Karakter Magazin 2020/1

PAROKIA.HU VÁLOGATOTT ÍRÁSOK DUNAMELLÉKRŐL

Azért, mert Jókaynak hívnak

A művészet alázatos dolog

A szeretet és a szelídség radikalizmusával

Csak továbbadtam amit kaptam

2020. JÚNIUS

PARÓKIA SAJTÓSZOLGÁLAT

DUNAMELLÉKI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET

TARTALOM 37

Amikor a bálványok ledőlnek Lénárt Tibor lelkipásztor vallomása 40

„Bízz Istenben, és moss kezet!”

A járványhelyzetről teológus44 szemmel

Mélység nélkül nincs magasság

A pszichológus tanácsai járvány idején 45

„Azért, mert Jókaynak hívnak” Akinek több adatott, attól többet 47 várnak el

„A művészet alázatos 51 dolog” Dizseri Eszter és a rajzfilmek világa

Az örök pártfogó 54 Zsindelyné Tüdős Klára élete és

öröksége

Egyenruha és palást Hankóczi Gergely őrnagy, tábori 56

lelkész portréja

A szeretet és a szelídség radikalizmusával 61 Visky András drámaíró Trianonról

04 A Lélek más

Isten jelenléte bennünk 06

08

11

14

18

22

24

27

Kapcsolatban maradni Beszterczey András a négy fal közé szorult diakónia lehetőségeiről Mindennapi kenyerünk Lelki táplálékból nem lehet bespájzolni „Egyre inkább megtanulok hálát adni mindenért” Steinbach József dunántúli püspök az imádságról Lehetetlen lehetőség Krisztus áldozata segít rajtunk?

Isten hangja vagy karikatúrája?

Az igehirdetés és ami mögötte van Hangszerrel, énekkel az istentiszteletért Dávid István a kántori hivatásról „…amikor házanként megtörték a kenyeret…”

Istentisztelet otthonainkban Pásztorok az iskolákban Iskolalelkészek mesélnek szolgálatukról Olvastuk – ajánljuk Új könyvek a kínálatban

32 Gyülekezeteinkben történt

Hírek Dunamellékről

63 Csapatjáték szerelemmel

Látogatóban a házasság hete arcainál

33

66 Születés: ünnep?

Császármetszés, lombikprogram

és művi abortusz

„Csak továbbadtam, amit kaptam” Interjú Michna Krisztina kórházlelkésszel

69 Utcagyerekből Isten gyermeke

Nyolc dolog, amit Nicky Cruz életéből

meríthetünk

2 • Karakter • parokia.hu

úJrAtervezés PAROKIA.HU PAROKIA.HU VÁLOGATOTT VÁLOGATOTT ÍRÁSOK ÍRÁSOK DUNAMELLÉKRŐL DUNAMELLÉKRŐL

Ezen a tavaszon minden másként történt, mint ahogy vártuk. Az állandóságban otthonosak elvesztették megszokott, bejáratott kereteiket. A tervezgetők végignézték, amint szertefoszlanak terveik. Nap mint nap szembesülünk hiányainkkal: a személyes családi, baráti kapcsolatok, a nevelés-oktatás keretei, gyülekezeti közösségünk, munkakörnyezetünk online térbe szorítása pusztán a feladatok elvégzéséhez kínál technikai megoldást. A valódi kapcsolódás iránti igényünk betöltetlen marad. És sorolhatjuk, soroljuk is hosszan, mennyi mindentől vagyunk még kényszerűen elzárva, és milyen sok veszteséget szenvedünk el.

Ezen a ponton érdemes feltenni a kérdést: mire van szükségem és mire van igényem? Biztosan szükségem van arra, amire igényem is? Talán remélhetjük, hogy sikerül kicsit tisztábban látni, mire túljutunk ezen az időszakon. Édesapám gyakran idézte nekem alábbi verse első sorát lázadó kamasz éveimben. Hetek óta nem tudom kiveri a fejemből.

Az égő szívű ember A legszenvedélyesebb lelkész, azért, mert VéghJókaynak Tamás

hívnak

A zene szárnyAin Hitről és tehetségről Devich Gergely a művészet alázatos csellista szemével dolog sok vAgy kevés?

Kinőtte a gyerekcipőt a hetvenéves rózsatéri gyülekezet

a szeretet és a szelídség radikalizmusával egy mAgyAr-Angol úr Diplomácia magyar szívvel, brit mértékkel

Csak továbbadtam amit kaptam A demokráciA árA

Mit számít egyetlen szavazat?

Filozofálás Lánczi Andrással

2020.

JÚNIUS PARÓKIA 2014. DECEMBER PARÓKIASAJTÓSZOLGÁLAT SAJTÓSZOLGÁLAT

DUNAMELLÉKI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET

Füle Tamás Az elég több a soknál a szépségből, a tehetségből, a sikerből, a szeretetből, az élet ízeiből.

Sokan szeretnék ezt a többet, mert a sok nem elég, mert a sok kevés, mert az elég mértéke más és más a lényege.

Neked sok van már, de nincs eleged. Én ismerem az elég titkát és megmondom neked:

Felelős kiadó Bogárdi Szabó István Dunamelléki Református Egyházkerület ph@raday28.hu

Újságírók Jakus Ágnes jakus.agnes@gmail.com Barna Bálint barna.balint.l@gmail.com Somogyi Csaba somogyipilis@gmail.com

Szerkesztőségvezető Mid van, amit nem kaptál volna?

Milyen végtelen sokat kaptál S mindaz meg is sokszorozódna, ha érte szívből hálát adnál.

Tedd meg ha teheted!

Akkor… kinyílik fölötted az ég, fény hull szívednek minden zegzugába és – ez elég!

Füle Tamás fuletamas@gmail.com

Parókia Sajtószolgálat 1092 Budapest, Ráday u. 28.

www.parokia.hu

Füle Lajos: Az elég titka

Karakter • parokia.hu • 3

A Lélek más Világjárvány, pandémia, karantén, korlátozások, erkélytaps és balkonkoncertek – egész fogalomtárat használunk már mindarra, ami mássá tette a nagyhetünket, a húsvétunkat és a mindennapi életünket.

Máshogyan tanulnak a gyerekeink, másként járunk a munkahelyünkre, megváltoztak a családi kapcsolattartás eddig megszokott módjai.

Más, azaz nem azonos.

Más, mert eltérő attól, amit eddig ismertünk, és idegen attól, ami hozzánk tartozott.

Az elmúlt hetekben ambivalens érzésekkel küzdve többször azzal szembesültem, hogy a kötelező kétméteres távolságtartás, a szájmaszk és a kesztyű csak egyértelműsíti és megkönnyíti azt, ami eddig is ott feszült ember és ember között, csak nem mertük vagy nem akartuk magunknak sem megvallani. Pontosan elég ennyi közelség és ennyi kapcsolat.

4 • Karakter • parokia.hu

Pontosan elég lenne ennyi munka, és nem kell több iskolai törzsidő, mert a szabadság utáni vágy, hogy azt tegyük és akkor, amikor nekünk jól esik, nos, az volt karanténban, és egy nehezen azonosított vírus mutatta meg valódi, belső világunkat. Csakhogy erről a világról kiderült, hogy bizonytalanság és félelem uralja. Rólunk pedig kiderült, hogy nem azok vagyunk, akiknek látszani szeretnénk.

Nem vagyunk mások.

Pál apostol szavaival: „…Krisztus nélkül éltetek, és mint… idegenek, reménység nélkül és Isten nélkül éltetek a világban.” (vö. Efézusiakhoz írt levél 2. rész, 12. vers) Nem jó ez így.

De lehet-e, és hogyan lehet más?

Pünkösdkor általában mindenütt megtelnek a feldíszített templomok, és a gyülekezetek örömmel és reménységgel tekintenek a fiatal fiúkra és lányokra, akik ígéretet és fogadalmat tesznek, hogy mostantól Jézus Krisztus követőjeként, református anyaszentegyházunknak egész életükben hűséges, úrvacsorával rendszeresen élő, szolgáló és áldozatra kész tagjai lesznek.

Tudjuk, hogy a valóság más, mégis reménykedünk, hogy egyszer majd másként lesz. Most is reménykedünk, pedig ebben az évben nem lesz, vagy sokkal kevesebb helyen lesz konfirmáció.

Szándékosan és sokszor írom le azt a szót, hogy más.

Igen, szándékosan, mert a nyugtalanító külső körülmények és belső vívódások közepette újra és újra arra a Másra tekintek, Akiben mindaz megvan, ami körülöttem és belőlem hiányzik. „…Ő az Atyával és a Fiúval egyenlőképpen örök Isten, …mert Ő nekem is adatott…, ….és engem igaz hit által Krisztusnak és minden Ő jótéteményé‑ nek részesévé tesz, vigasztal és velem marad mindörökké.”

(Heidelbergi Káté 53.)

Hálás vagyok, hogy a Szentlélek Isten más, de nem változik a pillanatnyi helyzethez igazodva, hanem minden körülmények között ugyanazt munkálja bennem rendületlen szelídséggel és rendíthetetlen erővel, ami a lényeg: Jézusra mutat. Jézusra, aki egy példázatban arról beszél, hogy ha egy apától a fia kenyeret vagy halat kér, vagy tojást kér, akkor az apa nem követ, nem kígyót, nem is skorpiót ad neki, hanem kenyeret, halat, vagy tojást (vö. Lukács evangéliuma 11. rész, 11-13. vers).

Ezzel példázza, hogy ha az Atyától Szentlelket kérünk, akkor Ő nem mást ad, hanem Szentlelket ad! Azt a Lelket, aki vigasztal és veled marad mindörökké. Ma is és holnap is, hétköznap is és vasárnap is. Világjárványban is.

Munkahelyen is, iskolában is, mert a Lélek más. Más, mint a mi ígéreteink és fogadalmaink, más, mint a szándékaink és az igyekezetünk.

A Lélek más, és pontosan úgy kell, mint a mindennapi kenyér! Jézus azt mondja: „És én kérem az Atyát, és más vigasztalót ad nektek, hogy veletek maradjon mindörökké, az igazságnak ama Lelkét… ti ismeritek őt, mert nálatok lakik, és bennetek marad.” (János evangéliuma 14. rész, 16-17. vers) A Lélek az Atyával és a Fiúval egyenlőképpen örök Isten, a „…bölcsességnek és kijelentésnek Lelke…” (Efézusiakhoz írt levél 1. rész, 17. vers) Amilyen erőteljes vigaszta-

lás volt az akkor Jézus tanítványainak, ugyanolyan erős vigasztalás ez most nekünk. Más vigasztalás ez, mint ami a hírekben hangzik el a biztató gyógyulási arányról, más, mert nem emberi, hanem isteni valóságból származik.

Aki Jézust ismeri, abban ott a Lélek, mert annak a teste a Lélek temploma (vö. Korinthusiakhoz írt első levél 3. rész 16-17. vers). A Lélek pedig a megváltozott helyzetben is egészen másra fókuszál, mint amire a bizonytalanságból eredő félelem bennünket ösztönözne. Szükségünk van arra, hogy a Szentlélek, aki más, bennünket is mássá tegyen! János apostol így mondja ezt: „…most Isten gyermekei vagyunk, de még nem lett nyilvánvaló, hogy mivé leszünk. De tudjuk, hogy ha nyilvánvalóvá lesz, hasonlókká leszünk Őhozzá, mert meg fogjuk Őt látni, amint van.”

(János első levele 3. rész, 2. vers) Jelenlegi állapotunk az Isten-gyermekség, az Istenhez való tartozás állapota, de csak egy egészen más szemszögből, mint ahogyan mi tekintünk magunkra és egymásra. Ezt a más állapotot hitben és engedelmességben tekinthetjük valóságnak, ami arra ösztönöz, hogy mássá is váljunk, másként cselekedjünk és éljünk, mint amire a bizonytalanságokból eredő félelem determinálna.

A Szentlélek folyton bátorít, hogy már itt és most Isten gyermekei vagyunk. Megerősíti, hogy Krisztus hívott el, az övéi vagyunk. A Lélek ad tiszta gondolkodást földi életünkre nézve és reményt az örök életünkre nézve Krisztusban. A Lélek megmutatja Krisztust, az Ő örök dicsőségét, az Ő hatalmának nagyságát, és megláttatja az Egyházat, a kihívottak közösségét úgy, mint Krisztus testét (vö. Efézusiakhoz írt levél 1. rész, 18-23. vers), aminek élő kövei (vö. Péter első levele 2. rész, 5. vers) vagyunk.

De tudnunk kell, hogy a Szentlélek Isten nélkül mindez nem igaz! Ezért hallgassunk Jézusra, amikor arra biztat, hogy kérjünk Szentlelket, aki „…megtanít majd titeket mindenre és eszetekbe juttatja mindazokat, amiket mondtam nektek.” (János evangéliuma 14. rész, 26. vers) A Szentlélek nem a világ lelke.

Az Atyával és Fiúval egyenlő, örök Isten; a Lélek más.

Azzal, hogy Ő nekem is adatott, és Krisztusban való hittel ajándékozott meg, mássá tesz. Tudhatom, hogy Isten gyermeke vagyok, és dönthetek arról, hogy úgy is akarok élni. Kérjünk Szentlelket! Kérjük az Atyát, hogy árassza ki Lelkét, mert nélküle semmi nem fog változni akkor sem, ha visszaáll az életünk a régi, megszokott rendbe.

Másként élni csak Szentlélekkel telve lehet, ezért kiáltsunk egyre hangosabban és egyre többen: Veni, Spiritus Sanctus! Jöjj, Szentlélek Isten!

Magyarné Balogh Erzsébet református lelkész

Karakter • parokia.hu • 5

Amikor a bálványok ledőlnek Isten elvette most egy időre a templomot, hogy otthonaink váljanak templommá.

Olyan történelmi időt élünk, amilyenben még a nagyszüleinknek sem volt részük. Átélhettek világháborút, forradalmat, de világméretű járvány az 1918-as spanyolnátha óta nem volt. Felkészületlenül ért bennünket mindaz, hogy amit eddig csak hollywoodi katasztrófafilmekben láttunk, ma valóságként vesz körül bennünket. „Mert amitől leginkább rettegtem, az szakadt rám, és amitől féltem, az ért utol engem” – olvashatjuk Jób könyvében.

Keresztyén emberként azonban tudjuk, hogy semmi sem történik mennyei Atyánk tudta és akarata nélkül, és ma sokan keresik a nyomorúság mögött láthatatlanul meghúzódó isteni szándék értelmét. Bizonyára van globális értelme és célja a szenvedésnek, de mindenki megláthatja a saját életében is, hogyan válhat javára a nagy keserűség. Én a sajátomban bizonnyal megláttam, és nem e világjárvány kapcsán, hanem már korábban eljutottam oda Isten kegyelméből, hogy hálát tudok adni a próbatételekért is.

Családi gondok, betegségek közepette ismertem fel a hozzám közeledő Isten arcát, és tapasztaltam meg a vele való kapcsolatban olyat, amit addig soha nem éltem át. Azért, mert valami elválasztott tőle, és bizony kellettek a csapások, hogy ezek az elválasztó falak leomoljanak. Mert ezek a

6 • Karakter • parokia.hu

falak minden ember életében ott vannak, még a lelkészekében is. Ezek a falak bálványainkból épülnek fel. A bálványok egyszer ledőlnek, aztán más formában újraépülnek.

Lehet, hogy elsőre megbotránkoztatónak tűnik, hogy egy lelkipásztor a saját bálványimádásáról beszél, de attól, hogy megpróbáljuk leplezni, bizony, ott vannak az életünkben. Bűnös ember voltunkból fakadóan senki sem kivétel, és egy ilyen krízis azonnal reflektorfénybe állítja e hamis isteneket. Mert szánkkal valljuk, hogy Krisztus a megváltónk, de szívünkkel másban bízunk, életünk megtartását és boldogságunkat mástól reméljük. A hamis megváltókat könnyű felismerni, elég csak visszagondolni a közeli múltra, amikor beütött a válság, amikor már állami intézkedésekben manifesztálódott és bőrünkön érezhetővé vált a katasztrófa valósága. Mi volt a reakciónk? Félelem? Pánik?

Kétségbeesés? A félelem és a pánik akkor tör rá az emberre, amikor megtartatását, az életét érzi veszélyben. A legtöbb ember esetében látszott, hogy ez a hamis isten a fogyasztás, a pénz, az életszínvonal. Hiszen pánikszerűen rohantak vásárolni nyakra-főre, hogy az eddig megszokott fogyasztási színvonalat a krízis ellenére is minél tovább fenntarthassák.

Amikor láttam az emberek e reakcióját, előtört bennem a keresztyén gőg, hogy lám, kinek hol a reménye, oda menekül. Ez önmagában tényleg igaz, csak én azt gondoltam magamról, hogy az én menekülési útvonalam helyes. Mert én a kereszthez, Krisztushoz menekülök – legalábbis ezt gondoltam. Isten azonban megmutatta, hogy amit mondok, az ugyan kétségtelenül igaz, Krisztushoz kellene menekülnöm, én mégis máshol kerestem menedéket. A hamis menedéket nyújtó hamis isten bizony jelen van az életemben, de az egyházban is.

Akkor lepleződött ez le, amikor jött a zsinati rendelkezés: minden istentiszteleti és egyéb, egyházi közösségi alkalmat szüneteltetni kell. Sok lelkész állt kétségbeesve, nem tudva mit kezdeni a helyzettel. Mert a közelgő húsvéti ünnepre gondolva összeszorul a lelkipásztor szíve, ha arra gondol, hogy néma haranggal és üres templomokkal kell ünnepelnünk az üdvtörténet legnagyobb eseményét, hitünk alapját. Próbálkozhatunk mi bármilyen online istentisztelettel, az nem lesz soha olyan, az csak imitáció, ahogyan egy teológiaprofesszor fogalmazott nemrégiben. Eltávolodott tőlünk az Isten. Négy napig nem tudtam bemenni a templomunkba, amelynek közvetlen közelében lakunk, mert nem bírtam volna sírás és keserűség nélkül végignézni az üres padokon.

Egy éve sincs, hogy megajándékozott bennünket Isten ezzel a templommal, hogy ennek felépülésében láttam én magam is gondviselése kézzelfogható bizonyítékát… Most pedig meggondolta magát az Úr?

Böjtöltem és virrasztottam gyülekezetünk tagjaival együtt, aminek során végül is megmutatta Isten az Ő szent akaratát. Igen, meg kellett látnom, hogy Isten jelenlétét, valóságát mennyire anyaghoz és liturgiához, külsőségekhez és alkalmakhoz kötjük. És ha ezektől megfosztatunk, akkor kétségbeesünk, értelmét veszítjük mindennek. Még maga az egyház

is, a liturgia, a szolgálat is bálván�nyá tud lenni az életünkben, amelyek eltakarják előlünk Krisztus arcát ahelyett, hogy hozzá vezetnének közelebb. Az Ő kegyelme megragadásának eszközei céllá tudnak válni, tehát bálvánnyá. Pedig Isten jelenléte nincs anyaghoz, külsőségekhez és alkalomhoz kötve. Így hasított belém egy régi, kedves Igém, és kelt bennem ismét életre: „Nincs senkim rajtad kívül a mennyben, a földön sem gyönyörködöm másban. Ha elenyészik is testem és szívem, szívemnek kősziklája és örökségem te maradsz, Istenem, örökké!” (Zsolt 73,25-26) Igen, ezen az úton igyekszem vezetni a rám bízott gyülekezetet is: ha mindenünk elvétetik is, Isten akkor is ott van mellettünk. A technika segítségével tartjuk a kapcsolatot, és ugyan szokatlan módon vagyunk együtt, de nem imitáljuk az istentiszteletet, hanem közösen énekelve és imádkozva valósággal magasztaljuk az Urat. Csak négyen vagyunk a templomban a családom tagjaival, mégis azt érzem, hogy nagy sokaság tódul ma Jézushoz, akikkel lélekben együtt vagyunk, ismét mondom: valóságosan. Isten elvette most egy időre a templomot, hogy otthonaink váljanak templommá.

Ha nincs alkalom a közös istentiszteletre, az Ő szava akkor is hallatszik, alkalmatlan időben talán jobban, mint alkalmasban. Hiszen azt látjuk, hogy a kényszer szülte online istentiszteletek sokasága árasztotta el az internet világát. Soha ennyi emberhez nem juthatott még el az evangélium üzenete, mint most. Az álta-

lam eleinte félvállról vett facebookos prédikáció hirtelen felértékelődött, mert sokkal nagyobb felelősség lett az igehirdetés, hiszen sokkal többen látják, hallják.

Megértettem, hogy Isten bezárta a templomajtót, hogy nagy sokaság számára kinyissa a vele való találkozás lehetőségét. Isten elvette az ünnepet az egyháztól, hogy a húsvéti ünnepekbe így olyanok is csatlakozzanak, akik egyébként wellness-hétvégére utaztak volna. Isten elvette az alkalmas időt, hogy hatalmát még inkább az alkalmatlan időben tapasztalhassuk meg. És visszaadta az időt olyan dolgokra, amiktől én magam vontam meg, hogy a szolgálat bálványának kedvében járjak. Visszaadta az időt a családomnak. Mindennap együtt reggelizek a feleségemmel, együtt ebédelünk a gyerekeinkkel. Ünneppé lett minden hétköznap, mert a bálvány ledőlt.

Persze, vigyázni kell, mert – ahogy föntebb írtam – a bálvány újraépíti önmagát, csak más formában. Ha végre elfogadtuk, hogy Isten most elég rendesen felforgatta a jól megszokott dolgainkat azért, hogy a helyére kerüljön minden, akkor vigyáznom kell, nehogy egy idő után a jelen helyzet teremtse meg a hamis megváltót, amelyik ott rejtőzik a másokkal való összehasonlításban, a nézettségi adatokban, a technikában… „a bűn az ajtó előtt leselkedik, és rád vágyódik, de te uralkodjál rajta!” (1Móz 4,7) Tanítson meg mindnyájunkat e mostani idő a bálványokon való uralkodásra, a bűnnel szembeni ellenállásra, és vezessen bennünket Isten ölelő karjai közé! Mert nincs másra szükségünk, csak Őrá, és veszítsünk el bármit vagy bárkit, nem szakíthat el semmi bennünket az Ő szeretetétől. Benne van minden értékünk, életünk értelme és reményünk.

Nincs más Isten!

Lénárt Tibor

Karakter • parokia.hu • 7

Bízz Istenben, és moss kezet!

Isten büntetése-e a járványhelyzet? Mit tanulhatunk belőle? Mi lehet a küldetése most Krisztus egyházának a társadalomban? Lányi Gábor református lelkésszel, a budapesti teológia tanárával beszélgettünk.

Sokan úgy gondolják, a járványhelyzettel az embert utolérte a bűnei következménye, például azért, mert kizsákmányolja a természetet. Isten büntetése a járványhelyzet?

Semmiképpen nem akarnék valami középkoriasan ítéletes hangvételt megütni, de a Szentírás üzenetét komolyan véve nem feledhetjük el, hogy a világ már az első bűneset óta Isten ítélete alatt áll. A halál és ahhoz kapcsolódóan a betegségek az ember istenellenes lázadásának következményeképpen jelennek meg a teremtésben. Érdekes volt látni, hogy a járványt elemző különféle szekuláris eszmefuttatásokban is milyen nagy jelentőséget tulajdonítottak az ok-okozati összefüggéseknek. A természet kizsákmányolását hozzák sokan közülük összefüggésbe a mostani helyzettel, mintegy a természet visszavágásaként magyarázva a történteket. Ami bennünket a helyzet szekuláris világmagyarázóival egy platformra helyez, az, hogy örvendetes módon náluk is előtérbe kerül az a gondolat, hogy a

8 • Karakter • parokia.hu

helyzetből tanulnunk kell, sőt, változnunk kell. Nem élhetjük tovább úgy az életünket, ahogy eddig tettük. Istennek célja van az ítélettel, újszövetségi szavával szó szerint a krízissel. Fel akar minket rázni álmunkból, és meg akar tanítani arra, hogy sem nekünk, sem a bolygónknak nem jó, ha nélküle és ellenére éljük az életünket.

Nem túl nagy ár ezért a leckéért több százezer ember halála?

Már egy ember halála is visszavonhatatlan tragédia, és Istennek nem ez volt az eredeti terve az emberrel.

Istenellenes lázadásunk következtében a halál jelen van a világunkban. Megannyi formája van, ez a vírus is csupán egy a sok arca közül. Amiben ez a mostani fenyegetés újat hoz, az az emberi kapcsolatokra, a gazdaságra és különösen is a szolgáltatási szektorra mért csapása.

Mindez rámutat világunk berendezkedésének visszásságaira. A kreatív, termelő tevékenység helyett túlságosan nagy

szerepet kapó szolgáltatásokra, különösképpen is a turizmusra, amelynek ökológiai lábnyoma arányaiban nézve rendkívül nagy. Rámutat, hogy a nagyobb profit elérése miatt hogyan hálózzák be az ellátási láncok az egész földgolyót, egymásrautaltságot, de egyben kiszolgáltatottságot is eredményezve mindezzel. A mostani helyzet megtaníthat bennünket arra, hogy a gyorsan, nagy hasznot hozó gazdasági tevékenység nem jó irányba visz, ráébresztheti a gazdasági szereplőket, hogy a profitmaximalizálás mellett más tényezőket is figyelembe vegyenek.

Hogyan vihet mindez közelebb Istenhez?

Az hogy ennek az időszaknak milyen lelki végkifejletei lesznek számunkra, elsősorban attól függ, hogy mi mit tartunk az életünk céljának. Aki az élete beteljesedését csak ebben a földi életben várja, azt sokkal inkább letaglózhatja a krízis. Egyről a kettőre jutásának jól megtervezett lépései szertefoszlottak, életmódja végérvényesen megváltozni látszik. Maga és szerettei megbetegedésének esélye is állandó szorongásban tartja.

Persze, mi, keresztyének sem vagyunk mentesek ezektől az érzésektől, de bennünk mégis ott lehet a tudat, hogy Istennek nem az az elsődleges célja velünk, hogy nekünk ezen a világon legyen beérkezett, anyagilag és egészségileg betonbiztos, sőt, kényelmes életünk. Isten elsődleges akarata velünk az, hogy azt a vele való kapcsolatot, amire Ő minket eredetileg teremtett, helyreállítsa. Ez a kapcsolat a hit. És aki erre eljut, azt is persze befolyásolják a külső anyagi, egészségi körülményei, de nem azok határozzák meg végérvényesen.

a világban. Nemcsak a vele való legszemélyesebb kapcsolatunkat akarja helyreállítani, hanem mindvégig az egész világ gondviselője is marad.

Nem feledhetjük el, hogy bármi jó van a világon, az Isten kegyelme által van. Isten kegyelme, hogy van gyógyszer, lélegeztetőgép, egészségügy, lehet egyáltalán a vírusok ellen oltóanyagot fejleszteni. De Isten gondviselésének eszközeiként minket is használ. A politikusok ebben a mostani helyzetben szeretik a harcosháborús terminológiát, ezért merem idézni a puritán Cromwellnek tulajdonított mondást: „Bízz Istenben, és tartsd szárazon a puskaport.” Azaz, bízz Istenben és moss kezet, vedd fel a maszkot, maradj otthon, mert most ezek által akar Isten megvédeni. Ismerjük fel a lehetőségeinket, a feladatunkat, mi bízatott ránk a mostani helyzetben! Ha az egészségügyben dolgozom, akkor ez egyértelmű.

De ez a helyzet az Isten általános kegyelmének eszközévé teszi a bolti eladót, a kukást, a pizzafutárt, és én is ilyen kegyelmi eszköz vagyok, ha felelősségteljesen végzem azt, ami ebben az extrém helyzetben rám bízatott. Isten kegyelmének a képviselői lehetünk, kiábrázolhatjuk a szeretetét olyan tettekkel, amelyeket máskor nem vinnénk talán véghez.

De hogyan lehetünk Isten kegyelmének képviselői, ha személyesen nem találkozhatunk másokkal? Én örömmel látom, hogy a lelkész kollégák döntő többsége komo-

lyan vette, hogy ebben a helyzetben sem lehet hátradőlni, hanem a nyáj után kell menni. A legkülönfélébb módokon és formákban került az istentisztelet, az igehirdetés, a konfirmációs előkészítő, a hittanóra és a lelkigondozás az online térbe.

Lelkészek, akik ha eddig idegenkedtek is ettől, a szükség hatására megtették ezen a téren az első és egyben legnehezebb lépéseiket – a legtöbben nagyon ötletesen, professzionálisan, ízlésesen –, és könnyen lehet, hogy a válság elmúltával is megmaradnak az online térben. Az a tanulópénz, amit most a lelkészeink a járvány kényszere miatt megfizetnek, később nagy áldásává lehet egyházunknak a kortársak megszólításában.

Ez a második olyan tavasz, amikor egyházunk is számvetésre kényszerül, tavaly a kollégiumi tűzeset miatt, idén a járványhelyzet miatt. Talán az egyházon is ítéletet tart Isten?

Tavaly is, mostanában is foglalkoztatott ez. A saját gyerekemre sokkal inkább rászólok, talán kicsit szigorúbban fogom, mint másét, mert ő az enyém. Őt jobban féltem, rá jobban vigyázni akarok. Most tudatosul sokakban, hogy az elmúlt évek sok pályázati lehetősége ellenére is, egyházunk működési költségeinek előteremtése, a rezsiköltségek, a lelkészek fizetése tőlünk függ, és kimagasló arányban a perselypénzünktől függ. Ha nincsenek gyülekezeti alkalmak, nincs perselypénz. Még nyi-

A hit nem adhat reménységet arra, hogy ebben a veszélyhelyzetben Isten megóvjon?

Isten jogos ítélete alatt vagyunk, ugyanakkor kegyelme is munkálkodik

Karakter • parokia.hu • 9

tott kérdés, hogy a gyülekezeti tagok átérzik-e adományaik jelentőségét, és valamilyen módon eljuttatják-e ennek az időszaknak a perselypénzét a gyülekezetekhez. Ezzel kapcsolatosan eddig biztató példákat hallottam. Mindenesetre, a helyzet felerősíti a békeidőben még csak-csak elodázható szembenézéseket például egyházunk gazdasági helyzetével.

Ha hosszan tartó gazdasági krízis jön, akkor az szórólapátként is működik majd, lehet, hogy gyülekezetek, lelkészi állások mennek rá. Lesz-e elég szolidaritás a gazdagabbakban, hogy a szegényeket felkarolják?

Ennél is tovább mehetünk: szövődhet egyfajta szociális háló is, akár olyanok felé is, akikre eddig nem gondoltunk…

Egyházunknak igen fontos feladata lehet a válság utáni rehabilitációban. Tény – és ez már most történik –, hogy az összezártságban növekszik a családon belüli erőszak, és feltehetően sajnos a válások száma is emelkedni fog. De aki egyedül zárkózik be, azon a magányosság vehet erőt, talán az öngyilkosságok száma is emelkedni fog, és ezt a későbbi gazdasági következmények is erősíteni fogják. A lelki kármentésben egyértelműen meg kell tehát mutatkoz-

nia egyházunk felelősségérzetének, és ezen a téren meglévő talentumai kamatoztatásának, mint ahogyan annak a módjait is meg kell találnunk, ahogyan a gazdasági következmények kárvallottjai irányában segíteni tudunk.

Ahogy magunkon is. Nemcsak az egyház van a világban, hanem a világ is „benne van” az egyházban. Beszéltünk a megtérés szükségességéről: keresztényként is szükséges lehet visszatérnünk Istenhez az értékválasztásainkban és az életmódunkban?

Mindenképpen. Néhány éve egy történész, Yuval Noah Harari azzal szerzett nevet magának, hogy felvázolta, hogy az ember hamarosan homo sapiensből homo deusszá válik.

Miután a járványokat és világháborúkat legyőzte a technika vívmányaival, kicselezi majd az öregkort és végeredményben a halált is. Hihetetlen fricskát mutat a jelenlegi helyzet minden emberi megistenülési vágynak, a miénknek is. Kijózanít, leránt a földre, arra késztet, hogy számot vessünk világunk és benne a magunk életével. A helyzet egyedisége, hogy felhívja a figyelmet a személyes felelősség súlyára. Nem lehet csakis a globális folyamatokra kenni a kialakult helyzetet, ott van benne az én felelősségem is. Én kimegyek-e, én hagyom-e, hogy a vírus ugródeszkának használjon? Megteszem-e, ami rajtam áll; önzésemet félretéve a másik – egy ismeretlen ember – érdekét szem előtt tartó tettekre sarkallom-e magam? Ez a helyzet ma hívőnek és nem hívőnek is azt üzeni, hogy ne a másiktól várjam, hogy ő változzon előbb, hanem magamon kezdjem a változást.

Jakus Ágnes Kép: Kalocsai Richárd, Kovács Tamás/MTI

10 • Karakter • parokia.hu

Mélység nélkül nincs magasság Minden krízis magában rejti a növekedés lehetőségét.

Milyen kapaszkodóink lehetnek a magány, a bezártságérzés vagy a távmunka nehézségeiben?

Miként vihet a járványidőszak Istenhez közelebb?

Kérdéseinkre Berényi-Jerebák Anikó pszichológus, a gazdagréti református gyülekezet tagja válaszolt.

Hogyan oldjuk saját szorongásunkat?

Aggódunk a megbetegedés kockázata miatt, féltjük a hozzátartozóinkat, tartunk attól, hogy nem lesz munkánk vagy hogy hazacipelhetjük a vírust az otthonunkba.

Mit kezdjünk a félelmeinkkel? – tettük fel a kérdést a szakembernek. „Először is: nézzünk szembe velük, hiszen úgyis ott dolgoznak a mélyben: hol feltörnek, hol a háttérből irányítanak.

Néhány gyakorlati lépés segíthet leküzdésükben: • Mondjuk ki: ez a helyzet próbára tesz minket! Éljük meg a fájdalmát, a vele járó szorongást!

• Ha még nem tettük meg: alakítsunk ki napi rutint!

• A fizikai stressz levezetésére és az álmatlanság leküzdésére tornázzunk napi 20-40 percet, akár reggel-este, vagy végezzünk egyszerűbb légzőgyakorlatokat!

Karakter • parokia.hu • 11

•

•

•

•

A parttalan tévébámulás, telefonnyomkodás az értelmetlenség és az elveszettség érzését erősítheti. Szánjunk időt inkább olyan szabadidős tevékenységekre, amelyek ellazítanak, örömet szereznek, megmozgatják kreativitásunkat, segítenek otthonosabbá tenni környezetünket!

A megfelelő biztonsági lépéseket megtartva menjünk ki a természetbe, ha van rá lehetőségünk!

Tartsuk a kapcsolatot a szeretteinkkel legalább online vagy telefonon!

Elintéznivalóinkat interneten oldjuk meg, ha egyedül nem megy, kérjünk hozzá segítséget!

Ha úgy érezzük, csökkent a szorongásunk, csak akkor kezdjünk el előretekinteni és a megoldókulcsokon gondolkodni. A napi vagy heti időbeosztásunkban szenteljünk külön sávot annak, amikor teljes elánnal belevethetjük magunkat a tervezgetésbe, de azon kívül éljünk a jelenben!

Segítőtársaink a bajban Mi az én felelősségem, és mi nem?

– ez alapkérdés most. „Nem tudjuk, meddig fog tartani a járvány, és nem tudjuk befolyásolni mások viselkedését sem. De mi tegyünk meg minden tőlünk telhetőt, hogy ne kapjuk el és ne is terjesszük a vírust, ugyan-

akkor tudatosítsuk, hogy Isten kezében vagyunk. Arra nincs ráhatásunk, milyen hírek jelennek meg a járvány kapcsán, de arra igen, mennyi hírt olvasunk, és teret engedünk-e a szívderítő üzeneteknek is, például arról, mennyi összefogás jött létre, vagy hogyan igyekeznek az emberek humorral felfogni az otthoni karantént. Sokaknak segítség lehet, ha forgatókönyvet készítenek arra, mi történne, ha kórházba kerülnének, akár meg is beszélhetik ezt a családtagjaikkal, és ha az ad biztonságot, pakoljanak be egy sporttáskába.” Ha valakin mégis elhatalmasodna a félelem, esetleg irracionális gondolatai támadnának, például ellenségként kezdene tekinteni mindenkire, aki potenciális vírushordozó lehet, ne féljen segítséget kérni – biztat a szakember. Több pszichológus, lelkigondozó is felajánlott a járványidőszakban ingyenes segítő beszélgetést.

A csillagos égből vissza a földre A felelősségvállalás megtanulása össztársadalmi szinten nehéz és intenzív folyamat. „Társadalmunk életét egészen a rendszerváltásig erős külső kontroll szabályozta. Nem kellett, nem lehetett sok mindenről dönteni. Mára nagyon rövid idő alatt eljutottunk oda, hogy a lehetőségek, a fogyasztás, a mozgástér tekintetében a határ a csillagos ég! A kontroll egészen a mi kezünkben van, noha

nincs előttünk példa arra, hogyan tudjuk előnyösen alkalmazni. A járványhelyzetben viszont épp azzal nem tudunk mit kezdeni, hogy a hétköznapi életünk majdnem minden területén ismét kívülről kényszerülnek kontrollálni bennünket. Ebből születnek a szélsőséges reakciók: a pánikszerű vásárlás jelensége, vagy hogy mindenáron ki akarunk törni a lakásunk falai közül. Ha igazodunk az új helyzethez, és rugalmasan kezeljük, most mire van ráhatásunk, és valóban azzal törődünk, akkor megküzdhetünk a helyzet okozta stres�szel, és növekedve kerülhetünk ki ebből a krízishelyzetből.”

Legyünk őszinték egymáshoz!

A megváltozott körülmények kön�nyebben elviselhetők családban.

Végre teljesülhetett sokunk álma: több időt tölthetünk szeretteinkkel, az összezártság azonban ki is élezheti a konfliktusokat (e helyt nem is beszélve a családon belüli erőszak elszenvedőiről). A kommunikáció és a kapcsolódás a legrövidebb út két ember között – állítja BerényiJerebák Anikó. „A félreértések, a véleménykülönbségek, egymás véletlen vagy szándékos megbántása sokkal hamarabb feldolgozható, ha megbeszéljük, mi is történt. Fontos, hogy ne söpörjük a szőnyeg alá ezeket, mint egy ’rendes család’, mert ha megéljük ezeket, előbb túllehetünk rajtuk.”

Szerethetők vagyunk most is A szeretet a másik megismerése által bővül és mélyül – ugyanez igaz ránk is. „Ebben a helyzetben talán több időm, lehetőségem van rálátni: adott helyzetben miért így reagálok, mitől van diszkomfortérzetem, mivel lépi át valaki a határaimat. Önmagunk megismeréséből hosszú távon is profitálhatunk. Keresztyénekként pedig van egy óriási előnyünk: tudjuk, hogy aki minket megteremtett, már előbb szeretett, mint mi, emberek szerethettük volna magunkat vagy máso-

12 • Karakter • parokia.hu

kat. Az evangélium azt üzeni: minden hibánkkal, minden töredezettségünkkel, sebünkkel együtt szerethetők vagyunk.”

Hogyan nyugtassuk meg a hozzátartozóinkat?

Ha ebben megerősödünk, akkor tudunk jól – akár biztató szóval – szeretni másokat is. „Az első és legfontosabb – a legtöbben itt rontjuk el –, hogy egyszerűen hallgassuk meg a másikat. Ne akarjunk válaszokat adni, ne akarjuk megoldani helyette a problémáját, még csak megvigasztalni sem. Egyszerűen teremtsünk megértő légkört a számára. Hadd érezze, hogy fontos nekünk, és mellette akarunk lenni ebben a nehéz helyzetben.

A többi jön magától.”

Hogyan beszélgessünk a gyerekekkel?

Amikor gyerekekkel beszélgetünk a járványhelyzetről, két dolgot fontos szem előtt tartanunk: teremtsünk biztonságos közeget, és adjunk nekik az életkoruknak megfelelő tájékoztatást. „Kimutathatjuk, hogy ez nekünk is nehéz helyzet, de biztosítsuk őket afelől, hogy minden rendben lesz, el fog múlni a járvány, addig pedig mellettünk biztonságban lehetnek.

Nem jó hozzáállás, hogy ebből nem láthat meg semmit a gyerek, ez a fajta elbástyázás fallá válhat közöttünk. De az nagyon fontos, hogy igyekezzünk az életkorának megfelelő mennyiségű és mélységű információt megosztani vele. Ez annyira nehéz, hogy ha kisebb gyerekről van szó, valószínűleg elsőre többet is fogunk mondani, mint szükséges. Ilyenkor a gyerek sokat kérdez, kijátssza magából, amit hallott, ezzel álmodik. Ez nem baj, legközelebb ügyesebbek leszünk.”

Heves érzelmek és kezelésük A gyerekeket kézen fogva vezethetjük azon az úton, míg megtanulják kezelni saját szorongásukat, dühü-

ket. „Az első lépés, hogy megpróbáljuk megtalálni, mit éreznek. Tegyünk fel egyszerű kérdő mondatokat: mit érzek most, mi bánt most, mi fáj most.

Ezután elmondhatjuk, hogy meg szabad ezeket élni, viszont azzal, amit eközben teszünk vagy mondunk, se magunkat, se másokat, se a körülöttünk lévő tárgyakat ne bántsuk.”

Hogy figyeljek egyszerre ennyi mindenre?

Ha megteheti is, hogy otthonról dolgozik, sok szülő szenved attól, hogy frusztráltan szól a gyermekéhez, nem tud rá figyelni vagy eleget segíteni neki az otthontanulásban – éppen azért, mert neki is dolgoznia kell. „Ne kapkodjunk, próbáljunk lehiggadni, tudatosítani, mi okoz nehézséget. A napirendünkben igyekezzünk külön időt szentelni a munkának és a gyermekünknek. Ha vele vagyunk, ne kapkodjunk bele a munkába, és ha dolgozunk, próbáljunk teljes figyelmünkkel arra koncentrálni. Kísérletezzünk, és ha valami nem vált be, változtassunk rajta! Osszuk fel a házimunkát is, hogy a pároknak ne csak az egyik tagjára háruljon minden. Az irracionális elvárásokat pedig engedjük el.”

Felnőtt hitre jutni Sokan megtapasztalhattuk, hogy Istenhez bármikor fordulhatunk, a bajban is. A pszichológus szerint azonban ez a hosszabb időszak lehetőség arra, hogy felnőtté váljunk mind az Istennel, mind az embertársainkkal való kapcsolatainkban. „Gyakorolhatjuk, hogy ami a mi felelősségünk, az elől nem menekülünk tovább, hanem fölvesszük, ami viszont nem, azt átadjuk – akár Istennek. Nem látunk most bele a miértekbe, de abban biztos vagyok, hogy Isten minden traumatikus helyzetet arra használ, hogy gyarapodjunk általa, hogy Ő közeledjen hozzánk, és hogy meg tudjuk nyitni a szívünket az összetörtségünkben. De ahelyett, hogy fölszólítanánk az embereket,

hogy most már forduljanak Istenhez, egy halk kérdés most sokkal hangosabb tud lenni: hogy vagy, mi van veled, mit tehetek érted?”

Mélység nélkül nincs magasság Az igazán nagy dolgok krízisek eredményeként születhetnek meg, hiszen a krízisben ott rejlik a változás lehetősége – összegezte Berényi-Jerebák Anikó. „A nehézségek ellenére rengeteg pozitívuma van ennek a helyzetnek: a családok és a párok több időt tudnak együtt tölteni, kicsit lelassult az életünk, és ez a károsanyag-kibocsátást is jelentősen lecsökkentette. A kényszerhelyzet sok mindent kihoz belőlünk: újra elkezdtünk olyan tevékenységekkel foglalkozni, amelyeket időhiány miatt nem végezhettünk el. Ha annyi hozadéka lesz ennek a krízisnek, hogy elkezdjük másként szemlélni a lehetőségeinket, az időnkkel jobban bánni és a szűkebb környezetünkre korlátozni az életünket, azaz visszafalusiasodni, akkor már óriási lépést tettünk afelé, hogy mindannyiunk számára élhetőbb legyen ez a bolygó. Bár korábban a munka uralta az életünket, most pedig a visszafogottság, talán a szélsőségek felé való kibillenés után létrejöhet egy kiegyensúlyozottabb állapot. Mi magunk dönthetünk erről.”

Jakus Ágnes

Karakter • parokia.hu • 13

„Azért, mert Jókaynak hívnak” Vannak pillanatok, amikor ki kell állni magunkért, és vállalni múltunk örökségét.

Jókay Károly mesélt nekünk családjáról, személyes útjáról és a szemléletformálás fontosságáról.

Mi motivál valakit arra, hogy rászoruló református diákokat, határon túli iskolákat és gyülekezeteket támogató alapítványt működtessen, és szívügye legyen a társadalmi felelősségvállalás? – kérdeztük Jókay Károlyt, a Fulbright Magyar-Amerikai Oktatási Csereprogram Bizottság ügyvezető igazgatóját és a Jókay Alapítvány alapítóját, Jókai Mór ükunokaöccsét. „Mindig is természetes volt a családom számára, hogy támogassa a rászorultakat, nemcsak apai, de anyai ágon is. Ezt nem kellett külön elmagyarázni nekünk, ebben nőttünk fel. A Jókay név is erre kötelez” – válaszolta Jókay Károly, akivel családjáról, személyes útjáról és a szemléletformálás fontosságáról beszélgettünk.

14 • Karakter • parokia.hu

Örökség Édesanyja és édesapja családja hasonló utat járt be a viharos huszadik század során: 1919-ben és 1944-45-ben is üldöztetést éltek át, a háború után az Egyesült Államokba menekültek, ahol helyi keresztyén felekezetek támogatták őket, és részt vettek az amerikai magyar emigráns közösség megszervezésében. „A Tanácsköztársaság idején apai nagyapámat bezárták más urakkal együtt Veszprémben. A parasztok szabadították ki őket, vasvillákkal kergették el a vörösöket. Nagyapám a felsőház tagja volt, ‘45 januárjában halt meg a szombathelyi kórház lebombázásakor. Apámat, Jókay Lajost ‘45ben már halálosan megfenyegették.

Gyalog menekült Ausztrián keresztül Münchenbe” – mesélte Jókay Károly.

Münchenben a kelet-európai menekülteket szétválasztották jókra és rosszakra. A magyarok utóbbihoz tartoztak, ezért csak lengyeleknek álcázva jutottak be menekülttáborba. „Apám mesélte, hogy az orosz titkosszolgálat az amerikaiak orra előtt csempészte ki a menekülttáborból azokat az oroszokat, akiket a gulágra akartak vinni. A tábor lakói azonban fellázadtak, és puszta kézzel támadtak a gépfegyveres ruszkikra. A katonai parancsnokot ez rádöbbentette a helyzet komolyságára, és kidobatta az oroszokat.” Jókay Lajos végül kijutott az Egyesült Államokba – a szóba jöhető lehetőségek közül azért oda, mert nem akart messze kerülni Európától, hogy könnyebben visszatérhessen Magyarországra. „Édesanyám, Zoltáni Enikő 1934ben Sátoraljaújhelyen született, anyai oldalon a Szent-Györgyi, egy Zemplén vármegyei dzsentri családba. Ide is húz a szívem. A sátoraljaújhelyi Kazinczy Ferenc Múzeumban meg is találtam dédapám jegyzői aláírását egy anyakönyvi kivonaton. Róla kaptam második kereszt-

nevemet, a Zoltánt. A Zoltáni család még a kilencszázas évek elején jött át Erdélyből, ahol lelkészek voltak generációkon át. Régi álmuk volt, hogy visszaköltözzenek, ez 1940 őszén meg is történt. Nagyapám a kolozsvári kultúrmérnöki hivatal élére került mint magyar királyi hivatalnok. Mindössze négy évet maradtak ott, mert 1944 augusztusában menekülniük kellett, akárcsak 1919ben. Földönfutóvá lettek, de Isten kegyelme végig kísérte őket.”

A család marhavagonnal menekült át a Dunántúlon. „Menet közben nagymamám leszállt szülni, ott jött világra a nagynéném. Valaki lefizette a mozdonyvezetőt, hogy várják meg őket, így vissza tudtak szállni. Közben bombázták is a vonatot.” Végül kijutottak Németországba, ahol pincékben, padlásokon voltak elszállásolva bő négy évig.

1949-ben már Amerikában voltak, a chicagói presbiteriánus gyülekezet támogatta az egész családot, a négyévesektől kezdve a dédszülőkig. „A szüleim 1956-ban találkoztak Chicagóban, amikor a háború után kivándoroltak tüntetéseket szerveztek. Az ötvenhatosok akkor még nem érkeztek meg. Anyám gépelte be a petíciót a szenátoroknak, van is erről fotó.”

Jókay Károly ebbe a világba született bele 1963-ban, éppen Jókai Mór születésnapján. Húgaival együtt emigrációban nőtt fel, amelynek meghatározó része volt a cserkészet, a magyar iskola, a magyar bálok, a gyülekezet, az önkéntesség. 197577 között a Burg Kastl Magyar Gimnáziumba járt, ahol a tanítói jó része Magyarországról elűzött szerzetes és apáca volt.

„A vasárnapi családi ebédek témája mindig az volt, hogy mi lesz, ha Magyarország felszabadul. Negyven éven át vágyakoztunk erre. Teljesen valószínűtlen, amit a családom átélt.

De túléltük, és nem tagadhatjuk meg a múltat. Ezt az örökséget nekem is vállalni kell, nincs más választásom.

Belső indíttatásból, nem külső nyomásra.” Útkeresés Az egyetemen közgazdaságtant és politológiát tanult, hogy elmondja a világnak, milyen szörnyű dolgok történnek a Kárpát-medencében, hogy a térség szószólója legyen. Mire azonban befejezte a doktorátust, addigra összeomlott a szovjet blokk. „Emigránsokból diaszpórává váltunk.

A világeseményeknek csak tanúi voltunk, nem tudtuk befolyásolni őket” – fogalmazott. Édesapja 1992-ben látogatott vissza Magyarországra, hogy egykori pápai refis diákként részt vegyen érettségi találkozóján. Nem sokkal azután derült ki, hogy hasnyálmirigyrákja van. 1993ban halt meg. Végakaratának megfelelően családja alapítványt hozott létre Amerikában a Pápai Református Gimnázium támogatására.

Karakter • parokia.hu • 15

Jókay Károly 1994-ben került vis�sza Magyarországra egy ösztöndíjnak köszönhetően, végül végleg itt maradt. „Egy napot sem tanítottam politológiát, pedig erre készültem, de korábbi terveim aktualitásukat vesztették. Így az önkormányzati szektor problémáival kezdtem el foglalkozni, például környezetvédelmi kérdésekkel. Két évig a Belügyminisztérium önkormányzati részlegén voltam, utána három évig egy-egy amerikai projekten dolgoztam. Mellette vittük az amerikai alapítvány ügyét.”

Ezután élete mélyponthoz érkezett: egy ideig nem volt munkája, első feleségétől elvált, a gyerekeit ritkábban látta, és bizonytalan volt afelől, mit kellene magával kezdenie. Ekkor történt, hogy egy éjjel különös álmot látott. „Felhők között voltam. Megjelent egy alak fehér köntösben: a ‘89-ben meghalt Zoltáni nagyapám volt, akivel nagyon mély lelki kapcsolatom volt. Megszólítottam azzal, hogy mit tegyek ebben a lehetetlen helyzetben. Nem mondott semmit, de volt nála egy vekni kenyér, azt szó nélkül odaadta. Felébredtem, és éreztem, hogy ez valami fontos üzenet, de gondolkodnom kellett azon, hogy mit jelent. Azóta sem volt ilyen álmom.

A múltam kenyeret ad nekem, a

kenyerem a múltamból származik.

Meg kellett fejtenem, hogy megtudjam, mit kell tennem. Rájöttem, hogy össze kell magam szednem, és olyan ismerősökkel kellene ismét kapcsolatba kerülnöm, akikkel rég nem beszéltem.” Így is tett, és ez segített rajta.

Ezután sokat járt a Balkánon, egyik projektje jött a másik után. Újranősült és újabb gyerekei születtek. A CEU-n oktatott óraadóként, önkormányzati-pénzügyi kérdésekkel foglalkozott.

2003-ban újraalapította testvéreivel az addig Amerikában működő Jókay Alapítványt, ezúttal Magyarországon.

2012-ben pedig a körülmények váratlanul kedvező együttállásának köszönhetően a Fulbright MagyarAmerikai Oktatási Csereprogram Bizottság ügyvezető igazgatója lett. „Mindig megtaláltak engem azok a feladatok, amelyekre pont én voltam a megfelelő személy a megfelelő időben, de ezekre általában csak utólag döbbentem rá. Ahogyan az összefüggések és sorszerűségek is utólag derülnek ki számomra.”

Kálvinista, puritán gondolkodása segíti abban, hogy bele tudjon állni döntési helyzetekbe, és vállalja a felelősséget. „Egyszerűen vannak olyan pillanatok, amikor ki kell állni,

és nem megtagadni saját magamat. Én ebben hiszek. Inkább őszintén feltárom a helyzetemet, és kockáztatok. És sokszor előfordul, hogy azt mondom magamnak: ha én nem oldom meg, akkor ki? Volt néhány ilyen döntés az életben, és ez a hozzáállásom eddig mindig segített. Ahogy Luther is fogalmazott: itt állok, másként nem tehetek. Bár ez meggyőződésem szerint mind a protestáns hátteremből ered, de az is hozzájárulhatott, hogy gyerekkoromban gyakran éreztem kisebbségben magamat, és ki kellett állnom magamért.”

Küldetésben Ennek a hozzáállásnak van hátulütője is: aki így gondolkodik, sokszor minden ügyet elvállal, nem tud nemet mondani. Ez kiégéshez vezethet. „Amikor a Jókay Alapítványt újra kellett alapítani Magyarországon, eldöntöttem, hogy csak néhány céllal foglalkozunk folyamatosan. Néha besegíthetünk máshol is, de nem tudunk mindenbe beleállni. Alapelvünk: keveset harapni, de mindent megköszönni. Legyünk hálásak azért, hogy tudunk adni valamennyit, és gondoskodjunk arról, hogy ez a jövőben is így maradjon! A tálentumokat kell fialtatni és a tehetséges embereket meggyőzni arról, hogy igenis tehetségesek, majd továbblendíteni őket, és a sikereinek örülni” – vallja Jókay Károly, aki név szerint is ismeri az adakozókat.

Pápán minden évben támogatják 3-4 diák kollégiumi díjait és egyéb költségeit. „A történelem és földrajz szakos tanárok, valamint az osztályfőnökök választják ki azokat a nehéz helyzetben lévő, falusi fiatalokat, akiknek legalább jó az átlaguk, és jelesek történelemből és földrajzból, mert édesapámnak ezek voltak a kedvenc tantárgyai. Fontos szempont, hogy a támogatásnak legyen mérhető, megfigyelhető hatása, például fotó, beszámoló. Évente kétszer-három-

16 • Karakter • parokia.hu

szor személyesen is elbeszélgetek a diákokkal, tanárokkal. Reméljük, hogy mások is követik a példánkat. Akinek több adatott, attól többet várnak el, így bízunk benne, hogy egyszer majd az egykori támogatottak is továbbadnak abból, amit kaptak.”

Az alapítvány emellett célul tűzte ki néhány határon túli intézmény megsegítését is. Kalotaszegen Magyarvista, Sárvásár és Nyárszó kap minden évben anyagi támogatást. „Anyai oldalon egy nagynéném családja onnan származott, ezért végakaratához híven a sárvásári-nyárszói gyülekezet számára szoktunk gyűjteni. Volt, hogy közösségi házat újítottak fel, ablakot cseréltek, nyári táborba vagy színházba vitték a gyerekeket. Élő kapcsolatunk van az ottani lelkészházaspárral. Magyarvistán pedig a Kalotavár felújításához gyűjtünk pénzt. A harmadik fő célunk a Técsői Magyar Gimnázium támogatása és segélyek szállítása Kárpátaljára, más szervezetekkel együttműködve.”

Sok emberrel találkozik a munkája során is, és gyakran összeérnek a szálak: kiderülnek ismerősökről, hogy az öntevékeny embereknek mind van egy-két kedvenc alapítványa, egyesülete. „A hasonló célok összekötnek minket. A roma szakkollégiumok Fulbright általi támogatása például onnan ered, hogy a valaha szintén Burg Kastlba járó Kiss Ulrich jezsuita atya egyszer bemutatott Feledy Botondnak, a Szent Ignác Roma Szakkollégium rektorának. Nincsenek véletlenek.” Fel is teszi magának néha a kérdést, hogy meddig fog tartani ez a rengeteg jó, ami kiárad rá. „Könnyű addig hálásnak lenni, amíg jól megy a sorunk. De ha rosszra fordulna valami, mennyire fogom azt elfogadni?

Hálás maradok-e az áldásokért?” „A jó cselekvésében pedig ne fáradjunk el, mert a maga idejében aratunk majd, ha meg nem lankadunk. Ezért

tehát, amíg időnk van, tegyünk jót mindenkivel, leginkább pedig azokkal, akik testvéreink a hitben.” Ez a Galatákhoz írt levélből vett idézet szerepel az alapítvány bemutatkozó szóróanyagán. Jókay Károly éppen az elhívásokról szóló igeszakaszokat olvasta egy előadására készülve, amikor ráakadt erre a részre. „Ilyen sűrűn, ilyen tömören még senki nem foglalta össze mindazt, ami a tevékenységünk lényege. Sokszor utólag, évekkel vagy évtizedekkel később találok rá egy-egy általam átélt helyzet bibliai megfogalmazására. Erre az idézetre is ötvenhat évesen bukkantam csak rá.”

Szemléletformálás Ezt a szemléletet továbbadni csak egyféleképpen lehet: példamutatással. „Akinek van szeme a látásra, az észreveszi. El kell vetni a magot, és ki kell várni, amíg kihajt belőle valami. Ez évekig tart, de gondolni kell a jövőre, ezért van már két előre kijelölt utódom is, Kinga húgom és Eszter lányom. Az ügyvédem furcsállta is, hogy még az utódnak az utódját is kinevezem. De láttam én már sok alapítványt és civil szervezetet szétesni, mert a nyolcvan év feletti öregúr nem intézte el, hogy legyen, aki átveszi a feladatát. Szembe kell nézni a tényekkel, hogy bármi történhet velem, és felelőtlenség lenne részemről, ha erre nem számítanék.

A többit meg Istenre bízom” – tette hozzá.

Jókay Károly a következő szavakkal foglalta össze édesapja hitvallással felérő chicagói búcsúbeszédét: „Azt mondta: »Kálvinista vagyok. Az élet egy út, és egyszer vége lesz. Végig kell menni rajta. Nem szabad nyavalyogni, nem szabad panaszkodni, csinálni kell. El kell fogadni a sorsunkat.« Mindezt évtizedekkel később értettem meg. Volt valami alapvető erő apámban és körülötte, amit nem közvetlenül adott át nekünk, hanem

hosszú folyamat során. Kemény utat járt végig, és sosem hallottam panaszkodni. Húszéves korában örökölhetett volna kétezer holdat. Aztán mindent elveszített: apja meghalt, anyját ott kellett hagynia, az öccse eltűnt valahol a nyugati fronton, ő maga nem tudta, hogy vele mi lesz, és el kellett indulni. És ő végigcsinál-

ta. Ez döbbenet. Én vajon képes lennék erre?” „Apám mesélte, hogy karácsony este az ő feladatuk volt ajándékot készíteni a gazdasági cselédek gyerekeinek, akikkel együtt játszottak. Hozzájuk csak azután jött az angyalka, amikor ők már átadták az ajándékaikat.

Nagyapám pedig mindenkinek hizlalt disznót adott karácsonyra. És ez teljesen természetes volt. Nem mondta nekik senki, hogy elvárják tőlük.” A családban mindenki érezte, hogy ez a felelősségük. „Amikor 10-11 éves voltam, megkérdeztem apámat, hogy az emigráns közösségben miért mi csinálunk mindig mindent. Azt felelte: azért, mert Jókaynak hívnak. Ezt próbálom a fiataloknak is átadni: nem te állsz be a sor elejére, hanem te vagy leghátul. És akkor eszel, ha már mindenki kapott.”

Barna Bálint Képek: Füle Tamás; családi archívum

Karakter • parokia.hu • 17

„A művészet alázatos dolog” Papgyerek volt a kommunista érában, nem tanulhatott tovább, de rajzolni szeretett – ez volt az egyik menedéke.

Amikor már majdnem belebetegedett abba, hogy a négy fal között éli az életét, egyszer csak a sarkára állt, és jelentkezett a Pannónia Filmstúdióba próbarajzolásra.

Dizseri Eszter nevéhez számos rajz- és reklámfilm elkészítése és ismertté tétele fűződik, ő szervezte hazánk első animációsfilm-fesztiválját is.

18 • Karakter • parokia.hu

„Az idő segít” Dizseri Eszterrel még a járvány kitörése előtt ismerkedtem meg. Otthonos, ugyanakkor szemmel láthatóan pedáns környezete jó munkabírású, szellemes, precíz ember benyomását kelti. Ám amikor mesélni kezd, egészen elvarázsol. Hatalmas rajzlapok, premierre összegyűlt közönség és egy mai napig szorgalmasan kopogó klaviatúra hangja elevenedik meg előttem. Eszter néni keze így szövi a mondatokat a szívének kedves emberek életéről. Most éppen fiatalon tragikus gyorsasággal elhunyt csodaszép lányáról, Szabó Eszter Johanna operarendezőről. „Hogy lehet ezt elviselni? – kérdezem. „Az idő valóban könnyebbé teszi” – feleli. A legnehezebb pillanatokban Cseri Kálmán pasaréti lelkész volt mellettük. Évekbe telt, mire elő merte venni lánya jegyzeteit, hogy azokat újrarendezve elmesélhesse a törté-

netét. „Csuda kis pofa volt” – emlékszik a jó kedélyű, energikus lányra. „Évekig rá sem tudtam nézni a jegyzeteire, annyira érzékenyen érintett. De nem akartam elfelejteni, mit miért tartott meg, ezért nekiláttam a feldolgozásuknak. Most már minden a kezem alá van rendezve, csak meg kell írni az emlékkönyvét. Nem szánom kiadásra, az túlságosan fegyelmezne. Tudom, hogy nagyon kell vigyázni az írott anyaggal.”

A papgyerek Honnan van ekkora hite? – tűnődöm, amikor kezembe akad egy fekete-fehér fénykép, Dizseri Sándor tiszteletes áll a szószéken és igét hirdet.

Dizseri Eszter még most is szinte rajongással beszél édesapjáról, Pécs akkoriban egyetlen hitoktató református lelkészéről. Eszter volt a legkisebb az öt testvér közül, de gyerekként is érzékelte, hogy az ottani diákság mennyire szerette, becsülte az édesapját. Gimnazisták, egyetemisták, fiatal orvosok jártak hozzá bibliaórára, komoly lelki élet volt akkoriban. „A szüleim hite példaadó volt nekünk is, szívesen mentünk vasárnapi iskolába, diákistentiszteletre a testvéreimmel. A kommunizmus, persze, véget vetett ennek. A papcsaládoktól sok járandóságot elvontak.

Alig volt élelmünk, kínos ruhákban és cipőkben jártunk iskolába, de ez

valahogy elviselhető volt. Mi is rajta voltunk a kitelepítettek listáján, a Hortobágyra akartak minket küldeni. Egy jóakaró esperesnek köszönhettük, hogy végül nem kerültünk oda, pedig már be volt csomagolva a megszabott három mázsa holmink.” Élete első nagy traumája mégsem ez volt, hanem az, hogy nem vették fel sehova – idézi fel. „Ott álltam a kitűnő érettségimmel és a visszautasító határozatokkal, hogy helyhiány miatt nem vesznek föl. Legjobban a Képzőművészeti Főiskolára szerettem volna bekerülni. Rettenetesen csalódott voltam, azon kívül sértett is, mert nagyon szerettem apukámat, és fájt, hogy őmiatta kezeltek engem így, ezt vele szemben is igazságtalannak tartottam.”

A menedék Több menedéke is volt ekkoriban, az egyik a rajzolás volt – árulja el.

Egy művelődési ház rajzkörébe járt, a világhírű Martyn Ferenc pécsi festőhöz. Vele kiállításokra is eljutottak a gyerekek, tizenhét évesen Dizseri Eszter heteket tölthetett a tokaji művésztelepen. „A rajzkörben sok értelmiségi szülő gyereke bújt össze, csomó tehetséges fiatal. Jó barátok lettünk, bíráltuk egymás munkáit, nem beszélve arról, hogy amikor dolgoztunk, maga Martyn Ferenc sorban véleményezte, korrigálta a rajzainkat!” Út a rajzfilmstúdióba A politikai helyzet miatt a Képzőről szőtt álma szertefoszlott, de némi vigaszt jelentett számára, hogy megtalálta élete szerelmét. Férje is rossz káder volt, őt a Műegyetem utasította el. Szénlapátolásból tartotta el a családját, fiatal felesége pedig múzeumi teremőrként dolgozott. A hatvanas évekbeli enyhülést tapasztalva azt remélték, nekik is jobb életük lehet. De nem lett. Két gyermekük született, és bár minden örömük bennük volt, a fiatal édesanya

depressziós lett. Nem bontakoztathatta ki tehetségét, pedig ambiciózus, alkotni vágyó ember volt. Egy este mosás közben hirtelen rosszul lett, ám hamar kiderült, hogy tünetei nem fizikai elváltozásra, hanem lelki fájdalomra utalnak. „Az orvosom beajánlott egy neves pszichiáter ismerőséhez, aki másnap fogadott engem. Részletesen kikérdezett, mit szeretnék csinálni voltaképpen.

Mondtam, hogy én rajzolni szeretnék. Mire ő: ott lakik a Pannónia Filmstúdió közelében, és annak a kapujára nagy betűkkel ki van írva, hogy rajzolót felvesznek. Biztatott, határozzam el, hogy kijövök ebből az állapotból. Másnap jelentkezzek próbarajzolásra, legyen állásom, életcélom! Másnap valóban kimentem a stúdióba, ahol Dargay Attilához kerültem. Három nap múlva kezemben volt a papír, hogy fölvettek.”

Madarat lehetett volna fogatni vele, de bátor lépése a házasságába került.

Férje nem támogatta döntését, amely pedig az életét mentette meg. Kicsik voltak a gyerekek, amikor elváltak. „Róluk hamar kiderült, hogy apai ágon rendkívül muzikálisak, zenei nevelésük indokolt volt. Így lett fiunk, Zoltán, csellista-zenetörténész, kislányunk, Eszter pedig operarendező.”

Karakter • parokia.hu • 19

„A rajzolás: élvezet!”

Attól fogva, hogy belépett a Pannónia Filmstúdió kapuján, Dizseri Eszter tizennyolc gyönyörű évet töltött a világ egyik legnagyobb rajzfilmes műhelyében. Egy ideig Macskássy Gyula volt az egyedüli rajzfilmrendező, neki mindig kellettek a segéderők, a fiatal pályakezdő is hozzá került.

Aztán sorra jöttek a fiatal tehetségek, Rófusz Ferenc, Jankovics Marcell, Richly Zsolt, Dargay Attila, a vízipókos Szabó Szabolcs és csapata. Dizseri Eszter őszinte lelkesedéssel beszél a magyar animáció nagy tehetségeiről, akik szerinte egyszerre voltak játékos, életvidám figurák és képzőművészi látásmóddal megáldott alkotók.

Az egész estés rajzfilmek és az animációs sorozatok megalkotásában Dizseri Eszter is részt vett. Biztos kezű, jó arányérzékkel megáldott rajzoló volt. „A Pannónia felívelő korszakában minden agilis és fejlődőképes embert tudtak használni.

Nagyon jó volt a légkör, csupa fiatalember dolgozott ott. Nem kérdezték, kik voltak a felmenőid, az számí-

20 • Karakter • parokia.hu

tott, hogy tudsz-e rajzolni. Rajzolni tudtam, de a rendezés nem ambicionált. Ha azt mondták, hogy reggel nem jött be Jankovics Marcell fázisrajzolója, állj be helyette, akkor azt csináltam.” Ott hagyta keze nyomát a Mézga családról szóló sorozatban, ő rajzolta a Lúdas Matyi Biri nénijét, Vilit és Bütyököt. Egyik legkedvesebbje a Gusztáv-sorozat, szellemessége, humora miatt.

A budapesti stúdióba gyerekek is jártak rajzszakkörre, ahol elleshették, hogyan dolgozik például Dargay Attila. Róla megkülönböztetett tisztelettel mesél. „Attila végtelenül mulatságos és szórakoztató ember volt. Élvezet volt látni, ahogy tervezte a figuráit. Nála láttam egyedül, hogy úgy rajzolt, hogy minden vonala gazdaságos volt. Nem úgy dolgozott, hogy vázlatot vagy firkát készített, hanem amikor kézbe vette a ceruzát, akkor annak a nyomán igazi figura született. Sokszor rajzolt a gyerekeknek, csillogó szemekkel. Egész lényével azt üzente: a rajzolás élvezet! Ez meg is látszott a munkáin!”

Csinálta a fesztivált A rajzfilmstúdió aranykorához hozzátartozott a tehetségkutatás. Mikulás Ferenc ekkor alapította meg a Pannónia kecskeméti részlegét. „Feri ügyesen összeszedte a rajzolókat az ország művészeti gimnáziumaiból: a záróvizsgán emelt ki tehetséges diákokat. Ez nagyon hatékony módszer volt, hiszen egy vidéki gyerek, aki ragyogóan rajzol, honnan is tudhatta volna, mikor és hogyan kell jelentkezni a rajzfilmstúdióba?”

Nemsokára megmutatkozott Dizseri Eszter igazi tehetsége – szervezőkészsége – is. Főnökei erre is felfigyeltek, így csoportvezető lett, és ma talán úgy mondanánk: a stúdió kommunikációs vezetője. Számos reklámfilmet és dokumentumfilmet készítettek stábjával. Szerényen beszél munkájáról, pedig bizonyára sok köze volt a magyar rajzfilmek széles körben való megismertetéséhez is.

Ekkor kamatoztathatta protokolltudását is, amelyre időközben tett szert. „A natúrfilm-forgalmazással foglalkozó MOKÉP ontotta a magyar filmeket, mindegyik egy munkásas�szonyról és egy KISZ-titkárról szólt.

De aztán jöttek a ragyogó animációs filmek, a Gémes József-féle Tolditrilógia, a Dargay Attila-féle Szaffi és a Lúdas Matyi. Ezeket be kellett

mutatni, amihez meg kellett kapnunk egy nagy mozit, mondjuk, az Urániát.

Egy filmbemutató protokolláris esemény. De hogyan is kell azt csinálni?

Ezt a Külkereskedelmi Minisztérium kétéves protokolltanfolyamán tanultam meg.”

Záródolgozatát egy képzeletbeli animációs filmfesztivál forgatókönyvéből írta. Ez annyira megtetszett főnökeinek, hogy megbízták azzal, hogy szervezze meg a valóságban is, így született meg a Kecskeméti Animációs Filmfesztivál, az első ilyen rendezvény Magyarországon. Azóta is minden második évben megtartják, lehetőséget teremtve az alkotóknak műveik bemutatására és a szakmai visszajelzésre. Külföldi partnerek, díjazók és rendezők is bekapcsolódtak már, és a mieinket is hívták külföldre, hogy tanuljanak fesztiváltapasztalataikból, egyszóval: munkája nyomán beindult egy iparág.

Pótolhatatlan munkát végzett a magyar reklámfilm történetéről és a magyar animáció krónikájáról írt munkáival is. Az utolsó pillanatban gyűjtötte össze és mentette meg a szétszórt anyagokat, fotókat, szólaltatta meg a még élő művészeket, munkatársakat és állította össze a teljes filmográfiát. Dizseri Eszter mindezért 2011-ben életműdíjat

kapott. A református olvasóknak, persze, máshonnan is ismerősen csenghet a neve: Tüdős Kláráról szóló életrajza, és Illik, nem illik című, tinédzsereknek írt könyve számos családi könyvtár kedves példányai.

A Fészekben „A művészet alázatos dolog” – mondja Dizseri Eszter. Talán ezért is lehetséges, hogy példaképét, Tüdős Klára ruha- és jelmeztervezőt, a Református Nőszövetség megújítóját is képes volt „egyben” látni és megérteni: úgy is, mint hívő embert és úgy is, mint művészt. Kevésbé ismert azonban, hogy ez a sokoldalú asszony – Dizseri Eszter – jó néhány évig a legendás Fészek Művészklub művészeti vezetőjeként is tevékenykedett. Ma is kellemes élményként gondol vis�sza a találkozásokra a művészekkel. „Bár most épp bizonytalan a sorsa, az 1901-ben megalapított Fészek Klub mindig is komoly tradícióval rendelkezett. Oldott, kellemes társaság járt oda kikapcsolódni. Pártszempontok nem igazán érvényesülhettek, viszont minden művészeti ágnak volt egy képviselője a vezetőségben, így a natúr- és animációs filmeseknek, a zenészeknek, a táncművészeknek, az íróknak és a költőknek, valamint a képzőművészeknek is. Az alapelv az

volt, hogy művész a művésznek szolgál. A tagdíj befizetése feljogosította őket arra, hogy a klubban ingyen nézhessék meg a többiek előadásait, és kikapcsolódhassanak. Volt egy nagyon jó gobelinterem plüssfotelekkel, előadások után oda ültek le beszélgetni. Gyakran tartottak itt születésnapokat, de egyébként is szívesen megfordultak nálunk, Latinovits Zoltán például gyakori vendég volt.

Rendszerint színház után jött be hozzánk, hozta a barátait is, éjfélig ott söröztek a Fészekben, és ették a bablevest. Hat évet töltöttem a klubban, ez idő alatt számos színésszel össze is barátkoztam.”

Amikor arról kérdezem, ezek közül a szép emlékek közül melyikért a leghálásabb, akkor határozottan kijelenti: egész életében az emberi kapcsolatok jelentették a legtöbbet, és ez most is így van. Majd hozzáteszi: azért hálás, mert Isten egész életében – még a legsötétebb völgyben is – ott volt mellette, és éreztette vele, hogy szereti. Hogy megérte-e az örömök mellett a szenvedés?

Dizseri Eszter erre egy számára kedves Igével válaszol: „Akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál.”

Az ő élete rajzát, úgy tűnik, egy szerető kéz árnyalja vonásaival.

Jakus Ágnes Képek: Füle Tamás, Dizseri Eszter családi archívuma, Henrik Irén magángyűjteménye Az idézett Ige Pál apostol rómaiakhoz írt levelének 8. részében, a 28. versben található.

Karakter • parokia.hu • 21

Az örök pártfogó „Életem

tevőleges

segítője

volt,

de

nem csak az enyémnek: bölcsességével, kedvességével és Isten-hitével minden hozzá fordulónak segített.

Mély,

meghitt

tulajdonképpen

kapcsolatunk ő

volt

az

volt, én

pótnagymamám” – fogalmaz Dizseri Eszter, akit Zsindelyné Tüdős Klára életéről és örökségéről kérdeztünk.

Különleges találkozás „Ült a Gyulai Pál utcai református templom első sorában egy fekete kontyos, fehér bottal járó idős hölgy, művészasszony, nyugdíjas jelmeztervező. A barátaim biztatására odaléptem hozzá és bemutatkoztam, mert bölcs tanácsadóra volt szükségem.

Klára néni pedig elővette a noteszét, és vastag betűkkel beleírta: Eszter, kedd 17 óra” – eleveníti fel megismerkedésük történetét Dizseri Eszter, a Pannónia Filmstúdió egykori rajzfilmtervezője, aki ekkor még nem sejtette, hogy majdani menyének nagymamájával fűződik össze örökre az élete. Őszinte szeretete, tisztelete és hálája – ahogyan ő hívja – Klára néni iránt egész beszélgetésünket áthatja. Egyúttal bepillantást enged élete talán legnehezebb időszakába, amelyből Zsindelyné Tüdős Klára okos vezetésével lábalt ki: boldogtalan volt, két kisgyerekkel, frissen elváltként nem találta a helyét a világban. „Klára néni mindig nagyon életszerű, előremutató, felemelő és megtartó, egzisztenciát építő, családpárti tanácsokkal látott el” – idézi fel emlékeit, finoman rajzolja elénk az idős Zsindelyné Tüdős Klára alakját, akinek bizonytalan lába és rossz szeme miatt sokszor lett kísérő-

22 • Karakter • parokia.hu

je. „Egyrészt lecsendesedett, nem beszélt sokat, annál többet imádkozott, és szinte rongyosra olvasta a Bibliáját. Másrészt változatlan érdeklődéssel figyelte a művészet alakulását, magát az életet.” Azt is megtudjuk, hogy nem az idősek szokott mindennapjait élte, az utolsó percig határozott elképzelése volt az időbeosztásáról, az igényeiről, élete vezetését sosem adta ki a kezéből.

A fekete bárány De ki is volt Tüdős Klára? Debreceni cíviscsalád gyermekeként neves angol és francia leánynevelő intézetekben tanul idegen nyelvet és művészetet, azonban hazatérve

szembesülnie kell az I. világháborúban elszegényedett családja akaratával: férjhez kell mennie a számára már kinézett vagyonos katonatiszthez. „Önálló életszemlélete azonban harcol az álmaiért, a függetlenségért és a boldogulásért: felszökik Budapestre, és sikeresen felvételizik az Iparművészeti Főiskolára” – mutat rá Dizseri Eszter. Kopott diákszobákban él, minden munkát elvállal, hogy fenn tudja tartani magát: volt kendőfestő és utcai árus is. Családjában fekete bárányként emlegetik, és nem nyugszanak bele döntésébe: férjhez kényszerítik. Így lett Tüdős Klárából egy évre nagybirtokosné a határszélen, a gazdálkodáshoz azonban nem ért, és az is pillanatok alatt nyilvánvalóvá válik, hogy férjével mennyire nem illenek össze. „Közben terhes lesz, és a válásuk után egy darabig ő neveli lányukat, Juditot, azonban tudomásul veszi, hogy albérleteiben nem tudja kislányának a megfelelő nevelést megadni. Így gyermektelen nagynénjére bízza őt, aki rajongásig szerette Juditot. A fiatal lány kollégista évei után rögtön férjhez ment, Ausztráliába disszidált. Kapcsolata az édesanyjával sosem lett teljesen felhőtlen” – meséli Dizseri Eszter.

Juditnak hat gyermeke született, az egyikük éppen az ő menye.

A családnak ez az ága jelenleg is Ausztráliában él.

Legendás szerelem Tüdős Klára végül Zsindely Ferenc államtitkár személyében találja meg az igaz szerelmet. Tiszteletbeli unokája így fogalmaz erről: legendás szerelem volt az övék, Feri bácsi csupaszív, csupa humor ember volt, Klára néni pedig odaadó, nagyon jó feleség. Viszonylag későn, a negyvenes éveikben házasodtak össze, így bár lemondtak a családalapításról, meghitt, szeretetteljes házasságban éltek. „A család kisgyermekeit kitelepítésük tizenkét évében Balatonlellén nyaranta vendégül látták, a háborút viselt gyermekek pedig kivirultak a társaságukban” – idézi fel Dizseri Eszter. Mint mondja, Zsindelyné Tüdős Klárának nem lett több gyermeke, azonban sokkal többen gondoltak rá és kiterjedtebb levelezése volt, mint egy sokgyermekes nagymamának: a lelkigondozottjai, a bibliaköréhez tartozó lányok, asszonyok voltak az ő nagy családja.

Háborúban, nőszövetségben Tüdős Klára önerejéből megteremtett egzisztenciájának, divattervezőként befutott karrierjének a II. világháború vetett véget. Ehhez fűződik emberfeletti missziója is: a tényleges embermentés. „Klára néni ezt sem úgy fogta fel, hogy férjével esendő idősekként titokban el kellene menekülniük egy autóban nyugatra. Neki arra volt gondja, hogy minél több embert megmentsen és pártfogoljon” – hangsúlyozza Dizseri Eszter.

Zsindelyné Tüdős Kláráék budai villájában hetvenketten vészelték át az ostromot, köztük sok kisgyerek. „Csodálatos a gyermeki lélek, nincs még veszélytudata. Persze, a kicsik is hallották a lövöldözéseket, a robbanásokat, de gondoskodtak róluk, játszottak velük, s eközben Klára néni védőszárnyai alatt túlélték a megszállást.”

Dizseri Eszter egyik kedvenc történetét is megosztja velünk példaképéről: Budapest ostroma alatt az Istenhegyi úti villában már nem dolgozott fűtő, így Zsindely Ferenc és felesége fűtötte a házat. Klára hajnalban vette át férjétől az ügyeletet, Dizseri Eszter érzékletesen írja le, milyen „Anzugot” tervezett a kazánpucoláshoz: ócska spárgával kötözött bakancshoz ócska vadásznadrágot, csupa rongy sportos férfipulóvert. Feje rongyokkal van bekötözve, arca szénportól feketéllik. „Mindennek két funkciója volt: egyrészt, hogy minél melegebb legyen, másrészt, hogy a cirkáló szovjet katonák elől elrejtse csinos termetét.”

Zsindelyné Tüdős Klára másik fő élethivatása a Református Nőszövetség megalapítása volt. „Klára néni hajlamos volt a csipkelődésre, így a korábbi nőszövetségről is gúnyos képet festett: nem volt más, mint úri hölgyek társasági összejövetele, ahol vörös bársonnyal borított asztalon filigrán kis csészékből szürcsölték a teát, néha csengettek, és akkor verset szavalt valaki” – jegyzi meg Dizseri Eszter.

Ennek a gyakorlatnak a megreformálása volt Ravasz László püspök célja, amikor felkérte Zsindelyné Tüdős Klárát és Pilder Máriát egy evangéliumi alapú református nőszövetség megszervezésére. „Így váltotta fel a teázgatást a komoly női munka és az evangelizálás. E két nő együttese komoly és mérhető sikereket ért el, a legjobb alapot adták a Nőszövetségnek.”

Hagyaték Amikor Klára néni személyiségéről kérdezzük tiszteletbeli unokáját,

hangja ellágyul, és szavaiból árad a szeretet: bölcs asszony és komoly hívő ember volt, akinek az érveléseire érdemes volt odafigyelni. Energikus és határozott alaptermészettel megáldva, amely biztosította a muníciót élete nagy harcaihoz, ám az akaratérvényesítést sosem vitte túlzásba. A világért sem ugrasztott volna össze embereket, és senki felett sem ítélkezett. „Egész lényét az az átütő erejű szeretet határozta meg, amellyel felkarolta a hozzá forduló elesetteket.

Nemes volt a kapcsolata az emberekkel.”

Zsindelyné Tüdős Klára halála után megkezdődött életének és szellemi örökségének a feltárása, ebből született 1994-ben Dizseri Eszter könyve szeretett példaképéről. „Rájöttem, hogy milyen fontos ennek az értékes embernek az életművét, a hagyatékát megőrizni és megmenteni a következő nemzedéknek. Már csak azért is, mert Klára néniék generációja nagyon sokat küzdött, hogy gyermekeink, unokáink, dédunokáink ma békességben, háborúk nélkül éljenek.”

Népszerű könyvét szinte azonnal elkapkodták, így saját példányát is féltve őrzött kincsként mutatja nekünk. Mint mondja, még annyit sikerült megszereznie, hogy mind a három unokájának juttathatott belőle. Így ők a világ másik felén is magyarul olvasnak dédnagyanyjuk mesébe illő életéről. Mert az nagyon fontos, hogy tudják, ki volt ő, Zsindelyné Tüdős Klára.

Szoták Orsolya Képek: Füle Tamás

Karakter • parokia.hu • 23

Egyenruha és palást Bibliaórát, filmklubot tart, de nem a parókián. Evangelizál, de nem egyházias közegben. Ő az a megszólítható lelkipásztor, aki együtt kúszik-mászik a rábízottakkal, testi-lelki épségükért is felelősséget vállal – ha kell, a fegyverek erejével.

Szolgált Irakban, Afganisztánban, Koszovóban és Boszniában, de a déli határnál is segítette a katonákat. Hankóczi Gergely őrnagy, az 59. Szentgyörgyi Dezső Repülőbázis tábori lelkésze beszél életéről, szolgálatáról, arról a többfrontos harcról, amit lelkészként, tisztként, családapaként, keresztyén férfiként végez.

Gyülekezeti lelkészként kezdte szolgálatát Kunszentmiklóson, szolgált segéd-, majd beosztott lelkészként, ifivezetőként, tanárként. Ágasegyházán missziói gyülekezetet vezetett, ott kapta a felkérést a tábori lelkészi szolgálatra. Egy ideig párhuzamosan vállalta mindkét szolgálatot, majd egy kormányzati döntés értelmében

24 • Karakter • parokia.hu

választania kellett. Gergely a tábori lelkészi hivatás mellett döntött, ennek összetett okai voltak. „Beteg kislányom, Virág gondozása komoly anyagi forrásokat igényelt, amit a feleségemmel nem tudtunk biztosítani. Rábíztunk magunkat Istenre, aki ajtókat nyitott ki előttünk. A tábori lelkészi fizetésem már elegendőnek bizonyult, ám nem ez volt a legfőbb ok, amiért ezt a hivatást választottam. Gyerekkori álmom volt, hogy vadászpilóta legyek, Isten ezt sajátos módon valósította meg a munkámmal. Vágytam a légierős környezetre, a kerozinszagra, a vagány pilóták világára.”

Az Áldás, békesség és a repülőbázis A kecskeméti repülőbázison találkoztunk vele, katonásan fogadott bennünket, az Áldás, békesség köszöntése is fegyelmet teremtett. Vajon minden tábori lelkész ilyen? „Van, ahol csendes lelkigondozóra van szükség, másutt a határozott lelki vezetőre. Mindenhol Krisztus személye kell hogy domináljon, meg kell engedni Istennek, hogy háttérbe szorítsa a lelkész gyarlóságait, bűnös természetét. Ha hiteles vagy a habitusoddal, karaktereddel együtt, akkor kétfajta reakciót válthatsz ki: utálnak vagy szeretnek – de Krisztusért.

Egykori főnököm mondta, hogy nem vagyok papos pap, aki távolságtartó, nincs közvetlen kapcsolatban a hívekkel. Nem egyházias környezetben szolgálok, sőt, sokszor ellenséges a légkör. Itt nem hozzád fordulnak az emberek, hanem neked kell megkeresni őket.”

Hankóczi Gergelynek van tapasztalata mind az egyházi, mind a katonai közegben. Mint mondta, mindkét területen a hitelesség a kulcs a valódi szolgálathoz. „A képlet nagyon egyszerű: az evangéliumot kell minden helyzetben megélni. Ez hatást gyakorol a környezetedre, de nem biztos, hogy azonnal. Volt, aki hét éven keresztül figyelte az életemet itt, a bázison, és úgy látta, hiteles életet élek, ezért elkezdett járni a bibliaórákra. Mérnökemberként követte, hogyan élek, precízen figyelt.

Csodának tartom, amikor Isten elfedezi a lelkész hibáit, gyarlóságait, kegyelem, ha hiteles vagyok. Az evangélium nagyon egyszerű, de hogy hogyan lesz valaki nyitott rá, titok.

Beszélnem kell róla akár alkalmas, akár nem, ez az én részem.”

A bázison keresztyén közösség jött létre. Többen megkeresztelkedtek, konfirmáltak szolgálatának köszönhetően. „Ez a gyülekezet is missziói, akárcsak az ágasegyházi, ahol a négyfős közösség harminc-negyven főre nőtt szolgálati időm alatt. A légierő-

nél szolgálók közül sokan munkahelyet váltottak, nyugdíjba vonultak, így mindig van helye és ideje az újrakezdésnek. Óriási élmény volt számomra teljesen hitetlen közegből érkező embereket látni, ahogy a konfirmációra készültek. Felnőtt emberként hoztak döntést Krisztus mellett, és ezt a bázison hozták meg.”

A Padre A tábori lelkészt Padrének hívják a bázison, ebben megmutatkozik az ő humoros, mégis komoly karaktere. „Dicséretként hangzik el, hogy normális ember vagyok – nem ezt várják egy lelkésztől. Arra számítanak, hogy a lelkész tíz centivel a föld fölött jár, és elérhetetlen. Amikor pedig látják, hogy ugyanazokkal a problémákkal küzdök, mint ők, könnyebben megnyílnak. Azért akartam megtérni, mert láttam megtért fiatal hívőket, akik hasonló problémákkal küzdöttek, mint én, csak más volt a megoldásuk.

Találkoztam Krisztussal, és tudtam, hogy szükségem van rá. A legnagyszerűbb érzés, amikor a másik életében eljön ez a pillanat – és nem én győzködtem, hanem az Úr megszólította. A lelkészi szolgálatnak ez az egyik nehézsége: látom, de nem tehetem zsebre a dicsőséget. A lelkész vezető, aki alapvetően sikerorientált – de a siker valójában nem a tiéd.”

Hankóczi Gergely parancsuralmi rendszerben szolgál, ahol, mint

mondta, nem kell katonásabbnak lennie a katonánál, de a határokat meg kell húznia. „Ha ez nincs, kihasználják. A külszolgálat során leülök a parancsnokkal, a vezetőállomán�nyal, és elmondom, hogy tekintettel vagyok rájuk, de tartsák tiszteletben az én értékrendemet is. Mindenkinek van, ami számára szent, én sem viccelődöm ezzel. Ha egy parancsnok vis�szaél a hatalmával, és valaki azért nem jön bibliaórára, mert ez nem tetszik a parancsnoknak, akkor fellépek ez ellen – és ezt minden állománynál elmondom. Mindenki szabadon dönt arról, hogyan gondolkodik. Ha nem tisztként viselkedem és nem vagyok határozott, akkor nem vesznek komolyan.”

A legnagyobb győzelem A tábori lelkész is eszköz Isten kezében, aki nem engedheti meg magának a manírokat, és nem válhat mindent tudóvá. „Ismerek valakit, aki egyházi iskolába járt, és rossz tapasztalatokat szerzett, ezért messziről kerülte a hit kérdését. Azt mondta, én adtam vissza a reménységét a hitben és az egyházban. Semmi különöset nem tettem, egyszerűen csak beszélgettem vele.

Nem szabad mindent jobban tudnom a másiknál, emlékszem, fiatal hívőként szerettem mindent jobban tudni mindenkinél. Bűnös ember vagyok, akinek megkegyelmeztek, nem különbözöm azoktól, akiknek közvetítem az evangéliumot. Teológuskoromban három ifit is vezettem, már az imádságaim is úgy néztek ki, hogy Uram, mi együtt majd legyőzzük a világot.

Akkor került elém Jób könyvének egy szakasza, amelyben Isten megmutatja, hogy nem lehetünk bölcsebbek

Karakter • parokia.hu • 25

nála. Nevetve elsírtam magam, felfogtam, mennyire okoskodó vagyok, és hogy én akarom diktálni a tempót.”

Hankóczi Gergely részt vett tábori lelkészi kiképzésen Kanadában. A három hónapos képzésből csak három hét szólt a teológiáról, a többi kemény tiszti kiképzést jelentett. A tábori lelkész nem akadályozhatja a katonai küldetést, jól és hatékonyan kell szolgálnia katonaként és lelkészként egyaránt. Azt is meg kell tanulnia, hogyan tanácsolja a feletteseit. „Volt olyan amerikai katona, aki azt mondta, a lelkészek adhatnak igazi segítséget a nehéz helyzetekben. Mi az embereket áldjuk meg, a fegyvereket nem. Azért áldjuk meg őket, hogy hazatérjenek a szeretteikhez, valójában ez a célja a külmisszióinknak. Egy katonának az a dolga, hogy a rábízott feladatot teljesítse, akkor is, ha ez erőszakos cselekedet. A legnagyobb győzelem mégis az, amikor el tudjuk kerülni a fegyveres konfliktust.”

A parancsok és a ne ölj A tábori lelkészi szolgálat során nagyon sokszor előkerül a ne ölj kérdése. Ha valaki Krisztust követi, hogyan foghat fegyvert? „Arra is felesküdtem, hogy megvédem a rám bízottakat mint katonatiszt. Ha azt látom, hogy valaki a katonák életére tör, és ezt megakadályozhatom, akkor használnom kell a fegyveremet. Természetesen nekem is meg kell vizsgálnom, jól döntöttem-e. Ha a ne ölj parancsolat arra is vonatkozna, hogy ne védjek meg embereket akár fegyverrel, akkor Dávid király egyetlen csatát sem vívhatott volna meg, még Góliátot sem bánthatta volna. A tízparancsolat nem finomkodás, hogy

26 • Karakter • parokia.hu

még a légynek sem szabad ártanunk, a ne ölj nem erről szól. Amikor erről beszélek a katonáknak, megnyugodnak, látják, hogy a tábori lelkész nem hasznos idióta, aki csak akadályozza őket a védekezésben.”

Reformátusként, keresztyénként a Szentírás a mérték – a tábori lelkésznek is. „Keresztelő János nem azt mondta a katonáknak, dobják el a fegyvereiket, hanem hogy ne erőszakoskodjanak senkivel, ne éljenek vissza a hatalmukkal, és elégedjenek meg a zsoldjukkal. A fegyver ne az önkény eszköze legyen, ne önhatalmúlag pusztítsunk a nekünk adott hatalommal.”

Az igazi harcok a kapcsolataink A parancsteljesítés önmagában is megpróbáltatás, de vajon mi a legnagyobb küzdelem egy katona számára? „Sokszor nem a háborús környezet, hanem az otthontól, családtól való távolság. Ilyenkor meginognak a kapcsolatok, az otthon maradtak türelmetlenek. Nekünk is ott kell lennünk, ahol a katonák vannak, ha a kerítésnél, akkor ott. Mi is lementünk a déli határhoz, volt, amikor -22 fokban vittünk teát, de amiért igazán hálásak voltak, az a pár jó szó, amit mondtunk nekik. Előfordult, hogy egy látogatás során három válásba is belefutottam. A katonaság komoly próba a kapcsolatok terén, ezek az igazán nehéz helyzetek a külszolgálatban, nem is a fegyveres konfliktus. Ez utóbbihoz hozzászoknak, de ahhoz nem, amikor hazamegy a katona és a gyereke hisztériás rohamot kap, mert nem bírja feldolgozni, hogy az apja elment és nem látta fél évig, és most ismét otthon van.”

„Van, amikor a Szentlélek nem engedi, hogy ne szóljak. Oda kellett mennem az édesanyához is, aki elvesztette a lányát. Elmondtam neki, őszintén együtt érzek a fájdalmában, én is tudom, mit jelent elveszíteni egy kislányt – nyolc és fél éves korában temettem el saját lányomat, Virágot.

Az édesanya rám nézett, sírt, és elkezdett beszélni a fájdalmáról. Itt valósul meg Isten megmagyarázhatatlan terve, hogyan tesz téged ilyen helyzetben alkalmassá és hitelessé a szolgálatra.”

Van, akit a nehézségek visznek közelebb Istenhez, másokat a próbák távolítanak el a Teremtőtől. „Nem értjük, miért, hogyan és mikor fordul valaki hozzá. Eleinte mindkét lator gúnyolta Jézust, aztán valami megfordult az egyikőjükben. Van, aki kemény, robosztus katonaként ment ki a frontra, magabiztos volt, de a harci helyzet őt is megpróbálta. Végül ki tudta mondani, hogy Isten velük volt, ezért élték túl a fegyveres összecsapást. Az, hogy önvédelemből ki kellett oltania egy életet, teljesen megváltoztatta. Az élet és halál mezsgyéjén sokaknál megváltozik a hithez való hozzáállás. Volt, aki nyíltan elmondta, miért haragszik Istenre. Sokat beszélgettünk, és el kezdett járni istentiszteletre, bibliaórára, filmklubra. Eljött a pillanat, amikor Krisztus mellett döntött.”

Hankóczi Gergely egyenruhát és palástot visel – katonákért, lelkekért, családokért és nem utolsó sorban hitéért és hazájáért. „Régen sokan utálták a sorkatonaságot. Nem kön�nyű terep akkor sem, ha hivatásos katona vagy. Amit kaptam, abban megerősödtem: megtanultam közösségben gondolkodni, azt, hogy mit jelent az egymásra utaltság, és hogy hogyan kell a hitemet érthetőn megélni az Istentől távol élő emberek előtt.”

Somogyi Csaba Képek: Füle Tamás, Topidoc

A szeretet és a szelídség radikalizmusával „Nincs befejezett múlt, a történelem mindig velünk van. A kérdés az, hogy ránk bíz-e valamilyen feladatot.” Visky András erdélyi íróval, a centenáriumra készülő Trianonkantáta szövegírójával beszélgettünk.

Fel lehet-e olyan közösségi traumát dolgozni, mint amilyen Trianon? Lehetséges-e a feloldozás?

Színházi értelemben a feloldozás a történet pontos és közösségben átélhető elmondását, illetve rekonstruálását jelenti. A történetet a magunk, a közösség történeteként szükséges elfogadnunk ahhoz, hogy katarzis származzon belőle. Elsőrendűen az a kérdés, hogy a saját történetünk-e Trianon, vagy pedig arctalan nagyhatalmaké.

Az Ön családjára hogyan hatott a trianoni döntés?

Apám éppen 1918-ban született, így neki nem volt közvetlen tapasztalata az új impérium megszületéséről, nekem meg – minthogy egyik részről sem ismertem a nagyszüleimet – még az ő elmesélésük révén sem ada-

tott meg részesülni ebből a rettenetből. A családom budapesti részétől mi, partiumiak, szinte teljesen elszakadtunk. Most is vannak Magyarországon rokonaim, első és másodunokatestvéreim akár, akiket nem ismerek. Az új országhatár számunkra a család egészét érintő fogság és a börtön folytatásaként funkcionált.

Nagymamám budapesti temetésére sem jöhettünk el.

Számomra ez feldolgozhatatlan hiány. Egy közösség számára megkerülhetetlenül fontos, hogy a nagyszülők vagy egyáltalán az idősebbek elmeséljék a saját történeteiket, mert a történelem csak alulnézetből egzisztenciális tapasztalat. Ha csak felülnézetből látom a történelmet, az szétfeszíti a lelket, mert a történelem politikai-hatalmi elmesélése soha nem jut nyugvópontra. Ennek több-

Karakter • parokia.hu • 27

féle változatát, ráadásul több nyelven is hallom folyamatosan, hiszen Kolozsváron élek.

Visky András erdélyi magyar író, drámaíró, egyetemi tanár, színházi teoretikus. A Kolozsvári Állami Magyar Színház dramaturgja, művészeti vezetője, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem Színház és Film Karának professzora.

1957-ben született Marosvásárhelyen, sokgyermekes református lelkészcsaládban. Édesapja, a köztiszteletben álló református lelkész, Visky Ferenc volt, akit az 1956 utáni ideológiai tisztogatás politikája idején, 1958-ban 22 év börtönbüntetésre ítélt a román kommunista vezetés (ebből hat évet le is töltött). Nem sokkal ezután feleségét, Visky Júliát és gyermekeit – köztük az ekkor kétéves Visky Andrást – a Bărăgan-alföldi táborba internálták. András itt, a Duna-deltában tanult meg egyszerre két nyelven, románul és magyarul beszélni. Miután édesapja 1964-ben szabadult, a család is hazatérhetett kényszerlakhelyéről. Meghurcoltatásuk és szenvedéseik később meghatározó témájává váltak Visky András alkotói munkásságának is. Darabjait angol, német, magyar, bolgár és román nyelvterületen egyaránt játsszák. Gyöngyösi Levente Kolozsvárról elszármazott zeneszerzővel közös Trianon-kantátájukat a Pécsi Filharmonikusok felkérésére írták.

Hogy lehet túljutni azon a ponton, hogy a történelmi folyamatok áldozatává lettünk? Én elfogadhatónak tartom, ha valaki áldozatnak fogja fel magát vagy a családját. A történelemnek vannak olyan időszakai, amelyeket nem tudunk leírni másként, csak mint Isten-hiányt. Hívő nézőpontból inkább az a kérdés, hogy a mi történetünk Isten-történet-e vagy sem.

Vagyis, elfogadjuk-e a saját múltunkat – és akkor Isten leszáll közénk.

A történtek elfogadása nem azonos azzal a fatalista attitűddel, hogy „ha

28 • Karakter • parokia.hu

Trianon végbement, akkor az Isten akarata volt”. Az, hogy egy személy vagy egy nemzet közel kerüljön a szerető Istenhez, és át is tudja élni az Ő közelségét, viszont biztos, hogy akarata Istennek. Az elfogadás tehát nagyon is kreatív gesztus: azt a kérdést veti fel, hogy Isten közvetlen jelenlétében ránk bízott-e a történelem valamilyen feladatot, amelyben az identitásunkat artikulálhatjuk és gazdagíthatjuk. Mert a valóságos identitásunk nem abban válik teljessé, hogy majd valakik igazságot tesznek Trianon ügyében. Egy ilyen igazságtétel a viszonylagos igazságok terepén van. Minden történelmi igazság valaki más nézőpontjából igazságtalanság. Ezek a megváltás hiányának a pusztító igazságai. Ön milyen feladatra talált így rá?

A szüleim 1946-ban átszökték a határt Kelet felé, Romániába jöttek vissza. Ez olyan erősen meghatározta az identitásomat, hogy bennem sosem vetődött fel, hogy el kellene hagyni azt a közösséget, amibe beleszülettem. A családomból senki nem tette meg egészen 1990-ig. Itthon vagyok, tele jobbnál jobb feladattal.

Ez a felelős magatartásról szól?

Egy felnőtt ember számára az a legfontosabb, hogy álljon ellen mindenféle politikai brutalizálásnak, ami egy létező vagy sokak számára nem is ismert traumára akar fölépíteni egy leegyszerűsített üzenetet. Ehhez a védettséghez az embernek egy számára bizalmi közösségben kell élnie, nagyon élesre metszett, de irgalmas tükrök között, amelyek megmutatják őt önmagának, és ez fölemeli és boldoggá teszi őt.

Ez szabad embert feltételez…

A diktatúra függővé tesz. A második világháború óta több nemzedék is diktatúrafüggő, mi is azok vagyunk.

Ez azt jelenti, hogy ha le akarják venni a vállunkról a politikai gon-

dolkodás terhét, akkor mi gondolkodás nélkül át is adjuk – ez a zsigeri reakciónk, mert így szocializálódtunk. A diktatúra még az önpusztítás szabadságát is elveszi tőlünk, miközben elpusztítja emberségünket. Ezzel az örökséggel nem sikerült rendesen szembenéznünk.

Miben nyilvánul meg a függőség egészen konkrétan?

A függőséghez hozzátartozik az a törekvés, hogy kifejlesszük a valóság megtagadásának különböző technikáit, ezért olyan nagy bennünk a vágy a mítoszok iránt. Éppen úgy, ahogy egy függőségben élőben, aki alternatív valóságok megalkotásán fáradozik. Ilyen alternatív valóságok konkurálását és olykor konfliktuális beszédmódjait érzékelem, legfőképpen pedig a szélsőséges méretet öltő társadalmi bizalmatlanságot. A másik ember közelsége nem az öröm, hanem a szorongás forrása számunkra, főként, ha valamilyen értelemben másként gondolkodónak látjuk őt. Vajon min alapszik ez az elképesztően szélsőséges bizalmatlanság, ami még egyházközösségeken belül is ugyanúgy érzékelhető?

Holott a koinónia, bizony, azt jelenti, hogy én kész volnék meghalni is akár a másikért.

Erdélyben sem jellemzőbb a bizalom, mint Magyarországon?

Erdélyben sok minden másképpen van. Az Erdélyben élő magyarok – csakúgy, mint az anyaországiak – nagyon sokfélék. Egészen más annak a magyarnak a világérzékelése, aki többségi román környezetben, annak, aki egy soknyelvű városban, és annak, aki többségi és erős anyanyelvi közösségben él. Kós Károly a Trianon utáni transzilvanista gondolkodást megalapozó 1920-as, Kiáltó szó című röpiratában azt állítja, hogy ami Trianonban történt, az politikai értelemben elkerülhetetlen volt. Ez az Erdély nem az, mint ami az anyaor-

szág képzeletében él – az anyaország nem is ismeri ezt a társadalmat. Kós Károly szerint a legjobb az lenne, ha Erdély nem egy nemzetállam részeként élne tovább, hanem Svájc mintájára kantonállam jönne létre – erre nézve a trianoni béketárgyalásokon volt is próbálkozás. Jó volna, ha nem egy Bukarest–Budapest híd alatt laknánk mi, erdélyiek, olykor kifejezetten hajléktalanokként, hanem a saját utunkat járnánk, saját jogon, nemzettársaink szabad támogatásával.

A történelem igazságtalan – mondta.

Lehet mégis tanulsága a történteknek?

Egy háborútól, ami az emberi gonoszság esszenciális megnyilvánulása, azt elvárni, hogy igazságot teremtsen számunkra, filozófiai önellentmondás.

A magyar politikum már akkor elveszítette a második világháborút, amikor elkezdte. Úgy fogta fel, hogy bármilyen morális árat kifizethet a revízió nevében. Ebből a morális dilemmából egy Nagy Magyarország keretei között sem lehetett volna jól kijönni.

Említette a pontos elbeszélés hatalmas tétjét. A „magyar Golgota-szerű” kis narratívákban a történetünk főszereplője nem Isten, hanem a magyar nemzet. Ez már az Ön által említett mitologizáló folyamat része. Nem lehetne ehelyett a kereszténységre értelmezési keretként tekinteni, amely valóban gyógyító lehet, hiszen a veszteségnél is jóval nagyobb távlatot nyitó narratívára épül?

A Madarasi-Hargita több hegycsúcsán is kialakult egy-egy nosztalgikus kegyhelye a képzeletbeli NagyMagyarországnak. Kopjafákkal, Nagy -Magyarország-térképekkel, zászlókkal, sok száz koszorúval, keresztre feszített országtérképpel díszítve. Ott minden az igazságtalanságról, de nem csak, a magyarságról mint Európa Krisztusáról üzen. A múltban élés giccs-mennyországa – szívszorító. Mindenki felkent szakértője Trianonnak, csakúgy, mint a focinak.

Ami azt is jelenti, hogy nem tudjuk megbeszélni a dolgokat, mert kizárólagos igazságok, rozoga összeesküvés-elméletek csapnak össze szenvedélyesen. A valóság elhárításának a szentélyei ezek, attól tartok. Az evangéliumi gondolkodás önismeretre és valóságismeretre szólít fel, olykor kifejezetten kemény szavakkal.

a másik emberre csak mint testvérre tekinthetek. Ebből igazságosság fakad politikai értelemben is, például, megjelenik a társadalomban a spirituális és intellektuális értelemben felnőtt és szabad ember, aki nem engedi brutalizálni magát, akinek vannak saját gondolatai, és aki nem hűségesebb egy politikai irányzathoz, mint a saját Istenéhez.

Mit jelent az evangéliumi gondolkodás?

A hívő ember számára az az alapkérdés, hogy Isten része-e a történelemnek vagy sem. Elfordult tőle, magára hagyta az embert kiszolgáltatva őt önnön gátlástalanságának, vagy itt van velünk és igazságot tesz? A szeretet Istene számon tartja az övéit.

Ez a számon tartás olykor meghaladja a mi fogalmainkat, és a gondolkodásunk határáig juttat el bennünket, de talán éppen ezt írják le a ’bizalom’ vagy a ’hit’ szavak.

Ha beszélgetnénk arról, melyik közösséget hogyan érintette Trianon, azzal kitisztulhatna a seb, amely szembenállásokat szül?

Az egészséges társadalom mindig kész önmaga átvilágítására és a jóvátételre. A történelem, persze, nem teszi lehetővé, hogy valamiféle zéróponthoz térjünk vis�sza. Azzal, hogy a politikum nullpontokhoz vezet vissza bennünket, azt üzeni, hogy ami azelőtt volt, teljes mértékben értéktelen.

Mi egyszerre élünk ebben a világban és az Isten országában, egyszerre bírunk mindennel és egyszerre nem bírunk semmivel. Ha például Isten megengedi évtizedeken vagy évszázadokon át az üldöztetést, ez semmiképpen nem függeszti fel a saját felelősségünket, sőt ellenállásra, releváns politikai cselekvésre szólít fel. Nem gondolkodhatok például a mi meg az azok dichotómiájában,

Vagyis, amit a diktatúrában éltél, az nem is volt élet, ez pedig fennhéjázó és gonosz üzenet. Lehetetlen a múltat eltörölni, a mi történelmünk az is, ami nehezen emészthető meg. Amennyiben fölismerjük, hogy a múlt saját identitásunkká vált, a közös gondolkodás és indulatmentes beszélgetés igénye is megszületik bennünk. Író vagyok, színházban dolgozom, sok erőt merítek abból,

Karakter • parokia.hu • 29

hogy az irodalom hisz a velünk történő dolgok elbeszélhetőségében és továbbadhatóságában, ezt elsőrendű feladataként gondolja el.

A Kié Erdély? című elbeszélésemben komolyan eljátszom a címben feltett kérdéssel, amelyre a válaszom az, hogy Erdély a szabad embereké.

Ahol nincsen szabadság, ott az otthonléttudat is lehetetlen. Arra kellene törekednünk, hogy otthon érezzük magunkat a saját országunkban, mert ez a szó valódi értelmében politikai szubjektummá tesz.

Ez a megtörtség elfogadását jelentené, ami sokak számára a beletörődéssel egyenlő.

Ha az ember csak azt tudja megfogalmazni, hogy mit veszített, de azt nem, hogy mit nyert, akkor ez, bizony, hitetlen értelmezése a történelemnek. Ehelyett a történelem nagyvonalú, hívő és irgalmas értelmezésére lenne jó törekednünk. Ha nem így teszünk, akkor csak vesztesei tudunk lenni a népek történelmének. Imádunk vesztesek lenni, ebben a pogány gondolatban vagyunk talán a legjobbak. Az, hogy a történelemben alig vagy csak elvétve lehetségesek igazságos döntések, éppen azt mutatja meg, hogy az igazságosság elképesztő nagy ajándéka tud lenni az embernek, és ez általában meg-

lepetésszerűen és, úgy tűnik, sokszor kívülről tör ránk.

Honnan?

Vannak időszakok, amikor vakok vagyunk, és még a gonoszságnak is lehet össznépi konszenzusa. De a nyugati kultúrában és az egyház történetében is vannak nagy megújulásmomentumok. Ezek nem a társadalomtól elzárt kinyilatkoztatások, épp ellenkezőleg – a reformáció is ilyen volt. Mindig van egy Illés próféta, egy maradék, amely nem azonosul a gonoszsággal, amelyet látszólag mindenki fenntartások nélkül támogat. Olykor az ítélet radikális mondataival állnak elő ezek az Illések, szembemennek a többségi akarattal is akár, sőt, vállalják a tévedés kockázatát is. Én hiszek abban, hogy a szeretet és a szelídség értelmet ad a kimondott szavaknak, a küzdelmesen megformált mondatainknak. A szóhasználatunk mi magunk vagyunk. Azt tapasztalom például, hogy a Trianon-kérdés puszta szóba hozása az embert szélsőjobbra pozícionálja. Nevetni kellene ezen, de nem lehet, az abszurd mi magunk vagyunk.

A kiszolgáltató jelentések nagy írója számomra Samuel Beckett. Ő az utolsó drámaíró a 20. században, akinek a színház még Isten-kérdés volt. Utána

a színház megszűnik valódi metafizikai eseménnyé lenni. Beckett nem hitt abban, hogy a nyugati kultúra meg tud újulni önmagában, azt állította, hogy csak kívülről, egy új kinyilatkoztatás meghallása és elfogadása hozhat morális megújulást. Mi más volna a Godot-ra várva eseménytelen cselekménye, mint a kinyilatkoztatásra való várakozás?

Hogyan kerülhet egy lapra az abszurd és a kinyilatkoztatás?

A nyugati kultúrában az az erős érzület született meg az ő idejében, hogy a két világháború szellemi pusztításaiból nem lehet csak azzal a következtetéssel kijönni, hogy valami hiba történt a gépezetben.

Nem, a gépezet esszenciálisan hibás, ezért a történteket el kell helyeznünk egy tágabb, a megváltás szükségességét ismét fölvető történetben. Beckett már nem hisz abban, hogy a fenntartások nélkül bálványozott szellemi kultúrában volna a megváltás, hiszen az nyilvánvalóan elárulta és magára hagyta az emberiséget. Lehet Mozartot zongorázva vagy Bachot dúdolva is gyerekeket ölni, és ezt soha nem gondoltuk volna, mert azt hittük, hogy a kultúra nagy teljesítményei mintegy megnemesítik az embert. Ezért állítja a becketti dráma, hogy meg kell állnunk, át kell gondolnunk ismét önmagunkat, a lehető legélesebb kérdéseket kell föltennünk magunknak a végletesen relativizálódott etikára vonatkozóan például, amely az erős ember kontrollált igazsága lett.

A becketti várakozás nem tétlenséget, hanem a szembenézés igényét jelenti.

A kinyilatkoztatás forrása ma mintha a politikai kommunikáció lenne – az legalábbis így tekint magára. Miért teheti?

A politika jórészt a statisztikára szorította magát: nagyon veszélyes korban élünk, mert egyre pontosabban

30 • Karakter • parokia.hu

mérhetőek a dolgok, így a társadalom ijesztő mértékben befolyásolható. Azonnal eljutnak üzenetek tömegekhez, és az üzenet csatornái hatékonyan ellenőrizhetők, meg kell tehát hatalmi eszközökkel szerezni őket. Veszélyes kor, de ez a mi korunk.

Mi akartuk, hogy így legyen, a számítógép sokkal közelebb van hozzánk, mint a szerelmünk vagy a házastársunk.

Mérhetőségről beszél, pedig a média talán sosem volt ennyire hiedelmekkel átitatott…

A média új vallási teret alkotott meg, és vallásos módon működik, hiszen megtalálhatom benne, amire szükségem van. Valóságokat hoz létre, és én ezeket az álvalóságokat hittel magamhoz veszem. Ezért a valóságosságra való törekvés komoly feladattá vált számunkra, gondolkodó emberek számára a legkivált. Ahogy szóba állunk emberekkel, vagy ahogy megpróbáljuk bevonni őket egy köz-

vetlen beszélgetésbe. Ma már nem érveket, tisztán megfogalmazott mondatokat, hanem linkeket vágunk egymás fejéhez. Önmagunkat, saját személyiségüket is készek vagyunk felfüggeszteni a kizárólagos igazságok nevében. Én ezt nem vagyok hajlandó elfogadni. Ha tehetem, és sokszor teszem, beszélgetek. A színházat sem önmagában való célnak tartom, hanem kiindulópontnak. Az előadás az ajtó megnyitása egy lényeges beszélgetés irányába. A Trianonemlékévet is így fogom fel, társadalmi beszélgetésnek és, bizony, nagy adósságnak.

Bátor ember, aki nem csak azzal áll szóba, akivel eleve egyetért…

Törekednünk kell olyan közegekben élni, mozogni és odaadóan beszélgetni, amelyek idegennek mutatkoznak előttünk. Ez nem bátorság kérdése, hanem létkérdés. A saját nyelvünket kell áthelyeznünk olyan kontextusba, ahol kiderülhet, hogy nem bír

valódi jelentésekkel, amit mondunk, hanem csak ismételgetjük a magunkét. Ha erre nem törekszünk, akkor Trianon is önmagát replikáló, folyamatos belső Trianonná válik, és ismét tovább szakad az ország. Ez a méreg állandóan hömpölyög, mert hagyjuk, és mert perverz örömöt okoz a sötét energiákat elszabadító ellenségeskedés. Ön szerint mi a nemzet?

A nemzet nem absztrakt és arctalan sokaság, hanem erős közösségek hálózata. A közösségek nem szembenálló entitások, hanem az együttműködés művelői.

Egy erős identitással bíró közösség elsőrendűen nem az önvédelemre rendezkedik be, tájékozódását nem a félelem motiválja, hiszen úgy érzi, neki van mit adnia, és ebben a nagyvonalúságban örömét leli.

Jakus Ágnes Képek: Füle Tamás

Karakter • parokia.hu • 31

dunamelléken történt Közösségek, példák, építkezések

Megújuló élettérben

Hálaadó istentiszteletet tartottak Sárkeresztúron a református gyülekezeti terem részleges belső felújításáért. A felújítás csak kezdete a gyülekezet új időszakának, a valódi cél a lelki megújulás, amelynek a külső körülmények is eszközei lehetnek.

Hajdú Szabolcs Koppány vértesaljai esperes a Római levél 12. rész első két verse és az 1Timóteus 1, 8. alapján hirdette az igét. Pál apostol az okos istentiszteletre hívja fel a figyelmet. „Ez valójában a mi egész életünk. Ennek az okosnak ellentéte, amikor azt gondoljuk, az istentisztelet csupán heti egy óra vasárnaponként. Megújult egy helyiség, új ruhába öltözött, adottságai egyre alkalmasabbá teszik arra, hogy másokat idehívjunk – de ez csak külsőség, forma. A terem azok által lesz istentiszteleti hellyé, akik megtöltik.”

Az egyházközség összesen 21.408.732 forintot nyert a Zarándok Turizmusért Nonprofit Kft. közreműködésével a Magyar Falu Programtól a helyi egyházi közösségi terek fejlesztése alprogram keretében. Az összeg magában foglalja a különféle beltéri cseréket, eszközbeszerzéseket és egy közösségszervező munkatárs alkalmazásának bértámogatását. A támogatásból megújult a lelkészi hivatal bútorzata, száz új széket vásároltak, a hivatalban konyhai részt alakítottak ki.

Kiss Péter szerint az igazi kérdés a felújítás mellett, hogy milyen jövőképe van a gyülekezetnek. „Templomunk, gyülekezeti házunk és egyszer majd parókiánk teljes felújítása távlati célunk, de ennél nagyobb munka vár ránk. Az igazi feladat csak most kezdődik, Isten országát kell építenünk, kisközösségünk előtt ez a legszentebb cél.”

Nagykátán a tiszta evangéliumért

Hosszú évtizedek után vált anyaegyházközséggé a Pest megyei gyülekezet, amelynek lelkipásztorát, Tihanyi Kristófot március 7-én iktatta be Takaró András délpesti esperes. Ahogy a gyülekezet gondnoka, Gál Jánosné fogalmazott, események hosszú láncolata előzte meg a március 7-i ünnepséget. Makay László több mint egy évtizednyi szolgálat után, 2017-ben elhagyta a Pest megyei települést, majd rövid ideig Faragó Dávid vezette a gyülekezet. Tihanyi Kristóf a gyülekezet mint anyaegyházközség első beiktatott lelkipásztora.

Takaró András a második korinthusi levél 6. részének 10. verse alapján mondta el prédikációját. „Az apostol által alapított gyülekezetben a keresztyének elfordultak a tiszta evangéliumtól, a közösség megosztottá vált. Pál személyét is megtámadták, hiteltelenséggel vádolták, az apostol azonban nem ijedt meg a kétkedő hangoktól. Nem egyszer tapasztaltam, hogy lelkészeinket kritizálják, megkérdőjelezik elhívatottságukat, sőt, megtérésüket is, ez pontosan az a lelkiség, ami a korinthusiak szívében is volt.

Pál apostol kiállt az elhívása mellett, nem ijedt meg a kritikus hangoktól. Életveszélyes, ha egy gyülekezet nem egységes és nem a tiszta evangéliumot hallgatja, ezért Nagykátán is a tiszta, meg nem másított örömhírre van szükség.”

Az istentisztelet végén a beiktatott lelkész válaszolt a köszöntésekre. „Amit ma átélhetünk, egész gyülekezetünk számára hatalmas megerősítés. Már eddig is sok támogatást kaptam a gyülekezettől, a városvezetéstől és a katolikus testvérektől is, ezt őszintén köszönöm. Feladataimat szívvel-lélekkel szeretném végezni abban a reménységben, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden a javukra lesz.”

32 • Karakter • parokia.hu

„Csak továbbadtam, amit kaptam”

Szolgálat az egyház peremén című, a hazai kórházmisszió nehézségeiről és lehetőségeiről szóló könyve 2019-ben elnyerte a Magyarországi Református Egyház Zsinatának „Az év könyve” díját. Élete céljává lett, hogy továbbadja másoknak Krisztus irgalmát. Interjúnk a jelenleg Svájcban szolgálatot teljesítő kórházlelkésszel, Michna Krisztinával.

Hogyan lesz valakinek hivatásává a mások iránti irgalmasság?

Családi példát is kaptam rá, és talán génjeimben is hordozom ezt.

Már egészen kicsi koromban ösztönösen felkaroltam a nálam fiatalabbakat és gyengébbeket. Nagycsaládunkban volt lehetőség ezt gyakorolni is, képes voltam órákon át foglalkozni a legkisebbekkel. Évekkel később, amikor a Debreceni Református Kollégium Gimnáziumának diákja lettem, és igen ritkán jutottam haza az iskolától több mint 400 kilométerre lévő szülővárosomba, barátnőmmel felkerestünk egy nevelőotthont, hogy szülőktől elvett, elhagyott vagy egészen árva gyerekeket segítsünk. Soha nem felejtem el, hogy az a kislány, aki mellett helyet találtam, egyszer csak átölelte a nyakamat, arcocskáját az arcomhoz szorította és azt kérte, hogy csak öleljem, és maradjunk így. Mélyen megérintette a szívemet ez a szeretetéhség, ez a ragaszkodás.

A teológián is folytatódott az elesettek közötti szolgálat. Először a Tűzoltó utcai Gyermekklinika onkológiai osztályára, majd a Bethesda Gyermekkórházba jártam önkéntesként. Egy-egy kisgyerek szenvedése olyannyira megviselt, hogy a látogatások után hazaérve sokszor sírva fakadtam, keresve a történetben Isten akaratát.

A teológia elvégzése után gyülekezetben szolgáltam.

A lelkigondozás, a hitoktatás és a kórházi látogatások különösen hangsúlyosak voltak számomra. Mellette igyekeztem továbbtanulni. Először vallástanári, majd mentálhigiéné, végül lelkigondozó-tereptanár szakon szereztem másoddiplomákat. 2002-ben, amikor a Mosdósi Tüdő- és Szívkórház egy rövid időre egyházi fenntartásba került, Dizseri Tamás, a Bethesda Gyermekkórház akkori igaz-

Karakter • parokia.hu • 33

gatott, német nyelvű könyveket küldött, és lehetővé tett egy párhetes kutatást is Zürichben. Felméréseket és interjúkat készítettem gyakorló kórházlelkészekkel, és rendszerszemlélettel közelítettem meg a kórházlelkészi szolgálatot. A helyét, funkcióját, lehetőségeit és problémáit vizsgáltam a társadalomban, illetve a kórház és az egyház alrendszerében.

gatója szólított meg, hogy nem lenne-e kedvem felépíteni Mosdóson a kórházlelkészi szolgálatot. Mivel éppen akkor fordulóponthoz érkezett az életem, rövid gondolkodás után igent mondtam.

Vajon más kórházlelkészek is hasonló utakat járnak be az elhívásig?

Ahányan vagyunk, annyiféle úttal és motivációval érkeztünk a kórházi szolgálatba. Az első lépésekkel bizony sokan megküzdöttünk, hiszen annak idején mindnyájan a nulláról kezdtük. Sem magyar nyelvű irodalom, sem megfelelő speciális képzés, sem munkaköri leírás nem volt; ezek lépésről-lépésre alakultak, illetve alakítottuk mi magunk, ahogy tudtuk. Helyzet- és igényfelméréssel, a feladatok és a lehetőségek számbavételével kezdtük, aztán mindegyikünk a maga helyén igyekezett kialakítani az intézmény arculatához leginkább illő kórházlelkészi szolgálatot. Ha az életútjaink különbözőképpen alakultak is, az bizonyára mindnyájunkban egyezik, hogy éppen azért, mert megérintettek minket a nehéz emberi sorsok, összeroskadt életek, rendkívüli elhívással és odaadással küzdöttünk a kórházi szolgálatért, annak tartalmáért, kereteiért, lehetőségeiért.

34 • Karakter • parokia.hu

Miként lett ebből a szolgálatból átfogó kutatás?

Mindig nagyon szerettem olvasni és írni, valamint rendszerezni amit tapasztaltam, ezért úgy gondoltam, hogy össze kellene foglalni azt, amit megtanultam, átéltem, megharcoltam, hogy az utánam jövőknek már könnyebb dolga legyen. Férjem, aki tüdőgyógyászként maga is megszerezte a PhD fokozatot, szintén erre biztatott. Felkerestem Németh Dávidot, és beiratkoztam a doktori képzésre, amit a kórházlelkészi munka mellett végeztem. Elkezdtem kutatni és írni. Ebben többek között Andreas Hess is folyamatosan támo-

Mik a legfontosabb állításai az eredmények alapján?

Hangsúlyozom, hogy a szolgálatnak integrálódnia kell az egészségügyi rendszerbe, de közben nem szakadhat el az egyház intézményrendszerétől sem. Fontosnak látnám, hogy a kórházi lelkigondozást összekapcsoljuk a gyülekezeti lelkigondozással, hisz a szenvedő ember legnagyobb lelki fájdalma sokszor éppen az, hogy magányos és közösséget keres.

A betegágy melletti beszélgetések során olyan életkérdések merülnek fel, olyan találkozások jönnek létre, amelyeket folytatni kéne. Erre a kórházlelkésznek nincsen lehetősége, de a gyülekezeti lelkész és a gyülekezet közössége kísérheti tovább a kórházból hazatért embert.

A kutatásból és a tapasztalatokból született meg Szolgálat az egyház peremén című könyve. Mi a története ennek a kötetnek?

Az egyik opponensem, Hézser Gábor mondta, hogy jó lenne ezt a munkát kiadni. Nem sokkal később hasonló szándékkal keresett fel a Kálvin Kiadótól Mucsi Zsófia. Néhány fejezetet aktualizálni kellett, hiszen a dolgozatban szereplő kutatás óta évek teltek el, ezért kiegészítettem egy újabb kutatással a munkámat, hogy lássuk, mi változott. Legalább egy éven át dolgoztunk Zsófival, aki nagyszerű meglátásaival, javaslataival folyamatosan mellettem állt és segített. Nagyon hálás vagyok neki ezért. Külön örömöm, hogy az utolsó pillanatban úgy alakult, hogy saját

fotóm kerülhetett a borítóra, amit a mosdósi Szőlőhegyen készítettem, tehát nemcsak a kép, hanem a helyszín is kapcsolódik a könyv tartalmához és üzenetéhez.

Az MRE Zsinata 2019-ben „Az év könyve” díjat ítélte oda a könyvnek. Ez vajon annak szól, hogy érdemben szeretnének foglalkozni ezzel a kérdéskörrel?

Bízom benne, hogy annak is, mert szükséges rendezni a szolgálat kereteit, tartalmát, támogatását és szupervízióját. Az elmúlt években folyamatosan tapasztaltunk előrelépéseket. Mégis sokszor azt éltük meg, hogy bár elindult valami az egyházban vagy a kormány részéről, később mégsem történt semmi, és a kezdeti lelkesedés után jött a csalódás. De én hiszem, hogy mindig történik valami, csak mi még nem tudjuk, és nem látjuk tisztán, hogy mi. Hodossy-Takács Előd azt mondta a díjátadáson, a könyv jó alap ahhoz, hogy átgondoljuk a kórházi szolgálat egyházban és egészségügyben elfoglalt helyét, és megtaláljuk a problémákra, nehézségekre a megfelelő megoldást. Örülök, hogy így látja. De ezen felül szívesen gondolok arra, hogy ez az elismerés nemcsak nekem, illetve a könyvnek, hanem mindazoknak szól, akik évek óta hűségesen végzik a kórházlelké-

szi szolgálatot, hiszen olvashatjuk a sorok között az ő harcaikat és az ő vallomásaikat is.

A kórházlelkész két rendszerhez is kötődik egyszerre, mégsem tartozik igazán sehová – írja könyvében. Erre milyen megoldások jöhetnek szóba?

A szolgálat kereteit illetően ez az egyik legnehezebb probléma. Sem az egyházban, sem a kórházban nem vagyunk teljesen otthon. Különféleképpen oldjuk fel ezt a helyzetet. Van, aki a kórházban talál inkább otthonra, mert százszázalékban ott dolgozik, és egyéb egyházi kapcsolatait elhanyagolja. Nem is nagyon jut másra ideje.

Van, aki csak részállásban dolgozik, jóval kevesebb időt tölt az egészségügyi intézményben, és inkább gyülekezetben él. Így azonban nagy valószínűséggel nem lesz ideje a munkatársak folyamatos lelkigondozói kísérésére, a kórház működésére és rendszerére is figyelve. Legrosszabb esetben szétforgácsolódik a kettő között.

Mindegyik modellnek megvannak az előnyei és a hátrányai. Az általam legjobbnak tartott forma az lenne, ha a lelkigondozó-kórházlelkészi szolgálat integrálódna a kórház intézményrendszerébe, de nem szakadna el az egyház intézményrendszerétől sem, sőt, helyi szinten összekapcsolódna a gyülekezeti lelkigondozással.

A problémák mellett arról is ír, hogy milyen eredmények és áldások kísérték és kísérik ezt a szolgálatot. Miket lehetne kiemelni ezekből?

Míg 1989-ben három kórházlelkész kezdte el a szolgálatot, ma tudomásom szerint harmincöten szolgálnak egészségügyi intézményekben.

Ha ez folytatódik, és minden évben legalább eggyel, esetleg kettővel több lesz a kórházlelkészek száma, az már önmagában hatalmas örömre adhat okot. Az is hálaadásra hív, hogy aki ma erre a szolgálatra érez elhívást, több helyen is képezheti magát,

mentálhigiéné szakon vagy speciális lelkigondozói képzésen vehet részt.

Segíti a kórházlelkészek munkáját, hogy önkéntesek is egyre többen vállalkoznak beteglátogatásra.

Gál Judit rendszeresen szervez műhelymunkát és kórházlelkészi találkozót, ahol tapasztalataikkal gazdagíthatják egymást a kollégák.

Van, aki lelket megérintő áhítatokat, igehirdetéseket ír – több írás megjelenhetett már könyv formájában is ezzel kapcsolatosan –, van, aki kórházi énekkart, bibliaórát, rekreációs tréningeket vagy éppen Bálint csoportot vezet, van, aki elgondolkodtató történeteket ad tovább közösségi oldalakon, és van, aki csendben, de hosszú évek óta elköteleződve végzi a szolgálatát. Valamennyien látjuk, érezzük Isten jelenlétét és áldását.

A témában abszolút laikusnak is érdemes elolvasnia ezt a könyvet, vagy csak a szakmának és a döntéshozóknak ajánlaná?

A könyvnek van olyan része, amely kifejezetten szakmai, és valóban átgondolásra ajánlom a döntéshozóknak, de van olyan része is, amely bárkinek segítséget nyújthat.

Laikusoknak is érdekes lehet például a 21. századi helyzetelemzés vagy a kórházmisszió, illetve kifejezetten a magyar református kórházmisszió története. Érdemes elol-

Karakter • parokia.hu • 35

vasni és továbbgondolni a kórházlelkészi funkciók tárgyalásánál felmerülő témákat is, például van-e válasz a miért kérdésekre, büntetés-e a betegség, hogyan dolgozzuk fel a gyászt, vagy milyen új lehetőségek

tárulhatnak fel az ember előtt az élet és a halál határán.

Egyik kórházlelkész kollégám azt mondta, hogy az irodájában a könyvespolcán tartja az írást.

Rendszeresen felüti, ha valamilyen kérdése akad, és mindig talál válaszokat vagy elgondolkodtató sorokat benne. Többen jelezték, hogy hálásak a munkámért, hogy mindezt összefoglaltam, mert nagy segítség a kórházi szolgálatban. Ez nagyon jólesett, hiszen annak idején éppen ezért láttam neki ennek a nagy munkának.

Várható-e még hasonló mű a témában, akár Öntől, akár más hazai szerzőtől?

Tudomásom szerint Somosiné Tésenyi Tímea dolgozott hasonló témán, aminek nagyon örülök.

Egyrészt mert ő római katolikus, és az ökumenikus látást és együttmunkálkodást különösen fontosnak tartom a kórházi szolgálatban, másrészt Timi eredetileg pedagógusi végzettséggel rendelkezik, és jelenleg a Mentálhigiéné Intézetben dolgozik, így többek között ezek miatt is új aspektusok jelennek meg a munkájában. Disszertációját a kórházi lelkigondozás útkereséséről írta, és ha jól tudom, bő egy éve védte meg. Érdemes ezt a munkát is kézbe venni. Én is készülök írni, de most kicsit más témában. Visszakanyarodva életutam kezdetéhez és az irgalmasság témájához, terveim szerint egy saját élményemről szól majd az új könyvem. Közel három évig gondoztam két gyerekünk mellett egy Etiópiából menekült, traumatizálódott, beteg asszony kislányát. A nő végül megszökött a gyerekkel. Ennek a történetét, sokféle örömét és nehézségét szeretném megosztani az olvasókkal.

Ha ez elkészült, szívesen írnék újra a kórházi lelkigondozás témájában is, inkább gyakorlati kérdésekre keresve a válaszokat.

Hogyan éli meg a zürichi lelkészi szolgálatot? Szerves folytatás, vagy teljesen új kezdet?

Folytatás is, új kezdet is, de több szempontból teljesen új forma. Egyrészt azért, mert míg Magyarországon tel-

jes állásban kórházlelkészi szolgálatot folytattam, itt van lehetőségem kipróbálni, mit jelent félállásban gyülekezetben – a Zürichi Magyar Protestáns Gyülekezetben – és tavasz óta félállásban az egészségügyben – a zürichi Schulthess Klinikán – szolgálni. Másrészt pedig azért, mert Svájcban ezzel kapcsolatban már kialakult egy jól bevált rend. Érdekes látni és megélni ezt a modellt, szívesen továbbadnám az ezzel kapcsolatos tapasztalataimat.

Mi az, amit a pályája megtanított Önnek az irgalmasságról?

Az irgalmasságot gyakorolni kell. Úgy tenni, mint a samaritánus. Ha valakit meglátok az út szélén, akkor komolyan veszem, hogy nem véletlenül láttam meg éppen én, nem véletlenül került éppen az én utamba. Nem mehetek el mellette, hanem meg kell állnom, oda kell hajolnom és segítenem kell abban, amiben szükséget szenved. Ez nem elmélet, illetve igen szomorú, ha csak elmélet marad.

Ez színtiszta gyakorlat. Keresztyén, krisztuskövető emberként azonban mi másra igyekezhetnénk?

Egyszer egy római katolikus pap került a mosdósi kórházba, akit többször is meglátogattam. Bár mankóval közlekedett, és nehezen mozgott, amíg ott volt, mindig lejött az emeletről a kórházi istentiszteletekre. Végül egy könyvét ajándékozta nekem, amibe ezt írta: „Krisztust hallani Krisztina által.” Életcéllá lett ez számomra, hogy Krisztust hallják és tapasztalják az emberek, ha odahajolok hozzájuk. Nem sikerül mindig, de remélem, hogy egyre többször.

Mert ahogy én irgalmasságot nyertem Krisztustól, határtalan szeretetet, kegyelmet és új lehetőséget, úgy szeretnék én is irgalmas szívvel másokhoz fordulni. És ha sikerül, akkor nem is tettem mást, csak továbbadtam, amit kaptam.

Barna Bálint

36 • Karakter • parokia.hu

Kapcsolatban maradni „ Meg kell találnunk azt a formát, amellyel újra tudunk egymáshoz közeledni.”

Beszterczey Andrással, az MRE Diakóniai Irodájának vezetőjével beszélgettünk a négy fal közé szoruló szeretetszolgálat lehetőségeiről.

„A diakónia lényege a kapcsolat. Kapcsolat nélkül a szolgálat félkezű marad” – mondta nekünk Beszterczey András, a Magyarországi Református Egyház Diakóniai Irodájának vezetője annak kapcsán, hogy intézményeikben látogatási és kijárási tilalmat kellett bevezetni a koronavírus-járvány miatt. „Az életünk gyökerestül felfordult, hiszen a ki-bejárás lehetősége, a hozzátartozókkal való kapcsolattartás, a kölcsönösség személyes formái sérülnek a korlátozások miatt. Gondozunk, segítünk időseket, fogyatékossággal élőket, pszichiátriai betegeket, szenvedélybetegeket, hajléktalanokat, tevékenykedünk a család- és gyermekvédelem területén, bentlakásos otthonokat és alapszolgáltatásokat tartunk fenn, de most új utakat is kell találnunk minderre a személyes kapcsolati háló mellőzése miatt.”

Karakter • parokia.hu • 37

•

•

•

A Magyarországi Református Egyház Diakóniai Irodája, korábbi nevén a Magyarországi Református Egyház Szeretetszolgálati Irodája egyházunk központi fenntartásban működő szociális intézményeinek koordinálásával, összefogásával foglalkozik, jelenleg egyszerre intézményfenntartóként és működtetőként.

Egyházunkban bármelyik gyülekezet lehet autonóm intézményfenntartó, esetükben a Diakóniai Iroda csak tanácsadó, segítő, monitorozó tevékenységet folytat.

A Diakóniai Iroda nem összekeverendő a Református Szeretetszolgálat Alapítvánnyal, akik viszont karitatív tevékenységekkel, segélyezéssel kríziskezeléssel, krízisintervencióval, és más felzárkózási programokkal foglalkoznak.

A megelőzés fontossága A Diakóniai Iroda már nagyjából másfél-két héttel azelőtt bevezette intézményeiben a szükséges óvintézkedéseket, hogy a Nemzeti Népegészségügyi Központ hivatalosan elrendelte volna ezeket. „A belső szabályzatainkat és a fegyelmet a fokozott megelőzés szempontjainak rendeltük alá. Állandó a fertőtlenítés, szájmaszkban járnak a nővérek a lakóink közé, ami kissé kórházjelleget kölcsönöz az intézményeinknek. Ez utóbbitól mindig óvakodtunk, mert inkább az otthonok hangulatát

38 • Karakter • parokia.hu

akarjuk megteremteni. Ha környezetben nem is, de a lelkiségben továbbra is erre fogunk törekedni” – ígérte Beszterczey András.

A be- és kijárási tilalom miatt elmaradnak a közösségi programok, nem hívnak sem külsős vendégművészeket, sem gyülekezeteket. Nyomtatványokat csak elektronikus formában fogadnak. Az ellátottak nem hagyhatják el az intézmények területét, és új bentlakókat sem tudnak felvenni az üres helyekre. „A rászorulók e-mailen és telefonon tudják felvenni velünk a kapcsolatot, így távolról próbálunk segítséget nyújtani. Határozatlan ideig csak erre lehet számítani. Ha egy otthonunkba bekerülne a vírus, nagyon súlyos következményei lehetnének az idősek és a betegek körében. Ezt meg kell előznünk. Sosem lehet ugyanis tudni, hogy ki fertőz kit.”

A létszámstop miatt idővel eleshetnek a normatív támogatások egy részétől, de a legtöbb intézmény még rendelkezik valamennyi forrással és tartalékkal. „Természetesen idővel ezek a források is elapadnak, tehát nagyon elhúzódó veszélyhelyzet már okozhat problémákat a rendszerünkben. Most még a védekezésre is komoly összeget tudunk fordítani, van erre tartalék. Egyetlen munkatársunk sem szenvedhet hátrányt az ellátotti létszám lecsökkenése miatt, tőlünk ezért nem fog elmenni alkalmazott. Szükség esetén inkább azokhoz a forrásainkhoz nyúlunk, amelye-

ket a fejlesztésekre és beruházásokra szántunk volna. A működést nem szabad hogy befolyásolja a rendkívüli helyzet.”

A közeledés új formái Az intézményekben a négy- és hatszemközti beszélgetésekre álltak át a szobák csendjében. Intézménytípustól is függ, hogy a bentlakók hogyan reagálnak minderre. „Ahol az ellátottak apartmanjellegű részlegekben éltek viszonylag önállóan, szabad kijárással, ott sokkal megterhelőbb a bezártság, ezért az itteniek számára nagyobb mentális támaszt kell nyújtani. Akik ápoló-gondozó típusú otthonban éltek, és egyébként is nehezen mozogtak már, azoknak pedig nagyobb biztonságtudatot kell adnunk, mert most még kiszolgáltatottabbnak érzik magukat a hírek miatt” – magyarázta a Diakóniai Iroda vezetője.

Idős, az internetet nem ismerő emberek is kénytelenek áttérni digitális kapcsolattartársa. Ebben természetesen segítik őket, és külön telefonvonalakat élesítettek a kapcsolattartás fennmaradása érdekében. „Előtérbe kerülnek a lélekmelengető levelezések és a hasonló lehetőségek is, noha ez csak átmeneti lehet. Meg kell találnunk azt a formát, amellyel újra tudunk egymáshoz közeledni. Most tényleg csak a lelkigondozás az, amire rá tudunk erősíteni, amire jobban odafigyelünk – legyen ez akár élő közvetítéses

Facebook-áhítat, YouTube-videó, személyes lelkigondozás az intézményben vagy bármi egyéb.”

A szenvedélybetegek terápiáját is át kellett tervezni, mert nem tarthatók meg a nagycsoportos foglalkozásaik. „Rehabilitációjuknak kulcsfontosságú része az, hogy nagyon szoros a napirendjük, amelyet be kell tartani és komoly tartalommal megtölteni, hogy a terápia működjön. Az ő esetükben nagyon fontos, hogy a személyes kapcsolattartás megmaradjon, ezért most kis létszámú csoportokban ülnek össze. Ez nem hagyható el az eredményesség érdekében, persze, kellő óvatossággal tartják meg a foglalkozásokat. Az intézményeink szakmailag példás módon valósítják ezt meg.”

Ami felértékelődik A gondozási folyamat marad az eddigi szakmai színvonalon, ez Beszterczey András szerint nem változhat.

Változatlan az élelmezés folyamata is, és a legtöbb helyen a napirend sem borult fel radikálisan.

„Továbbra is tartunk áhítatokat, de ahol erre lehetőség van, ott mikrofonos-rádiós megoldással. A gondozásban, segítésben nincsen változás.

Minden intézményünkben van kertkapcsolat, így a szabad levegőn időzés is biztosítható a bentlakóink számára. Még ha nem mindenhol is, de több helyen van saját gyógytornász, ahol ez a szolgáltatás is helyben megoldható. Végső stádiumban lévő betegeinknél lehetőséget adunk a hozzátartozóknak elbúcsúzni.”

A prioritások átrendeződtek ugyan, ám ennek az egyik pozitív hozadéka, hogy a munkatársak közötti kommunikáció sokkal hatékonyabb lett. „Jobban odafigyelünk egymásra, és mindezt nem a félelem motiválja, hanem a törődés érzése. Talán sokunk otthon is többet tud a családjával foglalkozni. Ha valaki erre fogékony, akkor új értékeket fedezhet fel, vagy olyanokat, amelyek jelen voltak ugyan az életében, de nem tudatosította ezeket magában, vagy nem vette komolyan őket. A kapcsolatok és a gondoskodás most felértékelődik, akárcsak a baráti beszélgetések és a

jó asztaltársaság. Ezt próbálom szem előtt tartani és másoknak is közvetíteni. Ügyelnünk kell arra, hogy mindez ne kopjon el menet közben.”

Munkájuk során mindannyian igyekeznek a nehézségeken túlmutató pozitívumokat kiemelni. Ez utóbbiakból, hála Istennek, mindig akad néhány. Például a bizalom komoly jeleként élik meg, amikor nyolcvan év felettiek azt mondják nekik: a háború idején sem éltek meg ilyesmit, mégis bíznak bennünk és hálásak azért, hogy ilyen körülmények között is gondozzák őket. „Meg tudtuk teremteni azt a bizalmi légkört, amelyben számítanak ránk a gondozottak, és él bennük a remény, hogy amíg ott vagyunk velük, addig rendben lesz minden. Ezt csodaként élem meg. Ilyenkor kötelességünk Istenre mutatni azzal, hogy mi is csak tőle kaptuk ezt az erőt. Közösen imádkozunk azért, hogy továbbra is megkapjuk.”

Barna Bálint Képek: Sebestyén László, pexels.com

Karakter • parokia.hu • 39

Mindennapi kenyerünk A protestáns spiritualitás a napi feltöltekezésre helyezi a hangsúlyt, mert az Istennel való kapcsolat életközösség.

Németh Dáviddal beszélgettünk a rendkívüli helyzetről, lelki éhségről, a kegyesség forrásáról, közösségi útkeresésről, spiritualitás és misszió kapcsolatáról, szülő- és istenképünk összefüggéseiről és az ébredés fontosságáról.

40 • Karakter • parokia.hu

Elhalasztották a járványveszély miatt a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Kara Spiritualitás és misszió az egyházban továbbképzésének harmadik műhelynapját. A Lelki éhség 3.0 elnevezésű, kerekasztalbeszélgetéssel egybekötött konferenciát várhatóan 2020. november 12-én rendezik meg, a tervek szerint a korábbi időpontra meghirdetett programmal. Fontos azonban, hogy addig se szoruljon háttérbe egyházunk életében a kegyesség, azaz a protestáns spiritualitás – hívta fel a figyelmünket Németh Dávid teológus professzor, a KRE HTK Valláspedagógiai és Pasztorálpszichológiai Tanszékének vezetője, a kurzus egyik tantárgyfelelőse, akivel spiritualitás és misszió aktualitásairól beszélgettünk.

Rendkívüli intézkedéseket vezettek be a koronavírus-fertőzés terjedésének megfékezése érdekében a Károli Gáspár Református Egyetemen. Hogyan birkóznak meg a feladattal?

Az elsődleges szempont, hogy meg kell tanulnunk tudatosan kezelni a járványhelyzeteket és ilyenkor is felelősségteljesen viselkedni. Szerencsére a Neptun rendszere kommunikációra és tananyagok tárolására is alkalmas. Szinte minden előadásnak megvan a vázlata, amelyet ha a szakirodalommal együtt feltöltünk, a hallgató nem szenved hiányt tanulnivalóban.

A felsőoktatásban hallgatók eddig is otthon tanultak leginkább. Ebből a szempontból szerencsésebb a helyzetünk, mint a közoktatási intézményeknek. A mi karunk azonban nagy hangsúlyt helyez a személyes kapcsolatokra. A teológia alapvetően dialogikus tudomány, együtt keressük az igazságot, tehát valójában minden óránknak interaktívnak kell lennie. Ez most csorbul az intézkedések miatt – de ezt mindenki megértéssel fogadja.

A kollégiumi tűzeset kapcsán már megtapasztalhatták a teológushallgatók, hogyan lehet rendkívüli helyzetben helytállni. Ez a tapasztalat is hasznosulhat most?

Bizonyos szempontból valóban kön�nyebben vesszük a jelenlegi helyzetet annak köszönhetően, hogy tavaly óta úgyszólván „edzésben” vagyunk.

Adja Isten, hogy a hasonlóságok itt véget is érjenek, és az aktuális rendkívüli helyzet ne okozzon a hallgatók számára akkora lelki megrázkódtatást, mint a tavalyi kollégiumtűz!

Igyekszünk megakadályozni a pánikhangulatot, és nagyon bízunk benne, hogy sikerül elkerülni a nagyobb bajt.

Sokan élelmiszerkészleteket halmoznak fel, hogy a testi éhség ne okozzon gondot. Mi a helyzet a lelki éhséggel?

Spirituális tartalékokat is lehet előre begyűjteni? Élelmiszerből be lehet spájzolni, lelki

táplálékból nem. Ezért óvatosnak kell lennünk a testi és a lelki éhség párhuzamaival! Jézus a lelki éhséget a mindennapi kenyérhez hasonlította, amellyel rendszeresen táplálkoznunk kell. Ő az élet kenyere, tehát vele kell eleven kapcsolatban lennünk, és ezt nem lehet kampányszerű feltöltődésekkel helyettesíteni! A protestáns spiritualitás éppen erre a napi feltöltekezésre helyezi a hangsúlyt, mert az Istennel való kapcsolat életközösség. Természetesen kellenek lelkigyakorlatok és más olyan alkalmak is, amelyek valóban segítik ezt az elmélyedést, de nem spekulálhatunk erre.

Isten mindennap kész biztosítani az elegendő lelki táplálékot. Ezért fontos a napi bibliaolvasás, a napi csendesség, a rendszeres imádkozás. Nem a nagy lelki élmények ellen szólok ezzel, hanem a folyamatosan gyakorolt kegyesség mellett.

Hogyan segíthet ennek megélésében a kurzus?

A cél az, hogy a koncentráltabb spiritualitás megélésében és annak továbbadásában is segítsük a lelkészeket. Reményünk szerint ez azt eredményezheti, hogy sokszorozódik a spirituális segítség. A kurzus oktatói, éppúgy, mint a hallgatók, nagyon lelkesen, lelkiismeretesen, tényleg belülről fakadó elszántsággal vesznek részt a képzésben, ami biztató jel.

Nagy súlyt helyezünk arra, hogy belső átalakulásnak, érési és tudatosulási folyamatnak kell végbemennie a képzésben részt vevő lelkészek kegyességi életében. Bár a lelkigondozói és más képzéseknek is van ilyen oldala, de ennél a kurzusnál határozottan arra törekszünk, hogy ne pusztán a kegyességgel kapcsolatos ismereteket adjunk át, hanem annak gyakorlatát is. Fontos, hogy a lelkészek másokat is segíteni tudjanak a kegyesség megélésében. A tudás csak az egyik fele ennek, a másik fele egészen személyes.

Kifejezetten protestáns spiritualitás kialakítására törekednek. Ez mit jelent pontosan?

Ennek vannak előzményei a protestáns hagyományokban, csak most éppen olyan korban vagyunk, amikor ezek elhalni látszanak. Ez a hullámzás mindig jellemző volt egyházunk történelmére. A reformáció százada például szellemi jellegű ébredés volt, a lelki ébredés a 17. században érkezett, bő százéves csúszással. A puritanizmus kimondta, hogy a hit nemcsak ismeret és igaznak tartás, hanem szívbéli bizalom is, ezáltal válik élővé.

Az evangélikusoknál a pietizmus töltötte be ezt a szerepet. A 20. században pedig volt egy nagy ébredés, aminek az utóhatásait még fiatal lelkészként éltem meg. Az én spiritualitásom is kezdetben jórészt ebből a hagyományból táplálkozott, és mindmáig meghatározó maradt számomra. Ez a tradíció a mi nemzedékünkkel valójában megszakadt.

Mi lehetett ennek az oka?

Felnőtt egy generáció kegyességgyakorlási minták nélkül. Akiket mi tanítunk, sokszor már nem is kaptak segítséget ebben. Nem láttak otthon követhető példát a szüleiktől.

Sokan bekerültek egyházi iskolába, hitre jutottak, de nem tudják, hogyan éljék meg a hitüket. Ez a hiány termelte ki az igényt arra, hogy ezen a területen lépjünk. Ha nem fogalmazzuk meg a protestáns spiritualitás lényegét, és nem mutatjuk be kegyes életünkkel a gyakorlatát, akkor a lelkészek és a gyülekezeti tagok ismeretlen eredetű, kétes értékű forrásokhoz fognak nyúlni spiritualitásért. Az egyház a kétezer éves története alatt nagyon sok idegen hatásnak volt kitéve, olykor más vallások lelki gyakorlataiból is merített. Ez sokféle torzulást okozott, ezért újra és újra vissza kell térnünk a forrásokhoz.

Mit tanít a kegyesség forrásáról a Szentírás?

Karakter • parokia.hu • 41

nagyobbá és nagyobbá válni. Só- és mécseslétre hívattunk el, nem arra, hogy folyamatosan terjeszkedjünk. A spiritualitásból fakadó misszió viszont azt jelenti, hogy megtaláltam a „kincset”, amit meg akarok osztani másokkal, lehetőleg minél több emberrel. Ha én szeretem az embertársaimat, akkor megkínálom őket boldogságom kulcsával. A spiritualitásból fakadó mis�sziót mindig a másikért érzett felelősség és szeretet vezérli.

Jézus igen erős fenntartással fogadta korának kegyességgyakorlási módszereit, és megfordította a logikájukat: legyen eleven kapcsolatod Istennel, és ha már buzog a tiszta forrásból a víz, az talál magának medret. Nem a vizesárok megásásával kell kezdenünk, mert az abban felgyűlt esővíz nem lesz tiszta. Aki élő vizet akar inni, annak először a forrással kell kapcsolatba kerülnie. Ha a forrás nagy erővel adja a vizet, akkor lesznek medrek, amelyekbe beletalál. Az a kegyesség, amely a tiszta forrásból táplálkozik, sokféleképpen megélhető. A Bibliában ezért nincsenek előírások arra vonatkozóan, hogy hogyan kell megélnünk a spiritualitást. Minden olyan kísérlet, amely a hitmegélést módszertanná kívánná tenni vagy valamiféle előírásnak megfeleltetni, az minimum gyanús.

Hogyan hozható egyensúlyba az intellektuális megközelítés és a lelkiség megélése?

Ebben nagy szerepe van a közösségi kontrollnak. Együtt keressük Isten igazságát, bölcsességét, útmutatását, a Vele való kapcsolat megélésének eleven lehetőségét. Ez ki kell hogy egészítse az egyéni hitgyakorlást. Lehetnek egyéni meglátásaink arról, hogy kicsoda Isten és mi az aka-

42 • Karakter • parokia.hu

rata az életünkkel kapcsolatosan, és lehetnek felemelő tapasztalataink a csendességeink gazdagító voltáról, de a testvéri közösség tagjai fognak vis�szajelzést adni arról, hogy ezek összhangban vannak-e mindazzal, amit ők tanultak Isten Igéjéből, és amire a Szentlélek őket elvezette.

Meddig tart a közös útkeresés?

Az egyház sohasem mondhatja azt, hogy megérkeztünk, itt már megállhatunk. Halálunk pillanatáig útkeresők vagyunk. A megdicsőülés hegyén a három kiválasztott tanítvány szívesen ottmaradt volna Jézussal, de nem jött el az ideje a hajlék építésének, le kellett menniük utána a völgybe. Communio viatorum az egyház: olyan közösség, amely úton van, és ez folyamatos tanulást, keresést jelent.

Mégsem a kereséseinknek az eredményeként találunk rá a „kincsre”, hanem csak felismerjük, amit már megkaptunk: hogy megtaláltak vagyunk.

Hogyan kapcsolódik össze mindez a misszióval?

A misszió mindig spirituális alapon áll.

Ha nem, akkor szerintem nagyon nagy baj van, mert ilyenkor vagy militáns indulattal akar a keresztyénség újabb területeket meghódítani, vagy pedig megalomániásan akar egyre

Ez a felelősség hogyan ültethető át a gyakorlatba?

Részben ennek megvalósítása miatt is szeretnénk műhelymunkánkat kiterjeszteni és mások számára is hozzáférhetővé tenni. Ezt szolgálják a kurzushoz kapcsolódó műhelynapok, de tervezzük egy kézikönyv megjelentetését is. Odafigyelünk a hallgatói igényekre, kérdésfeltevésekre is, hiszen sokakat foglalkoztató témákat vethetnek fel. Tőlük ered az őszre halasztott műhelynap kerekasztal-beszélgetésének a témája, az apakép is. Sajnos társadalmi jelenség manapság, hogy az apák vagy hiányoznak a családokból, vagy nem töltik be azt a szerepet, amit Isten a teremtésben szánt nekik. Erről beszélnünk kell.

Hogyan függ össze a spiritualitás a szülőképpel?

Ennek a milyenségéről nagy viták vannak, de hogy van kapcsolat, azt már senki nem vitatja. Ezért nem hagyhatjuk figyelmen kívül az istenkép alakulása szempontjából a bennünk élő szülőképek jellemzőit és a szüleink iránti kötődésünk mintázatait. Freud még úgy vélte, ebben csak az apakép a döntő, de ezt már a későbbi pszichoanalízis is cáfolta. Az anyaképnek és az apaképnek, valamint a velük kapcsolatban szerzett tapasztalatoknak is döntő szerepük van az istenképünk kialakulásában és az Istennel való kapcsolat ápolásában. A hit bensőséges kapcsolat Istennel, amelynek az elsődleges jellemzője, hogy

mély és bizalomteli szeretet köt össze azzal, akitől minden tekintetben függ az életem. Ehhez hasonlót először az anyánkkal való kapcsolatunkban tapasztaltunk. Úgy tekintettünk a személyére, olyan elvárásaink voltak vele szemben, mintha isteni tulajdonságokkal bírna. Később rá kellett jönnünk, hogy mindez illúzió, mert ő nem mindenható, nem mindent tudó és nem mindenütt jelenvaló. Boldog ember az, aki egyszer ráébred arra is, hogy egyvalakire viszont igazak ezek a jellemzők – Istenre. Ennek fő előképe az anyánkkal való kapcsolat. Összeegyeztethető-e a szülőképből eredő istenkép azzal, hogy az egyház Jézus menyasszonya? Vagy ez már egyfajta képzavar?

Tulajdonképpen a házastársi kapcsolatban valamilyen formában az anyagyermek kapcsolat bensőségességét éli át az ember. Ez is megmutatja, hogy azokat a gondolatokat, amelyeket a későbbi pszichológia felvet, már ott találjuk a Bibliában. A Szentírás képekkel, hasonlatokkal él, mert másként nem lehet arról beszélni, akiről nincsenek fogalmaink. A közvet-

len tapasztalataink, élményeink csak segítenek elképzelni, amit nem lehet elképzelni, de a használt képek csak utalnak a másképp ki nem fejezhető valóságra, nem képezik le azt. Istennel való kapcsolatunk a hasonlóság ellenére nem ugyanarról szól, mint a házastársi kapcsolat, hanem valami másról és többről: az egyháznak bensőséges kapcsolatban kell állnia Krisztussal. Ezt jelenti a spiritualitás.

Merre tart ma egyházunk a spiritualitás és a misszió ügyében?

Sokszor úgy látom, mintha stagnálna a kegyességünk. Mintha elválasztottuk volna egymástól a spiritualitást és a missziói tevékenységet, és önmagában misszióként éljük át azt, hogy iskoláink vannak, egyetemünk van, több emberhez jutunk el.

Intézményesítettük a missziónkat, ami önmagában még nem lenne gond, de mintha hiányozna mögüle a spirituális háttér. Nem mindegy ugyanis, hogy spirituális indíttatás volt-e előbb vagy az intézményesülés. Újra kellene gombolnunk a kabátot. Az az imádságom tárgya, hogy adjon Isten ébredést az egyházunknak. Enélkül ugyan-

is hosszú távon nem lesz se kegyesség, se misszió, legfeljebb csak intézményesített egyházi működés.

Mi a mi felelősségünk ebben?

Mi megtehetünk mindent, ráébredhetünk hiányosságainkra, buzgón elkezdhetünk dolgozni hibáink kiküszöbölésén, de a növekedést Isten adja.

Kiképezhetünk lelkészeket arra, hogy spirituális segítők legyenek és spirituális segítőkké nevelhessenek akár laikus gyülekezeti tagokat, de ettől még nem lesz ébredés az egyházban. Mégis meg kell tennünk, ami a mi részünk, és imádkoznunk kell azért, hogy Isten áldása legyen munkánkon, hogy Szentlelkét kiárassza ránk. Isten az emberi buzgalmat sohasem hagyta válasz nélkül. Ez nem szabályszerűség, nem a munkánk közvetlen következménye az eredmény, de meg van írva a korinthusiakhoz írt első levélben: „legyetek szilárdak, rendíthetetlenek, buzgólkodjatok mindenkor az Úr munkájában, hiszen tudjátok, hogy fáradozásotok nem hiábavaló az Úrban”.

Barna Bálint Képek: Füle Tamás

Karakter • parokia.hu • 43

Kép: Sebestyén László

„Egyre inkább megtanulok hálát adni mindenért”

Steinbach József dunántúli püspök az imádságról Református lelkészként hivatásomtól elválaszthatatlan az imádság. Hivatalból is igen gyakran kell imádkoznom nyilvánosan. Személyes imádságaim ezért gyakran arra is irányulnak, hogy ezek a „hivatali imák” „szentlelkes” imákká legyenek, és ne torzuljanak rutinból elmondott szavalatokká.

Kora hajnali kelő vagyok. A napom a dolgozószobában, a belső szoba csendjében, nyitott Biblia mellett kezdődik: olvasom a napi igeszakaszt, ahhoz mindig leírok egy rövid gondolatsort, és ezután fogalmazom meg a magam imádságát, válaszul az Igére. Egy nagy teológus, Dietrich Bonhoeffer hangsúlyozta, hogy az imádság mindig nyitott Bibliával a kézben történjék, hogy imádságunk tényleg az élő, személyes Isten előtt elmondott imádság legyen, ne pedig valami homályos derengés.

Számomra fontosak a testvéri közösségben elmondott, közös imádságok, amelyek közül mindig kiemelkedik az, amikor reggel, mielőtt nekivágnánk az aznapi „dzsungelnek”, feleségemmel egymást megölelve mondunk közös fohászt.

Bevallom: van, amikor a rohanásban csak annyira jut idő ebben az ölelésben, „az Úr legyen velünk!”.

44 • Karakter • parokia.hu

De ez akkor éppen elég, és akkor a legtöbb.

Egyre inkább megtanulok hálát adni mindenért. Egyre inkább érzem a magasztalás és a hálaadás fontosságát az imádságban, hiszen minden napunk és minden percünk kegyelem. Egyre inkább megtanít az Úr ráhagyatkozni az Ő kegyelmére. Egyre inkább értem, mit jelent a jól ismert bibliai Ige: „Szüntelenül imádkozzatok!” Vannak olyan helyzetek, amikor fáradt vagyok. Az ürességben segítenek a kötött imádságok, vagy egy zsoltár és dicséret imádságként való éneklése, akár magamban, hang nélkül.

Mostanában a 30. zsoltárt dúdolgatom: „Dicsérlek, Uram, Tégedet, mert Te megtartál engemet…”

Bonhoeffer verse imádságként gyakran mondott hálaadásom és könyörgésem, hiszen ebben az imádságban ott ragyog az evangélium, amely Jézus Krisztusban testet öltött, amely megvidámítja ezt az életet, ugyanakkor túlmutat az örök élet teljességére: „Velünk az Isten!” (Máté evangéliuma 1. fejezet 23. vers) Ez az imádság így hangzik: „Csodás hatalmad biztos rejtekében nyugton várjuk, mire ébredünk. Velünk az Isten, minden reggel, este, és minden új napon, bizonnyal velünk!”

Lehetetlen lehetőség Mikor jön el a feltámadás, az igazi lehetetlen lehetőség? Nem tudom. De azt tudom, hogy eljövetele az önkéntes áldozattal kezdődik. Nem karanténban vagyunk, hanem őrhelyen, ahol várjuk a virradtát. „Ettől fogva kezdte Jézus jelenteni az ő tanítványainak, hogy néki Jeruzsálembe kell menni, és sokat szenvedni a vénektől és a főpapoktól és az írástudóktól, és megöletni, és harmadnapon föltámadni. És Péter előfogván őt, kezdte feddeni, mondván: Mentsen Isten, Uram! Nem eshetik ez meg te veled.” (Máté evangéliuma 16. rész, 21-22. vers) Máté evangéliumában olvassuk Péter szavainak a feljegyzését. A többi evangélista csak annyit mond, hogy feddeni, dorgálni kezdte Jézust, amikor jelentette tanítványainak, hogy szenvedni, meghalni és feltámadni megy Jeruzsálembe. Mégis, igen lényeges a kifejezés, amelyet a megdöbbent Péter mond: nem eshetik meg ez veled!

Ennél is erőteljesebben adják vissza ezt más fordítások, némiképpen bővítve is a szavakat, így: az Isten áldjon meg, Uram, ez soha nem történhet meg veled, vagy: ugyan, ez veled biztosan nem történhet meg! Nem következhet be, lehetetlen megtörténnie.

Messzire mutatnak ezek a szavak. Jelezhetik egyrészt a tanítványok aggódó óvását, hogy ha Jézus felmegy Jeruzsálembe, akkor megtörténhet, amiről beszél; hát akkor ne menjen oda, forduljon vissza! Jelezhetik a szavak

azt is, hogy a tanítványok fel vannak háborodva – Péter megdorgálta, megfeddte Jézust –, ők nem erre vállalkoztak, amikor Jézus követésére álltak! Kikérik maguknak ezt az alternatívát, ez nem program. Jelezhetik azonban – a legmélyebben – azt a meggyőződést is, hogy számukra elfogadhatatlan a szenvedés önkéntes vállalása. Akit szeretünk, azt óvjuk minden bajtól. Akinek a követésére szegődtünk, akire rábízzuk magunkat, az köteles minket is megóvni minden bajtól. A szenvedés rossz, és a rossznak nem szabad megtörténnie. A rossz csak valami lehetetlen lehetőség, épp ezért elgondolhatatlan, vagy ha mégis bekövetkezik, akkor botrány. Ezért mondja Pál Krisztus keresztjéről, hogy sokak számára botrány, mások számára bolondság (abszurdum).

Egész emberi civilizációnk abban a nagy igyekezetben él, hogy megmeneküljünk a rossztól, vagy ha már bekövetkezett, elmeneküljünk előle. A bűnbe, betegségbe, halálba nem lehet beletörődni. S minden fejleményt, ami hárítja, enyhíti a bajt, oldozza a nyomorúság köteleit, távolítja a halált, egyszóval lassítja a rosszat, mi haladásként érté-

Karakter • parokia.hu • 45

kelünk. Aztán a lázas türelmetlenségből sorra születtek utópiák, megváltó elképzelések és sokszor, sajnos, hamis képzetek is, melyek nyomán nemhogy lassult vagy szűnt volna a rossznak áradása, hanem inkább gyorsult.

Jézus megfordítja az egészet. Lám, elébe megy a rossznak, keresi a szenvedést, már a tanítványokat is úgy hívta el – igaz, nem értették –, hogy vegyék fel keresztjüket, és úgy kövessék őt (lásd Lukács evangéliuma 9. rész, 23. vers).

Nem azt választja, ami hasznos, hanem azt, ami egyedül értelmes. Hiszen csak az áldozat révén lehetséges a megoldás!

Ma sokakért aggódunk: orvosokért, ápolókért, rendfenntartókért, élelmiszer-fuvarozókért, munkásokért, akik életünk alapfeltételeiről gondoskodnak. Végtelen azoknak a sora, akikkel megtörténhet a baj, akik nemcsak elvileg, hanem gyakorlatilag is vállalják az áldozatot. Akikkel megeshet az, aminek nem szabadna megtörténnie. Pedig nem kockáztatnak, hiszen itt nem holmi hősködésről van szó, hanem szolgálatról: gyógyítanak, ápolnak, gondoskodnak. Lemondanak arról, ami számukra is éppoly értelmes volna, mint számunkra. Hogy élhessünk.

Péter szavaiban megdöbbenés fejeződik ki: hát hogy lehet az, hogy Jézus szembenéz a rosszal, a lehetetlen lehető-

séggel, az elgondolhatatlannal, azzal, aminek nem szabad megtörténnie, mégis megtörténhet? Nos, valójában a szolgálat és az önfeláldozás a lehetetlen lehetőség. A mulandóság, a betegség, a baj, a halál világában a szeretet a lehetetlen lehetőség.

Amikor Jézus előre jelezte szenvedéseit, Péter szinte meg sem várta, hogy befejezze, pedig így ér véget: és a harmadik napon feltámad... A szenvedés útjának végén feltámadás várja az áldozatot hozó Krisztust. A halál nem zsákutca, hanem átmenet a halálból az igazi életbe. Az önfeláldozás és a szolgálat nem meddő póz, nem üres hősiesség, hanem út az igazi élet felé. Amit ma orvosaink, ápolóink, gyógyítóink tesznek, az szépséges visszfénye ennek az isteni titoknak.

Nem történhet meg ez teveled! – mondja a kétségbeesett Péter Jézusnak. Így kellett ezeknek történniük! – mondja a feltámadott Jézus húsvét napján a tanítványoknak.

Mikor jön el a feltámadás, az igazi lehetetlen lehetőség?

Nem tudom. De azt tudom, hogy eljövetele az önkéntes áldozattal kezdődik. Nem karanténban vagyunk, hanem őrhelyen, ahol várjuk a virradtát.

Bogárdi Szabó István református püspök

Kép: EPA

46 • Karakter • parokia.hu

Isten hangja vagy karikatúrája?

Az igehirdetés akkor jó, ha hat.

De hogyan lehet az emberi szó Isten üzenetévé? És miként kerülheti el az igehirdető, hogy manipulálja hallgatóságát?

Horváth

Levente

református

lelkész

szó

és tett egységéről és a kegyelem erkölcsi következményeiről is beszélt megkeresésünkre.

Igehirdetésre a meghasadt világban van szükség. A szó és a tett hasadtsága ez, a kettő még az édenkertben vált le egymásról. Az Istentől elszakadt ember kívül került önmagán, de ez a külső nézőpont nem Istené.

Nélküle nem tudja megítélni, mi a jó és mi a rossz.

Ahogy mi megkülönböztetjük a jót a rossztól – mondhatnám kicsit szarkasztikusan –, az már eleve rossz.

Amikor a gazdag ifjú hízelegni próbál Jézusnak, Ő olyan kegyetlenül visszakérdez: miért mondasz engem jónak? Senki sem jó, csak az Isten.

Jézus rákérdez, hogy vajon tisztában vagy-e azzal, miért nevezel engem jónak. Azaz, mondhatunk Jézusról teológiailag teljesen korrekt mondatot, de Őt a teológiailag kompakt mondat mögött lévő ember érdekli, és az, hogy neki mik az indítékai.

Azt állítja, hogy a teológiailag korrekt mondatok nem állítják helyre, ami elromlott: az emberi szívet?

A bűneset előtt az ember ismerte a jót, személyként ismerte. A jóval tehát kapcsolata volt. Nem úgy volt kapcsolata, hogy tudott volna

a rosszról, ez tény, ezért volt önfeledt. De nem is tudott a jóról, hanem ismerte a jót. Önmagáért szerette a Teremtőt, és a Teremtő is önmagáért szerette az embert. Az, hogy különböznek, nem tette aszimmetrikussá a kapcsolatot. Az ember az ő Istene oldalán önmaga lehetett. Isten is épp erre vágyott, mielőtt megteremtette az embert, így vágyott a viszontszeretetére. Az Isten képmását hordozó emberhez képest az Univerzum másodlagos, mert Isten nem az Univerzummal ápol ilyen közeli kapcsolatot, hanem a fiaival. Én mindennap hálát adhatok, hogy köszönöm, Uram, hogy a világot értem teremtetted, engem pedig önmagadért.

A jónak ebből az ismeretéből esett ki az ember a bűnesettel. Most pedig ettől a jótól függetlenül akarja ezt a jót megismerni. Ez szétválasztási aktus, amely a teremtésben is megjelenik. Mikor Isten elválasztja a világosságot a sötétségtől, a vizeket a földtől, a mennyet a föld fölött és a föld alatt levőktől, akkor minden jó. Ezt utánozza ördögi módon a

bűneset következtében fellépő vágy, hogy a jó és a gonosz tudója legyek.

Jézus épp az ellentéte ennek, hiszen azt mondja: a Fiú nem cselekszik semmit, csak ha látja, hogy mit tesz az Atya. A Fiú az egyetlen az Istenfiak közt, aki nem vágyik függetlenedni, hanem önmagát önként függővé teszi az Atyától. Ha megtenné, se volna bűn, míg az ember tudja, hogy bűn, mégis megteszi. Az ember azzal a céllal függetlenedik az Atyától, hogy meg tudja különböztetni a jót a rossztól, és amit ennek érdekében tesz, azt rosszként ismeri föl, de már nem tudja meg nem történtté tenni. Vagyis azt remélem, ha Istentől függetlenül el tudom választani a jót a rossztól, az majd visszakapcsol Istenhez.

Ettől még tragikusabb, ami történik.

Voltaképpen ez kiált megváltás után.

Mikor „történik meg” a szó az igehirdetésben, és mi akadályozhatja, hogy az valóban cselekvő legyen?

Ha a prédikációra való készülés közben már azelőtt kommentárért nyúlok, mielőtt elcsendesednék, akkor

Karakter • parokia.hu • 47

közvetítést keresek. Akkor nem az Igét akarom hallani, hanem meg akarom szerezni azt a hatalmat, hogy szétválaszthatom a jót a rossztól, valakitől, aki az írásértelmezésben hatalmasabb nálam. Lehet, azért, mert nincs biztonságérzetem, s ez érthető is, hisz szorongok, vajon jól értem-e az Igét – ezért senkit nem lehet elítélni. De tény, hogy ez is lehet csapda, méghozzá kifinomult. Kommentárra, persze, szükség van. Térben és időben jó és szükséges is párbeszédet folytatni a szentek közösségében – sokszor épp az a veszélyes, ha ezt elmulasztjuk.

De akkor már van, aki részt vegyen a párbeszédben, ha nem velük kezdem. Nekem az Ige közösségébe kell bevonódnom, akármilyen ügyetlenül értem is az Igét. Mert nem az a tét, hogy értem-e, hanem az, hogy kapcsolatban vagyok-e azzal, aki az Ige, és aki az Igében értette önmagát. És úgy értelmezte is, persze.

Egy másik kísértés a sok közül, hogy miközben még csak ott tartok, hogy megértsem az Igét, már elkezdem úgy értelmezni, hogy ez hogy szól másoknak. Ezzel szemben azt érzem áldásnak, amikor nem a gyülekezetért kezdem el hallgatni az Igét, hanem önmagamért. Fontos ez a személyesség, hogy az evangélium az én evangéliumommá válik-e. Ha merek személyesen bekapcsolódni az Isten-történetbe, akkor ami megtörténik közben velem és a szószéken általam, az is Isten-történet lesz.

Ellenkező esetben nem történik meg a prédikáció.

Ki méltó arra, hogy másoknak prédikáljon?

Az efézusiaknak írt levelében Pál azt kéri tőlük, hogy imádkozzanak érte is, hogy adassék neki az Ige, ha szóra nyitja a száját, hogy bátran ismertesse meg az evangélium titkát, és bátorsága legyen azt úgy hirdetni, ahogyan kell. (vö. Efézusiakhoz

48 • Karakter • parokia.hu

írt levél 6. fejezet 19. vers) Az öreg apostol annyira nincs rutinban, nem is akar lenni, és eszébe nem jut, hogy ő az, aki az efézusiakért imádkozhatna, éppen fordítva. Azt mondja, annyira rá vagyok utalva az imáitokra, hogyha felnyitom a számat, nem garantálhatom, hogy szó adatik, nincs a hatalmamban. Pál az iskolapéldája annak, hogy nem tud az ember prédikálni, hanem mindenben a Szentlélekre van utalva.

Ez félelmetes, mert mi van akkor, ha nem adatik a szó? Akkor hogy mész föl a szószékre?

Amikor nincsen semmiféle rémület bennünk, akkor úgy prédikálunk, mint akik birtokolják az Igét, és nem úgy, mint akiket az Ige birtokol. Ezt a fajta retorikai önfegyelmet csak az ördög kívánhatja nekünk. És akkor még hol van az, hogy úgy szóljuk, ahogyan szólnunk kell – mert Isten ezt várja el. Döbbenetes, mennyire féltékeny az Ő Igéjére!

Celanói Tamás mondja Assissi Ferencről, hogy amikor prédikált, az egész testéből nyelvet csinált. Ez a szó és tett tökéletes egysége. A szószéken állva, abban a pillanatban te vagy a Krisztus a hallgatóság számára. Ennek a döbbenete, rémülete, szentsége, ha ki tud kerülni bennünket, akkor mi mind Krisztus karikatúrái vagyunk.

Ezt jelenti, hogy Isten Igéjének hirdetése maga Isten Igéje? Úton-útfélen idézik ezt a mondatot, ami rettenetesen irritáló. Ha a Második helvét hitvallás alapján azt hiszem, hogy ha felmegyek a szószékre, kitátom a pofámat, és bármit mondok, az úgyis Isten Igéje, akkor átkozott az egész. De ha úgy megyek föl, hogy Isten olyan sebezhetővé tette magát és olyan mélyre alázkodott, hogy a tulajdon Igéjét csak az Ige prédikálása által meri az emberre bízni, mert tart attól, hogy más-

képp nem válik hallhatóvá, akkor ezt a bullingeri mondatot félnünk kell. Az Igét azért nem bízta angyalokra, sőt, nem is Ő maga mennydörög egyenesen az égből ránk, ahogy Kálvin mondta, mert megtehetné, de azzal nem érné el, hogy emberi természetünk is megalázkodjon előtte.

Az Ige emberek általi hirdetése, közvetítése viszont alázatunk próbájává válik. Isten az igehirdetésnek azt az iszonyú terhét, szentségét és kiváltságát adja nekünk, hogy ahogy én dadogva megértem és elmakogom az Ő szavát, megtörténhet a csoda, hogy azt Ő a saját Igéjévé teszi.

Az idézett mondat tehát nem szolgálhat nekünk felmentésként vagy megúszásként.

Miért van szükségünk tanításra?

Azért, mert mi tanítványok vagyunk, nem pedig megevangelizált, agymosott emberek. A tanítványság taníthatóságot jelent, ezért a tanítvány szigorú értelemben soha nem lesz, nem lehet tanító. Együtt tanulunk a tanítványtársakkal a Mester iskolájában, de nem nőhetünk át a Mester pozíciójába soha, ilyet a gőgös egónk el nem érhet soha, és minek is érne el? Ez a tanítványi áldás titka.

Maga a tanítás sem didaktikus információátadás, hanem csak akkor tanítás, ha a Lélektől ihletett. Bullinger a Második helvét hitvallásban azt taglalja, hogy a Szentlélek az Isten Igéjének tanításával adatik. Az evangelizációra általában gyorstal-

palóként tekintünk, ami után imádkozunk, és valami misztikus alászállására várunk a Szentléleknek.

Pedig ha megfigyeljük azokat a leírásokat, amelyek Jézus beszélgetéseit rögzítik Nikodémussal vagy a samáriai asszonnyal, abban nincsen semmi misztikus, csak az a csoda jelenik meg benne, hogy megtörténik egy igazi, emberi találkozás. A két beszélgetőpartner a beszélgetés frappáns fordulataiban találkozik, és az a tanítás.

De egy beszélgetés rizikós, nem?

Frontális helyzetben mégiscsak biztonságosabb elmondani, miben hiszünk.

Mi általában a szószék védő korlátai mögül szoktunk Igét hirdetni, de nézd meg Jézust és a tanítványokat, akik nagyrészt a piacon, az utcán, útközben tanítottak! A homília, azaz a bibliamagyarázat szó a homologeo, azaz ’együttbeszélgetés’ jelentésű szóból ered. Ha az emberek kénytelenek minket végighallgatni, akkor a világért sem szólnának közbe akkor sem, ha nem áll meg, amit mondunk.

Szoktam mondani a lelkészhallgatóknak, hogy képzeljék el azt a helyzetet, hogy igehirdetés közben bekiabál valaki, és föltesz egy kérdést.

Ha te ott elakadsz, mert nem tudsz neki feleletet adni, és a szépen előkészített prédikációd darabokra esik, akkor te nem tanítasz, nincs ott a Szentlélek.

Ha az igehirdetés retorikai és teológiai szerkesztettsége sem fokmérője annak, hogy valóban Isten Igéjét hirdeti-e a prédikátor, akkor a várható hatást is nehezebb felmérni, nem?

Nem baj, hogy vágyom arra, hogy az igehirdetésnek hatása legyen, hiszen akkor éri el a célját. De ellen kell állni annak a kísértésnek, hogy hatni akarjak vele. A szóval lehet manipulálni is, és az igehirdetés is lehet a kontroll gyakorlásának egy módja. Mit tehetek ez ellen? Át kell

engednem magamon Isten szavát, és ha Istennek tetszik, hogy az által megfogja a hallgatóságot, megfogja. Ha nem tetszik, nem fogja – én nem segítek be neki. Máskülönben megtörténhet, amit az evangelizáció kritikájaként oly gyakran megfogalmaznak: valaki pszichés nyomás alatt döntést hoz, de később vis�szavonja, mert utólag rájön, hogy képtelen Jézust követni. Megtagadni magamat, felvenni a keresztemet és úgy követni Jézust – ez teljesíthetetlen mérce. És, persze, áldott felismerés, de az illető kétségbeesik, mert ő nem a kegyelemhez tért meg, hanem a törvényhez. Egy egészséges pszichikumú ember ezért szegi meg a döntését, menekül ki az egészből és válik hitehagyottá. Megértem, mert olyan döntést hozott, amit nem a Szentlélek inspirált, hanem az ő belső erőfeszítése volt.

Természetes, ha egy igehirdetőt elragad a hév, talán épp ezért tesz mély benyomást a hallgatóságra. Ezek szerint ezzel az a baj, hogy nem az Ige szólal meg, hanem ő varázsolja el az embereket?

Egy igehirdetés lehet érzelmileg telített, de a kapcsolat ellenében hat, amikor ráhatással akarok lenni a másikra, birtokolni vagy manipulálni akarom. Amikor nem sebezhetőségben találkozunk, a leginkább szeretetnek látszó gesztus is hiteltelen. Milyen szabad ehhez képest Pál apostol, amikor azt írja a korinthusiaknak, tudom, mi az én személyleírásom köztetek: megjelenése erőtlen, beszéde szánalmas! Valóban tökkelütött igehirdető, Eutikusz majdnem meghal, amikor elalszik a késő éjszakába nyúló beszéde alatt, és leesik az ablakpárkányról. Pál megnyújtja a tanítást, nem törődik a retorika szabályaival. Ügyetlen szónok, és tisztában is van vele. Mindig mondja, hogy Apollós százszor szebben beszél, mint ő, jobban is, de közben ez nem zavarja, nem rivali-

zál. De hogy tanít erről, miért nem? „Amikor megérkeztem hozzátok, testvéreim, nem úgy érkeztem, mint aki ékesszólás vagy bölcsesség fölényével hirdeti nektek az Isten bizonyságtételét. Mert úgy határoztam, hogy nem tudok közöttetek másról, csak Jézus Krisztusról, róla is mint a megfeszítettről. És én erőtlenség, félelem és nagy rettegés között jelentem meg nálatok. Beszédem és igehirdetésem sem az emberi bölcsesség megejtő szavaival hangzott hozzátok, hanem a Lélek bizonyító erejével, hogy hitetek ne emberek bölcsességén, hanem Isten erején nyugodjék.” (Korinthusiakhoz írt első levél 2. rész, 1-4. vers) Ez fantasztikus.

Ez az a pillanat, amikor egy igehirdető azzal a szabadsággal ajándékoztatik meg, hogy nem akar hatni.

Ebben elengedés van: tudhattam volna, mást is mondhattam volna, de most nem annak volt a pillanata, mert elhomályosítom a keresztet.

Mi az, ami az igehallgató részéről elhomályosíthatja az üzenet meghallását?

Isten úgy nyilatkoztatja ki a törvényt, hogy leszáll a Sínai-hegyre, vagyis: az Ige kapcsolatban adatik. A nép vágyakozott látni Istent, de mielőtt Isten megszólal a hegyen, megakadályozza, hogy Izrael fiai akár csak megkíséreljék meglátni Őt. A nép ugyanis addig azzal ment, amit gondolt vagy képzelt Istenről. Erre Isten azt mondja, bekötjük a szemeteket, hogy végre meghalljátok, kinek mondom én magamat. Ha bekötik valakinek a szemét, akkor minden idegszálával hallani akar. A bálványimádással éppen az a probléma, hogy az látványcentrikus istenismeret, míg az Ige közlése hallás általi.

Csakhogy van, amiről nem hall szívesen az ember. Hogyan lehet például a bűnről prédikálni, ráadásul közvetítőként Isten és ember között?

Szükség van arra, hogy a bűn föl

Karakter • parokia.hu • 49

legyen tárva, és arra is, hogy a szégyent befedjék. Csakhogy Krisztus megfordította a sorrendet.

A Kolosséiakhoz írt levél 3. részének 2-3. versében azt olvassuk, hogy „az odafennvalókkal törődjetek, ne a földiekkel! Mert meghaltatok, és a ti életetek el van rejtve Krisztussal együtt az Istenben.” Előbb történt tehát az elrejtés, hogy amikor Krisztus megjelenik, vele együtt mi is megjelenjünk. Vagyis, a bűnbocsánat megelőzi a bűnfeltárást. A törvény alatt előbb fel kellett tárni a bűnt, és azt követően vagy volt kegyelem, vagy nem. Többnyire nem volt, ítélet volt.

Krisztus föltámadása után a sorrend megfordult: amikor Krisztus rám borítja az Ő bocsánata palástját, akkor kezd el igazán sajogni, és akkor muszáj, hogy ennek a befedező szeretetnek föltárjam a

bűnt, mivel akkor már biztonságban vagyok. A gyóntatás bűn, ha nincs befedezés, biztonság.

Hogy nem lesz ebből olcsó kegyelem? Épp ezért kell feltárni a bűnt, de ha a kegyelem evangéliumával tárom föl, akkor először befedezem. Magamról tudom, hogy amíg nincs biztonságérzetem, hogy meg van bocsátva a bűn, addig nincs bátorságom szembenézni vele. Mert félem az ítéletet, ami a nyomában jár, és félek, hogy az engem a kárhozatra ráncigál. Egyébként mindegy, hogy ez a köznapi ember babonája Istennel kapcsolatban, vagy a kifinomult hívő rossz lelkiismerete. Amíg az ember be nem fedeztetik, nem a bűnt bánja, hanem a bűn következményétől tart.

A keresztyénség éppen abban különbözik minden más vallástól,

hogy mi a bűnbocsánatot hirdetjük előbb. Ha bármilyen más vallás képviselőjét megkérdezem, hogy tudja-e nekem garantálni a megbocsátást, akkor elkezdi mondani a felté– teleit, megkezdődik a görcsös igyekezet, hogy kiérdemeljem azt. De ha tudom, hogy már megbocsátották nekem, akkor már nem veszélyes a bűn, vagyis a magaménak merem vallani. Ez az, amikor a kapcsolat maga az erkölcs. Isten tehát nem új erkölcsöt hirdet, hanem kapcsolatba hív, és a többit rábízza a kapcsolatra.

Mi következik abból, ha kapcsolatban vagyunk a feltámadott Jézussal?

A Szentírás több helyen írja, hogy Jézus az Atya jobbján esedezik értünk, de egyedül a Zsidókhoz írt levél teszi hozzá: „várva, hogy ellenségei zsámolyul vettessenek lábai alá.”

(13. vers) Fantasztikus ez a kép!

Jézus már nem harcol, mert már megharcolta, amit meg kellett, győzött, vége a csatának, felemeltetett a Mennybe, az Atya jobbjára ült, és most annak a korát éljük, hogy az ellenségei rendre a lábai zsámolyához hullanak. Istenkedett Lenin, Hitler, Sztálin, Ceaușescu, de csak idő kérdése, és az Atya rendre szépen mindet Jézus lábai alá fektette. Addig kell uralkodnia, míg valamennyi ellenségével ezt meg nem teszi, ezek közül pedig utolsó ellenségként töröltetik el a halál (vö.

Korinthusiakhoz írt első levél 25-26. vers).

Ha élő kapcsolatban vagyok vele, akkor Krisztusban én is ott ülök a Mennyben, és várom, hogy lábam alá essenek az ellenségeim. Nem kell itt könyökölni meg szaladni, össze-vissza futkosni, aggódóan szolgálni, retorikus igehirdetéssel hatni vágyni, hanem Máriaként ott lehet ülni Jézus lábainál. Akkora csend van ott, és akkora békesség…

Jakus Ágnes Képek: Kiss Gábor, erdely.ma

50 • Karakter • parokia.hu

Hangszerrel, énekkel az istentiszteletért Egykor a prédikálással volt egyenragú, ma sok gyülekezetben a kevésbé fontos szolgálatok közé tartozik. Pedig a kántori szolgálat az istentisztelet lelkiségét emeli, ezért hiteles, szakképzett kántorokra van szükség.

Sok szó esik a lelkipásztori szolgálatról, de mit érdemes tudnunk a kántori hivatásról?

Milyen történelmi háttér határozza meg, és mit tudhatunk a jelenlegi helyzetről?

Egyházunkban új hivatalos énekeskönyv készül, amelynek törzsanyaga már nyomdaközeli állapotban van, mit tudhatunk erről a folyamatról?

Dávid István főiskolai tanár, a nagykőrösi református gyülekezet orgonaművész kántora beszél a kérdésekről.

Csoportos és egyéni szolgálat a lelkész mellett A kántorok valaha tanítók is voltak, a kántortanítói funkció komoly megbecsültséget jelentett az adott településen. „A liturgiában szolgáló énekesek szerepe már a kora keresztyénségben kiemelkedően fontos volt, ez a középkorban sem volt másképp. A reformáció utáni időkben a templomi prédikálószék és az éneklőszék, vagyis az énekes helye egyenrangúnak számított. Erdélyben talált leírásokból tudjuk, hogy az énekesek helye az isten-

tiszteletet vezetők, azaz a ministerek borulószékei (stallumok) előtt volt, tehát központi szerepet kaptak a liturgiában.”

Ha a lelkész nem tudott jelen lenni az istentiszteleten, akkor az énekesek nem vették ugyan át a lelkész szerepét, de nem is kellett lemondani az istentiszteletet a prédikátor hiánya miatt. „A szolgálatot csak az éneklőpulpitus mellől végezhették. Ekkoriban még éneklőcsoportok szolgáltak a szertartásban, az előénekes (kántor) vezetésével. Részben liturgikus tételeket adtak elő, és a gyülekezet énekét is vezették. Ez a rendszer egészen a 18. század közepéig működött, de helyenként még a 20. században is élt, főleg Erdélyben.”

Az új egyházzenei irányzatok fokozatosan elsorvasztották a liturgikus éneklést. „A vélt csodafegyvert az orgona megjelenése jelentette a református egyházzenében. A 18. század közepétől – akárcsak Svájcban – a magyar reformátusok is elkezdtek orgoná-

kat építeni. Ekkor érdekes rendszer alakult ki a református liturgiában: a hangszer használatát engedélyező 1761-es bögözi zsinat emberbarát döntése értelmében egy ideig még megtartották állásukban az orgonálni nem tudó korábbi énekes kántorokat, akik mellett már szolgáltak az orgonáló hangszeresek is.”

Ekkor két kántor szolgált az istentiszteleten, egy énekes és egy orgonás. „Ez korunkban is minta lehetne, hiszen az orgonista és a karvezető közösen emelte az istentisztelet lelkiségét. A többszemélyes énekes csoport, a schola cantorum tehát fokozatosan megszűnik, a kántor felköltözik a karzatra az orgona mellé. Ez a 19. században vált általánossá a magyar református egyházban, amit egyfajta átállási időszak előzött meg a 18. század közepétől, Erdélyből indulva.”

Kántor vagy tanító?

A 20. század fordulója minden szempontból érvágás volt az egyházzenei szolgálatban. „Az 1881-ben megalakult egységes Magyar Református Egyház idejé-

Karakter • parokia.hu • 51

ben nekilátott egy általánosan elfogadható törvényi keret kialakításához. Az első világháború és a trianoni békediktátum azonban teljesen megváltoztatta a folyamatokat: az egyházrészek és a mesterségek is elszakadtak egymástól. Az addigra kialakult orgonaépítő, orgonistaképző rendszer szétesett, a világháború után a megmaradt lehetőségeket próbálták szinten tartani.”

A második világháború után érkezünk meg 1948-ba, az akkor történtek mind a mai napig hatással vannak egyházzenénkre. „Az állammal kötött 1948-as kényszer-egyezmény előtt a kántortanító orgonán kísért az istentiszteleten, kórust vezetett és a helyi iskolában tanítóként dolgozott – fontos tisztséget töltött be. A kiépülő kommunista diktatúra súlyos csapást mért egyházunkra és a kántortanítói hivatásra. Az egyházi iskolákat államosították, és ekkor választás elé állították a kántortanítókat: vagy tanítók lesznek az állami iskolákban, vagy kántorok a gyülekezetben. A biztos megélhetést ez előbbi jelentette számukra, ezért tíz kántortanítóból kilenc a tanítói állást választotta. A Kálvin által is

52 • Karakter • parokia.hu

fontosnak tartott tanítói funkció ez által megszűnt és csak az maradt kántor, aki nem tanított.”

Az ekkor létrejött és átmenetinek hitt állapot, miszerint a kántori szolgálat nem biztosítja a megélhetést, ma is fennáll. „Az 1948-as törvény azért is a legrosszabb pillanatban lépett érvénybe, mert ekkorra készült el a ma is hivatalos énekeskönyv. Az énekek megtanításához, a gyülekezetek egyházzenei gondozásához pedig pontosan azokra a kántortanítókra lett volna szükség, akik átmentek az állami iskolákba tanítani. A későbbi, tanfolyam jellegű kántorképzőket ugyan a legnagyobb egyházzenészeink támogatták, mint például Ádám Jenő vagy Gárdonyi Zoltán, e képzések az újfajta, degradált kántori szolgálatot akarták segíteni, ezért ez a forma a rendszerváltozás után már átalakításra szorult.”

Képzések és megoldások A Károli Gáspár Református Egyetemen 1993 óta létezik kántorszak. A képzés pontosan azt a célt tűzte ki, hogy a szakképzett kántorok egyenrangú liturgusokká váljanak a lelkész mellett.

„Országszerte különböző kántorszakok, kántorképzők alakultak, és a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen létrejött az egyházzenei tanszék.

A kétezres évekre doktorált egyházzenészek kerültek ki, a tudományág részterületeinek avatott szakemberei. Ennek ellenére vonzó életpályamodell nem alakult ki e hivatás számára: a kántor egyházi tisztségviselő helyett még mindig csak alkalmazott. Több tematikus konferenciát is tartottunk, 2012-ben és 2014-ben.

Ennek eredményeként a Zsinat ki is mondta, hogy ezzel a témával foglalkozni kell. Látjuk a több évtizedes problémát, vannak megoldási kísérletek, de a valódi, átfogó megoldás még mindig nem született meg.”

Ebben segíthet, ha a kántorok alkalmazásában jól átlátható rendszer jönne létre. „Ki kellene dolgozni a kántori állások rendszerét és a hozzá tartozó végzettségi követelményeket, továbbá ennek az egésznek egymásra épülő felügyeletet kellene biztosítani. Mi egyházzenei szolgálatra próbálunk zenészeket nevelni, olyan munkatársakat, akik a lelkésszel együtt tudnak szolgálni, egymást segítve a liturgiában. Mivel az egyházközségek rendszeres járandósággal önálló kántort csak igen kevés helyen tudnak foglalkoztatni, a szolgálatokra alkalmi munkásokat kérnek fel, eseti jelleggel. Ennek az ad hoc felkérésrendszernek azonban nincsenek felelősségi következményei. Az, hogy a kántorok alkalomszerűen, pár ezer forintos tiszteletdíjat kapnak, a kántori szolgálat teljes negligálását jelenti.”

Hitelesség és identitás Ahhoz, hogy egy szolgálatot és az azt végző személyt a gyülekezet is komolyan vegyen, nélkülözhetetlen a hitelesség. „Ez azonban nem valósulhat meg, ha állandóan más személyt kérünk fel.

Végzett kántorainkat sok helyen irodai munkára állítják be, és ekkor már nem azzal foglalkoznak, amire elhívattak, hanem amihez kevésbé értenek. Kántorképzésünk során a hallgatók teológiai tárgyakat is tanulnak, sőt szigorlatoznak belőle. Ők felnőhetnek ahhoz a szinthez, amit egy lelkész munkatársaként valóban el kell érni. Nagykőrösön hivatalos állást kaptam kántorként, stabil státusszal.

Ez több gyülekezetben is létezik, de ahol nincs így, ott nagy a veszélye annak, hogy marginális lesz a kántori szolgálat.”

Lelkészi és hitoktatói identitás létezik, de mi a helyzet a kántorok identitásával? „Ha abból indulunk ki, hogy a liturgiában a lelkész és az egyházzenész szolgálattevőként vesznek részt, és

ők egymásra vannak utalva, akkor igenis létező identitásról beszélünk.

Itt, a főiskolán egymás mellett ülnek a hittanoktatók, diakónusok, kántorok, tanulják a bibliai tárgyakat.

Szeretnénk, ha mindenki megtalálná a hivatását és ez valódi identitást adna nekik.

Van, ahol nagyon komolyan veszik a kántori szolgálatot, Erdélyben és a Királyhágómelléki Egyházkerületben például van olyan gyülekezet, ahol a kántort is felszentelik. Ha csak a pillanatnyi, néhány perces szerepét látjuk meg a kántori szolgálatnak, nem fogjuk segíteni őket abban, hogy komolyan vegyék saját szakmai identitásukat.”

Ma is aktuális Az énektanítás, a kántori szolgálat pedagógiai funkciója 2020-ban is aktuális. Egyházunkban új énekeskönyv készül, amelynek előkészületi munkái évtizedekre nyúlnak vissza. „Az énekeskönyv mindig egy adott korszak éneklési igényeinek a lenyomata, és arról árulkodik, hogy az adott közösség vállal-

ja saját hagyománya őrzését, vagy a megújulást tekinti elsődlegesnek.

A kettő büntetlenül nem játszható ki egymás ellen. Az 1948-as énekeskönyv megjelenése után, az államosítás idején sokszor elhangzott a kérdés: ki lesz, aki megtanítja ezeket az énekeket? A most készülő énekeskönyv nyomdaközeli állapotban van, bár sok vitás kérdés maradt még.

A tervezett anyag az egyházi évet fogja követni, számos régi éneket megőriz és felújít, óvatosan közelíti meg az értékesebb modern énekek kérdését.”

A kántori szolgálat ma is ugyanolyan fontos kérdéseket vet fel, mint évtizedekkel, évszázadokkal ezelőtt. Az igehirdetés és az ének református istentiszteleteink nélkülözhetetlen elemei, mindkettőhöz hiteles, szakképzett szolgálókra – lelkészekre és kántorokra – van szükség. Mindkét hivatásról, az azokat érintő problémákról és lehetőségekről beszélnünk kell.

Somogyi Csaba

Karakter • parokia.hu • 53

Istentisztelet otthonainkban A közösségi oldalakon imakezdeményezések és imacsoportok születnek, a gyülekezeti kiscsoportok az online térben keresik a találkozás lehetőségeit. Mindeközben vannak, akik sokkal inkább a személyes és családi kegyesség erősítésében látják a folytatást, és szkepticizmussal fogadják a digitalizáció kínálta lehetőségeket.

Mindkét oldallal rokonszenvezhetünk. Hiszen az online csatornák – ha virtuálisan is – lehetőséget adnak, hogy valami mód kapcsolódjunk a templomhoz, gyülekezetünk lelkipásztorához, lelki testvéreinkhez. Biztonságot adó, ahogy otthonainkat betölti a vasárnapi gyülekezeti élet így megélhető szelete. Másrészt ezek a személytelen digitális felületek bár láthatóvá teszik a felvett istentiszteletet, de egyúttal talán ki is üresítik a pillanatot, hiszen a képernyőt figyelve mind Istennel, mind önmagunkkal, mind az igehirdetővel, mind családunk tagjaival nehéz valódi lelki kapcsolatban lenni. Ráadásul többen – az iskolához és munkavégzéshez kapcsolódó egész hetes online jelenlét után – méltán érzik úgy, hogy legalább a vasárnap szent idejét jó lenne nem a technikai eszközökön, sokkal inkább offline, ezáltal a legszűkebb valóságunk Isten előtti hordozásában megélni. Az elkövetkezőkben mindkettőhöz szeretnénk segítséget nyújtani.

54 • Karakter • parokia.hu

Virtuális istentisztelet – valós jelenlét Ha a képernyőn követhető istentiszteletek, imádságok, imafonalak mellett döntünk, nagy a veszély, hogy a szívünk valódi odaszánása nélkül, passzív fogyasztóként kóstolunk bele az istentiszteletbe vagy a mások által megosztott imádságba. Nagy a kísértés, hogy az istentiszteleti közvetítés csak mellékszál legyen a főzés, a pakolászás, a családi tevés-vevés mellett.

Pedig most is, vagy most még inkább a kulcskérdés a szívünk imádságos jelenléte.

Ebben mindenképp segít, ha előre meghatározzuk az istentisztelet vagy a hétközi imádság terét, idejét, és a lelkünket is készítjük rá: • Teremtsük meg azt a helyet, ahol követünk egy istentiszteletet vagy bekapcsolódunk egy felületen megosztott imádságba.

• Még a közvetítés követése vagy a közösségi megosztás elolvasása előtt csendesedjünk el. Figyelmünkkel észleljük a valóságot, a közeget, ahol most Isten és az ő népének közösségébe lépünk. Vizsgáljuk meg, milyen testi-lelki állapotban, milyen érzésekkel vagyunk jelen.

Legyünk bátran őszinték magunkhoz és a velünk tartó családtagjainkhoz. Isten úgy vár minket, ahogyan vagyunk.

Osszuk meg vele és egymással imádságban azt, ahogyan

együtt vagyunk, annak örömeivel és nehézségeivel együtt. Így ajánljuk fel magunkat és családunkat Istennek, hogy teremtsen bennünk csendet, békességet, vigyen be bennünket a maga nyugalmába, és készítse el számunkra az imádság, az istentisztelet, az ünnep idejét és ajándékait.

• Imádságunkban számba vehetjük mindazokat, akikről tudjuk, hogy otthonaikban ugyanebbe az imakezdeményezésbe vagy istentiszteletbe kapcsolódnak be ennek a napnak a folyamán. Hordozzuk imádságban lelkészeinket, hittanoktatóinkat, gyülekezetünk szolgálóit, lelki testvéreket, akik őrhelyeiken állnak, és akik segítségével igehallgató, imádkozó közösség maradhatunk otthonainkban is.

• Jó, ha ott van velünk a Bibliánk, és nemcsak hallgatjuk vagy a digitális felületen olvassuk, hanem a saját Bibliánkból is kikeressük az Igét. Forgassuk ugyanígy a gyülekezeti énekeskönyvünket.

• A közvetített istentisztelet végeztével még az imádságos csendben adjunk teret annak, hogy megos�szuk egymással, mit végzett el bennünk a Lélek a közösen átéltek alatt.

Végezetül adjunk hálát mindezekért, az otthonunkban megvalósuló lelki közösségért.

Természetesen mindezeket akkor is megtehetjük, ha egyedül, családi közösség nélkül szánjuk oda időnket és imádságos jelenlétünket a napi imaidőre, illetve a vasárnap megszentelésére.

Egyedül közösségben?

Az egyedüllét mind mentálisan, mind lelkileg nagyon megterhelő ezekben a korlátozásokkal teli napokban.

Isten tiszteletének az ünnepe és alkalma közösségbe hív. Ha magányosan gyakoroljuk is, az Istenben megélt közösség Isten népébe kapcsol be.

Az Isten felé forduló imádság alkalma nem csupán a gyülekezetünk tag-

jai közé, hanem a valaha élt összes keresztény, a szentek gyülekezetének közösségébe kapcsol be.

Ennek a tágabb közösségnek a valóságát élhetjük át, ahogyan az igeolvasásban együtt időzünk Isten nagy történetében a bibliai szereplőkkel a régiek, azaz elődeink által írt imádságos-, áhítatos- és lelki könyvek olvasásakor.

Ketten hármasban A házaspárok, míg az élet megannyi területén megélik a bensőségesség áldásait, a közös imádságban gyakran bátortalanok. Ennek több oka lehet.

Ha eddigi életünket közös imádság nélkül éltük egymás mellett – ha most vágynánk is rá –, nehéz új területet behozni a megszokásokba.

Ráadásul a házasságok nagy részében nincs erre minta, hiszen már a korábbi generáció sem gyakorolta ezt. Pedig az egymásba fonódó férfi- és asszonykezek erős bástyák a mindennapok nehézségei közt.

A közös igeolvasásban és imádságban Isten elé kerülnek a hétköznapok terhei, konfliktusai, már nem egymással szemben, hanem Isten előtt tekinthetünk önmagunkra, a másikra és közösségünkre, ami a Lélek által a megbocsátás és a megújuló szeretet tere lehet.

Kisgyermekek zsivajában?

Az otthoni lelki közöség csendjének megtalálása talán a folyton izgőmozgó kisgyermekek közösségében a legnehezebb. A gyermek még nem érti az Ige, az imádság szavát. A maga kis világát igyekszik a család figyelmének középpontjába állítani. Mégsem érdemes lemondani a közös családi elcsendesedés gyakorlatáról. A legkisebbek is érzik, ha a szülők magasabb égi valóság elé járulnak énekkel, rövidebb igeverssel, akár az adott korosztálynak megfelelő gyermekbiblia segítségével. A legkisebbek is tudnak hálát adni, imádkozni a nagymamáért, nagypapáért,

és Isten kezébe rakni a családban összegyűlt félelmeket, bizonytalanságokat. Az izgő-mozgókat erre a pár percre az ölünkben ringathatjuk, kis kezüket a miénk közé fonhatjuk, így vezethetjük figyelmüket a békesség Istenéhez.

Kamaszok flegma tekintete közt Nagy gyermekeink inkább passzivitásukkal vagy kétkedéseikből születő grimaszokkal vehetik el a család kedvét a közös lelki együttlétektől. Pedig minden passzivitásuk és kétségük ellenére ők is vágynak arra a biztonságra, és legfőképp arra a rendíthetetlen hitre, amit a szüleik ebben az időben eléjük tudnak élni. Biztosíthatjuk őket arról, hogy nem kell megszólalniuk, nem muszáj imádkozniuk, sőt, még hinniük sem KELL. Csak legyenek jelen, vegyenek részt a közösségben, tiszteljék azt a hitet és vallásgyakorlatot, amelyben szüleik megújulnak, amelyben a család élő forrásokra lel, és amely tágabb gyülekezeti közösséggel ajándékozza meg a kis családot. A kamasz figyel. Esetleg bántó megjegyzéseket tesz. De ettől még mélyen meghatározza az a hit és imádság, amellyel szülei őt is körülveszik. Különösen krízis idején. Így lehetünk közösségben akár egyedüllétünkben, akár családi körben a gyülekezetünkkel, a világ keresztényeivel, egykor és ezután élő keresztényekkel ebben az időszakban is.

Mindazok mindazokkal, akik házanként megtörik a kenyeret.

Szabóné László Lilla

Karakter • parokia.hu • 55

Pásztorok az iskolákban Nem azonnali eredményekért dolgoznak, a feltétel nélkül szerető Istenről beszélnek.

Látják a szülők, tanárok, gyerekek mindennapos harcait.

Lelkészként szeretnének segíteni nekik.

Összeállításunkban dunamelléki iskolalelkészek beszélnek szolgálatuk kihívásairól, lehetőségeiről, nehézségekről és áldásokról. Arról, mit jelent a nagyváros szélén vagy annak vonzáskörzetében, vagy vidéki kisváros református iskolájában szolgálni.

Munkájukat meghatározza az adott iskola története, körülményei, egyvalami azonban mindenhol igaz: az iskolalelkészek nem pszichológusok, fejlesztőpedagógusok vagy szociális munkások – de akkor kik valójában?

Diák-szülő-tanár háromszögben „Lelkész-nevelőnek tartom magam, ez a legpontosabb meghatározás. Én felelek az iskola hitéletének vezetéséért és szervezéséért, ebben a hitoktatók nagyon fontos munkatársaim. Része vagyok az iskolának, időm nagy részét az iskolában töltöm reggel fél nyolctól délután ötig-hatig. Nemcsak terelem őket, hanem a

56 • Karakter • parokia.hu

szüleikkel is kapcsolatban vagyok. A nagyszülőkkel, testvérekkel, rokonokkal is találkozom például az istentiszteleteken” – fogalmaz Németh Tamás, aki Budafokon, a Rózsakerti Demjén Ferenc Általános Iskola és Gimnáziumban szolgál.

sem jelenthetjük ki kategorikusan, hogy az iskola gyülekezet lenne. „Olyan térre vágyom, ahol meg tudom értetni a gyerekekkel, hogy mit jelent megbecsülni az evangéliumot, hogy miért imádkozunk, éneklünk. Ezzel együtt az iskola nem gyülekezet, mert mindenekelőtt a kötelezettségről szól. Vannak persze programok, ahol a lelkiség találkozik az önkéntességgel, amikor közösen szervezünk előadást, adománygyűjtést, kirándulást, ökogyülekezeti programot, és valami megmozdul a diákokban, szülőkben – ez hasonló a gyülekezeti közösséghez.”

Az iskolalelkész a diák-szülő-tanár kapcsolati háló szerves része. „Amennyiben ehhez megadják a bizalmat, akkor a tanárok lelkigondozója is vagyok, de a kolléga szerepét is betöltöm. Hétfőn reggel alsósoknak, kedden a felsősöknek és a gimnazistáknak tartunk negyedórás hétkezdő áhítatot a tornateremben. Ezen kívül hittanórán, szülői értekezleteken, továbbtanulás céljából szervezett évfolyamszintű szülői értekezleteken is ott vagyok, jelen vagyok a beiskolázáson, nevelőtestületi üléseken is szolgálok áhítattal.”

Az iskolalelkész pásztor templom nélkül, hisz a gyülekezeti tér az iskolában van. Németh Tamás szerint azt

Az egyik legjobb missziós terület A szolgálat egyik legnagyobb kihívása a diákok mentális, családi helyzete. „A gyerekek nincsenek rövid pórázon, sokszor inkább ők fogják pórázon a szüleiket, és a szülők bármit megengednek nekik, csak hogy a kedvükben járjanak. Még nehezebb ez, ha elváltak. Azért tartom az egyik legjobb missziói területnek az iskolalelkészséget, mert a gyerekek még nem mondtak le magukról teljesen. Manapság jellemző, hogy lemondunk a gyerekekről, amikor a gyerek kudarcot él át, gyakran állapítja meg magáról, hogy csak ennyire vagyok képes – és ezt a tanár is megerősíti. Amikor a gyerek azt hallja, te nem

vagy értékes, akkor a lelkében valami elzárul. Ezért nagyon fontosnak tartom, hogy minél tovább nyitva tartsuk a lelküket Isten irányában.” „Értékelnünk kell a hálájukat, meg kell élni velük a bizalmat, folyamatosan érezniük kell, hogy foglalkozunk velük. Nevelőként egyenrangú kapcsolatra törekszünk, meghallgatjuk őket, kisírhatják magukat. A város moraja a mi iskolai és családi környezetünket is fenyegeti. Ebben a helyzetben kell biztonságos helyet teremteni a diákoknak, ahol emberként tekintünk rájuk és elmondjuk, hogy a hiányosságaikkal együtt értékesek.”

Nyeső Ágnes szintén Budapesten szolgál iskolalelkészként, ám egészen más helyzetben, mint amit a kialakult szokásokkal rendelkező református iskolákban tapasztalhatunk.

Ő nulláró az egyre építkezik, hiszen a Bocskai István Református Oktatási Központ Apáczai Csere János Középiskola református intézményként még csak a harmadik tanévé– ben jár.

Mindent az alapoktól, nagyon vegyes közegben „Mindent az alapoktól kell kezdeni, mivel ebben az iskolában nem volt hagyománya a református oktatásnak, lassan építkezünk, tanévről tanévre. Akik már református iskolába iratkoznak be hozzánk, heti két hittanórájuk van az órarendbe illesztve, és hétkezdő áhítaton vesznek részt.”

Az iskolalelkész nemcsak egyéni beszélgetéseken keresztül, hanem

Karakter • parokia.hu • 57

közösségi szinten is hatással van az iskola életére. Sok diákkal, tanárral találkozik, akiknek nincs kötődésük gyülekezethez, egyházhoz „Nem gondolom, hogy egy keresztyén intézménynek és közösségnek „sterilnek” vagy homogénnek kell lennie. Pál apostol is társadalmilag, kulturálisan nagyon vegyes gyülekezetekkel találkozott. Mindenki része lehetett a nagy egésznek, a kérdés igazán az volt, mit tudtak kezdeni a sokszínűséggel. Ezt a kérdést az egyházi iskola vonatkozásában is feltehetjük.”

Hogy az áldás, békesség ne legyen súlytalan A valódi cél, hogy a hittanórák és az áhítat ne plusz feladat, érthetetlen és teljesíthetetlen elvárás legyen. „Kérdés, hogyan válhat természetessé, hogy van kémia-, fizikaóra és van hittan is, amikor a Bibliával foglalkozunk, a kereszténység történetét, értékeit fedezhetjük föl. A hitet nem lehet tanítani, elvárni, a megtérés személyes döntés. De adott értékeket elfogadni, megélni, közösségi szabályként elfogadni már lehetséges. Az én életemet megváltoztatta Krisztus, tudom, hogy milyen lett az én közösség- és jövőképem, milyen a megváltás tudatában élni, és erről próbálok őszintén beszélni. Hiszek abban, amit csinálok. És annak a vis�szajelzésnek örülök a legjobban, amikor azt mondják, ez látszik a szolgálatomon. Az, hogy tényleg elhiszem, amit mondok. Ha nem értenek is velem egyet, ez a komolyság hatással van rájuk.”

Egy hosszú út elején Az iskola hosszú út elején tart. „Nem azonnali eredményekért dolgozunk,

58 • Karakter • parokia.hu

és ez nem baj. Azért szolgálunk, hogy a lelkekben valami történjen — és Isten sokszor megengedi látni, hogy ez tényleg történik. Különleges helyzet, hogy olyan embereknek kell Istenről beszélni, akiknek a keresztyén vallás és hit nem a szocializáció és a kultúra része. Nem lehet arra hivatkozni, hogy azért van így, mert így szoktuk – ez kevés, önmagában nem ad választ egy Istentől távol élő embernek. Ezzel a kamaszok kőkeményen szembesítenek: vagy vannak érvényes válaszaid, vagy nincsenek, és ez egy perc alatt kiderül. Akarvaakaratlanul egy perc alatt levizsgáztatnak. Ha nem tudom elfogadni ezt, nincs értelme ennek a szolgálatnak.”

Kapcsolódni diákhoz, tanárhoz, az emberekhez Nyeső Ágnes kiváltságnak látja ezt a szolgálatot. „Olyanoknak lehet beszélni Istenről, akik valószínűleg saját elhatározásból soha nem mennének el templomba, fordulnának lelkészhez, mert vagy előítéleteik vannak, vagy rosszak a tapasztalataik. Akiknek nem jutna eszükbe a templom, mert nem ismernek keresztény közösségeket. Nem tudják, mi miért van a templomban, mi mit jelent. Ha nem tudunk lelassítani és komolyan venni, hogy ez nem érdektelenség, nem közöny, hanem egyszerűen az alapoktól kell elkezdeni az építkezést, akkor a munkánk szétesik. 2020-ban nem alap a bibliai műveltség, és azt is meg kell nézni, hogy gyülekezeteink olyan közösségek-e, ahova a nem egyházban szocializálódott emberek – diákok és felnőttek – szívesen csatlakoznak.”

Harmathy Ágota negyedik éve szolgál Szentendrén. Mint mondta, bár már régóta működő struktúrát vett át, mégis sokszor érzi úgy, hogy az alapokhoz kell visszatérni. „A Dunakanyar reformátusságának iskolája vagyunk, ahova általában polgári, jómódú családok gyerekei

járnak, ahol minden rendben van külsőleg. Sokszor épp az anyagi biztonság miatt vesznek el a gyerekek, akik azt érzik, mindenük megvan, bárhol nyaralhatnak – de nem kapnak érzelmi biztonságot.”

Mert Isten értékesnek teremtett „Azt szeretném, ha a diákok rácsodálkoznának, hogy a világ által kínált értékek nem valódiak. Nem attól lesz valaki értékes, hogy sok diplomája és sok pénze van, hanem mert Isten értékesnek teremtette, és ez nem változik, ha kettest kap. Iskolánk benne van az ország száz legjobb középiskolájában – ilyen körülmények között mondjuk el, hogy nem a teljesítmény az elsődleges, hogy te akkor is vagy valaki, ha semmit sem tudsz letenni az asztalra. Ez nem azt jelenti, hogy hanyaggá, felelőtlenné, rossz tanulóvá kell válni, hanem pontosan az elfogadottság miatt kell mindent beletennünk a munkánkba.”

Ez a szemlélet döntően meghatározza, hogy az iskola tényleg keresztyén-e. „Kulcskérdés, hogy akik működtetik, milyen lelkiséget képviselnek, és ezzel tisztában vannak-e. Ezért először a tanárokat szeretném megszólítani, az ő pásztorukká válni. Minden héten van hétkezdő áhítat, amit lel-

készek tartanak, ez kis istentisztelet egy tanóra keretén belül. Az egyéb napokon az első órában tanító tanár tartja az áhítatot, ez komoly kihívás számukra, hiszen nem tanulták, hogyan kell az Ige alapján áhítatot tartani. Az én feladatom segítséget nyújtani nekik, ezért segédletet állítok össze a napi igemagyarázatokhoz. Elkezdtük a tanári bibliaórákat is, önkéntes alapon, ezeken a következő heti reggeli áhítatok igéit vesszük elő. Arról beszélünk, hogy nekünk, tanároknak hogyan szól az Ige, ez mindenkinek hasznos és építő.

Szülők iskoláját is szervezünk havonta, ahol különféle témákban próbálunk segítséget nyújtani.”

Az iskolalelkészség képességeket és komoly kitartást igényel. „Ezzel együtt az lehet alkalmas, aki igazán kreatív tud lenni, aki megtalálja azokat a pontokat, ahol be tud hatolni a diákok lelkébe. Mindig kérdés, hogy mitől lesz egyházi egy iskola. Önmagában kevés, ha áhítatokat tartunk, ki tudjuk számszerűen mutatni, mennyi lelki programot szervezünk és hogy van egyházi énekóra.

Mi biblikus világnézetet adunk át, de aki pusztán egy rendszert akar fenntartani, ne menjen iskolalelkésznek.”

Harmathy Ágota szerint az iskolalelkészek feladata mindenekelőtt az, hogy a Szentlélek munkáját segítsék. „Ezért érthető nyelven és szeretetteljesen kell szólnunk. Nagy lehetőség, hogy minden héten több száz emberhez beszélhetsz, ez azonban önmagában kevés. Ha azt akarom, hogy a diákok is meghallják, amit Isten mond, akkor nem érthetetlen,

kegyes frázisokat kell pufogtatnom, ezzel már tényleg nem lehet elérni ezt a generációt – bár Istennek vannak csodái. Lehet, hogy passzívnak tűnnek, mégis meghallják a diákok, ami fontos nekik. Azt kell megértetnünk, hogy Isten ott van a matekórán, a szünetben, a táncórán, a szalagavatón. Ő mindenhol az a szerető, megszólítható Isten, aki hibáinkkal, gyenge vagy jó teljesítményünkkel együtt fogad el minket.” „Látniuk kell, hogy elérhető vagyok” A lelkigondozás különösen fontos kérdés az iskolákban. Sípos Péter a nagykőrösi Arany János Református Gimnáziumban iskolalelkész, aki sajátos módszerrel hívja be a diákokat a lelkigondozásra.

„Posztolok egy kérdést, felvetek egy témát, és ekkor már a diák személyesen is fel meri tenni az ő kérdéseit. Meghirdetem a lelkigondozói órát, ilyenkor bent ülök a teremben, és a diák azt látja, hogy gitározok, zenét hallgatok. Nem direkt kérdéssel jön, hanem látja, hogy zenélek, ennek alapján elindul közöttünk a beszélgetés. Szükség van kapcsolódási pontra, mert egyébként nagyon nehezen tudják elmondani, hogy Peti bácsi, baj van. Ilyenkor általános témákról kezdünk beszélgetni, például hogy hol tanultam gitározni. Ezeken keresztül megteremtődik a kapcsolat, és nagyjából három kör után eljutunk az igazi problémához.”

Ha nem vagyunk jelen az online térben, akkor szinte lehetetlen elérni a mostani generációt. „Ők már nem járnak össze és teáz-

nak, hanem mindent a Facebookcsoportban beszélnek meg. Miközben egymás mellett ülnek a buszon vagy különórára várnak, telefonoznak.

Sorozatot néznek iskola után, és közben fenn vannak a Facebookon, emiatt nehéz filmklubot szervezni, mert a felét nem látják a filmnek. Itt a nagy kérdés, hogy kivegyem-e a kezükből a telefont, ez milyen hatást váltana ki. Azt tapasztalom, ciki számukra, ha kiderül, valaki lelkigondozói órára megy, mert biztos van valami baja.

Mindenkinek van, csak vannak, akik ezt bevallják és segítséget kérnek.”

Ebben a helyzetben próbál az iskolalelkész kaput nyitni az iskola és a gyülekezet között. „Mindig kérdés, hogy milyen benyomásai vannak egy diáknak a gyülekezetben, milyen lehetőségei vannak bekapcsolódni a helyi közösségbe. Az iskolán keresztül kommunikálni lehet, mit jelent gyülekezethez tartozni. Hogy milyen eredményei vannak ennek, ez nehéz kérdés. Egy diák számára általában fontosabb, hol tanuljon tovább, mint hogy el tud-e menni vasárnap templomba az egyetemi évei alatt.”

Az ő bevonásuk az iskolai és gyülekezeti közösségbe nem lehetséges a tanárok, nevelők, lelkészek őszinte érdeklődése nélkül. „Nincs más lehetőség, mint kíváncsi lenni rájuk – háttérszándék, önzés nélkül. Ha megérzik, hogy tényleg érdeklődöm, megnyílnak és bevezetnek az ő kis világukba. Ha látják, hogy értek néhány szlenget, ismerek pár kifejezést, megnyílnak. Ők is tudják, hogy egészen más minőségben vagyok jelen az online térben, de megbíznak ben-

Karakter • parokia.hu • 59

nem, így kölcsönössé válik a kapcsolódásunk. Küldik a mémeket, poénos videókat, én pedig csak kapkodom a fejem. Nevetek – de velük együtt és nem rajtuk. Így én is segíthetek nekik elmondani, mit mond Isten, hogyan gyógyulhatunk az ő szeretete által. Ha ez a befogadás és nyitottság nincs, kommunikációs szakadék keletkezik, és teljesen esélytelenekké válunk a szolgálatban.”

nem a jó talajba. Nem akarom megváltoztatni vagy megváltani a világot, túl vagyok ezeken. A módszerekben sem hiszek, egy jó metódust ismerek: engedjük, hogy Isten végezze, amit ő akar. Ezek a gyerekek nagy szabadságban élnek, pontosan ezért van nagy bűntudatuk és bűnbánatuk. Már akkor benne vannak a párkapcsolatban, amikor még nem jött el az ideje, kínlódnak, szenvednek.”

Nem hitre, hanem hitben Szőke Imréné Barócsi Judit 1992 óta szolgál Kunszentmiklóson – hos�szú évtizedek állnak mögötte lelkészként, vallástanárként. Több szerepben végzi hivatását: vallástanár, karvezető, a kunbábonyi gyülekezet vezetője. „Mindenes”, aki az adott pillanatot szeretné megragadni iskolalelkészként.

Ez a hivatás egész lényüket veszi igénybe. „Az iskolalelkészség a lelkészi szolgálathoz hasonlóan azoknak való, akik semmin sem botránkoznak meg. Az iskolalelkész legyen megbocsátó, ne gyűjtse a haragot, sérelmeket, tényleg szeresse az embereket, diákokat, tanárokat. És mindenekelőtt nagyon szeresse Istent.

Amit én tettem, olykor jó volt, máskor nem, de amikor engedtem, hogy Isten lépjen valamit, az mindig működött és áldássá vált. Úgy tekintek magamra, mint Isten gyermekére, engedem, hogy ő munkálkodjon.

Mindenemet odaadom, hogy ő rendelkezzen velem, hogy falakat bontson le az emberek szívében. Azért lehetek értékes, mert Isten így döntött – ezt a nagyszerű üzenetet kell átadnom diáknak, tanárnak és szülőnek iskolalelkészként.”

„Úgy főzök, ahogy vezénylek, ahogy vezénylek, úgy tartok órát, ahogy órát tartok, úgy vagyok lelkész – hol az egyik kerül előtérbe, hol a másik. Az élet hozza, melyikre kell hangsúlyt fektetnem, ha a kicsikkel vagyok, azt élvezem, ha a kamaszokkal, akkor azt. Az élettörténetem, személyiségem, kapcsolódásom mindig a lelkigondozás irányába tereli a beszélgetéseket. Akkor tudok igazán szolgálni, ha só vagyok. Ilyen szempontból erősen lelkigondozói alkatnak tartom magam, de nem úgy, hogy külön erre szánok fél órát. Nagyon sok órát tartok, semmit sem próbálok, hanem mindenekben minden akarok lenni, hogy némelyeket megnyerjek.”

A lelkész a diákokban befelé fordulást, zárkózottságot tapasztal, közben látja saját korlátait, és szolgálatának

60 • Karakter • parokia.hu

célját, lehetőségeit is. „Falakat látok, közben nagyon várják, hogy valaki emberként tekintsen rájuk, jó szóval forduljon hozzájuk. Érdekes, hogy miközben erre vágynak, a falak sem zavarják őket. Nekünk is megvannak a magunk falai, amikor visszakapom, nem is ebben a világban élek, elfogadom. Lelkészként lépek be az épületbe, gyerekek, tanárok vesznek körül, megvan a közegem, hétvégén megtartom a szolgálataimat – nem is találkozom más meggyőződésű emberekkel.” „Nem hitre kell nevelni a gyerekeket, hanem hitben. Majd ő dönthet, és dönt is, mit és kit választ. Más a vető és más az arató, Isten adja a növekedést. Magokat kell szórnom, tudom, hogy a háromnegyede máshova hull,

Somogyi Csaba

OLVASTUK – AJÁNLJUK ÚJ KÖNYVEK A KÍNÁLATBAN

FÜST – TÚLÉLNI A TRAUMÁT

(Harmat Kiadó, szerző: Thoma Lászó) Thoma László gazdagréti református lelkész utolsóként jutott ki 2019. január 23-án a Ráday utcai kollégium lángoló épületéből. Később poszttraumásstresszszindróma (PTSD) tünetei jelentkeztek nála, az átélteket végül Tapolyai Emőke klinikai szakpszichológus segítségével dolgozta fel. Története írásban is kikívánkozott belőle, ennek köszönhetően jelenhetett meg a Harmat Kiadónál könyv formájában, amelynek bemutatójára a tűzeset egyéves évfordulóján került sor a Lónyay Utcai Református Gimnáziumban. „Minden könyv az élet nagy kérdéseiről szól, de ezzel a művel az élet-halál kérdés kényelmetlenül közel jön hozzánk” – mondta a kötetről Herjeczki Kornél, a Harmat Kiadó igazgatója. „Ilyenkor abban van reményünk, hogy Isten szokatlan helyzetünkkel is valami különlegeset szeretne üzenni nekünk.” Thoma László írása szabadulástörténet: a kollégiumtűzből való szabadulásának és a poszttraumásstressz-szindrómától való szabadulásának a története. Őszinte vallomása arra világít rá, hogy a gyógyulás útja érzelmeink megélésén át vezet, és ehhez időre van szükség. Csak ezután kerülhet sor a továbblépésre. „Nehéz arra a kérdésre felelnem, hogy mi változott meg az életemben. Elsőre azt vágnám rá, hogy minden, de valójában a mindenhez való hozzáállásom” – fogalmazott a szerző. Tapolyai Emőke szerint a könyv szépen, lépésről lépésre megy végig a feldolgozás fázisain. Thoma László példája így mások számára is terápiás hatású lehet és sokaknak segíthet túllépni a traumákon.

VISSZAFELÉ OLVASÁS

(Hermeneutikai Füzetek 38., szerző: Richard B. Hays) Az Ószövetség és az Újszövetség összefüggései számos érdekes felismeréssel gazdagíthatnak minket, ha tudunk újszerűen közelíteni ezekhez, és nem elégszünk meg a hagyományos, történeti megközelítések kínálta válaszokkal.

Ennek egy módja, ha Jézus Krisztust a négy evangélista szemével próbáljuk megérteni – hívja fel a figyelmünket Richard B. Hays amerikai Újszövetségkutató a Visszafelé olvasás – Figurális krisztológia & négyszeres evangéliumi tanúságtétel című könyvében, amely Hajnal Piroska fordításában jelent meg magyarul a Hermeneutikai füzetek 38. számaként. A mű azt vizsgálja, miként értelmezték az evangéliumok a Megváltó életét az Ószövetségi szövegek tükrében. „Richard. B. Hays könyvének fő tézise vitát kockáztat, mert egyrészt igazhitűnek gondolt, másrészt tudományosnak vélt előítéleteket foszlat. De leginkább érzékeny olvasásra tanít: együtt olvasni az evangéliumokat Jézus Krisztus istenségének fényében” – írta a könyvhöz készült ajánlójában Bogárdi Szabó István dunamelléki püspök. Amíg a hagyományos olvasatok általában az Ószövetségből kiindulva azt nézik, hogy az ottani próféciák, ígéretek hogyan teljesülnek be Krisztusban, addig a visszafelé olvasás az újszövetségi iratokban keresi meg azokat az elemeket, idézeteket, amelyek visszautalnak az Ószövetségre. Azaz pont fordított irányba halad, mint az manapság megszokott. A Richard B. Hays könyvében leírtak alapján bárki összefüggéseiben olvashatja a Bibliát komolyabb teológiai előképzettség nélkül is, hiszen a Szentírás önmagát magyarázza.

Karakter • parokia.hu • 61

A LELKÉSZI SZOLGÁLAT HÁROM SAROKPONTJA

(Harmat Kiadó, szerző: Eugene H. Peterson) Ahelyett, hogy csak az imázs és rang fenntartására, az adminisztrációs folyamatokra, sikerre, és gazdasági életképességre koncentrálnának, a lelkészeknek vissza kellene térniük szolgálatuk három sarokpontjához: az imádsághoz, az igeolvasáshoz és a lelki kíséréshez – üzeni nekünk Eugene H. Peterson A lelkészi szolgálat három sarokpontja című könyve, amely magyarul a Harmat Kiadó gondozásában jelent meg. Ez a megszólítás elsőre talán provokatívnak tűnhet, de valójában nagyon is evidens dolgot fogalmaz meg. Miért hat mégis megrázó erővel, amikor a könyv szembesít minket mindezzel? Hogyan késztet önvizsgálatra minden keresztyén hívőt, nem csak a lelkészeket? A titok nyitja az a hitelesség, alázatosság és őszinteség, amellyel a szerző a témát megközelíti. Eugene H. Peterson a múlt század egyik legkiemelkedőbb protestáns teológusa volt, aki a lelki élet szolgálatát állította a középpontba. Művében arra figyelmeztet minket, hogy a mindennapi teendők mellett sem sikkadhat el a spiritualitás megélése. A magyarországi könyvbemutatón Siba Balázs teológus, egyetemi docens a spiritualitást olyan kesztyűhöz hasonlította, amely belül puha és meleg, kívül pedig ellenáll a zord körülményeknek. Szerinte a lelkipásztori hivatás válsága ott kezdődik, amikor a kegyesség felmutatása okán elkezdjük tartósan kifordítva hordani ezt a bizonyos kesztyűt, és fennáll a veszélye annak, hogy kifordítva is marad. Peterson könyve erre a problémára hívja fel a figyelmet, de abban is segít, hogy visszataláljunk a lelkészi szolgálat sarokpontjaihoz.

A HEIDELBERGI KÁTÉ A MÁSODIK HELVÉT HITVALLÁS

(Kálvin Kiadó) Megjelent a Kálvin Kiadónál A Magyarországi Református Egyház hitvallási iratai, amely a Heidelbergi Káté és a Második Helvét Hitvallás legújabb fordításait tartalmazza, két magyarázó tanulmány, jegyzetek és óegyházi hitvallásaink kíséretében. A kiadás célja, hogy élőbbé váljanak számunkra ezek az írások. „Ha református identitásunkat meg akarjuk erősíteni, akkor nagy szükségünk van ezekre a veretes, kiérlelt, nem pillanatnyi fellángolásokból született, hanem nagyon megtusakodott szövegekre, amelyek tartalma koncentrálja a Szentírás üzenetét. A hitvallások ahhoz nyújtanak vezérfonalat, hogyan lehet az életkérdéseinkben megtalálni a bibliai válaszokat” – mondta a kötetről Fekete Károly tiszántúli református püspök, a kiadvány egyik tanulmányának szerzője. Hozzátette: a nagyon veretes fordításokat úgy fogalmazták meg, hogy könnyebben tanulhatóak legyenek. Volt példa arra is, hogy frappánsabb, könnyedebb szórendű kifejezéssel vagy szerkezettel sikerült megőrizni a teológiai tartalmat, így ahol lehetett, ott olvashatóbbá, gördülékenyebbé tették a szöveget. „A hitvallás a pontosságra törekszik és saját félreértéseinket korrigálja. Fontos, hogy a lehető legpontosabban határozhassuk meg, kik vagyunk mi református keresztyénként. Ha pedig megkérdeznek minket, hogy mit hiszünk, tudjunk rá szabatosan válaszolni.

Nem nekünk kell ezt kitalálni, hanem támaszkodhatunk hitvallásainkra. Éppen ezért arra biztatom a lelkészkollégákat és a hitoktatókat, hogy használják gyakran ezt a modern, jól olvasható kiadást!”

62 • Karakter • parokia.hu

Csapatjáték szerelemmel A házasság hete arcai minden évben olyan párok, akiknek a szövetsége egy életre szól, és valóban ki is állta az idők próbáját. Receptet, persze, ők sem tudnak adni a jó házasságról, hiszen annak annyi módja van, ahány házaspár létezik. Semsei Rudolf és Dobay Eszter asztalánál mégis megismerhettünk néhány összetevőt, amely jó ízt adott kapcsolatuknak az elmúlt húsz évben.

Ez az az asztal, amely körül a nagy családi beszélgetések zajlanak minden áldott este. Bár a családfő híres étteremcsalád feje is, elárulja, nem az a legfontosabb, mi kerül az asztalra, hanem az, hogy együtt töltsenek naponta legalább másfél órát a feleségével és a gyerekekkel. A két kamasz ugyanúgy élvezi ezeket a családi vacsorákat, mint a két kisebb testvér. A legkisebb, Balázs épp pattogatott kukoricát szolgál fel, miután eltünteti a kávéspoharakat, amelyekkel pincéreket megszégyenítő módon bánik. Hozzászokott a vendégekhez, itt mindig nagy a nyüzsgés – mondják. A Semsei házaspár gyakran hív meg magukhoz jegyespárokat, akik a plébániai felkészítés részeként bepillanthatnak egy-egy család életébe. „Sok pár az esküvőre készül, és nem a házasság-

Karakter • parokia.hu • 63

ra, ezért jó a jegyesoktatás. Mi ezeken a vacsorákon finom borok mellett az esküvői előkészületek helyett inkább olyan kérdésekről beszélgetünk, mint a gyerekvállalás, az apósanyós-kapcsolatok, a konfliktuskezelés, az együtt töltött minőségi idő formái, a szeretetnyelvek vagy a megbocsátás.” Bár a templomban megesküdő párok jelentős része nem hívő ember, Semseiék vendégeiként olykor bekapcsolódnak a gyerekekkel közös esti imádságba is – árulják el.

Tesznek egymásért Semseiék maguk is egy házaskör tagjai, nyolc éve minden második héten találkoznak a budapesti Szent Imre Plébánia közösségének házaspárjaival. „A lelki atyám, Tibá mondta mindig, hogy a házasságban az a legfontosabb, hogy két ember egymásért éljen. Mi ugyanezt valljuk, ezért lett a házasság hetére a szlogenünk: Csapatjáték szerelemmel. Ehhez hozzátartozik, hogy feladjuk az egyéni érdekeinket a közös érdekeinkért, az énnel szemben a mi kerül előtérbe. Apró szívességekkel is azt keressük, mivel tudnánk örömet szerezni egymásnak. Ebben a kölcsönös alávetettségben egyenrangú partne-

64 • Karakter • parokia.hu

rei vagyunk egymásnak” – összegzi Semsei Rudolf. „A feladatmegosztás nálunk klasszikus, de nem teljesen merev. A férjem dolgozik, én egyelőre itthon vagyok, így a háztartásbeli feladatok rám maradnak. Néha, persze, én is elintézek egy-egy férfiasabb dolgot, mint ahogy Rudi is elmosogat esténként vagy segít a konyhában elpakolni.

Igyekszünk alkalmazkodni egymáshoz, ami egy nehéz nap után nagyon jól tud esni a másiknak. Jó érzés, hogy

magára. Jó anyja a gyermekeinknek, és nekem ez nagyon megnyugtató.

Felüdülés az is, hogy a munkámról mindig annyit kérdez, amennyit látja, hogy el szeretnék mondani.”

Ami engem Rudiban megfogott már az első pillanatban, az a dinamizmusa és az életszeretete. Ez máig megvan szerencsére. Nagyon tudom benne csodálni és szeretni, hogy annyira optimista alkat! Ha valamiért elkeserednék, olyan jól tud támogatni. Amit mond, az engem előrébb visz.

Egy dolog, ha valaki egyedül is jól és komfortosan érzi magát, és Istennek tetsző életet él, de amint van társa, az azt is ki tudja hozni belőle, amivel nem is volt tisztában.”

nem kell kérni, másrészt megbízhatok benne, mert tudom, hogy ha én már kidőlök, ő akkor is mindent egyenesbe hoz” – vallja meg Dobay Eszter.

A fogadalom Semsei Rudolf elárulta: amikor aláírta a házasságkötésüket megerősítő papírt az anyakönyvvezető előtt, üzletemberként az számára szerződéskötés is volt. Feleségével hisznek a szentségi házasságban és abban, hogy Isten tartja meg a szövetségüket, de el kellett határozniuk azt is, hogy mindent megtesznek azért, hogy kitartsanak a döntésük és az egymásnak tett fogadalmuk mellett. „Sokan ma csak cimborát vagy hálótársat keresnek maguk mellé, akivel addig maradnak, amíg komfortos” – mondja Eszter. „De velük nem lehet tervezni. Mi szeretnénk együtt megöregedni.”

Szerelem, ami életre szól Ez a csapatjáték, de mi van a szerelemmel? Tényleg olyan fontos, és ha igen, megőrizhető a láng évtizedeken át? Kérdésemre férje veszi át a szót: „A szerelem – még ha lehetnek is különböző dimenziói – életre szóló tud lenni. Most jobban szeretem a feleségem, mint amikor megismertem. Sokkal biztosabb és mélyebb, amit iránta érzek. Ez nemcsak szeretet, hanem szerelem is, ami a nőiességének is szól. Nagyon szeretem, hogy Eszter most is csinos, ad

Az igazi társ „Van egy mondásom: ha gyorsan akarsz valahova eljutni, akkor menj egyedül, de ha messzire, akkor keress társat” – teszi hozzá a férfi. „Kutatások egybehangzóan bizonyítják, hogy az ember boldogsága a kapcsolatai minőségén múlik. Mondhatja valaki, persze, hogy ő jól fogja érezni magát a színházban vagy a kocsmában a haverokkal, de az emberi kapcsolatok minőségét az otthona melege határozza meg, aminek az alapja a házastársi kapcsolat. Nincs tökéletes

kapcsolat, de attól lesz egyre jobb, hogy mindketten dolgozunk rajta.”

De mit jelent ez a gyakorlatban? „Mindig szinten kell tartanunk a kapcsolatunkat, akkor is, ha jó időszakot élünk meg. Amikor Eszter a kicsi gyerekünkkel volt itthon egész nap, nehéz volt esténként kimozdítani.” – mondja a férfi. Ezt felesége is megerősíti: „Kismamaként a szoptatás, a büfiztetés, az altatás vagy a pelenkázás monotonitásában éltem, nem volt kedvem kimozdulni, felöltözni, megcsinálni a hajam. Ilyenkor egy aktív társ sokat segít, hogy kirángasson ebből az egyhangúságból. Ezek aztán valódi ünnepnapok lettek.”

Majd ismét a férj veszi át a szót: „Ez azon is múlott, hogy Eszter jól érezte magát, és nem kereste az igazolását annak, hogy miért kellett volna mégis otthon maradnunk.”

Az eltávolodás igazi oka Az új impulzusokat biztosító programok, legyen az épp az óvodai bálra felkészítő táncpróba, jótékonysági bográcsozás vagy egy jó színdarab, olyan minőségi időtöltések, amelyek feltölti az érzelmi raktárakat – állítja a házaspár. „Sokan akkor válnak, amikor a gyerekeik kirepültek, mert rádöbbennek, hogy a gyerekek és a pénz tartották össze a házasságukat.

A kettejük érzelmi alapú kötődésébe, amiből az egész kiindult, viszont nem sokat fektettek, így szinte idegen emberek lettek egymás számára.”

Az eltávolodás kis dolgokkal kezdődik, ezért nem szabad sokáig tartogatni a haragot, kezdeményezni kell, és meg kell hallani a másikat, ha az mondani akar valamit – emlékeztetnek Semseiék. De ugyanígy felhívják a figyelmet a tiszteletre is: szerintük ez is a csapatmunka része. „Tudom, mi az, ami a másiknak nagyon értékes, és nem bántom meg, nem alázom meg.

Elfogadhatjuk egymást a hibáinkkal együtt – ugyanígy a gyerekeinket is.

Egy lengyel pszichológusnő vezette be a zöld tinta használatát a piros

toll helyett, mert megelégelte, hogy a gyereke füzete tele van aláhúzásokkal. Egyszer csak fordított a dolgon, és elkezdte kiemelni azt, amit jól csinált. A házasságunkban is könnyen beleeshetünk abba a hibába, hogy folyton panaszkodunk, de miért ne emelhetnénk ki a jót?”

tás belső bizonytalanságból is fakad.

Nem érzik, hogy megértek a helyzetre, pedig megértek.” „A nőknek kicsit nehezebb a helyzete.

Nehéz megtalálni azt az egyensúlyt, hogy mikor jöjjön a baba. Az ember mindig vár az ideális körülményekre, jobb lakásra, jobb autóra, holott az

Megértek a családalapításra?

A család folyamatosan változik, nagyobb gyermekeik az ő otthonukból is lassan kirepülnek. „A kamaszok leválása nagyon izgalmas.

Elvárásokat támasztunk feléjük, feltételeket szabunk, és közben próbálunk jóban lenni velük” – sorolja az édesapa. „Fontos, hogy idejében kezdjenek el a házasságról gondolkodni, ezért tartom lényegesnek, hogy a családelhagyás minél előbb történjen meg. Magyarországon ez 28 évre tehető. Ez az egyik legfőbb oka annak, hogy miért nem vállalnak idejében családot a fiatalok.

Egyszerűen biológiailag is eljutnak oda, hogy már nem is gondolkodhatnak három gyerekben. A jegyespárok többsége, akik hozzánk eljönnek, harmincas–negyvenes férfiakból és nőkből áll. Az élet többi területére felkészültek, erre nem. Képezték magukat, dolgoztak, de ez a haloga-

lehet, hogy sosem fog bekövetkezni” – véli Eszter. Majd férje fűzi hozzá: „Nekünk már mindenünkön jelzálog volt, amikor megérkezett a második gyerekünk. Ebben az időszakban Eszterre nagyobb teher hárult, én többet dolgoztam, de ennek a munkának lett aztán a gyümölcse, hogy a vállalkozás bővült, több munkatársat tudtunk felvenni, akiknek delegálhattam feladatokat, így attól kezdve arra koncentrálhattam, hogy minél többet legyek a családommal.”

Hogyan voltak képesek a bizonytalanság ellenére előrelépni? – kérdezem végül. „Tudtuk, hogy Isten megtart” – hangzik az egyszerű válasz.

Ha receptet nem tudtak is adni, de néhány figyelemre méltó fogást sikerült mutatniuk.

Jakus Ágnes Képek: Füle Tamás

Karakter • parokia.hu • 65

Születés: ünnep?

Minden harmadik baba otthon is megszülethetne, ezzel szemben nemhogy az otthonszülés, de még a természetes szülés is indokolatlanul kevés hazánkban. Miért egyeznek bele az anyák a császármetszésbe akkor is, amikor az nem is lenne feltétlenül szükséges? És mit gondol egy keresztyén orvos a lombikbébieljárásról? Tolnay Lajos szülésznőgyógyász szakorvost kérdeztük.

66 • Karakter • parokia.hu

Huszonöt év alatt mindössze két olyan szenteste volt, amelyet teljes egészében a saját családjával tölthetett, mégsem mondta soha a pácienseinek, hogy ha karácsonykor szülnek, akkor nem megy be hozzájuk a kórházba. Tolnay Lajos szülész-nőgyógyász ma már meddőségi vizsgálatokkal és terápiával, valamint terhesgondozással foglalkozik. Büszkén mutatja egy nemrégiben született baba fotóját, akinek az édesanyját ő kísérte végig a terhesség ideje alatt. Amikor felsorolja, miért volt komplikált a babavárás időszaka, az is kiderül, hogy egy alapbetegséget hordozó és már nem fiatal anya teljes körű kivizsgálására, valamint a magzat egészségének utánkövetésére nem tudnak mindenhol ekkora gondot fordítani.

Gondolhatnánk, hogy a mai technikai feltételek mellett ilyesmi nem történhet meg, pedig olyan támogató kórházi vezetésre is szükség van, amely a páciensek érdekeit tartja leginkább szem előtt. A Budai Irgalmasrendi Kórházé ilyen – állítja. Ám a felszereltség sem min-

den, Tolnay Lajos szerint a szülések egyharmada történhetne otthon is. „Mindig vannak aktuális trendek, amelyeket egyedül üdvözítőnek tartanak, de az is tény, hogy a technicizálódás nem eredményezett akkora változást a szülés biztonságában, mint amekkora jelentőséget ennek tulajdonítanak. A szüléstől számított 168 órán belüli magzati haláleseteket szokták mértékadónak tartani, azonban a statisztikát valójában a koraszülött-ellátás fejlődése javította.

A császármetszések számának növekedése a korai magzati halálozással kapcsolatban semmilyen pozitív változást nem eredményezett. Nem lett kevesebb koraszülött és nem lett ettől a szülés sem biztonságosabb.”

Kinek éri meg a császármetszés?

Magyarországon a műtéti szülések országos aránya tavaly átlépte a negyven százalékot, a tendencia egyértelműen emelkedő – derül ki a Nemzeti Egészségbiztosítási Alapkezelő jelentéséből. Ez nemzetközi viszonylatban is magas arány.

Arra a kérdésre, hogy szükség van-e ennyi császármetszésre, Tolnay Lajos szerint a válasz egyértelmű: nincs. „Azokban az országokban, ahol nem ennyire orvosközpontú a szülészeti ellátás, mint Magyarországon, tehát a szüléseket szülésznők vezetik, sokkal alacsonyabb a császármetszések száma a spontán szülésekhez képest” – fogalmazott.

Itthon harmadával kevesebb gyerek születik hétvégéken és ünnepnapokon, mint egy átlagos hétköznap.

Ennek több oka is van: a szülés mesterséges megindítása révén a szülés tervezhető, rövidebb ideig tart – szemben az akár 12 órát is igénybe vevő első, természetes úton végbemenő szüléssel. Nincs annyi orvos, aki ennyi hosszú szülést levezetne, az újabb orvosgenerációk pedig már nem feltétlenül ismerik azokat a szakmai fogásokat, amelyeket még

a nagy öregektől el lehetett tanulni, vagy amelyeket a középkorú kollégák még tudatosan kipróbáltak és gyakoroltak éles helyzetben – sorolta a szakember. „A szülés során előálló veszélyes helyzetek megoldása a szövődmények elkerülése érdekében korábban nagy, klasszikus szülészeti gyakorlatot igényelt. Ma császármetszést alkalmazunk, amelynek ma már kialakult, jó technológiája van és alacsony a szövődményi rátája – legalábbis ezt gondoljuk róla.

Ha egy orvos megtanulta a fortélyait, akkor ezzel számos szüléssel kapcsolatos technikai nehézséget meg tud oldani. Ugyanakkor sem az anyának, sem a gyermeknek nem ez az érdeke. Egymástól független felmérések ma már egyértelműen bizonyítják, hogy azoknak a gyerekeknek, akik császármetszéssel születtek, sokkal sérülékenyebb az immunrendszere, az idegrendszere és az endokrinrendszere, hiszen nem küzdik végig azt az utat, amit a természetes szülés során végig kell küzdeni.

Lehet, hogy jól mutat egy császáros gyerek, mert olyan, mint egy kis üde pihe, de a valóságban számolni kell a császármetszés adta egérút későbbi következményeivel.”

Ilyenek pedig az anyák számára is adódhatnak bőven, csak erről nem világosítják fel őket kellőképp – állítja az orvos. „A kockázati tényezők közé tartozik a későbbi hegszétválás, a hegben megtapadó következő terhesség vagy meddőséget okozó krónikus heggyulladás, ezekről nem mindig világosítja fel őket a beavatkozást végző orvos.” A legfőbb oka annak, hogy az anyák beleegyeznek a császármetszésbe szerinte az, hogy félnek a szüléstől. A legbiztonságosabb megoldásnak sok esetben nekik is a császármetszés tűnik. „Asszonyok, ne féljetek!”

A szüléssel kapcsolatos félelmeket oldaná, ha az asszonyok tisztában lennének azzal, kik ők, kinek terem-

tette Isten őket – véli a keresztyén szülészorvos. „Egy asszonyban természetszerűleg benne van minden testi-lelki adottság, ami ahhoz kell, hogy egy gyermek megfoganjon benne, ki tudja hordani és meg tudja szülni, és a következő másfél-két évre a szoptatással olyan lehetőséget biztosítson a számára, ami nemcsak a túlélését, hanem a jólétét és a lelki fejlődését is szolgálja.”

Sokat segítene az is, ha az idősebb generációk átadnák a szüléssel, a gyermekgondozással, az anyasággal, apasággal és nem utolsósorban a házassággal és a szexualitással kapcsolatos tudnivalókat a gyermekeiknek, unokáiknak – tette hozzá. „Ezek a beszélgetések azonban iskolai felvilágosító órákra korlátozódnak, amelyek jobbára arról szólnak, hogy megtanítsák őket védekezni, ha már egyszer úgyis elkerülhetetlen, hogy tizenévesen szexuális életet éljenek. Hazánkban még mindig negyvenezer magzatot abortálnak évente, az összes terhességmegszakításnak pedig több mint 15 százalékát 18 év alatti kamaszokon végzik. Nekik elsősorban nem fogamzásgátló szerre lenne szükségük, hanem megértő, elfogadó, szerető édesanyára.”

Tragikus, hogy miközben ilyen magas az abortuszok száma, az első gyermek megszületése átlagosan öt évvel tolódott ki egy emberöltő alatt. „A nyolcvanas évek végén a nők átlagosan 22-23 évesen szülték az első gyermeküket, ma ez az átlag 27-28 éves korra tehető. Így már számolni lehet azzal, hogy sokkal kisebb az esély a nagycsaládok létrejöttére, nem is szólva az anyai életkorral növekvő egészségügyi kockázatokról.”

A férfiak szerepe A családsegítő szolgálatok tapasztalatai szerint a gyermekvállalási kedv nagymértékben függ attól, hogy a férfi vállalja-e a családfenntartó szereppel járó felelősséget – sokszor ennek hiánya áll amögött, hogy a

Karakter • parokia.hu • 67

nők nem merik kihordani és megszülni a gyermeküket, nem pedig az anyagi nehézségek, amire hivatkoznak. „Nagyon örülök annak, hogy az apák egyre többször jönnek az anyukával, nem csak az első gyermek születésekor, és nem csak akkor, amikor az ultrahangon meghatódva látják, hogy tényleg érkezik a kis trónörökös.

Látszik, hogy ezek a párok összezártak, nekik ez közös projekt, ezek a férfiak pedig készülnek az apaságra. Ma sajnos nagyon kevés fiú tud úgy felnőni, hogy látna maga előtt férfi- vagy apamintát, de jó hír, hogy akár a gyülekezeti férfiak, férjek, családapák is lehetnek minták. Férfiak, akik vállalták, hogy egy jó ideig nem cserélik le az autójukat vagy nem költöznek nagyobb lakásba, mert a fizetésük épp annyira lesz elég, hogy a családjukat fenntartsák. Bizonyságtevőkre lenne szükség a nők között is, akik elmondják, hogy hosszabb időszak kihagyásával is folytatódhat a karrier vagy később is lehet reménységgel telve az elejéről kezdeni egy-egy szakmát.”

Keresztény Családi Centrumot hoztak létre A Budai Irgalmasrendi Kórházban, ahol református orvosként dolgozik, nemrégiben nyílt meg a Keresztény Családi Centrum, amelynek szakembergárdája élethosszig tartó egészséget szeretne biztosítani a női pácienseknek, olyan szakmai háttérrel, amely lehetővé teszi, hogy egy épületen belül lebonyolíthassanak minden vizsgálatot. (Az ambulancia a járvány miatti veszélyhelyzetben szünetel – a szerk.) Egy átfogó állami beruházás részeként a Magyarországi Református Egyház Bethesda Gyermekkórházában új szülészeti és nőgyógyászati egységet létesítenek, ahol koraszülött-, illetve gyermekellátás is lesz majd, az Irgalmasrendiben pedig várhatóan 2021-ben megnyílhat az a nőgyógyászati részleg, ahol operálni is lehet. „Az esetek

68 • Karakter • parokia.hu

nagy részében van lehetőség arra, hogy helyreállítsuk a termékenységet gyógyszeres vagy más, egyszerű műtéti beavatkozással. Ehhez korszerű készülékek és eljárások kellenek, ami biztosítva lesz számunkra. Szeretnénk gyermeknőgyógyás�szal bővíteni az orvosi csapatunkat, ismeretterjesztő előadásokat tartani serdülőkorúaknak, támogatni azokat a családokat, amelyek szociális vagy egészségügyi okból fokozottabb odafigyelést igényelnek, például fejlődési rendellenességben vagy más betegségben szenvedő gyermeket viselnek. Végül pedig szeretnénk segítséget nyújtani a változó kori panaszok ellen is.”

Etikus lombik?

Tolnay Lajos sosem végzett művi abortuszt. Korábbi munkahelyén több kollégája is az ő példájára hivatkozva hagyott fel ezzel a gyakorlattal, jóllehet sohasem akarta meggyőzni őket. Állítja: minden munkának hatása van az emberre, és az az orvos, aki életében több ezer magzatelhajtásban vett részt, nem teheti fel a kezét azzal, hogy ő csak a munkáját végezte. „Sokan vannak, akik e nélkül a teher nélkül szeretnék folytatni a hivatásukat. A Irgalmasrendiben sem végzünk művi abortuszt, inszeminációt vagy lombikbébi-eljárást, ehelyett

olyan referenciakórházzá szeretnénk válni, ahol a meddőség kiváltó okainak feltárására és kezelésére fektetjük a hangsúlyt. Még ha a lombikeljárás képes is ezeket az akadályokat átlépni, a gyógyítható alapbetegségek továbbra is megmaradnak és megnehezítik a várandósság időszakát. Ráadásul óriási tőkebefektetés és innováció zajlik ezen a területen, aminek csak akkor térül meg az ára, ha elegendő fizetőképes kereslet van rá.

Hála Istennek, a társadalmunk megengedheti magának, hogy támogassa ezt az eljárást, de sokszor olyanok is bekerülnek a programba, akiket más módon is hozzá lehetett volna segíteni a teherbeesés lehetőségéhez, sokkal kisebb kockázatok árán és sokkal kisebb költségen.

Mindazonáltal, az anyaméh gyümölcse ma is jutalom: Isten ajándéka minden termékenységet elősegítő eljárás során megfogant élet is.

Fontos, hogy mindenki saját lelkiismerete tisztasága szerint, szabadon vegye igénybe a lehetőségeket. Tény, hogy a lombikeljárás sok etikai kérdést felvet, de az a reményem, hogy a technológia fejlődésével néhány éven belül ezeknek a jelentős része meg fog oldódni.”

Jakus Ágnes Képek: Füle Tamás

Utcagyerekből Isten gyermeke Hogyan lett az egykori bandatag Krisztus követője? Nyolc dolog, amit Nicky Cruz történetéből meríthetünk.

Paradicsom helyett földi pokol Tengerpart, déligyümölcsöket termő fák, színes ruhákban járó emberek… Nicky Cruz a karibi szigetországban, Puerto Ricóban nőtt fel. Ám ez számára korántsem a földi Paradicsomot jelentette, épp ellenkezőleg. Apja sátánista pap volt, anyja boszorkány, házukban gyakorta tartottak spiritiszta szeánszokat. Nickyt pici kora óta bántalmazták testileg-lelkileg. Tizennyolc fiú és egy leánygyermek között – amikor épp nem elhanyagolták – anyja valamiért éppen őt pécézte ki válogatott kegyetlenségeinek, talán sebezhetősége miatt. Még a napot is elátkozta, amikor világra hozta a fiát, emellett azt is belésulykolta, hogy az ördög gyermeke.

Karakter • parokia.hu • 69

„Anyám elvetett magától, elvette tőlem a gyermeki ártatlanságot, és teletöltötte a szívem gyűlölettel.

Nem volt erőm szembeszállni ekkora sötétséggel” – idézte fel gyermekkora fájdalmas éveit a 83. életévében is jó egészségnek örvendő férfi budapesti látogatásakor idén tavasszal.

Azt is elárulta: kilencévesen kötéllel a nyakában egy mangófára mászva próbálta megölni magát, erről a szándékáról egyik testvére kérlelésére tett le. „A testvérem meglátta, mire készülök, és úgy sírt, hogy alig tudott megszólalni. Valahogy felmászott hozzám. ’Ne csináld’ – suttogta. Átölelt, és velem együtt sírt. Ez volt az utolsó alkalom, hogy megcsókoltam őt, mert aznap este megfogadtam, hogy soha többé nem ejtek könnyeket, és senkit sem fogok szeretni.”

Az ötvenes évek közepén Nicky bátyjai után New Yorkba utazott.

Könnyed, nyári öltözékben csöppent a fagyos, ismeretlen nagyváros utcáira, ahol farkastörvények uralkodtak. Nem sok időbe telt, míg a fiúbandák erőszakos közegében találta magát – a félelmet nem ismerő és a fájdalomra is látszólag érzéketlenül reagáló suhanc csakhamar a hírhedt Mau Mau banda hadvezéri posztjára került. „Istentelen közegből jöttem, és életben akartam maradni. A kezemet vérrel szennyeztem be. Nem féltem sem a haláltól, sem a villamosszéktől. Eközben folyton kísértett az anyám hangja. Gyakran kábítószer hatása alatt voltam, és hiába tettem úgy, mintha jól érezném magam, amikor hazamentem a kis szobámba, körülvett a sötétség, és a magány emésztette a szívem.”

Egy védtelen ember, akit fűtött a szeretet Egy nap viszont váratlanul valami meglepő történt, ami kizökkentette élete addigi kerékvágásából. Saját világa kellős közepén megjelent egy idegen. Egy vékony, szódásüvegtalp-

70 • Karakter • parokia.hu

szemüveget viselő prédikátor érkezett Brooklyn szinte háborús övezetnek számító utcáira. A furcsa, vidékies öltözékű és beszédű embert David Wilkersonnak hívták. „Felfigyeltem a csődületre az egyik utcasarkon, megragadtam a barátnőm kezét, és odafutottunk. Csodálkoztam, hogyan mert ez az ember egyáltalán idejönni! Később megtudtam, hogy a rendőrkapitány is figyelmeztette őt, hogy be ne tegye a lábát a mi területünkre, de ő csak annyit mondott: Isten vele lesz. Az első, amit hallottam tőle, az a kijelentés volt, hogy Isten meg tudja váltani az életed itt és most.

Azt kiáltottam: Fogd be a pofád, nincs Isten, te viszont halott vagy! Mire rám nézett és azt mondta: Azért jöttem, hogy megosszam veled a menny üzenetét: Nicky, Jézus szeret téged. Erre leköptem, és újra megfenyegettem.

Láttam, hogy fél, védtelen volt, mégis azt mondta: Nicky, megölhetsz és ezer darabra vághatsz engem, de a testem minden egyes darabja azt fogja kiáltani, hogy Jézus szeret téged! Ahogy elfutottam onnan, utánam kiáltott, hogy megismételje: Jézus szeret téged!”

Ettől valami megváltozott a színfalak mögött. Amikor aludni próbált, már nem az anyja arca jelent meg Nicky lelki szemei előtt, hanem a prédikátoré. Azé az emberé, aki néhány héttel később ismét Isten Igéjét hirdette egy olyan összejövetelen, ahová valamennyi hírhedt bandát meghívta. El is mentek, igazi bandaháború volt kilátásban. De ahelyett, hogy összecsaptak volna, valami más forgatta fel a szíveket. „Aznap este először hallottam a keresztről, méghozzá nagyon érzékletesen. David Wilkerson két percben elmondta az evangéliumot. Erőszakos eseményről hallottam, arról, hogy Jézus maga lett átokká, mégsem átkozódott, nem panaszkodott, sőt, a kivégzőiért imádkozott. Az járt a fejemben: ez nem igazság, ez az ember igaz volt, a bűnös én vagyok!” „Aznap este leszállt a Szentlélek

közénk” – folytatta a visszaemlékezést az idős férfi. Fiatal férfiak és nők zokogtak: lányok, akiket gyermekkorukban molesztáltak, és fiúk, akiknek addigra vér tapadt a kezéhez. „Rájöttünk, mennyire elveszettek vagyunk, mekkora szükségünk van szabadításra az életünkben.” És ekkor Nicky Cruz ráébredt, mennyire fél. „Két hang viaskodott a lelkemben: anyámé, ahogy gyermekkoromban azt mondta, én egy senki vagyok, és David Wilkersoné, aki viszont azt kiáltotta, Jézus szeret engem, Ő szabaddá tud tenni, nem kell, hogy megkötözötten éljek. Nehéz volt elhinnem, hogy Jézus képes lenne nekem megbocsátani. Mégis feltettem neki a kérdést: Jézus Krisztus, te szeretsz engem? Ekkor megnyílt bennem a menny, éreztem a megbocsátás csókját, ami meggyógyította a sebeimet.

Jézus Krisztus áttört az elmém akadályán, új szívet adott nekem, és átjárt a békesség.”

Mit üzen Nicky Cruz és David Wilkerson élete?

• Nincs reménytelen eset.

Azon az estén, amelyen lelkében eldőlt, hogy kihez tartozik, ez a fiatalember, akit sokan gengszternek, börtöntölteléknek vagy sodródó huligánnak láttak, a szerető Istennel találkozott, elfogadta a Krisztusban felkínált kegyelmet, és megszabadult. Fegyvereit Bibliára cserélte, és azonnal vitte a hírt barátainak, hogy ők is megtudják: Krisztus meg akarja és meg is tudja őket szabadítani.

Sokan meg is tértek közülük.

• Légy sebezhető!

A sebezhetőség evangéliumában hiszünk. Jézus „Isten formájában lévén nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel” (Filippiekhez írt levél 2. rész: 6. vers), ezért otthagyta a mennyet, hogy megváltson minket. Sebezhetővé vált, és ebbe bele is halt, hogy mi élhessünk.

David Wilkerson Krisztus nyomdo-

kaiba lépett, amikor nem tekintette zsákmánynak, hogy középosztálybeli férfi, aki élhetne normális gyülekezeti életet, családja pedig éppen gyarapodik, így érthető lenne, ha csak róluk viselne gondot. Ehelyett elment oda, ahova senki be nem tette a lábát, azokhoz, akikről mindenki lemondott, akiktől mindenki félt. Tette gyümölcseként a kemény fiú látszatát keltő Nicky Cruz maga is sebezhetővé vált, és ezt vállalta mások előtt is. Nemcsak azért dönthetett így, mert a Szentlélek munkálkodott benne, hanem mert egy ember megharcolt döntése előzte ezt meg: David Wilkersoné, aki legyőzte a saját félelmét, mert annál is nagyobb volt a szeretete az elveszettek iránt.

• Isten veled van!

Számos történelmi példa bizonyítja, hogy aki misszióra szánja el magát, az letette az életét. Sokan mártírhalált haltak, mert nem állította meg őket semmi abban, hogy a sötétség által uralt helyekre merészkedjenek, és odavigyék a világosságot. Életük és haláluk magvetés volt, és ha csak rövid ideig szolgálhattak is, az evangélium nélkülük is szárba szökkent, és új termést hozott azon a helyen.

Valamennyien megtapasztalhatták, hogy Isten velük van, ahogy ígérte.

David Wilkerson 79 évet kapott, ez idő alatt rengeteg alkohol- és kábítószerfüggő tinédzserrel oszthatta meg az evangéliumot. Ők pedig továbbadták azt másoknak.

• Zárd le a múltat!

Mindannyiunk felelőssége, meddig igazítja a régi hazugságokhoz a gondolkodását, az életét, vagy éppen ezekkel takarózva meddig hárítja el a rá háruló felelősséget. Isten számon tart, és számításba is vesz, vagyis: önálló lényként kezel. Igen, a gyógyuláshoz idő kell, és küzdelembe telik. Nem áll helyre minden azonnal, ezért ki kell tartanunk.

Nicky Cruz szívből gyűlölte az édesanyját, de Jézus képessé tette a megbocsátásra. Lezárta a múltat. Később, ennek gyümölcseként az édesanyja és az édesapja is megtért, ahogy Nicky testvérei közül is tizenhárman, hárman ráadásul az evangélium szolgálói lettek. A család és az otthon, amely démonok szálláshelye volt, az imádság háza lett. „Isten megtörte az átkot Jézus Krisztusban. Nem számít, mióta vagy mennyire vagy megkötözve, Ő szabaddá tesz” – osztotta meg hitét.

• A szolgálat a szeretet gyümölcse A helyreállás hosszú folyamata mindig valakinek az áldozatvállalásával kezdődik, de úgy is mondhatnánk: az áldozatvállalás a szeretet továbbadásának kényszeréből fakad.

David Wilkerson és Nicky Cruz példája ugyanazt a kérdést veti fel nekünk: vajon előbb missziózunk, mint hogy Istent szeretnénk? Vagy Isten jelenlétében töltekezünk fel olyan szeretetre, amely túlcsordul, kirobban – éppen úgy, ahogy ez a világ is létrejött?

• Isten nagyobb!

A dualista gondolkodás az egyik legtipikusabb jele annak, hogy nem ismerjük a teljes igazságot, ezzel azt feltételezzük, hogy Isten és a Gonosz egyenlő erőt képviselnek.

Isten azonban nem egyszerűen helyreállítja az édeni állapotot, hanem meg is haladja azt. A bűn szolgaságából kivezető út ugyanis nem a függetlenedésen át vezet. Az Istenhez tartozás vezet ki abból. Nicky Cruz pontosan tudta, hogy nem lehet független. Az ember nem független. Az a kérdés, kihez tartozik.

• Számít a bizonyságtételünk! Üzenetünk, hogy van remény – és azért van, mert a megváltás elvégeztetett. Istennek fontosak vagyunk, ahogy azok az emberek is – legyenek azok bárkik —, akikhez szólhat raj-

tunk keresztül. Jézus maga is emberré lett, és az emberekhez küldetett.

Feltámadása után az Atya elküldte a Szentlelket, hogy erővel és bátorsággal felruházva nemzedékeken és kontinenseken átívelően tehessünk bizonyságot Isten szeretetéről és a megváltásról a létszámban is gyarapodó emberi közösségekben. Isten terve rajzolódik ki ezzel: megsokszorozta erőit, de térhódítását nem erővel és hatalommal, hanem az Ő Lelkével végzi az emberi szívekben (vö. Zakariás próféta könyve 4. rész: 6. vers).

Nem vagyunk mind segítő szakemberek, de a mi hangunk és tekintetünk lehet az igazság és a szeretet tükre és hangja – akár azt a hazugságot és szeretetlenséget is meghaladva, amit testi atyák és anyák közvetítettek gyermekeiknek. A Lélek kiáradásával emberek újjászülethetnek.

• A szó: tett, a tett: szó Isten Igéje nemcsak szó, hanem tett is. Így mi magunk is akkor vagyunk az Ige hiteles képviselői, ha beszédünk a Lélek cselekménye, szavaink mellett pedig minden tettünk is arról tesz vallást, akiben reménykedünk. Ha Nicky Cruz hatalmas összejöveteleken főleg keresztények előtt beszélne csupán az életéről, abból sokan nyernének megerősödést, ám szervezetével az utcai evangelizációkon túl ifjúságnevelő programot is indított, mert valóban elkötelezett a jövő nemzedékek felkarolása mellett. Már csak az a kérdés, megmaradunk-e az ilyen emberek csodálatánál, meghallgatva nagyszerű bizonyságtételeiket az elsősorban nem is nekünk meghirdetett összejöveteleken, vagy pedig mi is letesszük az életünket, és követjük az Urat. Leszünk-e igazságot szóló hang, áldozatot hozó Istengyermek, szerető tekintet, segítő kéz ott, ahol szükség van ránk?

Jakus Ágnes Képek: Győrfi-Bátori Péter

Karakter • parokia.hu • 71

1092 Budapest, Ráday u. 28.

H-P: 10:00–18:00 Sz: 10:00–17:00 Vasárnap: zárva Tel.: +36 1 218 0266/161 mellék +36 30 560 29 34/161 mellék bibliamuzeum@bibliamuzeum.com