5 minute read
SIKETOKTATÁS: INTEGRÁCIÓ VAGY SZEGREGÁCIÓ?
JÓMAGAM KÉTESZTENDŐS KOROMBAN, SÚLYOS BETEGSÉG KÖVETKEZTÉBEN VESZÍTETTEM EL A HALLÁSOMAT, S AZÓTA ÉLEM SIKETKÉNT MINDENNAPJAIMAT. ÉLETEM SORÁN TANULTAM INTEGRÁLTAN IS ÉS SZEGREGÁLTAN IS.
Írta: Kiss Orsolya
Nagyon fontos tudni, hogy a siket ember se nem süket, se nem néma. A süket szóhasználat a siket emberek számára sértő, megbélyegző. A siket személy láthatatlan fogyatékos, ha megszólal, értetlenül néznek rá, sokszor pusmognak a háta mögött, rosszabb esetben gúnyosan kinevetik őt. Sokszor előítélettel viseltetnek iránta. A halló társadalom által gyakran használt süket kifejezés azért sértő, mert az értelmi képességet megkérdőjelező „Süket vagy?” megjegyzéssel hozható összefüggésbe. A néma szó pedig egyáltalán nem illik erre a kultúrára, hiszen az esetek többségében a siketek tudnak hangzó magyar nyelven is kommunikálni, s többnyire a hangképző szervük is ép. Így a süketnéma/siketnéma kifejezés egyáltalán nem illik erre a közösségre. Aki süketnéma/siketnéma, az nem hall, és beszélni sem tud, így valószínűleg a siket kultúrát sem ismeri. Ezért ez a szóhasználat mellőzendő.
A legtöbb siket ember számára a siketség csak állapot. Nem érzik, hogy ők fogyatékossággal élnének, a hallás hiánya a legtöbb esetben nem akadályozza őket a mindennapi életvitelben, ugyanúgy tudnak ők is például háztartást vezetni, boltba menni, gyermekeket ellátni.
A siket emberek sokáig elszigetelve éltek. Noha kisebb siket közösségek már korábban is létezhettek, létrejöttük döntően az intézményes siketoktatás kialakulásának, siketiskolák alapításának idejére tehető. Idővel létrejöttek klubok, különböző szervezetek, amelyek a siketek érdekeit képviselték, ezzel erősödött a közösséghez való tartozás. Így jött létre egy-egy régión belül a nyelvi és kulturális kisebbség. A siketek az 1960-as évektől kezdődően harcolni kezdtek jogaikért, hogy a társadalom elismerje őket, mint nyelvi kisebbséget, továbbá, hogy a jelnyelveket hivatalosan természetes emberi nyelvként ismerjék el. A siket közösség tagjai nem elkülönülten, hanem a társadalomban elvegyülve élnek. Kétnyelvű közösséget alkotnak, a legszívesebben használt, legkönnyebben hozzáférhető nyelvük a jelnyelv. A siketek kétkultúrájúak is: ragaszkodnak a saját kultúrájukhoz, viszont a többségi társadalomban élnek. A saját kisebbségi közösségükben nagyon erős összetartás jellemzi őket (Hattyár, 2008).
A SZEGREGÁCIÓ
A szegregált siketoktatás gyógypedagógiai módszertani intézményben zajlik. Ez egy különálló épület, ahova csak hallássérült gyermekek járnak, sorstársaikkal együtt tanulnak, játszanak, élik a mindennapjaikat. Ezek az intézmények bentlakásosak, a vidéken lakó gyerekek a hétköznapokon ott alszanak, sokszor már óvodás kortól kezdve, kényszerűen elszakadva a családtól, a lakókörnyezettől,
csupán hétvégén, szünetekben, illetve ünnepek idején vannak otthon családjuk körében.
A siketoktatás módszertana eltér a többségi általános iskolákétól. Régebben az intézményekben tiltva volt a jelnyelv, mert úgy gondolták, előbb beszélni kell megtanulniuk a siket gyermekeknek, de ma már egyre több szerepet kap a jelnyelven történő tanítás.
A gyermekekkel a pedagógusok sokat foglalkoznak egyénileg, fejlesztik a szókincsüket, nyelvtani ismereteiket.
AZ INTEGRÁCIÓ
A 20. század végétől egyre nagyobb szerepet kapott az integráció a magyarországi siketoktatásban. Az integráció a Magyar Értelmező Kéziszótár szerint beillesztést, beolvadást jelent valamely nagyobb egységbe, egészbe (ÉKsz., 1972.), az oktatás esetében a fogyatékos embereknek az ép emberek közé való beilleszkedését jelenti valamely oktatási intézményben – ezzel a tanulással kapcsolatos egyenlő esélyek elvileg számukra is biztosítva vannak, s így mindenki számára nyitottá válik az adott oktatási intézmény. Az integráció kialakulása az 1950es évekre vezethető vissza, de csak a 60-as években kezdett kibontakozni. Skandináviában kialakult egy elv, miszerint a fogyatékos ember számára olyan életvitelt kell kialakítani, hogy felnőttként önállóan tudjon élni. A gyermek ép társaival együtt tanulhat, egyenlő esélyekkel vehet részt a társadalomban a megfelelő neveltetés hatására, mint az ép hallású emberek. Az integrált oktatás célja a fogyatékos egyének társadalomba való beillesztése, azaz a társadalmi integráció (Csányi 2006).
A szegregáció és az integráció fogalmának áttekintését követően elemezzük azt a kérdést, miszerint a szegregált vagy az integrált oktatás-e a megfelelőbb? Vajon melyik előnyös egy
siket gyermek számára? Integráljuk-e a kultúrájától távol, ezzel elviekben lehetőséget adva arra, hogy később könnyebben beilleszkedjen a többségi társadalomba, vagy pedig adjuk meg az esélyt a boldog, önfeledt gyermekkorra, a saját közösség megismerésére, a saját kultúrába való beilleszkedésre? Mint tapasztalható manapság, a szegregált siketoktatás még mindig nagyon kevés lehetőséget biztosít az általános műveltség megszerzésére. Tapasztalataim szerint a szegregáltan oktatott tanulók szövegértési képessége többnyire átlagon aluli, azaz a szegregált siketoktatásban alkalmazott, régi módszerek többnyire nem felelnek meg az elvárásoknak. Előfordulhat, hogy a siket emberek például nem értik, mit olvasnak, felnőttként kis szókinccsel rendelkeznek, néhány alapszónak a jelentését nem biztos, hogy ismerik. Többnyire félnek a halló világtól.
Az integráltan tanuló egyén elszigetelődik saját sorstársaitól, a jelnyelvet általában nem ismeri. Többnyire nem tud arról, hogy léte-
zik siket közösség, amelyet hozzá hasonló egyének alkotnak. Intézmény és pedagógiai hozzáállás függvénye, hogy a befogadott siket egyénből mit tudnak kihozni, illetve mennyire tudják megadni neki mindazokat az alapokat, feltételeket, amelyek az életben való boldoguláshoz szükségesek.
Hogy melyik oktatási forma előnyösebb a siket gyermek számára? Ez a kérdés nagyon nehéz, és függ az egyéntől is, de ha mélyebben átgondolom az egészet, természetesen a szegregáció, legalább az óvodában,
illetve alsó tagozatban. Az azonban nem mindegy, hogyan s milyen módon zajlik a szegregált oktatás. A mai siketoktatásnak hatalmas változáson kellene keresztülmennie, hogy megvalósulhasson a siket gyermekek számára a tökéletes oktatási forma.
A szájról olvasás módszerére való kényszerítés hasonló ahhoz, mint amikor a német— történelem szakos pedagógus azt mondja a hatodik osztályos diákjainak, hogy ezentúl a történelemórát német nyelven fogja tartani. Ennek eredményeként a magyar anyanyelvű diákok nem tudják feldolgozni a német nyelven leadott tananyagot, a tanítás nem lesz sikeres, mert a diákok nem tudnak németül. A siketek helyzete abból a szempontból pedig még nehezebb, hogy számukra a magyar nyelv hangzó formában nem is hozzáférhető, nem hallható. A hangzó magyar nyelv a legtöbb esetben számukra nem az elsődleges kommunikációs eszköz, hanem csak másodlagos, vagyis tulajdonképpen idegen nyelv, amelyet az idegennyelv-tanítás módszereivel szükséges megtanítani.
A siketoktatásban olyan pedagógusokra van szükség, akik úgy tudnak tanítani, hogy a gyermek számára érthetővé váljon a tananyag. A kétnyelvű oktatás titka abban rejlik, hogy a siket gyermek a számára legjobban érthető nyelven fér hozzá a tananyaghoz, vagyis jelnyelven tudja értelmezni és feldolgozni a feladatot. A kétnyelvű siketoktatás számomra elképzelhetetlen siket pedagógusok nélkül.
Gyermekkoromban sajnos nem volt rá lehetőségem, de felnőttként volt szerencsém megtapasztalni, hogy mennyire eredményes a tananyag-átadás jelnyelven, s igenis szükséges a jelnyelv alkalmazása, a jelnyelv és a hangzó nyelv jól megtervezett, szisztematikus használatának, tulajdonképpen egy kétnyelvű módszer alkalmazásának kialakítása az oktatásban!
„Mint mindenkinek, a siketeknek is joguk van hozzájutni a minőségi oktatáshoz.” (Vasák Iván 2005)
