Tengerüveg, égősor, avagy hol rejtőzik a karácsony?
Örömhír ünneplőknek és ünnepteleneknek
A valóság talaján
Mi is egy emberi élet? Mi a valóságunk? Benne van az építés, a létrehozás, a többre jutás, a növekedés, a kreativitás, a szépség keresése, a gyógyulás. Emellett valóságunk a fájdalom is, a bántás, a hiány, a nehezített körülmények, a be nem teljesült vágyak, a rombolás. Együtt van a teremtés jósága az életünkben, ami hálássá tesz, amit élvezünk, ami örömforrás, de a bűneset következményeként együtt élünk azzal is, ami megtör, ami elválaszt, ami tövis és bogáncskoró, ami átkos. Ez a valóságunk, ezek között élünk, és belülről is ismerjük ezt a kettősséget. Egyszerű lenne azt mondani, hogy a megoldás az, csak a jót keressük, csak a jót tegyük. Hogy fő a pozitív gondolkodás, a humánus hozzáállás. Ezzel azonban valóságot veszítenénk: a kereszt nélküli kegyelmet keresnénk. Amikor Jézus Krisztus közénk jött, a legmélyebb értelemben a létező valóságunkba lépett be. A világunkba, a köreinkbe, a testünket felvéve az emberlétünkbe. Belelépett mindenbe, ami a miénk is. Ismerte az örömöt, hogy mit jelent élvezni a jót, milyen, amikor hálával telik meg a szív, és megízlelte a fájdalmunkat is, a hiányt, a rombolást, a töviseket, és mindazt, ami átkos. Ő épp a valóságunkat jött átformálni áldozatával, és a kegyelme is csak a valóság talaján vehető át.
A történetek a következő lapokon erről szólnak: mindennapokról, emberekről, akik Jézus Krisztus kegyelmével élik meg a valóságot. Mozdítsanak bennünket is ezek a megszólalások, történetek, hogy többre vágyjunk: szentebbre, valódibbra! Egészen pontosan szentre, valódira – Jézus Krisztussal. Ne elégedjünk meg kevesebbel, mint amit Ő tervezett el a mi – megváltott – életünkkel! És mindennek nyomán legyen valóságosan megélt karácsonyunk…
Mikola Borbála egyetemi lelkész, Károli Gáspár Református Egyetem
Impresszum
KARAKTER 24. – 2024. december
Felelős kiadó: Balog Zoltán, ph@raday28.hu
Újságírók: Barna Bálint, barna.balint@raday28.hu; Dezső Attila, dezso.attila@raday28.hu, Parti Judit, parti.judit@raday28.hu
Dunamelléki Kommunikációs és Sajtószolgálat 1092 Budapest, Ráday u. 28., sajto@raday28.hu www.parokia.hu
Tipográ a, tördelés: Arany Imre | Layout Factory
Nyomdai munkák: Virtuóz Kiadó és Nyomdaipari K ., 2024
Felelős vezető: Tolonics Gergely
Karakter 2024. december | 24. lapszám parokia.hu
Szentpasszivitás
A nagy keresztyén ünnepekre való készülődésnek megvan a maga rendje, szokásrendje, mely hozzásegít ahhoz, hogy képesek legyünk befogadni az ünnep üzenetét. Advent idejének négy hetében a külsőségeket úgy és azért alakítjuk, hogy ezek is segítsenek mássá tenni a karácsony előtti napokat, estéket. Gyerekkorunkból hozott, újra felelevenített pillanatok, vagy tudatosan megtervezett családi, egyéni „rituálék” célja és értelme, hogy felkészültek legyünk, hogy tartalmat adjanak a várakozásnak.
Nem volt ez másként annak idején, a Názáreti Jézus érkezése előtt Júdea pusztájában sem, amikor Keresztelő Jánoshoz vonult ki a falvak és városok népe, talán először nem is pontosan tudva, hogy mit keres. Azonban, amikor megszólalt Isten üzenete, akkor felderengve vagy villámcsapáshoz hasonlóan, nyilvánvalóvá lett számukra, hogy magukat keresik: elvesztegetett életüket, soha meg nem talált helyüket saját világukban, hiányzó kapcsolataikat, a kapcsolatot Azzal, akinek teremtettségüket köszönhetik. Ez a „kivonulás” az ünnepet megelőző készülés elengedhetetlen állomása. Amikor nem még többet, hanem kevesebbet törődünk azzal, hogy mi mindent kellene még csinálni az ünnep méltóvá tételére. A kivonulás, a pusztába való érkezés, a külsőségek lényegtelenné válása mind a lényeg befogadását szolgálják. S mi más lenne a lényeg egy olyan napon, melyet a teremtő, szabadító és megtartó Isten készített az embernek, mint hogy meglássuk és megtaláljuk magunkat az ő szeretetében?!
Az ember, aki úgy gondolja, hogy az ünnep méltóvá tétele is az ő felelőssége (ki másé lenne?!), átadhatja magát Annak, aki az ünnepben szabadításunkat készíti. Szent passzivitás ez, melyben a „szent” azt jelenti, hogy el vagyunk különítve, kiválasztva Isten szeretetére, s minden,
ami ennek a szeretetnek a kiáradását akadályozná, eltűnhet az életünkből. „Eltakaríttatik” – passivum divinum, vagyis Isten teszi az életünk magaslatait, a hegyeket járható úttá, s Ő emel ki a mélységekből is, melyekbe belesüllyedtünk. „A völgyből domb legyen, hegycsúcs a mélybe szálljon” – hogy szemmagasságban találkozhassunk Vele. „Passzivitás”, mert a mi dolgunk annyi, hogy engedjük megtörténni. Ez az elengedés a keresztyén élet nagy titka és próbája. Hogy a hitünket is úgy akarjuk-e megvalósítani, intézni, gyakorolni, mint akiken minden múlik, s ha én nem teszek érte, nem dolgozom rajta, akkor nem lesz belőle semmi… Vagy ehelyett inkább: engedjük… Először csak legyünk, s majd utána, ha eljön az ideje, akkor abból a létből, abból az új életből, melyet Ő nekünk ajándékozott, szülessenek meg a tettek hálából az Ő dicsőségére, s azoknak az embereknek a javára, akik körülöttünk vannak. Őket azért adta mellénk, elénk, mögénk, s talán fölénk is, hogy együtt teremjük a szent passzivitásból induló szolgáló élet gyümölcseit. Nem a külső készülődéssel van baj, hanem azzal, ha mindez eltakarja szemünk elől Isten készülődését, aki hozzánk készül, „jövetelében jelen van”. Miközben helyet készítünk az ünnepnek, a szeretteinknek, a szép népi szokásokban a „Kisjézusnak”, aközben valójában Ő készít nekünk helyet magánál, az Ő szeretetében. S ez a hely ott van mindenütt, ahol ezt a szeretetet engedjük kiáradni – talán még azokra is, akiket mi nem tudunk szeretni.
Balog Zoltán, a Dunamelléki Református Egyházkerület püspöke
Angyali üdvözlet bazilika – Názáret, Izrael (Fotó: Füle Tamás)
Élő és ható
Mitől él az Ige?
Sorozatunkban személyes válaszokat keresünk a nehezen megfogható kérdésre. A kérdező: Parti Judit.
Valljuk, hogy az Ige nincs bilincsbe verve, mégis készek vagyunk mi magunk bebörtönözni, esetleg rabláncnak vagy béklyónak tekinteni. Pedig az Ige lehet fáradtságban megelevenítő forrás, krízisben megtartó erő, a fájdalomra magyarázatot adó támasz, kitartást munkáló bizonyosság, az ürességet betöltő igazság, tágas tér, a hűség motorja és mindenkori ítélőnk, amely egyszerre óv a hiteltelenségtől és a képmutatástól.
Hét, személyes választ hoztunk jól és kevésbé jól ismert dunamellékiektől. Van, aki vezető, van, aki nem. Van, aki gyerekkorától fogva hallja az Igét, és van, aki felnőttként találkozott vele először. Van, aki hivatalos szolgálatban áll, van, aki hétköznapiban. Van, aki rutinosan mozog az egyházi fedélzeten, van, aki most ismerkedik a „berendezéssel”.
A különböző háttér és tapasztalati tőke ellenére van, ami mindannyiuk életét teljes mértékben megváltoztatta.
Jézus Krisztus – az Élő Ige.
Engedem, hogy rám találjon az Ige
Egy hajszoltabb időszak végén keresem, amikor ő is küzd a fásultsággal. Amikor együtt él és lélegzik az Igével – mert szavakkal vagy tettekkel továbbadja –, mégsem lehet tetten érni a fáradtságát. Ahogy beszélni kezd az Igéről, lassan, de határozottan megmozdul, és élettel telik meg körülötte az elsötétített lelkészi iroda. Mások csak úgy mondják: jó a közelében lenni. Mert sugárzik.
„Ez a gyülekezet nem a projektek, a módszerek gyülekezete, hanem az igehallgató, az igeértő és a megértett üzenetet engedelmesen cselekvő lelkek közössége. Úgy szocializálódtam itt, hogy a lelkipásztor nemtelen. Számomra lelkek vannak és testvérek, és az Isten szava, amelyet közvetítek. Azt szeretem, ha látjuk a másikban Krisztust, és így soroljuk magunk mellé.
Az Igét nem szabad a fókuszból kiengedni, mert az változhatatlan. Mindennap rácsodálkozom, hogy milyen aktualitása van, bár évezredek választanak el olykor az adott szakasz szereplőitől” – mondja a lelkésznő. Pedig aznap, amikor ezeket a gondolatokat megfogalmazza, a napi ige ó- és újszövetségi szakasza is komoly kihívás elé állítja az olvasót: Ezsdrás könyvének második fejezetében hetven versen keresztül a hazatértek névsorát olvassuk, Máté evangéliumában pedig Jézus nemzetségtáblázatát. Nagyon érdekelt, hogy a két névsor hogyan elevenedett meg a lelkésznő számára.
„Miről szól nekem ez a sok név? Fontos, hogy van múltunk. Erőt ad, hogy Istennek minden időben voltak elhívottjai. Visszanézhetek arra is, hogy a saját életem egy-egy szakaszában kik voltak az állhatatosak, a hűek, akik tényleg úgy adták tovább nekem azt az egy-két igei szót, mint aranyalmát ezüsttányéron. Akik a nehézségeik és a nyomorúságuk ellenére, a nincsükkel és a vanjukkal együtt az Úréi voltak.
Mindenkinek van lelki családfája is, amelynek része mindenki, aki bármi módon Isten imádása felé indította. Van, akit a nagymamája, de van olyan is, aki a gyermekén keresztül kapcsolódott először Isten népéhez. A munkálkodó Isten ugyanakkor sokszor rejtőzködő is, de nagy terve
HEKLI KATALIN hetedik éve vezetőlelkész egy tradicionális református gyülekezetben, ahol női presbiter sem volt még soha. Gyülekezetével együtt intézményfenntartó, identitásában igehirdető és lelkigondozó. Szereti az Urat, szereti az embereket, és nem szeret tétlenkedni. Olyan templomban szolgál, ahol a jóeli prófécia hangsúlyos helyen látható: „Szíveteket szaggassátok meg, ne a ruhátokat!”
Hekli Katalin lelkipásztor, Rákospalota-Óváros
szerint vezeti az Ő népét. Tervébe pedig a messziről jövők is belekerülhettek pogány múlttal, bukott sorssal akár. Sokat kapok mások hitvalló életéből, ezért is szeretek úgy jelen lenni a közösségben, hogy gyelem a többieket. Látom, hogy az örökölt sors felett ott van az örök, gyógyító kegyelem.” „Lassan váltam igemagyarázóból igehirdetővé, ahogy egyre inkább elkezdett éltetni az Ige” – vallja Hekli Katalin. „Minden szolgálatra készülve úgy hajolok oda az Igéhez, hogy könyörgök a Szentlélekért, mert van, amikor üresnek érzem magam, távolságot látok az Ige és a mindennapi valóságom között. A Szentlélek kell ahhoz, hogy a betű megelevenedjen számomra, ilyenkor csak az Ige van és én Ez gyönyörű folyamat, aminek a vége az, ha láthatom, hogy a befogadóknál is elérte a célját: életté, cselekedetté válik.”
„Nagyon jó örök tanítványnak maradni a Mester mellett, és átélni, hogy nem a fa tartja a gyökeret, hanem a gyökér a fát. Ha ott a gyökér, ott az a sok név, ott van az Istennel megélt esztendők sora és a csodák, amelyek körülölelik a dolgaimat, az utamat – a nehézségek, melyekben edződtem, és a próbatételek, melyekben formálódtam –, akkor nincs miért aggódnom, mert a gyökér tart: az Úr, az Ige.”
Fotó: Dezső Attila
Imádkozom, és teszem, amit lehet
Veres Sándor nikodémusi jellem, vallja, hogy tanítványként küldetése van, ezért kérem: beszéljen arról, hogyan lett számára élővé az Ige. Nehéz hónapok vannak a háta mögött, amikor keresem, talán ezért is fontos a kezdetektől visszatekinteni az általa megtett út egy-egy szakaszára.
„Az élő Ige minden esetben azt jelenti, hogy megváltozik tőle az életem. Engem hosszú úton vezetett az Úr ennek a megélt valóságáig, de mindig a maga közelében tartott. Olyan családban nőttem fel, ahol nemcsak vasárnaponként szólt az Ige, hanem a szüleim életén keresztül szüntelen. Ez különösen azért volt számomra fontos, mert úgy alakult, hogy 12 éves koromban elkerültem a családtól, és azt nehezebb lett volna úgy elviselni, ha nem tudom, hogy van valaki, aki mindennél nagyobb, szeret engem és a szüleimet is. A kon rmációm során megerősödött bennem az, hogy ez a valaki gondoskodik rólam, jó hozzá tartozni” – vallja a főgondnok, aki bár i úságától kezdve értette az evangélium üzenetét, de saját bevallása szerint változás csak később következett az életében.
„Van, akinek a megtérés poharát egy pillanat alatt teletölti az Úr, de nálam inkább folyamatosan töltődött föl. Bár presbitere voltam a gyülekezetnek, lassan azt éreztem, hogy ez kevés. Szerettem volna szolgálatot vállalni – így voltam jelen a kezdetektől, tehát 1989-től Tahiban a gyerektáborokban, de két év kellett hozzá, mire megértettem, hogy mit jelent valójában Istent szolgálni. Hogy ez Isten Szentlelke általi újjászületés nélkül lehetetlen. Ahogy a hitvallásaink is akkor élők, ha a Jézussal való személyes találkozáson, a személyes életátadáson nyugszik a tételszerű megvallásuk. A gyerekszolgálat közben lettem Jézus Krisztus valódi tanítványa, képessé válva arra, hogy másokat is Jézushoz vigyek, ha kell, a tetőt is ’megbontva’. Később lettem egyházmegyei tanácsos, egyházmegyei, majd egyházkerületi főgondnok. Nálam ezek lettek a tanítványság megnyilvánulási formái. Ehhez kell az, hogy naponként kezembe vegyem a Szentírást, mert táplálom vele az Istennel való kapcsolatot. A következő lépés már ebből a tápláltatásból fakad, hogy tanítvánnyá teszek másokat abban a kapcsolatrendszerben, amelyben élek.”
Bár egy egyházi vezetőnek a legtöbb kapcsolata formális, ez mégsem jelenti azt, hogy az élő Ige ne tudna ezekben megnyilvánulni.
„Hogy egy településen hirdethessék az Isten Igéjét, részben formális kapcsolatokban dől el. Monorierdőn, Taksonyban, Diósdon azért indultak építkezések, mert nagyon sokan költöztek ezekre a területekre, kialakultak helyi bibliakörök, és fontossá vált, hogy a létrejött református közösségeknek legyen temploma. Az a cél, hogy az
Veres Sándor dunamelléki főgondnok
Isten Igéje szóljon, az egyház pedig mint organizáció és mint organizmus egyszerre jelenjék meg a világban. Legyen látható szervezeti infrastruktúrájával, épületeivel, szervezetével, egyházi tisztségviselőivel. Legyen ugyanakkor jelen úgy, mint ahol a Szentlélek munkálkodik, hiszen Isten az Ő Igéje és Szentlelke által gyűjti egybe a gyülekezetet. Ez utóbbiért imádkozom, előbbiért pedig megteszem, amit lehet.”
Az elmúlt időszak személyes betegsége miatt is megpróbálta a dunamelléki főgondnok hitét, de a szenvedéssel szembenézve is tudott az Igére támaszkodni. „Minden pietizmus nélkül úgy gondolom, hogy Isten hagyott szenvedni. Nem büntetett, csak gyelmeztetett. Bár a szenvedés az élet nehéz időszaka, de ma hitelesebben mondhatom, hogy ezekből a helyzetekből az Áldott Orvos gyógyításával ki is lehet kerülni. Számomra a betegség lelki megerősödést hozott. Azóta jobban oda gyelek mások nehézségeire, és egyre biztosabb vagyok abban, hogy bármilyen elveszett állapotból egyedül Jézus Krisztus által lehet kiút. Úgy szeretném élni a mindennapjaimat, hogy aki ’engem olvas’, abban megszülethessen a bizonyosság, hogy Krisztus ma is él!”
VERES SÁNDOR 1950-ben született református lelkészcsaládban. Nyugdíjas villamosmérnök, negyven éve presbiter. Volt gyülekezeti gondnok, 1994-től egyházmegyei tanácsos, 2002-től egyházmegyei gondnok. 2008-tól egyházkerületi presbiteri főjegyző. 2019-től egyházkerületi főgondnok. Mottója: „Él az Úr!” (Zsoltárok könyve 18. fejezet 47. vers)
Fotó: Parti Judit
Fotók: Parti Judit
Az Ige testté lett. Láttuk.
Szigetszentmiklósra érkezem, napsugaras, jó hangulatú családi házba. Kisgyerekek, kiskutyák, rendezett élet, boldogság – mi kell még? Fiatal házaspár fogad a szigetszentmiklósi református gyülekezet „egyenpólójában”. Horváth Ádám és felesége, Bartha Hajnal őszintén beszélnek arról, hogy bár a körülményeik pontosan ugyanilyenek voltak két évvel ezelőtt is, ők maguk olyan változáson mentek keresztül, amire csak nyomokban utal öltözetükkel tett hitvallásuk.
Hajni a szigetszentmiklósi gyülekezetben kon rmált, s annak ellenére, hogy eltávolodott az egyháztól, mégis fontos volt számára, hogy a házasságukra Isten áldását kérjék. Ádám sem ágált a jegyesoktatás ellen, sőt, mindketten nagyon hasznosnak tartották a dr. Harmathy András által vezetett beszélgetéseket. Akkoriban Ádám még határozottan nemet mondott a keresztségre, de a felmerült kérdésekről sokat beszélgettek a atalok.
„Szöget ütött a fejembe például, hogy egy házasságot meg lehet élni Istennel hármas kötelékben – mondja
HORVÁTH ÁDÁM atal, megnyerő vállalkozóként minden téren stabilitásra törekedett. Nem kapott vallásos nevelést, a hitet sokáig ápolandó hagyománynak látta.
Felesége, BARTHA HAJNAL állatorvosként találta meg hivatását. Neveltetésének része volt a református értékrend, de isten-kapcsolata gyermekként nem vált személyessé. Felnőve viszont ragaszkodott az egyházi esküvőhöz és a gyerekek megkereszteléséhez is. Ez a ragaszkodás lehetett a gyújtópont az Ige számára.
Hajni –, aminek olyan gyakorlati oldalát is megértettem, hogy ha problémám van a társammal, nem kell a haragomat rázúdítanom. Fordulhatok Istenhez, hogy megértsem, egyáltalán miért alakult így a kérdéses helyzet.”
„Én viszont akkoriban a kereszténységet még jó szándékú, ápolandó hagyománynak gondoltam” – vallja a atal vállalkozó, akiben ez a vélekedés akkor dőlt meg, amikor a gyerekek tervezett keresztelője miatt mégis közelebb léptek a szigetszentmiklósi gyülekezethez.
„Ádámban tisztelem, hogy szeret a dolgok mögé látni, és ebből nem spórolja ki az energiát” – mondja Hajni, amikor arra keresem a választ, hogy miért kezdtek mégis istentiszteletre járni. A keresztelőre igent mondva a atal családfő ugyanis szerette volna pontosabban megérteni, hogy mi zajlik a gyülekezetben, ezért kezdtek eljárni a vasárnapi alkalmakra, mielőtt keresztelői beszélgetést kértek volna.
„Volt bennünk egy megmagyarázhatatlan hívás is, talán ezért is válhatott számomra fontossá, hogy ne csak megkereszteltessük a gyerekeket, hanem belülről ismerjem meg a kereszténységet. Volt bennem egy formátlan keresés. Hajni és a gyerekek jó ürügy volt arra, hogy épp a templomban kötöttem ki” – mesél Ádám arról az időről, amikor még nem gondolta, hogy valóban talál is valamit a gyülekezetben, bár néhány alkalom után meggyőződött arról, hogy az valódi történések színhelye. A keresztelés nem volt olyan sürgős a atal párnak, így engedve Morva Ákos lelkipásztor invitálásának, mindketten elvégezték a Keresztkérdések tanfolyamot.
„Addigra sok mindent tapasztaltunk a jó légkörű és befogadó gyülekezetben, az igehirdetéseket pedig egyszerűen jó volt hallgatni, bár nem tudtam volna konkrétan megfogalmazni, hogy miért” – mondja Ádám, akinek a tapasztalatain keresztül próbálom tetten érni a megelevenedő Igét.
Ádám a családi vállalkozásban dolgozva kezdte a pályáját – meséli. „Sok siker és még több bukás után egyszerűen szerettem volna értelmet találni a dolgok mögött. Mert hiába teremtettem biztos egzisztenciát atalon, hiába álltam helyt az életben és alapítottam családot, valahogy azt éreztem, hogy mindez mégsem elég jó cél. Mert elértem, és nem találtam több értelmet a létezésben ettől. Volt ben-
Horváth Ádám és Bartha Hajnal, kisgyermekes házaspár
nem egy rejtett kétségbeesés, hogy miért nem egyszerűbb már az élet, amikor annyi mindent tettem érte.”
A keresztelésre készülve olvasta el Ádám Timothy Keller könyvét, a Születés t. „Azon az éjszakán megértettem valamit az evangéliumból. Kellertől Luther megtéréséről olvastam, ahogy a Római levél igazságai megelevenedtek előtte. Kezdett derengeni, hogy nem teljesítményalapú az üdvösség. Majdnem felkeltettem a feleségemet, mert valami változott bennem akkor, életre kelt az a néhány szó, hogy hit által ” – emlékszik vissza a sorsfordító éjszakára Ádám, aki utólag is nagyon hálás azért, hogy a szigetszentmiklósi gyülekezet ahhoz segítette hozzá, hogy ő maga érthesse meg az evangéliumot.
„Ettől a ponttól kezdve a gyerekeimnek is másként tudtam beszélni a hitről. Messze túlmutatva azon, hogy megtanultam és felolvasom” – mondja Ádám, amihez Hajni hozzáteszi, hogy a gyerekeik számára értelmezni kell a világot, és célt kell eléjük tenni, ami mindkettejük számára komoly motivációt jelentett a hitbeli fejlődésben. Arra a kérdésre, hogy mi változott, Ádám azt meséli el, hogy hitbeli indulását is régi motivációi jellemezték: addig vállalkozóként igyekezett „létrehozni önmagát” azzal, hogy sokat dolgozik és sokat is keres, jó fej, segítőkész, és szeretik az emberek, hitre jutásakor mindezt keresztény köntösbe öltöztette. „Egyszerre azonban világos lett, hogy ez nem erről szól. Azért jött Krisztus, hogy az Isten-kapcsolatunkat, a hitünket helyreállítsa. Ennek a megértésnek csak előszobája volt, hogy világos lett: azzal, hogy gyülekezetbe járok, még mindig csak azt bizonygatom, hogy képes vagyok megtanulni ezt a hagyományt is. Megtapasztaltam, hogy ez élő valóság, nem csak tanítások. Engem az értelmemen keresztül ragadott meg Isten, de ahogy rendszeres igeolvasókká váltunk, a kirakós egyre több darabja került a helyére.
Amikor világítani kezdett, hogy az Ige testté lett (János evangéliuma 1. fejezet 14. vers), akkor értettem meg, hogy a hit nem valami, amit meg kell tanulni, hanem Ő az, Jézus Krisztus, az az igazság, amit kerestem. Nemcsak közénk jött és itt volt, hanem ma is él. Ez valóság.”
„Az ünnepeink megteltek tartalommal. Megértettük, hogy ez nemcsak egy szép történet, amit elolvasunk egy könyvben, hanem egy több mint kétezer éve tartó nagy történet, amelynek mi is részesei vagyunk, amelyben benne élünk” – mondja Hajni.
„A hit nem valami, amit meg kell tanulni; az igazság, amit kerestem: Jézus Krisztus.”
„Kezdetben azt az Istent kerestem, aki segít elérni a céljaimat, bár biztosan nem de niáltam még Istenként” – beszél a felismeréseiről Ádám. „Ahogy felismertem és egyre jobban megismerem, egyre inkább látom, hogy sáfársággal vagyok megbízva, és már az a kérdés, hogy hogyan állok meg a rám bízott emberek előtt. Hova vezetem őket? Már nem a vállalkozásommal akarom magam megváltani. Helyére került a munka, a család és a felelősség az életemben.”
„Az, hogy az Ige él, átrendezte, mélyítette a kapcsolatainkat is egymással és a körülöttünk élőkkel. Ádámon azt vettem észre, hogy valóságosabban jelen van a családjában” – mondja Hajni. „Hajni pedig jóval türelmesebb, és kevesebbet aggódik. Azt pedig mindketten megtapasztaltuk, mennyivel könnyebbé válnak az emberi kapcsolatok, ha nem azonosítjuk a másikat a hibás működésével” – fejezi be Ádám a közös vallomást.
„Szólj, Uram, mert hallja a te szolgád!”
Évek óta gyelem azt a csendes hűséget, ahogyan Irlandáné Nagy Gabriella jelen van a kapcsolataiban, legyen szó családról vagy gyülekezetről – ezért lettem kíváncsi arra, hogy miből táplálkozik a békessége a nagy család állandó készültséget követelő kisebb-nagyobb viharainak lecsendesítése közepette. Az ő életében lépésről lépésre bontakozott ki, hogy megértette és meg is tapasztalta, hogyan lesz élő az Ige.
„Kisgyermekként hamar megérintett Jézus lénye, megtapasztaltam, hogy ő létezik, és mellette akartam dönteni. Hatéves lehettem, amikor a nővérem segítségével ez a döntés valóban meg is született. Másnap a gyermek-istentiszteleten a kis Sámuel történetéről volt szó, és amikor azt hallottam, hogy „Szólj, Uram, mert hallja a te szolgád”, akkor valahogy másképpen érintett ez a néhány szó, mint azelőtt bármikor. Megéltem ebben, hogy történt velem valami, és azt Isten úgy tartotta számon, hogy valóban válaszolt, beszélt velem. Onnantól kezdtem el rendszeresen olvasni a Bibliát. Mióta nekem is vannak gyermekeim, már tudom, hogy hatévesen ez nem magától értetődő. Ez az első tűz azért később alábbhagyott. Úgy tudnám megfogalmazni, hogy belül azt éltem meg, hogy az én erőfeszítéseimen múlik a hitem.”
Gabi nagyon korán, tizennyolc évesen kötött házasságot, amit a környezetéből akkor sokan tartottak meggondolatlan döntésnek, de mára ezen a döntésen több mint húsz év szűrője van.
„Hálás vagyok azért, hogy Isten korán ajándékozott meg társsal, mert az életemnek fontos és meghatározó része lehet a feleség- és anyaszerep. Teljesen az Úrban bízva léptem rá az ösvényre, neki hittem el, hogy bár sokan őrültségnek tartják, de ez az én utam, ez a mi utunk a férjemmel – immár huszonhárom éve.”
„Az imádság volt az a terület, ahol nagyon valóságossá vált az Ige egy barátnőmmel kapcsolatban, akit az egyetemen ismertem meg. Pár évvel később végig kellett néznem,
IRLANDÁNÉ NAGY GABRIELLA hívő keresztyén családban nevelkedett, nagyon korán köteleződött el férje, Irlanda Sándor mellett, aki a Budapest-Külső-Kelenföldi Református Gyülekezet főgondnoka. Hat gyermeket nevelnek. Gabi elhívásának fontos része, hogy feleség és édesanya. Gyülekezetében baba-mama- és foltvarrókört vezet. Kon rmációs áldó Igéje: „Légy hű mindhalálig és neked adom az élet koronáját.” (Jelenések könyve 2. fejezet 10. rész)
Irlandáné Nagy Gabriella, hatgyermekes édesanya
Fotók: Füle Tamás
ahogy az élete elindul lefelé a lejtőn. Teljesen elmerült a spirituális piac kínálatában – ami azért is volt csalóka, mert sok hívószó van ezeken az utakon is, ami rezonál a kereszténységre. Imádságként de niálják sokszor a meditációt, hogy csak egyet említsek. Miközben tudtam, hogy Jézus Krisztus lenne a barátnőm széthulló élete számára is a megoldás, azt tapasztaltam, hogy ha róla beszéltem neki, üveges lett a tekintete, mintha nem is ért volna el hozzá a mondandóm. De imádkoztam érte – majdnem tizenöt éven keresztül –, kerestem a társaságát, ő éveken át mégsem tudott kapcsolódni a szavaimhoz. Mégis eljött a nap, amikor meglátogattuk, és arról számolt be, hogy megtért Jézus Krisztushoz. Ez komoly lesúlyozása volt számomra annak az Igének, hogy aki kér, mind kap, aki keres, talál, és a zörgetőnek megnyittatik, akkor is, ha adott esetben sok évet kell rá várni, és senki más nem hisz már abban, hogy amit kérek egy ember életére nézve, Krisztus által valóság lehet.”
Gabi négy gyermek édesanyja volt már, amikor megtapasztalta az erejét annak, ha Istent dicséri minden helyzetben. „Hatalmas erővel hatott rám az a felismerés az Igéből, hogy Jézus bármit csinált a földön, közben hálát adott Istennek, és ebből a hálaadásból lépett ki abba a szituációba, ami nehéz volt. Egy saját, visszatérő zikai fájdalmam kapcsán tapasztaltam meg, hogy bár Úrnak vallottam Jézust, mégis tőle függetlenül igyekeztem megoldani a problémáimat. Tele voltam engesztelhetetlenséggel, dédelgetett keserűséggel, melyeket azokban a napokban tettem oda Jézus kezébe. Ezekben az imádságokban olyan intenzív kapcsolatot éltem meg Jézussal, hogy azt éreztem, ha lebénulok, az is róla fog szólni, mert el tudom mondani sokaknak, mi mindenben formált át ezeken a fájdalmakon keresztül. Amikor egy gyötrelmes, de örömtelien imádságos éjszaka után felkeltem, élő lett számomra az Ige, hogy Isten az én gyógyítóm.”
Tágas tér megtartó határokkal
Lovasberénybe jó megérkezni. Jó hangulatú település rendezett templomának kedves parókiáján iszom életem első olyan kávéját, melyet egy esperes főzött.
Ahogy Hajdú Szabolcs Koppány mesélni kezd, kibomlik előttem, hogy mit jelent számára az Ige éltető keretrendszere.
„Évek kellettek, míg a prioritásokat jól helyeztem el az életemben. Az első két am kisbaba korára majdhogynem csak a fényképek emlékeztetnek. Persze jelen voltam, de annyira akartam szolgálni és bizonyítani, hogy nagyon elcsúszott a fontossági sorrend, s ezt a kegyességem is támogatta: első a szolgálat. El kellett jönnie annak a pontnak, amikor kimondtam, hogy ez biztosan nem így van. Mert a családom akkor is velem lesz, amikor a szolgálatomra esetleg senki nem lesz már kíváncsi. Rá kellett jönnöm, hogy az elsődleges gyülekezetem a saját családom. Megértettem, hogy őket gyeli a gyülekezet, ők hitelesítik mindazt, amit a szószéken mondok.
Számomra az Ige attól él, hogy éltető és élhető keretrendszert ad. Ez fontosabb számomra, mint a mások által elképzelt, gyakorolt, elvárásként elém tett kegyességi szokások. Ilyen éltető keret az, amikor azokat az egyszerű szavakat olvassuk, hogy amit vet az ember, azt fogja aratni is. (Galatákhoz írt levél 6. fejezet 7 vers) Ebben világosan láthatjuk az élet és halál útját a választás lehetőségével együtt.
A múltban elvetett szavaim, cselekedeteim egyszer termést hoznak. Életem eseményei nem véletlenül történnek velem. Ez mind-mind ennek a keretnek a része. De az Ige adta kereteken belül hatalmas a szabadság! Onnan nem lehet kiesni, és biztonságérzetet is ad, hogy ezen a kereten belül lehet bátran döntéseket hozni, és továbblépni az életellenes megrögzöttségekből akkor is, ha azok mégoly kegyesen is hangzanak.
Nagyon nehéz helyzetbe került egyházmegyét vettem át öt évvel ezelőtt. Azt láttam akkor, hogy az egyházmegye és ezen belül a gyülekezetek életének a minősége is döntő részben a lelkipásztortól függ. Ezen a lelkipásztor felszabadultságát, felkészültségét, naprakészségét, kapcsolatteremtési képességét értem, de lehetne sorolni még nagyon sok dolgot. Azt értettem meg, hogy gyakran szenvednek lelkészek is attól, hogy híjával vannak a vezetéshez szükséges képességeknek.
Az első döntésem az volt, hogy ki kell mondani: mindnyájunk érdeke, hogy alkalmas, talpraesett, hitüket komolyan megélő és mégis két lábbal a földön járó, a világot értő lelkipásztoraink legyenek. Ha egy hegymászóról 2000 méteren derül ki, hogy nem alkalmas a sportra, az neki is és a családjának is sokkal jobb, mint ha 6000 méterről hozzák le egy zsákban. A legfontosabb egyházi közérdek, hogy alkalmasság szerint válasszunk szolgálókat egy adott közösségben, és így a mi megyénkben is. Ez itt az
Hajdú Szabolcs Koppány, vértesaljai esperes
én felelősségem is, ebben nekem is állást kell foglalnom. Ha visszanézek az elmúlt öt év döntéseire, hálás vagyok, mert azt láthatom, hogy Isten áldása volt lelkipásztorainkon, tisztségviselőinken, és így közösségeinken is.
Amikor elvállaltam az esperesi szolgálatot, az is ezen a döntési szabadságon és felhatalmazottságon alapult. Mert ha az Úristen nekem csak annyiban adott döntési jogot, hogy milyen színű zoknit vegyek föl reggel, akkor becsapott ember vagyok. Ha az életem meghatározó dolgai felett nincs döntési jogom, amit Istentől kaptam, az Ige adta keretrendszeren belül, akkor miféle életet élek tulajdonképpen? Az Úr adott nekem értelmet, ismeretet, tapasztalatot, ezek elegyéből kell tudnom élni lelkészként, apaként és vezetőként is.
Elképesztő erő van ugyanakkor abban, ha föl merem vállalni a tévedésem, és annak a következményét is. Ha nem tenném, egyszerűen hiteltelenné válnék. Engem az Ige által kijelölt keretrendszer arra ösztökél, hogy merjek szembenézni a saját bukásaimmal vagy rossz döntéseimmel, és kezeljem a kialakult helyzetet.”
HAJDÚ SZABOLCS KOPPÁNY 2006 óta szolgál a Lovasberényi Református Egyházközségben, ahol a templom külső felújítását önerőből végezte el a gyülekezet. A Vértesaljai Református Egyházmegye esperesi szolgálatát 2019 óta látja el. Vezérigéje: „Válaszd hát az életet, hogy élhess te és utódaid is!” Mózes 5. könyve 30. fejezet 19. vers Társa az életben és a szolgálatban Hajdúné Tóth Lívia, akivel négy út nevelnek.
Fotó: Füle Tamás
Az Ige, ami a hűséget táplálja
Könnyed, légies teremtés Kaczor Dorottya, akivel a Magyar Zene Házában találkozunk – próba után, koncert előtt. Lehet, hogy ezért is alakul ki bennem az a kép, hogy egész lénye muzsikából van.
Nagyon későn, tizenhét évesen köteleződött el a zenészi pálya mellett. Közvetlen környezetében semmilyen mintát, kapaszkodót nem talált arra nézve, hogy mit jelent a zenészi életforma.
„Temesváron nőttem fel, ahol nagyon kis százalékban élnek magyarok, így a komolyabb zenei lehetőségek csak románul voltak elérhetők. Én magyar iskolába jártam, ott citerát és néptáncot tanulhattam, így nyílt ki számomra a népzene világa, ezen belül is érzelmi fordulópontot az erdélyi népzenével való találkozás jelentett. Úgy éreztem, ezt sosem tudnám megunni.
A gyerekkoromban kutatva a legfontosabb elkötelezettség az volt, hogy magyar vagyok. Teljesen román környezetben nőttem fel, román bölcsi, román ovi, román gyerekek a panel előtt, de ebben meg lehetett állni. A meg-
KACZOR DOROTTYA népzenész. Tanítja és énekli, dalban él, saját bevallása szerint jelenleg legmeghatározóbb szerepe, hogy édesanya. Isten zenélő leánya a Fuvalom Énekegyüttes tagja, folyamatosan keresi az egyensúlyt a szerepei között. De rá mert lépni arra az útra, amit Istentől kapott tehetsége kijelölt a számára.
térésem volt a következő erős pillér, amelyben Krisztushoz köteleződtem el tizenhét éves korom körül. Vallásos környezetből jövök, mégis egy táborban ért a szívemig, hogy nem lehet két úrnak szolgálni
Isten nagyon jó embereket adott, akik terelgettek az úton, hálás vagyok értük, mindegyikőjüket számontartom
Kaczor Dorottya népzenész
Fotó: Móricz Viola
a mai napig. Kulcsfontosságuk volt. Ha egy-egy ember abban a pillanatban nincs ott a számomra, nem mondja azt, amit mondott, nem segít, akkor borult volna az egész dominó, és valószínűleg egészen máshol kötök ki.”
Azt gondoltam, az erős gyökerekkel bíró bánsági lánynak a Zeneakadémia jelentette a nagy és embertpróbáló lépést. De mesélt a felkészülés nehéz évéről, amit kollégistaként egyedül töltött Székesfehérvárott. Figyelem ezt a vékony, légies leányt, akin átdereng egy elképesztő szilárdság. Nem az jelenti az erejét, hogy sem akkor, sem azóta nem menekült el a zenei pályáról – hanem az, hogy a tehetsége ellenére kész lett volna otthagyni, ha Isten előtti harcában ezt érti meg.
„Isten végig velem volt ezen az úton. Székesfehérvárra megérkezve rögtön csatlakoztam a Széchenyi úti református gyülekezethez, ott is töltöttem minden szabadidőmet, s ahogy hívők között voltam, nem éreztem magam magányosnak.
Sokat küzdöttem azzal, hogy számos sztereotípia tapad a népzenéhez. Főként konzervatív körökben vélik úgy, hogy kicsapongó életmód társul hozzá – a szó összes fellelhető értelmében. Bármikor felvállaltam, hogy erre a pályára készülök, vagy később, hogy zenész vagyok, az megdöbbenést, szemöldökráncolást váltott ki a hallgatóságból – biztos ez? Erősen ostromoltam ezért Istent, hogy erősítsen meg az
úton – hosszan imádkoztam és böjtöltem az alapján az Ige alapján, melyet Jézus egyébként egészen más kontextusban, egy démonűzésnél mond. Valahogy azt éreztem, hogy mindez legalább akkora akadály előttem a pályán, mint egy megkötözöttség. De megérkezett a megerősítés még azelőtt, hogy felvettek volna a Zeneakadémiára.”
Azért a sikeres felvételi is érvényes válasza Istennek. Dorottyára Budapesten gyelt fel jelenlegi férje is, akire az is hatott, hogy a atal nő elkötelezett református. „Az elkötelezettségről a szövetség jut eszembe először. Valami radikális és felbonthatatlan. Újabban egyre jobban szeretem a radikális dolgokat, mert egyre kevesebbet látok belőlük – abban az értelemben, hogy valaki a meggyőződésében szilárd. Szerintem ez erény.
Megtérésem után kezdett el az Ige élni és életet adni a számomra. Van, hogy kavics a cipőben, van úgy, hogy simogatás, van, hogy teherátvétel. Van olyan, hogy indít, van olyan, hogy megszid, és van, hogy a fejemben meg a lelkemben rendet rak. De soha nem ezzel a céllal, hanem szabadsággal olvasom” – teszi hozzá.
A Fuvalommal több szakrális anyagukban is ott az Ige. „Amikor hozzányúlunk egy bibliai szöveghez, és abból születik dal, bár ismerem, adott élethelyzetben mégis egészen különleges hatással van rám. Engem is sokszor int, rendbe tesz vagy felemel az énekelt Ige.”
Amikor az Ige megítél
„Úgy megújított az Úr augusztusban, hogy szeptember-októberre huszonegy igeszolgálatot vállaltam, közte egy öt- és egy négynapos evangélizációt, legyél hozzám türelemmel!” – mondja kissé panaszos hangon, mégis nevetve a telefonba Végh Tamás nyugalmazott lelkipásztor, akinek az életén keresztül sokak kaptak gyakorlati tanítást az élő Ige szókapcsolat valódi jelentéséről.
„Az alaphelyzet az, hogy hangzik az Ige, amelynek nagy része egyik fülünkön bemegy, a másikon ki. De nem az összes, mert van, amin azért elkezdünk gondolkodni. Megtörténik az a csoda – ami nincs az igehirdető kezében –, hogy ez a bizonyos Ige, Isten Szentlelke erejével a gondolataink közül leszabadul a szívünkig. Úgy, ahogy megfogan egy gyermek, s abban a pillanatban az édesanya még nem tudja, hogy mi történt, de néhány héten belül a jelekből felismeri. Ahogy megszületni, úgy újjászületni sem lehet élő mag nélkül. Ezt teszi az Isten Igéje, ami kettős összetevőjű, és két jele van annak, hogy egy szívben megfogant. Egyfelől megmutatja bűneimet, rádöbbent elveszett voltomra, másfelől mindezt Jézus szeretetének vonzásában teszi. A két összetevő mindenkinél egyéni módon hat, de ugyanolyan fontos.
Valaki úgy jött el bibliaórára, hogy azt sem tudta, hisz-e Istenben, vagy sem. Két hónap múlva beszélgetést kért, és elmondta, mennyire bántja, hogy durván beszél az édesanyjával. Gyermekkora óta így viselkedett, de korábban ez nem foglalkoztatta. Mondtam neki, hogy ez jó jel, hiszen átlépte az isteni demarkációs vonalat, amit az Úr a szülők tiszteletének fontossága miatt húzott meg. Ez az, amikor az egyik komponens elkezd dolgozni, eléri a szívet, és valaki kezdi észrevenni, hogy vele van baj, és nem mindenki mással. Ezt lelkészként is vallom: nem kicsit vagyok bűnös, hanem a fejem búbjától a lábam ujjáig minden sejtemben benne van a romlottság. Az Ige egyik komponense éppen az, hogy világossá teszi kicsiben és nagyban a totálkáros
VÉGH TAMÁS 1947-ben született református lelkészcsaládban. Isten szeretete tizenöt éves korára életének három legfontosabb kérdését megoldotta. Élő hitre jutott, megértette lelkipásztori elhívását, megismerte élete és későbbi szolgálata útitársát. Egy általános iskolai színdarabban mint juhászlegény azt a királykisasszonyt hódította meg, akivel immár ötvenhárom éve házasok. Salgótarjánban és a hozzá tartozó 52 szórványgyülekezetben kezdte lelkészi pályáját. Csaknem húszévi fóti szolgálat után került a Fasori Református Egyházközség élére. Innen ment nyugdíjba újabb húszévnyi szolgálat után, az utolsó években atalabb lelkész társának adva át a vezetőlelkészi feladatkört. A mai napig fáradhatatlan evangélizátort a lelkek mentéséből fakadó legmélyebb emberszeretet vezérli.
voltomat. Tizenkét évig hirdettem úgy az Igét, hogy elvettem ennek a komponensnek az erejét, és Isten megítélte a szolgálatomat.
Baj, amikor csak úgy ’lightosan’ szeretgetjük az embereket, mert olyan, mintha a rákbetegnek tüneti kezelést adnánk. Jézust szétverték, meggyalázták, keresztre szögezték a mi bűneinkért. Nekünk csak annyit kellene mondanunk: Bocsáss meg nekem, Uram! Másfél másodperc. Az ember mégis berzenkedik a bűnei és elveszett voltának megvallása ellen.
De a másik komponens is ugyanennyire hangsúlyos: Jézus szeretete. Ő nagyon gyengéden kezelte a bűnös életeket, gondoljunk csak Zákeusra, a samáriai asszonyra vagy a házasságtörő nőre! Jézus jelenlétében egyszerre világossá lesz az ember állapota. Ennek a megértése is a kereszthez vezet, mert ott ragyog legjobban Jézus szeretete.
Hetvennyolcadik évemben, több mint negyvenévnyi lelkészi szolgálat után három mondatban össze tudom foglalni annak a lényegét, amiért létrejött az egyház. Egyrészt totálkárosak vagyunk. Másrészt Isten – Jézus keresztjén –olyan szabadítást szerzett, amelynek semmilyen mitológiában, világvallásban, lozó ában, pszichotechnikában nincs analógiája. Sehol nem találunk hasonlót, hogy más viszi el a ’balhét’ helyettem. Isten odaadta a Fiát azért, hogy én teljességgel szabad legyek minden nyomorúságomtól. Harmadsorban pedig, hogy ez az erő, a keresztnek, a megváltásnak az ereje érvényes és működik ma is.
Csendes alázattal mondom, hogy sokszor láthattam az ’isteni függönyelhúzást’, amikor a keresztről szóló beszéd bolondsága emberek életében valósággá vált – de éppen ebben a kontextusban tudok felszabadult lenni, mert az ügy nem rajtam múlik. Ez megment az erőlködéstől, és odatérdeltet az Úr elé.
Az óemberem egy jottányit sem változott, nagyon kell nekem is az élő Ige, ami megítél. Utoljára akkor ítélt meg keményen, amikor egy lelkészválasztási ügyben a végsőkig ragaszkodtam a saját igazságomhoz. Isten pedig leültetett a kisszékre egy igehirdetés csendes mondatával: nem tudsz olyan nagyot gondolni, aminél Isten nagyobbat ne tudna tenni, és nem tudsz olyan kicsit gondolni, aminél ne lennél kisebb. Ennyit kért az Isten: engedj a magad igazából, alázd meg magad, csendesen bízd rám az ügyet.”
A féldecis „tüske”, a dobozos sör vagy a vodkásüveg gyakran ugyanolyan tartozékai egy építkezésnek vagy felújításnak, mint a vakolókanál, a glettvas és a spakli. Nem úgy annál a csapatnál, melynek tagjai egytől egyig alkohol- és drogfüggőségből szabadult srácok, közös munkájuk pedig terápiás jellege mellett biztonságos közeget teremt számukra a reintegráció felé vezető úton.
A fúrókalapács utcára kiszűrődő hangja jelzi, hogy jó helyen járok. A társasházba belépve nem is kell sokáig keresgélnem, hiszen a magasföldszint első két lakásában nagy a sürgés-forgás, az ajtókon tégla- és cementpor keveréke áramlik ki. Azokat a srácokat keresem, akik magukat józan építőbrigádnak hívják, hiszen a közös munka mellett az is összeköti őket, hogy mindannyian a Ráckeresztúri Drogterápiás Otthonban léptek a gyógyulás útjára.
Ha meghalok, akkor Meghalok
Gábor 29 éve dolgozik kőművesként. Fiatalon kellett családfenntartóvá válnia szülei halála után, napjainak hamar szerves része lett az alkohol, később felesége és lánya is
elhagyta. „Reggel az első utam a kocsmába vezetett, majd hat liter borral mentem dolgozni. Ha elfogyott, visszatértem a pultot támasztani” – meséli. „Többször jártam a pszichiátrián, ahová mentő vagy rendőr vitt. Egy vizsgálat után azt mondták nekem, hogy ha két millimétert nő a májam, felrobban. Válaszul megkérdeztem, mennyit ihatok még ahhoz, hogy csak egy milliméter legyen? Semmi nem érdekelt: ha meghalok, akkor meghalok.”
A fér először három napot töltött az alkoholbetegek gyógyulását támogató dömösi otthonban. Ráckeresztúrra a Válaszút Drogkonzultációs Irodán keresztül jutott el. „Börtönkörülményekre számítottam – korábban ültem is –, de itt mindenki szívélyesen fogadott és megölelt. Kicsit meglepett, hogy több mint tíz évvel vagyok idősebb min-
Fotók: Füle
denkinél, aztán megszoktam ezt is. Három éve vagyok tiszta, több alkalommal végeztem mentorálást Ráckeresztúron. Becsületesen dolgozom, és semmi sem késztet arra, hogy igyak.”
Gábor a terápia végén találkozott a korábban felépült Bajcsi Norberttel, aki elmondta neki, hogy örömmel számítana szaktudására a csak gyógyultakból álló építőbrigádjában. „Azt mondják, jolly joker vagyok, hiszen sok mindenhez értek. Ha valaki elakad, akkor szívesen segítek. Nagyon szeretek dolgozni, három napnál tovább nem bírom munka nélkül. Korábban az élő fába is belekötöttem, itt viszont nincs veszekedés. Azt hiszem, ez a legfontosabb.”
Senki sem ugrik ki ebéd közben egy felesre
Attila 2023 márciusában zárta az egyéves terápiát. A munkát az utógondozás mellett kezdte el, szakmája szerint asztalos. „A kábítószert is kipróbáltam, de az alkohol az, ami mindig jelen volt az életemben. A gyerekkori szerelmemmel tizenhárom évig voltunk együtt, huszonöt évesen am született ebből a kapcsolatból, de négy év múlva szakítottunk. Ott kezdődött a mélyrepülésem, gyakorlatilag mindent elveszítettem. Négy deci vodka és egy sör volt az esti
adagom, ez kellett ahhoz, hogy másnap bemenjek dolgozni, hétvégén pedig mértéktelenül folyt az ivászat. Sokáig a bátyám cégénél dolgoztam, aki százszor kirúgott emiatt, de százszor vissza is vett.”
„Amikor mindenkit elveszítettem, csak Isten maradt nekem.”
Családi nyomásra került Ráckeresztúrra, ahol először négy és fél hónapot töltött, majd egy évre visszakerült ugyanabba a mókuskerékbe, amiben előtte volt. „2023 márciusában úgy léptem be a rehab ajtaján, hogy feltettem a kezem: bármit mondanak, megteszem. A terápia végén megtudtam, hogy Norbi felépülőket vár a csapatába, én pedig örömmel jöttem. Könnyebb ilyen közegben dolgozni, mivel senki sem ugrik ki ebéd közben egy felesre, hanem beszélgethetünk a felépülésről, a terveinkről is.” Attila a mai napig részt vesz a rehabos bibliaórákon és istentiszteleteken. „Máshogy vagyok jelen ezeken az alkalmakon, mint korábban” – mondja.
Noha lett volna rá lehetősége, Attila nem ment vissza a bátyjához dolgozni, s bár fájó szívvel, de arról is letett, hogy egyesíteni tudja családját. „Nem szabad nyitott kapukat hagynom a múltamból. Be kell őket zárni ahhoz, hogy új életet kezdhessek.” A fér nak korábban elvették a jogosítványát ittas vezetés miatt, most összegyűjtött annyi pénzt, hogy kiválthassa. „Ha ez megvan, akkor szeretnék egy kocsit venni és vállalkozni” – osztja meg terveit.
Családi tragédiáktól az öngyilkossági gondolatokig
A tizenöt éve villanyszerelőként dolgozó Tibornak is régi ismerősei voltak a szeszes italok és a kábítószerek, de igazán családi tragédiák következtében roppant meg, és menekült a függőségbe. „2018-ban elveszítettem édesapámat. Két évvel később a húgom és édesanyám javaslatára elkezdtem a rehabilitációt, de öt hónap után hazajöttem, mert anyukám megbetegedett. Megegyeztünk, hogy amikor befekszik a kórházba, én visszamegyek a terápiára. Két hónap után elhunyt édesanyám.”
„A
Gábor: „Azt mondják, jolly joker vagyok…”
Attila: „Nem szabad nyitott kapukat hagynom a múltamból…”Tibor:
vonat elé akartam vetni magam…”
A tragédia után a fér megzuhant, az alkohol mellett a herbál is belépett az életébe. „A vonat elé akartam vetni magam, de nem tettem meg. Eldöntöttem, hogy végigcsinálom a terápiát. Két hétig a papírokat intéztem, ez idő alatt szinte csak Bibliát olvastam és a Mária Rádiót hallgattam.” Tibor 2021 novemberében kezdte el a terápiát, három éve tiszta. A rehabon sokat jelentett neki a közösség, hiszen magánytól is szenvedett. „Amióta Isten útján vagyok, sokkal jobb az életem. Gyülekezetbe járok, és örülök, hogy ilyen csapatban dolgozhatok. A munka is más, ha józan kollégákkal vagyok körülvéve.”
Tibor azt tervezi, hogy a villanyszerelői képesítés megszerzése után vállalkozó lesz. Szeretne letelepedni és megállapodni. Egy korábbi kapcsolatából van egy tizenöt éves a, most pedig az igazit keresi. „Isten majd odasodorja hozzám. Amikor mindenkit elveszítettem, csak Ő maradt nekem.”
Bajcsi Norbert: „Kollégák, felépülőtársak és Jézusban testvérek is vagyunk…”
A józan brigád szíve és lelke
A csapatot építésvezetőként összefogó Bajcsi Norbert hat és fél éve végezte el a ráckeresztúri terápiát. Évtizedek mentek el az életéből alkohol- és drogfüggősége miatt, a legmélyebben akkor érezte magát, amikor a pszichiátria zárt osztályán sem látták szívesen. Felépülése óta rendszeresen tart prevenciós előadásokat, drogkarrierjéről és gyógyulásáról könyvet írt, mely 2023-ban jelent meg Szenvedéllyel – Utam a drogoktól a velünk élő Istenig címmel. Korábban a börtönt is megjárta, ott tanulta ki a kőműves szakmát. „Valljuk be, az építőipar nem éppen józanbarát, de csak ehhez értettem” – mondja Norbert. „Nagy áldás, hogy olyan testvérpárnál kezdhettem dolgozni, akik korábban Zsibriken gyógyultak. Becsületesnek és megbízhatónak ismertek meg, és már akkor azon gondolkoztam, milyen jó lenne, ha ezt mások is megtapasztalhatnák. Igyekeztem keresztyén vállalkozókat keresni, így találtam rá a jelenlegi főnökünkre, aki támogatta, hogy a rehabról kikerült úkkal dolgozzunk együtt.”
Norbert elmeséli, hogy egy-egy munkanapot olykor áhítattal kezdenek, munka közben pedig gyakran dicsőítő zene szól. „Kollégák, felépülőtársak és Jézusban testvérek is vagyunk. Vannak olyan srácok, akik még útkeresésben vannak, de nekik is meg tudjuk mutatni, hogy így is lehet az építőiparban dolgozni.”
„Amikor valaki elkezdi a munkát a csapatunkban, azt mondom neki, hogy legalább fél évre tervezzen velünk. Ennyi időre van szükség ahhoz, hogy egy felépülő megszokja a munkát és a kinti életet. Ha továbbmegy, akkor tegyen úgy – a mi szolgálatunk ebben megvolt.” Norbert úgy véli, hogy az általuk végzett munkát fel lehet fogni egy ötödik, amolyan kiléptető szakasznak a terápia után.
„Ha belegondolok, hol jártunk néhány évvel ezelőtt: a legtöbben igazi rossz úként ittak, drogoztak, megjárták a börtönt. Most viszont jól jár a tulaj, a srácok és a vállalkozó is, mert mindenki tudja, hogy ránk hagyhatják a házat.”
És hogy mit tart Norbert a közös munka legnagyobb eredményének? „Jó látni, hogy az emberek hisznek bennünk és hisznek a változásban. Sokféleképpen lehet józannak maradni, de ez a fajta lelki változás csak Istennel lehetséges.”
Dezső Attila
fénykép
Fotók: Füle Tamás, archív
Templomtestvérek
Megszólalásig hasonlít egymásra két dunamelléki református templom. Ikrek, akik 90 kilométerre laknak egymástól, mindketten folyóparton. Egyikük tornyából a Tiszát, másikból a Ráckevei-Dunát láthatjuk. A ráckevei és a tiszakécskei templomokat fotók alapján folyton összekeverik, mi most megkerestük a templomtestvérek gyülekezeteit, jelenlegi és egykori lelkészeit – Kálmán Bélát, Máté Csaba Sándort, Komlósi Pétert, Varga Lászlót –, valamint a jelenlegi főgondnokokat – Erdős Bálintot és Nagy Lászlót –, sőt, még a templomok építését lebonyolítók leszármazottját, Rostás Ferencet is megtaláltuk. A gyülekezetek vezetői ígérték, hamarosan személyesen is találkoznak, nem hagyják ki ezt a ziccert.
Hogyan lehetséges, hogy egy Tisza-parti templom „dunamelléki”? Úgy, hogy a település a Tisza folyó nevét viseli, ám Tiszakécske is a Dunamelléki egyházkerülethez tartozik.
Történetünk a századfordulón kezdődik, amikor az ókécskei református gyülekezet főgondnoka szakértői vizsgálatot kér, mert repedezik a templom mennyezete és tornya. A veszély valódi, 1904-ben az építészeti hivatal elrendeli a templom azonnali bezárását, az új templom terveit Mátray Lajos építész készíti el. Dobovszky József István és
édesapja, Dobóczky József szentesi mesterek vezetésével 1906-ban elkezdődik az építkezés, amelyért 73.500 koronát zet az ókécskei gyülekezet.
Baksay Sándor dunamelléki püspök nehezményezi, hogy a felszentelésnél kész tények elé állítják a dátumot illetően, így nemet mond a meghívásra. Biztos, ami biztos, az ókécskeiek elindítanak két küldöttséget: egyet azért, hogy meggyőzze saját, dunamelléki püspöküket, és egy másikat, Erőss Lajos tiszántúli püspökhöz. A személyes találkozás mindkét egyházvezetőnél sikerrel jár, így 1909. május 23-án Erőss Lajos hirdet igét, Baksay Sándor pedig hálaadó imát mond a templomszentelésen.
Alig telik el pár hónap, úgy dönt a légvonalban 90 kilométerre lakó ráckevei gyülekezet, hogy 12 tagú küldöttséget indít Ókécskére, mert egy tűzeset miatt az ő templomukat is le kell bontani. A Dunától a Tiszáig utaznak, „mindent szépnek találnak”, 112 000 koronáért megrendelik Dobovszkyéktól a neogótikus templom áttervezését és kivitelezését.
Más templomot is megnéztek-e a ráckeveiek? Mátray Lajos eladta-e a terveket? Az ókécskei gyülekezetnek hozzá kellett-e járulni a ráckevei templom építéséhez? Mi magyarázza azt, hogy alig két év alatt 35 százalékkal drágul az ár? Feltételezhetjük, hogy a ráckevei templomban több belső munka volt, például az úrasztala köré a régi ókécskei templomból „átmentették” a kerítést.
400 ráckevei család hoz anyagi áldozatot, hogy 1913-ra megépülhessen a templom. A leszármazottak büszkén őrzik
Az ókécskei református templom
az erről szóló iratot. Erdős Bálint ráckevei főgondnok meséli, hogy nagymamája szívesen emlegette, hogy épp akkor született, amikor a templomuk tornyára felkerült a csillag.
A templomokba belépve jól látható a különbség: a tiszakécskei templomban a fehér szín dominál. A ráckevei karzatokra a templomtérből lehet felmenni. A karzatok mellvédje is más. A ráckevei templombelsőt Sebesi József asztalosmester készítette.
Amikor egyszer Komlósi Péter, a ráckevei gyülekezet korábbi lelkésze 1978-ban vendégszolgálatra hívta el a
templomba Szenes László kosdi lelkészt, vendége mesélte, hogy gyerekkorában a nagyapjánál sokszor látta kiterítve a ráckevei templom berendezéseinek rajzait. „Szenes László örvendezett, hogy sok évtized után megláthatta nagyapja keze munkáját a templomban.”
Ráckevén nagyobb a tér
Kálmán Béla jelenlegi ráckevei lelkész már teológushallgatóként is szolgált a ráckevei templomban, de a templomtestvérről már csak itteni lelkészként hallott. A templomot szereti, és nem azért, mert így illik.
„Olyan templomot alkottak nekünk, ami lelki otthon tud lenni” – fogalmaz a lelkész. Számára a neogótikus jegyek, az íves ablakok, a karzatok, a padok kidolgozása, a templomban lévő csúcsívek azt a képet adják, hogy „fölénk
hajol az Úristen háza, amely otthona és menedéke az embereknek. Itt jó értelemben helyére kerül az ember: én kicsi leszek, az Úristen nagysága pedig megjelenik, de ez nem nyomasztó! Még inkább érzem, hogy a hatalmas Isten parányi gyermeke vagyok.”
„Nekem az ősök tiszteletét is jelenti a templom, rájuk emlékeztet” – mondja Nagy László tiszakécskei főgondnok. Gyerekkora óta ide kötődik, és ahogy fogalmaz, „a lehető legjobb állapotban átadni az utókornak, ez súlyos feladat, de nem szeretnénk úgy járni, mint az őseink, akiknek be kellett zárni a templomot, majd annak lebontásáról dönteni.”
A ráckevei templom
Kálmán Béla jelenlegi ráckevei lelkész
Erdős Bálint ráckevei főgondnok
Nagy László tiszakécskei főgondnok
A tiszakécskei templom
Máté Csaba Sándor tiszakécskei lelkipásztor igehirdetésében beszélt arról nemrég, hogy szerinte a templomuk nyitott ajtó a menny felé és az emberek felé is, egy olyan találkozási pont, ahol a szent és a profán összeér. A templom állapotának megtartása azonban komoly feladat – hang-
súlyozza beszélgetésünkben. Olyan hatalmas a belmagasság, hogy csak állványozással vállalják még a meszelést is, és az állványozásnak hatalmas költsége van: 40 millió forint. A templomban néhány éve több helyen vizesedett a fal, ezt mostanra sikerült orvosolni.
A tiszakécskei lelkész viccesen hozzáteszi, hogy amikor a hittanórákon mutat egy fotót a ráckevei templomról, majd megkérdezi a diákokat, melyik templom van a képen… hát persze hogy rávágják, hogy a tiszakécskei.
Egyszer egyik, aztán a másik
torony magasabb
Most a kécskei torony magasabb. Több érdekes történet is felsejlik emögött.
Ráckevén ugyanakkora tornyot szerettek volna, egy vihar szólt közbe. A császárfát – amelyre ráépítették a tornyot – látványosan elhelyezték: az ácsmester a magasban megivott egy korsó sört, amikor sikerült rögzíteni a tíz méternél is hosszabb gerendát. Aztán nagy mennyiségű llért szórt alá a magasból, amelyet az összegyűlt gyerekek lelkesen szedegettek. Aznap éjjel hatalmas vihar volt a városban, ami ledöntötte a császárfát, letört belőle egy háromméteres darab. A kivitelezők azt javasolták, hogy a templom tornyát inkább a rövidebb gerendával építsék meg – ígérték, hogy így sem lesz aránytalan –, mert nagyobb fát a tervezett
Máté Csaba Sándor tiszakécskei lelkipásztor
befejezésre nem tudtak szerezni. Ezt végül elfogadták az építtetők, megnyugodva a ténnyel, hogy Ráckevén még így is övék a legmagasabb torony.
Volt azonban több mint húsz év, amikor a ráckeveiek tornya mégiscsak magasabb volt, mint a tiszakécskei reformátusok tornya… de ennek senki sem örült. 1944 őszén ugyanis a front közel húzódott Ókécskéhez, a folyó túloldalán már az orosz katonák állomásoztak. Varga László, egykori tiszakécskei lelkésznek U. Szabó Lajos egykori gondnok úgy mesélte, hogy egy magyar katonatiszt utasí-
totta: nyissa ki neki a toronyhoz vezető ajtót, onnan akar szétnézni. A gondnoknak már ekkor rossz érzése volt, azt mondta, nem, mert nem lesz jó vége, „lelövik a templomot”. Erre a katona a zsebében lévő pisztolyhoz nyúlt… U. Szabó Lajos nem tudott mit tenni, felkísérte a katonát. Ott még könyörgött neki, hogy ne nyissa ki az ablakot, csak a lécek között nézzen szét, de a tiszt nem hallgatott rá. Nem telt el tíz perc, megindult az ágyúzás Tiszainoka felől. A templom kilenc lövést kapott orosz ágyúkból. A torony megsérült, de ekkor még a helyén maradt, majd 1946 februárjában egy szélvihar döntötte le. A megmaradt részt befedték, hogy ne ázzon. Amikor a gyülekezet megválasztotta lelkészének Varga Lászlót, ő megígérte, hogy helyre fogják hozni a tornyot. Faanyagot nem lehetett vásárolni ekkortájt, ezért egy felszámolt kisvasút sínjei adják a torony vázát, ami így végül több mint egy méterrel magasabb is lett, mint az eredeti méret.
Eljött az ideje a Találkozásnak
A két gyülekezet jelenlegi vezetői közül még csak egyikük járt a másik templomában. Erdős Bálint ráckevei főgondnok először kívülről látta az ókécskei templomot, aztán néhány éve családi nyaralásra érkezett Tiszakécskére, a fürdővárosba. Véletlenül összetalálkozott a szálláson presbitertársával, akivel aztán együtt mentek a vasárnapi istentiszteletre – ezúttal nem a megszokott ráckeveibe, de az ahhoz nagyon hasonlóba, a tiszakécskeibe. „Volt bennünk egy különös várakozás, hogy tényleg annyira hasonlít-e
A ráckevei templom orgonája
A tiszakécskei református templom
ráckevei templomtorony
a két templom. Istentisztelet végén hamar kiderült, honnan jöttünk. Megörültünk egymásnak azokkal, akik megszólítottak bennünket.” Erdős Bálint megjegyzi, a templomok kívülről szinte teljesen megegyeznek, belülről bőven van különbség. Szerinte a ráckevei padok például kényelmesebbek, több hely marad a lábaknak. Ráckevén fakerítés veszi körbe az úrasztalát, Tiszakécskén kovácsoltvas a kerítés.
Máté Csaba Sándor tiszakécskei lelkész szerint a kapcsolatfelvétel a két gyülekezet között „kihagyott ziccer, hiszen olyan ez, mintha a saját házad fel lenne építve valahol”. A lelkész hozzáteszi: most, a cikk hatására úgy érzik, mielőbb megszervezik a kapcsolatfelvételt a ráckevei re-
A tiszakécskei templomtorony
formátusokkal, meglátogatják majd őket és a templomuk hasonmását. Erdős Bálint ráckevei főgondnok a felvetésre azt mondja: „szeretettel várjuk őket, tényleg olyan találkozás lenne, amiben ugyan a hasonló templom hoz össze, de valójában Jézus Krisztus kötne bennünket össze.”
A cikk elkészítéséhez sokat segítettek a Varga Lászlóval, Komlósi Péterrel és Rostás Ferenccel folytatott háttérbeszélgetések, valamint az érintett gyülekezetek kiadványai: A ráckevei református templom története és Az ókécskei református templom 100 éve című történeti összefoglalók.
Hegedűs Márk
A
A
Növekedési mutatókról – másképp
Lelkész vagyok, a feleségem is az. Közös pályánk elején aprófalvakban, Baranyában, az Ormánságban szolgáltunk. A statisztika szerint évről évre csökkent gyülekezeteink száma. Sokszor megkaptuk, egyházon belülről és kívülről is, hogy ideje lenne egy kicsit elgondolkodni a szolgálatunk minőségén. Mindig fogytak a mieink, tehát legalább részben biztos, hogy velünk van a baj.
Most egy kisvárosban szolgálunk, mely szinte egybeépült Budapesttel. Gyülekezetünk erősen növekszik, számaink örömteliek. Sokszor megkaptuk, egyházon belülről és kívülről is, hogy ne szerénykedjünk már annyit, mondjuk ki, hogy valamit tényleg jól csinálunk. Növekszünk, és ebben van része a remek lelkészi szolgálatnak, nem kétséges. Pedig mi ugyanazok vagyunk: magunkat adjuk, ahogyan tudjuk. Nem vagyunk sokkal okosabbak és bölcsebbek tizenkét évvel ezelőtti önmagunknál. Mégis: az egyik
helyen csökkenést, a másik helyen növekedést tapasztal(t)unk. Adódik a következtetés: itt bizony a gyülekezetek különböznek egymástól! Az egyházban időnként értetlenül gyeljük az egyszerre jelen lévő teljes széthullást és az örvendetes épülést – pedig csak egész egyszerűen más az élet az aprófalvakban, a mezővárosokban és a nagyvárosokban.
Három – természetesen vitatható – tétel következik, saját gyülekezeti tapasztalatainkra építve.
Fotók: Bereczky Örs, Füle Tamás, Hajdú D. András
1. Minden, ami vidék, az csökken
Ó, már hallom is a kórust: nem igaz! Hát a múltkor is voltunk valahol a világ végén, a templom gyönyörűen felújítva, a főtéren a fű lenyírva. És egyébként is, ha a pénzek jobban lennének elosztva, jutna falura is. Voltunk a Balaton-felvidéken is, az meg már szinte a magyar Provence. Nos, ezek illúziók. A főtéri lenyírt fű rendes polgármesterre és közmunkásokra utal. A felújított templom becsülendő állami elhatározás eredménye. Adónkból arányosan a legtöbb a falvaknak jut már most is. A turistákat és a városból kiköltözötteket fogadó vidékek maroknyiak, ők a kivételek.
A nagy erőt kell látni, ami miatt másképpen mennek a dolgok vidéken, mint városon. Miért nem megy jól a falvaknak? Nos, a falu alapjában véve azért jött létre, hogy a mezőgazdaságot szolgálja. A falu arra való, hogy az ott élők a körülöttük lévő, arra alkalmas területeket gyalogosan megközelítve megműveljék. Szántsanak, vessenek, arassanak, gyümölcsésszenek, legeltessenek, halásszanak, fát vágjanak. Még nagyszüleink gyerekkorában is a magyarok nagy többsége falun élt, és mezőgazdasággal foglalkozott. A gépek korában azonban nincs szükség ennyi emberre a földeken. A mi ormánsági falvaink pár száz hektáros külterületét két traktoros fel tudja szántani. Ma a magyarországi magyarok 4%-a foglalkozik mezőgazdasággal – a többiek egy része hobbiból foglalkozik a kertjével, de nem ebből él. A falvak ugyanott vannak, mint évszázadok óta, de lakóiknak ma már csak a töredéke foglalkozik mezőgazdasággal.
„Megvan-e a bátorságunk mindenkit a saját mércéje szerint mérni?”
Nincs mit tenni, a falusiaknak be kell járni a következő városba dolgozni. De miért járna be a következő nemzedék, ha a legközelebbi nagyobb településen is élhet? Végre lesz könnyebben elérhető iskola, óvoda, rendes közlekedés. Aki teheti, idővel elmegy.
És a városra költözés rossz ellenpárja, a gettósodás is jellemző: aki a városból kiviseli magát, aki nem tudja tovább zetni a hitelét, az lassan kiszorul oda, ahol sokkal olcsóbban tud házat venni. Így a falvak lakói között egyre többen vannak nem odavalósiak, akik ráadásul kevésbé ügyesek az életük elrendezésében.
Mindez nem pusztán magyar, de világjelenség. Minden olyan magyar falu, ahol nincs turizmus, ahol nincs városi kiköltözés, ahol nincs közeli üzem – és ilyen a magyarországi falvak túlnyomó többsége –, folyamatosan hátrál, minden évtized rosszabbat hoz.
Hogyan várhatjuk el, hogy növekedjenek a periférián lévő gyülekezetek? E gyülekezetek találhatnak és találnak is maguknak új szerepeket – de a „klasszikus” egyházi élet mindig a csökkenés irányába fog mutatni. A cél nem a növekedés, hanem például az, hogy megpróbáljuk megtartani a régi jó dolgokat kicsiben is – és hogy elfogadjuk, hogy
bizonyos dolgok többé nem lesznek. Nem lesz helyben lakó lelkész. Nem lesz teli templom. Nem lesz i . Isten ezer más dolgot tartogat a fogyó vidéknek – a felsoroltakat nem. Van más, amire szükséges rátalálni – de nem várhatjuk el rögtön minden lelkésztől és minden gyülekezettől a váltást. A fogyó vidéken lévő gyülekezetek életében a hamis elvárásainkkal tudunk a legtöbbet rombolni.
2. A mezővárosok meg kell hogy küzdjenek az intézményeikkel
A mezővárosok, a jellemzően alföldi, több ezer lakosú települések egészen szerencsésen állnak a mai, modern lehetőségeket tekintve. Lakosságuk okán már megéri ide üzemeket telepíteni, szolgáltató cégeket indítani. Kiválóak az állami szolgáltatások is – a falvakkal szemben itt jár a busz és a vonat, van egészségügy (többnyire jobb minőségű a városinál), van kultúra. Egy mezővárosban jó élni, és a jövő sem reménytelen.
A mezőváros ugyanakkor nem egészen város. Hagyományai, gondolkodásmódja, kis mérete miatt félig falu, félig város. A mezővárosban még van kon rmáció, temetés, hébe-hóba még esketés is. Van helyben lakó lelkész, és lesz is lelkész mindig. De a mezővárosban nehezebben lesznek körben ülős beszélgetések meg házicsoport. Nem lehet elvárni, hogy az emberek gyorsan megváltozzanak. A modern közösségi formák lassabban terjednek ott, ahol eleve sok minden összeköti az embereket.
A mezővárosaink református intézményeik foglyai. Az intézmények (iskolák, szeretetotthonok, idősotthonok stb.) lehetőségeket és iszonyú terhet jelentenek. Az intézmények nagy része gyülekezeti fenntartású. Ez azt jelenti, hogy a presbitériumnak kell meghatároznia az intézmény jövőképét, az intézmény szerepét küldetésünkben, az evangélium missziójában. Ha végre megvan a látás, akkor olyan vezetőt kell találni, aki hajlandó megcsinálni, amire kérjük, és a vezetőt támogatnunk kell. Ha például a célok elérése érdekében némely munkatársától meg akar válni, akkor döntenünk kell, hogy támogatjuk-e a rendrakásban. Ha igen, akkor felzúdulások következnek, hiszen egy mezővárosban megkövesedett, eddig jónak tűnő viszonyokat
bontunk fel, és elképzelhetetlen, hogy ne legyen néhányaknak súlyos sérelme. Nos, van itt baj elég.
Gondoljunk bele: egy intézmény nélküli presbitérium döntései arra vonatkoznak, hogy milyen színű legyen a gyülekezeti terem fala, vagy hogy hány úrvacsora legyen egy évben. Ezek fontos dolgok – mégis, ehhez képest az intézménnyel küzdő gyülekezet presbitériuma olyanokról kénytelen szavazni, hogy jó-e a több százmillió forintos költségvetés, hogy ki legyen az igazgató, és hogy jogos-e az elbocsátott dolgozó fellebbezése. Az alapkérdésekben is dönteni kell: milyen református iskolát szeretnénk, egyáltalán mitől lesz református egy iskola vagy egy szeretetotthon?
Ó, hát akkor inkább legyenek az intézmények az egyházmegyék (esperességek), az egyházkerületek (püspökségek), vagy még inkább az országos egyház (Budapest) kezében! Egy ilyen döntéssel valóban lekerülhet a vállunkról sok döntés terhe – cserébe korlátozott lesz a beleszólása a gyülekezetnek azon intézmények működésébe, melyeket a kívülállók a református név miatt nem tudnak megkülönböztetni a gyülekezettől.
Egyszer üldögéltem a mezővárosomban valami orvosi vizsgálatra várva, és megláttam a helyi Református Támogató Szolgálat szolgálatait ajánló hirdetést. Akkor már abban a mezővárosban szolgáltam több éve, és bizony, nem
tudtam ennek az intézménynek a létezéséről sem. Hát, talán ez sem a jó irány, hogy úgy történnek református kezdeményezések, hogy fogalma nincs róla a helyi gyülekezetnek. Nem jó megoldás az sem, ha mindent a megyei, kerületi, országos református hivatalokra bízunk.
Hát akkor? Vesse bele magát a lelkész a presbitériummal együtt az intézmények életének nagy kérdéseibe? Avagy inkább függetlenítse magát a gyülekezet az intézmények szolgálatától?
És nincs még vége a dilemmáknak! Ha Isten az Ő Szentlelke által munkálkodik az intézmény szolgálatán keresztül, és valakit megérint az evangélium, majd nekiáll gyülekezetet keresni a városban, készen állunk az illető befogadására? Mi az intézmények és a gyülekezetek kapcsolatának helyes módja?
Halkan kérdezem: lesz olyan, amikor valamelyik presbitérium arra az eredményre jut, hogy az intézmény már nem segíti a missziót, és ezért nem vállalja tovább a fenntartást? Vagy netán 1990 óta minden református intézményünk sikertörténet, az elsőtől az utolsóig?
A mezővárosi gyülekezetek életének döntő kérdése, hogy meg tudnak-e birkózni intézményeikkel. Van lehetőség a növekedésre, ha igen. Nagyon sok esély van a stagnálásra, ha nem világosak a viszonyok. Bele lehet gabalyodni.
A mezővárosi gyülekezet életének szokott mérőszámai az intézményekkel kapcsolatos küzdelem állásáról az égvilágon semmit nem mondanak el.
3. A városi növekedést a helyén kell kezelni
Feleségemmel jelenleg a budapesti agglomerációhoz tartozó kertvárosi gyülekezetben szolgálunk. Még véletlenül sem szabad összetéveszteni a kertvárost a mezővárossal. A kertváros alapjában véve a nagyvároshoz kötődik.
Gyülekezetünkben idén húsvétkor kétszázan lehettünk a templomban. Sok tíz ember rekedt kívül az épületen, mert nem számítottunk rájuk – a templom normális esetben 130 fős. Büszke voltam, hát hiába, azért a teli templom látványa nagyon jó érzés!
Igen ám, de településünkön 13 ezer ember él. Habár teli a templom, a 130 fős sokaság a város 1%-át teszi ki. Na mármost: a fogyó ormánsági gyülekezetek bizony jelenleg is „produkálják” az 1%-ot. A 200 fős falvakban van két-három ember, aki beül az egyházi kisbuszba, és elmegy a körzeti istentiszteletre, az is 1%. Hoppá, lehet, hogy Budakalászon és a többi, dübörgő városi gyülekezetben nem is vagyunk olyan sokan? Még egy viszonyítás: összesen egy budakalásznyi, 13 ezer ember él az Ormánság 44 falujában összesen, ahol manapság is hat-hét lelkész szolgál –nem csak kettő, mint Budakalászon. Van, amiben Budakalász mégis elöl jár. Kárpátaljai segítségnyújtásunk és más diakóniai szolgálataink nagy részt tesznek ki költségvetésünkben, ez jó irány. A három-négy legtöbbet adakozó egyháztagunk adománya nagyobbacska falusi gyülekezetek éves bevételének felel meg, ez is jó. Többen alkalmasak arra, hogy tanítsák a többieket a lelkésznél is magasabb színvonalon – ez is remek. Dicsekedjek még?
Ó, pedig mennyi minden hiányzik! Olyan nehéz befogadni a folyamatosan jövő újakat! Olyan nehéz elfogadni az egymás mellett élő gyülekezeti generációk különbözőségét! Aztán: hozzánk sokan költöznek, mindnyájan más és más elvárásokat hoznak addigi gyülekezetükből. Testvéreinknek markáns különbözőségeik vannak a magyar belpolitika tekintetében is: vajon meg tudjuk-e őrizni testvéri szeretetünket? Megannyi komoly kérdés.
Egy biztos: a városi gyülekezetnek a valódi gyülekezetté válásban is növekednie kell, nem csak számaiban.
Nem tekinthetünk ugyanazzal a szemmel teljesen más helyzetben lévő gyülekezetekre. Megvan-e a bátorságunk mindenkit a saját mércéje szerint mérni? Ismerjük-e egymást?
A növekedés szó fontos bibliai alapvetésünk. De kinek miben kell növekednie? Várhatjuk-e mindenkitől ugyanazt a fajta növekedést?
Bereczky Örs budakalászi lelkész
BERECZKY ÖRS lelkész, tanár, 2002 és 2006 között a Budapest-Pozsonyi Úti Református Egyházközség beosztott lelkésze volt. Felesége, Bereczky Judit lelkész, tanítónő, óvónő, korábban józsef városi iskolákban oktatott hittant, majd tanítóként dolgozott Mattyon. 2002 és 2006 között a KeletOr mánsági, újabb nevén Kovácshida Környéki Református Társegyházközségben szolgált lelkipásztorként. A lelkész házaspár ugyanitt 2006 és 2013 között szolgált együtt. 2013 és 2020 között Bereczky Örs a Cegléd-Felszegi Református Egyházközség lelkipásztora volt. Ugyanekkor Bereczky Judit a Ceglédi Református Általános Iskola és Óvoda lelkésze és igazgatóhelyettese volt. 2020-tól végzik közös lelkészi szolgálatukat a Budakalászi Református Egyházközségben.
Dunamelléken történt
„Az Ige különleges tükör”
Erőtlenség által érni a célhoz
Új otthonra talált a Lajosmizsei Református Egyházközségben Varga-Kovács Mária református lelkipásztor, akit 2024. április 28-án iktatott be a gyülekezet élére Bán Béla, a Bács-Kiskunsági Református Egyházmegye esperese. Az új lelkész a Tiszántúlról, Hajdúvidékről érkezett férjével és kislányukkal. Az ünnepi istentiszteleten Balog Zoltán dunamelléki püspök szolgált igehirdetéssel. A prédikációban elhangzott: a keresztyénség társadalmi hasznossága túlmutathat a gyülekezet határain. A lényeg azonban nem a hasznosság, az csak következménye a tanítványságnak. Isten Lelkének és az emberi léleknek a találkozásánál van a lényeg, amelynek döntő kérdése, hogy Isten szeretete van-e bennünk, vagy csak az önszeretet irányítja életünket. A köszöntésekre adott válaszában Varga-Kovács Mária kiemelte: Isten az erőtlenségében mutatta meg, hogy Krisztus az út, az igazság és az élet. Ha Krisztus ereje lakozik bennünk, nemcsak fenntartjuk, de tovább is adjuk reménységünket.
Maradjon meg az első szeretet!
Közeli és távoli rokonok, falubeliek, elszármazottak mind egyként adtak hálát Zámolyban 2024. május 12-én azért, hogy pásztorukat közéjük küldte Isten. Gunyits Ottó Károlyt Hajdú Szabolcs Koppány vértesaljai esperes iktatta be. Igehirdetéssel Balog Zoltán dunamelléki püspök szolgált, aki kiemelte: az állhatatosság, azaz az alul maradni tudás képessége fontos erénye egy lelkipásztornak. „Harcolni kell, mert harc folyik értünk, de közben nem tagadhatjuk meg magunkat. A harc közben elmúlik az első szeretet, s miközben az igazságért küzdünk, elfeledkezünk embertársunkról, akit ránk bíztak. Pál is azt írja, hogy az igazságért nem lehet szeretet nélkül harcolni.” Gunyits Ottó Károly a köszöntésekre adott válaszában hálát adott azért, hogy nem velük kezdődött a gyülekezet története, és ha Isten is úgy akarja, nem is velük fog végződni: „Más ültette a magokat itt, és más öntözött, ennek aratjuk most a gyümölcseit, miközben mi is magokat vetünk.”
Most kezd kibontakozni
Új lelkészt iktattak be a Dabas–Inárcsi Református Társegyházközség élére 2024. május 18-án. Sinkovicz Richárd beiktatási Igéjéül Ézsaiás próféta könyvének 43. fejezete 18-19. versét választotta, amely végigkísérte eddigi életét: „Ne a régi dolgokat emlegessétek, ne a múlton tűnődjetek! Mert én újat cselekszem, most kezd kibontakozni – talán nem tudjátok? Már készítem az utat a pusztában, a sivatagban folyókat fakasztok.” A beiktatási istentiszteleten Balog Zoltán dunamelléki püspök szolgált igehirdetéssel, aki arról beszélt: az Ige különleges tükör, amelyben nemcsak azt látjuk meg, milyenek vagyunk valójában, hanem azt is, amilyenek Isten akarata szerint lehetnénk. Az új lelkészt Takaró András délpesti esperes iktatta be. A köszöntésekre adott válaszában a beiktatott lelkipásztor elmondta, hogy választott vezérigéje lelkületében igyekszik munkálkodni, az Isten által előkészített újra koncentrálva.
Az őrségváltás áldása
Ünneplő sokaság töltötte meg a fót-kisalagi református templom padjait 2024. május 26-án, hogy tanúi lehessenek az őrségváltásnak, a Fót-Kisalag–Mogyoródi Református Társegyházközség új lelkipásztora, Márkus Máté beiktatásának. Az alkalmon Balog Zoltán dunamelléki püspök szolgált igehirdetéssel, a beiktatás szolgálatát pedig Nyilas Zoltán északpesti esperes végezte. „Azért jöttünk ide, hogy örüljünk az őrségváltásnak, mert az őrségváltásnak áldása van” – fogalmazott a püspök, kiemelve, hogy Illés és Elizeus őrségváltásának egyik tanulsága, hogy a szolgálatnak ára is van. A beiktatott lelkész a köszöntésekre adott válaszában arról tett bizonyságot, hogy mi az az alap, amire életünket építhetjük. Pál apostol szerint „más alapot senki sem vethet a meglevőn kívül, aki Jézus Krisztus”. Az alapot tehát nem mi vetjük, nem a mi kiválasztódásunkkal, megtérésünkkel, megszentelődésünkkel kezdődik, hanem Jézussal – hangsúlyozta Márkus Máté.
Áldást kaptál, áldást adj!
A szellemi, lelki harc megvívásához adott Balog Zoltán dunamelléki püspök bátorító, vigasztaló üzenetet a Kistarcsai Református Gyülekezetnek 2024. június 2-án Kovács Áron lelkipásztor beiktatása alkalmából. Az igehirdetésben ugyanakkor az is elhangzott, hogy nem a harc örök, hanem a szabadulás, ami maradandó. Nyilas Zoltán északpesti esperes a gyülekezet pecsétjét és a templom kulcsát átadva bátorította Kovács Áront: „Hirdesd Isten Igéjét ebben a közösségben, légy példája és jó sáfára!” A frissen beiktatott lelkipásztor a kistarcsai gyülekezet történetét és lelkipásztorainak sorát áttekintve vette át a szolgálatot, megerősítve a gyülekezet célját és vízióját, ami Kistarcsán sem más, mint újra meg újra meggyökerezni Krisztusban, Őbenne maradni és felnövekedni hozzá, hogy a gyülekezet otthonná válhasson egyre többek számára. E cél felé tartva tette vissza a gyülekezetet Isten kezébe.
A Hálaadás új pásztora
Hálaadás – már a nevében is ezt hordozza a Budapest–Pozsonyi Úti Református Egyházközség temploma, de a gyülekezet története szintén arról tanúskodik, hogy a legnagyobb nehézségek és próbatételek közepette is volt és van miért hálát adnia a közösségnek. 2024. szeptember 15-én azért adhattak hálát, hogy beiktatták új vezető lelkipásztorukat, Kovách Tamást, aki a Pócsmegyer–Leányfalui Református Társegyházközség éléről érkezett hozzájuk, hogy átvegye a stafétát a nyugdíjba vonult Berkesi Gábor lelkipásztortól. A beiktató istentiszteleten Balog Zoltán dunamelléki püspök végezte az igehirdetés szolgálatát. „Ha az élő Ige kérdez, akkor válaszolni kell” – hangzott el a prédikációban. Kovách Tamást Szloboda József, a BudapestÉszaki Református Egyházmegye esperese iktatta be. A gyülekezet új lelkipásztora köszönetet mondott az egyházkerületi és egyházmegyei vezetőknek, a gyülekezetnek, családtagjainak, és hálát adott korábbi gyülekezeti közösségéért.
Társakkal az úton
Beiktatták a Budapest-Hold utcai Református Egyházközség lelkipásztorát, Kovács Gergő Jánost. Az ünnepi alkalmon, 2024. október 12-én Balog Zoltán ezúttal nemcsak a Dunamelléki Református Egyházkerület püspökeként, de házigazdaként, a Hold utcai reformátusok lelkipásztoraként tolmácsolhatta Isten üzenetét. „Annak a megrendülésnek van jelentősége, amit az Ige okoz nekünk, és ha engedjük, hogy így rendüljünk meg, akkor az kiragad életünk értelmezésének egyéb kereteiből” – mondta az igehirdető. Kovács Gergő János beiktatásának szolgálatát Szloboda József, Budapest-északi esperes végezte. A beiktatott lelkész felidézte, hogy Isten mindig adott mellé társakat, akik segítettek megérteni, hogy „nincs más út, csak az Isten útja”. „Ma is kapunk embereket, akik megfognak, belénk karolnak, és kísérnek minket az úton” – fogalmazott Kovács Gergő János. „Egymásba kapaszkodva és egymást felemelve vagyunk itt együtt.”
Összefonódó szolgálat
Nemcsak Pócsmegyer és Leányfalu, nemcsak az északpesti egyházmegye és Dunamellék, hanem Sárospatak és Beregszász számára is nagy ünnep volt 2024. október 19-én Kocsis Sándor lelkipásztor pócsmegyeri beiktatása. A kárpátaljai lelkész és felesége, a szintén kárpátaljai Kocsis-Halász Teodóra még nincs egy éve, hogy elkezdte a szolgálatot a Pócsmegyer–Leányfalui Református Társegyházközségben, de már megtapasztalhatta, milyen nagy szeretettel fordul feléjük mind a két település református közössége. A Sárospatakon tanult lelkész házaspár Kovách Tamás lelkipásztor szolgálati helyére érkezett. A beiktató istentiszteleten Balog Zoltán dunamelléki püspök hirdetett igét, arról beszélve, hogy Isten mindannyiunkat megszólít, és nem térhetünk ki előle. Kocsis Sándort Nyilas Zoltán északpesti esperes iktatta be. A gyülekezet új lelkésze bizonyságtételében arról beszélt, hogy az Isten felé fordulás az ember egyetlen módja arra, hogy élete teljes legyen.
Szabályok helyett szeretetteljes
kapcsolat
Beiktatták szolgálatába Turczi Csilla megválasztott lelkipásztort Őcsényben, 2024. október 26-án. A reformációig visszanyúló gyökerekkel rendelkező Őcsényi Református Egyházközség huszonkettedik beiktatott lelkészét köszönthette a lelkésznő személyében, aki egyébként a gyülekezet első női lelkipásztora is. Az ünnepi istentiszteleten Balog Zoltán dunamelléki püspök hirdetett igét. „Isten közelében megnyílik az a tér, ahová belefér minden, ami az életünkben van: öröm, bánat, nyomasztó terhek, keserűség, szomorúság, tanácstalanság; reménység és várakozás is” – fogalmazott a püspök. Turczi Csillát Rácz József tolnai esperes iktatta be. A beiktatott lelkipásztor a köszöntésekre adott válaszában kiemelte: az Úr szolgálata nem szabályok betartása, hanem szeretetteljes kapcsolat kialakítása. „Éljünk úgy, hogy az hitünket képviselje látható módon a mindennapokban” – gyelmeztetett a gyülekezetvezető.
Lámpás az utókornak
Átadták az I úsági Házat és a megújult református templomot Kákicson, valamint megnyitották a Kiss Géza Ormánysága című kiállítást 2024. június 9-én. Kákicsi Kiss Géza lelkipásztor, néprajzkutató élt és szolgált itt egykor – az ő életét, munkásságát és a tájegység jellegzetességeit mutatja be a kiállítás a megújult parókián. Máté Gábor, a kiállítás vezető kurátora úgy fogalmazott: Kiss Géza lámpás volt már életében, de az utókor számára is az. Balog Zoltán dunamelléki püspök a megnyitóünnepségen arra buzdított: beszéljük el, mit tett velünk Isten, hogy másokat is megérintsen Jézus Krisztus szava és ereje. „Azért építünk itt, hogy ne némuljon el a bizonyságtétel, legyen egy hely, ahol továbbadják, és legyenek, akik továbbadják az ormánsági emberek történeteit.” A megújult kákicsi templom és a hozzá tartozó épületek i úsági és gyülekezeti csoportok számára is kiindulási pontot jelenthetnek a tájegység múltja és jelene felfedezésére.
Van-e többféle kálvinista identitás?
Lelki és stratégiai tanácskozást tartott a zsinati Elnökségi Tanács a budapesti Ráday Házban június 25. és 27. között. Ezt követően egyházunk vezetői határon túli elöljárókkal kiegészülve a leányfalui Ravasz László Emlékházba látogattak. Hogy a múltban kapaszkodót találhassanak a jelen problémáinak megértéséhez, leányfalui előadásában Szász Lajos lelkész és egyháztörténész Baltazár Dezső tiszántúli és Ravasz László dunamelléki püspökök mélyben húzódó kon iktusain keresztül arra kereste a választ, hogy kirajzolódik-e a „tiszai” és a „dunai kálvinizmus” az egyházkerületek vonatkozásában. Steinbach József dunántúli püspök, a Zsinat lelkészi elnöke az előadást követően folytatott diskurzusban úgy fogalmazott: az egyház jelenlegi helyzetére nézve megnyugtató, hogy ma nem történik meg, hogy egyházi vezetők ne állnának szóba egymással.
Nyissuk meg a bizalom tereit!
Tanulmányi nappal vette kezdetét a dunamelléki reformátusok évenkénti kiemelt találkozója, a Ráday-napok 2024. szeptember 26-án. Témáját a Biblia, az élő Ige tekintélye és értelmezési lehetőségei jelölték ki. Másnap több száz atal ismerkedhetett meg az egyetemi missziókkal, lelkészekkel, és élhette meg a közösséget a sokszínűségben a Ráday I úsági napon. A szeptember 28-i Gyülekezeti napon több mint hatszázan vettek részt, házigazdái ezúttal a Budapesti-Északi és Budapest-Déli Református Egyházmegyék voltak. Balog Zoltán dunamelléki püspök áhítatában kiemelte: a megnyitott Kaltenberg-udvar, amely a találkozás helye volt a gyülekezetek számára, lebontott falaival emlékeztet arra, milyen alapvető szükségünk van egyházon belül az ember és ember közti falak leomlására. A dicsőítések, bizonyságtételek, kórustalálkozó és beszélgetések mellett aznap bemutatták a „Legyen világosság! ” – a Ráday Ház története és megújulása című kötetet is.
Az vállalhat felelősséget másokért, aki magáért is vállal
Idén január elseje óta 3506 dunamelléki presbiter áll szolgálatban gyülekezeteinkben, közülük 869-en először töltik be ezt a tisztséget. Őket hívta meg a Dunamelléki Református Egyházkerület vezetése az első ciklusos presbiterek találkozójára, amelyre a fasori református templomban került sor 2024. június 22-én. Minden korszakváltás az Örökkévaló Isten fennhatósága alá kerül, aki uralkodik és kormányoz – fogalmazott áhítatában Somogyi Péter dunamelléki lelkészi főjegyző, fasori lelkipásztor. Veres Sándor dunamelléki főgondnok beszédében kiemelte: a presbiteri szolgálat nem egyéni vállalkozás, hanem közösségi. Balog Zoltán dunamelléki püspök arra emlékeztetett, hogy az egyház a gyülekezeteiben él, Literáty Zoltán, a budapesti teológia dékánja pedig az egyetemes papság elvére hívta fel a gyelmet. Az alkalmon bizonyságtételekre és csoportbeszélgetésekre is sor került.
Alacsony küszöb, magas színvonal
Nagy gondot fordítanak az egyetemi misszióra az utóbbi években Dunamelléken. Az egyetemi lelkészek a Károli Gáspár Református Egyetemen tanuló atal felnőttekkel épp úgy keresik a kapcsolatot, mint az ELTE, a SOTE, a Budapesti Műszaki Egyetem, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem és más fővárosi intézmények hallgatóival. Az egyházkerület vezetése úgy döntött, a Budapestészaki egyházmegyével együttműködésben az idei tanévtől az egyetemi missziók számára bocsátja a korábbi Adna kávézó épületét. A Kálvin tér közelében, a Török Pál utca 6. szám alatti épületben Szó-Tér néven nyílt közösségi hely, amelyet az egyetemi missziók és a Károli Egyetemi Lelkészség együtt töltenek meg élettel. Imareggelivel, lelkigondozói beszélgetésekkel, társismereti csoportfoglalkozással és heti két istentisztelettel várják a lelki tartalmat keresőket, és azokat is, akik talán még nem keresők, a Szó-Tér küszöbét mégis átlépnék.
Ábrándból valóság
Alig több mint tíz év alatt vált néhány fős közösségből templomépítővé a szigetszentmártoni református gyülekezet, amely 2024. április 20-án rakta le félkész lelki otthonának alapkövét. Az ünnepi istentiszteleten Balog Zoltán dunamelléki püspök hirdette Isten Igéjét, kiemelve, hogy a házból csak Isten szeretete teremt otthont, és abban gyülekezetet. Takaró András délpesti esperes a nyilvános presbiteri gyűlés elején úgy fogalmazott: a jelenleg egyházjogilag Ráckevéhez tartozó, formálódó gyülekezet hamarosan missziói egyházközség lesz Szigetszentmárton–Szigetújfalu Református Missziói Egyházközség néven, a gyűlésről készült jegyzőkönyv pedig a gyülekezet első saját fajsúlyos dokumentuma. A templom építését Kiss Gergely lelkipásztor idézte fel. „Az ábrándunk imádságba foglalva előbb remény lett, aztán valóság. Nem a mi érdemünk, de nekünk kellett és kell imádkozni érte” – fogalmazott.
Kisgyermekek Isten országában
A kisgyermekes családok igazi lelki otthonává vált a monorierdői református gyülekezet az elmúlt években, ezért a presbitérium örömmel használta ki a pályázati lehetőséget egy új, gyülekezeti fenntartású bölcsőde megépítésére. Idén szeptembertől huszonnyolc gyermek vehette birtokba az Erdei Csillagfény Református Bölcsődét két csoportban, hét munkatárs vezetésével. Az átadóünnepséget 2024. július 14-én tartották. Balog Zoltán dunamelléki püspök áhítatában úgy fogalmazott: a bölcsőde a kérés, a keresés és a zörgetés után a rátalálás helye lehet. Takaró András délpesti esperes beszédében arra hívta fel a gyelmet, hogy a monorierdői reformátusok közössége 2025-től anyaegyházközséggé, azaz önfenntartóvá válik. Lénárt Tibor, a gyülekezet lelkipásztora arról számolt be, hogy valós igényekre reagáltak a bölcsőde megépítésekor, amely reményeik szerint a misszió és a diakónia eszközévé válhat.
Imádságban hittel kérni
Hálaadó istentiszteleten ünnepelték a szolnoki reformátusok templomuk és a parókia felújítását szeptember 14-én. A Tisza-parti sétány mellett álló, szép fekvésű épületegyüttes 2018 és 2023 között újulhatott meg. A templomfelújítás során az összefogás mellett a körülményekben is egyértelműen megmutatkozott Isten gondviselése – számolt be Végh Miklós, a szolnoki gyülekezet vezető lelkésze. Az ünnepi istentiszteleten, ahol már a templom és a parókia felújításáért adhattak hálát, Takaró András délpesti esperes előfohászában megköszönte, hogy ez a templom a családi szeretet temploma, és hálát adott a reformációig visszanyúló gyökerekkel rendelkező gyülekezetért, amely ma is élő, szolgáló közösség. Balog Zoltán dunamelléki püspök igehirdetésében megerősítette: hittel és imádsággal születnek a csodák. „Egyházunkban több imádságra lenne szükség” – mutatott rá az elöljáró –, „hogy döntéseink is imádságban született döntések legyenek.”
Krisztusi szabadságtörekvések temploma
Hetvenöt éves templomukért és a közelmúltban végzett felújításokért adtak hálát az isaszegi reformátusok október 20-án, vasárnap. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc századik évfordulójára, 1949 szeptemberére elkészült „Szabadságtörekvések emléktemploma” történelmileg erősen terhelt időszakban épült, Isten különleges gondviselésével. Nyilas Zoltán északpesti esperes előimádságában megköszönte Istennek, hogy a templomban évtizedek óta bizonyságtételül hangzik az Ő Fiának neve, mint az új élet forrása, a szabadság és szabadulás egyedüli záloga. „A házból otthon csak akkor lesz, ha az lelki otthonná is válik. Ezért építünk templomot, hogy ott megkapjuk a szükséges lelki erőt, amit aztán hazaviszünk, hogy az életünk maga is templommá lehessen” – hangzott el Balog Zoltán dunamelléki püspök igehirdetésében. Az isaszegi templom történetéről Szendrő Dénes tiszteletbeli főgondnok számolt be.
Befogadó múzeumot épített
Csaknem negyvenéves vezetése alatt a kecskeméti Ráday Múzeum több lábon álló professzionális intézménnyé vált, szervezői munkáját idén Móra Ferenc-díjjal ismerték el. Fogarasi Zsuzsával beszélgettünk.
„Az én esetemben a díj valószínűleg nem a tudományos munkának szól, hanem az intézményszervezői tevékenységemnek. Bevallom, nagyon jólesik, de még a díjnál is hálásabb vagyok mindazért, amit a Ráday Múzeumban sikerült elérnünk. Muzeológusi pályám végén járok, 2025 végén itt szeretném hagyni a múzeumot, és nyugdíjba menni, de ezt azzal az érzéssel tehetem meg, hogy az elmúlt negyven év fáradozásainak meglett az eredménye” – mondta megkeresésünkre.
Kecskeméten van otthon Fogarasi Zsuzsa anyai ágon református családba született. Édesapja katolikusként lett része a kecskeméti református gyülekezetnek: járt istentiszteletekre, megkritizálta a prédikációkat, benne élt a közösségben. „Számunkra természetes
„Ne féljünk a tárgyaktól!” – biztat mindenkit Fogarasi Zsuzsa, a kecskeméti Ráday Múzeum igazgatója, aki munkatársaival együtt azon dolgozik, hogy ne csak lelki és szellemi kincseket tekintsünk magyar református örökségünk részének, hanem azt a gazdag tárgyi kultúrát is, melyet az előttünk járók ránk hagyományoztak. Az intézményvezető munkája elismeréseként 2024-ben Móra Ferenc-díjat kapott, mely a magyar muzeológusoknak adományozható legmagasabb állami szakmai kitüntetés.
Fotók: Füle Tamás
volt a templomba járás és sok olyasmi, ami akkoriban azért mások számára nem. Édesanyám öccse, Varga László, későbbi dunamelléki főjegyző lett a keresztapám, aki élete java részében Kecskeméten szolgált, ezért nagy hatással volt a lelki életünkre” – mesélte.
Az egyetemre már a férjével, Kozmács Istvánnal együtt járt, akivel gimnazistaként találtak egymásra. Szegeden végzett magyar–történelem szakon, ezután pedagógusként kezdett el dolgozni. „Kiskunmajsán a hatvanas évekre hajazó állapotokkal szembesültem, ami nagyban hozzájárult ahhoz, hogy felhagyjak a tanítással. Laktam Szegeden és Budapesten is, de egyik sem volt komfortos számomra. Végül visszatértem Kecskemétre, ahol része voltam a városi közösségnek. Itt érzem magam otthon.”
A Ráday Múzeumba 1985-ben került. „Az alapító igazgató Szabó Julianna volt, Szabó István későbbi dunamelléki püspök nővére. Bár az intézményt hivatalosan 1967-ben alapították, csak 1983-ban találtak neki helyet Kecskeméten. Szabó Julianna sok tárgyat maga gyűjtött össze, ez képezte a gyűjtemény alapját. Mikor azonban külföldre költözött, sokáig nem találták az utódját. Végül én magam jelentkeztem a feladatra, Tóth Károly akkori püspök és a Ráday Gyűjteményt vezető Benda Kálmán akadémikus pedig kineveztek igazgatónak.”
Cifra nyomorúság és virágzás
1986-tól művészettörténet szakra járt, hogy szakmailag felzárkózzon, de elmondása szerint a képzés nagyon elméletorientált volt, ezért a gyakorlati tudást Takács Bélától, a legendás debreceni muzeológustól sajátította el, aki szintén Móra Ferenc-díjas lett. „Akkoriban többen is panaszkodtak arra, hogy művészettörténészek félnek a tárgyaktól. A tárgy viszont azt szereti, hogyha jól megnézik, körbeforgatják, és úgy állapítják meg, mit kell tudni róla. A jó elmélet a tárgyak vizsgálatából fakad” – magyarázta az igazgató.
„Professzionális múzeummá váltunk – ez csapatmunka eredménye.”
Kinevezésekor az intézmény alig volt több egy állandó egyházművészeti kiállításnál, amelyet bővítenie kellett, és integrálnia a Ráday Gyűjtemény rendszerébe. Hogy milyen egy jó vezető, azt Benda Kálmántól tanulta meg. „Az egyházban világiként, ráadásul nőként akkor hátrányos helyzetből indultam, ezért hálás voltam neki, hogy mentorommá lett. Nekem lett először jogosítványom a Gyűjteményben, ezért sokszor voltam sofőrje, és viszonylag gyakran jött Kecskemétre is, mert a felesége, Marika néni kecskeméti volt.”
A nyolcvanas évek második felében az állampárt szívesen büszkélkedett azzal, hogy egyházi múzeumok is működhetnek az országban, így gyakran hoztak fontos vendéget a Ráday Múzeumba. Emellett az emberek számára is újdonságként hatott a gyűjtemény, ezért rengeteg
látogatójuk volt. Miközben sokszor anyagi nehézségekkel küszködtek – Fogarasi Zsuzsa szerint a cifra nyomorúság időszaka volt ez –, a megnőtt érdeklődésnek köszönhetően az intézmény virágzásnak indult.
A Ráday Gyűjtemény a Dunamelléki Református Egyházkerület központi kulturális intézményegyüttese. Három egységből áll:
1. A budapesti Ráday Könyvtár nyilvános magánkönyvtár. Szolgáltatásait minden nagykorú magyar állampolgár igénybe veheti, rendezvényei is nyilvánosak. Az állomány jellegéből következően célközönségét a humán tudományok és a teológia iránt érdeklődők alkotják.
2. A budapesti Ráday Levéltár nyilvános magánlevéltár. A levéltár őrzi az egyházkerület és az egyházkerületi intézmények archivált iratanyagát, valamint igen jelentős családi letéteket, köztük a Ráday család levéltárát. A levéltárat kutatók használják (pl. szakdolgozat, doktori disszertáció, tanulmány vagy monográ a készítése céljából, de családkutatók, egyéni érdeklődők is felkeresik). A Ráday Levéltár anyaga Budapest Főváros Levéltárában mint befogadó intézményben található.
3. A múzeumi egység a kecskeméti Ráday Múzeumból és a budapesti Bibliamúzeumból áll. Állandó és időszaki kiállításokkal, rendezvényekkel, kiemelt napokkal (pl. Múzeumok Éjszakája), múzeumpedagógiai foglalkozásokkal és szervezett vezetésekkel a látogatók széles rétegét várják mindkét városban.
Igazodva a lehetőségekhez
A rendszerváltás után stabilizálódott a kisebb gyűjtemények anyagi helyzete, köztük a Ráday Múzeumé is. „Antall József miniszterelnök azt vallotta, hogy nemzeti kulturális örökségéért a nemzet felelős, és függetlenül attól, hogy kinek a tulajdonában van, a kulturális örökségnek jár támogatás” – magyarázta Fogarasi Zsuzsa. Máig büszke arra, hogy náluk volt a Magyar Múzeumok Szövetségének egyik közgyűlése, amelyen akkoriban még együtt vett részt minden múzeum a kicsiktől a nagyokig.
A kilencvenes évek után csökkent az egyházi tárgyak iránti érdeklődés, és ez érződött a látogatószámon is. „A katolikusoknál mindenféle gyönyörű nemesfém kegytárgyakat láthatnak, ehhez képest a magyar reformátusságnak egyetlen aranykelyhe van, a Rákóczi-kehely, és az is a Magyar Nemzeti Múzeumban. Jól át kellett tehát gondolnom, mi mindent tudunk mi ajánlani. Ezért nyitottunk a képzőművészet és az iparművészet felé, és ezért lett ásványgyűjteményünk is.”
A kétezres évek második fele sanyarú időszak volt a múzeum számára. „Az állami támogatás jelentősen csökkent, és ez olyan kényszerhelyzetet teremtett, ahol dönteni kellett az intézmény fenntartása és a dolgozók megtartása között. Nehéz időszak volt, de engem végül megtartottak, így tudtam folytatni a munkát. Később, amikor stabilizálódott a működésünk, és ismét megnőtt a támogatásunk, azt létszámfejlesztésre fordítottuk. Uniós támogatást is sikerült elnyernünk.”
Büszkeségek
Az igazgató büszkén mesélt jelenlegi munkatársi csapatáról. „Nagy támaszom Baloghné Sárga Ildikó, múzeumunk titkára és a leltári tárgyak kezelője. Ötvös Nagy Ferenc restaurátor, ötvösművész és etnográfus 2024 márciusában részesült a Magyar Arany Érdemkereszt polgári tagozat kitüntetésben. A szakmai munka egyik legfontosabb tartóoszlopa, aki nemcsak tárgyakat restaurál, de új tárgyakat is készít gyülekezetek számára, emellett pedig oktat is.”
Kiemelte a múzeumi interpretációért felelősöket, akik múzeumpedagógiai, andragógiai és közönségszervezési feladatokat végeznek. Az ásványgyűjteménnyel külön szakértő foglalkozik, de ha kell, ő is tart múzeumpedagógiai órát. A technikai személyzetet pedig teremőrök és egy takarító alkotják. „Valódi professzionális múzeummá váltunk az elmúlt négy évtizedben, és ez csapatmunka eredménye: minden egykori és jelenlegi kollégám közös fáradozásainak gyümölcse.”
Fogarasi Zsuzsa számára több tárlat is szerelemprojektnek bizonyult. Büszke rá, hogy vezető kurátora lehetett 2009-ben a Budapesti Történeti Múzeum Kálvin hagyománya című kiállításának, ezzel párhuzamosan Kecskeméten is volt egy interaktív Kálvin-kiállításuk. A 2017-es reformációjubileumon a Magyar Nemzeti Múzeum kiállításának lett az egyik kurátora. „Az évben nálunk is volt egy érdekes kiállítás: ötvösműhelyünkben sikerült a fennmaradó adatok alapján rekonstruálnunk egy tárgyat.”
A múzeum egyik ékköve Muraközy János festő emlékszobája. A néprajzi anyagok mellett nagy becsben tartják a majdnem 4000 darabos Szíj Rezső–Kovács Rózsa Grakai gyűjteményt és Fuxreiter András ásványgyűjteményét. „Befogadó múzeumként szívesen vesszük olyanok csatlakozását, akik kapcsolódnak valamilyen módon a mun kánk hoz, így van ásványgyűjtő körünk, kézimunkakörünk. Éremgyűjtők is működnek falaink között, em lékpontja vagyunk az Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesületnek. Kapcsolataink kiterjedtek. Mindig arra törekedtem, hogy több lábon álljunk, természetesen a helyes arányok megtartásával.”
Ambícióktól a tervekig
Komoly kompromisszumokat kellett meghoznia a családi életben is. „A férjem nnugor nyelvész, és mindig is fontos volt számára a tudományos karrier. Két dudás nem biztos, hogy megfér egy csárdában, és mivel ő sokkal inkább tudós alkat, mint én, ezért a tudományos ambícióimat háttérbe szorítottam a kedvéért. Volt, hogy a férjem hosszabb időre külföldre ment dolgozni, és nehéz volt ilyenkor egyedül a két gyerekkel, de sikerült helytállnom” – emlékezett vissza Fogarasi Zsuzsa.
A nyugdíjig hátralévő időszakra is vannak tervei. Muraközy János születésének 200. évfordulója alkalmából szeretnének összeállítani a Muraközy-gyűjteményükről egy katalógust, emellett az intézményről magáról is terveznek kiadványt. „Ebben szeretném összefűzni mindazt, amit megtudtam a tárgyainkról és az épületünkről.” Ők az egyetlen múzeum a Kárpát-medencében, ahol működő orgona van, ezért Vass-Eysen Ákos kántor és múzeum-
pedagógus vezetésével erre építő zenei programot is indíthatnak.
Fogarasi Zsuzsa távlati tervei azonban már a nyugdíjas évekről szólnak. „A férjem is nyugdíjas lesz, ezért az elsőd leges célunk az, hogy együtt alakítsuk ki ezt az új életet. Ki kell például találnunk, hogyan foglaljuk le szellemi kapacitásunkat, amelyet nem hagyhatunk leépülni. A férjem Munkácsy Bernát nyelvésznek egy kéziratban maradt szótárát fogja összerendezni, engem inkább a családtörténet érdekel. Szívesen kutatnám apám sváb ágát és a kecskeméti református ágat is. Aztán meglátjuk, mi adatik meg nekünk.”
Barna Bálint
Megrendítő nyugalom
Ketten vannak, egy szobrász és egy festőművész. Egy fér és egy nő, Gálhidy Péter és Kő Virág. Férj és feleség. Két alkotói attitűd, két külön világ – pedig immár huszonhatodik éve lettek ketten egy testté.
Első közös kiállításuk belső terében várok a művész házaspárra, élvezve a festmények és szobrok párbeszédét, mikor megérkeznek és lekötik a két biciklit a galéria előtt egy villanyoszlophoz.
Mi van közöttük, túl a huszonhatodik éven, az alkotáson, az öt gyereken, a hiten? Mi van közöttük? A völgyben kérdezem őket a hegyről.
Felfelé is tekertek a hegyre?
Kő Virág: Igen, csak én kétszer annyi idő alatt, mint ő.
Gálhidy Péter: Meg lehet szokni egyébként. Nekem az a technikám, hogy nem kell nagyon gyorsan haladni, elég méterről méterre bevenni a hegyet.
A kép, ami előtt állunk, Virág diplomamunkája – ehhez nagyon hasonló az utolsó, 2024-ben festett képe is.
Kő Virág: Ez a téma már a főiskola előtt fontos volt; a színek és a takarás játéka, a feszültség, a titok, tehát ami
nem látszik a képen. A harmadik gyermekem születésekor viszont abbahagytam a festést – a téma nem kimerült, hanem elvágtam. Egy-két gyerekkel még lehetett alkotni, aztán beláttam, hogy nem megy együtt a művészet életrehalálra és az anyaság. Akkor kimaradt húsz év, ami alatt legfeljebb díszítőfestést csináltam a bátyámnak, aki játszótereket készít. A belső világomban ugyanúgy fogalmazódtak meg gondolatok, folytattam az alkotást, csak nem volt hozzá ecset meg vászon. De én nem az a típusú alkotó vagyok, aki frusztrálódik attól, hogy nem dolgozhat. Valószínűleg az önmegvalósítás nem izgatott annyira. Péter kezdett unszolni pár éve, hogy folytassam a festést, és beadtam a derekam.
Péter, szerinted Virágot miért nem izgatja az önmegvalósítás? Miért kellett presszió az újrakezdéshez?
Gálhidy Péter: Nem éreztem ezt igazi pressziónak. Nagyon fellelkesültem azon, hogy amikor az elmúlt években
művésztelepen voltunk, átéltem, hogy ő hogyan lép vissza az alkotás folyamatába. Amikor láttam, hogy ugyanazt az önfeledt, elvonulós elmélyülést éli át, mint ami korábban természetes volt, vagy ami más cselekvéseiben, például a főzésben ott van, akkor azt éreztem, hogy egyszerűen ennek teret kell adni az életében.
Súlyos dolog, amikor az ember alkot. „Normális ember” ez elől inkább menekül a természetes életösztöntől vezérelve.
Kő Virág: Igen, én menekültem, ez igaz.
Gálhidy Péter: Az biztos, hogy otthon nem könnyen tudjuk megvalósítani, hogy Virág festeni tudjon. A műterem bent van a lakótérben, öt gyerekünk van, s bár ketten már elköltöztek, de azért visszajárnak. Ez nem nyugodt alkotói közeg – inkább megrendítő nyugalom az élet természetes, kisebb-nagyobb viharai között, ahol Virág akár joggal frusztrálódhat attól, hogy ő esetleg csak fölöslegesen hobbizik.
Kő Virág: Egyébként ez volt a másik, ami miatt nem szívesen tettem a művészetbe több energiát az elmúlt években, mert azt gondoltam, hogy nagyon sok kép van a Földön. A szüleim is képzőművészek voltak – nyugodjanak békében –, közben olyan házban élünk, ahol egy festő és egy szobrász lakott korábban, szintén a rokonságunkból, és akkor még kerülgetjük a saját munkáinkat is. Megkérdőjelezem a tárgyszaporítás jogosságát.
Meg vagytok terhelve a művészettel?
Gálhidy Péter: A 21. században egy csomó olyan gondolat is társul az alkotáshoz, ami korábban talán nem. A bennünket körülvevő dolgok elképesztő tömegében és
állandó változások közt a képzőművészet küzd a képernyők és a digitális felületek világával, sokan a változásban látják meg életük boldogságát. Az állandó pörgés-forgás viszont nem kedvez a tárgykészítő embereknek. A tárgykészítő ember, hogyha úgy érzi, hogy fölösleges az, amit csinál, akkor nehezebben áll neki. Mi sosem üzleti alapon foglalkoztunk a művészettel.
Fotók: Füle Tamás
Akkor miért csináltok műtárgyat?
Kő Virág: Azért, mert van egy közölni való gondolatom, és nagyon tudok örülni, ha az mást is inspirál. Péter, nálad mi van először? A gondolat, az anyag, a közlési szándék?
Gálhidy Péter: A szoborkészítés kiindulópontját nem lehet ilyen élesen megragadni. Az egyik szobor lehet, hogy visszafejtve egy gondolathoz közelít, a másik egy anyaghoz vagy a közlési szándékhoz, de alapvetően ezek mind összefüggenek egymással. Most éppen olyan kiállítótérben sétálunk, melynek talaja önmagában domborzatot ad ki. Ezért tudtam idehozni ezt a méretes horgonyt például (AZ – a szerk.). Amikor elkezdtem ezt a szobrot készíteni, már benne volt ennek a talajnak az érzete; hogy nem sík talajon áll. Nem vinném a Duna-partra kiállítani, de amikor elindítottam a szobromat, akkor a Duna-partra képzeltem magamat vele együtt.
„kölcsönös tisztelet és egymás folyamatos emelése”
A specialitása az, hogy egy barátom talált egy selejtes gombhalmazt egy zsákban egy IX. kerületi lépcsőház aljába kidobva. Úgy fejtettem vissza, hogy egy gombkészítő mester élhetett ott, akinek a hagyatékát valaki kidobta, és ebben a hagyatékban volt egy zsák, amiben a selejtes, gombnak nem alkalmas, stancolt gyöngyházak voltak. Nem lyukasztották ki őket, mert már előre látszott, hogy gombnak nem alkalmasak. Én pedig fogtam ezt a selejtet, és megpróbáltam fölnemesíteni olyan tárggyá, ami alapvetően keresztény szimbolikán alapszik. Nemcsak a horgony, hanem maga a keresztforma, a hajó; de a vízre is utalhat. Talán a megnyitón hangzott el, hogy a kép, a mű fókusza a nem láthatón van. Jól idézem föl?
Gálhidy Péter: Nem azonnal tárulnak fel a dolgok, mint egy állítás. Inkább kérdések fogalmazódhatnak meg egy műtárgy körül – bár mindegyik mögött van állítás, de
az fölfejtést igényel. A laikusok különbséget tesznek az absztrakt, nehezen befogadható és a gurális, könnyen befogadható művek között. A mi esetünkben az absztrakció és a realitás érdekes kapcsolatban áll.
Azt a szobromat a sarokban (A zöld sarokban – a szerk.) absztraktnak is láthatom, mondjuk, tíz méter távolságból, mint hogyha valami megvágta volna a falat. Mintha lenne ott egy út.
Vagy itt van Virágnak a Tranzit című képe, amelyben ezek a térbeli rétegek megfejthetetlenül nem akarnak befejeződni, tehát igényli a nézőtől, hogy elkezdje értelmezni, és akkor sem biztos, hogy stabil, statikus megfejtést fog kapni.
Kő Virág: Régebben megtörtént, hogy beadtam tárlatra egy képemet, kiállították, díjat is nyert – de a képet fejjel lefelé tették ki. Nem gondolnám, hogy meg lehet fordítani, de volt, akinek úgy is működött ezek szerint.
Milyen magadra ereszteni ezt a valóságot?
Kő Virág: Megkacagtat inkább.
Gálhidy Péter: A művészeti tevékenységet mi igazából a hétköznapi életünkhöz akarjuk egy kicsit visszaterelni. Nem válhat az ember társadalmon kívülivé, mert alkot, az
idegenné teszi a gondolkodásunkat és a cselekvési rendszerünket a közösségtől, amelynek mutatni vagy mondani szeretnénk valamit.
Az, hogy művészcsalád vagytok, számomra önmagában feloldhatatlan paradoxon. Elvileg mindenki a saját művészetével van elfoglalva, annak kell egy térben megnőnie. Ezzel szemben nálatok szabad kicsinek maradni.
Kő Virág: Én abban nőttem fel, hogy otthon volt műterem, és amikor mi megjöttünk az iskolából, akkor azt láttam, hogy az édesanyám fest, tehát számomra ez a munka természetes. Az megint csak általánosságként épült a tudatomba, hogy a családfő szobrász. Mi csak azt a modellt folytattuk, amit én otthonról hoztam. Számomra nem volt melyik a fontosabb kérdés. Bár nem is vagyok olyan megszállott művész, mint az anyukám – de ezt Péter nem szereti hallani.
Gálhidy Péter: Mert szerintem Virág a gyermekeiért beáldozta a fanatikus festészeti hozzáállását.
Kő Virág: Mert nem volt fanatikus hozzáállásom.
Gálhidy Péter: Ezen is vitatkozunk.
Kő Virág: Nekem zikai örömöt okoz a festés, de ugyanúgy a főzés is – és ez utóbbinak komolyabb hasznát látom. Szerintem Péter túlmiszti kálja a festészetet. Amikor a noszogatására újra festeni kezdtem, az identitásomat még a hagyományos édesanyakép határozta meg. A gyerekeim úgy nőttek fel, hogy nem láttak alkotni. A most készült képeimre viszont ők, ezek a művészi pályán éppen elinduló atal felnőttek úgy csodálkoztak rá, hogy az bennem is elkezdte újraépíteni az alkotót.
Gálhidy Péter: A felnőtt gyerekeink a képeken keresztül elkezdték érzékelni azokat a gondolatokat, melyeket a
hétköznapokban az édesanyjuktól megkaptak. Szerintem ez volt az, ami számukra nagy élményt jelentett, hogy ez egy közvetlen, befogadható dolog az édesanyjuktól: ő ilyen képeket fest, és így főz, vagy ilyen szőnyeget tesz le a lakásban… Az volt az érzésem, hogy a gyerekeink arra csodálkoztak rá, hogy a hétköznapi és a művészeti élet nem biztos, hogy egymástól nagyon idegen.
Virágnak ezen a képén például a tatai református templom modernista csillára van egyébként. (A felirata: „Én vagyok a világ világossága.” János evangéliuma 8. rész, 12. vers – a szerk.) A gyerekeink ezzel nagyon sokat foglal-
koztak érzelmi szinten is az otthonunkban. Szerintem megpróbálták tudatosítani magukban, hogy vajon ez mi. És most látják egy kiállítótérben, ahol teljesen más viszonyba kerülhetnek vele.
Nem múzeumi tárgyakat hozunk létre, hanem arra törekszünk, hogy azt a kelet-közép-európai életformát, amibe belenőttünk, annak a hagyományát újraértelmezzük a gyermekeink és a jövő generációja számára.
Párbeszédben vannak az alkotásaitok, aki látja őket, az állandó párbeszédeteknek lesz részese.
Gálhidy Péter: Igen. Az biztos, hogy rám nagy hatással volt Virág taktilis érzékenysége. Úgy képzelik el általában az emberek, hogy a szobrász a kezével csinál mindent. Amikor elkezdtem a szobrászatot, akkor mégis az elanyagtalanítás felé indultam, és szép lassan kezdtem visszatérni oda, hogy az anyaggal, a statikával, a stabilitással hogy lehet az anyagtalant kifejezni.
Virágnál ez a taktilitás nagyon erős. Nyilván a szobrász apa is segítette ezt, vagy akár a paraszti felmenőknek a génjei jelennek meg a föld, az anyag szeretetében. Az ő képein nagyon jól átjön a fényen túl az anyagiság is, ő bennem is visszaerősítette ezt a vonatkozást.
Először elmentem a láthatatlan felé, a láthatatlannak a megmutatása felé, majd visszajöttem ide, a földre, és újra kezdem ezt értelmezni. Nagyon erősen az együttélésünkből, az együtt gondolkodásunkból fakadt ez a gondolat. Átfolyt valaha a közös gondolkodás közös alkotásba?
Kő Virág: Hatunk egymásra, de úgy, ahogy a szüleim együtt dolgoztak, hogy az apám csinált egy szobrot, édesanyám pedig kifestette, olyan szoros szimbiózisban nem alkottunk együtt. Inkább Péter dolgozik, és én rácsodálkozom.
Térey János költő, drámaíró síremléke valamelyest közös munkátok?
Kő Virág: Péter készítette a sírkövet, a hant egy része növényekből áll, ez kötődik hozzám, de ezt nem gondoltam művészi komponálásnak. Eleve szeretek temetőben lenni, ott járni – talán mert a nagyvárosban ez még megbízhatóan a csönd helye lehet.
Gálhidy Péter: Eszembe jut Velence temetőszigete, amit nemrég bejártunk, a San Michele. Amikor létrehozunk egy ilyen teret a nagyvárosban, mint amiben most állunk, és Megrendítő nyugalom lesz a címe, akkor valahol ugyanezt teremtjük meg. A temető az a hely, ahol nemcsak a növények uralkodnak, de ahol az elmúlás és a valódi élet egyszerre van jelen. Nagyon összetett gondolatokat tud egy temető valósága és egy kiállítótérben átélhető valóság is hozni a csenddel és a létünk legélesebb kérdéseivel kapcsolatban.
Virág fejből fest tájképet, és fejből festi a takarásokat is egyébként. Nincs a szeme előtt valós modell, miközben a valóságról beszél.
Kő Virág: Mert ezek a „ hiperrealista” képek talán mégis inkább versek.
Ott a galéria előtt a két bicikli – és ők mindjárt visszatekernek a hegyre.
Te ég, mi van köztük? A szobrász meg a festőművész között? A teljes 20. század, generációk tudása, Marosvásárhely, Máramaros, Burgenland, Horvátország. A szavaik íze, zamata. A természetes és a természetfeletti. A kint és a bent. Kölcsönös tisztelet és egymás folyamatos emelése.
Már én is ott vagyok közöttük, a képek és a szobrok között feszülő gondolatok és töretlen hit tanújaként. És ott lehetsz Te is.
Parti Judit
Várva várlak
A meddőség talajából is születhet valami szép, valami új, valami maradandó. Muzslai-Bízik Hannával beszélgettünk.
Sokszor nincsenek szavaink a nehezített gyermekáldás traumájának és gyászfolyamatainak kifejezésére. Ha nem tudjuk átadni, mi zajlik bennünk ezek átélésekor, környezetünk nem tud hozzánk kapcsolódni. Már csak emiatt is óriási dolog, hogy megjelent Muzslai-Bízik Hanna Várva várlak című könyve a Harmat Kiadó gondozásában, amely nemcsak szerzőjének, de sorstársainak is hangot ad. A könyv bemutatja a meddőség megélésének minden aspektusát, és nemcsak a krízisbe bevezető „Bejáratokat”, hanem az onnan kivezető „Kijáratokat” is: azokat a megküzdési stratégiákat vagy attitűdváltásokat, amelyek lehetővé teszik, hogy ne csak arra tekintsünk, ami terméketlen, hanem arra is, ami termő.
„Kiírtam magamból azt a rejtett gyászfolyamatot, amely ről csak a hozzám legközelebb állók tudtak, de ők sem ismerték ilyen mélységeiben” – mesélte nekünk Muzslai-Bízik Hanna. A könyvbemutató időszakát érzelmi hullámvasútként élte meg, mert éppen akkor vesztett el egy újabb embriót. „A gyászfolyamatban segít a könyv: látok célt, jövőt magam előtt, és visznek előre a bemutatók, dedikálások, beszélgetések. Ilyenkor ugyanis az a legnehezebb, ha azt érezzük, nincs miért felkelni reggel, vagy céltalan az életünk. Veszteség és fáradtság mellett most örömöt és hálát is érzek. Csodának élem meg, hogy egy mély fájdalomból, a meddőség talajából megszületett valami szép, valami új, valami maradandó.”
Tizenegy év küzdelmei
Hanna gyermekkora óta édesanya szeretett volna lenni. Tizennyolc éves volt, amikor megismerte a férjét, négy évre rá házasodtak össze, és onnantól kezdve megvalósíthatónak látta ezt az álmot. Bárhogy is próbálkoztak azon-
ban, az álom álom maradt. Mindenki azt mondta, hogy biztosan rendben lehet minden, csak pihenjenek többet, menjenek el nyaralni, és majd érkezni fog a várva várt gyermek. Körzeti orvosaik is csak stresszmentesebb életre biztatták őket, így eleinte nem aggódtak, hanem igyekeztek megfogadni a tanácsot.
„Mivel egyikünk családjában sem merült fel hasonló probléma, nem volt előttünk minta, hogy hogyan kell megküzdeni a gyermektelenséggel. Annak idején keresztény családokban felnőtt atalokként voltunk jegyesoktatáson, házasságra felkészítésen, elolvastunk minden könyvet
„A meddőség talajából megszületett valami szép, új, maradandó.”
a témában, de mindenhol csak arra készítettek fel, hogyan kell majd nevelni a gyermekeket, arról szó nem esett sehol, hogy mi van akkor, ha nem jön a gyerek. Olyan volt, mintha egy teljesen ismeretlen világba csöppentünk volna. Sokáig nem kértünk segítséget, csak túléltünk napról napra, évről évre” – emlékezett vissza Hanna.
Attól félt, ha segítséget kér, azzal elismeri, hogy baj van. Inkább szőnyeg alá söpörte a fájdalmát. Közben házasságuk is válságba került, mert férjével nagyon eltérően élték meg a helyzetet, végül 2017-ben rászánták magukat, hogy pszichológushoz forduljanak. „Úgy érzékeltem, hogy teljesen beszorultam egy szűk térbe, ahonnét nem látok ki. Semmi mást nem láttam az életemből, csak a terméketlenségemet. Úgy éltem meg, hogy ha nem vagyok képes anyává válni, akkor mindenre alkalmatlan vagyok. A pszichológusom azonban rámutatott, hogy ki vagyok én a traumán kívül, és ez segített a kiút felfedezésében.”
Nagyjából hat évvel ezelőtt jutottak el a férjével kompetens orvosokig, akik mindkettőjüknél megállapították a fennálló gátló tényezőket, és kimondták, hogy egyedül a lombikprogram által lehet vér szerinti gyermekük. Ahhoz is két komoly rizikójú műtét kellett, hogy egyáltalán lombikprogramra mehessenek. „Évekbe telt, mire a férjemmel döntésre jutottunk a lombikot illetően. Én mindenáron akartam, a férjem pedig már kezdte elengedni az apaság reményét. Ráadásul a lombikprogram sok erkölcsi kérdést is felvet. Ezeket mind megvitattuk, így csak a tizedik házassági évfordulónk előtt pár hónappal vállaltuk az első beavatkozást. Ez teljesen sikertelenül zárult, egyáltalán nem keletkezett élet a folyamatból.”
Újabb két évükbe telt, mire megharcolták, hogy belevágjanak-e még egyszer a lombikprogramba, végül 2022-ben
szánták rá magukat. Ezúttal négy kis embrió kelt életre a folyamatból, amelyeket lefagyasztottak.
Beszélgetésünkkor három beültetésen voltak túl, és sajnos mindegyiküket elvesztették. Ezután egyetlen embriójuk maradt a laboratóriumban, ennek beültetésére 2024 őszén került sor. Lapzártánkig nem érkezett még hír a sorsa felől.
Szavakkal és képekkel
Bár Hanna könyvek között nőtt fel, ő maga sosem tervezte a könyvírást. „Az írás egyszerűen csak előbuggyant belőlem. Ehhez azonban kellett az a tíz év, mialatt eredménytelenül próbáltam minden eszközzel kifejezni mindazt, amin átmentem. És egyszer csak olyan gondolatok, érzések jöttek elő belőlem az írás során, melyeket tíz évig nem tudtam megfogalmazni. Ezt Isten vezetésének éltem meg,
és lenyűgözött, hogy tisztán, érthetően sikerült átadnom a bennem lévő kuszaságot” – mondta könyve születéséről. Először csak a krízis mélyére vezető „Bejáratokról” írt: kiszakadt belőle a meddőség élethelyzetének minden hiánya, fájdalma, sötétsége. „Majdnem fél éve dolgoztam a könyvön, amikor váratlan fordulóponthoz érkeztem, és A nélkülözhetetlen orvos című fejezetnél először a »Kijáratot« írtam meg. Én magam is megdöbbentem, hogy ez most valami más. Így ismertem fel, hogy a fájdalmaimnak vannak pozitív hozadékai is, szép felfedezései, örömei. Végül minden témakörhöz megszületett bennem a »Kijárat«, ezekben foglalom össze a megküzdési stratégiáimat. A »Bejáratok« írásakor nagyon sokat sírtam, a »Kijáratoknál« meg felszabadultságot éltem át, és ha sírtam is, az már gyógyító sírás volt.”
Körülbelül húsz szakember és húsz sorstárs véleményezte folyamat közben a leírtakat. Amint megírt egy fejezetet, olyan szakembereknek küldte át, akiknek az a témájába vágott – például A megsebzett intimitás t egy szexuálpszichológusnak –, és olyan sorstársaknak, akik átéltek egy olyan helyzetet, amelyet Hanna nem, például az örökbefogadás élethelyzetét. „Én csak a saját történetemet tudom megírni, de fontos volt számomra, hogy ahhoz minél többen tudjanak kapcsolódni. Ezért sokaknak megmutattam a készülő szöveget, és gyeltem, hogy miképpen tudnak kapcsolódni hozzá, milyen gondolatokat vált ki belőlük.” Sok visszajelzést kap a könyv megjelenése óta is. Egy anyuka például azt írta, hogy a gyermeke érintett, és már most látja, hogyan tudna hozzá jobban kapcsolódni. Mások más traumáikon vagy veszteségeiken keresztül érezték magukénak a leírtakat: egy depressziójával küzdő fér és egy szakítása után a jövőt reménytelennek látó hölgy egyaránt megszólítottnak érezte magát. „A könyv sokat segít abban, hogy jobban megértsük magunkat, másokat, és jobban megértessük magunkat másokkal, mert olyan folyamatokat ír le, amelyekről nem beszélünk, tabutémák.”
A könyvhöz magánkiadásban megjelent egy Sorstárs- illusztrációs füzet is. „Februárban volt egy művészetterápiás hétvége érintett házaspárok számára, amelyet Frankó-Mazács Zsuzsanna Zsoa művészetterapeuta vezetett. Mindenki választott néhány fejezetet a könyvemből, hogy képeket alkossanak hozzájuk. Így született ez a kísérőfüzet. Ha az elolvasott fejezetekhez megnézed a hozzá tartozó képeket, azok új asszociációkat indítanak el. Ez arra is bátorít, hogy merjünk alkotni, merjük ezt a csatornát is arra használni, hogy kiadjuk magunkból a traumában átélt hiányt, veszteséget.”
Gyógyító kapcsolódások
A könyv több gyógyító kapcsolódásra is felhívja a gyelmet. Az egyik ilyen a sorstársak közössége. Hanna több helyen is megtapasztalhatta ezt a biztonságos közeget: például a meddőségi centrumban és az Anna–Joachim-programban. „Mások is lehetnek empatikusak, de ők akkor is külső szemlélők lesznek. Akik viszont ugyanebben a cipőben járnak, pontosan értik és tudják, min mész keresztül, és ez rengeteget ad” – magyarázta. „Ugyan mindenkinek más a története, de az alapfájdalmunk ugyanaz. Vannak
sorstársaim, akiket életemben egyszer láttam, mégis egy életre elkísér, amit egymásnak nyújtottunk.”
Édesanyjával is felemelő kapcsolódást élt meg. „Az első lombik idején Covid-karantén volt, és csak telefonon tudtam vele megosztani, min megyek keresztül. Ebben az időszakban volt, hogy hajnalban felhívtam azzal, hogy nem tudok aludni, mert rettegek a soron következő beavatkozástól. Máskor kihangosítottam a hívást, amíg beadtam magamnak az injekciót. 2022-re, a második lombik idejére már intenzív együttműködés alakult ki köztünk. Most már megvan a rituálénk, megvan, hogyan osztjuk fel egymás között a feladatokat, és nagyon jó, hogy olyasmivel kapcsolatban is meg tudom élni vele a mély gyászt, ami őt sohasem érintette közvetlenül. Sok terhet levett a házasságunkról, hogy nem mindent a férjemmel kell kibeszélni. Engem is felszabadított, hogy anyukám vállán is kisírhatom magam.”
A veszteség az istengyermekségét is újrakeretezte. „Gyerekként azt gondoltam, Isten mindent megad, amiért csak imádkozom. Nem éltem meg azt, hogy egy hosszú fájdalomban hogyan tud jelen lenni. Ezt a tanulási folyamatot csak nehezítették azok a környezetünkből érkező megjegyzések, hogy biztos nem elég erős a hitünk, nem elég jól imádkozunk, vagy valami bűn gátolja a gyermekáldást. Mindezek
miatt kegyetlennek láttam Istent, mintha a trauma sárral dobálta volna meg. Évekig minden kapcsolatomat megszakítottam vele.”
A fordulópontot az hozta el számára, amikor belekezdett egy férjétől kapott áhítatos könyv olvasásába. „A Szentírás szavai lassan lemosták ezt a sárréteget, és megláttam azt az Istent, akivel gyermekkoromban nagyon szép és kiegyensúlyozott kapcsolatom volt. Megtanultam, hogy nem ad meg mindent automatikusan, és vannak titkai, amelyeket nem fogok megérteni. Sokszor kérdezzük Istentől, hogy miért, de ha megtanulunk bízni benne, az sok mindent átértékel. Az, hogy ebből a fájdalomból megszülethetett ez a könyv, számomra egyértelmű bizonyíték arra, hogy Isten a legnagyobb rosszból is ki tud hozni valami építőt, valami szépet.”
A könyv ráébresztheti olvasóit azokra a lehetőségekre, melyekben megélhetik nőiességük vagy gondoskodó anyai oldaluk más aspektusait. „Nagyon atalon lettem keresztanya, akkor azt sem tudtam, mi az a meddőség. Mire kiderült, hogy érintett vagyok, addigra már nagyon szoros kapcsolatom volt a keresztlányommal és a kereszt ammal, ami a mai napig tart. Ezek a gyógyító kapcsolódások mind azt üzenik: a meddőség miatt senkinek sem kell leírnia magát, vagy terméketlennek látnia az életét.”
Amikor annak idején megjelent Süveges Gergő Apakulcs című könyve, amely az apák számára foglalta össze a gyerekeikhez való kapcsolódás három gyakorlati lépését (ezek az apakulcsok), joggal merülhetett fel a kérdés, hogy mi a helyzet az anyákkal, nekik mihez kell hasonló segítség. A válasz három évvel később érkezett meg: a Harmat Kiadónál megjelent Anyakulcs című könyvet az ismert újságíró és műsorvezető ezúttal gyógypedagógus és logopédus, fejlesztési tanácsadó feleségével, Süvegesné Rudan Margittal közösen írta. A négygyermekes házaspár nemcsak saját szülői benyomásai, de gazdag tréneri és coachként szerzett tapasztalatai alapján is arra jutott, hogy az anyakulcsok abban segíthetnek, hogyan engedjük el lépésről lépésre gyerekeink kezét. Elsőként fel kell ismerni, hogy a gyermekem egyre több mindenben önálló, ehhez kapcsolódik az önállóság kulcsa, amelynek hívószava: felismerem. A következő lépésnél, a szabadság kulcsánál azt látom, hogy a megszületett képességeit szeretné elkezdeni használni, ezért ennek a bátorítom a hívószava. Végül pedig át tudom adni neki ezeken a területeken a döntés felelősségét: ez a felelősség kulcsa, és a rábízom a hívószava.
A két könyv – Apakulcs és Anyakulcs – együtt egyfajta kulcscsomónak is tekinthető, amelyet mindkét szülő bátran használhat, akár a kapcsolódásban, akár az elengedésben van több tanulnivalója.
A cigányok pasztorációjának teológiája
(FREE-Műhely Kiadó, szerző: Káli-Horváth Kálmán, társszerzők: Balogh Róbert, Balogh Győző János, Surman László, Kovács Dezdemóna Mária, Mári Katinka)
Káli-Horváth Kálmán képzőművész, irodalmár legújabb könyve ökumenikus szemlélettel összegzi gondolatait szeretetszolgálatról, cigány arcú Krisztusról, és az egyház valódi feladatairól. „A kötetem jó eszköz lehet arra, hogy az Egyház – mint Krisztus teste – a Szentírás alapján, megújult gondolkodásmóddal szolgáljon a cigányok felé. Egyúttal annak felismerésére is, hogy ha az Egyház elvégzi feladatát bármilyen felekezeten keresztül feléjük, akkor a cigányok maguk is visszahatnak az Egyházra” – nyilatkozta művéről a szerző a Parókia portálnak. Mint fogalmazott: meg kellett szólítania cigány lelkészeket, szakembereket és a kutatói attitűdjükben szárnyukat próbálgató i akat is ahhoz, hogy ez a könyv komplex legyen, ezért három cigány pap és lelkész – dr. Balogh Róbert református, Surman László pünkösdi és dr. Balogh Győző János görögkatolikus részről – vállalta, hogy részt vesz az írásban. Mellettük Kovács Dezdemóna Mária és Mári Katinka a cigány holokausztról mint népünk kollektív traumájáról írtak rövid összefoglaló tanulmányokat, melyek nélkül nem lehet megérteni, hogy a cigányok miért nem tudják magukat a hajuknál fogva felemelni. A könyvhöz Balog Zoltán dunamelléki református püspök írt előszót.
A TRÓNVÉDELMEZŐ ÉS A FARKASKIRÁLY
Hajnalszárnya-sorozat 4.
(Harmat Kiadó, szerző: Andrew Peterson)
Andrew Peterson keresztyén szerző már a Hajnalszárnya-sorozat ( e Wingfeather-saga) első három kötetében is megmutatta, hogy a név igenis fontos eleme a történeteknek. Nemcsak viselőjéről árulhat el sok mindent, például jelleméről, múltjáról, sorsáról, de már önmagában megteremtheti a kapcsolatot más szereplőkkel és a közös történetükkel. De hogy mekkora a valódi súlya a neveknek, az csak az i úsági fantasy negyedik kötetéből, A Trónvédelmező és a Farkaskirály című könyvből derül ki, amely kíméletlenül rámutat néven szólíthatóságunk súlyára és árára. A Hajnalszárnya-rajongók ezzel a művel olyan lezárást kapnak, amely méltó az előzményekhez, és sok szempontból túl is szárnyalja azokat. A negyedik könyv erőteljesebb, jobb ritmusú, drámaibb és kiszámíthatatlanabb a korábbiaknál, és bár továbbra sem tökéletes, gyengeségeivel együtt is magával ragadó. Történetével kivezet minket a sötétségből a fényre, mégis sokak szívét fogja összefacsarni, és sokakat fakaszt majd könnyekre. A könyv sajátos megváltástörténetet tár elénk, hiszen a jó és a rossz harca sosem a csatatereken dől el, hanem a szívekben. Bár a szív olykor maga is csatatér, zöldellő kertté is lehet, ha jó talajban ereszt gyökereket, és hozzáfér a fényhez. Ideje hát elgondolkodnunk azon, hogy a mi szívünk kertjének mi a neve, és milyen történetről mesél.
A gömb
Fekete fény-sorozat 1.
(Móra Könyvkiadó, szerző: Zágoni Balázs)
Alapvetően két már-már vallásos meggyőződésű csoport alakult ki az olvasás iskolai keretek közti megszerettetésével kapcsolatban. Az egyik csoport szerint mindegy, mit, csak olvasson a diák, és ez az elfoglaltság aztán örvendetesen részévé válhat élet vitelének. A másik csoport a minőségi irodalom kivont kardú védelmezője. De van még egy út: amikor az olvasmány eltalálja a kortárs érdeklődést, emellett irodalmi értéke is van. Ezen az úton jár Zágoni Balázs i úsági regénysorozatának, a Fekete fénynek díjnyertes első kötete, A Gömb. Kortárs. Református. Hiteles. Mi kell még? A hatodikos-hetedikes korosztály olvasmánylistáján egyértelműen ott lenne a helye. Ez egy tinédzser-hőstörténet, mégsem hősködni, hanem gondolkodni, érezni tanít, a műfaja pedig disztópia. Joggal kérdezhetnék persze, hogy miért jó társadalomkritikát olvastatni a gyermekkel, miért nem festjük csak egyszerűen, heroikusan rózsaszínre a horizontot, de jusson eszünkbe, hogy a horizont nem rózsaszín. Igen fontos, hogy mielőbb szembejöhessen a valóság, melyről biztonságos családi és iskolai keretek között lehet beszélgetni. A regény gyelemre méltó kísérlet arra is, hogyan lehet Jézusról a neve kimondása nélkül beszélni, szellemisége ugyanis evangéliumi. Nem csoda hát, ha a atalok mellett hozzánk, szülőkhöz is szól. A történet az Odaát című második résszel folytatódik. Azt is adjuk gyermekünk kezébe!
Dietrich Bonhoeffer
A szabadság felé vezető úton
(Kálvin Kiadó és Luther Kiadó, szerző: Wolfgang Huber)
Hogyan érdemes felvázolni a huszadik század egyik legnagyobb hatású protestáns teológusának, Dietrich Bonhoe ernek a portréját? Wolfgang Huber német evangélikus teológus, korábbi püspök
Dietrich Bonhoe er. A szabadság felé vezető úton című könyve sajátos választ ad erre a kérdésre: életút és gondolatiság párhuzamos bemutatásával igyekszik felvázolni Bonhoe er hitét és életét, kiemelve, hogy e kettő nemcsak szorosan összefügg, de egyúttal hitelesítik is egymást az utókor szemében. Nem hagyományos életrajzi műről van tehát szó. A terjedelem döntő része a teológus munkásságát és gondolatiságát mutatja be, ez mégsem szorítja háttérbe életútját, amely végig átszövi a teológiáját. Bonhoe ert 1945-ben Hitler kivégeztette, így mind élete, mind munkássága félbemaradt, ám e két töredék is kerek egésszé áll össze egymás fényében. Wolfgang Huber tudományos alapossággal vázolja fel ezt a portrét, nemcsak Bonhoe ert és korát közelebb hozva hozzánk, de mindazokat az eszmetörténeti irányzatokat, szerzőket is, akik hatottak a német teológus gondolkodására. A mű kiváló szakirodalom, mégsem csak teológusoknak ajánlható, hiszen olyan alapvető társadalmi és egzisztenciális kérdésköröket is feszeget, melyek mindannyiunk életét meghatározzák.
Küzdelem a lelkekért
Pártállam és egyházak a hosszú hatvanas években
(Nemzeti Emlékezet Bizottsága, szerkesztők: Erdős Kristóf, Szuly Rita, Tabajdi Gábor és Wirthné Diera Bernadett)
Ez a kétkötetes kiadvány harminc ember tanulmányát tartalmazza az 1956-os forradalom leverésével hatalomra jutott kádári diktatúra megszilárdulásának időszakából. Írásaikban a Nemzeti Emlékezet Bizottsága, a Károli Gáspár Református Egyetem, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem és a Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének munkatársai részben felülről, a pártállammal való kapcsolat szemszögéből vizsgálják témáikat, részben pedig alulnézetből, az egyházak, a vallásos közösségek történetei felől. Ez a küzdelem a pártállam és az egyházak között zajlott, abban azonban nincs egyetértés, hogy valóban mindkét oldal a lelkekért küzdött volna. A kötet és a mögötte zajló kutatómunkák célja azonban nem az, hogy eldöntse az ezekhez hasonló kérdéseket, sokkal inkább az, hogy megnyissa a róluk szóló szakmai párbeszédet. A hosszú hatvanas évek sok feltáratlan és kibeszéletlen ügyet hagytak az utókorra, és ez ad valódi jelentőséget a kapcsolódó kutatásoknak. A szerzőket az a szándék vezette, hogy a megértés igényével, tetemes mennyiségű szisztematikus forráskutatással és saját elemzéseik időről időre újra mérlegre tételével próbáljanak meg valami hitelesebbet, mélyebbet mondani a korszakról.
Egy mindig tragikus színdarab
A kortárs iskolai bántalmazás (bullying) ma is rengeteg diák életét keseríti meg. Akkor is, ha nem látjuk.
Vidámság, kíváncsiság, tudásvágy, rezignáltság, vagy éppen „tudjuk már le” hozzáállás. Ahány diák, annyiféle attitűd az iskolába járással kapcsolatban. A naponta útra kelők között ott vannak azok a atalok is, akik gyomorgörccsel keltek fel reggel, esetleg betegséget színleltek a távolmaradás reményében, vagy éppen kívülről csendesen, de belül sírva és rettegve indultak el. Nincs kétségem afelől, hogy egy-egy tantárgy is okozhat ilyet, de megkockáztatom, hogy jóval nagyobb azok száma, akik kortársaik zaklatásától félnek, akár a korábbi tapasztalatok, akár a megállás nélkül záporozó online fenyegetőzések miatt.
A bullying, azaz a kortárs iskolai bántalmazás témájáról alig 25 éve van érdemi párbeszéd a szakemberek között Magyarországon, a nyilvánosságban pedig mintha csak az elmúlt évtizedben nyert volna jobban teret. A vajai Gábor 16 évesen, 2021 szeptemberében lett öngyilkos, mert egy baktalórántházai középiskolában folyamatosan zaklatták társai. 2022 májusában a debreceni, nyolcadik osztályos Máté búcsúlevelet írt, majd fagyállóval akart véget vetni az életének. A sümegi Istvánt túlsúlya miatt bántották, 2023
novemberében vonat elé vetette magát. Idén májusban egy tízéves kemecsei út úgy összerugdostak társai az iskola udvarán, hogy leszakadt a lépe. – Csak néhány hazai példa az elmúlt évekből, melyeket a média kihangosított, újra és újra felhívva a gyelmet arra, hogy a bullying tragédiákhoz vezethet.
Mi is a zaklatás?
Sokan még ma is egyéni érzékenységnek tudják be, ha valaki bántónak érzi társai negatív megnyilvánulásait, ezért érdemes tisztázni, hogy mit is nevezünk zaklatásnak. Barbara Coloroso bullying-szakértő szerint a zaklatás olyan tudatos, szándékos, támadó és rosszindulatú, goromba tevékenység, amelynek célja a kiszemelt áldozat megalázása és bántása.
A zaklatás formáját tekintve lehet szóbeli, zikai vagy kapcsolati, természetét tekintve pedig faji, etnikai, vallási, a nemi identitásra vagy orientációra vonatkozó, zikai vagy szellemi képességekhez, testsúlyhoz, különböző allergiás betegségekhez vagy anyagi státuszhoz kapcsolódó. Azaz
Fotók: Freepik
bárkit és bármiért kipécézhetnek társai. Egyetlen(!) alkalommal elkövetett bántalmazás is minősülhet zaklatásnak.
Fontos különbséget tenni a kon iktus és a zaklatás között: amíg előbbinél érdekellentét áll fent az egyenrangú felek között, a zaklatásnál a magát dominánsnak vélő fél szándékosan árt a másiknak – azaz nincs kon iktus, amit rendezni kellene. A bullyingot a megvetés váltotta ki, ezért hiba, ha azt a kon iktuskezelés eszközeivel próbáljuk megelőzni vagy megoldani. Coloroso a kortárs iskolai bántalmazásra egy minden esetben tragikus mondanivalójú színdarabként tekint, melyen a zaklató, az áldozat és a szemlélő állandó díszlet előtt játszik, míg a színészek, a jelmezek és a szövegek változnak vagy cserélődnek.
Elszomorító statisztikák
Az UNICEF és a Medián Intézet 2022-es, bullyinggal kapcsolatos magyarországi kutatása során a középiskolás atalok 85%-a állította, hogy volt már része iskolai zaklatásban, 27%-ukat zikailag és lelkileg is bántalmazták.
Az érintettek közel fele először 6 és 10 éves kora között tapasztalt ilyet! 77%-uk ismétlődő zaklatást élt át – zikai bántalmazás esetében ez 83% –, és az esetek 91%-ában osztálytárs volt a bántalmazó. A válaszadók harmada bevallotta, hogy saját maga is volt már elkövető. A felmérés kimutatta, hogy az online zaklatás (cyberbullying) elterjedtsége ellenére nem adta át a terepet a szóbeli vagy zikai bántalmazásnak, sokkal inkább azokkal együtt jár.
A probléma mértékéhez képest a magyarországi köznevelésben eshetne nagyobb hangsúly is a témára a néhány szakmai továbbképzésen felül. A külföldi programokat
pilotjelleggel alkalmazták az iskolák, nanszírozás hiányában azonban nem terjedtek el szélesebb körben. A szaktárca 2021-ben az iskolaőrség bevezetésével tett kísérletet az iskolai erőszak visszafogására, ám az valódi megoldást aligha jelenthetett a problémára.
Hogyan kezdődhet el a változás?
A Hintalovon Gyermekjogi Alapítvány 2020-ban indította el NEMECSEK Programját, melyben oktatási intézmények, sportegyesületek, önkormányzatok számára segít egyéni gyermekvédelmi útmutatót és élő, közösségi keretrendszert alkotni.
„A teljes iskolai közösség javát szolgálja, ha nyugalmi időszakban gondolják át, hogy mit kell tenni, amikor az iskolai bántalmazás első jeleit tapasztalják” – mondta érdeklődésünkre Stáhly Kata pszichológus, a program szakmai vezetője, hozzátéve, hogy alapítványi szinten a hozzájuk beérkező kérések rangsorában az iskolai bántalmazás áll a második helyen. „Fontos, hogy rögzítve legyen, hogy a atalok hol és hogyan tudják jelezni a bántalmazást, mert nem biztos, hogy mindenkinek van a tanáraival olyan bizalmi kapcsolata, hogy szóljon nekik. Vagy hogy a kisebbek hogyan jelenthetik a szexuális jellegű határátlépéseket, hiszen valószínű, hogy megfelelő szavaik sincsenek a történtekre.”
Stáhly Kata úgy véli, az első és legfontosabb dolog, hogy elismerjük: az iskolai bántalmazás létező probléma, amelyre nem szabad azt mondani, hogy a gyerekek majd megoldják maguk között. „A nevelőtestületi értekezleteken
is többször beszélgetni kellene a gyerekek védelméről, magáról a bántalmazásról is. Sajnos azt tapasztaltam, hogy nagyon ritkán, szinte soha nincs szó ezekről a témákról, pedig kellene és lehetne időt szánni rájuk.”
A szakember szerint egy egészséges kortárs közösség legfőbb ismérvei az egymás iránti tisztelet, és a határok tiszteletben tartása. „Ehhez leginkább arra lenne szüksége a gyerekeknek, hogy jó mintákat lássanak a körülöttük lévő felnőttektől. Az egész társadalom javát szolgálja, ha gyerekeink jó közösségek részesei.”
Házunk tája
A Református Pedagógiai Intézet szerint a bullying megelőzése és kezelése intézményi hatáskörbe tartozik, aktuá lis továbbképzései között pedig nincs olyan, amely a zak latásról szólna. Az viszont kiderült az Országos Rendőr-főkapitányság Kommunikációs Szolgálata kérésünkre kiadott adatközléséből, hogy a 2024–2025-ös tanévtől már 21 református iskola vesz részt az iskolaőri programban. Kis Klára, a Debreceni Református Hittudományi Egyetem tanszékvezető egyetemi docensének az iskolai agresszió és az egyházi iskolák kapcsolatát vizsgáló közelmúltbeli kutatásában négy református intézmény is részt vett. Mind elkötelezettek voltak az iskolai agresszió mérséklésében, ugyanakkor egyéni különbségeik is kikristályosodtak. Volt olyan református iskola, amely sikerként könyvelte el, ha egy problémás tanulót sikerült az intézményben tartani, máshol annak örültek, ha a bajt házon belül megoldották. Van, ahol igyekeznek összefogni az iskolán kívüli támogatókkal (leginkább a szülőkkel), és olyan is, ahol minden esetet külön és egyedi módon közelítettek meg, és arra törekedtek, hogy minden érintett számára élhető, életszerű megoldás szülessen.
Dunamelléki jó gyakorlatok
A Gödöllői Református Líceum inspiráló módszertant dolgozott ki a bullying megelőzésére és kezelésére, melynek elméleti hátterét a rendszerszemlélet és a resztoratív kon iktuskezelés adja. Az iskolában mentálhigiénés team is segíti a atalokat. „Gyakrabban tapasztalunk alkalmi beszólogatást, vagy helyenként rasszista és szexista vicceket. Tudatosan szeretnénk fellépni mindezek ellen” – mondták a csapat tagjai.
Az iskola diákjai és szüleik számára is van lehetőség egyéni pszichológiai konzultációra, ha pedig fény derül egy bántalmazásos esetre, az adott osztályban tanító tanárok – akár pszichológusi jelenléttel – értekezletet tartanak, ahol közös cselekvési tervet egyeztetnek. Rendszeres az erőszakmentes kommunikáció lépéseinek elsajátítása és gyakorlása – hittanórákon is –, év végén pedig 350 tanár, diák és iskolai dolgozó tölt ki egy kérdőívet bullying témájában. „Ezzel párhuzamosan egy jólléti kérdőívet is kiküldünk a diákoknak, ami segít abban, hogy élhetőbbé váljon az iskolánk” – mondták.
Molnár Sándor gödöllői testneveléstanár elmondta, hogy osztályával tudatosan törekszik a zaklatás megelőzésére. „A prevenciós foglalkozások szervezésénél mindig a magvető története jár az eszemben. Biztos vagyok ben-
ne, hogy lesz olyan tartalom, amely beépül majd a diákok gondolkodásába. Fontos a reménykedés és a napi imádkozás, hogy az osztályközösségünkön áldás legyen.”
A pedagógus év elején a Hősök Tere Alapítvány munkatársát hívta el diákjaihoz, hogy utóbbiak közelebbről is megismerjék a bántalmazás kulcsfogalmait. „Már a tanulók is felismerik az agresszor, a bántalmazott és a bámészkodó szerepeket egy-egy ilyen helyzetben. Az általános szituációk után egyre nagyobb hangsúlyt kap az osztályban előforduló konkrét helyzetek elemzése, és az arra adandó megfelelő reakciók gyakorlása.”
„A gyerekek azzal a tisztelettel és megértéssel fordulnak egymás felé, amelyet tőlünk, felnőttektől látnak.”
A Ceglédi Református Általános Iskola zaklatásellenes törekvéseiről Ócsainé Velisek Gabriella mesélt. A pszichológus korábban elvégezte a Békés Iskolák képzését is a témában, akkor egyedüli egyházi munkatársként. „Nálunk leginkább verbális zaklatás fordul elő. Ez sajnos a gyerekek kommunikációs stílusának is köszönhető: észre sem veszik, hogy szavaikkal mekkora kárt tudnak okozni társuk lelkében, amiért leginkább a mindent behálózó digitális kultúrát hibáztatom. Annak viszont nagyon örülök, hogy egyre több szakmai program és segédanyag áll rendelkezésünkre.” A szakember kulcsfontosságúnak tartja, hogy a szülőket is képezzék a zaklatást illetően, és egy gyerekkel sem beszél anélkül, hogy velük konzultálna.
A pszichológus a diákok kapcsolatrendszerét négy egyszerű kérdéssel méri fel: Ki a legjobb barátjuk/barátnőjük? Kinek mondanák el legféltettebb titkukat? Ki a legnépszerűbb az osztályban, és miért? Kit kedvelnek legkevésbé, és miért? „Lesújtóak voltak a válaszok, hiszen sokan azért nem kedvelnek bizonyos diákokat, mert nem nagyképűek, nem gazdagok, nem járnak menő cuccokban, vagy mert csendesek, és nem beszélnek sokakkal. Fel kell ismerniük, hogy ez miért nem oké.”
A fenntartó folyamatosan lehetőséget ad a pszichológusnak az önképzésre, aki szívesen együttműködne más református iskolák munkatársaival is a témában. „Még ha az egyének életében nem is mindig érhető ez tetten, az élő Ige formálja a gyerekeket és a pedagógusokat ezen a téren is.”
Kis Klára a már említett könyvében úgy fogalmazta meg alapvetését, hogy bár úgy tűnik, az egyházi iskolákban nincsen mérhető agresszió, „küldetésük okán is el kell hogy köteleződjenek egy olyan nevelői attitűd és munka mellett, mely az iskolai agresszió realitását a helyén kezeli, a feltáráshoz és a terápiás folyamatokhoz szakembereket rendel, s szervezeti kultúrájának, spiritualitásának, oktatónevelő tevékenységének kialakításában preventív (megelőző) szempontokat is érvényre juttat.” Szerinte iskoláinkban a „külső ideálok és a belső megítélés” miatt hiszik el, hogy nincs dolguk ezzel a jelenséggel.
Dezső Attila
Ötszáznegyven
Steinbach József, Somogyi Péter, Kardos Ábel és Bölcsföldi András mesélt nekünk a kerek negyven évvel ezelőtt kezdődött sorkatonaságuk tanulságairól.
„Másfél év Lenti helyrebillenti!” – hangzott annak idején a mondás, melyet többek között A lenti laktanya katonáinak nyelvhasználata című összeállítás is megőrzött.
A nyolcvanas évek elején ugyanis a büntető laktanyának számító lenti és marcali laktanyákba kerültek a teológiákra készülő egyetemi előfelvételisek. Nekik egyszerre másfél évet kellett sorkatonaként szolgálniuk, mert őket a diploma megszerzése után nem hívták már vissza újabb szolgálatra, mint a többieket, akik emiatt két részletben voltak katonák. A debreceniek többnyire a nyugati határzóna melletti Lentibe kerültek, a többiek pedig a Kaposvár közelében található Marcaliba.
Negyven évvel ezelőtt, 1984. augusztus 29-én vonult be e két laktanyába az az utolsó református teológusgeneráció, akiknek még 18 hónapot kellett ott eltölteniük. Sok ma már ismert név akadt közöttük, például Steinbach József dunántúli püspök és zsinati lelkészi elnök, Somogyi Péter dunamelléki lelkészi főjegyző, Kardos Ábel dunamelléki püspöki tanácsos, Bölcsföldi András, a budapesti teológia spirituálisa, és még sokan mások. Ötszáznegyven napot töltöttek ott, 1986. február 13-án szereltek le.
Fekete Károly és Kardos Ábel a nyíregyházi parókia udvarán 1984 decemberében
Drasztikus váltás
Két egykori lenti és két egykori marcali református sorkatonát kértünk arra, hogy a bevonulásuk jubileumán meséljenek az akkori másfél év tanulságairól. Elsőként arról kérdeztük őket, hogyan élték meg addigi életük és a laktanyák világa közötti kontrasztot. Kardos Ábel püspöki tanácsos kiemelte: számára a gyülekezetek és a debreceni Re otthonos közege után Lenti drasztikus váltás volt. Az ott tapasztalt közönségesség és trágárság eleinte félelemmel töltötte el, és olykor szinte zikai fájdalmat is okozott számára. Később inkább az egésznek az értelmetlensége töltötte el keserűséggel.
Bölcsföldi András spirituális szerint nehézséget jelentett a nagy korkülönbség köztük és a nem előfelvételis katonák között. „Jelentős kontraszt volt egy négy-öt évvel idősebb, kétkezi munkát látott atal fér és egy tizennyolc éves, frissen érettségizett között, aki még életében nem dolgozott, nem látott vaskályhát, és nem tudta, hogyan kell azt begyújtani” – emlékezett vissza Lentire.
Somogyi Péter dunamelléki lelkészi főjegyző Marcaliba vonult be, ugyanabba a laktanyába, ahová öt évvel korábban szintén teológus bátyja is került. „Az ő eskütételekor rosszullét lett úrrá rajtam. Azt éreztem, hogy ilyet nem tehetnek velünk. Elképzelhetetlennek tartottam, hogy én is bevonuljak” – vallotta. „Bevonulásom előtt azonban olyan bátorító igéket kaptam, és oly módon tapasztaltam meg Isten erejét, békességét, hogy az belső erőt jelentett a katonaság elhordozásához. Volt, aki kérdezte is, hogyan bírom ezt ki, és azt válaszoltam: megértettem, hogy Istennek terve van velem ezen keresztül is.”
Steinbach József dunántúli püspök és zsinati lelkészi elnök is Marcaliba került. Bár a kikerülést a családi burok-
ból ő is sokként élte meg, szerinte a kikerülés a református egyházi buborékból kifejezetten hasznosnak bizonyult az ő és társai számára. Számos hitvalló helyzetet átélve a teológusjelöltek elhívása komoly próba alá került, a legtöbbük így lélekben megerősödve kezdhette el a lelkészképzést. Emellett nagyon tanulságos volt megismerniük más közegből érkezett embereket. „Megtanultuk megszólítani és szeretni azokat, akik körülöttünk élnek, és akik közé a küldetésünk szólít” – mutatott rá a püspök.
Ellentmondásos viszony
A leendő teológusok korábban nem találkoztak a fér társadalom oly mértékben széles keresztmetszetével, mint a laktanyákban. Nemcsak ideológiai, világnézeti és társadalmi különbségek tekintetében, de abból a szempontból is, hogy sok megtört, megnyomorodott élettel szembesültek.
Teológusok látogatása a lenti Laktanyában 1985-ben
Kardos Ábel, Sohajda Mihály és Csoma Zoltán a lenti Zéta étteremben 1986 februárjában
Fotók: Bölcsföldi András, Kardos Ábel, Somogyi Péter
A tiszti hierarchiában mindenki az alá beosztottak felé élte ki frusztrációit, sokan pedig alkoholizmusba menekültek, és az arcszesztől kezdve a sósborszeszig mindent megittak, amit csak találtak. „Tanulatlanságukban, gyarlóságaikban azonban ott tükröződött életük minden problémája, és az azokból fakadó kérdések is, mindebből igen sokat tanulhattunk” – mondta Somogyi Péter. Akik kevésbé voltak ellenségesek a teológusokkal, még azok is a sztereotípiák felől közelítettek feléjük, ezért nehéz volt megtalálniuk a közös hangot. „Mindenkinek a személyiségén múlott, hogy ezekkel a különböző származású és életfelfogású emberekkel hogyan tudott kapcsolódni. Egy katonai közegben azonban muszáj volt közösségben gondolkodnunk, és szervezeti egységként végrehajtani a parancsokat, ezért nagyon komolyan össze kellett dolgoznunk” – magyarázta Bölcsföldi András.
„Megtanultuk szeretni azokat, akikhez a küldetésünk szólít.”
Steinbach József kiemelte: minden nyomorúságuk ellenére látták rajtuk azt a többet, a hit többletét, amely tiszteletet ébresztett a tisztekben, és ez hozzásegítette őket ahhoz, hogy a teológusok bizalmi pozíciókat töltsenek be, például írnokságot. Egy alkalommal nemzetközi botrány lett két teológus fogdába kerüléséből, akiket azért csuktak le, mert egyenruhában mentek templomba. Amikor a honvédelmi miniszter azonnal át akarta vezényeltetni az összes teológust máshová, ezt arra hivatkozva akadályozták meg, hogy
a bizalmi pozíciókban lévő teológusok nélkül mindkét laktanya rendszere összeomlana.
„Kissé ellentmondásosnak tűnt, hogy bár tiltották a vallásgyakorlást, mégis teológus volt a századírnok, a zászlóaljírnok, a kazánfűtő, a postahivatal vezetője. Persze, kiemelten fontos bizalmi állásban nem lehetett teológus” – mondta erről Kardos Ábel, aki maga is írnok volt. „Valószínűleg azért választottak bennünket, mert sejtették, hogy megbízhatóbbak vagyunk, mint a többség, hiszen Lentibe köztörvényes bűnözőket is hoztak szabadulásuk után. Ez az írnoki poszt nem volt hivatalos, és nemegyszer azt kellett elvégeznünk, ami a tisztek feladata lett volna, például a kiképzési terv megírását. De azt is a szemembe mondták, hogy ha kitörne valami zavargás, akkor azért simán agyonlőnének engem.”
Kísértések és próbatételek
A közeg hatással volt a teológusokra is: ez tetten érhető volt a nyelvezetük leromlásában és a katonai rétegnyelv átvételében. „A teológián is így beszéltünk egymással, de van olyan szleng, amit a mai napig nehezen vetkőzök le” – vallotta be Bölcsföldi András. Kísértés volt a reményvesztettség és az elvárásoknak való megfelelés is. A katonai eskü és az előírások sok ponton szembementek a Tízparancsolattal, őrségben például nem lehetett hezitálni egy veszélyes helyzetben, hanem élesben lőni kellett volna. Az eskü szerint az ellenséggel nem juthattak kompromisszumra, nem lehetett békét keresni, ami ellentétes a felfogásukkal. Amikor pedig ők lettek az „öregek”, az első időszakosokhoz való hozzáállás vetett fel újabb kérdéseket: lehet-e másként viselkedni, mint amit a rendszer évek alatt kialakított?
Nagy volt rajtuk a pszichés nyomás, ezt kihasználva többeket is megpróbáltak beszervezni. Steinbach József szerint ezt a laktanyai közeg mellett az is kísértéssé tette, hogy akkoriban a lelkészi karrier nem kecsegtetett komolyabb elismeréssel, sem anyagi, sem társadalmi, sem egyéb szempontból. „Legjobb tudomásom szerint a többségünk mégis helytállt, és azóta is hűségesen végzi szolgálatát, a próbatétel pedig csak megerősítette elhívásunkat” – tette hozzá. „Engem annak idején az az igeszakasz biztatott a Jelenések könyve 2. fejezetének 10. részéből, hogy »nyomorúságotok lesz tíz napig«. Arra emlékeztetett, hogy határa van a nyomorúságnak, a próbatételnek, és ez számunkra ötszáznegyven nap volt.”
Voltak, akik a halállal is szembenéztek, és nem mindenki élte túl. 1985-ben egy nemzetközi hadgyakorlaton az ezredparancsnok magához hívatta Somogyi Pétert, aki híradósként szolgált, hogy üljön be a páncélozott járműbe, menjen előre a lőtartományba, ahová éles lőszerrel lőttek a taracklövegek, és ellenőrizze, hogy pontosak-e a találatok. Ha mindenki jól végezte a dolgát, akkor van esély arra, hogy túlélje. „Útközben végig imádkoztam: Uram, ha neked kedves, hogy hirdessem még az evangéliumot, tarts meg, de ha úgy döntöttél, hogy ennyi volt az életem, akkor ezt is a kezedbe teszem” – emlékezett vissza a főjegyző. „Amikor kegyelemből visszajöttem, megértettem, hogy Istennek továbbra is van velem terve.”
Jézus Krisztus jó vitézei
A már egy éve katonáskodó előfelvételis teológusok felkarolták a frissen a laktanyákba érkezetteket, és nagyon sokat segítettek nekik, vállalva a lebukás kockázatát is. Édességeket, könyveket csempésztek be nekik, lelkialkalmakat szerveztek, és oda gyeltek rájuk. A titokban tartott áhítatok sokat segítettek abban, hogy ezt az ötszáznegyven napot ki lehessen bírni. De erőt adott az is, amikor lelkészek, gyülekezeti tagok, teológus professzorok érkeztek látogatóba. Növelte a mozgásterüket a kórustagság is, amely kimenőket tett lehetővé, a nem teológus előfelvételisekkel pedig megélhették a szolidaritást.
Isten az evangélium hirdetésére is használta őket a laktanyában. „Az volt a szívemben, hogy én alapvetően Jézus
Krisztus jó vitéze szeretnék lenni, nem pedig a Magyar Népköztársaság honvédje. A tiltások ellenére sem tehettük, hogy ne róla beszéljünk” – mondta Somogyi Péter, akinek évtizedek távlatából köszönte meg levélben egy magát kommunistának valló ú, hogy az Istenhez tartozásról és a keresztyén házasság rendjéről beszélt neki, mert ez megváltoztatta az életét. „Igenis voltak ott igére szomjas emberek. Nagyon sokan teljesen hit nélkül, kiszolgáltatottan, sodródva, üres, hiábavaló dolgokba kapaszkodva voltak jelen, és áldássá vált számukra az örömhír.”
Szabadulásélmény
Mind a négyen Isten gondviselésének megtapasztalását emelték ki az ötszáznegyven nap legfontosabb üzeneteként. „Az, hogy Isten Igéjének hatalma, ereje van, az Isten Igéje élő és ható, számomra ott, a katonaságnál minden korábbinál erősebben fölragyogott” – fogalmazta meg Somogyi Péter. „A legsötétebbnek tűnő korszakban, a legnehezebb körülmények között is az Ő jelenléte védett, oltalmában megtapasztalhattuk hatalmát. Ennek a fényében nem is a rossz élmények határozzák meg a visszaemlékezést, hanem annak bizonyossága, hogy nem kell félnem, ha a halál árnyékában járok is, mert Ő velem van.”
Leszerelésük napját valódi szabadulásélményként élték meg. „Az a pillanat, ahogyan ujjongunk a teherautó platóján, miközben kivisznek minket a vasútállomásra, örökre megmaradt bennem. Az ember tele volt reménnyel, távlattal, örömmel” – emlékezett vissza Steinbach József. „Azóta teológiailag is jobban értem, mit jelent megszabadulni valamilyen igazán szorult helyzetből. Jézus Krisztus szabadításának és feltámadásának köszönhetően mindez a felszabadultság és öröm azóta is elkísér minket. Krisztus újjászült bennünket, örök életet adott nekünk, és örök távlatokba helyezte az életünket.” Barna Bálint
Örökké süt a nap
Száz éve született Szabó Imréné Szabó Éva. Gazdag életútjából szemezgetünk.
Fotók: Családi fotóarchívum
A sárbogárdi lelkésznő lenne az első, aki tiltakozna az ünneplése ellen – állította Magyarné Balogh Erzsébet a Vigasztaló című folyóirat Szabó Éva emlékének szentelt különszámában.
Az ünneplésben mégsem vezethet most az áldott emlékű lelkipásztor szent alázata, mert nagy szükségünk van arra, hogy újra tanuljunk sírni saját és népünk bűnei miatt, ahogy arra is, hogy ébredésért könyörögjünk a Szentlélek által. Nem módszerek rendszerezett, pásztori portréba csomagolt gyűjteményével szeretnénk őt köszönteni, hanem felidézve alakját, lelki életének alappilléreit igyekszünk esélyt teremteni arra, hogy kitartásából a ma embere is erőt meríthessen.
Csak nézzük meg Szabó Éva kezét egy-egy pillanatra élete folyamán! Látjuk a hegedű vonójához szokott érzékeny és kecses kezét a második világháború alatt az oltóláncban kézből kézbe adni a vizes vödröt a fasori templom lángjai ellen harcolva, az ostrom után a menhelyről elhozott gyerekeket fürdetve, tetvezve, a Julianna Iskola pincéjében zsidó családokat rejtegetve, kvadrátírás közben szépen haladva jobbról balra, majd falusi papnéként hajnalban jószágot etetve, karácsonyi istentiszteleten két-három órát is ülve meggémberedett ujjakkal a harmónium mellett, mély hittel nyújtva a kenyeret és a bort, amikor erre az egyháztól sok évtizednyi hűséges szolgálat után felhatalmazást kapott.
Ezek a kezek arról a pazarló szeretetről beszélnek, amelyet ő maga is úgy kapott, de nem tartott meg dédelgetve, hogy el ne fogyjon, hanem szent tékozlással, semmilyen körülmények között meg nem rendülő mély, belső derűvel adott tovább.
„Jó Istenkislányból”szolgálólánya
A fasori református parókián a atal lelkészházaspár elsőszülöttje, Éva, felállva ágyacskájában kitárta a kezét az ablak felé, és rögtön a személyénél fontosabb körülményre irányította a gyelmet: Süt a nap!
Szabó Imre, a budapesti egyházmegye első esperese és a kolozsvári származású Tamás Éva gyermekének tehát nem voltak első szavai. Neki első mondata volt – és ez rögtön megfelelt életprogramnak is. A körülményektől függetlenül fókuszálni arra, ami biztos és változhatatlan:
Sárbogárdi leánykör, 1956
Isten szeretete, amely hozzánk legközelebb Jézus Krisztus kereszten szerzett győzelmében jött.
Ez volt az a gondolat, ami a kis Évában Victor János bácsi vasárnapi iskolai tanításain keresztül először megragadt. Az első megjegyzett aranymondása pedig Lukács evangéliuma 9. részének 62. verse: „Valaki az eke szarvára veti a kezét és hátratekint, nem alkalmas az Isten országára.” Ezt a tényt nyolcvankét esztendősen lejegyzett önéletírásában találjuk, melynek címéül élete első mondatát, a Süt a nap!-ot választotta.
A Fasoron túl a Julianna Általános Iskola és a Baár–Madas Református Gimnázium adták meg Szabó Éva élete korai szakaszának védettségét. Úri kisasszonynak nevelték, német nyelvű óvodát követően is gondja volt a családnak a nyelvtanulásra, ahogy a sportra is. Évának korcsolyabérlete volt télen, de vívott és rendszeresen úszott is testvéreivel együtt. Hegedülni tanult, koncertre, múzeumba, Operába járt, gyönyörű énekhangját anyai nagyanyjának, külső tulajdonságait édesanyjának tulajdonította. Édesapjáról írja, hogy ő volt az igazi „ Süt a nap” ember, akinek az arcán mindig fény ragyogott, így lehetett nemcsak testi, hanem lelki édesapja is. Éva úgy készült a kon rmációjára, mint a menyegzőjére, tizenhat éves volt ekkor, és mint minden kon rmandus, ő is megfogalmazta édesapjának egy levélben élete rövid történetét, ezen keresztül ragadva meg az alkalmat a bűnvallásra. Visszaemlékezésében nem kíméli, nem szépíti önmagát. Ez a hozzáállás, melyen keresztül jelleme érett és formálódott, hogy tanulni szerető, engedelmes „jó kislányból” Isten elhívott igehirdetőjévé, tevékeny szolgálólányává legyen. A különbség mindössze ég és föld. Jellempróbák
Már a Budapesti Református Egyházmegye leánymissziós munkása volt Éva, és az ébredés tüzében szolgált a lányok között, amikor első vőlegénye egy hónappal a tervezett esküvőjük előtt indoklás nélkül felbontotta az eljegyzésüket. Az okot, a vádakat nem Évával tudatta a volt kedves, hanem azzal a missziói körrel, melynek mindketten tagjai voltak. Ebből a baráti társaságból egyetlenegy ember ment el Évához, hogy megmutatva a kapott levelet széttépje, majd a cserépkályhába dobja ezekkel a szavakkal: „Színtiszta hazugság! Isten segítse ki magát ebből!” Szabó Imre volt az, aki egy évvel járt Éva fölött a teológián, és mindenki csak
Espinek becézte, névrokona után, akiről akkor nem sejthette, hogy egyszer közeli rokonok is lesznek még.
Férjével ötvenhét évet éltek és szolgáltak együtt, s ezt az első, határozott vigasztalást még sok követhette. Mindjárt a házasságkötésük után néhány hónappal volt rá alkalom, amikor egy orvos megvizsgálva Évát, azt mondta: törődjön bele, hogy soha nem lesz gyermeke.
Az orvostudomány akkori állapotára Isten hétszeres gyermekáldással válaszolt.
Az egyház pedig akkori állapotában a misszióra teljes forrásmegvonással válaszolt. Így Szabó Imrének és Szabó Évának is a házasságkötésüket követő harmadik évben megszűnt az addigi, misszióhoz kötődő állása. A házaspár Isten vezetésében bízva elfogadta az első felajánlott helyet: ez volt Sárbogárd, életük és szolgálatuk további helyszíne.
Bár Éva édesanyja nagyon nehezen viselte, hogy több nyelven beszélő, művelt és tehetséges lánya falusi papné lett, de Éva visszaemlékezésében nemcsak arról vall, hogy Isten már gyerekkorában odaadta neki a falu szeretetét, hanem úgy látta, egészen Sárbogárdra kerülésükig falusi életre készítette fel.
Soha nem panaszkodott és a szívében sem lázadt a kemény munka vagy a nehéz körülmények miatt, miközben igehirdetéseire készülve nemcsak a kommentárokat, hanem az angol és német nyelvű szakirodalmat is forgatta. Úgy emlékeznek rá, mint akinek nemcsak a lányok és a gyerekek között végzett szolgálata volt felbecsülhetetlen, hanem mint aki lelkigondozóként és igehirdetőként is komoly értéket hagyott maga után.
A sárbogárdi „missziós ház”
Sárbogárdon az imaórán alakult ki az első közösség. Bár kezdetben mindössze hárman vettek rajta részt, de aki hitre jutott, rögtön csatlakozott a maroknyi csapathoz. Gyermekei úgy emlékeznek erre a korszakra, hogy a sárbogárdi parókia kapuja mindig nyitva állt, és mindig történt ott valami. A faluból, az ország bármely zugából, de külföldről is érkezhetett bárki – és vendég minden napra jutott, de nem éppen előkelősége miatt keresték a parókiát. Éva így vall erről az időszakról Süt a nap című önéletírásában: „Hét kisgyerekkel állandóan küszködve az időhiánnyal, a mosogatás, a szennyes halmazaival, az öreg épület omladozó hibáival, mindig úgy éreztem, hogy rendetlenség, piszok és elhanyagoltság vesz körül.” Zsindelyné Tüdős Klára, aki olyan szeretettel tekintett a házaspárra, mintha saját gyermekei lennének, ezzel szemben így dicsérte Évát ott jártakor: „De jó nálatok! Olyan szép tisztaság, úri rend van az otthonotokban!”
A két valóságérzékelés közti különbség feloldása, azt hiszem, nem ott keresendő, hogy Szabó Éva túl szigorú lett volna magához – inkább egész lénye legmélyéből fakadt az a tisztaság, úri rend, amely az otthonukban annak ellenére érezhető volt, hogy hét gyermeket nevelni semmi esetre sem lehetett könnyű feladat.
Először lelkészi összejövetelek, csendesnapok, konferenciák helyszíne és a reformátusság karizmatikus megújulásának helye lett Sárbogárd. Ez azért is lehetett így, mert Szabó Éva sosem mondott le saját megújulása iránti igényéről.
„Tanított bátorságra”
„Bátorságra tanított” – vallja róla elsőszülött gyermeke, Szabó Imre, aki úgy emlékszik édesanyjára, mint aki sosem mondott másokat megítélő szavakat. Ennek heroikus voltát akkor értenénk meg igazán, ha az őt ért nem kevés
Szabó Imre és Éva temetésiszolgá latra indulva, Sárbogárd, 1969
Szabó Imre és Éva, 1985
vele, mert tudták, hogy nem hallgatja el, amit a Szentlélek által megért. Sokan emlékeznek rá úgy, mint aki fáradhatatlanul közbenjárt értük, féltő, nevelő szeretettel szerette a hívő népet.
igaztalan vádat számba vennénk – de nem vesszük. A Szentlélek munkájáról református egyházunkban is sokan sokféleképpen vélekednek a mai napig, és egyik csoportban sincs senki, aki meggyőződése alapjaként ne a Szentírást és Jézus Krisztus megváltó és szabadító munkáját jelölné meg. Szabó Éva és Szabó Imre szolgálata idején sem volt ez másként, mégsem lehetett könnyű átélni, hogy mind az ébredési mozgalmak vezető emberei, mind a hivatalos egyházi elöljárók nemcsak elfordultak és elhatárolódtak a szolgálatuktól, de kis híja volt csak, hogy fegyelmi eljárást indítsanak ellenük.
„Szabó Éva sosem mondott le saját megújulása iránti igényéről.”
Szabó Éva szenvedésben kiformált alázattal és szeretettel szólt azokról, akik őket megbélyegezték – mondta róla Magyarné Balogh Erzsébet búcsúztatásában.
Megtörhetetlen hite volt, soha nem panaszkodott, mert egész életét Krisztussal élte meg – vallja róla Sándor a.
Mindennapi kegyességét így idézi fel Miklós a: „Mindenkinél korábban kelt, és a nap első óráját igeolvasással, imádsággal és csenddel töltötte.”
„Imádságban élt” – összegzi Gábor a.
Pedig saját visszaemlékezésében Szabó Éva azt írja, az imádság kegyelmét nem kapta olyan bőséges mértékben, ahogy a bibliaolvasás élettápláló gyakorlatát.
Vajon sokat imádkozott Szabó Éva, vagy keveset?
Informatív lehet, hogy sokan pusztán azért keltek útra az ország különböző pontjairól, hogy együtt imádkozzanak
Ennek a szeretetnek a jele volt két állandó és meglehetősen kellemetlen kérdése is, melyekkel a Krisztussal való élő kapcsolat valódiságát rtatta Tatai István lelkipásztor emlékezése szerint, jelesül, hogy mit mondott neked az Úr Jézus az elmúlt napokban? Másfelől pedig tettél-e valakinek bizonyságot az elmúlt héten?
Ha ma kérdezne, ki tudna válaszolni? Ki érezné esetleg sértve vagy lemeztelenítve magát?
Gyermekei életük minden fordulópontján egy Igét kaptak tőle, melyek Szabó Évát is vezették és bátorították a legsötétebb körülmények között is. „Volt idő, amikor rajta kívül senki nem hitte annak az Igének az igazságát, amit az életemre kapott. Én a legkevésbé” – vallja egyik a, Gábor. De az Igének igaza lett. Szabó Éva nem szégyenült meg hitében, amivel gyermekeit és a rábízottakat egyaránt Isten Igéjéhez és nem önmagához kötötte.
Tudunk-e ilyen hittel nézni a gyermekeinkre, gyülekezetünkre, elöljáróinkra, egyházunkra, mint akik olyan harcban állnak, amelynek kimenetele nem kétséges? Ez Szabó Éva öröksége.
Nem elméleti kereszténység, hanem húsbavágóan gyakorlati. Lépésről lépésre épült, a saját szükségeit gyelmen kívül hagyó adakozásból, a Biblia mély és komoly olvasásából, az ima és az énekelt ima erejéből, a templom szeretetéből, az úrvacsorában megújuló életből a Szentlélek által.
Könnyű és naivan egyszerű lenne a hívő élet? Nem gondolom.
Nehéz és elhordozhatatlan? Még annyira sem. Az az élet, melyet Szabó Éva élt, kapcsolatokban lüktető, másokat tápláló és éltető élet, ami nem könnyű és nem nehéz – hanem valódi.
Parti Judit
Források:
Vigasztaló, A Parakletos Alapítvány testvéri körlevele, 34. évfolyam/ 2024. május Szabó Imréné Szabó Éva, Süt a nap!, Magánkiadás, 2022.
A Szabó testvérek 1968-ban
A Szabó testvérek 2019-ben
Hogy ne veszítsem szem elől a célt
Paplányból papné. Barthosné Szaszák Borbála kamaszkori könyvespolcáról szívébe íródott a misszionáriusok életútja, amely most saját sorsával fonódik össze.
2012 nyara volt, amikor Szaszák Imre törökbálinti lelkipásztor a hévízgyörki lelkészt eskette. Amikor arra került sor, hogy a menyasszony is fogadalmat tegyen, a ceremóniát vezető lelkészt valahogy nem vitte rá a lélek, hogy
a hivatalos szöveggel szólítsa fel erre. Azt mondta egészen pontosan: most mondjad Te is, Borikám!
A lány, aki négy különböző parókián nevelkedett, ezután költözött az ötödikbe, ahogy az édesapja átadta egyik
Fotók: Bach Máté
kincsét egy atal lelkész „kezébe”. Így kezdte el a maga helyén folytatni Bori a szülői házban látott szolgálatot.
A kenyér háza
Most érkezett két kisborjú a hévízgyörki parókia nyáron épült istállójába. Jól hallották, nem még több lelki irodalom, hanem borjak.
Ott pipegnek a fürjek és ugrálnak a nyulak is a borjakkal ellentétes sarokban. Az istálló és a kiskert között pedig tyúkok kárálnak, libák totyognak. A templomon túl legelnek a kecskék. Ez a mozgalmas, betlehemi hangulat nem azért alakult ki, mert a lelkészéken elhatalmasodott
A farm, ahol élünk nosztalgiája.
Önfenntartó missziós házat, csendesheteket látott maga előtt Barthos Gergely hévízgyörki lelkipásztor, amikor helyet készített a borjaknak. Amikor rákérdeztem, elárulta, ezeket már a missziónak nevelik – amiből még csak az elkötelezett szívekben látszik bármi is. A gyülekezet támogatásánál azért akad fontosabb egy lelkész életében: a felesége tapintatos, bátorító jelenléte.
Mert háttér nélkül nincs szolgálat. Meg kecskék sincsenek. Borjak meg különösen nem.
A parókia konyhájába a kiskert felőli ajtón lehet belépni, az ajtó előtt szép rendben sorakoznak a család gumicsizmái. Ez a csendélet nem az esőről, hanem az életmódról beszél: kicsiknek, nagyoknak mindennapos feladatai vannak odakint is.
A kávémba friss kecsketejet kapok, Bori saját sajtot tesz elém kóstolónak. Nyár óta készíti, kéthetenként. Tíz liter tej kell csak hozzá – mondja, meg hogy nem is hinném, milyen egyszerű.
Meg a célra szegezett tekintet sem árt – gondolom én. Mert a sajtkészítést is azért tanulta meg, hogy ha egyszer lesz itt missziós ház, ha megnőnek a borjak, a rutinnal már ne legyen gond. Ragyog, amikor mondja:
„Most még csak magunknak készítem a sajtot; tíz liter tejből egy kiló lesz, és nem bonyolult, nem nehéz és nem lehetetlen. Ha Isten kinyitja a kapukat a missziós ház létrejöttének, az a célunk, hogy az bizonyos mértékig önfenntartó lehessen.”
A
lelkészgyerek automatikusan üdvözül?
Bár vidéki parókiákon cseperedett, Bori nem a családjából hozza ezt. Így fogalmazza meg, ami a lelkészcsalád életformájából először érzékelhető volt a számára: „Az, hogy papcsaládban nőttem fel, természetesebbé tett olyan életeseményeket, mint például a temetés, és pontosan megvolt nálunk az ünnepnapok rendje is. Tizenkét évet éltünk Dömsödön, aztán tíz évet Veresegyházon, azután Törökbálinton szolgált édesapám. Ez utóbbi gyülekezetbe nagyon beépültem, nem volt könnyű Hévízgyörkre jönni. Bár az életem rendjében mindig benne volt, hogy az ünnepek nálunk nem a feltöltődésről, hanem a szolgálatról szólnak, gyerekként ezt mégsem éltem meg problémának. Elfogadtam, hogy nekünk, gyerekeknek akkor is ott kellett lennünk a templomban, ha éppen nem akartunk. Később, gimnazistaként már azért mentem, mert belső szükségem volt rá. Sokáig azt gondoltam egyébként, hogy mivel én lelkészgyerek vagyok, automatikusan üdvözülök.”
De Bori életében is eljött az a pont, amikor meg kellett értenie, hogy ez nem ilyen egyszerű. Így mesél erről: „A gimnázium után eltávolodtam Istentől. Ezzel együtt bennem volt, hogy elővegyem a Bibliát, ha problémám akadt, de ahogy rendbejöttem, félretettem. Persze, a vasárnapi istentiszteleteket nem hagytam ki ebben az időben sem, de valahogy az volt az érzésem, hogy az életem nincs a helyén, bár nem tudtam megmondani, hogy pontosan miért nincs. Szerettem a munkámat, ügyvezetői asszisztens voltam egy mérnöki irodában, mégis azt éreztem, ez kevés. 2008-ban, atal felnőttként talán éppen ezek miatt az apró, nyugtalanító érzések miatt vágytam egy csendeshétre, ahol döntést hoztam Jézus mellett, és ez a változás az egész életemre kihatott. A látványos fordulat az volt, hogy végre tudtam hangosan együtt imádkozni a szüleimmel – ez egészen addig nem ment –, és egyszerűen vágytam a szolgálatra. Olyannyira, hogy felrémlett előttem egykori gimnáziumi osztályfőnököm bátorítása, hogy menjek hittanoktatónak – rögtön láttam, mi az, ami fontosabb lenne az akkori munkámnál. Az életem újabb fejezete ezután kezdett kibontakozni: a felvételire már Gergő kísért el.”
Részei egy nagyobb tervnek
Azért Bori bevallja, felnőttként sokkal nehezebb volt megélnie egy lelkészcsalád mindennapjait – sok buktatóval kellett szembesülnie, amit gyerekként nem vett észre. Például, hogy egy papné milyen sok estét van egyedül az újszülöttel. Mégis, egy esküvővel, egy hittanoktatói diplomával és négy gyerekkel később Bori szembenézett a küzdelmeivel.
„Nem lehet úgy élni, hogy nem vagyok elégedett. Képtelenség elégedetlenkedve támogatni a társamat. A gyerekek gyorsan születtek egymás után, nagyon kimerült voltam – ami részben természetes, de amikor már csak a panasz és az aggodalom jött belőlem, arra kértem Istent, hogy vezessen ki ebből az állapotból, hadd tudjam élvezni ezt az időszakot is. Évekbe tellett, mire valóban élvezni tudtam a kisgyerekes kort. Annak a felelőssége, hogy a lelki szolgálat ebből az otthonból indul, talán inkább a férjem köszönetéből, hálájából épült.”
„A betegség megállított.
Szorosabb is lett a kapcsolatom Istennel.”
a gyerekeik számára is adott felelősségi területet és napi feladatot – imádságba fordult a lelkészházaspár életében. Azt kérdezték: ez csak a miénk lenne, vagy Istennek van nagyobb terve is?
„Tudom, hogy nekem milyen fontos volt annak idején, hogy kiszakadhassak a megszokott környezetemből egy hétre, ahol elindulhattam a hitben. Ilyen lehetőségre óriási szüksége van az embereknek ma is. Ha megnézed, milyen könyveket olvastam kamaszként – ezek mind a misszióról szóló igaz történetek. Ezeknek a nőknek az életén látom, hogyan munkálkodott bennük Isten, és ők hogyan tették kockára önmagukat Jézusért. Molnár Mária, Corrie ten Boom sorsa annyi erőt adott már nekem, akár csak a megbocsátáshoz is! Ahogy ő szemtől szembe meg tudott bocsátani annak az őrnek, aki verte és megalázta a koncentrációs táborban… Még ha nem is ilyen mélységből indulok, de a megbocsátás hozzátartozik az én életemhez is. Ezek a történetek segítettek mélyebb Isten-ismeretre. Aztán megtapasztaltam, hogy Isten nemcsak az ő életükben, hanem az enyémben is ugyanúgy tud munkálkodni. Itt van Joni Eareckson Tada élete – ami vele történt, azt csak hitben lehetett elhordozni. Az ő története viszont már sokkal személyesebben érintett, különösen, amikor kiderült az autoimmun betegségem. De most nem akarok sírni.”
A házaspár csiszolódása mind a mai napig tart, ahogy a hitbeli fejlődésük, változásuk is. A világjárvány hozta azt a változást, ami most kezd kibontakozni az életükben. Pedig Bori csak egy kis paradicsomot szeretett volna ültetni. Csakhogy nem szerettek volna magányos paradicsomtövet, így lett egy kis konyhakert – először. Aztán a tyúkok. Meg a nyulak. Meg a kecskék. Mindez – amellett, hogy
Várva a csodára 2021-ben ijesztő tünetekkel Bori hosszabb időt töltött kórházban – ennek során sclerosis multiplexszel diagnosztizálták. „Ezt csak Istennel tudtam feldolgozni – és csak belé tudok kapaszkodni azokban a helyzetekben, ha előjön egy tünet. Az elején többször kerültem vissza a kórházba,
mert nem a megfelelő gyógyszert kaptam, de mindig úgy mentem be, hogy Uram, hadd mutasson ez Rád! Mindig azt mondta nekem édesanyám, hogy ez nem a véletlen műve, velem Isten a kórházban is akar tenni valamit. Bár a betegség megállított az életben, de szorosabb is lett a kapcsolatom Istennel. Mélyebben megértettem Joni gondolatát: Addig nem érthetem meg a saját életem értelmét és célját, amíg komolyan nem veszem Isten létezését és istenségét. Az életemnek csak akkor van értelme, ha Istent dicsőítem. Ebben a helyzetben ezt a dicsőítést úgy tudtam és tudom megélni, hogy szolgálok, végzem a munkám – nem azon őrlődöm, hogy mi lesz velem, mert nem tudom. De itt és most hűségesen szeretném tenni, amit Isten rám bízott.”
Bár vannak ijesztő és kevésbé ijesztő tünetei, az orvos utasítása alapján Bori kisebb zsibbadással nem foglalkozik. Mégis, amikor egy ilyen érzet napok óta gyötörte, és úgy indult hittanórát tartani, csodáért imádkozott. „Uram, a csodáidról fogok most beszélni – kérlek, tégy csodát velem is, add, hogy elmúljon a zsibbadás, hadd beszéljek úgy a Te csodádról! Amikor megszűnt a tünet, egészen mély meggyőződéssel tudtam mondani a gyerekeknek, hogy Isten ma is tesz csodákat” – meséli Bori az átélt imameghallgatást.
„Egyelőre mindent el tudok végezni, de az az imádságom, hogy bármilyen állapotban is vagyok vagy leszek, azt lássák rajtam, hogy Jézusé vagyok, és tudom Őt dicsőíteni. Persze volt, amikor kétségbeestem, hogy ez egy gyógyíthatatlan betegség, de szinte azonnal ott volt a megnyugvás is: én Jézusé vagyok, és ez a bizonyosság olyan, mint egy hatalmas ölelés Istentől.
Nem önmagamtól mertem beállni a misszió gondolata mögé, a férjem mellé.
Egyelőre látom a tíz liter tejet kéthetente, amiből sajtot készítek – visszanézve pedig tudom, hogy mit jelent egy csendeshét annak, aki keresi az Istent.
Ennyit kérek mindig az Úrtól, hogy hadd lássam a célt, és addig, ami adatik, hadd végezzem örömmel.”
Parti Judit
A cikkben említett könyvek:
Beliczay Angéla, „Engem várnak a szigetek”, Református Zsinati
Iroda Sajtóosztálya, Budapest, 1987.
Corrie ten Boom, Börtönlevelek, CLC Kiadó, Magyarország
Corrie ten Boom, Csodálatos szeretet, CLC Kiadó, Magyarország
Corrie ten Boom, A menedék, Harmat Kiadó, Budapest, 2024. Joni Eareckson Tada, Joni, Evangéliumi Kiadó.
„Művem a királynak szól”
Már tizenegy éve a Budapesti Közlekedési Központ menetirányító diszpécsereként dolgozik a monori Koncz Tibor. Elkísértük a munkába, közben nemcsak abba nyújtott betekintést, milyen összpontosítást igényel a rábízott buszok, trolik és villamosok közlekedésének összehangolása, de arról is bizonyságot tett, hogy Isten az elhívottakat teszi alkalmassá a szolgálatra.
„Készülj fel, mert ha zűrös napot fogunk ki, lehet, hogy hozzád sem tudok majd szólni!” – jelezte Tibor interjúnk egyeztetésekor, és bevallom, nem is tudnám máshogyan elképzelni a BKK FUTÁR Központját. A fővárosi tömegközlekedés agyaként funkcionáló épületből – minden műszakot beleszámítva – nagyjából 60-70 fő irányít csúcsidőben 1500-1700 járművet, melyek naponta 2 millió 320 ezer utast szállítanak. Már elképzeltem, ahogyan a menetirá-
nyító diszpécserek egymást túlharsogva próbálnak megoldani egy-egy fennakadást, de ottjártamkor szokatlan nyugalom fogadott. Igaz, beszélgetésünkre már a munka után került sor.
„Ha valaki elkiáltja magát, hogy állunk a Gárdonyin, ami kapásból öt villamosvonalat érint, egy kicsit megemelkedik a decibel, és felbolydul az egész méhkas. Jó pontnak számít, ha valaki képes tartósan nyugodt maradni ilyen
helyzetekben” – mondja felidézve, hogy már a felvételkor is feltűnt leendő munkaadói előtt, hogy Tibort nehezen lehet kihozni a sodrából. A menetirányító diszpécsereknek nincsen egyedi járatkiosztása, az napról napra változik, sőt, akár műszak közben is, ha valahol feltűnően megnőtt a leterheltség.
Itt átlagosan 50-70 jármű tartozik egy főhöz, aki a zavartalan működésükért felel. Ebbe beletartozik a menetrend betartása és az utastájékoztató rendszereken megjelenő indulások folyamatos aktualizálása, probléma esetén új menetrend kialakítása, és az egyenletes, ütemes utasszállítás biztosítása. Hétköznaponként a FUTÁR-ból összesen 25 ezer beavatkozás történik, ami jól mutatja, mekkora munka van amögött, hogy az egyszeri utas biztosan eljusson A-ból B-be. „Tizenegy év alatt egy olyan napom volt, hogy egyetlen zavarnaplót sem kellett nyitnom.”
Koncz Tibor és a tömegközlekedés kapcsolata nem a diszpécseri munkával kezdődött, ugyanis korábban négy évig vezette a kisföldalattit egy barátja invitálására. „Miután eljöttem a Millenniumi Földalatti Vasúttól, több munkahelyen is kipróbáltam magam, amíg meg nem találtam a BKK hirdetését a menetirányító diszpécseri állásra. Itt nemcsak a nyugalmamat, de talán a tömegközlekedésben szerzett tapasztalataimat is értékelték.” Azóta több mint tizenegy év telt el, ez idő alatt pedig nemcsak hivatástudata kezdett el kialakulni, de tanulókat bíznak rá, és összességében szereti, amit csinál. „Régóta fontos számomra, hogy kapcsolatban legyek az emberekkel, és valahogyan könnyebbé tegyem az életüket. Jólesik, ha sikerül megoldani egy rázós helyzetet.”
Abból pedig minden hétre jut. A legemlékezetesebbek közé tartozik egy havas reggel, amikor a 40-es busz vonalán közlekedő járművek feléből kellett megoldania a menetrendet az útviszonyok és a balesetek miatt, vagy amikor egy felhőszakadás után egy maroknyi járműből állította vissza a közlekedést a 3-as villamos vonalán. „Tervezhetőbb, ha egy-egy kitűzött sportverseny miatt kell módosítani a menetrendeket, vagy azért, mert nagyobb delegáció érkezik a városba.”
Utasként gyakran bosszankodhatunk, ha járatunk késik vagy kimarad, és nem jutunk el oda időben, ahová szeretnénk, a helyzet menetirányítói oldalról azonban rendkívül összetett. „A menetrendnek a jármű és a járművezető is része, azaz adott időben a megfelelő vezetőnek
a megfelelő kocsival kell közlekednie. Nekünk kell megoldani, ki mikor vált, mikor van műszaki pihenője, és mikor indul el ismét – jó érzés, amikor ők is megköszönik a munkánkat” – árnyalta a helyzetet Tibor.
Elárulta: nem is tudná lejjebb adni a munkáját annál, hogy mindenki – utas és sofőr egyaránt – a legjobban jöjjön ki belőle az adott körülmények között. „Ha éppen most az a feladatom, hogy menetirányító diszpécserként dolgozzak, akkor kötelességem a tőlem telhető legjobbat nyújtani. Ezzel kapcsolatban egy Ige lett az ars poeticám a 45. zsoltárból: Művem a királynak szól. Mindent úgy kell csinálnom, hogy az Istennek tetsző legyen. Az 1Timóteus 6,6-tal együtt – valóban nagy nyereség az istenfélelem megelégedéssel –ezek az Igék békességet adnak, hogy jó helyen vagyok.”
„Hosszú hónapokig volt imatémám, hogy ez-e az én utam, a Szentlélek pedig meggyőzött.”
Tibor gyerekként a Kispest-központi református gyülekezet életébe kapcsolódott be, bár eleinte elszomorította presbiterként szolgáló nagymamáját azzal, hogy unalmasnak találta a templomba járást. „Tagja voltam a régi nagyi nek, aztán egy kilencgyermekes család érkezett a gyülekezetbe, így az i úsági szolgálat is felpezsdült. Eleinte csak a közösség miatt jártam, aztán hétről hétre egyre jobban megfogtak az alkalmakon elhangzó gondolatok is. Olyan erős i közösségünk alakult ki, hogy az abból kinövő nyolc család mai napig tartja a kapcsolatot egymással, házi csoportokat szervezünk, együtt megyünk nyaralni is.”
Megtérésének azt a pillanatot nevezi, amikor az egyik balatonszárszói REFISZ-konferencia utolsó napján igés kártyát kapott, rajta a János 7, 37-tel: Ha valaki szomjazik, jöjjön hozzám, és igyék! „Először hasított belém, hogy akkor ez ennyi? Attól kezdve az Úrhoz akartam tartozni.”
A Kispest-központi gyülekezet lelkésze tudatosan készítette fel a atalokat a szolgálatra, Tibor is elkezdett kiscsoportokat vezetni, mégis meglepte, hogy 21 évesen felkérték presbiternek. „Büszke voltam rá, gyakorlatilag továbbvittem nagymamám szolgálatát.”
Második presbiteri ciklusának eleje turbulens időszak volt Tibor életében: házasságának válsága válással végződött, otthagyta munkahelyét, gyülekezetébe pedig új lelkész érkezett. Rövid idő elteltével, válására hivatkozva abba kellett hagynia szolgálatát is. Később azonban új társat kapott Istentől, és családot alapított: feleségével ma három gyermek boldog szülei. „Sokat jelentett nekem, hogy azokban az években a Bethánia CE Szövetségben szolgálhattam. Eleinte angol junior táborokban segítőként, tolmácsként, csapatvezetőként. Aztán felkértek, hogy lektoráljam a Fénysugarak bibliaolvasó kalauzt, majd a lektorálás koordinálása mellett éveken keresztül írtam is a kiadványokba.”
Amikor családjával Monoron vásároltak házat, a nagytemplomi református gyülekezetben találtak lelki otthonra. „Örültem neki, hogy a hátsó padsorokban ülve részt vehetek az istentiszteleteken, aztán egy évvel később a lelkipásztor megkérdezte, vállalnám-e a presbiteri jelölést. Az első kérdésem az volt, hogy mit tudok én ehhez a szolgálathoz hozzátenni? Ekkor már jobban éreztem a tisztség súlyát. Hosszú hónapokig volt imatémám, hogy ez-e az én utam, a Szentlélek pedig meggyőzött.”
Tibor bemutatkozáskor nem rejtette véka alá, hogy az i úsági misszió áll hozzá a legközelebb, de a gyülekezet főgondnoka először a templomi ügyeleti szolgálatba kérte
fel, majd maga jelentkezett az istentiszteleteket közvetítő csapatba az első presbiteri ülésen. „Januárban megkeresett a gyülekezet beosztott lelkésze, hogy emlékszik a bemutatkozásomra, és lenne-e kedvem részt venni az i szolgálatban. Nagy levegőt vettem – mert ez mélyvíz a javából –, és igent mondtam. Az a célom, hogy abba a közegbe vigyük az evangéliumot, amelyben ők léteznek.”
Jézus tanítványai közé olyan embereket hívott el, akik világi mérce szerint egytől egyig alkalmatlanok lettek volna a szolgálatra. Mi, 21. századi tanítványok sem vagyunk jobbak náluk. Csetlünk-botlunk, hibázunk, rossz döntéseket hozunk – de a szívünk azért ég, hogy az evangélium örömüzenetét még többen meghallják, és hogy ez az életünkön is megcsillanjon. Akkor is, ha éppen egy, az adott vonalat nem ismerő, pótlásba beálló buszsofőrt kell elnavigálni Újbudáról a Népligetig, miközben áll az 1-es villamos forgalma, és akkor is, amikor az újonnan betérő meglátja a mosolyt az arcunkon a templom ajtajában, és azt hallja: „Isten hozott!”
Dezső Attila
A cikk megszületésében való közreműködésért köszönet a BKK Budapesti Közlekedési Központ Zrt.-nek.
Végül is mire való a Lámpás?
Az Isten előtti megállás „kellékei”: puritán, fehér falú cella és egy gyertyacsonk. Lelkész és gyülekezet. Esetleg az a Krisztus, aki a pihenést is elkészíti.
„Jöjjetek velem, csak ti magatok egy lakatlan helyre, és pihenjetek meg egy kissé! Mert olyan sokan mentek hozzá, hogy még enni sem volt idejük.”
(Márk evangéliuma 6. rész, 31. vers)
Sötétben érkezünk, későn, munka után. Hideg van, elcsigázottak vagyunk, alig találom meg a kaput, aztán végre beparkolunk a grádicsok aljára.
A lépcsősor tetején világít a ház, mintha kitárt karral várna, melegséget, biztonságot áraszt. Azt üzeni: Jó lesz itt nektek! Nem kell sötétben tapogatózni, pontosan ki van jelölve az irány: felfelé.
A grádicsok
Mi a lépcső? Fentről lefelé: körülírt zuhanás (Petri György meghatározása). Lentről felfelé: egészségvédelem (saját meg gyelés). Ha bibliai alapokra helyezzük azt a fokozatosságot, amely szusszanásnyi pihenést hagy egy-egy újabb kihívás előtt, akkor gondolhatunk a grádicsok énekére is – ez a héber nyelvű Ószövetség, a Tanakh zsoltárainak felirata a 120-tól kezdve a 134-ig –, de a hivatalos felosztás még hozzávesz legalább két, legfeljebb öt zsoltárt, ami a „hallélekhez”, vagyis a dicséretekhez tartozik.
Ehhez a házhoz egyébként huszonhat lépcső vezet, s e ténynek semmilyen szakrális jelentést nem tudok tulajdonítani. Nem lehet párhuzamot vonni a jeruzsálemi templom lépcsőivel, ez a szám nem osztható maradék nélkül hárommal, héttel vagy tizenkettővel, de még Igék sincsenek fokonként.
De nem is kellenek. Ami szokatlan: a távolság. Nagyot kell lépni. Nem tehető meg rohanva a távolság a kapu és az ajtó között.
Nagyot lépni, emelni a lábat, utána a bőröndöt –Nyomorúságomban az Úrhoz kiáltok…
Nagyot lépni, emelni a lábat – Szememet a hegyekre emelem…
Nagyot lépni – Lábunk ott áll kapuidban…
Hozzád emelem szememet…
Ha nem lett volna velünk az ÚR…
Akik az Úrban bíznak, olyanok, mint a Sion hegye…
…olyanok voltunk, mint az álmodók.
Ha az Úr nem építi a házat, hiába…
De nálad van a bocsánat…
…bízzál…
…egységben, együtt…
…áldjátok az Urat!
Fent vagyunk. Nem kell rögtön belépni, meg lehet fordulni, és végignézni a lépcső tetejéről a megtett úton.
Faragott pad, csergeszőnyeg – leülve szabadulhatunk a cipők fogságából. Még nem vagyunk bent, de már megérkeztünk.
A kulcs
Ha előttünk az ajtó, kulcsunk van a zárhoz, semmi okunk arra, hogy kívül maradjunk. Lépésről lépésre beleengedjük magunkat az elkészített kényelembe. Jövünk, letéve a kabátot, jövünk, letéve a csomagot, jövünk, kipakolva az elemózsiát, jövünk – és már megállíthatatlanul patakzanak a könnyek is.
A megérkezés és a hála könnyei, a letehető terhek könynyei.
Szeretem a munkámat, hálás vagyok a kollégáimért, a munkahelyemért, a gyülekezetemért, a lelki testvéreimért, a családom a legnagyobb kincsem – és most hálás vagyok, hogy másfél napra mindettől távol lehetek. Itt vagyunk a csendben, az egyszerűségben, minden, ami fontos, hátrahagyva, de a legfontosabb, az egy szükséges velünk van.
Az asztalon bor és kenyér – semmi több. És mindennél több.
Megtörjük, megosztjuk, kitöltjük, megisszuk.
Egyszer valaki azt kérdezte, hogy melyik kenyér volt a leg nomabb, amit valaha ettem? Erre a kérdésre sem fogok tudni igazat mondani soha, mert nem tudom.
Az biztos, hogy a leg nomabb kenyér a megtört és másokkal megosztott. A leg nomabb kenyeret mindig együtt esszük.
Íme, a langyos víz… íme, a kendő…
Kinek van ideje, kinek van módja egy kádnyi vizet ereszteni?
Bezárkózni egyedül a fürdőszobába, tükörbe nézni csendben, leülni a lócára, lábat nyugtatni a fonott szőnyegen?
De itt, a leparkolt autóval együtt megállt az idő. Erről prédikált nekem az írógép is a nappaliban, amin már csak azért is kopogtam néhány sort, hogy a hangjának ritmusa visszavezessen egy lassabb és élhetőbb, a rendszerességében megállást is hirdető élethez. Minden sor végén csendül egyet az Erika. Meg kell állni, visszahúzni a következő sor elejére a masinát.
Mintha ez a sorvégi csengő, a megállás és újrakezdés jelzőfénye lenne a Lámpás is. Hogy újra lássam az utat magam előtt – ne csak a „felezővonalat” magam mellett: eddig, és nem tovább.
Letörölve a könnyeket, a port, puha kendővel felitatva a testről a vizet, hagyom pihenni a szívem, a lelkem és az elmém. Úgy tűnik, az ember több pihentetni való részből áll. A mindenkori kellekből kimenekedve szabadjára engedem az imádságot kapkodás és zajongás nélkül.
A Lámpás berendezése az egyszerűség luxusát hirdeti. Számtalan helyen leültet. Gyere az ablakhoz! – innen közelről látom a fa kérgének egyenetlenségeit.
Ha a kertben maradok, vizsgálhatom a teremtett világ még apróbb rezdüléseit.
Itt kávézni, ott Bibliát olvasni, amott imádkozni – ha leírom, hogy szemlélődni, vajon megköveznek-e?! –, csak lenni Isten jelenlétében.
Nem várom, hogy válaszoljon, hogy megmutassa magát, hogy igazságot tegyen, leleplezzen. Csak megállok előtte úgy, ahogy vagyok. Azzal, amim van, ahol tartok, amit javíthatatlanul elrontottam kapcsolatokban, önmagammal szemben, mások felé, és azzal is, amit kaptam, de mintha nem kellene senkinek. És azzal is, ami nincs – és emberi számítás szerint már nem is lesz. Egyik sem dicsekedni való – erre a csomagra nem ugranának rá a „jófogáson”. Egyetlen vevőm van – aki már jó előre ki zetett mindent. Ő jön most is, olyan egyszerűen, tisztán, szeretetteljesen, ahogy ez a kis szállás várt a dombtetőn.
Reformáció – másként. Kimenni a mindennapokból, hogy megcsendesedett szívvel visszatérve azok is formálhatók legyenek általam.
Idén ennek az eszköze számomra a szoros baráti, testvéri kapcsolat mellet a Lámpás az úton nevű kicsiny vendégház volt Csókakőn. Maga a megtestesült zsoltár – „lábam előtt mécses a te igéd, ösvényem világossága” (119. zsoltár 105. vers) –, melynek egyik modern parafrázisáról kapta egyébként a nevét.
Draskóczy Lídia énekét a Lámpás az útont eldalolták már sokan, mindegyik felvétel kicsit mást mond. Pont a töredékessége miatt én mégis azt szeretem a legjobban, amikor ő maga énekli:
„Lámpás az úton, sötétségben fény, az éjszakában Te vagy a remény.
Szavaiddal bátoríts, a Lelkeddel gazdagíts, szívemben a béke, Jézus, Te legyél!
Ahová Te elhívsz, oda megyek én, ahová a Lelked vezet, meglátom a fényt.
Ahová Te állítasz, ott adom át önmagam, ott fogok Tenéked világítani.”
Ezzel indulok haza én magam is. Ott fogok
Parti Judit
Fotók: Sámson Réka / Simples Studio
Születésnapi torta
Hogy miért sütök tortát december 24-én? Azért, mert születésnapot ünneplünk.
Születésnapi torta nálunk mindig volt szenteste napján, hiszen Judit húgom ekkor született. Ahogy aztán külön kis családként folytattuk az életünket, a kora délutáni szomszédolós családi születésnapozás után este az ünnepi asztalra azért nálunk is felkerült az Úr Jézus tortája. Bizonyára egyik gyermekem kérdezhetett rá annak idején: karácsony, születésnap… akkor hol a torta?
Gyermekként más valóság volt számukra a testté létel. Felnőtté válásuk során lett életük komoly megtapaszta lása, hogy Jézus Krisztus valóban eljött, és várjuk Őt vissza. Ezért is hagyunk üresen egy helyet az ünnepi asztalnál idén is – az ünnepeltnek helyet készítve nálunk.
December 24-én tortát eszünk tortával – bár ez azért nem egészen igaz, hiszen még ezenfelül is sok nomság vár ránk az ünnepi asztalon…
Jó régen lehetett az, amikor dr. Szűcs Ferencné és legkisebb a, Ferenc egy telefonbeszélgetés után emlegette, hogy van egy jó tortareceptjük, csináljam meg idén az ünnepre, ők már kipróbálták : csupacsoki mu ntorta.
Elkészült akkor, de az idei ünnepre készülve újra elővettem a receptjét.
Lássuk az elkészítését!
Csupacsoki muffintorta
HOZZÁVALÓK
A mu nhoz:
4 tojás
20 dkg kristálycukor (lehet picit kevesebb is)
2,5 dl tejszín
1 dl olaj
25 dkg liszt
1 csomag sütőpor
7 dkg csokidara (én az étcsokidarát szeretem)
A krémhez:
2,5 dl tejszín
25 dkg vaj
25 dkg étcsoki (nem bevonó, hanem nom étcsoki)
15 dkg kristálycukor.
ELKÉSZÍTÉS
Előbb elkészítjük a krémet:
A tejszínt kis lábasba öntjük, óvatosan felforraljuk, majd a vajat is elolvasztjuk benne. A csokoládét is beletördeljük és beleolvasztjuk, majd a cukrot is, és keverjük, hogy nom krémes legyen.
Vigyázzunk arra, hogy mindezt viszonylag alacsony hőfokon tegyük. Csak éppen egy pillanatra kell hogy felfőjön. Ezután lehűtjük, és a hűtőbe tesszük. Néhány óra elteltével elektromos habverővel felverjük, majd a hűtőben újra pihentetjük kicsit. Ezután majd a felhasználásnál újra keverjünk rajta egyet a habverővel.
Ezután a mu n elkészítése következik:
A tojásokat a cukorral kikeverjük, majd beletesszük a tejszínt és az olajat is. A lisztet is – a sütőporral és a tortadarával elkeverve – hozzáadjuk.
A 12 darabos mu nsütőt előkészítjük (vagy olajozzuk, vagy papírkosárkával béleljük) és beletöltögetjük a masszát.
A sütőt 180 fokra előmelegítjük (légkeverésesnél 165 fokra), és 18-20 percig sütjük ( gyelem, tapogatom, és néha picit tovább sütöm néhány perccel).
Az elkészült mu nokat hagyom kihűlni a tepsiben, majd 15 perc után kiszedem, és máris jöhet a torta összeállítása.
Előkészítek egy szép nagy ünnepi tálat.
A mu nokat egyesével három része vágom, és az alsó felét körben a tálra helyezem.
A krémet nagyjából harmadolom, és az első harmadát rákenem az elhelyezett mu nokra.
Ezután a következő mu nlapok jönnek, a középső részük kerül rá a krémre szép sorban. Erre jön a második adag csokikrém. Végül a mu nok tetejét pakoljuk fel
a tortánkra. Én ezeket fejjel lefelé teszem bele a krémbe, hogy a torta lapos legyen, de annak is van egy nom játéka, ha csúcsosodnak, és kis hegyekként jelennek majd meg a krém alatt. Az utolsó adag krémmel bevonom az egész tortát. Mehet a hűtőbe néhány órára, hogy jól összeérjen. Napok múlva is nom lesz – ha maradna belőle. Természetesen vannak még lehetőségek. Például a mufnokat meg lehet locsolni likőrös vagy rumos tejjel is, amikor leraktam egy-egy sort. Végül díszíteni is lehet kedvünk szerint, hiszen szép ünnepünk van!
Ahogy minden évben, idén is elkészül az Úr Jézus születésnapi tortája. Szenteste – elolvasva a betlehemi történetet, ahogy Lukács evangélista leírta nekünk – énekelhetjük együtt, már az unokák nemzedékével is: „ Jer, mindnyájan örüljünk, és szívünkben vigadjunk, mert született Úr Jézus nekünk! ” (RÉ 403.) Együtt örülünk a karácsonyi csodának, hogy Jézus emberré lett, és boldogan ülünk le az ünnepi asztalhoz.
Timár Gabriella Ulla, a Bibliamúzeum vezetője
Tengerüveg, égősor, avagy hol rejtőzik a karácsony?
– Négy!!! – kurjantott fel a húgom, és egy ablakra mutatott lelkesen. – Nekem már ez a negyedik! De tényleg! – Én már láttam ötöt is, csak nem szóltam – bólintott rá bölcs nyugalommal a nővérem. – Jó, de csak a karácsonyfa ér! Az ablakba kiakasztott égő nem számít! – pontosította újra a szabályokat húgocskánk.
– Tudjuk. És csak a színesek. Mi is így számolunk –nyugtattuk meg kórusban. ***
Azokon a régi karácsonyokon, amikor az ünnepi vacsora az egyik nagymamánknál volt, eleinte busszal, majd amikor már autó is került a családunkhoz, azzal; hosszú utat tettünk meg hozzájuk a néptelenné váló Budapesten. Ilyenkor, hogy elüssük valamivel az időt, színes égőkkel díszített karácsonyfákat számoltunk. Akkoriban a színes égősor még újdonságnak számított, így nem is volt olyan könnyű feladat észrevenni az ablakokban, a függönyök résein át ezeket a ritka különlegességeket. Bár a nyertes sosem kapott jutalmat, mivel a valódi karácsonyfa elfeledtette velünk, a keresés és megtalálás öröme minden évben újra felizzította a lelkesedésünket, a kincsvadászat hosszú éveken át fontos része maradt az ünnepnek.
A 20. század hetvenes éveiben jártunk ekkor. Régen volt. Vagy talán nem is annyira? Hiszen a karácsony bol-
dogsága mindig, minden korszakban ugyanakkora. Akkor is, ha újdonság még a színes égő, és akkor is, ha az ünnepnek mára már magától értetődő része.
De mi is valójában a karácsony boldogsága? És igaz-e, hogy minden korszakban, mindenkinek ugyanakkora ez a boldogság? Hiszen a világon ma is élnek olyanok, akik számára karácsonyeste nem a karácsonyfaégő, de a fegyverek, esetleg épp egy légitámadás rémületes fényei világítanak. Számukra vajon mi a karácsony üzenete? Lehet-e ilyenkor üzenete egyáltalán?
Fotók: Széchey Rita családi archívum
Míg vannak, akik a háborúk és fegyverek árnyékában kénytelenek egy félelmetes, sivár ünnepre gondolni, másoknak az ajándékokra való boldog rácsodálkozás helyett éppen azért marad az elégedetlenség keserűsége, mert nekik olyan mérhetetlenül sok jutott. Annyi és annyira megszokott már az ajándék, hogy annak igazán örülni sem lehet. Már nincs az az élmény, nincs az az ajándék, ami a jóléti elárasztásban elkényelmesedett, megcsömörlött gyerkőcöt – vagy éppen felnőttet – örömre sarkallná. A hála helyett a „miért nem az a másik típus”, „ez nem is az én színem”, „van már ilyenem, mit kezdjek vele” – elégedetlensége tör elő csupán. ***
Néhány hete Dél-Angliában, az óceán partján töltöttem néhány napot. Az ott élő gyerekek kedves szórakozása a kavicsok közötti seeglass gyűjtése. Hogy mi az a seeglass? A tengerüveg? Olyan különleges, új természeti képződmény, hogy a szó az angol–magyar szótárakban még nem is szerepel, csak magyarázó leírását találjuk meg, ha sokáig kutatunk.
A tengerparton bújnak meg ezek az apró, a tenger hullámai által a kavicsokhoz hasonlóan legömbölyítettre csiszolt apró üvegdarabkák, melyeket az apály idején visszavonuló tenger kavicsos talaján lehet megtalálni. Hogy honnan származnak? Lehetetlen megmondani, de nyilvánvalóan az emberi civilizáció és a természet találkozásából jöttek létre. Ezek a darabkák ritkán nagyobbak két centiméternél, többnyire fél-egy centiméter méretűek, és még ritkábban láthatók a felszíni kavicsokon. Általában a nagyobb kavicsok alatt pihennek, keresni kell őket, félresimítva a legfelsőbb réteget, és gyelve, hol csillan meg szokatlan fénnyel a kavicságy. Találhatunk átlátszót, zöldet, sárgát és borostyánszínűt, de általános vélemény, hogy a legszebbek a türkizkék árnyalataiban pompázó üvegdarabkák. A zsákmánynak aztán lehet egyszerűen csak örülni, esetleg csereberélni, felhasználni dekorációnak, de ezüstbe foglalva ékszerként is árulják már. A felkutatásukhoz türelem kell és elszántság, ugyanakkor segít az a biztos tudat, hogy mindenhol megtalálhatók a dél-devoni partokon, így idővel egészen biztosan néhány darab elégedett tulajdonosai lehetünk.
Ahogy a kavicsokat és tengerüvegeket gyűjtöttük a rám bízott csemetékkel, izgatott keresgélésüket és a megtalálás örömét gyelve eszembe jutottak a régi karácsonyok színeségő-vadászatának boldog pillanatai.
Milyen különleges és boldogító érzés úgy kutatni valami után, hogy biztosak lehetünk abban, hogy rátalálunk!
Igaz lehet-e hát, hogy a karácsony boldogsága minden korszakban – helyen és időben – ugyanakkora?
Igen, ha nem rejtjük el mi magunk, vagy éppen nem rejti el előlünk az élet. Ha legalább akkora lelkesedéssel keressük az igazságát, mint ahogy annak idején mi, a kislányok a színes égős karácsonyfákat kerestük, vagy ahogyan a tengerparti gyerekek a kövek között rejlő tengerüveg-darabkák után kutatnak fáradhatatlanul.
Mert a karácsony ilyen ünnep. Van lényege, örömhíre, olyan, ami biztosan megtalálható. Valami, amit hiába temet maga alá az ajándékok meggondolatlan tömege, hiába
rejti el a rettegés, a háború, a gyász sötétje. Mert ez a valami, ez a mindenki által, minden korban és minden körülményben megtalálható valami egy Valakiről szóló örömhír: Immánuel, velünk az Isten!
Az, aki gonddal és szeretettel teremtette meg a világot, szerető akaratából egészen közel jött hozzánk. Annyira, hogy olyanná lett, mint amilyenek mi vagyunk. Tudja, milyen rettegni, ismeri, milyen érzés szomorúnak lenni, ismeri a gyönge emberi létet, amiben sokszor még a jónak sem tudunk jól örülni…
Immánuel: velünk az Isten, Jézusban!
Eljött és eljön a fénytelen lövészárokba, a csillogó plázába, ott szólít meg, ott ajándékoz meg kincset érő önmagával, ahol vagyunk. Érdemes keresni, a könnyeink függönyén át is meglátni, érdemes keresni a felszíni dolgokat félretolva, a mélyebb rétegekben rácsodálkozni csillogó lényére.
Áldott karácsonyt tehát mindenkinek!
Mert eljött Immánuel.
Mindannyiunkhoz.
Széchey Rita
az Ormánságba Kirándulási lehetőség
Akár többnapos osztálykirándulásoknak, gyülekezeti hétvégéknek is kiváló úti célja lehet Kákics, ahol néprajzi kiállítás és kerékpárokkal felszerelt, korszerű i úsági szállás várja az érdeklődőket.
Miért érdemes Kákicsra látogatni?
Megújult a kákicsi templom és környezete: Kiss Géza (1891–1947) lelkipásztor, néprajzkutató egykori szolgálati és lakhelyén Kiss Géza Ormánysága címmel nyílt kiállítás, a parókiához tartozó csűrt pedig i úsági szállássá alakították. Elsősorban a dunamelléki i úság, de gyülekezeteink, intézményeink számára ősszel is kiindulópontul szolgálhat az emlékhely az Ormánság történeti, hitbeli, természeti értékeinek felfedezésére.
A kákicsi I úsági Ház egész évben fogadja az i úsági és gyülekezeti csoportokat, kerékpárt is biztosítva számukra.
Szállást foglalni a fenntartó Sellyei Református Egyházközség kapcsolattartójánál, Patakné Máthé Anikónál lehet a +36 30 349 73 28 -as telefonszámon vagy a sellyeirefegyhazszallasok@gmail.com e-mail címen.
A Kákicsi I úsági Ház címe: 7958 Kákics, Pető Sándor utca 25.
