Isten hangja vagy karikatúrája?

Isten h ng

Az igehirdetés akkor jó, ha hat. De hogyan lehet az emberi szó Isten üzenetévé? És miként kerülheti el az igehirdető, hogy manipulálja hallgatóságát? Horváth Levente református lelkész szó és tett egységéről és a kegyelem erkölcsi következményeiről is beszélt megkeresésünkre.

v ?

Igehirdetésre a meghasadt világban van szükség. A szó és a tett hasadtsága ez, a kettő még az édenkertben vált le egymásról. Az Istentől elszakadt ember kívül került önmagán, de ez a külső nézőpont nem Istené. Nélküle nem tudja megítélni, mi a jó és mi a rossz.

Ahogy mi megkülönböztetjük a jót a rossztól – mondhatnám kicsit szarkasztikusan –, az már eleve rossz. Amikor a gazdag ifjú hízelegni próbál Jézusnak, Ő olyan kegyetlenül visszakérdez: miért mondasz engem jónak? Senki sem jó, csak az Isten. Jézus rákérdez, hogy vajon tisztában vagy-e azzal, miért nevezel engem jónak. Azaz, mondhatunk Jézusról teológiailag teljesen korrekt mondatot, de Őt a teológiailag kompakt mondat mögött lévő ember érdekli, és az, hogy neki mik az indítékai.

Azt állítja, hogy a teológiailag korrekt mondatok nem állítják helyre, ami elromlott: az emberi szívet?

A bűneset előtt az ember ismerte a jót, személyként ismerte. A jóval tehát kapcsolata volt. Nem úgy volt kapcsolata, hogy tudott volna a rosszról, ez tény, ezért volt önfeledt. De nem is tudott a jóról, hanem ismerte a jót. Önmagáért szerette a Teremtőt, és a Teremtő is önmagáért szerette az embert. Az, hogy különböznek, nem tette aszimmetrikussá a kapcsolatot. Az ember az ő Istene oldalán önmaga lehetett. Isten is épp erre vágyott, mielőtt megteremtette az embert, így vágyott a viszontszeretetére. Az Isten képmását hordozó emberhez képest az Univerzum másodlagos, mert Isten nem az Univerzummal ápol ilyen közeli kapcsolatot, hanem a fiaival. Én mindennap hálát adhatok, hogy köszönöm, Uram, hogy a világot értem teremtetted, engem pedig önmagadért.

A jónak ebből az ismeretéből esett ki az ember a bűnesettel. Most pedig ettől a jótól függetlenül akarja ezt a jót megismerni. Ez szétválasztási aktus, amely a teremtésben is megjelenik. Mikor Isten elválasztja a világosságot a sötétségtől, a vizeket a földtől, a mennyet a föld fölött és a föld alatt levőktől, akkor minden jó. Ezt utánozza ördögi módon a

bűneset következtében fellépő vágy, hogy a jó és a gonosz tudója legyek.

Jézus épp az ellentéte ennek, hiszen azt mondja: a Fiú nem cselekszik semmit, csak ha látja, hogy mit tesz az Atya. A Fiú az egyetlen az Istenfiak közt, aki nem vágyik függetlenedni, hanem önmagát önként függővé teszi az Atyától. Ha megtenné, se volna bűn, míg az ember tudja, hogy bűn, mégis megteszi. Az ember azzal a céllal függetlenedik az Atyától, hogy meg tudja különböztetni a jót a rossztól, és amit ennek érdekében tesz, azt rosszként ismeri föl, de már nem tudja meg nem történtté tenni. Vagyis azt remélem, ha Istentől függetlenül el tudom választani a jót a rossztól, az majd visszakapcsol Istenhez. Ettől még tragikusabb, ami történik. Voltaképpen ez kiált megváltás után.

Mikor „történik meg” a szó az igehirdetésben, és mi akadályozhatja, hogy az valóban cselekvő legyen?

Ha a prédikációra való készülés közben már azelőtt kommentárért nyúlok, mielőtt elcsendesednék, akkor

közvetítést keresek. Akkor nem az Igét akarom hallani, hanem meg akarom szerezni azt a hatalmat, hogy szétválaszthatom a jót a rossztól, valakitől, aki az írásértelmezésben hatalmasabb nálam. Lehet, azért, mert nincs biztonságérzetem, s ez érthető is, hisz szorongok, vajon jól értem-e az Igét – ezért senkit nem lehet elítélni. De tény, hogy ez is lehet csapda, méghozzá kifinomult. Kommentárra, persze, szükség van. Térben és időben jó és szükséges is párbeszédet folytatni a szentek közösségében – sokszor épp az a veszélyes, ha ezt elmulasztjuk. De akkor már van, aki részt vegyen a párbeszédben, ha nem velük kezdem. Nekem az Ige közösségébe kell bevonódnom, akármilyen ügyetlenül értem is az Igét. Mert nem az a tét, hogy értem-e, hanem az, hogy kapcsolatban vagyok-e azzal, aki az Ige, és aki az Igében értette önmagát. És úgy értelmezte is, persze.

Egy másik kísértés a sok közül, hogy miközben még csak ott tartok, hogy megértsem az Igét, már elkezdem úgy értelmezni, hogy ez hogy szól másoknak. Ezzel szemben azt érzem áldásnak, amikor nem a gyülekezetért kezdem el hallgatni az Igét, hanem önmagamért. Fontos ez a személyesség, hogy az evangélium az én evangéliumommá válik-e. Ha merek személyesen bekapcsolódni az Isten-történetbe, akkor ami megtörténik közben velem és a szószéken általam, az is Isten-történet lesz. Ellenkező esetben nem történik meg a prédikáció.

Ki méltó arra, hogy másoknak prédikáljon?

Az efézusiaknak írt levelében Pál azt kéri tőlük, hogy imádkozzanak érte is, hogy adassék neki az Ige, ha szóra nyitja a száját, hogy bátran ismertesse meg az evangélium titkát, és bátorsága legyen azt úgy hirdetni, ahogyan kell. (vö. Efézusiakhoz írt levél 6. fejezet 19. vers) Az öreg apostol annyira nincs rutinban, nem is akar lenni, és eszébe nem jut, hogy ő az, aki az efézusiakért imádkozhatna, éppen fordítva. Azt mondja, annyira rá vagyok utalva az imáitokra, hogyha felnyitom a számat, nem garantálhatom, hogy szó adatik, nincs a hatalmamban. Pál az iskolapéldája annak, hogy nem tud az ember prédikálni, hanem mindenben a Szentlélekre van utalva. Ez félelmetes, mert mi van akkor, ha nem adatik a szó? Akkor hogy mész föl a szószékre?

Amikor nincsen semmiféle rémület bennünk, akkor úgy prédikálunk, mint akik birtokolják az Igét, és nem úgy, mint akiket az Ige birtokol. Ezt a fajta retorikai önfegyelmet csak az ördög kívánhatja nekünk. És akkor még hol van az, hogy úgy szóljuk, ahogyan szólnunk kell – mert Isten ezt várja el. Döbbenetes, mennyire féltékeny az Ő Igéjére!

Celanói Tamás mondja Assissi Ferencről, hogy amikor prédikált, az egész testéből nyelvet csinált. Ez a szó és tett tökéletes egysége. A szószéken állva, abban a pillanatban te vagy a Krisztus a hallgatóság számára. Ennek a döbbenete, rémülete, szentsége, ha ki tud kerülni bennünket, akkor mi mind Krisztus karikatúrái vagyunk.

Ezt jelenti, hogy Isten Igéjének hirdetése maga Isten Igéje?

Úton-útfélen idézik ezt a mondatot, ami rettenetesen irritáló. Ha a Második helvét hitvallás alapján azt hiszem, hogy ha felmegyek a szószékre, kitátom a pofámat, és bármit mondok, az úgyis Isten Igéje, akkor átkozott az egész. De ha úgy megyek föl, hogy Isten olyan sebezhetővé tette magát és olyan mélyre alázkodott, hogy a tulajdon Igéjét csak az Ige prédikálása által meri az emberre bízni, mert tart attól, hogy másképp nem válik hallhatóvá, akkor ezt a bullingeri mondatot félnünk kell. Az Igét azért nem bízta angyalokra, sőt, nem is Ő maga mennydörög egyenesen az égből ránk, ahogy Kálvin mondta, mert megtehetné, de azzal nem érné el, hogy emberi természetünk is megalázkodjon előtte. Az Ige emberek általi hirdetése, közvetítése viszont alázatunk próbájává válik. Isten az igehirdetésnek azt az iszonyú terhét, szentségét és kiváltságát adja nekünk, hogy ahogy én dadogva megértem és elmakogom az Ő szavát, megtörténhet a csoda, hogy azt Ő a saját Igéjévé teszi. Az idézett mondat tehát nem szolgálhat nekünk felmentésként vagy megúszásként.

Miért van szükségünk tanításra?

Azért, mert mi tanítványok vagyunk, nem pedig megevangelizált, agymosott emberek. A tanítványság taníthatóságot jelent, ezért a tanítvány szigorú értelemben soha nem lesz, nem lehet tanító. Együtt tanulunk a tanítványtársakkal a Mester iskolájában, de nem nőhetünk át a Mester pozíciójába soha, ilyet a gőgös egónk el nem érhet soha, és minek is érne el? Ez a tanítványi áldás titka. Maga a tanítás sem didaktikus információátadás, hanem csak akkor tanítás, ha a Lélektől ihletett. Bullinger a Második helvét hitvallásban azt taglalja, hogy a Szentlélek az Isten Igéjének tanításával adatik. Az evangelizációra általában gyorstal-

palóként tekintünk, ami után imádkozunk, és valami misztikus alászállására várunk a Szentléleknek. Pedig ha megfigyeljük azokat a leírásokat, amelyek Jézus beszélgetéseit rögzítik Nikodémussal vagy a samáriai asszonnyal, abban nincsen semmi misztikus, csak az a csoda jelenik meg benne, hogy megtörténik egy igazi, emberi találkozás. A két beszélgetőpartner a beszélgetés frappáns fordulataiban találkozik, és az a tanítás.

De egy beszélgetés rizikós, nem? Frontális helyzetben mégiscsak biztonságosabb elmondani, miben hiszünk.

Mi általában a szószék védő korlátai mögül szoktunk Igét hirdetni, de nézd meg Jézust és a tanítványokat, akik nagyrészt a piacon, az utcán, útközben tanítottak! A homília, azaz a bibliamagyarázat szó a homologeo, azaz ’együttbeszélgetés’ jelentésű szóból ered. Ha az emberek kénytelenek minket végighallgatni, akkor a világért sem szólnának közbe akkor sem, ha nem áll meg, amit mondunk. Szoktam mondani a lelkészhallgatóknak, hogy képzeljék el azt a helyzetet, hogy igehirdetés közben bekiabál valaki, és föltesz egy kérdést. Ha te ott elakadsz, mert nem tudsz neki feleletet adni, és a szépen előkészített prédikációd darabokra esik, akkor te nem tanítasz, nincs ott a Szentlélek.

Ha az igehirdetés retorikai és teológiai szerkesztettsége sem fokmérője annak, hogy valóban Isten Igéjét hirdeti-e a prédikátor, akkor a várható hatást is nehezebb felmérni, nem?

Nem baj, hogy vágyom arra, hogy az igehirdetésnek hatása legyen, hiszen akkor éri el a célját. De ellen kell állni annak a kísértésnek, hogy hatni akarjak vele. A szóval lehet manipulálni is, és az igehirdetés is lehet a kontroll gyakorlásának egy módja. Mit tehetek ez ellen? Át kell engednem magamon Isten szavát, és ha Istennek tetszik, hogy az által megfogja a hallgatóságot, megfogja. Ha nem tetszik, nem fogja – én nem segítek be neki. Máskülönben megtörténhet, amit az evangelizáció kritikájaként oly gyakran megfogalmaznak: valaki pszichés nyomás alatt döntést hoz, de később vis - szavonja, mert utólag rájön, hogy képtelen Jézust követni. Megtagadni magamat, felvenni a keresztemet és úgy követni Jézust – ez teljesíthetetlen mérce. És, persze, áldott felismerés, de az illető kétségbeesik, mert ő nem a kegyelemhez tért meg, hanem a törvényhez. Egy egészséges pszichikumú ember ezért szegi meg a döntését, menekül ki az egészből és válik hitehagyottá. Megértem, mert olyan döntést hozott, amit nem a Szentlélek inspirált, hanem az ő belső erőfeszítése volt.

Természetes, ha egy igehirdetőt elragad a hév, talán épp ezért tesz mély benyomást a hallgatóságra. Ezek szerint ezzel az a baj, hogy nem az Ige szólal meg, hanem ő varázsolja el az embereket?

Egy igehirdetés lehet érzelmileg telített, de a kapcsolat ellenében hat, amikor ráhatással akarok lenni a másikra, birtokolni vagy manipulálni akarom. Amikor nem sebezhetőségben találkozunk, a leginkább szeretetnek látszó gesztus is hiteltelen. Milyen szabad ehhez képest Pál apostol, amikor azt írja a korinthusiaknak, tudom, mi az én személyleírásom köztetek: megjelenése erőtlen, beszéde szánalmas! Valóban tökkelütött igehirdető, Eutikusz majdnem meghal, amikor elalszik a késő éjszakába nyúló beszéde alatt, és leesik az ablakpárkányról. Pál megnyújtja a tanítást, nem törődik a retorika szabályaival. Ügyetlen szónok, és tisztában is van vele. Mindig mondja, hogy Apollós százszor szebben beszél, mint ő, jobban is, de közben ez nem zavarja, nem rivali

zál. De hogy tanít erről, miért nem? „Amikor megérkeztem hozzátok, testvéreim, nem úgy érkeztem, mint aki ékesszólás vagy bölcsesség fölényével hirdeti nektek az Isten bizonyságtételét. Mert úgy határoztam, hogy nem tudok közöttetek másról, csak Jézus Krisztusról, róla is mint a megfeszítettről. És én erőtlenség, félelem és nagy rettegés között jelentem meg nálatok. Beszédem és igehirdetésem sem az emberi bölcsesség megejtő szavaival hangzott hozzátok, hanem a Lélek bizonyító erejével, hogy hitetek ne emberek bölcsességén, hanem Isten erején nyugodjék.” (Korinthusiakhoz írt első levél 2. rész, 1-4. vers) Ez fantasztikus. Ez az a pillanat, amikor egy igehirdető azzal a szabadsággal ajándékoztatik meg, hogy nem akar hatni. Ebben elengedés van: tudhattam volna, mást is mondhattam volna, de most nem annak volt a pillanata, mert elhomályosítom a keresztet.

Mi az, ami az igehallgató részéről elhomályosíthatja az üzenet meghallását?

Isten úgy nyilatkoztatja ki a törvényt, hogy leszáll a Sínai-hegyre, vagyis: az Ige kapcsolatban adatik. A nép vágyakozott látni Istent, de mielőtt Isten megszólal a hegyen, megakadályozza, hogy Izrael fiai akár csak megkíséreljék meglátni Őt. A nép ugyanis addig azzal ment, amit gondolt vagy képzelt Istenről. Erre Isten azt mondja, bekötjük a szemeteket, hogy végre meghalljátok, kinek mondom én magamat. Ha bekötik valakinek a szemét, akkor minden idegszálával hallani akar. A bálványimádással éppen az a probléma, hogy az látványcentrikus istenismeret, míg az Ige közlése hallás általi.

Csakhogy van, amiről nem hall szívesen az ember. Hogyan lehet például a bűnről prédikálni, ráadásul közvetítőként Isten és ember között?

Szükség van arra, hogy a bűn föl

legyen tárva, és arra is, hogy a szégyent befedjék. Csakhogy Krisztus megfordította a sorrendet. A Kolosséiakhoz írt levél 3. részének 2-3. versében azt olvassuk, hogy „az odafennvalókkal törődjetek, ne a földiekkel! Mert meghaltatok, és a ti életetek el van rejtve Krisztussal együtt az Istenben.” Előbb történt tehát az elrejtés, hogy amikor Krisztus megjelenik, vele együtt mi is megjelenjünk. Vagyis, a bűnbocsánat megelőzi a bűnfeltárást. A törvény alatt előbb fel kellett tárni a bűnt, és azt követően vagy volt kegyelem, vagy nem. Többnyire nem volt, ítélet volt. Krisztus föltámadása után a sorrend megfordult: amikor Krisztus rám borítja az Ő bocsánata palástját, akkor kezd el igazán sajogni, és akkor muszáj, hogy ennek a befedező szeretetnek föltárjam a bűnt, mivel akkor már biztonságban vagyok. A gyóntatás bűn, ha nincs befedezés, biztonság.

Hogy nem lesz ebből olcsó kegyelem?

Épp ezért kell feltárni a bűnt, de ha a kegyelem evangéliumával tárom föl, akkor először befedezem. Magamról tudom, hogy amíg nincs biztonságérzetem, hogy meg van bocsátva a bűn, addig nincs bátorságom szembenézni vele. Mert félem az ítéletet, ami a nyomában jár, és félek, hogy az engem a kárhozatra ráncigál. Egyébként mindegy, hogy ez a köznapi ember babonája Istennel kapcsolatban, vagy a kifinomult hívő rossz lelkiismerete. Amíg az ember be nem fedeztetik, nem a bűnt bánja, hanem a bűn következményétől tart. A keresztyénség éppen abban különbözik minden más vallástól,

hogy mi a bűnbocsánatot hirdetjük előbb. Ha bármilyen más vallás képviselőjét megkérdezem, hogy tudja-e nekem garantálni a megbocsátást, akkor elkezdi mondani a felté–teleit, megkezdődik a görcsös igyekezet, hogy kiérdemeljem azt. De ha tudom, hogy már megbocsátották nekem, akkor már nem veszélyes a bűn, vagyis a magaménak merem vallani. Ez az, amikor a kapcsolat maga az erkölcs. Isten tehát nem új erkölcsöt hirdet, hanem kapcsolatba hív, és a többit rábízza a kapcsolatra.

Mi következik abból, ha kapcsolatban vagyunk a feltámadott Jézussal?

A Szentírás több helyen írja, hogy Jézus az Atya jobbján esedezik értünk, de egyedül a Zsidókhoz írt levél teszi hozzá: „várva, hogy ellenségei zsámolyul vettessenek lábai alá.” (13. vers) Fantasztikus ez a kép! Jézus már nem harcol, mert már megharcolta, amit meg kellett, győzött, vége a csatának, felemeltetett a Mennybe, az Atya jobbjára ült, és most annak a korát éljük, hogy az ellenségei rendre a lábai zsámolyához hullanak. Istenkedett Lenin, Hitler, Sztálin, Ceaușescu, de csak idő kérdése, és az Atya rendre szépen mindet Jézus lábai alá fektette. Addig kell uralkodnia, míg valamennyi ellenségével ezt meg nem teszi, ezek közül pedig utolsó ellenségként töröltetik el a halál (vö. Korinthusiakhoz írt első levél 25-26. vers). Ha élő kapcsolatban vagyok vele, akkor Krisztusban én is ott ülök a Mennyben, és várom, hogy lábam alá essenek az ellenségeim. Nem kell itt könyökölni meg szaladni, össze-vissza futkosni, aggódóan szolgálni, retorikus igehirdetéssel hatni vágyni, hanem Máriaként ott lehet ülni Jézus lábainál. Akkora csend van ott, és akkora békesség…

Jakus Ágnes Képek: Kiss Gábor, erdely.ma