A művészet alázatos dolog

„A művészet áz tos do og”

Papgyerek volt a kommunista érában, nem tanulhatott tovább, de rajzolni szeretett – ez volt az egyik menedéke. Amikor már majdnem belebetegedett abba, hogy a négy fal között éli az életét, egyszer csak a sarkára állt, és jelentkezett a Pannónia Filmstúdióba próbarajzolásra. Dizseri Eszter nevéhez számos rajz- és reklámfilm elkészítése és ismertté tétele fűződik, ő szervezte hazánk első animációsfilm-fesztiválját is.

„Az idő segít”

Dizseri Eszterrel még a járvány kitörése előtt ismerkedtem meg. Otthonos, ugyanakkor szemmel láthatóan pedáns környezete jó munkabírású, szellemes, precíz ember benyomását kelti. Ám amikor mesélni kezd, egészen elvarázsol. Hatalmas rajzlapok, premierre összegyűlt közönség és egy mai napig szorgalmasan kopogó klaviatúra hangja elevenedik meg előttem. Eszter néni keze így szövi a mondatokat a szívének kedves emberek életéről. Most éppen fiatalon tragikus gyorsasággal elhunyt csodaszép lányáról, Szabó Eszter Johanna operarendezőről. „Hogy lehet ezt elviselni? – kérdezem. „Az idő valóban könnyebbé teszi” – feleli. A legnehezebb pillanatokban Cseri Kálmán pasaréti lelkész volt mellettük. Évekbe telt, mire elő merte venni lánya jegyzeteit, hogy azokat újrarendezve elmesélhesse a törté

netét. „Csuda kis pofa volt” – emlékszik a jó kedélyű, energikus lányra. „Évekig rá sem tudtam nézni a jegyzeteire, annyira érzékenyen érintett. De nem akartam elfelejteni, mit miért tartott meg, ezért nekiláttam a feldolgozásuknak. Most már minden a kezem alá van rendezve, csak meg kell írni az emlékkönyvét. Nem szánom kiadásra, az túlságosan fegyelmezne. Tudom, hogy nagyon kell vigyázni az írott anyaggal.”

A papgyerek

Honnan van ekkora hite? – tűnődöm, amikor kezembe akad egy fekete-fehér fénykép, Dizseri Sándor tiszteletes áll a szószéken és igét hirdet. Dizseri Eszter még most is szinte rajongással beszél édesapjáról, Pécs akkoriban egyetlen hitoktató református lelkészéről. Eszter volt a legkisebb az öt testvér közül, de gyerekként is érzékelte, hogy az ottani diákság mennyire szerette, becsülte az édesapját. Gimnazisták, egyetemisták, fiatal orvosok jártak hozzá bibliaórára, komoly lelki élet volt akkoriban. „A szüleim hite példaadó volt nekünk is, szívesen mentünk vasárnapi iskolába, diákistentiszteletre a testvéreimmel. A kommunizmus, persze, véget vetett ennek. A papcsaládoktól sok járandóságot elvontak. Alig volt élelmünk, kínos ruhákban és cipőkben jártunk iskolába, de ez

valahogy elviselhető volt. Mi is rajta voltunk a kitelepítettek listáján, a Hortobágyra akartak minket küldeni. Egy jóakaró esperesnek köszönhettük, hogy végül nem kerültünk oda, pedig már be volt csomagolva a megszabott három mázsa holmink.” Élete első nagy traumája mégsem ez volt, hanem az, hogy nem vették fel sehova – idézi fel. „Ott álltam a kitűnő érettségimmel és a visszautasító határozatokkal, hogy helyhiány miatt nem vesznek föl. Legjobban a Képzőművészeti Főiskolára szerettem volna bekerülni. Rettenetesen csalódott voltam, azon kívül sértett is, mert nagyon szerettem apukámat, és fájt, hogy őmiatta kezeltek engem így, ezt vele szemben is igazságtalannak tartottam.”

A menedék

Több menedéke is volt ekkoriban, az egyik a rajzolás volt – árulja el. Egy művelődési ház rajzkörébe járt, a világhírű Martyn Ferenc pécsi festőhöz. Vele kiállításokra is eljutottak a gyerekek, tizenhét évesen Dizseri Eszter heteket tölthetett a tokaji művésztelepen. „A rajzkörben sok értelmiségi szülő gyereke bújt össze, csomó tehetséges fiatal. Jó barátok lettünk, bíráltuk egymás munkáit, nem beszélve arról, hogy amikor dolgoztunk, maga Martyn Ferenc sorban véleményezte, korrigálta a rajzainkat!”

Út a rajzfilmstúdióba

A politikai helyzet miatt a Képzőről szőtt álma szertefoszlott, de némi vigaszt jelentett számára, hogy megtalálta élete szerelmét. Férje is rossz káder volt, őt a Műegyetem utasította el. Szénlapátolásból tartotta el a családját, fiatal felesége pedig múzeumi teremőrként dolgozott. A hatvanas évekbeli enyhülést tapasztalva azt remélték, nekik is jobb életük lehet. De nem lett. Két gyermekük született, és bár minden örömük bennük volt, a fiatal édesanya depressziós lett. Nem bontakoztathatta ki tehetségét, pedig ambiciózus, alkotni vágyó ember volt. Egy este mosás közben hirtelen rosszul lett, ám hamar kiderült, hogy tünetei nem fizikai elváltozásra, hanem lelki fájdalomra utalnak. „Az orvosom beajánlott egy neves pszichiáter ismerőséhez, aki másnap fogadott engem. Részletesen kikérdezett, mit szeretnék csinálni voltaképpen. Mondtam, hogy én rajzolni szeretnék. Mire ő: ott lakik a Pannónia Filmstúdió közelében, és annak a kapujára nagy betűkkel ki van írva, hogy rajzolót felvesznek. Biztatott, határozzam el, hogy kijövök ebből az állapotból. Másnap jelentkezzek próbarajzolásra, legyen állásom, életcélom! Másnap valóban kimentem a stúdióba, ahol Dargay Attilához kerültem. Három nap múlva kezemben volt a papír, hogy fölvettek.”

Madarat lehetett volna fogatni vele, de bátor lépése a házasságába került. Férje nem támogatta döntését, amely pedig az életét mentette meg. Kicsik voltak a gyerekek, amikor elváltak. „Róluk hamar kiderült, hogy apai ágon rendkívül muzikálisak, zenei nevelésük indokolt volt. Így lett fiunk, Zoltán, csellista-zenetörténész, kislányunk, Eszter pedig operarendező.”

„A rajzolás: élvezet!”

Attól fogva, hogy belépett a Pannónia Filmstúdió kapuján, Dizseri Eszter tizennyolc gyönyörű évet töltött a világ egyik legnagyobb rajzfilmes műhelyében. Egy ideig Macskássy Gyula volt az egyedüli rajzfilmrendező, neki mindig kellettek a segéderők, a fiatal pályakezdő is hozzá került. Aztán sorra jöttek a fiatal tehetségek, Rófusz Ferenc, Jankovics Marcell, Richly Zsolt, Dargay Attila, a vízipókos Szabó Szabolcs és csapata. Dizseri Eszter őszinte lelkesedéssel beszél a magyar animáció nagy tehetségeiről, akik szerinte egyszerre voltak játékos, életvidám figurák és képzőművészi látásmóddal megáldott alkotók. Az egész estés rajzfilmek és az animációs sorozatok megalkotásában Dizseri Eszter is részt vett. Biztos kezű, jó arányérzékkel megáldott rajzoló volt. „A Pannónia felívelő korszakában minden agilis és fejlődőképes embert tudtak használni. Nagyon jó volt a légkör, csupa fiatalember dolgozott ott. Nem kérdezték, kik voltak a felmenőid, az számí

tott, hogy tudsz-e rajzolni. Rajzolni tudtam, de a rendezés nem ambicionált. Ha azt mondták, hogy reggel nem jött be Jankovics Marcell fázisrajzolója, állj be helyette, akkor azt csináltam.” Ott hagyta keze nyomát a Mézga családról szóló sorozatban, ő rajzolta a Lúdas Matyi Biri nénijét, Vilit és Bütyököt. Egyik legkedvesebbje a Gusztáv-sorozat, szellemessége, humora miatt. A budapesti stúdióba gyerekek is jártak rajzszakkörre, ahol elleshették, hogyan dolgozik például Dargay Attila. Róla megkülönböztetett tisztelettel mesél. „Attila végtelenül mulatságos és szórakoztató ember volt. Élvezet volt látni, ahogy tervezte a figuráit. Nála láttam egyedül, hogy úgy rajzolt, hogy minden vonala gazdaságos volt. Nem úgy dolgozott, hogy vázlatot vagy firkát készített, hanem amikor kézbe vette a ceruzát, akkor annak a nyomán igazi figura született. Sokszor rajzolt a gyerekeknek, csillogó szemekkel. Egész lényével azt üzente: a rajzolás élvezet! Ez meg is látszott a munkáin!”

Csinálta a fesztivált

A rajzfilmstúdió aranykorához hozzátartozott a tehetségkutatás. Mikulás Ferenc ekkor alapította meg a Pannónia kecskeméti részlegét. „Feri ügyesen összeszedte a rajzolókat az ország művészeti gimnáziumaiból: a záróvizsgán emelt ki tehetséges diákokat. Ez nagyon hatékony módszer volt, hiszen egy vidéki gyerek, aki ragyogóan rajzol, honnan is tudhatta volna, mikor és hogyan kell jelentkezni a rajzfilmstúdióba?” Nemsokára megmutatkozott Dizseri Eszter igazi tehetsége – szervezőkészsége – is. Főnökei erre is felfigyeltek, így csoportvezető lett, és ma talán úgy mondanánk: a stúdió kommunikációs vezetője. Számos reklámfilmet és dokumentumfilmet készítettek stábjával. Szerényen beszél munkájáról, pedig bizonyára sok köze volt a magyar rajzfilmek széles körben való megismertetéséhez is. Ekkor kamatoztathatta protokolltudását is, amelyre időközben tett szert. „A natúrfilm-forgalmazással foglalkozó MOKÉP ontotta a magyar filmeket, mindegyik egy munkásaszszonyról és egy KISZ-titkárról szólt. De aztán jöttek a ragyogó animációs filmek, a Gémes József-féle Tolditrilógia, a Dargay Attila-féle Szaffi és a Lúdas Matyi. Ezeket be kellett

mutatni, amihez meg kellett kapnunk egy nagy mozit, mondjuk, az Urániát. Egy filmbemutató protokolláris esemény. De hogyan is kell azt csinálni? Ezt a Külkereskedelmi Minisztérium kétéves protokolltanfolyamán tanultam meg.” Záródolgozatát egy képzeletbeli animációs filmfesztivál forgatókönyvéből írta. Ez annyira megtetszett főnökeinek, hogy megbízták azzal, hogy szervezze meg a valóságban is, így született meg a Kecskeméti Animációs Filmfesztivál, az első ilyen rendezvény Magyarországon. Azóta is minden második évben megtartják, lehetőséget teremtve az alkotóknak műveik bemutatására és a szakmai visszajelzésre. Külföldi partnerek, díjazók és rendezők is bekapcsolódtak már, és a mieinket is hívták külföldre, hogy tanuljanak fesztiváltapasztalataikból, egyszóval: munkája nyomán beindult egy iparág. Pótolhatatlan munkát végzett a magyar reklámfilm történetéről és a magyar animáció krónikájáról írt munkáival is. Az utolsó pillanatban gyűjtötte össze és mentette meg a szétszórt anyagokat, fotókat, szólaltatta meg a még élő művészeket, munkatársakat és állította össze a teljes filmográfiát. Dizseri Eszter mindezért 2011-ben életműdíjat

kapott. A református olvasóknak, persze, máshonnan is ismerősen csenghet a neve: Tüdős Kláráról szóló életrajza, és Illik, nem illik című, tinédzsereknek írt könyve számos családi könyvtár kedves példányai.

A Fészekben

„A művészet alázatos dolog” – mondja Dizseri Eszter. Talán ezért is lehetséges, hogy példaképét, Tüdős Klára ruha- és jelmeztervezőt, a Református Nőszövetség megújítóját is képes volt „egyben” látni és megérteni: úgy is, mint hívő embert és úgy is, mint művészt. Kevésbé ismert azonban, hogy ez a sokoldalú asszony – Dizseri Eszter – jó néhány évig a legendás Fészek Művészklub művészeti vezetőjeként is tevékenykedett. Ma is kellemes élményként gondol viszsza a találkozásokra a művészekkel. „Bár most épp bizonytalan a sorsa, az 1901-ben megalapított Fészek Klub mindig is komoly tradícióval rendelkezett. Oldott, kellemes társaság járt oda kikapcsolódni. Pártszempontok nem igazán érvényesülhettek, viszont minden művészeti ágnak volt egy képviselője a vezetőségben, így a natúr- és animációs filmeseknek, a zenészeknek, a táncművészeknek, az íróknak és a költőknek, valamint a képzőművészeknek is. Az alapelv az

volt, hogy művész a művésznek szolgál. A tagdíj befizetése feljogosította őket arra, hogy a klubban ingyen nézhessék meg a többiek előadásait, és kikapcsolódhassanak. Volt egy nagyon jó gobelinterem plüssfotelekkel, előadások után oda ültek le beszélgetni. Gyakran tartottak itt születésnapokat, de egyébként is szívesen megfordultak nálunk, Latinovits Zoltán például gyakori vendég volt. Rendszerint színház után jött be hozzánk, hozta a barátait is, éjfélig ott söröztek a Fészekben, és ették a bablevest. Hat évet töltöttem a klubban, ez idő alatt számos színésszel össze is barátkoztam.” Amikor arról kérdezem, ezek közül a szép emlékek közül melyikért a leghálásabb, akkor határozottan kijelenti: egész életében az emberi kapcsolatok jelentették a legtöbbet, és ez most is így van. Majd hozzáteszi: azért hálás, mert Isten egész életében – még a legsötétebb völgyben is – ott volt mellette, és éreztette vele, hogy szereti. Hogy megérte-e az örömök mellett a szenvedés? Dizseri Eszter erre egy számára kedves Igével válaszol: „Akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál.” Az ő élete rajzát, úgy tűnik, egy szerető kéz árnyalja vonásaival.

Jakus Ágnes Képek: Füle Tamás, Dizseri Eszter családi archívuma, Henrik Irén magángyűjteménye

Az idézett Ige Pál apostol rómaiakhoz írt levelének 8. részében, a 28. versben található.