amikor házanként megtörték a kenyeret

Istent szte et otthon nkb n

A közösségi oldalakon imakezdeményezések és imacsoportok születnek, a gyülekezeti kiscsoportok az online térben keresik a találkozás lehetőségeit. Mindeközben vannak, akik sokkal inkább a személyes és családi kegyesség erősítésében látják a folytatást, és szkepticizmussal fogadják a digitalizáció kínálta lehetőségeket. Mindkét oldallal rokonszenvezhetünk. Hiszen az online csatornák – ha virtuálisan is – lehetőséget adnak, hogy valami mód kapcsolódjunk a templomhoz, gyülekezetünk lelkipásztorához, lelki testvéreinkhez. Biztonságot adó, ahogy otthonainkat betölti a vasárnapi gyülekezeti élet így megélhető szelete. Másrészt ezek a személytelen digitális felületek bár láthatóvá teszik a felvett istentiszteletet, de egyúttal talán ki is üresítik a pillanatot, hiszen a képernyőt figyelve mind Istennel, mind önmagunkkal, mind az igehirdetővel, mind családunk tagjaival nehéz valódi lelki kapcsolatban lenni. Ráadásul többen – az iskolához és munkavégzéshez kapcsolódó egész hetes online jelenlét után – méltán érzik úgy, hogy legalább a vasárnap szent idejét jó lenne nem a technikai eszközökön, sokkal inkább offline, ezáltal a legszűkebb valóságunk Isten előtti hordozásában megélni. Az elkövetkezőkben mindkettőhöz szeretnénk segítséget nyújtani.

Virtuális istentisztelet – valós jelenlét

Ha a képernyőn követhető istentiszteletek, imádságok, imafonalak mellett döntünk, nagy a veszély, hogy a szívünk valódi odaszánása nélkül, passzív fogyasztóként kóstolunk bele az istentiszteletbe vagy a mások által megosztott imádságba. Nagy a kísértés, hogy az istentiszteleti közvetítés csak mellékszál legyen a főzés, a pakolászás, a családi tevés-vevés mellett. Pedig most is, vagy most még inkább a kulcskérdés a szívünk imádságos jelenléte. Ebben mindenképp segít, ha előre meghatározzuk az istentisztelet vagy a hétközi imádság terét, idejét, és a lelkünket is készítjük rá: • Teremtsük meg azt a helyet, ahol követünk egy istentiszteletet vagy bekapcsolódunk egy felületen megosztott imádságba. • Még a közvetítés követése vagy a közösségi megosztás elolvasása előtt csendesedjünk el. Figyelmünkkel észleljük a valóságot, a közeget, ahol most Isten és az ő népének közösségébe lépünk. Vizsgáljuk meg, milyen testi-lelki állapotban, milyen érzésekkel vagyunk jelen. Legyünk bátran őszinték magunkhoz és a velünk tartó családtagjainkhoz. Isten úgy vár minket, ahogyan vagyunk. Osszuk meg vele és egymással imádságban azt, ahogyan

együtt vagyunk, annak örömeivel és nehézségeivel együtt. Így ajánljuk fel magunkat és családunkat Istennek, hogy teremtsen bennünk csendet, békességet, vigyen be bennünket a maga nyugalmába, és készítse el számunkra az imádság, az istentisztelet, az ünnep idejét és ajándékait. • Imádságunkban számba vehetjük mindazokat, akikről tudjuk, hogy otthonaikban ugyanebbe az imakezdeményezésbe vagy istentiszteletbe kapcsolódnak be ennek a napnak a folyamán. Hordozzuk imádságban lelkészeinket, hittanoktatóinkat, gyülekezetünk szolgálóit, lelki testvéreket, akik őrhelyeiken állnak, és akik segítségével igehallgató, imádkozó közösség maradhatunk otthonainkban is. • Jó, ha ott van velünk a Bibliánk, és nemcsak hallgatjuk vagy a digitális felületen olvassuk, hanem a saját Bibliánkból is kikeressük az Igét. Forgassuk ugyanígy a gyülekezeti énekeskönyvünket. • A közvetített istentisztelet végeztével még az imádságos csendben adjunk teret annak, hogy megoszszuk egymással, mit végzett el bennünk a Lélek a közösen átéltek alatt. Végezetül adjunk hálát mindezekért, az otthonunkban megvalósuló lelki közösségért. Természetesen mindezeket akkor is megtehetjük, ha egyedül, családi közösség nélkül szánjuk oda időnket és imádságos jelenlétünket a napi imaidőre, illetve a vasárnap megszentelésére.

Egyedül közösségben?

Az egyedüllét mind mentálisan, mind lelkileg nagyon megterhelő ezekben a korlátozásokkal teli napokban. Isten tiszteletének az ünnepe és alkalma közösségbe hív. Ha magányosan gyakoroljuk is, az Istenben megélt közösség Isten népébe kapcsol be. Az Isten felé forduló imádság alkalma nem csupán a gyülekezetünk tagjai közé, hanem a valaha élt összes keresztény, a szentek gyülekezetének közösségébe kapcsol be. Ennek a tágabb közösségnek a valóságát élhetjük át, ahogyan az igeolvasásban együtt időzünk Isten nagy történetében a bibliai szereplőkkel a régiek, azaz elődeink által írt imádságos-, áhítatos- és lelki könyvek olvasásakor.

Ketten hármasban

A házaspárok, míg az élet megannyi területén megélik a bensőségesség áldásait, a közös imádságban gyakran bátortalanok. Ennek több oka lehet. Ha eddigi életünket közös imádság nélkül éltük egymás mellett – ha most vágynánk is rá –, nehéz új területet behozni a megszokásokba. Ráadásul a házasságok nagy részében nincs erre minta, hiszen már a korábbi generáció sem gyakorolta ezt. Pedig az egymásba fonódó férfi- és asszonykezek erős bástyák a mindennapok nehézségei közt. A közös igeolvasásban és imádságban Isten elé kerülnek a hétköznapok terhei, konfliktusai, már nem egymással szemben, hanem Isten előtt tekinthetünk önmagunkra, a másikra és közösségünkre, ami a Lélek által a megbocsátás és a megújuló szeretet tere lehet.

Kisgyermekek zsivajában?

Az otthoni lelki közöség csendjének megtalálása talán a folyton izgőmozgó kisgyermekek közösségében a legnehezebb. A gyermek még nem érti az Ige, az imádság szavát. A maga kis világát igyekszik a család figyelmének középpontjába állítani. Mégsem érdemes lemondani a közös családi elcsendesedés gyakorlatáról. A legkisebbek is érzik, ha a szülők magasabb égi valóság elé járulnak énekkel, rövidebb igeverssel, akár az adott korosztálynak megfelelő gyermekbiblia segítségével. A legkisebbek is tudnak hálát adni, imádkozni a nagymamáért, nagypapáért, és Isten kezébe rakni a családban összegyűlt félelmeket, bizonytalanságokat. Az izgő-mozgókat erre a pár percre az ölünkben ringathatjuk, kis kezüket a miénk közé fonhatjuk, így vezethetjük figyelmüket a békesség Istenéhez.

Kamaszok flegma tekintete közt

Nagy gyermekeink inkább passzivitásukkal vagy kétkedéseikből születő grimaszokkal vehetik el a család kedvét a közös lelki együttlétektől. Pedig minden passzivitásuk és kétségük ellenére ők is vágynak arra a biztonságra, és legfőképp arra a rendíthetetlen hitre, amit a szüleik ebben az időben eléjük tudnak élni. Biztosíthatjuk őket arról, hogy nem kell megszólalniuk, nem muszáj imádkozniuk, sőt, még hinniük sem KELL. Csak legyenek jelen, vegyenek részt a közösségben, tiszteljék azt a hitet és vallásgyakorlatot, amelyben szüleik megújulnak, amelyben a család élő forrásokra lel, és amely tágabb gyülekezeti közösséggel ajándékozza meg a kis családot. A kamasz figyel. Esetleg bántó megjegyzéseket tesz. De ettől még mélyen meghatározza az a hit és imádság, amellyel szülei őt is körülveszik. Különösen krízis idején.

Így lehetünk közösségben akár egyedüllétünkben, akár családi körben a gyülekezetünkkel, a világ keresztényeivel, egykor és ezután élő keresztényekkel ebben az időszakban is. Mindazok mindazokkal, akik házanként megtörik a kenyeret.

Szabóné László Lilla