mert nagyon sok az előítélet a hallássérültekkel szemben, és előbb meg szerettem volna mutatni neki, hogy igenis tudok boldogulni, és szépen beszélni. Természetesen le szerettem volna nyűgözni. :D

és szépen beszélni. Természetesen le szerettem volna nyűgözni. :D Viszont a második randin elmondtam ennek az illetőnek, de azt hitte, hogy tréfálok vele. Háromszor is megkérdezte, hogy „hallássérült vagy?”, és akkor jött a kérdésözön: „Hogyan hallasz? Ha nincs rajtad hallóka, akkor semmit nem hallasz? SEMMIT?! Hogy tanultál meg szájról olvasni?”

Az a véleményem, hogy sokkal jobb a hitetlenkedés vagy némi ijedség, ugyanis ezek a természetesebb reakciók. Az pláne remek, mikor látszik az illetőn az elismerés, és hogy érdekli őt tényleg, hogy milyen is a hallássérült emberek élete. Emellett merjen bátran kérdezni, érezze ő is, hogy tőlem hiteles válaszokat kaphat, én pedig tudok segíteni neki is és magamnak is, így kisebb eséllyel kerülünk kínos helyzetbe.

Ha esetleg ti ilyen szituációba kerülnétek, ne féljetek felvállalni önmagatokat és hallássérültségeteket! Nekem ez a módszer vált be, másnak inkább az segít, hogyha előre elmondja, vagy ha már az első randin tisztázza ezt a kérdést. Mindenesetre fontos, hogy légy önmagad, és soha ne szégyelld a hallássérültséged semmilyen körülmények között! Szerintem a másik embert minősíti, ha ő nem áll úgy a dologhoz, ahogy kellene.