Hangszerrel, énekkel az istentiszteletért Egykor a prédikálással volt egyenragú, ma sok gyülekezetben a kevésbé fontos szolgálatok közé tartozik. Pedig a kántori szolgálat az istentisztelet lelkiségét emeli, ezért hiteles, szakképzett kántorokra van szükség.
Sok szó esik a lelkipásztori szolgálatról, de mit érdemes tudnunk a kántori hivatásról? Milyen történelmi háttér határozza meg, és mit tudhatunk a jelenlegi helyzetről? Egyházunkban új hivatalos énekeskönyv készül, amelynek törzsanyaga már nyomdaközeli állapotban van, mit tudhatunk erről a folyamatról? Dávid István főiskolai tanár, a nagykőrösi református gyülekezet orgonaművész kántora beszél a kérdésekről. Csoportos és egyéni szolgálat a lelkész mellett A kántorok valaha tanítók is voltak, a kántortanítói funkció komoly megbecsültséget jelentett az adott településen. „A liturgiában szolgáló énekesek szerepe már a kora keresztyénségben kiemelkedően fontos volt, ez a középkorban sem volt másképp. A reformáció utáni időkben a templomi prédikálószék és az éneklőszék, vagyis az énekes helye egyenrangúnak számított. Erdélyben talált leírásokból tudjuk, hogy az énekesek helye az isten-
tiszteletet vezetők, azaz a ministerek borulószékei (stallumok) előtt volt, tehát központi szerepet kaptak a liturgiában.” Ha a lelkész nem tudott jelen lenni az istentiszteleten, akkor az énekesek nem vették ugyan át a lelkész szerepét, de nem is kellett lemondani az istentiszteletet a prédikátor hiánya miatt. „A szolgálatot csak az éneklőpulpitus mellől végezhették. Ekkoriban még éneklőcsoportok szolgáltak a szertartásban, az előénekes (kántor) vezetésével. Részben liturgikus tételeket adtak elő, és a gyülekezet énekét is vezették. Ez a rendszer egészen a 18. század közepéig működött, de helyenként még a 20. században is élt, főleg Erdélyben.” Az új egyházzenei irányzatok fokozatosan elsorvasztották a liturgikus éneklést. „A vélt csodafegyvert az orgona megjelenése jelentette a református egyházzenében. A 18. század közepétől – akárcsak Svájcban – a magyar reformátusok is elkezdtek orgoná-
kat építeni. Ekkor érdekes rendszer alakult ki a református liturgiában: a hangszer használatát engedélyező 1761-es bögözi zsinat emberbarát döntése értelmében egy ideig még megtartották állásukban az orgonálni nem tudó korábbi énekes kántorokat, akik mellett már szolgáltak az orgonáló hangszeresek is.” Ekkor két kántor szolgált az istentiszteleten, egy énekes és egy orgonás. „Ez korunkban is minta lehetne, hiszen az orgonista és a karvezető közösen emelte az istentisztelet lelkiségét. A többszemélyes énekes csoport, a schola cantorum tehát fokozatosan megszűnik, a kántor felköltözik a karzatra az orgona mellé. Ez a 19. században vált általánossá a magyar református egyházban, amit egyfajta átállási időszak előzött meg a 18. század közepétől, Erdélyből indulva.” Kántor vagy tanító? A 20. század fordulója minden szempontból érvágás volt az egyházzenei szolgálatban. „Az 1881-ben megalakult egységes Magyar Református Egyház idejé-
Karakter • parokia.hu • 51
