„A legfontosabb szolgálatom az volt, hogy reményt adjak”
Interjú Fodorné Ablonczy Margittal
„Nem kioktatni akarom őket, hanem odaülni melléjük”
A teológia női spirituálisa a lelkésszé válás útjáról
Rosszul működő családból egészséges hit?
A diszfunkcionális család gyógyulása a felismeréssel kezdődik
„Azt csinál, amit akar, angyalom!”
Interjú Erdős Eszterrel
„Forradalmi gondolat, hogy a munkánkra
Isten szolgálataként tekintsünk”
Harmathy András a munka teológiájáról
Faforgács a csizmában
Életútinterjú Erdélyi Tibor koreográfus-fafaragóművésszel
Az elég titka
Száz éve született Füle Lajos költő
Dunamelléken történt
Megújulásba vetett reménységgel
Bűnbánatban Isten előtt
Lelepleződés és helyreállítás
Apanyelve: magyar
Miért keresztelteti reformátusnak a gyermekeit egy ukrán rádiós?
Együtt élni a bizonytalansággal
A Nagyberegi Református Líceum a háború árnyékában
Olvastuk – ajánljuk
Új könyvek a kínálatban
A szép, az igaz és a jó
Festett táblaképek a pestszentimrei református templomban
„Kellettünk egymásnak, hogy ez megtörténhessen”
„Házasságtörténeti” interjú a Felvidékről
„Visszakaptam a gyermekem”
Tragédiáktól az Istenre találásig
Három lépés a kertben
Teremtett lényből társteremtő
Almás morzsasüti
Harmathy Ágota ünnepi receptje
Minden megváltozott
Ez így nem mehet tovább! Változásra van szükség! – Változást sürgetünk a családjainkban, a munkahelyünkön, a politikában, az egyházban, és azon belül a gyülekezeteinkben is.
Jó lenne, ha végre megváltozna a családfő: ha a sarkára állna, akkor minden rendbe jönne.
Jó lenne, ha a munkatársaim tisztességesen dolgoznának, meg persze a főnök is megváltozna, nem volna semmi probléma.
Jó lenne, ha a politikusaink értünk tennék a dolgukat, akkor boldog lenne a nép.
Jó lenne, ha a lelkészeink, egyházi vezetőink jobbak lennének, jó lenne, ha az énekeink szebben szólnának, jó lenne, ha a atalok is járnának templomba.
Jó lenne, ha megváltozna a világ.
A világ megváltozott. Isten a földre jött, közénk. Jézus meghalt a mi bűneinkért, és feltámadt, hogy nekünk életünk legyen. És ezzel minden megváltozott. Mert Jézus él, és Szentlelke által itt van velünk, bennünk. És a világ megváltozik.
Gyülekezetek születnek, lelkészek böjtöt, bűnbánatot tartanak, engedik, hogy a Lélek vezesse őket, rabok szabadulnak meg szenvedélyeik fogságból, atalok tesznek bizonyságot Isten és a gyülekezet színe előtt. Istent dicsérhetjük a munkánk által, mert a Lélek vezeti a hírszerkesztőt, a grakust, a koreográfust, a költőt, az orvost, a sajtkészítőt, a kertészt, és még a lelkészt, a püspököt is.
Amikor betesszük a süteményt a sütőbe, látszólag semmi nem történik. Csak várunk. Aztán idővel csodálatos illatok szállnak, jelét adva, hogy valami nagyon jó készül.
A Lélek munkálkodik, a világ megváltozott. Érzed Isten munkájának jó illatát?
Vajon te magad engeded-e, hogy Isten Szentlelke téged is megváltoztasson?
Ha változást sürgetsz, miért nem kezded el magadban?
Harmathy Ágota református lelkipásztor, a budapesti teológia spirituálisa
Impresszum
KARAKTER 25. – 2025. június
Felelős kiadó: Balog Zoltán, ph@raday28.hu Újságírók: Barna Bálint, barna.balint@raday28.hu; Dezső Attila, dezso.attila@raday28.hu, Parti Judit, parti.judit@raday28.hu
Dunamelléki Kommunikációs és Sajtószolgálat 1092 Budapest, Ráday u. 28., sajto@raday28.hu www.parokia.hu
Tipográ a, tördelés: Arany Imre | Layout Factory
Nyomdai munkák: Virtuóz Kiadó és Nyomdaipari K ., 2025
Felelős vezető: Tolonics Gergely
Karakter 2025. június | 25. lapszám parokia.hu 3
Együtt lenni
A Lélek mozgása kiszámíthatatlan. Titokzatos. A szél, vagyis a Lélek fúj, ahová akar. Szívesen beterveznénk, kalkulálnánk a megjelenését mi, akik szervezzük az egyházi életet a helyi gyülekezetben, az egyházmegyében, a kerületben, az országos egyházban. Hiszen kell lenni: missziói munkatervnek, ciklustervnek, stratégiának, felméréseknek, ilyen napnak meg olyan napnak… Meg kell mutatni, hogy vagyunk, hogy dolgozunk, hogy szolgálunk. Nem lehet leállni!
Mi intéztük így. Mi töltöttük fel a naptárunkat, az életünket tennivalókkal, ügyekkel, alkalmakkal – melyeket fontosságunk, nélkülözhetetlenségünk (?) tudata mozgat. Működik az egyházi nagyüzem, akkor is, ha kicsi. Nem maradhat üresen idő, hely, alkalom. S ha már így van, mennyivel szebb, igazabb, vonzóbb, áldásosabb lenne az a sok minden, amit az egyházban csinálunk, ha közben számíthatnánk a Lélek, Isten Lelke megjelenésére is. Igazán jöhetne az a Lélek, hiszen mi tele vagyunk ötletekkel, kezdeményezésekkel, jobbnál jobb módszerekkel, az evangéliumi találkozások lehetőségeivel.
Csak megállni nem tudunk. Leülni. Összeülni. Hallgatni. Várni. Kibírni a tanácstalanságot, a csendet, a töredezett imádságot. Még a végén semmittevőnek tűnhetünk, s ezt nem engedhetjük meg magunknak. Vagy az nem lenne igazán református.
Kárpátalján a Tóháti Lelkészkör minden csütörtökön találkozik. Nyolc lelkipásztor, egymás közelében. Van, aki csak bujkálva érkezhet. A háború kitörésének napjáig csak havonta egyszer jöttek össze, mert voltak, vannak fontosabb dolgok is. Éppen együtt voltak azon a reggelen, délelőttön, amikor kitört a háború. S azóta hetente találkoznak. Reggel nyolctól akár egy órán keresztül is mondják egymásnak a történeteiket, gondjaikat, örömeiket. Majd jön a napi ige. A közös megértés iránti vágyból közös felfedezések, ráismerés: az Úrra és egymásra, meg a világra körülöttük. Semmi különös – mondhatnánk. Tényleg nem különös. De nem semmi. Imádkozó közösség. Van idő, van odaszánt idő. Nem kell rohanni. Lehet élvezni egymás társaságát. Miközben ebben a kis magyar református világban ők nyolcan is annyira különböznek – mégis egyek. Együtt vannak hol az egyik, hol a másik helyen, leülnek egymás mellé, beszélgetnek, olvasnak, imádkoznak, néha egy könnycsepp is kicsordul. Majd megkínálják egymást azzal, amit a feleség vagy a gyülekezet asszonyai készítettek…
„Amikor pedig eljött a pünkösd napja, és mindnyájan együtt voltak ugyanazon a helyen, hirtelen hatalmas szélrohamhoz hasonló zúgás támadt az égből, amely betöltötte az egész házat, ahol ültek.”
(Apostolok cselekedetei 2. rész: 1-2. vers)
Talán ez hiányzik? A Lélek érkezése bizonyára nem attól függ, hogy kedvezőek-e a körülmények. De ahhoz, hogy mi észrevegyük, amikor megérkezik, ahhoz, hogy megrendüljön az életünk és a házunk, az egyházunk – ahhoz erre az összeülésre szükség lenne. Nem a Léleknek, hanem nekünk. Nem egy új programra, hanem együttlétre. Azok között, akik együtt vannak, közösségben vannak, a várakozás, a csend után a kommunióból kommunikáció lesz, a másik részesítése az életemből. Majd pedig a Lélek által megszületik az első tanítványi, apostoli prédikáció. Nem kegyes beszéd az, hanem predicare, azaz állítás. Kinyilvánítása annak, hogy ami közöttünk történt a Lélek erejében, annak jelentése és jelentősége van azok számára is, akik nincsenek jelen. Ami közöttünk a Lélek által történhet, az túlmutat rajtunk. Abból szolgálat lesz.
Balog Zoltán dunamelléki püspök
EGYMÁSTÓL TANULVA
Káposztásmegyeren a gyülekezeti közösség kultúrájává vált, hogy vezetőket nevel ki, akik magukénak érzik a szolgálatot, és akik nyitottak a tanulásra is.
Hogyan formálhatják egy hívő református közösség életét és szolgálatait a különféle gyülekezeti csoportok és kurzusok? Erre a kérdésre kerestük a választ, amikor felkerestük a Budapest-Káposztásmegyeri Református Egyházközséget. Az ottani gyülekezet ugyanis csapatorientált vezetéséről híres, és arról, hogy különféle csoportjain és kurzusain keresztül építette ki az ehhez szükséges tanítványi és munkatársi kört. Közösségi életüket jelenleg hatfős munkatársi csapat, nyolcfős vezetőtestület és nagyjából száz önkéntes szolgáló működteti. Hogy mi a titkuk? Elmondásuk szerint a közösségépítés, a személyes foglalkozás, a befogadás és gyógyulás – és mindezek alapja az evangélium hirdetése.
Vasárnapi istentiszteleteik mellett hét közben kilenc házi csoport, kétfajta bibliafelfedező csoport, hat i úsági csoport jár össze. Vannak speciális csoportjaik édesanyáknak, házaspároknak, és időszakonként indul gyászfeldolgozó csoport is. A lelki gyógyulást a Szabadság Krisztusban nevű kurzus, valamint lelkigondozói beszélgetések, házaspárkísérő beszélgetések, családterápiás lehetőségek és pszichodrámacsoportok szolgálják. Nyáron több mint háromszáz fős nagytáborban élik meg az összgyülekezeti
közösséget, júliusi napközis és ottalvós táboraikban százötvennél is több gyermeket és atalt táboroztatnak, de téli hétvégi táboraik is népszerűek.
Fotók: Vargosz
Bekapcsolódás a közösségbe
Amikor 28 évvel ezelőtt Zámbó András lelkipásztor és felesége Káposztásmegyerre érkezett, már volt itt bibliaóra, i és női kör, de nem volt olyan alkalom, amely belépőpontként szolgálhat keresztelős családok számára. Erre az igényre válaszul indították el a Keresztkérdések nevű bibliaismereti alapozókurzust, amelynek gyakorlatát külföldről vették át. Később újabb, erre épülő bibliafelfedező kurzusokat is kidolgoztak, amelyek az evangéliumokat, az Újszövetséget és az Ószövetséget veszik végig. A három éven át tartó bibliafelfedező kurzussorozat a tanítás mellett elkezdi a spirituális és mentálhigiénés érzékenyítést, valamint ízelítőt ad a gyülekezeti csoportokból is.
A kezdőkurzuson végzettek 70%-a kedvet érez arra, hogy folytassa a sorozatot vagy csatlakozzon a gyülekezet egyik csoportjához, esetleg új csoportot alapítva. A kurzus eredményességének Zámbó András szerint négy kulcsa van: a közvetlenség, az asztalközösség, az interakció és a közösségi vezetés. „A valódi titka azonban a szeretet és elfogadás, amelyet a Szentlélek tesz ellenállhatatlanná” – fogalmazott a lelkész. Megbíznak az emberekben, és szeretnek nekik önállóságot adni, hogy ne a lelkész kezét fogják, hanem közvetlenül Istenét. Fontosnak tartják, hogy a közösség ne lelkészközpontú legyen, hanem az újonnan érkezettek rögtön tudjanak egy baráti körhöz kötődni.
Az is cél, hogy minél előbb szolgálóvá váljanak, akár gazdáivá egy-egy szolgálati területnek. Az egyik gyülekezeti szolgáló, Bori például a Keresztkérdések kurzuson lett segítő. „Isten munkatársának szegődni fantasztikus élmény, és nagyon erős gyülekezetépítő szerepe van” – osztotta meg velünk tapasztalatait. „Nem gondoltam, hogy segítőként is ennyi ajándékot fogok kapni a résztvevőktől, akik az első alkalomra még összeszorított szájjal érkeztek, de a végére kinyílt a tekintetük. Amikor elmentünk a Keresztkérdések hétvégére, lényegében haza se szerettek volna jönni.
A káposztásmegyeri református közösség a lakótelep felépülése után született 1989 őszén, lakásban tartott heti bibliaórák formájában. 1990 márciusától indult rendszeres vasárnapi istentisztelet a közösségi házban. Az Attila utcai anyaegyház engedélyével Csere Gábor kezdte itt a lelkészi szolgálatot, hét év után csatlakozott hozzá a Zámbó házaspár, Hajnalka és András. 1997. június 1-én hivatalosan is megalakult a Budapest-Káposztásmegyeri Református Missziói Egyházközség. Az önkormányzati telken 2001-ben kezdődött a templomépítés Potzner Ferenc tervei alapján, 2011-ben került sor a templom felszentelésére. A templom és a gyülekezet is máig épül, fejlődik. Tagságuk és látogatóik száma a gyerekekkel együtt meghaladja az 500 főt, intézményi hittanosaik lélekszáma a 600 főt.
Karakter 2025. június | 25. lapszám parokia.hu
Nagyon jó volt végigkísérni ezt a változást, és megérezni valamit abból, mi lehetett Isten eredeti elképzelése a közösségről.”
Bori egy szolgálat alkalmával ismerte meg a Zámbó házaspárt, és amikor Káposztásmegyerre jött, rögtön magával ragadta a közösségben rejlő sokféle kincs. Mielőtt a Keresztkérdések segítője lett volna, elvégezte a Szabadság Krisztusban kurzust, amelytől nagyon sokat kapott. „Szerettem volna elvégezni a Keresztkérdéseket is, hogy jobban megértsem a gyülekezet egészének dinamikáját. András azonban arra kért fel, hogy a következő Keresztkérdések kurzuson inkább segítőként vegyek részt” – mondta Bori. Kiemelte: a kurzus fontos célkitűzése, hogy a résztvevői Istenhez, egymáshoz és önmagukhoz is közelebb kerüljenek.
Megerősödés és felszabadulás
A Szabadság Krisztusban három hónapos kurzusa már olyan tapasztalt hívőknek szól, akik a hitben ugyan elköteleződtek, de a hitharcban még nem jártasak. Itt a krisztusi identitásnak az istenkapcsolat általi megerősítésére helyeződik a hangsúly. A jelentkezőket előzetes elbeszélgetés során szűrik, elmondva nekik, mire vállalkoznak. Az önismeret és istenismeret mellett a kurzus fontos eleme az ellenségismeret is. „Harc zajlik a lelkünkért. Ez nem egy kényelmes, jóleső felismerés, de azért vagyunk, hogy feloldjuk ezt a félelmet. Leleplezzük az ördögöt, de nem ez van a fókuszban” – magyarázta a lelkipásztor. Az identitás erősítésénél a teológiai és pszichológiai értelemben vett „lelket” is gyelembe veszik.
A kurzus során négy-öt fős kiscsoportokban dolgozzák fel az aktuális témát 15-20 percben. A csoportvezetők kérdésekkel vezetik a résztvevőket, nem ítélkeznek felettük, nem korrigálnak, hanem meghallgatják őket, és kimondatják velük a felismeréseiket. A cél, hogy a beszélgetés gondolatébresztő legyen, és otthon továbbgondolják a felvetéseket, majd elvégezzék a kapcsolódó házi feladatokat. Van, hogy valaki eleinte nem tud mindent megosztani másokkal, de elég csak annyit, amennyire képes. A kurzus végén a Lépések nevű záróakkord során azután két imaszolgálatos segítségével teljesen ki kell tárulkozni. Van, hogy a kurzus után még utólagos kísérésre is szükség lehet.
A Lépésekről Bókáné Varga Ilona mesélt részletesen, aki 2012 óta jár a gyülekezetbe, és elsősorban lelkigondozói és imaszolgálatokban segít. „Bár a Lépéseknek is van lelkigondozói része, mégsem kifejezetten erről szól” – fej-
„Harc zajlik a lelkünkért. Ez nem egy kényelmes, jóleső felismerés, de azért vagyunk, hogy feloldjuk ezt a félelmet.”
tette ki. „Hét lépésen vezetjük végig a résztvevőket az imaszolgálat mentén. Ezekből négyet emelnék ki: az okkult dolgokkal való foglalkozást, a generációs bűnöket, a félelmeinket és a megbocsátást. Az előbbi háromnál inkább a rejtett dolgok felszínre hozása a cél, a negyediknél önma-
gunk szabadon engedése a bocsánat által. Megbocsátani nagyon nehéz, viszont az istenkapcsolatot is befolyásolja, ezért szoktuk hangsúlyozni, hogy amikor valóban megbocsátok, az istenkapcsolat is javul.”
Nagyon sokan egy-egy konkrét lelki sérülés miatt vesznek részt a Szabadság Krisztusban kurzuson, ahol óhatatlanul is napfényre kerülnek azok a pontok, amelyeken keresztül a gonosz támadni tud. Ha szükséges, a kurzus elvégzését kiegészítheti vagy folytathatja személyes, páros vagy csoportos lelkigondozás, pszichodráma, lelkigyakorlatos hétvégék és a témába vágó terápiák. Mindehhez egy nagyon őszinte, közvetlen bizalmi légkört kellett megteremteni az egész gyülekezeti közösségben. Bókáné Varga Ilona szerint ennek a kialakulásához nemcsak a mintaadó bizonyságtételek járulnak hozzá, hanem az is, hogy a gyülekezeti tagok bűneiket, gyengeségeiket is fel merik vállalni egymás előtt.
A természetes növekedés gyümölcsei
Beszélgetésünk során Ilona és Bori is egyetértettek abban, hogy közösségük rendelkezik egy lényeges vonással, amely nélkülözhetetlen az eredményes gyülekezetépítéshez: éreztetik a tagokkal, hogy a közösség az övék is, mégpedig úgy, hogy nagy mértékben bevonják őket a gyülekezetépítésbe.
A szolgálók megtapasztalják, hogy milyen csodálatos dolog ez, és emiatt egyre több mindenben szeretnének részt venni. A lelkészek oda gyelnek a tagokra, megismerik tálentumaikat, és az alapján javasolnak nekik szolgálati területet és munkacsoportot, ahol kipróbálhatják magukat.
A szolgálók is ezzel az attitűddel viszonyulnak másokhoz, tanulva egymástól is.
A sokféle szolgálat valódi seregszemléje az egyhetes nyári nagytábor Balatonszárszón, ahol a teljes gyülekezeti közösség együtt van. A különböző csoportok és korosztályok ott az intenzív programkínálat útján kapcsolódnak egymáshoz. Ezek egy része közösségépítő program, más
„A
felnőttek sokszor egymás gyerekeire vigyáznak, így annak is juthat gyerek, akinek nincsen saját.”
része hangulatprogram, vagy e kettő elegye. A nagytábor sokféle találkozási felületet és ismerkedési lehetőséget nyújt. „A felnőttek sokszor egymás gyerekeire vigyáznak, így annak is juthat gyerek, akinek nincsen saját” – szemléltette mindezt Zámbó András. A háromszáz körüli létszám azonban rengetegféle szolgálatot igényel, így akár 100-120 főnek is juthat lehetőség a szolgálatra.
„A közösség kultúrájává vált, hogy vezetőket nevel ki. Nagyrészt ennek köszönhető, hogy a nagytáborokhoz
adott a száz szolgáló” – magyarázta a lelkész. Már a házi csoportokban arra nevelik a tagokat, hogy ők is képesek vezetővé érni. A különféle istentiszteleti szolgálatok – ajtónállók, gyermekmunkások, zenészek stb. – szintén csoportokba tömörülnek. „A csoportok a természetes növekedés gyümölcsei. Ha túl nagyra nő egy csoport, ketté kell osztani. Ha jönnek újak, lehet, hogy új csoportot kell alakítani. A csoportvezetőkkel évente tartunk szolgálói seregszemlét, ahol játszunk, dicsőítünk, ismerkedünk, megkérdezzük a szükségeiket, látást adunk, imádkozunk.” Emellett folyamatosan képezni is kell a vezetőket. Ezt néha házon belül oldják meg, de külsős képzést is igénybe vesznek, például a Fiúság Akadémiát, a Barnabás-csoport képzéseit, bibliaiskolákat és egyéb tanfolyamokat. Egyes gyakorlatokat máshonnan vettek át, például a Gyógyító jelenlét hétvégét, más gyakorlatokat viszont ők szeretnének továbbadni. „Igyekszünk inspirálni másokat, mert van mit adnunk egymásnak. Teológusokat hívunk gyakorlatra, népszerűsítjük kurzusainkat, feleségem pedig egyházmegyei i úsági referensként is szolgál. Eközben mi is igyekszünk másoktól tanulni, mert ezáltal növekedhetünk hitben, szolgálatban.”
Barna Bálint
Fotók: Vargosz, Németh Sándor és a három gyülekezet archívumai
Ahány ifi, annyi szokás
Bár vannak formai és tartalmi keretek, amelyek valamilyen mértékben minden gyülekezetben érvényesülnek a kon rmáció és az i úsági közösségek kapcsán, igazodni kell a lehetőségekhez, adottságokhoz, igényekhez, és az i úsági szolgálatokat végző lelkipásztorok személye is meghatározza, mire nyílik mód. Három olyan gyülekezeti gyakorlatot mutatunk be, amelyek azt célozzák meg, hogy felelősségvállalásra és gyülekezeti szolgálatvégzésre neveljék az i úságot.
Angyalföld: az önállósodás útja
Az Angyalföldi Református Egyházközség vezető lelkipásztora Szloboda József budapest-északi esperes, az i úsági munkát azonban Koroknai-Tegez Ferenc egyházmegyei kirendelt lelkész és Horváth Kinga beosztott lelkész irányítja.
Náluk két évig tart a kon rmációra való felkészülés, a kon rmációt követően pedig kétféle i csoporthoz lehet csatlakozni. Természetesnek veszik, hogy az i sek közül többen szolgálnak gyülekezeti alkalmakon, hogy a nagyobb i sek már le is vezetik az i alkalmakat, és azt is, hogy az i tábort az i sek maguknak szervezik.
A kon rmációra készülést korábban Szloboda József vezette, de esperesi elfoglaltságai miatt már KoroknaiTegez Ferenc tartja az alkalmakat. Maga a kon rmáció inkább vizsgajellegű. „Csak azt tudom ellenőrizni, hogy mi az, amit megtanultak. Azt, hogy hogyan hisznek vagy hogy milyen mélységben, azt nem.Ha valaki két éven keresztül készül a kon rmációra, akkor az elég hosszú idő ahhoz, hogy megérezze: most valami más is történni fog vele, mint egy vizsga” – mutatott rá Koroknai-Tegez Ferenc. Szerinte gyelembe kell venni, hogy a 12-14 éves korosz-
tályhoz tartozó kon rmandusok még gyerekek, nem úgy gondolkodnak az egészről, mint egy felnőtt. Valószínűleg nagy részük szülői nyomásra kon rmál. Ezért is tart a felkészülési időszak két évig.
Volt, akiről csak kon rmációja után, a gyülekezet előtt tett bizonyságtételéből derül ki, milyen mély meg térésélménye volt korábban. Ezek a bizonyságtételek olykor erősebb hatással lehetnek a atalokra, mint az igehirdetés, és abban is lehet szerepük, hogy a atalok a kon rmáció után is a gyülekezetben maradjanak. A látszólag „kikonrmálók” fölött nehéz pálcát törniük, mert vannak, akik csak rövid időre tűnnek el, de később visszajönnek, mások pedig azért mennek el, mert elköltöznek a gyülekezet területéről. „Angyalföldre jellemző a folyamatos uktuáció, tizenöt év alatt a teljes gyülekezet hatvan százaléka lecserélődik.”
A kétféle angyalföldi i nem korosztályos bontásban indult, hanem bárki mehet a kon rmáció után bármelyikre, de mivel a kisi rövidebb, és előbb kezdődik, ezért oda jellemzően 17 éven aluliak járnak, a később kezdődő és hosszabb nagyi s alkalomra pedig idősebbek. A lelkész szerint mindettől eltekintve a két közösség igen hasonló, és nem jellemző, hogy az egyik vagy a másik vonzereje lenne a döntő abban, hogy a atalok melyiket választják, sokkal inkább az, hogy a szülők mikortól és meddig engedik el őket. A nagyi t ő felügyeli, a kisi t pedig Horváth Kinga. Havonta egyszer közösen is tartanak egy alkalmat a két csoportnak, de ezenfelül is előfordul, hogy benéznek egymáshoz.
Egy átlagos nagyi -alkalmon az első 30-40 percben mindenki elmondja, hogy az elmúlt héten miért ad hálát, utána egy húszperces dicsőítés következik, majd az, aki fölkészült, fölvezeti az aznapi igeszakaszt, és arról vezet le egy beszélgetést egy társa segítségével. Végül imaközösséggel zárnak, amelyből senki nem marad ki. „Tíz évvel ezelőtt még jóval kevesebb éneklés, imádság és interak tivitás volt, ma már komoly vitákra is nyitottak. Ha a beszélgetés vezetője provokatív vagy nem eldöntendő kérdéseket tesz fel, sok mindent kihozhat a többiekből.” A kisi sek még bátortalanabbak, az ő alkalmaikat Horváth Kinga egy nagyobb i ssel együtt tartja, de ők is ezen az úton indultak el.
Az alkalmakat levezető i seknek nem tartanak képzést, de sokat beszélgetnek velük. „Volt, aki elsőre olyan i t tartott, hogy leesett az állam, de aki nehezebben tudott rákészülni, az is két-három alkalom után belerázódott, és azóta nagyon jó i ket tart. Ez vonz másokat is, mert rájönnek arra, hogy igazából nem nagy varázslat az ilyesmi.”
Az i k félévi menetrendje általában úgy készül el, hogy elvonulnak egy napra böjtölni azzal az öt-hat atallal, akik tartják az alkalmakat. Igét olvasnak, imádkoznak, beszélgetnek, dicsőítenek, elcsendesülnek, és megtervezik a következő félévet.
Nyáron i sek szolgálnak az alsósok napközis táboraiban, az ottalvós hittantáborokban, és saját maguknak
szerveznek i tábort. „Ők találják ki, hova menjünk, mit csináljunk, mit együnk, én csak a teológiai hátteret teszem hozzá, a többit egyedül kell megoldaniuk. Képesek rá, mi pedig elfogadjuk azt, amit kínálnak.” Az i s szervezők felelőssége az utánpótlás kinevelése is. „Arra törekedtem, hogy minél kevesebbet szervezzek, de legyenek i sek, akik ezt jól csinálják. Egyrészt ilyen típusú ember vagyok, másrészt az esperesi ciklus szűk két éven belül lejár, és nem tudom, mit hoz a holnap. Ha és amikor fölállok, akkor az i knek úgy kell működniük, hogy észre se vegyék, hogy eljöttem.”
Fontos az i sek gyülekezeti közösségbe való integrációja is. „Az i sek jelen vannak a gyülekezetben, nem
„Mindenkinek olyan mintát érdemes követnie, amely alkatilag illik hozzá, amelyre alkalmas.”
különülnek el az istentiszteleten a többiektől. Nem látom a távolságot az i sek és a többi gyülekezeti tag között. Ha például kertrendezés van, ott atalok és öregek együtt szolgálnak, akárcsak más összgyülekezeti alkalmakon. I seink pedig nem maradnak örökké i sek, előbb-utóbb továbblépnek. Nemrég például három 26-27 éves családi okok miatt nem tudott már i re járni, ezért szerveztek maguknak online bibliakört lelkipásztori vezetéssel, amelyre ők is rendszeresen készülnek.”
Az angyalföldi i sek részt vesznek az egyházmegyei vándortréning-alkalmakon, és idén a Csillagpont református i úsági találkozón is. Ezek jó lehetőségek arra, hogy megismerjenek más atalokat és más mintákat. Koroknai-Tegez Ferenc azonban nem az a típusú ember, aki szívesen adna i vezetési tanácsokat más lelkészeknek. „Mindenkinek olyan mintát érdemes követnie, amely alkatilag illik hozzá, amelyre alkalmas. Ha ezt nem vesszük gyelembe, akkor a máshol bevált módszerekkel is kudarcot vallunk. De a lényeg mindenhol az, hogy a lelkész ne végezze el mások helyett a munkát, hanem saját képességei szerint lássa meg, hogy azok, akikkel foglalkozik, mire alkalmasak, és mit tudnak kezdeni az adottságaikkal.”
Rákoskeresztúr: a mentorálás útja
A Budapest–Rákoskeresztúri Református Egyházközségben hét éve bevezetett
struk túra gyelembe veszi, hogy a hit egyszerre megismerés, szívbéli bizodalom és engedelmesség, így mind a három aspektusra odafigyelnek a fiatalok kapcsán.
Bevezették a kétféle i t, a mentorrendszert, az évenkénti közös vizsgákat, a menet közben elvégzendő feladatokat, és csak az kon rmál, aki valóban készen érzi magát rá. A gyülekezet vezető lelkésze, Sóskuti Zoltán saját feladatkörének tekinti az i úsági szolgálatot. Az új struktúra öt lábon áll.
Az első láb, hogy csak az kon rmáljon, aki készen áll rá. „Figyelem, hogy a atalok mennyit járnak az alkalmakra és az istentiszteletekre, mennyire aktívak, és van egy tavaszi táborunk, ahol az i s munkatársakkal együtt elbeszélgetünk azzal, aki kon rmálna, majd visszatükrözzük, hogyan látjuk őt. Ha szükséges, igyekszünk elbeszélgetni a szüleivel és a hitoktatóival is, de ennek során azért próbáljuk kiszűrni a külső elvárásokat” – sorolta Sóskuti Zoltán.
A második láb, hogy minden évben minden atal vizsgázik, akár akkor kon rmál, akár nem. Mindenkinek legalább egy kérdésre válaszolnia kell – aki kon rmál, annak többre is, és ugyanezen az alkalmon bizonyságot kell tennie. A bizonyságtételt ők maguk írják meg, és fel
is olvashatják. „Csak akkor adok a fogalmazásaikra viszszajelzést, ha kérik, de nem javítom ki őket. Nem kell felnőttesnek, pontosnak lennie, csak őszintének. Erre eddig mindenki képes volt, és még a legfélénkebb, legzárkózottabb gyerek is élete legszebb pillanataként élte meg. Az egész alkalom inkább egy beszélgetés, bizonyságtétel.”
A harmadik láb, hogy az előkészítő alkalmak frontális tanítás helyett helyett i s jellegűvé váltak, dicsőítéssel, beszélgetésekkel, éves tematikákkal. Úgy is hívják ezt az alkalmat, hogy KonfIFI, mert ez vált az egyik i s közösséggé, a már kon rmáltak Oázis I je mellett.
A negyedik láb a mentorrendszer és a kapcsolódó füzet, amely összefoglalja, mit kell tudni az egyházról, a Bibliáról, a hitvallásokról. Egy felnőtt és egy i s mentor kérdezi ki a mentorálttól a megtanultakat, írja alá a füzetet, járul hozzá a kon rmációhoz és a tavaszi táboros részvételhez. Élményközpontú feladatokat is kapnak, amelyek két csoportba sorolhatók: az egyik során gyülekezeti tagokkal kell beszélgetni, interjúzni, körkérdésre válaszokat gyűjteni. A másik bibliaismereti feladatokból áll, például írni kell egy bibliai szereplőről vagy levélről.
Az ötödik láb a tavaszi tábor, ahol a kon sek együtt vannak az Oázis i sekkel. Ez sokakban mély nyomot hagy, sokan ennek hatására döntenek a kon rmáció mellett. „Akárhány évig járhatnak KonfIFI-re, de aki kon rmál és bizonyságot tesz Istenről, akkor és ott komolyan gondolja. Ezt azért tartom fontosnak, mert az egy hiteles pillanata volt az életének, amelyhez újra és újra visszatérhet. De ha nem volt az életében ilyen pillanat, ha a kon rmációja nem volt őszinte, akkor nem fog tudni hova visszatérni.”
Arra törekednek, hogy maga a felkészülés inkább élmény legyen, mint tudásátadás. „A hitről azt tanítjuk, hogy az egyrészt megismerés – ez a kognitív elem –, másrészt szívbéli bizodalom – azaz érzés vagy érzület –, harmadrészt engedelmesség – tehát akaratból is fakad.” A valódi hitátadáshoz a hitnek mind a három vonatkozását meg kell hogy szólítsák.
„A
atalok közül többen szárnyakat kaptak. Nagyra értékelik, hogy szeretik őket és kíváncsiak a véleményükre…”
Bár az i kbe néha más lelkészek és presbiterek is beugranak, Sóskuti Zoltán inkább a atalokat vonja be mentorokként. „Amikor kon rmálnak, fogadalmat tesznek arra, hogy minimum egy évig visszajárnak a következő kon rmandusgenerációhoz, beszélgetnek velük, bizonyságot tesznek, vagy csak jelen vannak, és visszajelzéseket adnak nekem. Úgy tartunk i alkalmakat, hogy mindig egy atalabbat veszünk magunk mellé.” Az a cél, hogy aki bekerül az i be, az mást szolgáljon valamilyen módon.
A lelkész oda gyel az i sek képzésére, de többen bekapcsolódtak az I úságépítők által szervezett I vezetőképzésbe, az IVK-ba is. Mindig ad visszajelzést, cserébe ő is kap visszajelzéseket. A atalok közül többen szárnyakat kaptak. Nagyra értékelik, hogy szeretik őket és kíváncsiak a véleményükre, hogy dicsérik, biztatják őket, és oda gyelnek rájuk. „Mindig azt mondom nekik, hogy kérdezzenek, hogy ne érjék be panelválaszokkal, hanem merjenek kételkedni Isten színe előtt, mert Őelőtte lehet kételkedni.” A szeretetteli és elfogadó légkörben őszinték és önmaguk lehetnek.
Az i kre nem kötelező járni, de előre szólniuk kell, ha nem jönnek. A lábukkal szavaznak: akinek forrósodik a szíve, az eljön, marad, megszólal. Hogy meddig járnak az Oázis I be, rájuk van bízva. A továbblépés legkézenfekvőbb útja egy i úsági bibliakör alapítása, vagy a csatlakozás egy meglévőhöz, amire a lelkész bátorítja is őket, de nem mindenki fogékony erre. A lényeg, hogy a gyülekezetben megkezdett úton haladjanak tovább.
A lelkész azt is vállalja, hogy ez a struktúra nehézségekkel, kihívásokkal is jár. „Egyrészt nagyon szerteágazók a feladataim, ezért sokszor nem jut elég gyelmem vagy időm mindenre. Másrészt, ha valaki elkötelezett a sport vagy a zene iránt, amit én a végsőkig próbálok tiszteletben tartani, sokszor minden szándék ellenére a sport meg a zene élvez prioritást a gyülekezettel szemben. Harmadrészt bár élő gyülekezet vagyunk, még sincs mindig anynyi mentor, ahányra szükség lenne, és nem is mindenki alkalmas mentornak. Negyedrészt pedig olykor kon iktusok, sértődések, antipátia miatt hagyják ott a atalok az i jüket, még ha a gyülekezetben, az istentiszteleteken továbbra is jelen vannak.”
A lelkésznek már harminc évnél is több tapasztalata van az i úság körében végzett gyülekezeti szolgálatban, mégis azt vallja, hogy igazából még mindig nem tudja, hogy mitől működik jól ez a szolgálati terület. „Valamikor előfordul, hogy mindent beletesz az ember, látszólag mégsem történik semmi, máskor pedig van, hogy szinte alig tesz bele valamit, és a Lélek kegyelméből mégis valódi csoda történik.”
Káposztásmegyer: a beavatások útja
Beavató rítusokkal emlékezetessé tett mérföldkövek, megtartó i s közösségek, és a gyülekezet életébe meghívó szolgálatok – ezek együttese teszi egyedivé az i úsági munkát a Budapest-Káposztásmegyeri Református Egyházközségben, ahol az i khez csatlakozást és a kon rmációt szétválasztották egymástól, mégis mindkettő maradandó nyomot hagy mind a atalok, mind a gyülekezet életében.
„Amikor 13-14 éves az ember, már nem gyerek, de még nem is felnőtt. Úgy szoktuk mondani viccesen, hogy félnőtt. A legtöbbjük nem áll még készen a kon rmációra, ezért toltuk ki azt annak idején 17 vagy 18 éves korra” –számolt be Zámbóné Ivanics Hajnalka káposztásmegyeri lelkipásztor. Ez annak ellenére nagy ugrás volt a gyüleke-
„Minden gyerek máshol tart az útján, ez is meghatározza, hogyan tud kapcsolódni.”
zet számára, hogy a korábbi kon rmáció is beszélgetésjellegű volt, nem vizsgáztatás. „A váltás eleinte sok ambivalens érzést hozott, de kitartottunk emellett, és most úgy
tűnik, nemcsak az új rendszer erősödött meg, hanem általa mi is.” Volt év, amikor emiatt egyetlen kon rmandusuk sem volt, de ezt nem érezték gondnak, mert közben megerősödött a kon rmáció bizonyságtétel-jellege.
Az i náluk nem a kon rmációval kezdődik, hanem már előtte. Az i jelenti a megtartó közösséget a atalok számára, ezért nem befutott, megérkezett emberekkel akarják feltölteni, hanem keresőkkel. „Minden gyerek máshol tart az útján, ez is meghatározza, hogyan tud kapcsolódni. Bízunk abban, hogy hatással leszünk rá, engedve, hogy olykor ő is hatással legyen ránk, de nagyon fontos folyamatában látni annak a atalnak a fejlődését, megérését. Nem várhatjuk meg a bevonásával azt, hogy eljusson a tökéletességre. A szolgálat kulcsfontosságú a kapcsolódásban: ha van feladatod, akkor a helyedet és az utadat is
könnyebben megtalálod. A nagyobb i sek ezért is szolgálnak a kisebb i sek felé.”
Hogy legyen a kon rmáció előtt is egy rituális mérföldkő, amely azt üzeni: „ide tartozol, fontos vagy”, az i k téli táboraiban egy avatási rítus erősíti meg az i sek identitását, valahová tartozását, értékességét (erről részletesebben a Kell egy jó csapat című cikkünkben olvashatnak, ugyanebben a lapszámban).
A kon rmáció egy másik mérföldkő. Az i seket abban segítik, hogy legyen egy mentoruk – i vezető, lelkész, hitoktató, presbiter vagy más gyülekezeti szolgáló –, aki támogatja, bátorítja őket a kon rmáció felé vezető úton. A gyülekezetnek sok önkéntese van, így akad választék mentorjelöltekből, csak arra kell ügyelni, hogy senkit se terheljenek túl. A kon rmáció során a atalok nem kérdésekre válaszolnak, hanem a saját megélt hitükről tesznek bizonyságot, amelyet előre megírhatnak. „Hisszük azt, hogy amikor hitvallást teszünk, és beleállunk Jézus elhívásába, akkor az Ő királyi, papi és prófétai tisztjének a részeseivé válunk. Hogy ez pontosan mit jelent egy-egy atal számára, az majd kibomlik az évek során.”
I ből jelenleg hatféle fut párhuzamosan, ugyanis átlagosan kétévente új i csoport indul el a megtartó közösséggé válás útján. Ezek korosztályonként különülnek el, de mindegyiknek megvan a sajátos jellege, amely szintén kihat arra, kik csatlakozhatnak hozzájuk újonnan. Az i nevét is ők maguk választják az induláskor. Alkalmaikon minimális a frontális tanítás, inkább játékos és interaktív foglalkozások jellemzik az együttléteket.
Toborzásuknál a lelkészek alapvetően hittanosokból merítenek, de úgy látják, a legtöbbször könnyebben jön el az a gyerek, akinek a szülei keresztyének, vagy járnak a gyülekezetbe. Amikor elindul egy új i csoport, tagjai átlagosan tízévesek, és mire a kon rmációig eljutnak, nagyon erősen összekovácsolódnak, így a „kikon rmálás” jelensége fel sem merülhet náluk. Minden évben van egy téli táboruk, egy nyári táboruk, egy őszi elutazásuk, egy farsangjuk, egy szilveszterük, és több általuk szervezett közösségi alkalmuk. Így azok, akik szívüket-lelküket is beleteszik a maguk közösségébe, nem fogják otthagyni azt hét év után.
A káposztásmegyeri gyülekezetet vezető hatfős testület csapatmunkában gondolkodik, az i k vezetőivel is rendszeresen egyeztetnek. Az i vezetők képzését elsősorban ők
végzik, de vannak, akik emellett más képzésre is elmennek. „A négy hétvégés Exodus i vezető képzés alapfokát tízen végezték el, egyvalaki pedig a képzés következő szintjét is. Minden évben 8-10 atallal megyünk az IVK konferenciára. Volt, aki az Acorn Bibliatanulmányozás vezetőképzését végezte el. Sokat tanulunk a cserkészettől. Jó a kapcsolatunk a MEKDSZ-szel: van i vezetőnk, aki ott diákkörvezető. A REFISZ tavalyi nyári tábora pedig igazi lelki szintlépést jelentett a gimis ataljainknak” –sorolta Hajnalka.
A gyülekezeti integráció egyik terepe a többgenerációs, háromszáz fős összgyülekezeti nagytábor. Oda azonban inkább azok az i sek mennek, akiknek a szülei is elkötelezett reformátusok, a többiek csak akkor, ha bevonják őket valamilyen tábori szolgálatba. „A gyülekezeti szolgálat az, amellyel meg lehet hívni az i seket a felnőtt közösségbe, ennek során indulnak el a tartós kapcsolódások.
„Az i ben bátran kipróbálhatják magukat, és közben meghallhatják, mire hívja el őket Isten.”
Ez a szolgálatvégzés is egyfajta beavatás. Ehhez viszont tudni kell, hogy mire kaptak ajándékot, mire képesek, mert ez határozza meg, milyen szolgálat jelenthet számunkra meghívást a gyülekezet mindennapjaiba. Az i ben bátran kipróbálhatják magukat, és közben meghallhatják, mire hívja el őket Isten.”
Barna Bálint
Kell egy jó csapat
Mitől lesz jó egy i , és mi a szerepe ebben a közösségi rítusoknak? Hat gyülekezet i sei együtt keresték a válaszokat ezekre a kérdésekre a Budapest-Északi Református Egyházmegye februári vándortréning-alkalmán.
Izgatott atalok álltak a csillaghegyi református templom mellett. Vendégeket vártak, ezért minden közeledő jármű hangjára felcsillant a szemük. Végül befutott egy kisbusz, és kiszálltak belőle a káposztásmegyeriek, akiket Battyányi Géza csillaghegyi lelkipásztor köszöntött. Az érkezők rögtön megnyugtatták őt: még többen fognak jönni, csak ők már nem fértek be a kisbuszba, ezért tömegközlekedéssel utaznak. És valóban, a 2025. február 7-i i vezetési vándortréning alkalmára folyamatosan érkeztek az újabb és újabb i sek – nemcsak csillaghegyiek és káposztásmegyeriek, hanem rajtuk kívül még négy másik gyülekezetből is: Árpádföldről, a Pozsonyi útról, a Cimbalom utcából és Angyalföldről.
A gyülekezeti teremben közös játékkal indult a rendhagyó foglalkozás, amelyek egyszerre szolgálták az ismerkedést, a feszültségoldást és az egymásra hangolódást – Zámbóné Ivanics Hajnalka káposztásmegyeri lelkipásztor, a Budapest-Északi Református Egyházmegye i úsági
referense jól megmozgatta őket. Ezután dicsőítéssel folytatták, a atalok választhattak maguknak dalt a hozott gyülekezeti énekeskönyvből, és nem riadtak vissza sem egy új dal megtanulásától, sem attól, hogy azt rögtön kánonban adják elő. Majd a közös imádság következett: a szolgálók az imát mondók vállára helyezték a kezüket annak jelképeként, hogy a közösség felhatalmazása által mindenki nevében szólnak az Úrhoz.
A februári vándortréning-alkalom témája az i k életét meghatározó ünnepek voltak, ennek kapcsán a káposztásmegyeriek arról meséltek, milyen szimbolikus beavatási rítusaik vannak az i k téli táboraiban. Egészen friss élményekről számolhattak be, az egyik csoportjuk ugyanis nemrég érkezett vissza egy majdnem kilencvenfős nagybörzsönyi téli táborból. Mivel Káposztásmegyeren nem 13-14 éves korban, hanem később kon rmálhatnak az isek, a téli táborok bátorságpróbái és fogadalomtételei jelentik számukra a beavatás következő fokát. Minderről nem
Fotók: Vargosz
csak Hajnalka beszélt: a atalok lelkészüket is meglepő bátorsággal álltak ki a többiek elé, hogy bizonyságtétellé tegyék élményeiket.
Megerősítő mérföldkövek
„Az ember alapvető igénye, hogy érezze, hogy fontos, hogy számítanak rá, hogy legyen helye a közösségben, hogy képes legyen gazdagítani a közösségét, hogy legyen identitása” – magyarázta koncepciójuk pszichológiai alapjait a káposztásmegyeri lelkipásztor. Ezért fontos, hogy a kétévente induló i csoportok saját nevet választhassanak maguknak, hogy részt vehessenek beavatáson a téli táborokban, és hogy ők is átsegíthessék a próbákon az
„Az
ember alapvető igénye, hogy érezze, hogy fontos, hogy számítanak rá, hogy legyen helye a közösségben…”
alattuk lévő korosztályt – természetesen szigorú korlátok között, lelkipásztori felügyelettel. „A téli tábor lényege, hogy legyen egy mérföldkő, amivel megerősítjük az i sek identitását, valahová tartozását, értékességét” – fejtette ki Zámbóné Ivanics Hajnalka.
A többféle i s korosztálynak külön téli táborokat tartanak, amelyek menetrendje általában a következő: pénteken megérkeznek, és egy igei alkalommal alapozzák meg a tábor aktuális témáját. Este már csak kisebb közösségépítő programok vannak. Szombat délelőtt igei alkalommal indítanak, majd kiscsoportos foglalkozással folytatják, és utána az általuk kesztyűsnek nevezett fogócskaszerű játék következik. Ebéd után indulnak kirándulni, majd hazaérkezve a teázás és kisebb játékok következnek. Vacsora után újabb igei alkalmat tartanak, ezután indul a nagyobb i sek által szervezett bátorságpróba, amely egy éjszakai állomásos játék csoportosan leküzdendő kihívásokkal, egyedi tematikával és élő szerepjátékos elemekkel.
Vasárnap igei alkalommal kezdődik a nap, majd a beavatás előtti feladatok következnek, amelyeket a fogadalom-
tételre futtatnak ki, és általában bizalomjátékokból állnak. „Ezek már inkább rítusként funkcionálnak, mint tényleges próbatételként. Volt, hogy körben álltunk, és ráültünk egymás térdére, de olyan is, hogy a nagyok úgy álltak be egy szélesebb ajtónyílásba, hogy az avatandók csak fölöttük tudtak átmenni, és ehhez át kellett emelniük egymást. Figyelünk arra, hogy annak se legyen ez kényelmetlen, akinek az ilyesmi kívül esne a komfortzónáján.” Ezután mondják el a fogadalmat, amelynek a szövegét korábbi isek hagyományozták rájuk, majd áldást kapnak, és egy összetartozást jelző karkötőt. A beavatás végül otthon, a templomban válik teljessé, amikor színes kézlenyomatuk felkerül a falra – örökre.
Akik mindezt átélik, azok életre szóló élménnyel gazdagodnak, amely erősíti őket. „Eddig is évek óta jártak az i be, ezután is fognak, de mégis kellenek nekik ezek a megerősítő mérföldkövek. A fogadalomtételük után pedig továbbra is i sek maradnak, és a későbbiek során ők is szervezhetnek hasonló táborokat a következő generációnak, hiszen egy téli tábor azok számára is óriási élmény, akik szervezik. Ilyenkor az új szervezők mindig felül szeretnék múlni a korábbi táborok próbáit, mi pedig arra törekszünk, hogy az időnként merész ötleteiket azért elfogadható mederben tartsuk, az aktuális tematikának pedig adjunk egy lelki ívet, amelyre a négy igei alkalommal erősítünk rá.”
Az ifisek szemével
Elsőnek Péter apostol is elbukott a bátorságpróbán, hiszen félelmében megtagadta Jézust – hangzott el a vándortréning alkalmán a témához kapcsolódó igei üzenet János evangéliumából. Hajnalka ennek kapcsán kifejtette: miután Péter háromszor megvallotta, hogy szereti Jézust, Jézus a korábbi elbukás ellenére is rábízza a juhait, mert ez a szeretet a Jézushoz tartozás egyetlen feltétele. Péter pedig megtanulta a leckét, és a hagyomány szerint élete végén kiállta a legnagyobb bátorságpróbát, amikor meghalt hitéért. A káposztásmegyeri lelkipásztor arra hívta fel a jelen lévő atalok gyelmét, hogy Jézus szolgálatához tényleg nem kell más, csak annyi, hogy valóban szeressük őt.
A vándortréningen elhangzottakra kiscsoportos körök ben re ektálhattak a atalok. A közös pontokat keresve kiderült, hogy más gyülekezetben is előfordul, hogy
nagyobb i sek szolgálnak a kisebbek felé, hogy csoportos állomásos játékot szerveznek, hogy van saját beavatási rituáléjuk, vagy hogy több párhuzamos i csoport is működik egymás mellett. Szó esett arról is, hogy mitől lesz jó egy i . A válaszok alapján ehhez elsősorban egy jó csapat kell, hiszen megfelelő szolgálótársakkal együtt dolgozni önmagában is felemelő élmény, ha pedig másoknak is tudnak ebből adni valamit, az a közös munka gyümölcse lesz. Az alkalom végül a csillaghegyiek szeretetvendégségével és kötetlen beszélgetésekkel zárult.
Az este folyamán két káposztásmegyeri i vezetőt is kérdeztünk szolgálatáról. Bori Márton jelenleg egy 25-30 fős i csoport egyik vezetője. Ennek élén egy hatfős csapat áll, amelyet ő koordinál. Szereti ezt a szolgálatot, de elismeri, hogy ezt nem mindig a legprecízebb módon végzi, így az eredményeikről nehéz utólag megmondani, mennyire az
ő érdemük. Ez szerinte azonban rámutat arra, hogy Isten is munkálkodik közöttük, áldássá téve a szolgálatukat. „Nagyon sokszor éltük meg azt, hogy minden hiányosságunk és átgondolatlanságunk ellenére valami olyan rendkívüli kerekedett ki a szervezésünkből, amely messze felülmúlta igyekezeteinket, és amelyet azóta is emlegetnek az i sek” – fogalmazott. „Ezeket nemritkán valóságos csodaként élem meg.”
„Fontos, hogy a saját korosztályunk történeteiből és bizonyságtételeiből meríthessünk erőt.”
Munkácsi Katalin i vezető számára felemelő érzés látni, ahogy az általa vezetett i sek felnőnek, emellett a hitben is növekednek. Ő is sokat kap tőlük, hiszen az irántuk érzett felelősség biztos pont az életében, amely megerősíti őt. Részt vett az összes i vezetési vándortréningen, és örömmel osztja meg másokkal élményeit. „Fontos, hogy a saját korosztályunk történeteiből és bizonyságtételeiből meríthessünk erőt” – vonta le ezeknek a találkozásoknak a legfontosabb tanulságát. „Korábban alig ismertem más gyülekezetek ataljait, mert legfeljebb csak az egyházmegyei i úsági napokon találkozhattam velük, de ezeken a havi vándortréning-alkalmakon lehetőség nyílt erre is.”
Minden résztvevő számára gyümölcsöző
Ezek a vándortréningek elsősorban mégsem találkozók, hanem havi vezetőképző alkalmak, amelyeken egy-egy bemutató jellegű i alkalom formájában lehet átadni egymásnak i vezetési tapasztalatokat, gyakorlatokat. Zámbóné Ivanics Hajnalka ezt a kezdeményezést a Budapest-Északi Református Egyházmegye i úsági referenseként indította Szloboda József esperes támogatásával még 2024 őszén. Minden alkalommal más a téma, és más gyülekezet a vendéglátó, de a részt vevő gyülekezetek a többi alkalomra is elviszik i seiket. „Szeretnénk impulzusokat adni olyan gyülekezeteknek, ahol most indul i , vagy most indul újra, esetleg szükségük lenne új lendületre” – magyarázta az i úsági referens.
„Az a vágyam, hogy az egyházmegyénkben, ahol sok gimnázium és egyetem van, még több i szülessen. Szerintem több helyen lehetséges jó i t indítani, mint ahány helyen létezik, és ahol létezik, ott is sokkal élettel telibbé válhat, ha van mögötte tudatos koncepció. Én szeretném valamilyen szinten átadni mindazt, ami nálunk működik, és ebben segítenek nekem a káposztásmegyeri i sek, akik elkísérnek a vándortréningekre.” Ezek az alkalmak egyúttal arra is jók voltak, hogy minél több i t bevonjanak az idei egyházmegyei i úsági nap szervezésébe, amelyre április 17-én, nagycsütörtökön került sor a Benkő István Református Általános Iskola és Gimnázium épületében. A vándor tréning „terepgyakorlata” pedig a júliusi egyházmegyei i úsági tábor lesz, amit ezzel a csapattal szeretnének megalkotni.
Az i vezetési vándortréningek szerepéről Szloboda József esperessel is beszélgettünk, aki kifejtette: a kezdeményezéssel a gyülekezetek atomizálódásának folyamatát szerették volna megállítani, és elindítani egy belső mozgást az egyházmegye i jei között, amely minden résztvevő számára gyümölcsöző lehet. „Abban bízom, hogy ennek köszönhetően kialakul egy i s magközösség, amely talán azokat a gyülekezeteket is ki tudja segíteni, ahol jelenleg nincs i úsági szolgálat” – fogalmazott az esperes. „Eddig csak pozitív visszajelzéseket kaptam mind a szervezők, mind a résztvevők részéről. Azt remélem, hogy ez a kezdeményezés idővel majd kinövi magát, és akár összbudapestivé is fejlődhet.”
Barna Bálint
A legfontosabb szolgálatom az volt, hogy reményt adjak
A református egyházban beiktatott első i úsági lelkésszel, Fodorné Ablonczy Margittal idézzük fel a kecskeméti i úsági misszió kezdeteit.
Senki sem jön a világra palástban, még akkor sem, hogyha nagyon komoly lelki háttérből érkezik, ahogy te is. Hogyan lettél lelkipásztor?
Édesanyám praktikus gondolkodására vall, hogy egészségügyi szakközépiskolában végeztem, s nem gimnáziumban. Számított rá, hogy a ’70-es években lelkészgyerekeket úgysem vesznek föl egyetemre. Egy műtét miatt érettségi után még egészségügyi vonalon sem tudtam sehova felvételizni, így dolgoztam egy évet, amire lehetőségként tekintettem, hogy a továbbtanulásom megérlelődjön. Ez történt, de másként, mint amire számítottam. Emberekkel szerettem volna foglalkozni, de arra nem gondoltam, hogy a lelkészi pályára kapok elhívást. Két hétig kaptam igéket folyamatosan, mire el mertem hinni, hogy ez nekem szól.
Amikor előhoztam ezt a családban – ahol nemcsak édesapám, hanem a három bátyám is lelkipásztor –, mind a négyen nagy erőkkel tiltakoztak, hogy ezt biztosan félreértettem, és édesanyám sem volt éppen lelkes.
Mindezt tudomásul véve azt mondtam, hogy legalább hadd próbáljam meg, hiszen úgy értettem meg, hogy Isten hívott el az Ő szolgálatára.
Lelkileg nem lehetett könnyű ezt felvállalni az életed legfontosabb tekintélyszemélyei előtt.
De segítség lett abban, hogy megtanuljak érvelni a női lelkészség mellett, amit később még sokan megkérdőjeleztek. Fontosak lettek az akkor megharcolt, végigrágott bibliai igazságok. Az első évet kitűnő eredménnyel végeztem, és Isten áldását látva a családom akkor megnyugodott a döntésemben. A lelkészi identitásom formálódása a gyerek- és i úsági munkával kezdődött. A zenei általános iskola zongoraleckéi után megtanultam gitározni, ami nagy segítség volt a továbbiakban, mert ha kiálltam a atalok elé egy gitárral, már félig nyert ügyem volt. Hogyan értetted meg, hogy az elhívásod a atalok felé szól?
Konkrétan nem mondta nekem Isten, hogy gyerekekhez és atalokhoz kell mennem. De nem is tiltakoztam soha a többi korosztály ellen. A tapasztalataim a Kispestrózsatéri gyülekezetből épültek, ahol édesapám nagy lelkesedéssel végezte a gyermek-istentiszteleteket. Amikor teológus lettem, átadta nekem ezek egy részét. Átláttam az ő rendjét: hat év alatt vette végig az egész Bibliát a gyerekekkel, s a hetedik évben következett a kon rmáció. Az volt az alapgondolata, hogy a kon rmáció csak erős bibliaismeretre épülhet fel.
„A lelkészi identitásom formálódása a gyerek- és i úsági munkával kezdődött.”
Magam is átéltem ezt a folyamatot, és ahogy felnőttem, sok más apró kulcs került még a kezembe a gyermekszolgálathoz, például a bábozás is. A másik tapasztalat, ami az elhívást táplálta, az az i úsági közösségem volt, amit Vándor Gyula vezetett. Az ő Jézus Krisztus iránti „szerelme” egy egész korosztályt megragadott, benne engem is.
Belém ivódott az i úsági munka, s a lelkesedésen túl a módszerek, amelyekből sokat merítettem később – például azt, hogy a úk és lányok a lelki programok idején külön voltak választva. Ez az őszinte légkört szolgálja egyébként, amiben az evangéliumból kiindulva az együttélés dolgairól is beszélni kell. Fontos felelőssé tenni a atalokat a saját lelki növekedésükért, és segíteni őket a kapcsolódások szintjén – nemcsak egymással, hanem a gyülekezet többi tagjával, hiszen így rendezhető és rendezendő minden felmerülő kon iktus.
Ezek stabil építőkövei lehetnek egy induló szolgálatnak, de nekem még mindig nem világos, hogy értetted meg, hogy a atalok közt a helyed.
Isten vezetett ebben, én követtem Őt. Adorján József esperes kikért hármunkat a Fasorba segédlelkészi évre, ahol bent kellett ülni a hivatalban délelőttönként. Ezt nem bírtam sokáig. Sok indulat gyűlt fel bennem, hogy ez így nem lelkészi szolgálat, nem csinálhatnék-e valami értékesebbet?! Engedélyt kaptam arra, hogy időseket látogassak. Ez a feladat készületlenül ért, és túl nagy lelki tehernek is bizonyult – ma már lelkigondozóként tudom, hogy egy
délelőtt nem is lett volna szabad három-négy embert meglátogatni. Akkor hozzám szegődött egy kis kon rmált csapat, és elkezdtek járni a gyermek-istentiszteletekre. Miután tönkretették az alkalmakat – hátsó sorban ülve, nevetgélve –, megkértem őket, hogy legyenek inkább a „munkatársaim” a gyermek-istentiszteleten. Akik ezt nem akarták, azok beültek a felnőtt istentiszteletre, s utána együtt beszélgettünk. Volt egy emlékezetes őrségi túránk, ahol ez a kis társaság közösséggé formálódott. Ebből a körből került ki Bölcsföldiné Türk Emese és Harmathy András is – ez a csapat Isten ajándéka volt számomra. Ezután Hollandiába mentem egy évre ösztöndíjra, ahol katechetikát tanultam, s az i úsági és gyermekmunkába
Fotók:
még mélyebben ástam bele magam. Első önálló gyülekezeti helyemre, Gerjenbe – egy 1200 lelkes kis faluba – is eljöttek a fasori atalok énekelni, bizonyságot tenni.
De a holland alapítvánnyal is megmaradt a kapcsolatom, meghívtam őket, hogy csináljanak gyermekmunkás-képzőt nálunk – Tolna megyei szinten –, és megyei gyermeknapokat is szerveztünk. Ez akkor, a ’80-as évek közepén még kuriózum volt – látta a falu, hogy valami elindult. Hívtunk holland atalokat, akik a fasoriakkal együtt ott töltöttek egy hetet a parókián – s akiket valamilyen munkával is megbíztunk a gyülekezetben, a falu pedig örömmel főzött rájuk.
Így, visszagondolva azt látom, hogy a legfontosabb szolgálatom ott akkor az volt, hogy reményt adjunk – van
jövő, érdemes imádkozni, és elkezdeni valami fontosat Isten ügyében.
Három év gerjeni szolgálat után egyszer csak kaptam egy levelet Szabó Gábortól, akivel együtt szolgáltunk Tahiban és Kölkeden kon rmandusheteken. Majd személyesen megjelent Varga László is, aki eljött Gerjenbe, és felkért Kecskemétre i úsági lelkésznek.
Ezzel a feladattal keresett konkrétan?
Igen. 1989 februárjában elhívott Kecskemétre, hogy töltsek ott egy hétvégét, és ismerjem meg azt a kisi s közösséget, amelyik ott összegyülekezett. Összebarátkoztunk a atalokkal, amiből aztán az is következett, hogy a nyári i hetet már én tartottam az Emmaus házban, amelyik ’86 óta fogadta a gyerekeket, atalokat.
A történet része, hogy 1949-ben még volt i úsági lelkész Kecskeméten, de a református iskolák államosításával megszüntették ezt a státuszt is. Negyven év szünet után, a kecskeméti presbitériumnak mégis volt reménye arra nézve, hogy ezen a szolgálaton áldás lesz, úgyhogy beiktattak – ami nagy megerősítés volt, mert addig teljes állású i úsági lelkész nem volt még az országban.
Az 1990-es év hatalmas ajtót nyitott a nagy álomra, hogy a atalokat és a gyerekeket be lehet vonzani a gyülekezetbe, és olyan közösséget teremteni a számukra, ami majd ott is tartja őket az egyházban.
A két parókus lelkész szívügye volt, hogy olyan konrmandusórákat tartsanak a ataloknak, amelyek meg-
„…ahol a teljesen ateista igazgató azt mondta, hogy ott nem kell hittanórát tartani, mert nincsenek olyan gyerekek…”
szólítják őket, és mindig voltak segédlelkészek, akik foglalkoztak velük kon rmáció után is. De az én a feladatom volt az is, hogy a városi hittanoktatást újraindítsuk – először a gyülekezet termeiben, majd 1990-től már kimehettünk az iskolákba is csoportokat szervezni. Ez a törekvés váratlanul sokakat megmozgatott, s hirtelen az lett a legnagyobb gondunk, hogy nem volt elég hittanoktató.
Bementem akkor az egyik gimnáziumba Kecskeméten, ahol a teljesen ateista igazgató azt mondta, hogy ott nem kell hittanórát tartani, mert nincsenek olyan gyerekek.
Az ön kötelessége az, hogy nekem termet biztosítson, de hogy odajöjjön egy atal, az már az én dolgom – vágtam vissza akkor kicsit vakmerően, mint akinek semmi vesztenivalója nincs.
A kémiaszertárban gyűltünk össze négyen. A következő évben már barátságosabb volt, s a négy ember között ott volt Kodácsy Tamás is, aki lelkipásztor lett.
Az „aranykorban”, az 1990-es években, nyolc csoportban folyt vasárnaponként gyermek-istentisztelet, és nagyjából ötszáz hittanos volt a város iskoláiban.
Az általunk szervezett megyei képzések eredményeként több gyerekmunkás és hitoktató is formálódott, de később elkezdődött a hivatalos hitoktatóképzés is Nagykőrösön.
Nem volt ellenszél az egyházi vezetés szintjén?
Ami városi vagy egyházkerületi szinten lett volna, azt az akadályt Varga László legyőzte helyettem, annyira akarta és küzdött érte, őt egyértelműen Isten vezette. Nekem csak az volt a dolgom – ahogy ő mondta később –, hogy töltsem meg azt a helyet, azt a teret, amit ő előkészített, amit kiharcolt és felépített.
Amikor megérkeztél, hány atal fogadott?
Nagyjából tizenöt-húsz fő várt, majd egyre többen csatlakoztak.
Elmentem a város három főiskolájára bibliaköröket tartani, amit először „ lmklubnak” szerveztünk, de akikkel ott kezdtünk beszélgetni, azok nagy része felnőtt konrmációval valóban megérkezett az egyházba.
Óriási volt a missziós terület: gyerekektől a atal felnőttekig. Napi tizenhét órát dolgoztam az első három évben. Egyedülálló voltam, nagy lelkesedéssel. A kis, falusi szolgálati hely után úgy éreztem, hogy Kecskeméten mindent lehet. (Nevet.)
1990-ben visszakapta az egyház a gimnáziumot, majd 1994-ben az általános iskolát is. Időközben abban a szolgálatban, ahol addig egyedül voltam, négyen lettünk. I úsági lelkész, hitoktató lelkész és vallástanár. Emmausban nyaranta három gyermek-, két kon rmandus- és több i úsági hetet is tarthattunk – a gimnáziumi gólyaheteken
kívül –, s ezek mindegyike sokszor hetven-nyolcvan fős tábor volt.
Hogyan lett telített az Emmaus ház egész nyáron? Hogyan értetted meg, hogy mit kell csinálni? Mindig van ezer és egy választásunk.
Alapvetően az volt a mozgatórugója a gondolkodásomnak, hogy Jézus Krisztust mindenkinek meg kell ismernie, és minél hamarabb megismeri, annál jobb, mert ez az ismeret megőrzi majd a helyes úton.
A missziói tűz nagyon erőteljes volt bennem: ott voltam a Re sz alakulásánál is, mert hittem abban, hogy egy i úsági mozgalomnak óriási lehetőségei vannak országos szinten. Az ő felkérésükre írtam meg a két i úsági munkáról szóló kis könyvemet is.
Egy újabb mérföldkő volt az életemben a kötelező iskolai jelenlét, az intézeti lelkészi feladat. Nagy változás, még nagyobb lehetőségekkel. Ehhez pedagógiát is kellett tanulnom, mert egy iskola életébe kellett a hittant beilleszteni, amihez nem voltak mintáink. Más módszerekre volt szükség, mert oda már nem „önként” jártak a atalok.
Mindent összevetve azt gondolom, hogy ez egyfajta kegyelmi időt, ébredési időt jelentett ott, akkor Kecskeméten. Volt benne rengeteg munka, amelynek csak egyik része volt a tanítás, másik része a közösség megélése, a harmadik pedig a szolgálatok kiosztása – akkor nagyon komolyan
foglalkoztam a lelki ajándékok kérdésével is. A közel nyolcvan atal növekedésre várt, nem lehetett parlagon hagyni senkit, hiszen Isten mindenkivel tervez.
A atalok szolgálatvállalásából többféle misszió is elindult: iszákosmentő misszió és kórházi szolgálat, de természetesen részt vettek a gyermek- és i úsági munkában. Ebből a nagy létszámú i ből sokan lettek iskoláinkban tanítóink, tanáraink, diakónusok, de lettek lelkészek és presbiterek is. Ki-ki megtalálta a saját helyét, és beilleszkedett a gyülekezetbe. Mindez jórészt nem rajtam múlt, hanem Isten terve és ajándéka volt. Mi megértettük és megcsináltuk. Ennyi történt.
Azt mondod, hogy ez az Isten kegyelme, és így van, merthogy kegyelemből élünk. De tényleg csak ezen múlott egy i úsági ébredés?
Nem tudom másnak tulajdonítani, mint hogy engedelmesek voltunk. Nem volt túl sok időm gondolkodni, tervezgetni, kizárni a bizonytalan részeket, hanem amit megértettem, azt megcsináltam. Az első lépés egy hatestés i úsági evangelizáció megszervezése volt, s ennek első gyümölcseként jött ez a hatalmas i s létszám. Imádkoztunk, és napról napra egyre többen lettek, és ott is maradtak.
A szülők nem örültek, hogy miért maradnak ott a atalok éjszakáig, pénteken és szombaton is – amikor tanulhatnának is… –, azután szerveztünk „házi i ket”, s akkor már támogatták, mert látták, hogy jó közösséget találtak.
A személyes kapcsolatok ápolását mindig nagyon fontosnak tartottam, a atalok erőteljesen jelezték vissza, hogy erre szükségük is van. De a közösségteremtésben kapott készségeimet is javukra használtam. Ez a pásztori szemlélet, nem?
Mondhatjuk így is. Volt lelkigondozás, bátorítás és szolgálatba állítás, de volt védelem is. Megjelent például egy későbbi i úsági evangelizáción egy dunaföldvári szekta négy tagja, akik az őskeresztények mintáját követve kommunában éltek, és elkezdték szólítgatni a frissen hitre jutottakat. Ellenük nagyon határozottan léptem fel, arra kértem őket, hogy hagyják békén a kecskeméti i t. Később ez a határozott fellépésminta más városban is megmentett egy közösséget, amikor egy valamikori i s visszaemlékezett erre. Az egész ébredési időnek nagyon fontos része volt, hogy nem egyedül szolgáltam, ahogy abban is, ami aztán tovább élt belőle. Az i a maga természetes rendjében részben pároskör, majd családos kör lett – aminek most ünnepeltük a harmincadik évfordulóját.
Mindig lelkesen jöttek munkatársak, s azt látom, hogy amit csak én akartam, az nem maradt meg.
Viszont a gyümölcsök nagy részét láthatod a mai napig…
Igen, és nagyon hálás vagyok értük. De látom a hiányokat is. Azokat is látom, akik elvesztek útközben, akiket nem sikerült megtartani. Próbálom vigasztalni magam, hogy nem érthetek mindenhez és mindenkihez, s végső soron ők a jó Pásztor bárányai, nem az enyémek – de fáj látni a régi névsorokat. Mindig mindenkit az Úristenre bíztam, hiszem, hogy igaz, hogy Ő meg tud ott is szólítani, ahol én már nem, vagy ahol én rosszul szóltam. Imádkozunk értük – akik jelen vagyunk a gyülekezetben. A magvető sem csak a jó földbe szórja a magot, és a magról is mindig Isten gondoskodik. Biztosak lehetünk benne, hogy „nem tér vissza hozzá üresen”.
Parti Judit
„Nem kioktatni akarom őket, hanem odaülni melléjük”
Nem mintalelkész, tapasztalatával mégis segíthet, elsősorban a leendő női lelkészeknek – vallja Harmathy Ágota. A budapesti teológia női spirituálisával hiányzó szülői mintákról, bizalomépítésről és a közös sütögetésben rejlő lehetőségről is beszélgettünk.
Tapasztalt – ez volt az első szó, amit a teológusok feleltek arra a kérdésre, hogy milyen női spirituálist szeretnének. Egyfajta mentori kapcsolat igénye jelenik meg ebben. Mennyire jellemző ez rád?
Egy lelkész feladata – akárhol is szolgáljon – végül is ez, a mentorálás, vagy mondjuk inkább így: tanítványképzés. Nekem ez mindig is fontos volt; Jézus tanítványaként tanítvánnyá tenni másokat, és aztán együtt menni az úton Mesterünk nyomában. Amikor a férjemmel Szentendrére kerültünk lelkészként, az óvodánkban és az iskolánkban – ahol intézményi lelkészként szolgáltam –is ugyanezt tettem.
Miért váltottál az egyetemista korosztályra?
Az óvodában, az iskolában és a gyülekezetben túl sok volt a feladatom, mérlegelnem kellett, hogy mit teszek le. Legkönnyebben az iskolában voltam helyettesíthető,
a hittant át tudtam adni valakinek, akiben biztos voltam, hogy jól fogja csinálni.
Bölcsföldi Andrással, a teológia spirituálisával régóta ismerjük egymást, ő biztatott, hogy adjam be a jelentkezésemet ide. Nem akartam. A motivációs levelet is nagy kínnal írtam meg. Tudtam, hogy többen is beadták a pályázatot, úgyhogy bennem teljes nyugalom volt, hogy nem engem választanak – le is írtam, hogy csomó mindent felsorolhatnék, amiért nem vagyok alkalmas erre a feladatra. Egyedül azért jelentkeztem, mert tudtam, hogy Isten nem akarja, hogy miután leadtam a szolgálataimból, bánatomban otthon takarítsak.
Ha nem adom be a jelentkezésem, az részemről hitetlenség lett volna. Átvettem volna az irányítást az életem fölött, és Istennek egy kis esélyt sem adtam volna, hogy Ő döntsön, hogy Ő vezessen.
Aztán persze az interjún megkérdezték, tudok-e kisbuszt vezetni.
És tudsz?
Nem. Illetve nem szeretnék. (Nevet.)
Mégis úgy gondolták, hogy mivel van sok gyülekezeti tapasztalatom, és a teológushallgatók az én gyerekeim korosztálya, tudom, milyen lmeket néznek, milyen zenét hallgatnak, hogy a meccs vagy a Forma–1 mennyire fontos, van kapcsolódási felületünk, miközben távolabbról tudok ránézni az őket ért hatásokra, talán mégis alkalmas leszek. Kicsit olyan, mint egy anya gura.
Ez hiányzik a atal felnőtteknek?
Talán az apa gura jobban hiányzik. Azért jó, hogy ketten vagyunk spirituálisok – egy fér és egy nő –, mert vannak olyan lányok, akik Bölcsföldi Andráshoz fordulnak inkább, hiszen hiányzik az idősebb fér jelenléte az életükből. Engem viszont keresett már meg atalember komoly hivatásbeli kérdéssel.
Sokszor a gyakorlati dolgokra is kíváncsiak a teológusok. Az első csendesnapon, miközben együtt ebédeltünk, beszélgettünk, az egyik ú mondta, hogy ő most teljesen más dolgot szeretne kérdezni: hogy kell savanyítani a káposztát. Meghirdettem egy programot Süssünk együtt Ágóval! címmel, ahol praktikus dolgokat tanulunk együtt, süteményt sütünk, főzőcskézünk. Ezt szeretik. Havonta egyszer van, be lehet oda esni, és amikor betesszük sülni a sütit, vagy amíg a közösen elkészített étel rotyog a tűzhelyen, lehet beszélgetni.
Mire van még szükségük a jó recepteken túl?
Az első, amit érzékeltem a diákok között, a bizalomvesztés. Nagy vágyam és imádságom, hogy a bizalmat valamiképpen segítsek helyreállítani. Ehhez szükséges a jelenlét, ahol csak tudok, igyekszem ott lenni. Kértem, hogy havonta egyszer – mint egy közülük – hadd prédikáljak a déli áhítatokon, mert hiszek abban, hogy Isten igéjének a hirdetése lelkigondozói funkciót is betölt. Amit egy személyes beszélgetésben nem tudok elvégezni, azt egy igehirdetésben Isten igéje elvégzi.
Egy-egy déli áhítat után egyébként gyakran meg is szólítom azt a diákot, aki tartotta, hogy visszajelzést adjak neki. Igénylik ezt, és nem úgy veszik tőlem, hogy ez most kettest adott vagy leszólta a prédikációjukat, hanem le tudunk ülni beszélgetni róla, és segítségnek veszik.
Vizsgaidőszak van, mit tud ilyenkor tenni egy spirituális a teológián?
Mivel szervezett programunk ilyenkor nincs, azt gondoltam, hogy ez kicsit csendesebb, nyugalmasabb időszak az évben, de egészen máshogy van, mint képzeltem. Nagy örömömre a teológusok gyakran térnek be hozzánk ilyenkor is, nagy a forgalom a spirituálisok szobájában; olykor kialvatlanul, kétségbeesve esik be valaki, vizsga előtt vagy épp megkönnyebbülve, örömmel egy vizsga után vagy tanulás közben. Nagyon jókat beszélgetünk, lélekemelő, erőt adó közösségben vagyunk együtt – nekem ez talán még jobban is tetszik, mint a szorgalmi időszak. A felsőbb évesek talán már a jövőre is többet gondolnak. Úgy képzelem, különösen a teológákat foglalkoztatja a család és a hivatás összehangolása. Fordulnak hozzád tanácsért ez ügyben?
Nem szembesülnek ezzel a kérdéssel. Harminc év szolgálat és öt gyerek után elmondhatom: ezt jó lenne előre végiggondolni, vagy legalább beszélni róla. Csakhogy változott is a világ ahhoz képest, amikor én jártam a teológiára, az egyenrangúságot sokszor összemossák az egyformasággal, pedig fér és nő nem ugyanolyanok. Amikor öt gyermeket megszültem, szoptattam, elláttam, nem tudtam ugyanazon a módon szolgálni, mint a férjem. Oda kellene eljutnunk, hogy ez nem baj. A női lelkésznek nem kell ugyanolyannak lennie, mint egy fér nak.
„Nagy vágyam és imádságom, hogy a bizalmat valamiképpen segítsek helyreállítani.”
Nagyon jó lenne, ha tudnánk normálisan beszélgetni az egyházban jelen lévő problémákról, a női lelkészekkel szembeni tiszteletlenségről, hogy milyen szolgálati helyeken szolgálnak, és hogy milyen örömök és nehézségek fakadnak női mivoltunkból. De akár arról is, hogy mit illik felvenni, melyik ruhám mit üzen, hogyan öltözzek fel a palást alatt és akkor, ha nincs rajtam a palást. Erről különben a fér akkal is lehetne beszélni. És ezeket a beszélgetéseket itt, a teológián kell elkezdeni.
Ha már a palástod említed, mikor kezdődik a lelkésszé válás? Mit lenne jó erősíteni már a teológia évei alatt?
A missziói szemléletet, amit majd a gyülekezeti években sem lehet nélkülözni, mindenképp. Nem tehetjük meg, hogy nem szólítjuk meg azokat, akik nincsenek közöttünk, és nemcsak azért, mert különben elfogyunk, hanem mert a világon a legnagyobb örömhír, hogy Jézus él. Ezt mi nem mondjuk el? Nekünk se okoz örömet, vagy miért nem adjuk tovább?
Nem elég, hogy itt minden szép, meleg van, kapunk majd zetést. Úgy tűnhet, hogy lelkészként akármit csi-
nálsz, akkor is jól fogsz élni, akkor is a település köztiszteletben álló embere leszel – már nem sokáig lesz ez így különben.
Emlékszem, teológuskoromban utcai evangélizációkat tartottunk. Ma pedig, ha megkérdezzük a hatodéveseket, hogy kinek van az ismerősei között nem hívő ember, aki nem jár gyülekezetbe, alig teszi fel valaki a kezét. Jönnek az egyházi gimnáziumból, végigjárják a teológiát, és már a gondolat sincs ott, hogy oké, de mi van a többiekkel?
Persze, változott a világ ebben is. A közösség megélése sem pont ugyanúgy történik, ahogy a mi időnkben. Ha szobalátogatást szeretnénk, készül egy táblázat, hogy ki mikor tud fogadni, vagy Messengeren egyeztetünk. Igaz, a gyülekezetben is nehezebben megy a családlátogatás most, mint tíz évvel ezelőtt, nehezebben engednek be az otthonukba az emberek. Mégsem szabad ebbe belenyugodni, nekünk Krisztus népeként kellene valahogy megjelennünk.
Van egy pólód „Öreg vagyok én már ehhez” felirattal, de azért tudsz kapcsolódni a nálad atalabbak kal. Az általad megtett út, az élettapasztalatod tanul ságos lehet számukra – ahogy már említettem, ők maguk is megfogalmazták ezt igényként.
Nagy szeretettel fogadtak a teológusok, és egyébként bizalommal is. Már többször előfordult, hogy valaki beült ide, a spirituálisi szobába kávézni, és öt perc múlva már olyan mélységeknél tartottunk, hogy én csak veszem a levegőket: hogy vagyok erre méltó, hogy ő így kitárja magát?
HARMATHY ÁGOTA lelkipásztor 2024 szeptembere óta a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karának női spirituálisa, mellette a szentendrei református gyülekezetben hirdet Igét, végez gyermekszolgálatot és lelkigondozást. Férjével, Harmathy András lelkipásztorral korábban a Szigetszentmiklós-Újvárosi Református Egyházközségben szolgáltak tizenöt éven keresztül. Budapesten végzett teológiát, öt gyermek édesanyja.
Az a bizalom lehet ebben részükről, hogy te biztos fogod tudni, hogy én miről beszélek, mert már láttál egyet s mást az életben.
Fordulhatnak valakihez, aki érti őket.
El tudok vegyülni közöttük, a gyerekeimmel is leülök beszélgetni, tévét nézni. Idősebbként vagyok közöttük, de nem fölöttük, hanem mellettük. Nem kioktatni akarom őket, hanem odaülni melléjük, mint ahogy jó esetben egy anyuka vagy apuka: itt vagyok, hogyha kellek.
Mi az, amit mindenképp el szeretnél érni spirituálisként, amíg itt vagy?
Kicsi pont vagyok a rendszerben, de a kicsi pontokra nagy szükség van. Szeretném, hogyha a teológusok szeretnék az Isten igéjét, és hogyha felfedeznék, hogy ez nem tananyag, amiből vizsgázni kell meg kötelező prédikációkat mondani, hanem maga az élet. Semmi más nem működik, csak az Isten Lelke és az ige. Ebben szeretném segíteni őket, hogy amit tanulnak, abban meglássák a gyönyörűt, az ajándékot.
A másik a bizalom építése. Mindig elszomorodom, amikor egy lelkésztől azt hallom, hogy azért jár pszichológushoz, mert már egyik lelkészben sem bízik meg anynyira, hogy vele beszélgessen. Ez tragikus, amiről mindannyian tehetünk. Hálás vagyok, hogy vannak olyan emberek, lelkész kollégák, akikhez bátran el tudnék menni, és bizalommal el tudnám mondani a legfájóbb dolgaimat is. És az lenne a jó, ha a teológusok és a vallástanárjelöltek megéreznék, mennyire jó dolog az egymással kialakított szeretetteli, bizalmi kapcsolat, ami évek múlva is megmarad.
Jó kis csapat van itt, a teológusnapokon is ezt éltem át, hogy komolyan, szeretettel, örömmel végzik a szolgálatot. Reményteli ez, és ez már a misszióról is szól különben: ha a szeretetet és a bizalmat látják közöttünk, az mindig vonzó. Annak üzenete van, hogy ezek nem versenyeznek, nem mószerolják be egymást, hanem szeretik egymást. Az mindig Krisztusról beszél.
A lelkészi hivatás erős szereptudattal járhat, aminek a helyén kezeléséhez érettség kell, és annak megtapasztalása, hogy Isten maga is elsősorban emberként tekint ránk: terve, hogy a lelkész élete is helyreálljon.
A lelkész is keresztény ember, anyaként is, férjként is azok vagyunk. Nem az van, hogy lelkészként mi vagyunk a tökéletes krisztusi emberek, aztán hazamegyünk, ledobjuk a szerepet, és, mondjuk, gépfüggők leszünk, hanem a nap 24 órájában Krisztus az Urunk, minden szerepünkben. Egy lelkésznek különösképpen is ezt kellene megmutatnia, hogy nem munkaviszonya van, hanem ő Isten szolgája. Innentől kezdve mindegy is, hogy lelkészként, tanárként vagy utcaseprőként az valaki. A lelkésztől viszont többet fognak számonkérni, ebben az értelemben kell készülni erre a hivatásra. Akár igehirdetői, akár lelkigondozói vagy tanítói ajándéka van, tőle számon fogja Isten kérni, hogy azt használta-e.
Óriási szabadság ugyanakkor, hogy nem kell szerepet játszani, lehetünk őszinték – Isten gyermekei, Urunk szolgái. Szeretem ezt a szabadságot.
Jakus Ágnes
Rosszul működő családból egészséges hit?
A diszfunkcionális családban gellert kap a hit is? Ferenczi Bori református szociológust, addiktológiai konzultánst kérdeztük tapasztalatairól.
Abban bízom, hogy az addiktológiai konzultánsi és szociológusi látásmóddal pontosítani tudod a diszfunkcionális család fogalmát – amit hol jól, hol roszszul használunk.
Érdemes abból kiindulni, ha de níciót keresünk, hogy mi az, amit egy család jó, ha nyújt a gyereknek. Ha egy
család jól működik, nem azt jelenti, hogy hibátlan emberekből áll, akik az élet minden területén százból százszor jól tudnak támogatni, érzelmileg állandóan jelen vannak, és soha nem hangzik el egy hangos szó sem, hanem azt jelenti, hogy olyan támogatást és érzelmi biztonságot tud nyújtani a gyereknek, amiben mind a zikális, mind pedig
Fotók:
a lelki és szellemi szükségletei ki vannak elégítve ahhoz, hogy ő az életkorának megfelelően tudjon fejlődni.
Nem mindegy, hogy egy gyerek a mai világban tud-e gyerek maradni, vagy pedig idő előtt olyan érzelmi, vagy esetleg zikai terheket kap, amelyek nem az életkorának megfelelőek – ezt hívjuk parenti kációnak.
Az életkornak nem megfelelő zikai feladatoknál sokkal gyakoribb, amióta a válások és a mozaikcsaládok száma iszonyatosan megnőtt, hogy a gyerekek érzelmileg viselnek jóval nagyobb terhet.
Ha valaki olyan családban nő föl, ahol a szülők között a fér -női kapcsolatban valami nem működik jól, és ennek a feszültsége áthatja a légkört, akkor a gyerek ehhez a feszültséghez próbál alkalmazkodni, valamilyen túlélési stratégiát kidolgozva.
Ezek közé tartozhat az is, hogy támogatni kezdi a gyengébbnek érzett szülőt, vagy valamelyik szülője társává válik, így családon belül kettes, hármas szövetségek jönnek létre. Lehet gyengének érezni egy anyát, akit nem támogat a férje, akit esetleg verbálisan vagy zikálisan bántanak, de gyengébbnek lehet érezni a szenvedélybeteg, alkohol-, gyógyszer- vagy más függőségben szenvedő szülőt is, akivel kapcsolatban a másik szülő esetleges nehezteléseit, haragját elhárítja vagy orvosolni próbálja.
Az is gyakori manapság, hogy amikor az apák kevesebbet vannak jelen, vagy teljesen eltűnnek a családból – nem csak válás miatt –, az anya magához emeli valamelyik gyereket lelki teherhordónak, ő lesz az, akitől a boldogsága biztosítását várja.
Nem a házastársával, barátjával, egy másik felnőtt emberrel osztja meg a lelki terheit, nem kapaszkodik a hitébe, és próbálja meg az érzéseit valamilyen módon kezelni, hanem a gyereknek lesz az a delegált feladata, hogy ő legyen a szülőjének a boldogsága, ereje, értékessége.
De ez nem tudatos működés, ugye?
Legkevésbé sem. Bár előfordul, hogy tudatosan használják a gyereket villámhárítóként vagy indokként bizonyos tettek mellé, de amikor az a delegált feladata, hogy „te legyél az én boldogságom, te legyél a társam, ha már a férjem, feleségem nem tud az lenni”, az öntudatlan működés.
Akkor ez olyan családban is előfordul, ahol konkrétan ott van az apa, ott van az anya, csak valami módon nem látja el a funkcióját, akár egy munkamánia vagy a lelki szolgálat terhei miatt?
Persze, hiszen ez annyit jelent, hogy nincs jelen érzelmileg, és gyakran zikálisan sem elérhető az egyik szülő.
A munkafüggőség vagy a túlzásba vitt szolgálat erre jó példa. Aki állandóan dolgozik, és nem fordít időt a családjára, az értelemszerűen nincs jelen, és ha jelen van, akkor sem érhető el érzelmileg.
Mit jelent pontosan, hogy érzelmileg elérhető?
Lehet, hogy valakinek az a képe magáról, hogy ő az, de a gyerekei mégsem így élik meg.
Érdemes feltenni ezeket a kérdéseket: jönnek-e hozzám a gyerekek a hétköznapi dolgaikkal, történeteikkel, szólnak-e hozzám maguktól, megszólítható vagyok-e a számukra?
Ott voltam-e, ott tudok-e lenni az életük fontos és meghatározó pillanataiban? Legyen az iskolai szereplés vagy focimeccs, színjátszó előadás, családi ünnep – lát-e engem ott a gyerek, tud-e hozzám kapcsolódni?
Tudok-e neki vigaszt és biztonságot nyújtani, hogyha baj van? Vigasztalom-e, el tudom-e mondani neki, hogy együttérzek veled?
Az jelzésértékű, ha a gyerek valami miatt már nem közeledik a szülőhöz. Kamaszkorban, de még később is ott van a gyerekben az igény, hogy a szülei felé nyisson, de ha folyamatosan falakba ütközik, vagy azt érzi, hogy nem megszólítható a szülő, mert annyira el van foglalva saját
„Ott voltam-e, ott tudok-e lenni az életük fontos és meghatározó pillanataiban?
Tudok-e neki vigaszt és biztonságot nyújtani, hogyha baj van?”
magával, vagy egy más világban van, például mert iszik vagy nyugtatókat szed, akkor egy idő után felhagy ezekkel a próbálkozásokkal. Ez sem tudatos döntés.
Ha a kommunikáció felől közelítünk, azt látjuk, hogy egy jól működő családban van arra lehetőség, hogy nyíltan kimondjunk dolgokat, hogy kifejezzünk érzelmeket, akár haragot, akár dühöt, van tere a kon iktusoknak és a problémáknak, amelyeket a megoldás felé terelünk. Nem az történik, hogy csak megáll a kés a levegőben, és nem lehet kimondani, hogy haragszom, és konkrétan mi bánt.
Hogy lehet ezt a kommunikációs teret megszüntetni? Mi az, amikor nincs ennek tere?
Nem azt mondjuk, ami fáj, hanem mondunk helyette valami mást. Szenvedélybetegség esetén nem azt mondjuk, hogy látom, hogy apa megint többet ivott a kelleténél, vagy éppen anya megint részeg, hanem azt mondom, hogy látom, hogy anya fáradt vagy túlterhelt, és amikor szeretnének erről kérdezni a gyerekek, vagy bárki elmondhatná, hogy engem is zavar, én is aggódom érte, azzal
szüntetik meg a kommunikációt, hogy holnapra elmúlik, ne beszéljünk róla.
Tehát egy gyerek nem jelezheti vissza azt, hogy valami nincs rendben, vagy hogy benne feszültség keletkezik?
Gyakran azért sem jelzi vissza, mert eleve érzékeli, hogy ez nem szokás. Megtanulja, hogy úgy viselkedünk, mintha az a probléma nem lenne.
Ezért is használják az addiktológiában azt a hasonlatot, hogy elefánt a nappaliban. Hatalmas, kerülgetjük, de mindenki úgy viselkedik, mintha nem lenne ott.
Egy rosszul működő családban ezért három alapszabály állandósul:
Ne beszélj! – ez az egyik alapparancs. Ne beszélj a problémáról, mást mondunk helyette – gondoljunk csak a szülők közti manipulatív párbeszédekre.
A második parancs a ne bízz! Ha belül egy családban probléma van, az sokszor nagyon zárttá teszi a családi működést. Kifelé mindenki szeretné a jót, a szépet mutatni, különösen a keresztyén családok, hogy az övék egy működő, életteli rendszer.
Az szilárdul meg a gyerekben, hogy nem lehet bízni kifelé senkiben, mert hogyha valakitől segítséget kérne, valakinek ezt elmondaná, akkor az a valaki meglátná, hogy mi van a falakon belül. Egy idő után az a család nem tud szerves része lenni semmilyen közösségnek, mert nem marad energiájuk kifelé nyitni, kapcsolódni, és megélni az örömöt és a másokkal való együttlétet.
A harmadik alapszabály a ne érezz, talán ezt részleteztem eddig a leginkább. Nem fogadják el a gyerek érzéseit, gyakran alternatív valóságot rajzolnak elé, vagy azt mondják, hogy ez normális, ez más családokban is így van. Mondj, kérlek, konkrét helyzetet!
Viszonylag friss példát mondok. Ült egy ötfős család nálam a rendelőben. A lány a húszas évei elején jár, problémás ivó, aki kiskora óta szorongott otthon, önbántalmazásai voltak, nem érezte jól magát, és aztán idővel erre a szorongásra megtalálta a feszültségoldásnak az alkoholt. Ő és a családtagjai voltak jelen, akik aggódtak érte, és ott kezdődött a beszélgetés, hogy mit lehetne itt segíteni?
A lány próbálta elmondani, hogy nem ő van elromolva, hanem a családjában volt problémás a légkör már tízéves kora óta. Mondta, hogy ő nem kapott dicséretet, hogy a szülők között furcsa dinamika működött, amiben az anyuka ellátott minden feladatot, az apuka pedig állandóan csak dolgozott, nem volt jelen, nem dicsért.
Az anya minden gyelmét, szeretetét túlgondoskodó, túlaggódó jelenlétbe sűrítette, és nem tudott mit kezdeni a gyerekek kamaszkorával. Az apuka pedig nem volt érzelmileg elérhető, de erről nem lehetett beszélni, mert ráadásként megszólíthatatlan is volt.
Az a lány elkezdett nagyon erősen szorongani, elkezdte rosszul érezni magát. Az volt a válasz, hogy biztos fáradt, hogy nem fájhat neki, nem lehet szomorú – akkor ezeket az érzéseket falcolással (önsértéssel, önsebzéssel – a szerk.) próbálta meg kiskorától kioldani, mert akkor legalább jogos volt a fájdalma.
Félelmetes volt nézni az édesapját, aki rezzenéstelen arccal mondta, hogy de az nem is volt olyan rossz, neki sokkal rosszabb volt gyerekként, hiszen ő is ilyen családból jön. A lányának nem lett volna joga elkésni, a szobájába zárkózni, és kivonnia magát a családi események alól. Ez azért eléggé erős. Ha jól értem, itt nem a szülőknél volt valami jól körülírható probléma. Egyikőjük sem a társadalom által megítélt alkoholizmussal vagy drogfüggőséggel élt…
Egyszerűen nem tudtak házastársai lenni egymásnak. Nem voltak férj és feleség, nem voltak nő és fér , nem voltak apa és anya, hanem volt egy fér , aki valami miatt komfortosabbnak érezte, hogy a munkájában él, hiszen ott eredményeket ér el, és volt egy egyszemélyes mindenhatóság.
Bár a szülők házasságában nem volt semmi, amit negatívan ítélne meg a társadalom, egyszerűen nem tudtak egymásra gyelni.
És ezt diszfunkcionalitásként értelmezzük?
Azért értelmezhetjük annak, mert a tiszta kommunikáción túl az is biztonságot tud nyújtani egy gyereknek, ha a szerepek és a határok tiszták.
Az édesanyának anyának kell lennie, nem tudja például fér as dolgokba bevezetni a gyerekét. Az apukának pedig édesapának kell lenni, ami azt jelenti, hogy valamilyen módon ő képviseli a gyerek felnövekedésében a kifelé fordulást, a világhoz való kapcsolódás módjait és lehetőségeit.
Az apa az, aki először behozza a hancúrozós, dögönyözős játékokat a gyerekek életébe, amelyekben lehet máshogyan kapcsolódni, nem csak a gondoskodó szeretet van jelen.
„A szerepek akkor tiszták, ha van apa, van anya, és vannak gyerekek, akik nem miniönkényurak.”
Ha az apa ezeket a feladatokat nem látja el, nem tud irányt, értékrendet mutatni, amit a család követ, akkor az az apa nem apa.
A szerepek akkor tiszták, ha van apa, van anya, és vannak gyerekek, akik nem miniönkényurak. Ha jól gondoskodunk egy gyerekről, az nem jelenti azt, hogy ő fog minket irányítani, és minden vágyára ugrani kell, hanem tudomásul vesszük, hogy a gyerek a szülei vezetésére szorul. Az sincs rendben, amikor az apák bábok lesznek, és mindenkit az anyuka irányít.
Régen az apa valamilyen módon bevezette a ait a fér közösségekbe. Példakép volt. Manapság nem nagyon történik meg, hogy az apák bevezetik a aikat fér közösségekbe, fér tevékenységekbe, a munka világába.
Hirtelen egyetlen fér közösség sem jut eszembe. Be lehet vezetni bármilyen közösségnek a fér tagjai közé a gyereket, mondjuk, egy gyülekezet fér közösségébe is. De valóban, mintha a fér ak inkább magukban vívnák
a szélmalomharcot a feladataikkal, és ebben nem igazán tudnak egymáshoz kapcsolódni.
Amikor egy anya egy távollévő apa helyett is ellát mindenféle feladatot, akkor ő meg nem tud igazán nő lenni, nem tud egy idő után lágyságot, empátiát, odafordulást adni. És még nem beszéltünk az újfajta társadalmi elvárásokról, amelyeket közvetítenek felénk, hogy egy anya a saját lakásában sem lehet otthonkában vagy mackóban, hanem szupernőként látja el minden feladatát, természetesen szuperhívő is.
Hitben élő kollégám mesélte, hogy kétgyerekes családként úgy döntöttek, hogy szeretnének nevelőszülők lenni. A hitben tett lépéstől azt várták, hogy ez csodálatos lesz mindenkinek – mégis, idős korukban visszatekintve azokra az évekre azt látják, hogy a vér szerinti gyerekeik rengeteget sérültek ebben a vállalásban.
Összeér valahol ez a három dolog: a hívő ember túlvállalása, a látszat megőrzése és a diszfunkcionalitás?
A Biblia tele van diszfunkcionálisan működő családokkal, apasebeket hordozókkal, a nők anyai szeretetének aránytalanságaival – ha a bibliaolvasás szintjén ezekben nem látjuk magunkat, akkor hárítjuk a valóságot. Minden változásnál a szélsőségektől indulva alakul ki az élhető középút. Amikor fel mered tenni magadnak azt a kérdést, hogy neked mi a szereped a nem jól működő családi rendszer fenntartásában, akkor tudsz elkezdeni máshogy működni.
Adott egy diszfunkcionális család, amiben van ilyen-olyan nevelés. Az ilyen-olyan nevelés része lehet a hitre nevelés is – amiben a hitelesség gellert kap. Mi lehet a kiút?
A hiteltelenséget egy gyerek csalhatatlanul megérzi. Mivel azonban számára fontos a család, amiben felnő, szereti a szüleit, megpróbál ezzel a látszatvalósággal azonosulni, a szülők által képviselt hitben helyet találni magának, aztán ez vagy rögzül, és beleáll a gyerek, vagy lázadni fog. A hitben járás feltétele a kegyelem. A kegyelem átvételének a mozdulata, hogy fel merem tenni a kezem, és azt merem mondani, hogy valóban bűnös vagyok, hogy nem megy egyedül, és ezért kaphatok megbocsátást.
Ez egy családban is kell hogy működjön a bocsánatkérés szintjén, vagy legalább annak az elismerésével, hogy tudom, hogy szülőként valamit nem oldottam meg jól, tudom, hogy megbántottam a gyerekem.
Azt nagyon gyakran látom, hogy azokban a családokban, ahol a szülők hitélete nem hiteles, vagy a gyerek számára nem hiteles, ott általában a büntető istenkép uralkodik. Szülői felelősség a hitre nevelésben nem éltetni ezt a büntető istenképet – ami egyébként az aktív szenvedélybetegek többségének istenképére is jellemző.
Azért is takargatják a szülők a sebzettségeiket vagy a rosszul működéseiket, mert nagyon félnek a megtorlástól, így indulnak el a hazugságok a család felé, így indulnak el a mélyebb élethazugságok is.
De a Jóisten önmagában nem csodaszer, szükség van annak a belátására is, hogy nem tudom megoldani a helyzetet, és aztán jön a cselekvés. Cselekvővé fordulni minden változásnak nagyon fontos és megrázó mozzanata. Ez a fajta cselekvő élet az, amit Isten áldása követ.
Parti Judit
„Azt csinál, amit akar, angyalom!”
Semmi nem fekete és fehér – vallja Erdős Eszter. A ráckeresztúri Drogterápiás Otthon vezetője negyven év szolgálat után adta át a stafétát. De most nem az életműről, hanem róla lesz szó.
Erdős Eszter: Látom, hogy a héber feliratú szőnyeget nézed, örökség az apai nagymamámtól. Zsidó származású a család azon része, bár a nagymamám szívből megtért, tehát nem azért keresztelkedett, hogy megmeneküljön. Őt a háború alatt keresztyén családok rejtegették, ami számára egyébként nagy csalódás volt, mert elvették az összes ékszerét, aztán pár nap múlva azt mondták, hogy mennie kell.
Ettől függetlenül Istenből nem ábrándult ki, élete végéig hívő keresztyén maradt. Tudta, hogy vannak hitvány emberek, de ez nem azt jelenti, hogy Isten hozzájuk hasonló.
A nagyapámról nem tudom, hol bujkált, de azt tudom, hogy kétszer feljelentette a házmester a Pannónia utcában. Ez a házmester a háború után ennek ellenére becsöngetett hozzá igazolásért arról, hogy ő zsidómentő volt. A nagyanyám kiborult – de a nagyapám megírta az igazolást. Azt mondta, hogy neki ez volt a bosszúja.
Édesapámat már reformátusnak keresztelte Haypál Béla a Szilágyi Dezső téren, és én is református lettem. Ennyit a szőnyegről. (nevet)
Mindig azt gondoltam, hogy aki zsidó származású, az mélyebben érti az Igét.
Szerintem ez nem így van. Nem is szeretnék úgy gondolkodni, hogy bárki a testi vagy a genetikai adottságai miatt valamit jobban tud vagy jobban ért. Hitünk szerint Krisztusban beoltattunk a szelíd olajfába mindannyian.
Az anyai nagymamám egyébként református volt, a testvéreimmel rajongtunk érte meg az evangélikus nagyapámért. Nagymamára úgy emlékszem, mint aki egész életében a Bibliát olvasta, viszont a vasárnapi istentiszteleteket evangélikus nagyapámtól külön töltötte, és egész életében siratta, hogy a lányai is evangélikusok, egészen addig, amíg a lányok elé nem álltak, és megígérték neki, hogy minden unokája református lesz, csak ne sírjon.
Megvigasztalódott a nagymama?
Azt nem tudom, de úgy adta az élet, hogy mind a ketten református úhoz mentek feleségül, és tényleg minden gyerekük református lett, így én is.
Mind a négy nagyszülőm mélyen hívő ember volt, szerintem ez csodálatos örökség. A nagyszüleim és a szüleim is rendszeresen jártak templomba, nemcsak vasárnap, hanem a hétközi bibliaórákra is. Mindennapos volt számukra a bevásárlás is, anyám állandóan sütött, főzött, közben teljes állásban dolgozott, és rendszeresen látogatta a családtagokat. Nem tudom, hogy volt ideje a szüleimnek ennyi mindenre.
Erdős Eszter pedig létrehozta mindazt, ami a Református Egyházban drogmisszió címén működik.
De a rokonlátogatásokban sokkal rosszabb vagyok, sőt. Most, hogy nyugdíjba mentem, hangsúlyos helye van a tervlistámon, hogy azokat, akiket elhanyagoltam, meg fogom látogatni.
A Szilágyi Dezső téri gyülekezethez tartoztatok gyerekkorodban?
Nem, Pasarétre. De én nem ott tértem meg, hanem Németh Géza i úsági táborában tizennyolc évesen. Zűrös gyerek voltam, tudod, tizenhat évesen megszöktem ott-
honról, aztán hazamentem, és végül estin érettségiztem, amihez kellett az anyám támogatása is.
Az i táborba egyébként a barátnőm hívott el, aki viszont nem jött. Utólag örülök neki, mert gátlásos voltam, szégyelltem volna, hogy ez engem megérint, de azon a héten rájöttem, hogy én mindig Istenhez akartam tartozni. Gyerekkoromban rengeteg misszionárius történetét olvastam, nem emlékszem, kiknek a történetei voltak, de megmaradt belőlük a vágy, hogy misszionárius legyek. Afrikába meg Indiába akartam menni – ma már tudom, hogy arra nem lettem volna alkalmas, hiszen a póktól is félek. De az tizennyolc évesen újra világos lett, hogy lelkész szeretnék lenni, semmi mást nem akarok csinálni. Előfordult a pályád alatt, hogy megkérdezted magadtól, hogy kerültem én ide?
Sok döntésemet megbántam az életemben, de ezt soha. Minden percét élveztem a szolgálatnak. Na jó, majdnem minden percét…
Pedig Cseri Kálmán úgy adott lelkészi ajánlást, hogy nagyon korrekten elmondta, hogy a leragasztott borítékban, amit a kezembe ad, az áll, hogy ő engem nem ajánl. A teológiára úgy vettek fel, hogy nem tudtam megmondani, hol működött Kálvin. Ezen most persze már nagyon tudok nevetni, de a nyelveken kívül ott nem volt nehézségem.
„Most, hogy nyugdíjba mentem, hangsúlyos helye van a tervlistámon, hogy azokat, akiket elhanyagoltam, meg fogom látogatni.”
Gimnazista koromban egyébként a debreceni re ből rúgtak ki, az én hibámból. Amikor atal lelkészként viszszahívtak csendesnapra szolgálni, már a drogmisszióról tartottam előadást – amit mindjárt azzal a vallomással kezdtem, hogy ez nekem miért különösen nehéz.
Jó benned ez a leplezetlenség.
Pedig ennyi év távlatából sem könnyű róla beszélni. Tizenöt évvel később egy egyházmegyei közgyűlésen odalépett hozzám egy idős bácsi, hogy mennyire sajnálja, hogy annak idején ő is arra szavazott, hogy kirúgjanak a gimnáziumból. Én viszont megköszöntem neki, hogy ki-
Fotók: Vargosz
rúgtak. Hálás vagyok azért, hogy még időben kaptam jelzéseket, hogy amit jónak gondolok, az valójában nem az. A leplezetlenséghez tartozik még talán, hogy teológus koromban az Állami Egyházügyi Hivataltól engem is megpróbáltak beszervezni, hogy jelentéseket írjak a többiekről. Elmagyarázták nekem, hogy mivel voltam Németh Géza tiltott táborában, voltam vele evangélizálni, ezért a családomat is tönkreteszik, meg engem is, soha nem mehetek külföldre, soha nem leszek lelkész, és a szüleimet is kirúgják a munkahelyükről. Ilyeneket mondott az az ember, aki bejött a teológiára, engem név szerint keresett, és kapott egy szobát a dékáni hivataltól, ahol mindezt elém tárta az aláírandó papírral együtt. Csakhogy én pánikrohamot kaptam, és elkezdtem sikítani, amire benyitott a dékán, aki megkérte az urat, hogy távozzon.
A rendszerváltás után egyébként kikértem a Történeti Levéltárból az irataimat, ezt azóta sokszor megbántam. Nagyon rossz érzés volt elolvasni, hogy kik jelentettek rólam. Bár volt egy jó mondat, amiért talán megérte. Azt írta az egyik csoporttársam, hogy Erdős Eszter az igazság bajnoka, soha nem hazudik. Gyerekkoromban rengeteget hazudtam meg loptam, és elképesztően jólesett, hogy a teológián már ezt írhatta az „ellenségem”.
Az ÁEH-tól még egyszer hívtak, miután Európa Kiadókoncertet szerveztem a Fasorban, de akkor is pánikrohamot kaptam, és Adorján József elintézte, hogy ne kelljen bemennem. Sokan bírálják Adorján Józsefet, mert békepap volt. Elhiszem, amit az egyháztörténészek mondanak, viszont velem jót tett. Szerintem egyik történet sem fekete-fehér.
Végül is ő indította útjára a Kallódó I úságot Mentő Missziót, aminek eléggé szabad missziói keretet hagyott, ha jól emlékszem.
Igen, korábbi püspökünk, Bogárdi Szabó István volt az első elnöke, én még hatodéves voltam a Fasorban, tehát még „megbízhatatlan”, úgyhogy havonta jártam beszámolni a tevékenységemről, de semmiben nem kekeckedett. Amikor Adorján Józsefet kérdeztem arról, hogy szerinte mit csináljak, csak annyit mondott: „Amit akar, angyalom!”
Az érdekel, hogy hogy vittél be nagyjából hatvan ilyen-olyan állapotban lévő atalt a fasori templomba bibliaórára.
Nagyon könnyen. Akkor sokkal vagányabb dolog volt templomba járni, mint most. Meg hát volt zsíros kenyér és tea.
1984-ben arra gondoltam, hogy középiskolából kirúgott gyerekekkel fogok foglalkozni, mert voltak olyan haverjaim, akik ugyanúgy abbahagyták a sulit, mint én, de nem volt mögöttük az én anyukám, így ők süllyedni kezdtek. Őket kerestem meg, és el is jöttek. Miért lett népszerű? Szocializmus volt, akkor a drogos szubkultúrában is volt egy kis ellenzéki feeling. A mostani drogos szubkultúrában nincs ilyesmi. Most bűnözői feeling van,
akkor viszont Dosztojevszkij Bűn és bűnhődését a hónuk alá szorítva járkáltak a drogosok az utcán. Pajor Tamás is megfordult a Kallódó-bibliaórámon, bár ő pont nem ragadt ott. De sokan igen. Szerintem annyi történt, hogy érezték, tényleg szeretem őket.
Megfogalmaztad egy korábbi interjúban, hogy nem gondoltad, hogy elhívásod van a drogosok felé. Miért nem?
Mert szerintem hatalmas tévút, hogy várunk a nagy elhívásra, miközben telik az élet. Úgy gondolom, hogy véletlenül kerültem pont erre a területre. Ha máshova kerülök, azt is szeretettel csináltam volna.
Tizennégy évig voltunk Hidason a férjemmel, ami egy háromszáz lelkes református gyülekezet Baranyában, és 40-50 fős i nk volt. Ott papné szerepben voltam, de ugyanazt vittem tovább, amit a rákosszentmihályi gyülekezetben láttam az i úságban. A teológia alatt is nyüzsögtem, nemcsak teológusnapokra jártam, hanem i ket szerveztem Gödöllőn, Budakeszin, Rákospalota-Óvárosban, jártam Nyír madára, csendesnapokra és a cigánytelepre is. Betlehemeztünk szenteste a pályaudvarokon, lebegtem angyalruhában a csövesek között, és beszéltem az evangéliumról. Szóval, amikor a főjegyző úr engem is behívott a rendelt időben, hogy hova szeretnék menni szolgálni, nem volt elképzelésem.
Van néhány nagyon konkrét elhívás a Bibliában, de ami mindenkire vonatkozik, az mindössze az, hogy Istent
képviseljük ezen a világon, és amerre járunk, szeressük az embertársainkat.
Lehet, hogy túlmozgásos vagyok, persze, de most, hogy nyugdíjba mentem, már felvettem a kapcsolatot a kerületem egyik képviselőjével, hogy havonta egyszer szívesen tartok ingyenes anonim addiktológiai tanácsadást. Az a tapasztalatom, hogy sokan azért halogatják évtizedekig a segítségkérést, mert félnek attól, hogy felveszik az adataikat, és bekerülnek a rendszerbe. De olvasóklubot is szeretnék – számomra a könyvek mindig menedéket jelentettek, és ma nagy szükség van az olvasás népszerűsítésére. Még csak két hete mentem nyugdíjba, de ugyanaz vagyok, mint a hivatalos szolgálat letétele előtt. Addig sem kevés önkéntes munkám volt, egyszerűen szeretek a közösségért tenni. A kollégáimnak azt szoktam mondani, hogy van ez a Mentsük meg Magyarországot projektem, ami azt jelenti, hogy nem akarok úgy élni, hogy csak azért és annyit teszek, amiért a zetésemet kapom. Ha csak annyit tettem
„Ha a kliens engem nem szeret, az nem azért baj, mert akkor nekem rosszabb lesz az önértékelésem, hanem azért, mert nem fog gyógyulni.”
volna, akkor egyrészt nem jöttek volna létre az intézmények a drogmisszióban, hiszen soha senki nem mondta, hogy csináljam. Másrészt akkor nem lennének gyógyulások. Azért tettünk a kliensekért ezerszer annyit, mint ami szükséges, mert azt akartuk, hogy tényleg meggyógyuljanak. Szerintem ez hajtott kezdettől fogva, hogy ha már csináljuk, akkor legyen jó a buli.
Rendben, legyen jó a buli, de a szolgálati évek alatt volt olyan, amikor neked nehéz volt szeretni?
Olyan volt, amikor lealáztak. Még a misszió indulásának kezdetén meghívtak egy pszichológiai konferenciára előadást tartani, én pedig felolvastam a Szeretethimnuszt a Bibliából, és arról beszéltem, hogy a módszeren túl a szeretet a legfontosabb.
Egy jeles pszichiáter, aki meghívott, nem megköszönte, hanem szakmaiatlannak minősítette az előadást. Azóta azért komoly szakirodalma lett a szeretet gyógyító erejének, már tény, hogy a terápiás kapcsolatok eredményessége 60%-ban magán a kapcsolaton múlik. Persze, azért szereztem öt diplomát, mert nagyon fontos a hozzáértés is, de nálam csak olyan munkatársak dolgozhattak, akik tényleg szeretik a klienseket.
Ugyanakkor nemcsak az a fontos, hogy mi szeressük a klienseket, hanem hogy a kliensek is szeressenek minket. Ha a kliens engem nem szeret, az nem azért baj, mert akkor nekem rosszabb lesz az önértékelésem, hanem azért, mert nem fog gyógyulni.
Mert nem csak kellemes dolgokról beszélgetünk egy terápiában.
Jézusnál világosabban soha senki nem fogalmazta meg a szeretet lényegét. Ezt a pszichológia negyven évvel ezelőtt még teljességgel tagadta.
Ráckeresztúr indulásába is messze több kilométert tettél, mint ami az elvárható. Miért?
A baracklekvárokat anyám kamrájából? (Nevet.) Az a fajta kalandvágy volt bennem, hogy azok mellett legyek, akik sérültek, akik bajban vannak. De nekem ez az egész jó buli volt. Most meg az a jó buli, hogy együtt lehetek az unokáimmal, ami majdhogynem fárasztóbb, mint a brazíliai börtönből szabadult munkatársat integrálni a közösségbe.
Elmondtad, hogy a nagyszüleidet mennyire tisztelted azért a hétköznapi emberi helytállásért, ahogy az életüket élték. Te nagyon sok mindent csináltál, amibe belefért valahogy öt diploma, belefért három gyerek és két drogmisszió…
De elrontottam az életem, mert pont a házasságomat nem tudtam megmenteni.
Lehet az élet minden területe sikertörténet?
Nem, de az fontosabb lett volna, csak nem vettem észre időben, hogy mi az, ami nem működik.
A jóságról még csak annyit, hogy én nem tartom magam jónak, de ott a dédnagyanyám, akit mutattam a fotón. Hangsúlyos helyen van, mert bár keveset tudok róla, de az megmaradt, hogy apám egyszer azt mondta róla, hogy igazi angyal volt. Valószínűleg nem leszek olyan, mint ő, de azért kijelöli az irányt. Én nagyon sokszor önző voltam az életemben.
Miért nincs benned az a vágy, hogy felfelé kerekítsd a valóságot? Miközben láthatnánk azt is egyébként, hogy rengeteg díjat kaptál. Ezt nem szoktad emlegetni. Ez nem fontos?
Nagyon örültem mindegyiknek, és jól is esett a visszajelzés a munkámra, amikor kaptam őket. Amit megfogalmaztam, inkább annak a bűnbánata, amit elmulasztottam. Egy szöveg pár éve körbejárt a neten, Svetlana Hmelj írta, a címe: Egyszer majd születik egy am – és ez az utólagos anyai rágódás témáját dolgozza fel egyedi humorral, hogy hogyan kellett volna jobban csinálni. Elküldtem a gyerekeimnek akkor, és bocsánatot kértem. A legkisebb lányom annyit írt vissza, hogy Anya, mindent jól csináltál, a többit meg megbeszéljük a pszichológusunkkal. Azért nem kerekítem felfelé a valóságot, mert szerintem sokkal árnyaltabb, mint a fényes sikertörténetek.
Parti Judit
„Forradalmi gondolat, hogy a munkánkra Isten szolgálataként tekintsünk”
Harmathy András lelkipásztor szolgálatában fontos szerepe van a munka teológiájáról való gondolkodásnak. Vele készített interjúnkban nemcsak arról beszélt, hogy milyen a református munkaetika, de azokra a kérdésekre is elgondolkodtató választ adott, hogy mi segít feloldani a családra és munkára fordított idő feszültségét, és miért ne tekintsünk büntetésként a munkára.
Milyen tapasztalatok vezettek a munka teológiai alapjának vizsgálatáig?
Számomra ez részben tudományos kérdés: egy amerikai iskolában elvégeztem egy doktori programot, melynek segítségével szerettem volna átgondolni, mit csinálok lelkészként, és miért. A képzés része volt egy Magyarországon szervezett konferencia a munka teológiájáról, amely végül a dolgozatom témáját adta. Ennek a mellékletében a Miatyánk sorain szűrtem át a munkáról való gondolkodást. Református lelkészként az „orando et laborando” azaz „imádkozva és dolgozva” örökségébe álltam bele, ahol a két kifejezés „és”-sel van összekapcsolva. Van-e jelentősége az Isten országa szempontjából annak, hogy én
hogyan vakolom a falat, vagy hogy egy étteremben hogyan főzök szakácsként, vagy egy irodában hogyan töltöm ki a táblázatokat? Vagy hogy a kísértések hogyan jelenhetnek meg a munkában azon túl, hogy a főnök ne kezdjen romantikus kapcsolatot a titkárnőjével? Hogy vannak gonosz rendszerek, társadalmi rendszerek, munkakörülmények, amelyekkel szembe kell fordulni Isten nevében? Azt gondolom, ezek nem a hajuknál fogva előrángatott kérdések.
Másik oldalról ott van a személyes megközelítés: villamosmérnöknek készültem, egyetemi tanulmányaim alatt mondta azt Isten, hogy engem lelkészként akar használni. Családi örökségem pedig egyfajta szegény kisgyermek panaszai: szüleim jogászként dolgoztak, gyakran otthon is, a munka leküzdés előtt álló falként választott el minket egymástól.
Létezik református munkaetika?
Igen, ha ez a szópár egy domain neve lenne, azonnal le kellene védetnünk. És itt nemcsak Max Weber elméletére gondolok, hanem visszamennék egészen a reformációig, amely határozott irányváltást jelentett a munkához való viszonyulásban. Tudniillik Luther Márton a „Mindenki maradjon abban a hivatásban, amelyben elhívatott” igerész német fordításában a hivatás szót „der Beruf”-nak fordította, arra utalva, hogy a civil foglalkozásában maradjon meg az egyén a középkori felfogás szerinti papi hivatás helyett. Legjobban a sajtkészítők példájával tudnám illusztrálni: a trappista szerzetesek alig várták, hogy jöjjön a harangszó, hogy otthagyják a munkát, és mehessenek imádkozni, hiszen az a szent idő. Aztán jön az evangélikus sajtkészítő, aki nem megy el imádkozni, hanem munka közben is az Erős vár a mi Istenünk-et énekli, és magasztalja
Fotó: Dezső
Attila
az Urat. A református sajtkészítő ettől annyiban különbözik, hogy jobb sajt készítésére törekszik, mert azzal is Istent dicsőíti. A munka által végzett istentisztelet a mi örökségünk.
Mire lenne ehhez szükség?
A misszió oldaláról közelíteném meg a kérdést. Az Isten küldetésében való részvételünk csak a lelkek megmentését jelenti? Vagy ott van benne az emberiség élelmiszerrel és tiszta vízzel való ellátása is? Ha arról beszélgetünk, hogy a keresztyén embernek mi dolga a világban, akkor elérkezünk a munkához. Forradalmi gondolat, hogy a munkámra Isten szolgálataként tekintek. Valószínűleg akkor lehetne ezt jobban tematizálni, ha az emberek megébrednének, és egész életüket Istennek szeretnék szentelni. És akkor óhatatlanul beszélni kell arról, hogy mi van az istentiszteleten és a gyülekezeti szolgálaton túl.
A gyülekezetnek feladata ennek felismertetése?
A gyülekezet egyik feladata a tanítás, hogy eligazítást adjon az emberek számára az élet kérdéseivel kapcsolatban. Ezt akkor tudja betölteni, ha képes elemelkedni a tükör elől, és nem állandóan önmagát nézi, és azzal foglalkozik, hogy hány csoportom, mennyi vezetőm van, milyen az imaéletünk, és milyen szerető a közösségünk. Ezek borzasztóan fontos kérdések, de nem elegek. Észre kell venni, hogy egyébként minket küldenek ebbe a világba, hogy áldássá váljunk, és ha a gyülekezet ezt felismeri, akkor egyből fontossá válik, hogy mi a foglalkozásunk. Jézus nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő adja életét váltságul sokakért. Az egyház pedig nem tud másképp hűséges lenni az Urához, csak akkor, ha szétosztja magát a világ számára. Gyakran másból sem állunk, mint a magunknak való tetszelgésből, a problémák elemzéséből, hogy hányadán állunk a hatalommal és a politikával, aztán forrnak az indulatok. De ha kilépnénk ezek bűvköréből, rácsodálkoznánk, hogy mennyien élnek körülöttünk, akiknek fogalmuk sincs az Isten dolgairól, hogy ki az Isten, mit jelent Isten szerint élni. Annyi mindent találnánk, hogy mi van ránk bízva, és egyszerűen másképp tekintenénk egymásra is.
Egyénenként van ebben felelősségünk?
Az univerzális válasz valószínűleg az, hogy nem az egyháznak van küldetése, hanem az egyház van benne Isten missziójában, minket is beleértve, és ennek mentén gondolkodhatunk egyénenként arról, hogy milyen ajándékaim vannak, és mi van itt rám bízva.
A családra és munkára szánt idő feszültsége sokakat érint, hiszen egyrészt ott a felelősség bennünk a családunk iránt, amihez dolgoznunk kell, másrészt ha túlzásba visszük a munkát, annak a családunk látja kárát. Mit vár tőlünk Isten?
Erre azért nincsen egyszerű válasz, mert az élet, amiben élünk, és amiben ezek a kérdések elhangzanak, rendkívül összetett. Nem ugyanaz lesz a válasz, ha például egy szabad országban tesszük fel ezt a kérdést, vagy ha egy diktatúrában. A Bibliában azt olvassuk, hogy aki a saját családjára nem visel gondot, az rosszabb a hitetlennél. Ez elég egyértelműen kijelöli, hogy a család az értékrend elején áll. Nyilván lelkészként engem elég érzékenyen érint, hogy
akkor most az Isten szolgálata meg a családom szolgálata hogyan áll egymáshoz képest. A feleségemmel, aki szintén lelkipásztor, nemrég beszélgettünk arról, hogy ez a hivatás igazából úgy van kitalálva, hogy feladod magad, és másokért élsz. Ha innen nézem, akkor a család egy hátratétel ebben a történetben, mert nem tudok menni, mert annyi az elesett, nyomorult ember, és annyi fontos és csodálatos feladat van, amit el kell végezni. Közben mégsem ez a normális gondolkodás. Azért is érzékeny téma ez, mert Isten öt gyermekkel ajándékozott meg minket, és adott egy hivatást is. Miért kaptam ezeket, ha nem tudok ennyi helyen lenni, és összeroskadok a tennivaló alatt?
„Krisztus azt mondta: ha valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel a keresztjét, és kövessen engem!”
Az önvizsgálat tükörbe nézés nélkül nem megy. Miért olyan fontos nekem a szolgálat? Miért olyan fontos, hogy még a gyermekeimet is elhanyagolom? Vagy miért olyan fontos nekem a család, hogy rajtuk kívül semmi mást nem csinálok, és mikor lesz az elég, hogy gondoskodom a családomról? Mi az elég, amikor eleget gondoskodtam? Hogyha nem párizsit esznek, hanem sonkát, akkor érzem, hogy már jól vagyunk? Vagy ha párizsit ehetnek, már az is elég? Számtalan más kérdés jelenik meg itt, ami látszólag a munka és a család dilemmája, de valójában nem annak a dilemmája, hanem az értékrendem és a bálványaim dilemmája.
Ha már bálványok: tudunk-e életünk minden területén maximumot nyújtani, vagy egyik/másik része mindenképp hátrányt szenved?
Istennek át kell formálnia a gondolkodásunkat – önfeladás nélkül nem szolgálhatunk neki. Krisztus azt mondta: ha valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel a keresztjét, és kövessen engem! Ha így teszünk, akkor nem az énprojekt lesz a legfontosabb. Ez nem egyszerűen lemondás, ez annak a szabadsága, hogy szabad tudok lenni önmagam megvalósításának kényszerétől, és ha nem érek el semmit sem, akkor is boldogan teszem a dolgom.
Hogyan találhatjuk meg Isten vezetését például egy olyan munkában, amit nem szeretünk, monoton, vagy aminek kevés hasznát érezzük?
Ha a kérdésig eljutunk, az már fél győzelem, és akkor már tudunk imádkozni az adott helyzetért, az Úristen pedig kapukat nyit, és izgalmasabbá tudja tenni azt. Lehet, éppen attól lesz egy munka istenszolgálat, hogy milyen munkatársakkal vagyunk körülvéve, a hozzájuk való kapcsolódás egészen más szintre emeli azt, amit csinálunk. Vagy attól, hogy látom a nagyobb összefüggéseket. A holdra szállás története jó példa erre, hiszen az apró alkatrészt csiszoló munkástól az űrhajó tervezését irányító mérnökön keresztül az asztronauták étrendjét öszszeállító dietetikusig mindenki része volt egy elképesztő
történetnek. De visszaléphetünk az evangélikus munkaetikára: munka közben Istennel vagyok. Nem lesz kidobott idő például az autóvezetés, amikor másfél óra alatt jutok el Szentendréről Budapestre, ha közben meg tudok hallgatni egy előadást. Így is lehet a munkám Istené. Hogyan tudunk visszatérni ahhoz, hogy ezeket az ünnepnapjainkat újra meg tudjuk szentelni? Ha megkérdezzük az embereket, hogy a Tízparancsolatban mit kér Isten, a Ne paráználkodj! valószínűleg elsőként jut az eszükbe, és az is ilyen biztos, hogy nem a Szenteld meg a nyugalom napját! parancsolatot fogják mondani. Halkan mondom, hogy mind a kettő ugyanabban a listában van, és ugyanolyan súllyal bír. Az, hogy az istentisztelet adja életünk ritmusát, és nem pedig kiszakítom az időt az ünnepre, teljesen idegen a világtól. Pedig az ünnep ad értelmet a munkámnak – és itt nem pusztán pihenőidőről beszélünk. A szombatnap hiánya olyan betegségekben jelentkezik, mint a kiégés vagy a depresszió. Persze tudom, hogy Isten tervében még várat magára egy jó rész, és a teljességet nem itt, a Földön kell megélnünk. Ennek fényében hogyan értelmezzük, hogy a szombat van az emberért, nem pedig az ember a szombatért?
Különös módon, az ember kezében még az istentisztelet is munkává, teljesítménnyé, követelménnyé, ezáltal hatalmi kérdéssé válik. Pedig nem erre kaptuk. Isten egy egész napot rendelt a számunkra minden héten, hogy fel-
„Isten egy egész napot rendelt a számunkra minden héten, hogy felszabadítson a robotüzemmódból, hogy Vele legyünk, hogy a közösség és az élet ünnepe legyen az…”
szabadítson a robotüzemmódból, hogy Vele legyünk, hogy a közösség és az élet ünnepe legyen az, ami a ritmusát adja napjainknak. Nekünk nem az a kísértésünk, mint a Jézus korabeli zsidóságnak, hogy a szombatnapot túlszabályozzuk, hanem hogy egész egyszerűen elhagyjuk. Miközben minden módon élni akarunk, épp az élet forrását vesszük semmibe, temetjük be vágyakozásunkban. A szombat van az emberért, hogy megóvjon a bálványok hatalmától.
A „méltó a munkás a maga bérére” kijelentésből kiindulva lehet-e szolgálatnak nevezni azt a munkát, amiért pénzt kapunk?
Nem az a fontos, hogy kapok-e pénzt azért, amit csinálok, hanem hogy kiért vagy miért csinálom azt. Lelkészként nem fogok attól jobb szolgálatot végezni, ha több a zetésem, és rosszabbat sem, ha kevesebb. A szolgálat attól szolgálat, hogy Istenért teszek valamit. Ugyanakkor a szolgálat is lehet munka: nekem például minden idegszálam kimerül egy igehirdetésben. Nem baj, ha elfáradunk, és nem tudunk mindig a csúcson lobogni.
Hogyan tudjuk felismerni, ha egy szolgálat öncélúvá, esetleg bálvánnyá válik?
A megvonás sokat segít. Vagy távolodjunk el gondolatban tőle, és tegyük fel magunknak a kérdést: mi lenne velem enélkül? Ha az én identitásom abban van, hogy lelkész vagyok, és nem abban, hogy Isten gyermeke, akkor nagyon nagy bajban vagyok, ha nem tudok lelkészi szerepben lenni – mert akkor nem vagyok azonos önmagammal, akkor tragédia lesz a nyugdíjba menetel, akkor tragédia lesz a betegség, mert ki vagyok én a szolgálat nélkül.
A teremtéskor Isten úgy helyezte el az embert az Éden kertjében, hogy „őrizze és művelje azt”. A bűneset után viszont azt mondta az Úr Ádámnak, hogy ezentúl „arcod verejtékével egyed kenyeredet” – értelmezhető-ez úgy, hogy a munka büntetés?
Tragikus, ha így értjük, mert akkor a munkanélküliség lesz az ideális állapot. A görög életideál szól arról, hogy a polgár nem dolgozik, mert az a szolgák feladata. A Bibliában ellenben azt látjuk, hogy Isten alkot, és sáros a keze. Maga Jézus mondja, hogy „az én Atyám mind ez ideig munkálkodik, én is munkálkodom”. A bűneset következménye a munka átkozott, keserves és eredménytelen volta, nem pedig a munka önmagában. De továbbmegyek: a munka az istenképűségünk része. A legegészségesebb identitású ember is összeomlik munka nélkül, a munkanélküliség nem véletlenül vezet alkoholizmushoz vagy más önpusztító tevékenységhez. Ha nem dolgozunk, akkor az emberből, az istenképűségünkből vész el valami. Az sem bibliai gondolkodás, hogy azért van a rossz, hogy élvezni tudjuk a jót. A rosszat nem kell igazolni, attól Isten meg fog minket szabadítani. Ez azt is jelenti, hogy a jó még jobb lehet.
A munkával kapcsolatos gyakori feszültség a pályaválasztás, vagy akár az, hogy lesz-e munkánk néhány év múlva, és ha igen, akkor milyen? A hívő embert is szorongathatják ezek a kérdések.
Civilizációnkban fontos töréspontot jelent, és a család újkori krízisét is valószínűleg onnan számítják, amikor a szülők és a gyerekek már nem együtt dolgoztak. De fontos annak kimondása, hogy a végső válaszokat soha nem a munka adja meg. A végső válaszokat Istenben találom meg. És ha a következő nemzedék erős lesz az Istenhez fűződő kapcsolatában, a keresztyén identitásában, és bele tud lépni Isten nagy történetébe, amelyben ott van a bűn, a megváltás és a helyreállítás, akkor a munka és a munkanélküliség jelentette szorongást is másképpen éli meg. Olofsson Placid atya példája jut eszembe, akit 1946-ban a Gulágra vittek. Nem értette, hogy miért őt, aztán egyszer csak rájött, hogy azért, mert ott van Isten népe, és ott is szükség van papra. A körülmények ettől még nem változtak meg, de a felismeréstől az egész helyzet más értelmet nyert. Ha a munkám adja életem célját, akkor igen, lesz öszszeomlás. Ha azonban a célom Istenben van, akkor a Lelke vezetésével meg fogom találni, mi van itt rám bízva.
Dezső Attila
Faforgács a csizmában
Erdélyi Tibor a vele készített interjúnkban nemcsak az ötven országban végzett értékteremtő munka legszebb pillanatait idézte fel, de a 20. századi magyar történelem sorsfordulóihoz – a málenkij robothoz és az 1956-os forradalom és szabadságharchoz – kapcsolódó emlékeit is. A Kossuth-díjas koreográfus és faragóművész a róla írt portré megjelenését már nem érhette meg: 92 éves korában, 2025. február 7-én hunyt el budapesti otthonában.
2024 novemberében valóra vált Erdélyi Tibor egyik régi álma: megfaragta a nyolcvan évvel korábban „kis munkára” hurcolt fér ak – köztük édesapja, Erdélyi Sándor –tábori életét. Nem volt kérdés, hogy az alkotás hol kapjon méltó helyet: szülőfaluja, a szabolcs-szatmár-beregi Uszka II. világháborús emlékművének falán, melyet 1992-ben szintén ő maga készített alig néhány hónap alatt. Az elhurcoltak és a fronton elesettek emlékét 36 kopjafa őrzi, az installáció központi alakja egy arcával befelé forduló siratóasszony, akiből több tucatnyi volt Uszkán 1944 őszén – köztük az én apai dédanyám is, Mezei Irma, hiszen dédapámat, id. Dezső Zsigmondot is kényszerrel a Szovjetunióba vitték. Családjaink történetének ily módon történő összefonódása is arra késztetett, hogy felkeressem buda-
pesti otthonában Tibi bácsit, hogy művészetről, hitről, tanításról beszélgessünk. Akkor még nem tudtam, hogy nekem adja élete utolsó interjúját.
Gyermekként Uszkán
A Trianon után határközséggé vált kicsi falu nem sokban különbözött más korabeli magyar településektől: a családok szántottak-vetettek, jószágokat neveltek, és alig akadt olyan atal, aki mást szeretett volna az élettől. Nem úgy Erdélyi Tibor: „Mindent elolvastam, ami a kezem ügyébe került, édesanyám pedig elhordott mindenféle szerencsétlen ótásnak, hogy nem lesz belőlem semmi. Apám viszont azt mondta, hogy taníttat bennünket, legfeljebb tanító lesz belőlünk.”
Fotók: Dezső Attila
Erdélyi Tibor édesapját négy gyermekére való tekintettel nem vitték el katonának – és ő csépelte a falu gabonáját is. A világháború csak akkor éreztette a hatását, amikor a front végigvonult a falun. „’44 novemberében kidoboltatták, hogy minden 18 és 50 év közötti fér jelenjen meg a községházánál. Már el is indultak a Szovjetunióba, amikor a felrobbantott újlaki Tisza-hídnál a csónakos azt mondta, lejárt a munkaideje, jöjjenek vissza holnap. Ők pedig mentek. Aznap este, ahogyan hatan összekapaszkodva ültünk az ágyon, azt mondta apám: megtehetném, hogy elásom magamat a ligeti erdőben, de akkor biztosan kiirtanak titeket. Ez az utolsó emlékem róla.” Az özvegy és négy gyermeke reménykedett, hogy az édesapa hazajön, miközben visszatértek a napi betevőért végzett munkához.
„Engem
a fa érdekelt”
1947–48 fordulóján hatalmas árvíz pusztított a FelsőTisza-vidéken, Uszkát is beleértve, sok család maradt fedél nélkül, az állam pedig hónapokig Csepelen szállásolta el az otthontalan gyermekeket. „Amikor visszahozták őket a faluba, felkéredzkedtem egy üres teherautóra, és 16 éves koromban Budapestre költöztem” – mondja Erdélyi Tibor, aki egy ideig anyai nagybátyjáéknál lakott a fővárosban. Ők vitték el a városligeti Budapesti Nemzetközi Vásárra, ahol lenyűgözték az asztalosmunkák. „Édesapám hiába vassal foglalkozott, engem a fa érdekelt.” Ott megismerkedett egy fér val, aki az Iparművészeti Múzeumban restaurált és készített installációkat, az intézménnyel egy fedél alatt működő Iparművészeti Főiskolára később Tibort is felvették tanulónak – az ott eltöltött évek pedig egész életét meghatározták.
Erdélyi Tibor a bútorrestaurálás után előbb apróbb használati tárgyakat, dobozokat, ivócsanakot, kulacsot, sulykolófát, mángorlót készített, később jöttek a faliképek, a tülkök és a faszobrok, melyekkel szinte évente nyert valamilyen díjat. Az alkotásokból rengeteg faluban és városban nyílt kiállítás az elmúlt hetven évben. A faragás élete végéig kedvtelés maradt számára, sosem kért érte pénzt.
Tulipános ládaként
a világ körül
A faragás mellett egy másik szerelem is belépett az életébe: a tánc. „A Zalka Máté Kollégium tánccsoportjának én citeráztam, és amikor az egyik táncos megbetegedett, beálltam
a helyére.” Erdélyi Tibor útja innen az MTH Központi Együtteshez, majd a Magyar Állami Népi Együtteshez vezetett, ahol előképzettség nélkül vált generációja egyik legjobb táncos-koreográfusává. 1952-ben itt ismerkedett meg feleségével, Semperger Ilonával, akivel 1957-ben kötött házasságot – ők ketten egy életre egymás és a táncművészet rabjai lettek. Az együttessel több mint ötven országban jártak népszerűsíteni a magyar táncokat, Mexikótól Ausztráliáig, Brazíliától Japánig. „Egy tulipános láda voltunk, amit ide-oda küldtek a világban.”
Nem a megtorlásra 1956 októberének Erdélyi Tibor életében is külön fejezete van: „Ott voltam a Kossuth téri tüntetők között 23-án este, és én kezdtem el skandálni: ’Oltsák el a csillagot, ne fogyasszon áramot!’ Le is kapcsolták a vörös csillag világítását az Országház tetején, mielőtt még Nagy Imre szólt volna az összegyűltekhez. Később gyalog mentem haza, mert a Rákóczi téren felborítottak egy villamost, és hallottam, ahogy lőnek a Rádió utcájában. Ahogyan a Nap utcai albérletem felé tartottam, észrevettem, hogy a Kilián laktanyánál egy teherautóról fegyvereket osztogatnak. Ahogy álltam, azon gondolkoztam, hogy az oroszok megölték édesapámat, ezért a ának kötelessége lenne ezt megtorolni. De aztán rájöttem, hogy itt maximum hősi halált halhatok. Ezért hazamentem. Később, ahogyan a Corvin közt lőtték a Népliget felől, egy golyó a mi ablakunkat is betörte – ekkor már ketten laktunk ott, mivel Ilona hozzám költözött az Amerikai útról” – mesélte.
A felkelő nap országában
Amikor Erdélyiék 1978-ban nyugdíjba mentek, egy több mint harmincéves tanítói pályafutás vette kezdetét Japánban. „Egy Yoshiaki Oka nevű fér látta a táncunkat Európában, és úgy döntött, hogy meginvitál minket magyar néptáncokat tanítani. Szapporótól Okinava szigetéig
„…aki pedig ötven országban jár, az nem lehet se antiszemita, se gyűlölködő, se olyasvalaki, aki az egyik embert lenézi, a másikat pedig felmagasztalja…”
számtalan helyen jártunk, volt, hogy két hetet, de előfordult, hogy három hónapot tanítottunk az országban. „Amikor egyszer elszunyókáltam a Hikari szuperexpreszszen, egy megállóban magyar zenére ébredtem: lám, egy sereg diák azzal a tánccal köszöntött minket, amit előző évben tanítottunk nekik. Isten hatalmas ajándéka volt ez nekünk.”
Amikor arról érdeklődtem nála, hogy tapasztalt-e kultúrsokkot, bölcsen csak ennyit mondott: „Mindenütt ugyanúgy élnek az emberek: házasodnak, szaporodnak, esznek, isznak. Más körülmények között élnek, de mindenki ember. Aki pedig ötven országban jár, az nem lehet se antiszemita, se gyűlölködő, se olyasvalaki, aki az egyik embert lenézi, a másikat pedig felmagasztalja.”
Szerelem 72 éven át
Ott jártamkor Ica néni, azaz Semperger Ilona, a Magyar Állami Népi Együttes Örökös Tagja, Erdélyi Tibor felesége betegséggel küzdött, de interjúnk egy pontján örömmel foglalt helyet mellettünk, mi több, közös fotót is készíthettem a házaspárról. „Ő már 1952 tavaszán az együtteshez került, én viszont csak ősszel” – mesélte Tibi bácsi, majd felesége folytatta: „Csak táncoltunk, barátok voltunk, aztán szerelem lett belőle.” Mi a hosszú házasság titka? – rtatom. „A tisztelet és a szeretet” – vágták rá szinte kórusban. „És a szép család a fotón” – mutatott Ica néni a gyermekeiket és unokáikat ábrázoló képekre. Házasságukból két úgyermek született, Tibor és József. Mint mondták, soha nem volt nagy kon iktusuk, annak ellenére sem, hogy szinte minden idejüket együtt töltötték. „Ha 100 éves lesz a párom, akkor sem adnám oda!” – így Tibi bácsi. „És ez az öregasszony a mai napig főz, mert ez az én drága, aranyos párom csak az én kosztomat eszi, hiába hozza az ebédet a kedves szomszédasszonyunk” – mosolygott Ica néni, aki, amikor elbúcsúztam tőle, hogy pihenjen csak tovább, így válaszolt: „Kell, mert még ketten vagyunk…”
Elválaszthatatlan összefonódás
Az Erdélyi házaspár 2010-ig oktatott Japánban, azt követően még tíz évig idősebb párokat Budapesten, a II. kerületi Adyligeten. „2015 környékén még a nem túl erős mozdulatokat meg tudtam csinálni. Azért hagytam aztán abba, mert nem akartam olyan tanár lenni, aki ülve mutogatja, hogy mit kell csinálni.” A faragás azonban egészen halála napjáig elkísérte: „A tánc és a faragás elválaszthatatlanul összefonódott az életemben, és előfordult, hogy hatottak is egymásra: megfaragtam a halálra táncoltatott lányt, és megcsináltam koreográ ában is. Akkor
is faragtam, amikor külföldön léptünk fel az együttessel: a táncosok néha elküldtek melegebb éghajlatra, ha forgács került a csizmájukba.”
Tibor és Ilona 1978-ig volt a Magyar Állami Népi Együttes tagja, ebből az időszakból rengeteg szép pillanatot őriztek mindketten – Tibor egyik kedvence a Puskás Ferenccel való találkozásához fűződik. „Amikor Spanyolországba utaztunk, a tolmácsunk elhagyta az útlevelét. Amikor egy nap után továbbengedtek minket a határról, Madridban odajött hozzám Öcsi bácsi, hogy tud-e valamiben segíteni. Mondtam, hogy éppen most oldódott meg a problémánk, de erősködött, hátha segítségünkre lehet
valamiben. Nem csak legenda, hogy segíteni akart a hontársainak, bár kaptam a fejemre otthon, amiért szóba mertem állni egy disszidenssel.”
Hit és elmúlás
Belülről jött a késztetés arra is, hogy művészetének szakrális oldalát erősítse számtalan faragott kereszttel és Krisztus-ábrázolással, melyek házuk és az udvar minden szegletében megtalálhatóak: egyik legnépszerűbb alko-
„…amint mesélni kezdett, azonnal évtizedeket atalodott: táncra ugyan nem perdült, de megállás nélkül, mosolyogva szórta anekdotáit…”
tása a „Az apostolok a Mester nélkül” címet viseli, amely lényegében egy negatív korpusz a 12 apostol gurájával. Szavaiból mélyen gyökerező hit érződik, annak ellenére, hogy haláláig viaskodott Istennel: „Számonkértem Krisztust: miért vette el tőlünk édesapánkat 38 évesen, és miért vette el a amat 58 éves korában? Ezekre soha nem kaptam választ, és nem fogadom el, hogy az idő mindent meggyógyít.” Megrendítő visszagondolni, hogy ezzel szemben
ERDÉLYI TIBOR 1932. május 27-én született Csengerben (ma: SzabolcsSzatmár-Bereg vm.). Iskoláit szülőfalujában, Uszkában és Tiszaújlakon végezte, az érettségit esti tagozaton szerezte meg a budapesti Eötvös József Gimnáziumban. Az Iparművészeti Főiskolán asztalos-restaurátornak tanult, később felsőfokú tanulmányokat végzett zene-esztétika és lozó a, majd népművelés és könyvtár szakon. 1952 és 1978 között a Magyar Állami Népi Együttes táncosa, később szólistája és magántáncosa volt, több mint 50 országba vitte a magyar néptánc jó hírét. Az együttes 2006-ban választotta örökös tagjává. Főbb szerepei: A Kisbojtár, Hajnalodik című táncjátékok főszereplője és az Ecseri lakodalmas utánozhatatlan Násznagya vagy a Négy erdélyi egyik karaktertáncosa.
Életében több mint 130 koreográ át készített, neves néptáncegyütteseknél és nagy lélekszámot megmozgató táncművek koreográfusaként (Illés Lajos – Cantus Hungaricus) és társkoreográfusaként is közreműködött (Novák Ferenc – Magyar Menyegző). Az élet szép és megrendítő pillanatait jelenítették meg olyan tematikus munkái, mint a Kitörés, a Verbunk, a Lakkzi, a Karnyóné, a Verbuválás, és a Hurrá opti! Művészeti vezetője volt többek között a Duna Művészegyüttesnek, a Tisza Táncegyüttesnek, a Vadrózsák Néptáncegyüttesnek, a Cavinton Senior Néptáncegyüttesnek is. Feleségével, Semperger Ilonával együtt 33 éven keresztül tanított magyar néptáncot Japánban.
Több száz szobor és faragvány dicséri keze munkáját, Magyarország szinte minden szegletébe elvitte alkotásait, de kiállítás nyílt a faragásokból Japánban és Olaszországban is. Országos hírű munkái közül is kiemelkednek: Az Apostolok a mester nélkül, Levétel a keresztről, Inkvizíció, Sámán, Siratóasszonyok, Haláltánc, Széki táncház, Noé Bárkája, Isten Fája. Legnagyobb alkotása az 1992-es uszkai II. világháborús emlékmű.
Főbb díjai és kitüntetései: Népi Iparművész (1970), SZOT-díj (1985), Erkel Ferenc-díj (1990), Uszka díszpolgára (1995), Népművészet Mestere-díj (1998), Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszt (2002), Kapoli Antal Nagydíj (2005), Magyar Táncművészek Szövetsége Életmű-díj (2012), Kozma Pál-díj (2012), Magyar Érdemrend Lovagkeresztje (2015), Érdemes Művész (2016), Budapestért díj (2016) Prima-díj (2017), Kossuth-díj (2020).
saját elmúlásáról milyen rezzenéstelen arccal beszélt. Elmesélte, hogy már megfaragta a fejfáját. Az interjú egy pontján mosolyogva kérdezte tőlem, hogy szerintem melyik református pap temesse el, majd azt mondta, hogy
ugyan nem foglalkoztatja nap mint nap a téma, de „ideje van a születésnek, és ideje van a meghalásnak is”.
Tibi bácsi haláláig büszke volt uszkai református keresztyén gyökereire, ugyanakkor beszélgetésünkben is a vallásközi tolerancia mellett tette le a voksát. „A reformáció megváltoztatta a középkort, az emberek világnézetét, a református vallás pedig a legtökéletesebben járult hozzá a magyar nyelv ápolásához. A keresztyén hit sokakat viszszatart a bűnözéstől. Másik oldalról viszont gyűlölöm a vallásháborúkat, a sok egyházszakadást. Amikor a katolikus feleségem elment egy plébánoshoz, rossz szemmel nézte, hogy reformátushoz akar hozzámenni, az uszkai református lelkész viszont azt mondta: ’egy az Isten.’ Akárhol jártunk a világban, mindenütt tisztelettel viseltettem a vendéglátók hite iránt: Japánba először egy buddhista szervezet utaztatott minket, csodáltam a mongóliai szerzetesek imádkozását és a szíriai őskeresztyén szertartásokat is.”
Bár interjúalanyom első blikkre egy fáradt, idős úr benyomását keltette, amint mesélni kezdett, azonnal évtizedeket atalodott: táncra ugyan nem perdült, de megállás nélkül, mosolyogva szórta anekdotáit. Személyében a 20. század egyik nagy tanúja hagyott itt minket, mondatai mellett több száz koreográ ája és fafaragása maradt velünk. Rajtunk is múlik, hogy mindezek az utána jövő generációkat is gyönyörködtessék.
Dezső Attila
Az elég titka
Száz esztendeje született Füle Lajos költő, várostervező mérnök, a Kispest-Rózsatéri Református Egyházközség missziói gondnoka, a háború utáni ébredési generáció tagja. Gazdag életéről életműkötet jelent meg, melyet a budapesti Ráday Házban mutattak be.
Egy cinke énekel a közeli faágon – ajándék, amikor Füle Lajos gazdag életművét próbálom szavakkal megrajzolni. Ének és szó különös módon fonódik össze az ő költészetében – erre emlékeztetett Balog Zoltán dunamelléki püspök is Az elég titka című, Füle Lajos április 16-i születésnapjára megjelent életműkötet bemutatóján, ami több volt ennél: verses-zenés emlékest, amely zsúfolásig megtöltötte a budapesti Ráday Ház dísztermét.
A jelenlévők közül sokan személyesen is ismerhették még Füle Lajost, sokunkat azonban „csupán” versei, énekei ragadhattak meg, egy nom ember lelkének rezdülései – és ahogy ő remélte, a Teremtő és Megváltó Isten vissz-
hangjai. Talán e sorok olvasója is tudna mesélni arról, hogyan találkozott Füle Lajos költészetével, vagy el tudná kezdeni valamelyik énekét. Nekem a legrongyosabb könyvem jut eszembe, Füle Lajos 365 napon című kalauza versekkel, igeversekkel, melyet már kamaszként elkezdtem forgatni napi útravalómért.
Évtizedeken át írógéppel sokszorosítva, átütő papíron kézről kézre adhatták csak Füle Lajos verseit, melyek kötetben először csupán 1989-ben jelenhettek meg A hamu tanítása címmel. A borsodi faluban, Nekézsenyben is ezeket olvasták, szavalták a fejkendős parasztasszonyok szilveszteri teaestjükön – idézte fel a gyermekéveit ott töltő
püspök. Az ébredés hajszálerein Füle Lajos versei eljutottak a hívő magyar világ legtávolabbi zugaiba is, közösséget teremtve olyanok között, akik személyesen nem ismerték egymást. „Az ébredés összekötött bennünket. Ma, amikor hálát adunk azokért, akik ezeket a hajszálereket táplálták – ha kellett, hátratételben, családi otthonok mélyén, tiltott vagy tűrt konferenciákon, csendesheteken, i úsági táborokban, a periférián –, meg kell kérdeznünk magunkat, hol van ma az ébredésnek ez az ereje!” – emlékeztetett Balog Zoltán.
Ezt a könnyű-nehéz örökséget igyekezett élő módon, igényes kivitelben közkinccsé tenni a lelki gyermekek és testvérek számára is Füle Lajos hagyatékának gondozója, a, Füle Tamás az általa szerkesztett életműkötettel. A Dunamelléki Református Egyházkerület támogatásával magánkiadásban megjelent kötet szokatlan szerkesztésű kiadvány. Amikor Füle Lajos az életéről beszélt, azt is inkább versek formájában tette. A kötet fejezetei ezért laza időrendben követik életének eseményeit, és köztük jelennek meg az oda tartozó, többnyire önvallomásként megfogalmazott életrajzi elemek. Sorra tárulnak fel gyermekkori évei, tanulmányai, házassága, családja, szakmai útja és képzőművészeti alkotásai, a természet csodálata, a társadalmi és a hívő élet különböző aspektusai.
Többen, akik már kezünkbe vettük, egy-kétszáz oldalon át szinte letenni sem tudtuk a könyvet, hiszen az érdekesebbnél érdekes kordokumentumok, az archív felvételek, a visszaemlékezések és az alkotások különös összjátéka az időben visszarepítő albummá vagy még inkább beszélgetőkönyvvé teszik. Megragadók Füle Lajos gyönyörű
kézírással és rajzaival díszített füzetei, kézzel írott korai zsengéi, szellemes stílusgyakorlatai, igei morfondírjai. De mosolyra, nevetésre késztet humora is, ahogy kirajzolódik egy világi közegben dolgozó vezető alakja.
Miután megismerhetjük a paraszti sorból érkező ceglédi kis ú diákéveit, majd a világháború és családi tragédiák árnyékában formálódó pályaorientációt, kiderül, hogy Füle Lajos a világháború poklában, a bombazápor közepette tért meg. Épp ekkor, 1944-ben ért Isten szava későbbi felesége, Zele Judit szívéhez is, akivel aztán mindketten a Rózsatéri református gyülekezethez csatlakoztak, amely szintén abban az esztendőben alakult meg. Füle Lajos még egyetemistaként, az ötvenes évek elején került
ide, később presbitere, majd évtizedeken át missziói gondnoka volt a közösségnek.
Lelki élete megtérése után a Bethánia CE Szövetségben bontakozott ki. Ott nemcsak megerősödhetett, de szolgálhatott is: Isten kegyelméből a második világháború utáni nagy ébredés munkása lehetett – ő maga fogalmazott így. Több ekkor született ének szövegének és dallamának szerzője is, így többek között a Siessetek, hamar lejár cí mű evangélizációs éneknek, a Tégy, Uram, engem áldássá vagy a Királyi gyermek vagyok én című énekeknek. „Fiatal társaival járták az országot, bizonyságot tettek, a szívükben lévő tűz diktálta ezt nekik” – idézte fel az emlékesten Michnáné Ablonczy Ágnes, a kötet előszavának szerzője. Így gondolt vissza azokra az időkre, amikor kislányként ő is ott sertepertélt a gyülekezetben: „azok szeretetének ölelésében növekedtem, akik nemcsak megvallották, hanem élték, továbbadták Isten irgalmába vetett hitüket – akkor, amikor ez tiltva volt.”
Miután az egyházi iskolákat államosították, és a Bethánia CE is megszűnt, a szolgálni vágyó atalok helyet, teret kerestek. Édesapja, Ablonczy Dániel lelkipásztor ekkor
fogadta be őket az alakuló, formálódó gyülekezetbe, melynek az odatartozókkal együtt oszlopaivá lettek. „Közöttük felnőni olyan érzés volt, hogy az Isten jelen van, körbevesz minket” – emlékezett Ablonczy Ágnes.
Füle Lajos azoknak az alkalmaknak volt gazdája, amelyek a közösséget gyülekezetté formálták – mondta. A karácsony másnapján tartott, bizonyságtételekkel, énekekkel
„Fiatal
társaival járták az országot, bizonyságot tettek, a szívükben lévő tűz diktálta ezt nekik.”
gazdagított szeretetvendégségeké vagy a szilvesztereké, ahol elkapkodták az abban az évben írt, kis füzetekben sokszorosított verseit. Az i úság szívügye volt: havonta délutánokat szervezett nekik játékkal, vetélkedővel, kirándulással és komoly beszélgetésekkel – úgy, hogy a atalok jól érezzék benne magukat, akár elkötelezettek a hitben, akár nem. Ablonczy Ágnes Füle Lajos életútjára re ektál-
va felvetette: mit adunk mi örökségül tovább, ébresztjük-e a vágyat Jézus Krisztus iránt gyerekeinkben az életünkkel, a szavainkkal?
Békesség, kiegyensúlyozottság és öröm jellemezte a hitben, élete és szavai fedték egymást – Végh Tamás lelkipásztor vall így Füle Lajosról a kötet elején. Pedig hitvalló keresztyén emberként érték hátratételek, tehetsége azonban így is csillogott. Építészmérnök volt, nem lelkész – ahogyan sokan gondolják. „Hibája, hogy erősen vallásos természetű” – írták egyébként szakmailag és emberileg is őt méltató káderlapján az ötvenes évek elején. Füle Lajos így re ektált minderre: „Politikai gyorsli ekre én/ sohasem szálltam. (…) Nem csoda hát, karrierre/ szert sose tettem,/ de kárpótol a szeretet lelke/ sok pici tettben.” (Kárpótolt) Ezzel együtt jelentős szakmai sikereket ért el: több magyarországi település, köztük számos nagyváros arculatát ő formálta, rendezte, műszaki fejlesztéssel és kutatással is foglalkozott. Munkáját a többi közt a legrangosabb szakmai kitüntetéssel, Ybl Miklós-díjjal ismerték el. Rá vall, hogy a kitüntetéseket később „élettelen, szegényes kacatoknak” írta le. „Két Ige volt, mint pillérek a hídon/ fő támaszom, míg dolgom csendbe’ tettem:/ „Dolgozzatok a város jólétén!” – szólt/ többször az Úr, de mindig hozzátette:/ „Maradandó városod nincs itt s nem lesz”,/ építs, alkoss,
míg van időd e földön,/ de lelkedet – ha vársz – a végtelenhez/ igazítsd, és a jó remény betöltsön,/ hogy örök hajlék vár egy messzi város/ falán belül…” (Pillérek – részlet) Ez volt az ő hitvallása.
A rombolás, a pusztítás megviselte – nemcsak a városé, de az embereké, a társadalomé is. A mostanáig soha, sehol nem publikált 1956 októberében-novemberében született verseiben az tükröződik, hogyan éli át az akkor atal házas, kisgyermekes családapa az eseményeket néhány sarokra a Magyar Rádió épületétől. Ahogy máskor is, ezek
a költeményei is jelen idejű megéléseiről tanúskodnak – egy sokkal messzebbről és mélyebbre látó hívő ember perspektívája ez.
Társadalmunk és egyházunk életének, viselt dolgainak rendszeresen tart görbe tükröt. Mégis a szépség az ő „mágnese”, ahogy A szépség volt az álmom… című, ars poeticának is beillő versében írja. Ámulattal szemlélte a teremtett világ csodáit, és ahogy a, Füle Tamás megfogalmazta: „magánéletében a szépséget, a csendet kereste, és amit talált, boldogan tárta olvasói elé.” Nemcsak verseiben, hanem nom kézügyességgel megalkotott, a befogadó képzeletét is megmozgató kukoricacsuhé- és virágképeiben is láttatta a kicsiben is ott rejlő kozmikus csodát, a Teremtő kéznyomait. Többször kiállítása is nyílt alkotásaiból, miniatűr virágképei közül egyet magam is féltve őrzök. Másokat is biztatott az alkotásra, hiszen „a természet mindenkit gazdagon megjutalmaz, aki megkülönböztetett érdeklődéssel fordul felé” – vallotta.
A legmeghittebb szépség azonban hitveséhez és gyermekeiről írt verseiben tapintható. Feleségével három gyermekük született. Füle Tamás így emlékszik kisgyermekkorára: „A verselés természetes közeg volt a családban. Útközben, utcán, villamoson bármiről, amit láttunk vagy ami történt körülöttünk, Apa mondott egy rövid mondatot, verssornyit, amire kisgyerekként rímben illeszkedő sorral válaszoltam, vagy folytattam a mondatot. Természe-
tes közege volt ez köztünk a kommunikációnak.” A precíz időbeosztás szerint élő mérnök, a sokak által tisztelt miszsziói munkás gyermekeinek édesapja volt, aki a munkából hazatérve az első órát mindig velük töltötte, közös játékkal, beszélgetéssel.
Füle Lajos tíz éve tért haza Teremtő Urához. Időskori verseiben a mély Isten-kapcsolatban megélt önre exió került előtérbe. Az Összegzés címűben így vall életéről: „Idézgetem sokszor a múltat,/ megnyílt szemem már messze lát:/ igen, a hegyek elmozdultak,/ megestek velünk a csodák!”
A Füle Lajosról és költészetéről szóló emlékesten unokái, dédunokái is részt vettek, megzenésített verseit adva elő, vagy a kötet szerkesztésében, terjesztésében segédkezve. És számosan lelki gyermekei, testvérei, köztük térben, időben távolabbiak. Számukra és azok számára, akik nem lehettek jelen, az életműkötet valódi ajándék, hiszen le lehet hozzá telepedni, élmény lapozgatni, megérint, elgondolkodtat. – Az Igéről, ami megítél, hogy helyreállíthasson, a teremtett világról és a Teremtőről, az emberi kapcsolatokról, a kicsiségben rejlő szépségről és arról, mit jelent az elég titka. Kegyelem ilyen közel menni egy ember életéhez, megérezni valamit abból a korból, amikor sokan még nem is éltünk. Lelke nom rezdüléseiben ráhangolódni saját énekünkre – Krisztusban elrejtett életünkre.
Jakus Ágnes
Az elég titka című kiadvány beszerezhető a budapesti Bibliás Könyvesboltban (1092 Budapest, Ráday u. 28.), valamint az 100.mypos.site webshopban.
A Füle Lajos 100 YouTube-csatornán Füle Lajos bizonyságtételei, a vele készült portrébeszélgetés, énekei és megzenésített versei is hallgathatók, megtekinthetők. Közismert énekei fellelhetők a kötetben is, olykor QR-kóddal, így a hangzó anyagot is meghallgathatjuk.
A Füle Lajos 100 Facebook-oldalon folyamatosan jelennek meg kiegészítő tartalmak és részletek a könyvből.
Az elég titka (Füle
Lajos)
Az elég több a soknál a szépségből, a tehetségből, a sikerből, a szeretetből, az élet édes ízeiből!
Sokan szeretnék ezt a többet, mert a sok – nem elég, mert a sok – kevés, mert az elég mértéke más és más a lényege.
Neked sok van már, de nincs eleged. Én ismerem az elég titkát, és megmondom neked:
Mid van, amit nem kaptál volna? Milyen végtelen sokat kaptál!
S mindaz meg is sokszorozódna, ha érte szívből hálát adnál.
Tedd meg, ha teheted!
Akkor… kinyílik fölötted az ég, fény hull szívednek minden zegzugába és ez – elég!
Fotó: Kovács Marcsi
Dunamelléken történt Megújulásba vetett reménységgel
REMÉNYSÉGEN FELÜL
„Reménységen felüli, ami Rákoskerten történik. Épül a gyülekezet, és már nemcsak Rákoskertről járnak hozzánk, hanem a környékéről is” – számolt be érdeklődésünkre Antal Mariann református lelkipásztor, akit 2024. november 10-én iktattak be az alig egy évvel korábban megalapított BudapestRákoskerti Missziói Egyházközség élére. A Makovecz Imre tervezte rákoskerti Mennybemenetel templom elmondása szerint már olyanokat is vonz, akik korábban nem jöttek közel Isten Igéjéhez, és akiknek az életébe „nem lehet csak úgy ajtóstól berontani”. A beiktató istentiszteleten Szloboda József budapest-északi esperes hirdetett igét. „Isten már lépett: adott templomot, lelkészt, áldást erre a helyre, a többi rajtatok múlik. Nem az, hogy ez a gyülekezet megmarad-e, hanem az, hogy te megmaradsz-e ezen az úton. Tudod-e ezen az úton és ebben a közösségben szolgálni az Urat, hogy a célnál együtt adhassunk hálát ezért a kegyelemért?” – fogalmazott prédikációjában az esperes.
A JÓ LELKIPÁSZTOR KÜLDETÉSBEN JÁR
Beiktatták szolgálatába Székely Zsoltot, a Pesterzsébet-Klapka téri Református Egyházközség nemrégiben megválasztott lelkipásztorát 2024 adventjének második vasárnapján. A Veress Gábor néhai lelkipásztor nyugdíjba vonulásával és halálával támadt űr, majd a vezetőváltások sorozata megpróbálta a közösséget lelkileg is. Az új lelkész szolgálatával azonban új korszak kezdődött. A 2024. december 8-i beiktató istentiszteleten Somogyi Péter dunamelléki lelkészi főjegyző hirdetett igét. „Munkálkodj azon, hogy a megtört szívek félelmükből bátorságra jussanak, a megváltás csodájára! Ennek a küldetésnek vagy te is a letéteményese, mindazokkal együtt, akik lelki testvérként ebben veled együtt részesek” – mondta az igehirdető Székely Zsoltnak. A beiktatott lelkész Cseri Kálmán gondolatait idézte arról, hogy milyen a jó lelkipásztor: „tudatában van annak, hogy nem magánvállalkozást folytat, hanem küldetésben jár”, ő pedig ekként tekint szolgálatára.
EVANGÉLIUMI MEGÚJULÁS TISZTA SZÍVVEL
Korszakhatárhoz érkezett a Budapest-Klauzál téri Református Egyházközség: tavaly negyvenévnyi szolgálat után vonult nyugdíjba előző lelkipásztora, Karsay Eszter, az utódja, Tikász Ábel pedig felerészt megújult összetételű presbitériummal kezdhette meg a közös munkát a Gyulai Pál utcai közösségben. Az új vezető lelkipásztor ünnepélyes beiktatására 2025. február 8-án került sor, ahol az igehirdetés szolgálatát Somogyi Péter dunamelléki lelkészi főjegyző végezte. Prédikációjában kiemelte: mindennél előbbre való Jézus Krisztus követése, Isten országa és annak hirdetése, akkor is, ha az kényelmetlenségekkel jár együtt. „Születésed óta gyönyörködünk benned, és csodáljuk azt, ahogyan Isten vezet téged. Apránként értél meg Isten eredeti tervére. Most értettem csak meg, hogy micsoda nagy tervei vannak, és köszönjük, hogy ennek részesei lehettünk” – fogalmazott Tikász András, Újpest-Belsőváros gyülekezetének főgondnoka, Ábel édesapja.
GYÖNYÖRKÖDJ A SZOLGÁLATBAN!
A Budai Református Egyházközség 129. születésnapján iktatták be Bedekovics Pétert, a gyülekezet hatodik vezető lelkészét. Az igei szolgálatot Balog Zoltán dunamelléki püspök végezte, aki azt kérte a lelkipásztortól, hogy buzgólkodjon Istenért, saját Isten-kapcsolatáért, szeresse a rábízottakat, és gyönyörködjön a szolgálatban.
A gyülekezet részéről Marossy Gábriel missziói gondnok mondott köszöntőt, tolmácsolva a korábbi lelkész, Illés Dávid, Fabiny Tamás evangélikus püspök és Böröcz László, Budavár polgármesterének köszöntését. A beiktatott lelkész külön köszönetet mondott tiszaföldvári anyagyülekezetének és korábbi szolgálati helyének, a Klapka téri gyülekezetnek, hogy szeretettel és áldással engedték el. Kovács Gergely, a Budapest-Déli Református Egyházmegye esperese egyként áldotta meg a gyülekezetben szolgáló lelkészi kart, hangsúlyozva, hogy ebben a gyülekezetben mindig lelkészi csapat szolgált, melynek egykor ő maga is része lehetett.
A MEGSZÓLÍTÁS TERE
Bár az egyetemi missziói közösségek már tavaly ősszel birtokba vették, hivatalosan 2025. március 25-én került sor a Szó-Tér nevű i úsági közösségi hely felavatására, amelyet az egykori Adna kávézó helyén, a Török Pál utca 6. címen alapított a Dunamelléki Református Egyházkerület elnöksége a Budapest-Északi Református Egyházmegye támogatásával. Hajdú Bálint Kadosa, a Dunamelléki Missziói Támogató Szolgálat vezetője az ünnepi alkalmon kifejtette: a Szó-Tér egyik célja az, hogy ajtó legyen a járókelő emberek felé, hogy közülük is minél többeket megszólíthasson az evangélium ereje. „Egyházunk egyik lényegét, a közösségteremtés áldását reméljük ettől” – fogalmazott Balog Zoltán dunamelléki püspök. Szloboda József, a Budapest-Északi Református Egyházmegye esperese arra emlékeztette a jelen lévő atalokat, hogy ez az épületrész nem annak épült, amivé mostanra vált, de minden generáció hozzátette a maga álmait, és kegyelemből lett azzá, amivé lett.
TEMPLOMÉPÍTŐ HIT
„Egy hang kiált: Építsetek utat a pusztában az Úrnak! Készítsetek egyenes utat Istenünknek a kietlen tájon át!…” – ezzel az Igével köszöntötte a gyülekezetet Kovács Gergely, a Budapest-Déli egyházmegye esperese 2024. december 15-én vasárnap, amikor ünnepélyes keretek között letették az új pesthidegkúti református templom és gyülekezeti ház alapkövét. Balog Zoltán dunamelléki püspök köszöntőbeszédében elmondta, akkor van értelme a térfoglalásnak, hogyha azzal küldetésünk van: elhívásunk, kapott feladatunk. Az új templom alapkövét Balog Zoltán püspök, Kovács Gergely esperes, Fürjes Zoltán helyettes államtitkár, valamint Őrsi Gergely polgármester jelenlétében tették le. A Berzsák Zoltán tervei alapján megépülő pesthidegkúti református templomot a tervek szerint 2026 áprilisában vehetik majd birtokba a hívek, és reménység szerint nemcsak az istentiszteletek, hanem az élet minden területére ható közösségi események otthona lesz.
BETELJESÜLT ÁLOM ÉS IMÁDSÁG
Felszentelték a Szigetszentmártoni Református Missziói Egyházközség újonnan épült templomát és közösségi házát 2025. május 4-én. „Sem a templom, sem az egyház nem cél, hanem eszköz: azért szereti Isten az egyházat, hogy rajta keresztül elmondja, mennyire szereti a világot” – emlékeztetett igehirdetésében Balog Zoltán püspök. „Ez a gyülekezet mindig álmodott és imádkozott” – ezt már Takaró András délpesti esperes tette hozzá. A szigetszentmártoni református közösség korábban a ráckevei egyházközség szórványa volt, 2025. január 1-től már missziói gyülekezetként működik Kiss Gergely lelkipásztor vezetésével. Csaknem ötven felnőtt vesz részt az istentiszteleteken, Kereszt-kérdéseket, bibliaórát, női és fér kört, i úsági órát, hittanórákat és két korcsoportban gyermek-istentiszteletet tartanak, működik gyülekezeti kórus és zenekar is. A Czégány Sándor tervei alapján készült, a karzattal együtt kétszázharminc fő befogadására alkalmas templomtérhez baba-mama szoba, lelkészi hivatal, rétegalkalmak megtartására alkalmas szobák, vizesblokkok és teakonyha is tartozik.
KÖZÖS ÖRÖM
Hosszú, göröngyös utat járt be a szigetmonostori református gyülekezet a templomtető és az orgona teljes felújításáig. Mindezekért 2025. április 27-i ünnepi istentiszteletükön adtak hálát. Balog Zoltán dunamelléki püspök ünnepi igehirdetésében a felújítási mun kálatokat lelkigyakorlathoz hasonlította – hiszen ahogy a templomot, úgy a lelkünket sem készen kapjuk. A templomtetőfelújítás nem volt zökkenőmentes, a gyülekezet azonban nem adta fel a reményt, szüntelenül imádkozott, és így minden szükséges előállt az Isten segítségéből – emelte ki a püspök. Szabó Zoltán lelkipásztor mindenkinek köszönetet mondott, aki anyagilag, természetben vagy imádságban támogatta az építkezést, Ignácz Gergely presbiter pedig szakmai szempontból mutatta be a munkálatok, köztük az orgona újraépítésének részleteit. Nyilas Zoltán északpesti esperes az ünnepségen hálaadásra buzdított, emellett tájékoztatta a gyülekezetet az egyházmegyében zajló felújításokról is.
ÚJRA ZENG A MAKÁDI ORGONA
Közel nyolcvanévnyi csend után ismét megszólalt a Makádi Református Egyházközség templomának orgonája. A második világháború végén használhatatlanná tett hangszert az elmúlt években hozták helyre és restaurálták, hála a makádi reformátusok kitartásának, eltökéltségének és áldozatkészségének. Az Ács Ferenc ötletgazda kezdeményezte projekt számos nagylelkű adakozó, a makádi önkormányzat, a Dunamelléki Református Egyházkerület, a Nemzeti Kulturális Alap és az Emberi Erőforrás Támogatáskezelő pénzügyi támogatásának köszönhetően valósulhatott meg. Az új orgona ünnepélyes felszentelésére 2025. március 30-án került sor, igehirdetéssel pedig Balog Zoltán dunamelléki püspök szolgált, kiemelve: a négyszáz éves közösség története a templom körüli gondoskodás története. Az ünnepségen a hangszerfelújításban közreműködő Hajdók Judit orgonaszakértő szolgált orgonajátékkal. Munkásságáért Halassy Ferenc János lelkipásztor mondott köszönetet.
LELKI ÉRETTSÉGEN ALAPULÓ ÉPÍTKEZÉS
Ünnepre hívtak a harangok a salgótarjáni református templomba november 23-án, szombaton, ahol hálát adtak gyülekezetük százéves, templomuk 95 éves múltjáért és az újonnan épült gyülekezeti házért, amely végre igazi otthonként szolgálhatja az egyházközség életét. A most átadott létesítményben méltó helyet kapnak rétegalkalmak: bibliaórák, i úsági alkalmak, kóruspróbák, presbiteri gyűlések. Gyerekeknek kézműves foglalkozást, napközis hittantáborokat, valamint szeretetvendégséget, lmklubot is tarthatnak majd itt. A ház testvérgyülekezeti találkozók, télen a nagyterem istentiszteletek helyszíneként szolgál. A gyülekezet kulturális programokkal is szeretne nyitni a város felé, hogy élettel teljen meg az épület. A hálaadó istentiszteleten Balog Zoltán dunamelléki püspök hirdetett igét, a lelki érettség fontosságára felhívva a gyelmet. Az új épületnél lévő nemzeti színű szalagot Nyilas Zoltán esperes vágta át.
A LELKI ÉPÍTKEZÉS SZÍNTEREI
Új épületszárnnyal bővült Nagykőrös Arany Jánosról elnevezett református általános iskolája, amelyben könyvtár, művészeti terem, katolikus és református hittanterem és két nyelvi terem kapott helyet. A 2025. január 19-én tartott hálaadó istentiszteleten Takaró András, a délpesti egyházmegye esperese hirdetett igét, kiemelve: a szellemi és lelki ház építése összetartozik, megerősíti és kiegészíti egymást. Az egyház azért is van, hogy segítse gyermekei lelki növekedését, erősödését, lelki házuk megépítését. A köszöntőbeszédek után Szabó Gábor lelkipásztor és Rácz Péter főgondnok elismeréseket adtak át: a beruházásban részt vevő nyolc személy a gyülekezet által alapított Soli Deo Gloria díjban, az esperes és az államtitkár pedig tiszteletbeli díjban részesültek. Az ünnepség után az összegyűltek a Szolnoki út 2. szám alá vonultak át, ahol az új épületrészre helyezett emléktábla leleplezésére, majd szalagátvágásra és épületbejárásra került sor.
ÉPÍTKEZÉS – EMBERI ÉLETEKÉRT
A Dunamelléki Református Egyházkerület 2024 tavaszán nyílt építészeti tervpályázatot írt ki egy új, 16 osztályos általános és művészeti iskola megvalósítására Szigetszentmiklós Bucka városrészben. A tervpályázatot komoly érdeklődés övezte, nagy számban érkeztek be kiemelkedő pályaművek – hangzott el a budapesti Ráday Házban tartott 2025. március 5-i eredményhirdetésen. Az első díjat az Ártér Építész Műterem K . tervezőiroda nyerte el. „Szeretnénk, hogy a gyülekezetnek legyen iskolája, és ne fordítva” – összegezte céljaikat Morva Ákos, az iskolaépítő Szigetszentmiklós-újvárosi gyülekezet lelkipásztora. Veres Sándor dunamelléki főgondnok, a Bírálóbizottság tagja méltatta a sok kreatív megoldást felmutató terveket. Az egyházkerület 12 pályaművet vásárolt meg, a nyertes pályamű szakmai értékelésében szerepel, hogy az a tervpályázati kiírás alapját, a szőlőtő- és szőlőfürt-metaforát az építészet nyelvére lefordítva térrendszerként jeleníti meg.
ALAP, AMELYRE JÖVŐ ÉPÜL
Új épületszárnnyal bővül a Gödöllői Református Líceum majdnem százéves épületegyüttese: az 1992 óta működő oktatási intézmény újabb tantermekkel, közösségi terekkel, aulával gyarapodik, és részben a régi épületrészt is átalakítják. A jelképes alapkőletételre 2025. március 14-én került sor: egy időkapszulába olyan tárgyak kerültek, amelyek jól jellemzik a líceumi közösséget. A jelenlegi diákok és az itt dolgozók névsora mellett többek között az iskolai pólót, a mostani épület kulcsát és a 30 éves évfordulóra készült évkönyvet is beletették. A kapszulát Gémesi György polgármester, Balog Zoltán dunamelléki püspök, Fürjes Zoltán egyházi és nemzetiségi kapcsolatokért felelős helyettes államtitkár, valamint Balogh Tamás gödöllői lelkész helyezték el az alaphelyben. Az ünnepség ezután templomi áhítattal folytatódott, ahol Balog Zoltán püspök szolgált igehirdetéssel. Ugyanezen a napon avatták fel az egykori gödöllői lelkész, i abb Szabó Aladár emléktábláját is.
ÁLDOZATVÁLLALÁS NÉLKÜL NINCS ÉLET
Két új szárnnyal bővül a váci Bernáth Kálmán Református Gimnázium, Kereskedelmi és Vendéglátóipari Technikum és Szakképző Iskola: konyha, étkező, aula és tornacsarnok épül. A 2025. március 29. szombati alapkőletételen Nyilas Zoltán, az Északpesti Református Egyházmegye esperese szolgált igehirdetéssel. Prédikációjában elhangzott: amikor Jézus az áldozatvállalást kérte számon az övéin, arra hívta fel a gyelmet, hogy ne könnyítsük az életet, hiszen ha mi magunk feladjuk a könynyű élet kedvéért a hitvallást, elveszünk. Az új épületrész alapkövébe az intézmény három, Loránt y Zsuzsanna-díjas diákja, Tóth Emese tizedik, Csépe Zoltán tizenkettedik és Józsa Eszter tizenegyedik osztályos tanuló helyezte el az időkapszulát, melybe korábban az iskola dokumentumait, pedagógusainak és diákjainak üzeneteit helyezték el. A beruházás történetébe P. Tóth Zoltán, az Északpesti Református Egyházmegye főgondnoka adott betekintést.
FÉLTVE ŐRZÖTT KINCS
Felszentelték a Mózeskosár Református Bölcsődét, és a gyülekezet fennállásának 110. évfordulójáért is hálát adtak a Dunavarsányi Református Egyházközségben 2025. március 2-án. A négy csoportszobás, 56 férőhelyes intézmény geotermikus hűtés-fűtéssel üzemel majd, napelemek és hővisszanyerős szellőztetőrendszer teszik költséghatékonnyá a korszerű épület üzemeltetését. „Mától kezdve imádságaitokban mindennap kérjétek az Isten áldását erre a bölcsődére” – biztatta ünnepi prédikációjában a dunavarsányiakat Takaró András délpesti esperes. Az Epres úti új épületnél vele együtt Korsós Tamás lelkipásztor, Gulyás Gergely Miniszterelnökséget vezető miniszter és i abb Bóna Zoltán országgyűlési képviselő vágták át a nemzeti színű szalagot. A bölcsőde aulájában egy református címer került a falra, Szabó Zoltán helyi szobrászművész alkotása, amely a templomi pontos másolata, így jelképezve a gyülekezettel való szoros kapcsolatot.
REFORMÁTUS MEGÚJULÁS KONFERENCIA
A kegyelem teológiai és jogi természetéről, önvizsgálatról, korábbi válságkezelésekről, a hatalom természetéről és a megújulás mikéntjeiről is szó esett a Református Megújulás Konferencián, 2025. január 29-én, a budapesti Ráday Házban. A konferencia fővédnökségét a Magyarországi Református Egyház Zsinatának Elnökségi Tanácsa vállalta. Az előadók között minden egyházkerület képviseltette magát, volt köztük határon inneni és túli, fér és nő, különböző generációk tagjai. Nyolc tervezett hozzászólásnak adtak teret résztvevői szavazatok alapján, de spontán hozzászólásra is lehetőség nyílt. Az első szekció a kegyelemtan és megváltástan kérdéseivel foglalkozott, a második az egyháztörténeti tanulságokkal, a harmadik egyház és hatalom viszonyrendszerével, a negyedik a megújulás útjait kereste. A konferencián megkezdett vita a későbbiek során online formában folytatódott. A szervezők őszre újabb konferenciát terveznek.
A MEGÚJULÁS RAJTUNK KEZDŐDIK
Megújulás vagy megújítás? – ez volt a hívószava a Dunamellék lelkipásztorait, hittanoktatóit és teológusait megszólító csendesnapnak, amelyet a Biblia Szövetség Egyesület szervezett a békásmegyeri gyülekezetben. A részben konferenciának is tekinthető rendezvény a megújulás négy területére irányította a gyelmet. A Biblia szerepét az egyház megújulásában dr. Hotorán Gábor lelkipásztor tekintette át; az igehirdetés szerepét Literáty Zoltán lelkipásztor, a budapesti teológia dékánja; a Szentlélek munkássága kapcsán Alföldy-Boruss Dezső nyugalmazott lelkipásztor hívta gondolkodásra az egybegyűlteket; a szent élet gyakorlati szerepéről pedig Molnár Ambrus lelkipásztor, a Dunamelléki Református Egyházkerület Lelkésztovábbképző Intézetének vezetője szólt. Sipos Aba Álmos békásmegyeri lelkipásztor a konferencia zárszavában emlékeztetett: önmagunk újrade niálása azt jelenti, hogy hagyjuk működésbe lépni meglévő kincseinket – az talpra állíthatná az egyházat.
MIHEZ KEZDÜNK A RÁNK BÍZOTT JAVAKKAL?
A lelki és anyagi sáfárság volt a dunamelléki főgondnokok idei konferenciájának témája a budapesti Ráday Házban, 2025. március 8-án. Somogyi Péter dunamelléki lelkészi főjegyző kifejtette: a sáfárnak nem saját javát kell néznie, hanem egész háza népének a javát. Veres Sándor dunamelléki főgondnok arra hívta fel a gyelmet, hogy a gyülekezeti főgondnokoknak sokkal jobban kellene egymásra gyelni, egymást erősíteni. Balog Zoltán dunamelléki püspök kiemelte: a főgondnokok felelőssége az egyházi hierarchián belül nem felfelé vagy lefelé, hanem befelé irányul, a gyülekezetükbe.
A konferencián Csizmadia Zsolt, a Mányi Református Egyházközség és a Vértesaljai Református Egyházmegye főgondnoka; Juhász Csaba, a Kálvin téri gyülekezet főgondnoka; és Radvánszky Bertalan, a Pécs–Kelet-Mecseki Református Missziói Egyházközség főgondnoka ismertette gyülekezeteik helyzetét, majd kiscsoportos beszélgetésekre került sor.
EGYÜTT ISTEN ÉS A GYÜLEKEZET ZOLGÁLATÁBAN
„Állhatatosságotokkal nyeritek meg majd a lelketeket” – hangzott az igei biztatás Somogyi Péter dunamelléki lelkészi főjegyző áhítatában a dunamelléki presbiteri konferencián. A Kálvin téri templomban 2025. április 5-én tartott nap központi témája a közös szolgálat volt. Veres Sándor dunamelléki főgondnok az egymás iránti felelősségvállalásra és közösségeink feladataira hívta fel a gyelmet, Balog Zoltán dunamelléki püspök az elhívás belsővé válásának fontosságáról beszélt, Szabó Gábor, a Presbiteri Szövetség elnöke pedig a megújulás témáját járta körül. Tomka János főiskolai tanár, vezetéstudományi szakember előadásában arra hívta fel a gyelmet, hogy milyen egymásra épülő rendellenességek gyelhetők meg presbitériumainkban, és ezekre a Biblia milyen megoldásokat kínál. A konferencián körkérdésekre válaszolva több presbiter is mesélt személyes elhívásáról.
GENERÁCIÓK NEVELÉSÉNEK GYAKORLATA
A 2025. március 29-én Kecskeméten megrendezett dunamelléki katechetikai találkozón Szászi Andrea, a Református Pedagógiai Intézet katechetikai igazgatóhelyettese „Nevelés a 21. században: generációk a gyakorlatban” címmel adott elő, betekintést nyújtva az Alfa- és a Z-generáció jellemzőibe. Szó esett a generációs különbségek pedagógiai vonatkozásairól, a digitális környezet hatásairól, valamint a tanulási stílusokhoz illeszkedő módszertani megközelítésekről. Délután párhuzamos szekciókra került sor: az egyik az újszövetségi történetek kreatív és interaktív feldolgozását járta körbe, a másik az i úsági közösségépítéshez adott tippeket, a harmadik pedig az óvodai katechézishez. A záró fórumbeszélgetésen Lenkeyné Teleki Mária, a Dunamelléki Katechetikai Támogató Szolgálat vezetője és Szászi Andrea ismertették az előmeneteli rendszer aktuális kérdéseit, valamint a Katechetikai Szolgálat közeljövőbeli programjait és fejlesztési irányait.
AZ IFJÚSÁG SZOLGÁLATÁNAK ÉVE
Egyházunk idei tematikus évéhez kapcsolódóan számos kezdeményezés indult a Zsinat I úsági Irodájának koordinálásával, hogy felhívják a gyelmet a atalok felé irányuló és a tőlük jövő szolgálatokra. Az internetről letölthető óravázlatok és hírlevelek mellett több segédanyag és pályázati lehetőség is rendelkezésére áll a gyülekezeteknek. A RÁlátás című videós podcastsorozat adásaiban a műsorvezető mellett egy lelkész és egy szakértő segít abban, hogy mélyebb rálátást kaphassunk a atalokat érintő aktuális kérdésekről, úgy, hogy mindeközben közösen Krisztust kereshetjük ezekben a kérdésekben. A Felfelé című videósorozat pedig atalok 5-8 perces bizonyságtételeit mutatja fel számunkra. Mindkét sorozat elérhető egyházunk YouTube-csatornáján. A tematikus évben kiemelt szerepet szánnak a Csillagpont református i úsági találkozónak (2025. július 14–19.) és az i úság szolgálata vasárnapjának (2025. szeptember 21.). Dunamelléken 2025. október 3-án kerül sor a Ráday-napok I úsági napjára.
Bűnbánatban Isten előtt
Három napot töltöttek böjtölve, Istent keresve lelkipásztorok és presbiterek Balatonszárszón április első napjaiban. Megbékélésről, útkeresésről és az egyház küldetéséről beszélgettünk a böjti imaalkalom kezdeményezőivel.
Isten előtti megállásra és elcsendesedésre hívta három dunamelléki lelkipásztor szolgatársait az idei böjti időszakban. Nem olyan magától értetődő egyházunkban, hogy mit is jelent egy közösség számára Istenre várni. A három napban mégis ez történt: ezt a célt szolgálta a megérkezés estéjén tartott szilencium, a kijelölt igeszakaszok körüli egyéni elcsendesedés, a böjt, a közös imádság, az úrvacsora, az Istent magasztaló közös éneklés, és annak megosztása, ki mit értett meg arról, milyen egyházat szeretne az Úr. A Sírjanak a papok böjti imaalkalmon huszonhárman vettek részt, lelkészek és nem lelkészek, köztük több presbiter is, kiszakadva mindennapi ügyeikből. „Az volt a célunk, hogy megtanuljunk sírni elveszettségünk és megosztottságunk felett, hogy azután az Úr, amikor és ahogyan neki tetszik, ránk ragyogtathassa orcája dicsőségét. Egyénileg és közösségileg gyógyulásra van szükségünk, gyógyulásunk pedig az evangélium szívünket átjáró erejében van. Ennek azonban időt kell adnunk” – nyilatkoztak erről az összejövetelt kezdeményező lelkészek. Isten meghallgatta kérésüket – számoltak be később. „Már az érkezéskor is őszinte nyitottság és vágy volt bennünk, hármasával egymás felé fordultunk, és arról beszélgettünk, milyen dolgokat hagyunk otthon, mit teszünk le Isten kezébe, mire szánjuk oda magunkat” – idézte fel Dani Eszter solymári lelkipásztor. A megérkezést, az olvasottak elmélyítését segítette a csend is. „Csendben vacso-
ráztunk, csendben töltöttük az estét, és másnap reggelinél kezdtünk először beszélgetni. A református egyházban nem annyira megszokott gyakorlat a szilencium, mégis komolyan vette a csapat.”
Az Istenre várakozás különböző formákban öltött testet: volt, amikor ki-ki egy adott igerészhez kapcsolódó kérdéseken gondolkodhatott, saját tempójában, félrevonulva. „Istenre gyelő emberekként nem volt ez idegen senkinek, jólesett, hogy volt erre idő. Ezután hol kettesével, hol kiscsoportban osztottuk meg egymással, kit hogyan leplezett le az adott igeszakasz.”
Már az első bűnbánatra hívó szövegrész változást munkált a résztvevőkben, hiszen Isten jóságáról szólt: arról, hogy szereti az Ő egyházát, ezért nincs még végünk (vö. Jeremiás siralmai 3. rész 22–23. vers). „Mi sokszor az egyház nyomorúságát látjuk, ami miatt bánkódunk, szégyelljük magunkat, vádaskodunk. Azonban ennek a három napnak már az elején azt mutatta meg Isten, hogy Ő szereti az egyházát, és ez fókuszváltást adott. Megértettük, hogy az Úr minket is erre hív.”
„A mi dolgunk az volt, hogy Isten felé vezessük az embereket, de nem mi mondtuk meg, hogy mit fogunk hallani, kapni tőle” – tette hozzá Lovas András. Jeremiás siralmainak 3. fejezete és Jóel próféta könyvének 2. fejezete tanulmányozása után a második nap a bűnbánaté volt. Jézus jajmondásai (Lukács evangéliuma 11. rész 37–52. versei)
Fotó: Kovács Marcsi
alapján a képmutatás és a spirituális hatalommal való visszaélés különféle módozatai felett tartottak bűnbánatot a résztvevők. „Szembe tudtunk nézni az ürességünkkel, a hiábavalóságunkkal, az egyháznak ezzel az arcával – és nem úgy, hogy ez kívül van, azok olyanok, de mi nem” –számolt be a lelkipásztor. Az általa vezetett imádságban ezután szívük bálványait leleplezve kérték Isten bocsánatát a jelenlévők.
Ezt követően Ezékiel próféta könyve 22. fejezete 23–31. versei felett tartottak egyéni csendességet, majd imádságos légkörben osztották meg, kit miért szólított meg az Isten népe vezetőit megítélő igeszakasz. Ehhez kapcsolódóan megfogalmazták, milyen egyházra vágynak, bűnbánó imádságaikat pedig le is írták. Ezek közül közlünk itt néhányat:
Olyan egyházról álmodom, amelyben több szeretet és bűnbánat van. Amelyben valódi bűnbocsánat és feloldozás van, amelyben mindenki szabadon követheti Krisztust, és amelyben harcok helyett megbékélés van.
Atyánk! Bocsásd meg, amikor szeretet helyett közöny vagy gyűlölet volt bennünk, megbocsátás helyett haragudtunk és támadtunk! Bocsáss meg, hogy sokszor sebeket okoztunk, és nem gyógyítottuk azokat. Könyörülj népeden!
Olyan egyházat álmodom, ami az evangélium erejéből él, Krisztus egyszerűségét, szelídségét és radikalitását testesíti meg egy beszédében és cselekvéseiben egyre erőszakosabbá váló világban.
Urunk, Te szent vagy! Mi oly régóta meggyalázzuk nevedet erőszakkal, üres és hiábavaló beszéddel, szentségtelenséggel. Bocsáss meg nekünk! Kérünk, mégis, jöjj, és szentségeddel látogass meg bennünket. Ámen!
Olyan egyházat szeretnék, ami belülről Jézus Krisztus által vezérelt, Krisztus számára otthonos, kívülről pedig megközelíthető és vonzó.
Uram, micsoda a bűn, ha nem a Te szentségednek a meggyalázása?
Minden bűnünknek, minden erőszaknak, minden rombolásnak, minden oroszláni erővel vagy a farkasok alattomosságával elkövetett gyilkolásnak, az emberek megevésének és kiköpésének legszörnyűbb súlya, hogy ezek által meggyaláztuk, kigúnyoltuk, semmibe vettük szentségedet. Pedig szükségünk van a szentségedre – mert micsoda a kegyelem, ha nem annak munkája bennünk?
Irgalmazz nekünk, szent Isten, ne vess el minket arcod elől!
„Minősített pillanat volt számomra, amikor a bűneinkkel számot vetve és azokat megbánva úrvacsorai közösségben voltunk együtt, és annak zárásaként Istent magasztaltuk
énekszóval. Akkor meg is fogalmaztam, hogy ilyen egyházat szeretnék látni. Ott és akkor az evangélium történt velünk. Isten elé álltunk, imádságos térben voltunk együtt, őszinte megosztásokkal, vágyva, kérve és meg is kapva a bűnbánatot, azután pedig átéltük a kegyelmet is. Testvérként is egyek voltunk ebben, és Istennel is egyek voltunk az úrvacsorában. Feloldódtak személyes ellentétek, mindenki mindenkivel kezet fogott. Ennek a napnak a végén megtapasztaltuk, hogy ha újra és újra átélnénk a megbékélést Istennel és egymással, akkor az evangélium valóságát élnénk meg, ezzel pedig azt tennénk, amiért valójában Isten létrehívta az Ő Egyházát” – mondta Lovas András. A harmadik nap a boldogmondásokat tanulmányozták a résztvevők (vö. Máté evangéliuma 5. fejezet 3–12. vers). „Az Igével dolgoztunk, és nem csak prédikáltunk egymásnak. A szavaknak súlya volt: nem csupán valakinek a valamilyen gondolatai voltak” – jegyezte meg Harmathy András lelkipásztor. Hangsúlyozta: a bűnbánat az Egyház saját útja, kiváltsága. „A többit bármilyen világi szervezet meg tudja csinálni – ezt csak mi. Most is vannak, akik ennek mentén gondolják el az Egyház megújulását. Amíg Isten szól és szólít, van reménység az Egyházunkra nézve, mert nem az ötszáz éves múltból fakad a jövőnk!”
„Amíg Isten szól és szólít, van reménység az Egyházunkra nézve…”
Dani Eszter így vázolta fel a három nap során bejárt lelki utat: „amellett, hogy megértettük: szeret az Úr, felismertük azt is, hogy gyógyulnunk kell a sebeinkből, és maradékként a résre kell állnunk. Az ezékieli szakaszt komolyan véve kezdtünk el szeretettel és bűnbánattal imádkozni az egyházunkért, mert meghallottuk Isten hívását: Kerestem köztük valakit, aki építené a falat, és odaállna a résre színem elé az országért… (Ezékiel könyve 22. rész 30a vers) Az imádságba a továbbiakban is bárki bekapcsolódhat akár az otthonában, akár a saját gyülekezetében.”
„Isten görbe vonalakon ír egyenes sorokat. Nem lett tegnapról mára kevesebb a hatalmi harc, a szeretetlenség, az önzés, a hitetlenség egyházunkban. De az a reménységem, hogy amit Isten előtt kimondtunk, amit Ő elkezdett vagy lezárt bennünk, az megmarad és hat. Az Egyház mindig is az övé volt és marad” – fogalmazott Harmathy András. „Bár sok minden megérett Isten ítéletére, de az Úr még mindig azt keresi, vannak-e, akik komolyan veszik Őt, akik számolnak vele! Isten normája szerint látni, cselekedni, hatni, konfrontálódni; Isten elé – vele szembe –bátor hittel odaállni, irgalomért kiáltani – ahogy megértettem, ez mind együtt jelenti a résre állást. Nem más ez, mint Jézus követése: abbahagyom azt, ahogy én tudom ’csinálni az egyházat’, és hagyom azt, hogy Ő ’csinálja’ bennem és általam. Lényege szerint nem feladat ez, hanem kapcsolat, ami életté, feladatok sokaságává lesz. Jézus ezen az úton jár, és meghív engem, minket – alkalmatlanokat – a követésére. Ha Ő mondja, akkor mégis lehetséges!”
Jakus Ágnes
Apanyelve: magyar
Odesszában született, ahonnan azért költöztek Kárpátaljára, mert a szülei újra együtt szerettek volna élni. A Pulzus ügyvezetője egy kávézóban fedezte fel Kis Viktória hangját, ma már ő a beregszászi rádió ukrán nyelvű hírszerkesztője. Magyarul a munkahelyén tanult meg, ez lett a fő nyelve. Milyen nyelven álmodik? Milyen hírt olvasni egy háború első napján, és mi a hírszerkesztési irányelvük?
Melyik magyar szavunkat nehéz kiejteni? És miért kereszteltette reformátusnak a gyerekeit? Hogyan változott a kapcsolata Istennel? Ismerjék meg Kis Viktóriát, a református fenntartású Pulzus FM munkatársát!
Elmeséled, hogyan kerültél a Pulzus Rádióhoz? Egy pizzériában kezdtem dolgozni, miután befejeztem az iskolát, tizenhét éves voltam. Egy nap a rádió munkatársai érkeztek hozzánk. Nekik tűnt fel a hangom, azt mondták, rádióba való, és meghívtak az akkor induló rádió csapatába ukrán hírszerkesztőnek. Magyarul csak néhány szót beszéltem, rádiós tapasztalatom egyáltalán nem volt. Jólesett, hogy megdicsérték a hangomat, meg persze jó lehetőségnek és izgalmas kihívásnak is láttam ezt a feladatot. Csináltunk egy hangpróbát, tetszett a környezet. Az alapoktól elkezdtek minket tanítani a rádió belső képzésén, hónapokon át, és Magyarországon is voltunk képzésen. Megtanultam, milyen egy rádiós hír, és hogyan lehet tömören fogalmazni úgy, hogy mégis minden in-
formáció benne legyen. Az ukrán hírszerkesztést meg tudtam csinálni, de a szövegeket le kellett fordítani magyarra, szótárra volt szükségem. Aztán 2013 májusában elindult a rádió, én lettem az ukrán hírszerkesztő, azóta is ezt csinálom.
Tizenkét éves voltam, amikor Kárpátaljára költöztünk Odesszából, egyetlen szót se tudtam magyarul, azt se tudtam, hogy Kárpátalján magyarul is beszélnek. Utána az iskolában is nehezen értettem meg az osztálytársaimat, pedig sokan magyarul beszéltek. Mire a pizzériában kerültem, alapdolgokat tudtam, de nyugodtan mondhatom azt, hogy én a Pulzus Rádióban tanultam meg igazán magyarul. Segítettek a kollégáim és az interjúalanyok. „Ragadt rám” a szókincs. Különórákra nem jártam, tanár nem
segített. A kiejtés a legnehezebb… egy példa: a szőlő szót például a Kijevben élő keresztanyám nem tudja kiejteni. Én ki tudom, de persze érződik az akcentusomon, hogy nem kiskorom óta beszélek magyarul, de igyekszem!
A Pulzus Rádió csapata alakított engem olyan emberré, amilyen most vagyok, gyakorlatilag ők tanítottak.
Most már fordítok magyar–ukrán híreket, átnézem mások fordítását, és van, hogy más műsorait én fordítom ukránra. Reklámokat is fordítok, és az új ukrán zenékből is én készítek összeállítást.
Odesszából hogyan kerültél Kárpátaljára? Miért költöztetek?
Nekem apukám Kárpátalján született, anyukám viszont Odesszában. Odesszában megismerték egymást, összeházasodtak, megszületett a nővérem és én, Odesszában éltünk. A szüleim aztán elváltak, mi anyuval maradtunk, apukám elköltözött. Végül egy idő múlva úgy döntöttek a szüleim, hogy újra együtt szeretnének élni, ekkor viszont a család Kárpátaljára költözött, Kisbégányban éltünk. Itt megszületett a kishúgom, ő már egyébként kisgyerekkora óta szépen beszél magyarul. Érdekes, hogy a nővérem egyáltalán nem tudott megtanulni magyarul, ő Kijevbe költözött, ott érzi magát jól, ő ott folytatja az életét, én meg itt maradtam.
És te hogyan tekintesz magadra? Magyar vagy, ukrán vagy, kárpátaljai vagy…? Meg lehet ezt egyáltalán fogalmazni?
Nekem van egy anyanyelvem és egy apanyelvem. Az ukrán gyakorlatilag a munkanyelvem maradt, meg persze a hivatalos helyeken ukránul szólnak hozzám, úgy
válaszolok én is. De a hétköznapokban én is a magyart használom. Két gyermekem van, egy ú és egy lány, ők magyarul beszélnek, a férjem is magyar. És én mi vagyok? Félig magyar, félig ukrán. Büszke vagyok rá, hogy vannak kárpátaljai magyar gyökereim.
Ha Kis Viktória álmodik, akkor milyen nyelven szólalnak meg az álmának a szereplői?
Magyarul!
A munkádért a rádiós, televíziós és kommunikációs dolgozók napja alkalmából 2022 novemberében kaptál egy ukrán állami elismerést. Mit jelentett ez akkor neked?
Amikor a díjátadóra indultunk Ungvárra, még nem tudtam, hova megyünk. Az igazgató úr csak a díjátadás előtt mondta el, hogy mi fog történni. Megszeppentem, de nagyon örültem neki. Felemelő és felejthetetlen pillanat volt. Ez az én munkám elismerése, büszke vagyok, hogy ezt csinálom. Büszke vagyok arra, hogy a Pulzus csapatának tagja vagyok.
Hogyan lettél Kis Viktória?
Az én lánykori nevem Golubitskaya Viktória. A Pulzus Rádiónál is így mutatkoztam be kezdetben. A kollégáimnak se volt könnyű, amikor el kellett mondani, hogy én következem, de aztán belejöttek. Kis Viktória azután lettem, hogy férjhez mentem. Szerettem a lánykori nevem, de szívesen vettem fel a férjem vezetéknevét, ez is kifejezi azt, hogy magyar is vagyok.
Az orosz–ukrán háború kezdete óta a munkád biztosan megváltozott, legalábbis olyan értelemben, hogy háborús hírekkel is foglalkoznod kell. Talán a tétje is más a munkádnak. Fontosabb lett, amit elmondasz? Jobban gyelnek a hallgatók?
Még nagyobb lett a felelősségérzetem, mint korábban. A hallgatóink hiteles híreket várnak tőlünk, megbíznak bennünk, és ez nagy felelősség. Ez a munka egyébként is nehéz, a háborús helyzetben még nehezebb lett. Hiteles forrásokból kell dolgozni, mindig nagyon gyelmesen,
„Mi a Pulzus Rádióban tudatosan gyelünk arra, hogy a háborús hírek mellett pozitív üzeneteket is eljuttassunk a hallgatókhoz.”
pontosan, precízen. Személyesen pedig, bár kötelességem a híreket mindig gyelni – munkaidőn kívül is –, azért nehezen viselem a háborút, a sok szörnyűséget, ami a fronton történik. Mi a Pulzus Rádióban tudatosan gyelünk arra, hogy a háborús hírek mellett pozitív üzeneteket is eljuttassunk a hallgatókhoz. Sokat foglalkozunk azzal, mi történik Beregszászban és a környéken, nagy hangsúlyt fektetünk például a gyerekeknek szóló programokra.
2024 novemberében volt egy hír, hogy Kárpátalja fölött, Munkács környékén két rakétát kellett az ukrán légvédelemnek hatástalanítania. Mit lehet ilyenkor mondani?
Megijedtem egy pillanatra, össze kellett szednem magam. Légiriadó volt, a gyerekek is később mehettek csak
aznap iskolába. Azonnal a megyei katonai adminisztráció oldalát néztem, mert ők adják a leggyorsabban a leghitelesebb információt. Nem volt hír arról, hogy robbanás történt volna, vagy megsérült volna valamilyen infrastrukturális objektum. Ezek szerint még minden rendben van – gondoltam.
Egyébként nem ijedtem meg jobban, mint a háború első napján. Az szörnyű nap volt, akkor a híreket remegő hanggal olvastuk, az borzasztó volt. A novemberi eset kapcsán persze megfogalmazódott bennem, hogy nálunk is megeshet bármi, de bíztam az ukrán légvédelemben. Egyébként van bennem egy általános nyugodtság, hogy Ukrajnának azon a részén élek, ami nagyon közel van az Európai Unió határához, és ami nagyon messze van a frontvonaltól.
Szoktam hallgatni a műsort, nem úgy tűnik, mintha a Pulzus kihasználná a helyzetet, hogy manipuláljon vagy szenzációval, csúsztatással egyre több hallgatót szerezzen.
Nem ferdítjük el a híreket, megbízható forrásból dolgozunk. Mondok egy példát: mi úgy kezdtük ezt a hírt a rádióban, hogy „Nem történt becsapódás, nincsenek áldozatok”, és nem úgy, hogy „Munkácsnál felrobbant egy drón”. A háború kitörésekor megegyeztünk a rádióban, hogy a legfőbb szempont az, hogy ne legyen felesleges pánikkeltés.
Az előbb azt mondtad, hogy van egyfajta nyugalom benned amiatt, hogy távol élsz a fronttól. Mit érzel, ha Odesszára gondolsz, ahol tizenkét éves korodig éltél?
Odessza most szenved az oroszok támadásától. Nagyon sok a rakétatámadás, sok az áldozat. Már megköszöntem Istennek, hogy úgy alakult az életem, hogy nem ott élek. Ebből a szempontból is szerencsés vagyok, hogy tizennyolc évvel ezelőtt így alakult az életem, hogy Kárpátaljára költöztünk. A szüleim döntöttek így, és hálás vagyok nekik, és látom benne Isten akaratát, hogy idehozott minket. Még úgy is ezt mondom, hogy apukám az ideköltözésünk után másfél évvel egy balesetben meghalt. De ez is azt erősíti bennem, hogy nem volt véletlen az egész. Persze akkor ezt nehezen fogadtam el.
Istennel változott-e a kapcsolatod az azóta eltelt, Kárpátalján töltött évek alatt?
Igen, kerestem Istent, és úgy érzem, megtaláltam. Harmincévesen értettem meg, hogy ő irányította az életemet oda, ahol most vagyok. Oda, hogy kimondhatom: megtaláltam a helyem Beregszászban, a Pulzus Rádióban, a családomban. Ez mind Isten akarata volt.
Segített Isten megtalálásában az, hogy a rádió, ahol dolgozol, református fenntartásban működik?
Kifejezetten, igen! A tartalom is, amit készítünk napról napra a rádióban, az is, és az emberek is, akikkel találkozom, az események, ahova lehetőségem van eljutni a rádió révén. A gyermekeinket református templomban keresztelték. Engem Odesszában pravoszláv, tehát ortodox közösségben kereszteltek, de most a református hitvallás áll hozzám közel.
Abban a pizzériában, ahol tizenhét évesen dolgoztál, szól-e még a Pulzus?
Hát, az a pizzéria már bezárt. De a Pulzus Rádió sok helyen szól. Van, hogy bemegyünk egy boltba a gyerekekkel, és ők veszik észre, hogy épp az én ukrán nyelvű hírösszefoglalóm megy. Az is előfordult már, hogy az eladó is összerakta, hogy én vagyok az, és rám mosolygott.
Hegedűs Márk
Együtt élni a bizonytalansággal
A Nagyberegi Református Líceum megtartó közössége Isten kezéből nemcsak az áldásokat fogadja el, hanem a nehézségeket is – van, amikor zokogva, van, amikor bizakodva.
Kárpátalján a bizonytalanság a mindennapok részévé vált, a Nagyberegi Református Líceumnak mégis előre kell tekintenie, ha jövőt szeretne biztosítani a szárnya alá fogadott diákoknak. Az ukrajnai háború miatt a szülők egy része külföldre ment, egy édesapa és egy nevelőapa pedig a fronton szolgál, így a tanárokra is nagyobb teher hárul, miközben az ő létszámuk is csökkent. Hogy hogyan
telnek a Líceum mindennapjai a háború árnyékában, és hogyan álltak bele a tanárok a pótszülői szerepbe, arról Tóth László beregi esperest, az intézmény lelkész igazgatóját; Ráczkövy Éva rajz- és munkatanárt, osztályfőnököt, lelkigondozót; valamint Zsoldos Miklós zikatanárt, osztályfőnököt kérdeztük.
Boldogulni a mában
„Elsősorban református keresztyének vagyunk, utána magyar nemzetiségűek, és azután ukrán állampolgárok” – foglalta össze hármas identitásuk lényegét Tóth László lelkész igazgató. A hit számukra megtartó erő, és bár nagy hangsúlyt fektetnek a magyar nyelvű oktatásra, természe-
Fotók: Tóth Levente László, Fülöp László, Makó András, Nagyberegi Református Líceum
tesnek veszik, hogy ukránul is meg kell tanulni. „Megszoktuk, hogy együtt élünk más nyelvű emberekkel. Ahhoz, hogy itt boldogulni tudjunk, szükség van az ukrán nyelvre, akkor is, ha ez most nehézségekkel jár. Egy európai uniós csatlakozás talán könnyítene a helyzetünkön, de nekünk a mában is fel kell találnunk magunkat.”
Számára fontos bibliai igazság, hogy nem véletlenül születtek oda, ahová, és akkor, amikor. „Így döntött az Úristen. Nekünk meg kell maradnunk abban a nemzettudat-
„Így
döntött az Úristen.
Nekünk meg kell maradnunk abban a nemzettudatban, amit tőle kaptunk.”
ban, amit tőle kaptunk, tehát ha magyarnak születtünk, akkor nem fogunk tudni más nemzetté válni. Ameddig itt értelmes, hasznos életet tudunk élni, és ameddig ebben a törekvésünkben nem ütközünk falakba, addig itt van mit keresnünk, és mindaz, ami számunkra most nehézség, kellemetlenség vagy megpróbáltatás, valamilyen szinten még nagyobb erőt ad ahhoz, hogy megmaradhassunk. Ezt tanítjuk, e szerint élünk a Líceumban és a gyülekezetben is.”
A nyelvtörvény nehézségei mellett komoly kihívásokkal járt a koronavírus-járvány is, amelynek máig tartó hatása van életükre. Az intézményt is érintő megbetegedések megmutatták, hogy a fertőzésveszélyt komolyan kell venni, ezért ők is távoktatásra álltak át. „Mi egy nagyobb családként tekintünk magunkra, ezért a közösségi élet komolyan megsínylette a lezárásokat. Meglátszik ez a gyerekeken is, és van közöttük, akinek máig akad pótolnivalója a tanulásban is. Ami viszont a pozitívuma, hogy olyan módszereket és olyan oktatási rendszert tanultunk meg, amely most sok esetben hasznosnak bizonyul a háborús helyzet idején is.”
Bajban
is meglátni az áldást
A háború már három éve tart, de a tanári kar még mindig képes pozitívan előretekinteni, és bajban is meglátni az áldást. Ez a reményteli hozzáállás érződött a lelkész igaz-
gatóval való beszélgetésünk során, aki elmondta, hogy a háború ideje alatt megnövekedett a diákság létszáma, és még az idén is sok érdeklődőt fogadtak a nyílt napjukon. A közös próbatételek pedig mind a település, mind a gyülekezet, mind az iskola közösségét megerősítették. „Közelebb hozott egymáshoz bennünket az, hogy együtt könnyebb megoldani a kikerülhetetlen problémákat, mint külön-külön” – mondta erről Tóth László.
Hogy könnyítsenek a szétszakított családok helyzetén, több téren is változtattak vagy bővítettek koncepciójukon. Lazítottak a felvételi rendszeren, hogy több diákot fölvehessenek, és igyekeznek helyben megadni nekik mindent,
„Közelebb hozott egymáshoz bennünket az, hogy együtt könnyebb megoldani a kikerülhetetlen problémákat, mint külön-külön.”
amire szükségük lehet: kollégiumi szállást, étkeztetést, tehetséggondozást, felzárkóztatást és lelki támaszt. Különleges programokkal kompenzálják a diákokat, például külföldi kirándulásokkal, és a magyarországi testvériskolai kapcsolatokat is megújították. Az intézmény emellett részt vesz azoknak a magányos időseknek az étkeztetésében is, akiről a családtagjaik most nem tudnak gondoskodni.
„Az otthon maradt édesanyákra jóval több teher hárul, ezért próbáljuk őket is tehermentesíteni. A diákok ugyanakkor még gyerekek vagy kamaszok, ezért nekik még nehezebb a háborús helyzetet és a folyamatos bizonytalanságot feldolgozni. Egy felnőtt jobban érti mindezeket, és képes segítséget kérni, egy kamasz azonban vagy nem képes erre, vagy nem a felnőtteknél látja a segítséget, hanem másban. Sokkal több törődésre, szeretetre, türelemre, oda gyelésre van szüksége a diákoknak, és ezt meg kell tudni adni nekik. Az apákat nem tudjuk teljesen pótolni, mégis meg kell próbálnunk.”
A tanárok nagy nyomás alatt vannak, ezért oda kell gyelniük arra, hogy ne égjenek ki, és többet tudjanak töltekezni. „Tanári áhítatokat, csendesnapokat is tartunk, és rendszeresen kifejezzük a megbecsülésünket feléjük. Több olyan tanárunk is van, akinek családtagjai, szerettei nincsenek az országban, ezt is gyelembe kell vennünk. Istennek hála azoktól a munkatársaktól is kaptunk támogatást, segítséget, akik Magyarországra mentek a háború kitörésekor. Hálásak vagyunk Istennek azért, hogy tudtunk másokat találni a helyükre, és azért is, hogy most teljes állású fér tanárainkat nem viszik el a frontra.”
A légiriadókhoz és az áramkimaradásokhoz már hozzászoktak. Korábban naponta több légiriadó is volt, mostanság már általában csak hetente egyszer szólalnak meg a szirénák, és volt már olyan hét is, amikor egyszer sem. Hogy hol van éppen légiriadó elrendelve, arról egy mobilalkalmazáson értesülhetnek. „Akkora stresszt jelentett a diákoknak, hogy mindig mindenkinek jelzett a telefonja, hogy egy idő után kikapcsoltattuk velük a jelzést. Eleinte nagyon nehéz volt úgy tanítani, hogy újra és újra meg kell szakítani a tanítási folyamatot, de igazából már megszoktuk, hogy így kell tanítanunk, így kell élnünk.”
„Tanárnő, ugye, nem lesz háború?”
Ráczkövy Éva először 2010-ben került a Líceumba, akkor még leánynevelőként. Sokat beszélgetett a diákokkal, és éjjel-nappal a rendelkezésükre állt. Később i úsági munkásként és lelkigondozóként tért vissza az intézménybe, de amióta kitört a háború, és több kollégája elment, ezek mellett rajztanárként és osztályfőnökként is helyt kell áll-
nia. „Még ki sem tudtunk kerülni a koronavírus-járvány miatti bezártság és elszakítottság hatása alól, amikor újabb feszültségbe csöppentünk bele. Azt hittük, a járványnál rosszabb már nem jöhet, erre kitört a háború” – emlékezett vissza Ráczkövy Éva.
Máig kísérti az a jelenet, amikor a háború kitörése előtti nap azzal keresték őt fel a diákok, hogy a hírek szerint gyülekeznek az orosz katonák a határokon. „Még ott zeng a fülemben a kérdésük: »Tanárnő, ugye, nem lesz háború?« Biztattam őket, hogy nem, mert nem tudtam elhinni, hogy a mostani világban ez megtörténhet. Másnap reggel arra ébredtem, hogy beszaladt egy munkatársam, hogy menjek gyorsan, mert kitört a háború, és ott kell lenni a diákokkal, mert nem jönnek értük a szülők. Aznap csak az volt ben-
nem, hogy menni kell, és tenni kell a dolgunkat. Nagyon sokáig fel sem fogtuk, hogy mi is történik velünk.”
Eleinte nem is tudták mivel biztatni a diákokat, nekik is túl kellett lendülniük a sokkon, mielőtt érdemben a támaszukká tudtak volna válni. „Nagyon sok édesapa külföldre ment, a gyerekek többször látogatják őket, ezért jobban kimerülnek, fáradékonyabbak, ingerültebbek, és nehezebben tudnak gyelni, nehezebben tudnak megbirkózni mindazzal, ami korábban könnyedén ment. Át veszik a szüleik hangulatát, ezért nagyon sok múlik az otthon légkörén. Akiket ingerültség és folyamatos aggódás vesz körül, azt igénylik tőlünk, hogy kiadhassák magukból a feszültséget, kisírhassák magukat nálunk.”
A lelkigondozói munka során igyekszik egész nap a diákok rendelkezésére állni. Néha elegendő egy rövid beszélgetés a szünetben, de ha komolyabb és mélyebb beszélgetésre van igény, akkor egyeztetnek vele egy időpontot, amikor a kollégiumi szobában felkereshetik. „Ha valakinek valami nem sikerül, vagy valaki megbántotta, azt tíz percben át tudjuk beszélni. A mélyebb beszélgetések mögött általában családi vagy önértékelési problémák állnak. Ilyenkor segítenem kell, hogy a diák megtalálja az értékeit
„Segítenem kell, hogy a diák megtalálja az értékeit és a helyét világban…”
és a helyét világban.” Ha kell, a munkatársakkal is elbeszélget, de elsősorban a diákokra ügyel.
Van, akinek az a megküzdési stratégiája, hogy nem vesz tudomást az egészről, vagy nem beszél róla. Mások családi érintettségük miatt nem tudják ezt kikerülni. Ráczkövy Éva osztályában is van diák, akinek a nevelőapja a fronton van. „Mivel gyakran változnak a törvények, mindig ott van bennük az a félelem, hogy mikor történhet valami apával. Ez az aggódás folyamatos készenlétben tart bennünket. Van, amit már elfogadtunk, például megtanultunk együtt élni a légiriadókkal, a katonasági ellenőrző pontokkal, de a bizonytalansággal nehéz. Mindig jön valami új, amivel meg kell tanulnunk együtt élni.”
Védett sziget erős alapokkal
Zsoldos Miklós háromgyerekes édesapa, 2014 óta zikatanár a Líceumban, három éve pedig osztályfőnök is. Nagyberegtől 21 kilométerre lakik, így egy héten négyszer utazik be Nagyberegre, emellett a Gáti Kovács Vilmos Líceumban is tanít. Szívesen hallgatja meg diákjai panaszait, és ha tud, segít. „Tizedikes az osztályom, azaz 15 és 16 évesek, ez pont az az életkor, amikor nehezen nyílnak meg, és keveset beszélnek magukról. De nem telik el
úgy nap, hogy ne kérdezném meg, hogy vannak. Ha látom va lakin, hogy segítségre lenne szük sége, rá kérdezek, hogy szeretne-e beszélgetni valakivel” – mesélte Zsoldos Miklós. Azt tapasztalta, hogy a kamaszok zárkózottságuk ellenére a világ történéseire nagyon is nyitottak. „Fel szoktam hívni a gyelmüket arra, hogy ne higgyenek el mindent a híreknek, mert azok sokszor torzíthatják a valóságot. A kisebbek nincsenek felkészülve a borzalmakra, nem is értik igazából, hogy mi folyik körülöttük. A nagyobbak már értik, sok mindent kapiskálnak, és próbálnak belelátni a folyamatokba. Meg szokták kérdezni tőlünk, hogy mi a mi álláspontunk ezzel vagy azzal kapcsolatban. Mi, tanárok igyekszünk a kérdéseikre nem világi válaszokat adni, hanem bibliai alapon felmutatni, mit tanított mindezekről Isten.”
Az osztályába járó tizennyolc gyerek többsége nagycsaládból származik, azaz legalább két testvérük van, ezért
édesapáik védettséget élveznek a katonai szolgálat alól. Vannak azonban olyan diákjai is, akiknek az édesapja külföldön van, hogy ne sorozzák be – ezek a gyerekek csak hétvégén tudnak édesanyjukkal együtt külföldre látogatni, ezért olykor kérvényezik, hogy az intézményben előírt vasárnapi beutazás helyett csak hétfőn kelljen visszajönniük a Líceumba. „Sokat köszönhetünk azoknak a nagycsaládos szülőknek, akik tehermentesítik a csonka családokat, és a szülői közösség magját alkotva segítenek, ahogy csak tudnak.”
Az osztályfőnök úgy látja, a diákok a Líceumban nagyon jó helyen vannak, mert védett körülmények között tudnak a tanulásra és az Igére koncentrálni. Ez nagyban segíti a tudásbeli és hitbeli fejlődésüket, és mire elballagnak, erős alapot kapnak ahhoz, hogy megállják a helyüket – akár Ukrajnában, akár más országokban. „Ha ez az alap adott, akkor van hová futniuk, van Kibe kapaszkodniuk. Nálunk diákpresbitérium is működik, vannak lelki alkalmaink, és mindezt még egy családias légkör is támogatja. A líceumi közösség olyan, mint egy védett sziget, ahol mindennap újra megtapasztalhatjuk Isten segítő jobbját.”
Támaszt ad és megtart
Zsoldos Miklós fontosnak tartja, hogy olyasmiről is beszéljen a diákokkal, amelyek nem a tantárgyhoz kapcsolódnak. „Szokásommá vált, hogy a közösen olvasott napi ige
A Nagyberegi Református Líceum az első kárpátaljai magyar református oktatási intézményként indult el 1993-ban azzal a céllal, hogy javítsa a kárpátaljai magyarok továbbtanulási lehetőségeit. Az épület menet közben került egyházi tulajdonba. Eleinte főleg teológiára készülő diákok jártak ide, ez később változott, és mindenki második otthonra talált benne, akinek fontosak a Líceum által képviselt értékek. Az intézményt 2006 óta Tóth László lelkész igazgató vezeti. Az épület 2014-ben új kollégiummal, tornateremmel, étkezdével és konyhával bővült, de mérföldkő volt az életükben a koronavírus-járvány és az ukrajnai háború is.
kapcsán visszakérdezzek, hogy mit is hallottunk. Eleinte nyaggatni kellett őket a válaszért, mert könnyen elkalandoznak a gondolatiak, és nagyon fáradtak reggel, de most már maguktól is re ektálnak a napi igére. Az imádságot is szívesen magukra vállalják” – fogalmazott. Neki is készülnie kell az igéből: általában utazás közben belehallgat az istentiszteletbe, hogy képbe kerüljön. Vallja: mindanynyiuknak a Bibliára kell támaszkodniuk, mert az az élet.
„A sok nehézség, kérdés, bizonytalanság mellett is tapasztaljuk Isten megtartó erejét” – fogalmazott Ráczkövy Éva. A lelkigondozó valóságos csodaként élte meg, hogy meg tudták nyitni a Líceum kapuit a háború alatt is, és vannak gyerekek, segítő szülők, munkatársak, még fér tanárok is. „Ez nekünk nagy kegyelem és csoda. Nagy elhívatás kell hozzá, mert van köztünk, akinek a gyermeke
„Bár elég kilátástalan a helyzetünk, de van reménységünk, és Isten kezéből nemcsak az áldásokat fogadjuk el, hanem a nehézségeket is.”
külföldön van, és nagyon ritkán látja. Bár elég kilátástalan a helyzetünk, de van reménységünk, és Isten kezéből nemcsak az áldásokat fogadjuk el, hanem a nehézségeket is – van, amikor zokogva, van, amikor bizakodva.”
Tóth László meglátása szerint a kárpátaljai ember túlélőtípus. „Lehet, hogy rosszulesik neki, hogy már megint szembe kell néznie valamivel, de aztán megtalálja az útját, és abban megerősödik” – fejtette ki a lelkész igazgató. „Ha az Istennek célja van az iskolával, akkor megőrzi most is, és meg fogja láttatni velünk, hogy mit kell tennünk. A Líceum története során sokszor megtapasztaltuk azt, hogy végünk lehetett volna, mégsem lett végünk – és nem azért, mert megérdemeljük, hogy megtartassunk, hanem azért, mert Isten szeret bennünket. Amíg ebben a szeretetben meg tudunk maradni, addig meg fog minket tartani.”
Hogyan állította meg Józsué a Napot és a Holdat az égen, és milyen csillagászati magyarázatokat adhatunk a golgotai sötétség jelenségére? Többek között ezekre a kérdésekre válaszol ez a könyv. Szerzője, Ponori ewrewk Aurél (1921–2014) magyar csillagász, csillagászattörténész, kronológus és polihisztor tavaly októberben volt tíz éve, hogy elhunyt, ennek apropóján jelent meg e harmincegy éves könyvének második, javított, átdolgozott kiadása. Az új kiadás azért is hiánypótló, mert még az elmúlt harminc évben sem született magyar nyelven olyan átfogó tudományos mű, amely ilyen alapossággal tekintené át a Szentírás, a csillagászat és a kronológia összefüggéseit. A második kiadás a szerző és a, Ponori ewrewk Ajtony javításait gyelembe véve készült, a tördelés és a borító Makovecz Benjamin munkáját dicséri, aki maga is tisztelője Ponori ewrewk Aurél munkásságának. A kötet elkészültében közreműködött még Szabados László, Taracsák Gábor és Tóth Éva is. Két nagyobb fejezetből áll: az első a Naprendszert, a korabeli égi jelenségeket és a hozzájuk kapcsolódó ókori hiedelmeket ismerteti, a második pedig konkrét bibliai eseményekről ír, ezért a kronológiát helyezi előtérbe. Az új kiadás valódi ékkő, amelyen megcsillan a hit és a természettudomány fénye – hangzott el a budapesti Bibliamúzeumban tartott könyvbemutatón, 2024. december 11-én.
A mesterséges intelligencia
és a keresztény hit
Hol a helye az új technológiáknak a bibliai világnézetben?
(Harmat Kiadó, szerző: Béke Bálint)
Béke Bálint teológus, lozófus és mérnökinformatikus könyve jóval többet kínál, mint amennyit címe és alcíme sejtetni enged. Távolabbról indul ugyanis, mint a keresztény kontextus, és csak később fókuszál saját kérdésfeltevésére, így az olvasónak jut elég ideje arra, hogy előtte képbe kerüljön az alapfogalmakkal. A kötet három fő fejezetre tagolódik. Az első történelmi távlatokba helyezi az MI kialakulását, ismerteti jellemzőit és működését, és felvázolja, mi minden következhet ebből a jövőre nézve. A második fő fejezet „Az MI teológiai kihívásai” címet kapta, és egyebek mellett olyan témákkal is foglalkozik, mint például az istenképűség, a tudat és az élet bibliai kritériumai. A harmadik fő fejezet az MI etikai kihívásairól szól, amelyeket az emberi méltóság és az emberi jóllét felől közelít meg. Csak ezután vállalkozik arra, hogy felvázoljon egy keretrendszert a keresztyén MI-etika megalapozásához, az MI és az evangélium kapcsolata pedig utószóként szerepel a könyv végén. Bőséges és alapos áttekintést kapunk tehát, ráadásul közérthető nyelven, élvezetes stílusban, remek és áttekinthető szerkesztésben. Aki pedig a könyv elolvasása után még kíváncsi lenne egy-egy résztéma további mélységeire, az bőven találhat hozzá további olvasnivalót a terjedelmes irodalomjegyzékben.
Inkább az enyém
(Jelenkor Kiadó, szerző: Mátyus Melinda)
Lelkésznő első prózakötettel – ötven fölött. Irodalomtörténeti eseményt tarthatunk a kezünkben ezzel a könyvvel. Mátyus Melinda több mint húsz éve szolgál szórványban, székelyföldi származással, erős lelkiségi hagyományból, ébredési mozgalomból épült hittel, kibédi gyökerekkel, ami egyébként nagyon konzervatív és zárt régió. 2024 őszén jelent meg a Jelenkor gondozásában az „Inkább az enyém” című kötete, amelynek hat elbeszélése nevelődési regénnyé áll össze. Legerősebb motívuma a szembenézés azzal az örökséggel, amely kizárólag a lélekkel számol, és a lelki megnyilvánulásokat tartja a spiritualitás szempontjából legitimnek: a test értelmezése kapcsán a reformátusság közös kincse sajnos nem a tisztaság lett, hanem a prüdéria. Ezzel többek közt az a gond hosszú távon, hogy az eredeti elképzelés biztosan nem ez volt: Jézus Krisztus testben jött közénk, és halála után valóságos testben támadt fel – az azonosulás teljességén túl ebből azt is kiolvashatjuk, hogy Isten számol a testtel, és nem leszámol. Az pedig több mint bátorító, hogy Jézus sebeinek a hétköznapi életünk megélt valóságára nézve is van jelentősége. Ez a könyv azonban nem teológiai mű, nem hitmélyítő irat, hanem a szó legszorosabb és húsba vágó értelmében véve irodalom, és a miénk. Nemcsak azért, mert a protestáns ébredési közeg adja a keretet, amelyben életre kelnek ezek a szövegek, hanem mert tétje van – hiszen tükröt tart elénk.
A csillag és a százados
(Móra Ferenc I úsági Könyvkiadó, szerző: Zágoni Balázs)
Nem ez az első kortárs magyar i úsági regény, amely feldolgozza a holokauszt témáját, de talán az első, ami valós időben játszódik, és így vet fel kérdéseket. A szöveg ajándéka, hogy mindvégig megőrzi a gyermeki látás- és beszédmódot. Amit nem érthet meg egy 11 éves gyerek, arról nem beszél úgy, mintha a regény elbeszélője, Herzog Dávid megértette volna. Amikor a Herzog család egy csillagos ház másfél szobájában szorong, három generáció és három eltérő életmód van az adott történelmi pillanatban egyazon tehetetlenség alá rekesztve. Osztoznak a kiszolgáltatottságon, a veszteségen is. Ahogy fejezetről fejezetre szűkül a Herzog család élettere, úgy nő a feszültség bennünk, olvasókban. A szerző szerencsére mindig akkor ad muníciót a mosolyhoz, amikor már nagyon nehéz elviselni, ahogy oldalról oldalra fogyatkozik a levegő. A humor ilyenkor életmentő és életvédő is egyben – a történeten innen és túl egyaránt. A regény egyik éles kérdése, hogy mi történik az emberi kapcsolatokkal, hogyha kikerülnek nemcsak az egyenrangúság és a kölcsönösség biztonságából, de fenntartásuk már életveszéllyel jár. Tud és akar-e veszteni bárki a barátjáért – és a barátságért? Ha végig tudjuk gondolni, hogy honnan jövünk, talán nemcsak ezekre a kérdésekre találunk könnyebben válaszokat, de azt is el tudjuk mondani a gyerekeinknek, hogy hol volt Isten a pokolian nehéz helyzetekben.
A szép, az igaz és a jó
Egy esztétikusan kidolgozott templombelső célja a lélek előkészítése Isten Igéjének a befogadására – véli Édes Árpád Tamás lelkipásztor és Békési Sándor teológus, gra kus, akikkel a pestszentimrei református templomban látható festett táblák megszületéséről, szimbolikájáról és liturgikus szerepéről beszélgettünk.
Látható és tapintható református örökségünk jellegzetes részét képezik a festett kazettás mennyezetek, a falakon és a liturgikus tér elemein elhelyezett táblaképek, melyek jórészt korábbi évszázadokból maradtak ránk. Elvétve találni olyan templomot, ahol viszonylag friss alkotások hirdetnék Isten dicsőségét, a pestszentimrei reformátusok lelki otthona azonban közéjük tartozik.
A jövőre százéves épületben 1998-tól kezdődően hoszszú felújítási munkák kezdődtek, ennek részeként kérte fel Orbán Kálmán lelkipásztor Békési Sándor gra kust, teológiai tanárt, a gyülekezet tagját arra, hogy készítsen festett kazettákat a belső liturgikus tér asztalosmunkáira. Egyre sűrűsödő egyetemi feladatai nem tették lehetővé, hogy a karzat, az úrasztala és a szószék megfestése után is ő folytassa a munkát, a mózesszékeket feldíszítő Ament Éva bútorfestő azonban gyakorlatilag az általa használt szimbolikát vitte tovább. Azért, hogy megfejtsük, mit üzennek ezek a táblaképek a 21. század keresztyéneinek, és ho-
gyan tudnak Istenre mutatni a hagyományosan puritán református templombelsőkben, beszélgetésre invitáltuk az alkotót és a pestszentimrei gyülekezet vezetését négy éve átvevő Édes Árpádot.
Támasztottak valamilyen elvárást Sándor felé a készülő táblaképekkel kapcsolatban?
Békési Sándor: Mivel a hagyomány szerint a régi templombelsőt is festett kazetták borították, annyit kért a gyülekezet, hogy ezekhez hasonlókat készítsek. A munka úgy zajlott, hogy hazavittem a táblákat, otthon megfestettem, itt be lett állítva, a templomban csak a feliratokat festettem a keretekre. A táblák elkészítése – az asztalosmunkákkal párhuzamosan – nagyjából két évet vett igénybe 2002 és 2004 között.
Honnan szerzett inspirációt az alkotásokhoz?
Békési Sándor: A vázából kinövő növények festésére a mezőcsáti református templom karzata és a csetneki evangélikus templom padja inspirált. A szószék állóképei-
Fotók: Dezső Attila
re a bogártelki és a kispetri református templomok szószékei voltak hatással. Az alakos ábrázolásoknál, mint például a fa tetején, egy hajóban ókáit etető pelikánt a noszvaji református templomból vettem, a hajóban lévő három tornyot Csengersima református templomából. A kardos angyal Tancs református templomából való, a cethalból kilépő Jónást pedig Kraszna református templommennyezetéről kölcsönöztem.
Mit ad a pestszentimrei reformátusok számára, hogy egy ilyen díszes térben dicsőíthetik Istent?
Édes Árpád: Néhányan úgy vélik, egy ilyen „félagglomerációs” környezetben kulturálisan nem annyira adekvát az ilyen megoldás, mások meg rajonganak érte, magamat is beleértve. Egyébként pedig gyakran azért keresnek fel minket az emberek, mert szép templomot akarnak látni. A szép fontos missziói kategória lett, hiszen a szépség az első, ami továbbvezet minket Isten megismerése felé. A tér
otthonosabbá válik, ha szép, sőt jó, ha szebb is, mint az otthonunk. Ezen túl a templombelső egy mikrokozmosz, a világ teljességének leképeződése is egyben.
Milyen szimbolikát használt Sándor a festés során?
Békési Sándor: A leggyakrabban előforduló motívum a virág, amely a mennyei világot, az Édent jeleníti meg, hogy aki ide belép, akkor az igét hallgatva és a sákramentumokat magához véve a mennyei valóságban találja magát. Az egyszerű paticsépítésű templomokban fehér volt a fal, ugyanakkor fából készült karzatain, úrasztalán és szószékein megjelentek a színes növények – pusztán azt kifejezve, hogy milyen is lehet bejutni az Atya örömébe.
Milyen virágok vannak a táblákon?
Békési Sándor: Gyakori a tulipán, amely a nőiséget, a megújulást szimbolizálja; a szegfű, amely a fér asságra és Krisztus szegeire utal; a rózsák pedig egyaránt jelentik
a sebek általi szenvedést és a szeretetet. A kék virág leginkább az ibolya, amely a szerénység és az alázat jelképe.
A növények minden esetben egy vázából nőnek ki; ennek van valamilyen többletjelentése?
Békési Sándor: Több néprajzos is vitában áll azzal kapcsolatban, hogy egy reneszánsz váza hogyan kapcso -
lódik az autentikus népi motívumokhoz, mindenesetre gyakran jelenik meg a festett táblákon. Több jelentése is lehet: például a hívő embert szimbolizáló törékeny cserépedény, de jelentheti a mennyek felé törő virágok éltető táptalaját is.
Az úrasztalán az egyik növényen látható a csengersimai templomból „kölcsönvett” hajó is, a három toronnyal.
Békési Sándor: A hajó az egyházat szimbolizálja, a három torony pedig a Szentháromságra utal.
A szószék madarai mit ábrázolnak?
Békési Sándor: Ha szemből nézünk rá a szószékre, baloldalt felül egy fehér galamb látható, ahogyan gyakran a Szentlelket ábrázolják. Középen ott van egy pelikán, ahogyan saját vérével eteti ókáit – ez maga Krisztus, a hajó itt is az egyházat jelenti. Jobboldalt egy sas van, amit leggyakrabban János evangelistához kapcsolnak.
A karzaton több emberalak is látható, itt talán egyértelműbbek a Bibliából vett képek.
Békési Sándor: Igen, ezeken a táblaképeken ott van a cethal Jónással, Ádám és Éva, illetve egy angyal, egyik kezében az Ige kardjával, másik kezében az evangélium olajágával.
A felhasznált színek milyen jelentést hordoznak?
Békési Sándor: A rózsánál már szóba került a vörös, az leginkább a szeretet, az áldozat és a vér szimbóluma. Krisztus ezért visel gyakran vörös palástot, különösen a feltámadás ábrázolásaiban. Az arany a Krisztusban való lét ragyogása, az ikonok nem véletlenül arany hátterűek. Aztán ott van a zöld, amely a földi életet jeleníti meg, a kék pedig a mennyei világra utal, a középkori festményeken gyakran láthatjuk kék színű köpenyben Máriát.
Édes Árpád: Nemrég hallottam valakitől, hogy az új teremtés színe a türkiz, amely bizonyos értelemben a kék és a zöld, azaz a mennyei és a földi világ szintézise. Mit adnak hozzá ezek az alkotások az Ige mé lyebb megértéséhez?
Békési Sándor: A szép, az igaz és a jó mind Istenben összpontosul. Először mindig a szép ragadja meg az embert – tőlünk függetlenül. Ezután jön az igaz, amikor elkezd minket érdekelni, hogy ez a szép miért okoz örömet nekünk. Az igaz keresésére való törekvésben ott van a Szentírás: ki az, aki az örömet okozza? És aztán jön a jó, hiszen tudjuk, hogy ki az igaz, és mit akar tőlünk, majd
„Amit szem nem látott, fül nem hallott, és ember szíve meg sem sejtett, azt készítette el Isten az őt szeretőknek.”
feltesszük a kérdést: „Mit tegyünk, testvéreim, fér ak?” Tulajdonképpen a hit is esztétika, mert az Úristentől kapjuk, kívülről szólít meg. Görögül ez a fajta érzékelés az aiszthészisz, ellenben a noészisz az, amikor a saját eszünkkel foglalkozunk az írásokkal, és rendszerezzük, hogy ki az az Isten, aki megragadott.
Édes Árpád: Valószínűleg ez úgy működik, hogy az ide betérők nem kezdik el bogarászni, mi mit jelent, hanem összességében hat rájuk, előkészíti a lelket az Igére.
Békési Sándor: Az előkészítéssel kapcsolatban a magvető példázatát hoznám ide: ott sem mindegy, hogy a magok milyen földbe kerülnek. A világban élve elkérgesedünk, kemények vagyunk, ezért a lelket elő kell készíteni, fel kell szántani, ha úgy tetszik, hogy a magot, a hirdetett Igét befogadja. A templom nem más, mint a mennyei Jeruzsálem szimbóluma, amely leereszkedett az égből, és az Édent jeleníti meg. A szimbólumok arra is emlékeztetnek minket, hogy Isten világa sokkal szebb és gazdagabb, hogy „Amit szem nem látott, fül nem hallott, és ember szíve meg sem sejtett, azt készítette el Isten az őt szeretőknek”. És túl kell látni ezen: a festék, a fa, az épület elpusztul.
A templom mennyezetét tartó gerendák közül néhány szintén szimbólumokkal ékesített; ezek kinek a munkáját dicsérik?
Édes Árpád: Két erdélyi ú készítette őket. Nagyon boldogok voltak, hogy templomot építhetnek, egyfajta belső késztetésként faragtak bele például halat, kelyhet, alfát és ómegát, horgonyt, tollat. Ha felnézünk a faborítású mennyezetre, tulajdonképpen olyan érzésünk lehet, hogy egy fordított bárkában vagyunk.
Békési Sándor: És milyen jó, hiszen ez maga az egyház!
Édes Árpád: Itt, Pestszentimrén azért is izgalmas ez nekünk, mert a városrészben egyfajta ünneptelenség van. Ha valaki csinálni szeretne valamit, kulturális tartalmat szeretne fogyasztani, akkor be kell mennie a városba. De hogyha eljönnek ide vasárnap, az olyan, mintha felmennének a hegyre, ahol a lapos hétköznapiságból ki tudnak szakadni.
Dezső Attila
„Kellettünk egymásnak, hogy ez megtörténhessen”
XXI. századi mesét mondok összetartozásról, tisztaságról és arról, hogy lehet változni. Dr. Süll Tamás és dr. Süll Kinga kapcsolatának története több, mint két lelkész egybefonódó élete.
Azért sorolom a történetet a kciós irodalomhoz, mert Kinga tizenhárom, Tamás tizenöt éves volt, amikor először találkoztak. Igen, a klasszikus forgatókönyv érvényesült: keresztyén i úsági tábor. Kinga a zenész, Tamás a táncos. Klasszikusbalett-táncos, bár ez a kapcsolat indulásánál éppen nem volt előny.
Süll Tamás: Kinga lelkészcsaládból származik, szerintem nem is említette otthon, hogy táncosnak készülök…
Süll Kinga: Igen, azt mondtam, hogy a bátyja balettozik – bár édesapám, aki szolgálóként volt a táborban, tudta, hogy Tamás is táncol, de mivel a mi kegyességi irányzatunk szerint a tánc tabu, ezt a területet biztosan igyekeztem az otthoni beszélgetésekben kerülni.
Ez még a múlt évszázadban történt, tehát két tábor között mi kizárólag leveleztünk, és őszintén szólva nekem nem volt könnyű egy év után szembesülni a valóság-
Fotók: Bach Máté
gal… Tamás nagyon máshogy reagált dolgokra, mint ahogy azt a levelei alapján elképzeltem. Beszélgetni pedig alig sikerült.
Tamás: Látod, rögtön közelít a tündérmese a valósághoz. Nekem teljesen úgy tűnt egyébként, hogy minden rendben van. Eltelt egy év, kibírtuk, ébren tartottuk a kapcsolatot a levelekkel. Pozsonyban készültem a táncosi pályára, Kinga Mátyusföldön valami egészen másra. De szerelmes voltam. Persze, joggal kérdezhetjük, hogy mit jelentett akkor a szerelem?
Kinga: Én is szerelmes voltam, a leveleink a mai napig megvannak – a legkisebb lányunk éppen most akadt rájuk, szerinte olyan az egész, mint egy regény. (Nevetnek.)
Tamás: A meglepetést az okozta Kingának, hogy nagyon keveset kommunikáltam. Egyrészt azért, mert szlovák környezetben éltem akkor, és magyarul nagyon nehezen fejeztem ki magam, másrészt nem is voltam nagyon beszédes. Inkább tevékenységeken keresztül szerettem volna kapcsolódni.
Kinga: Két különböző világból valók voltunk. Dinamikus, mozgékony, impulzusokkal teli lelkészcsaládból jövök, ahol nincs megállás, de leülés sem nagyon.
„Akkor tudatosodott bennem, hogy nem lehet szerelemről beszélni, amíg nem vagyunk barátok, amíg nem tudunk jól működni emberségünkben egymás mellett.”
Tamás: Náluk a szolgálat volt a fókuszban, hogy mit tehetnek másokért. Az én családom ezzel szemben inkább „befelé élt”, de mégis megszólított a lelkészcsalád világa. Tánckonzervatóriumban tanultam, az volt bennem, hogy 99%, hogy balettművész leszek. Egy százalék esélyt adtam a lábtörésnek.
Alapvégzettségetek szerint mindketten lelkészek vagytok, érdekel, hogyan aktiválódott ez az 1%!
Tamás: Nem törött el a lábam. Érettségi után, amikor a Nemzeti Színházban elém rakták a szerződést, valami elkezdett mozgolódni bennem. Volt ellenérzésem a szabad, művészi élettel szemben, de inkább az történt, bár még nem tudatosítottam, hogy a zikai mozgásnál fontosabbá kezdett válni a lelki. Megszólított ez a kiegyensúlyozott életvitel, amivel az i táborokban, az i ben találkoztam. A tanáraim szemében akkor talán hirtelennek tűnő váltással a teológiára jelentkeztem.
A történetetek itt szövődött tovább, Tamás elsőéves teológusként, Kinga gimnazistaként tanult Komáromban (Szlovákia). Kinga, te milyen útravalót kaptál otthon a párkapcsolatra nézve?
Kinga: Azért nehéz erre válaszolni, mert annyira atal voltam, hogy biztosan nem tudatosodott bennem sok minden, bár határozott elveim voltak. Az első, hogy hívő legyen a párom. A másik, ami nagyon fontos volt nekem, hogy a két autista bátyámat elfogadja a jövendőbelim, „beszéljen a nyelvükön”. Sokat számított, hogy Tamás tőlem függetlenül is meglátogatta őket. Később az is határozott
elvem lett, hogy szerettem volna a szolgálatot másként megélni, mint a szüleim. Azt elhatároztam, hogy nem lehet a szolgálatom fontosabb, mint a házastársi kapcsolatom vagy a gyerekeim.
Tamás: Gondolom, hallod, hogy a szerelem nincs a dobogón… (Nevet.) Kinga sosem adta magát olcsón, mindig volt benne távolságtartás. Mindig megvárta, hogy én legyek a kezdeményező. Gyakran mentem a gimi elé, és vártam őt a közös időtöltés reményében, de csak a buszmegállóig kísérhettem – a többiekkel együtt.
Kinga: Azt gondoltam, az a kötelességem, hogy hazasiessek. (Nevet.)
Tamás: A kezdetekkor a kommunikáció volt a kapcsolatunk leggyengébb eleme. Nem beszéltünk arról, hogy mi történik köztünk, de eldöntöttem, hogy ha még egyszer hideg és elutasító lesz, nem megyek elé többet. Így fél év szünet következett.
Kinga: Az abszolvens koncertemre mégis eljött, és ott újra megláttuk egymást. De az áttörés a következő nyári táborban történt.
Tamás: Pedig nem miatta mentem oda. A nyarak teológusként nekem egyébként is a táborokról szóltak. Azon a héten az egyik ebédnél valahogy közelebb ültünk egymáshoz. Észrevettem az ujján azt a gyűrűt, amit én adtam neki két évvel korábban. Nekem ennyi elég volt, hogy aznap este elhívjam őt sétálni, és újonnan kezdjünk barátkozni. Akkor tudatosodott bennem, hogy nem lehet szerelemről beszélni, amíg nem vagyunk barátok, amíg nem tudunk jól működni emberségünkben egymás mellett.
Még mindig nagyon atalok voltunk, én tizenkilenc, ő tizenhét, de két év együtt járás után összeházasodtunk. Hogy dőlt el, hogy adsz még egy gyűrűt a meglévő mellé?
Tamás: Megbizonyosodtam arról, hogy nem volt hiábavaló a szünet, sem a sok imádság és a várakozás. De tudatosan elkezdtem azt is keresni, hogy mit tehetek azért, hogy életképes legyen a kapcsolatunk. Érteni akartam, mi az, ami neki hiányzik az én működésemből. Az akkor elérhető keresztyén párkapcsolati irodalom elég szűkös volt, de hasznunkra vált; Pálhegyi Ferenc klasszikusát olvasva kezdtem dolgozni magamon a kapcsolat
szempontjai szerint. De nagyon hasznos volt az is, hogy sok közös szolgálatot vállaltunk, amelyekben kölcsönösen támogattuk egymást.
Mégsem a klasszikus lépések egyike következett, hiszen Kinga ösztöndíjat kapott Halléba, és te igazítottad a saját tanulmányi terveidet az övéhez.
Tamás: Közel akartam lenni hozzá – és egyébként számomra is fontos volt a szakmai fejlődés, már csak az ösztöndíjakat kellett szorgalmasan gyelnem. Először Prágába, majd Lipcsébe, végül magam is Halléba tudtam menni. Ezek nagyon jó évek voltak, messze a családunktól ki tudtuk alakítani a saját életünket, amelyben egyikünk hozott mintája sem tudott túlságosan domináns lenni.
Kinga: Az öt év lejárta után felajánlottak nekem egy állást Wittenbergben, mi mégis azonnal hazajöttünk. Érdekes volt az 500 ezres lakosú Halléból a háromszázhetvenöt fős Kulcsodra megérkezni parókus lelkésznek. A parókián épp nem volt tető, amikor az első gyermekünket örökbe fogadtuk…
Még mindig nagyon atalok voltatok; miért döntöttetek az örökbefogadás mellett?
Tamás: Ahogy az egyértelmű volt, hogy ha befejezzük a tanulást, hazaköltözünk Németországból, oly kevéssé volt egyértelmű számomra, hogy az örökbefogadás a mi utunk lenne. De azt érzékeltem, hogy Kingát nagyon mélyen érinti, hogyha babakocsit vagy kismamát lát.
Kinga: Külföldön más az egyetemi élet, normális, hogy gyerekek mellett végzik sokan, ez nekem is tetszett. Elképzeltem, ahogy nagy pocakkal játszom az orgonavizsgán – de hónapról hónapra azzal szembesültem, hogy ez nem így lesz. Tamással beszélgettünk az örökbefogadásról is eközben, ugyanakkor azt is láttam, hogy ő erre nem volt még kész.
Tamás: Az élet sok területén így működöm. Kell, hogy aludjak rá néhányat, hogy egy hét múlva azt mondhassam: kár, hogy nem nekem jutott eszembe.
Úgy láttam, negatívan hatna a kapcsolatunkra, ha külön-külön vizsgálgatnak bennünket egészségügyi szempontból – míg az örökbefogadás és az ahhoz vezető lépések közel tartottak egymáshoz.
Kinga: Az pedig az Úristentől számít már-már klasszikus lépésnek, hogy az örökbe fogadott gyermek érkezése után megfogant, egy évvel később meg is született az első közös gyermekünk, majd három évvel később a következő is.
Közben egyikőtök sem adta fel a hivatását.
Kinga: Így van. Egy-két hónap szünet után bejártam az egyetemre óraadóként, vittem magammal a babát, ha kellett.
„A család nagyon erős hiányt érzett, ugyanakkor azt sem tudhattuk biztosan, hogy lesz-e még egyáltalán gyermekünk.”
Tamás: Én pedig jó apa akartam lenni, igyekeztem segíteni, és tudtuk úgy alakítani az életünket, hogy a hivatásunk szempontjából ne legyenek nagyon nagy kimaradások. Kinga életében az egyházzene volt fontos, az enyémben az i úsági szolgálat – így öt év után Komáromba költöztünk.
Egy áhítatoskönyvben olvastam Tamás bizonyságtételét még 2014-ben, ami azért volt furcsa, mert amikor írta, nem a múltra, hanem a jövőre vonatkozott a „kérjetek és adatik”. Azt írtad akkor, hogy gyermekáldásért imádkoztok. Mi történt pontosan?
Tamás: Ez akkor történt, amikor Klárát elveszítettük.
Kinga: A negyedik gyermekünk meghalt a szülés folyamán. Ez fájdalmasan váratlanul ért bennünket, mert semmi probléma nem volt a terhesség körül. A gyászt is közösen kellett feldolgoznunk. A folyamat arra vezetett, hogy újra beadtuk az örökbefogadási kérelmet.
Tamás: A veszteség azért volt nagyobb talán, mert Klárát már nemcsak mi vártuk, hanem a gyerekek is. A család nagyon erős hiányt érzett, ugyanakkor azt sem tudhattuk biztosan, hogy lesz-e még egyáltalán gyermekünk… Nagyon erőteljesen lett a valóságunk része, hogy velünk is történhet tragédia.
Kinga: Újra kiállították rólunk a „bizonyítványt”, hogy alkalmasak vagyunk szülőnek, és beálltunk a sorba. De míg a legelső gyermekünkre pont kilenc hónapot vártunk, itt valamivel többet. Hirtelen jött a meglepetés, hogy újra kisbabát várok – és megcsörrent a telefon is, hogy kapunk egy kislányt.
Ez már az őrültség határát súrolta, mert ki az, aki gyereket vár, és akkor fogad örökbe még egyet? De nekünk sosem voltak klasszikus útjaink.
A teherbírásod nem volt kérdés, Kinga?
Tamás: Ennél a pontnál biztos, hogy én lettem a motorja a történetnek. Nem tudom, hogy ez könnyelmű válasz volt-e, de az is segített, hogy beláttuk, ha ikreket vár valaki, akkor sem teszi fel magának ezt a kérdést, hogy biztosan jó lesz-e így?!
Kinga: Én vívódtam. Bennem inkább félelem volt, hogy ha nemet mondok Eszterre, attól még a szívem alatt hordott babát ugyanúgy elveszíthetem. Három gyermek hiányát már nem biztos, hogy föl tudtam volna dolgozni. De jelet is kértem akkor Istentől, hogy ez az út tőle van. Az, hogy Tamás és a tesók is igent mondtak az örökbefogadásra, az önmagában jel volt, de egy álom is megerősítette, amiben egy kislánnyal játszottam – és biztosan tudtam, hogy az Eszter. Aztán megszületett Hajnalka is –így lett a három gyerkőcből hirtelen öt.
Lett körülöttetek egy igencsak népes család, most pedig itt ülünk egy család- és párkapcsolat-segítő központban, ami arról tanúskodik, hogy a szakmai életetekben is született új út.
Tamás: Ez folyamatában alakult. Ahhoz, hogy egyikünk sem adta fel a hivatását, kellett az is, hogy nagyonnagyon tudatosan osztottuk be az időt. Segített, hogy mindig mindketten rugalmas időbeosztással dolgoztunk – nyolcórás hivatali munka mellett megoldhatatlan lett volna két hivatás életben tartása.
Ez a központ is úgy jött létre, hogy észleltem a hiányát a magyar nyelvű párkapcsolati felkészítő, házassággondozó helynek a Felvidéken. Fiatalokkal foglalkoztam a leg többet, náluk mindig örökzöld téma a párkapcsolat, amit tényleg lehet jobban csinálni, ha munkát fektetünk bele. Engem mindig érdekelt a téma, de hogy a tudásom mellé ezt a lépést is megtegyem, ahhoz kellett a feleségem támogatása.
Kinga: Ne érts félre, én nem lettem vele együtt terapeuta, a szívügyem továbbra is az egyházzene. Hogy mi kellett ahhoz, hogy mindketten kiteljesedhessünk a hivatásunkban is? Itt köszönnek vissza azok az évek, amikor csak ketten voltunk, és volt időnk meg gyelni sok családot, hogy hogyan boldogulnak, és rengeteget beszélgettünk arról, hogy mi mit tudunk a mintákból megragadni.
Tamás: Azt is észrevettük azért, hogy egyetlen gyermek is komoly felfordulást tud okozni egy párkapcsolatban, ha nem tudatosak a szülők.
Kinga: Mi eldöntöttük, hogy nem fogjuk a gyermek köré építeni az életünket, hanem magunkkal visszük a gyermekeket a saját utunkon.
Tamás: Végső soron az elég mérvadó, hogy egyénenként azt tesszük-e, amit szeretünk, és hogy elégedettek vagyunk-e. Kölcsönösen támogattuk egymást abban, hogy a hivatásunk ne vesszen el. Ha azzal foglalkozhatunk, amit szeretünk, az erőforrás. Mi megpróbáltuk megoldani, hogy ne áldozzuk fel magunkat szükségtelenül.
A saját házasságotokban is nagy utat jártatok be: ha csak a kommunikáció szempontját nézzük, Kinga kezdeti hiányai hallhatóan betöltődtek.
Tamás: Ha az maradtam volna, aki a kezdetekkor voltam, nem lenne jó kapcsolatunk, sőt, én sem lennék boldog. A változás, formálódás szerencsére azóta töretlen. (Nevet.)
Kinga: Mindketten rengeteget változtunk. Nagyon domináns lelkészcsaládból jöttem, erős öntudattal, enyém volt az első szó, de legfőképpen az igazság. Hálás vagyok azért, hogy ma már nem ilyen vagyok. De ha az elején megkérdezi tőlem valaki, hogy Tamást el tudom-e képzelni
vezetőként, arra is azt mondtam volna, hogy kizárt. Ma mégis így van.
Tamás: Sokat dolgoztunk magunkon, és formáltuk is egymást; ezért nekünk kijár ez a kapcsolat, amiért megküzdöttünk. Mint amikor egy kertész megkóstolja a saját kertjének terméseit. Biztos jut a gyümölcsökből másoknak
„Sokat dolgoztunk magunkon, és formáltuk is egymást; ezért nekünk kijár ez a kapcsolat, amiért megküzdöttünk.”
is, de csak a gazda tudja, hogy mi mindent tett a földdel és a növényekkel, hogy az „eredmény” olyan zamatos legyen.
Kinga a közösségi médiában tett közzé pár éve egy fotót, amelyen közösen táncoltok. Továbbgondoltátok a családból hozott kegyességi mintát?
Kinga: A mai napig sajnálom, hogy miközben egy táncoshoz mentem hozzá, nem táncoltunk az esküvőnkön… (Nevet.) Évekig tartott elhinni, hogy Tamás tényleg szeret velem táncolni.
Tamás: Most már bárhol és bármikor táncra merünk perdülni. Ha máshol nincs rá módunk, akkor otthon, a nappaliban. Egyik feladatunk, hogy a mélyen bevésődött, de hamis hiedelmeinket, ha lehet, ne adjuk tovább. Életünk végéig tanuljuk a kapcsolatunk közös tánclépéseit.
Parti Judit
„Visszakaptam a gyermekem”
A monorierdői Madar-Nemes Edina 18 éves korára mindkét szülőjét tragikus körülmények között veszítette el. Később egyetlen lányát, Rebekát agydaganattal kellett műteni – aki óvodás korától kezdve hívogatta édesanyját istentiszteletekre. Páros anya-lánya interjú krízisekről, korai felnőtté válásról, és a hitben való kitartásról.
Amikor eldöntöttem, hogy interjút készítek Edinával, szerettem volna elkísérni őt munkahelyére, a monori 1-es postára, majd beszélgetni vele egy perc nyugalmat sem engedő csoportvezetői munkaköréről, a postai közeg örömeiről, kihívásairól, és a kollégák felé történő szolgá latáról.
A látogatás megtörtént, mondatai azonban új dimenziót nyitottak ki előttem, hiszen gyermekével, Rebekával való kapcsolata és a lány életszemlélete a legmeghatározóbb mindabban, amit tesz és ahogyan gondolkodik emberekről, világról, Istenről.
Kánaántól Isten vádolásáig „Rendkívül hálás vagyok Istennek, hogy úgy talált meg, hogy nem akartam vele találkozni” – adja meg beszélgetésünk felütését a monorierdői Madar-Nemes Edina, aki nagyon sokáig lázadt Isten ellen, és méretes vargabetűket tett meg addig, amíg úgy érezte, hogy megérkezett az Atya ölelésébe. „Kilencéves voltam, amikor édesapám önkezével vetett véget életének, és tizennyolc, amikor édesanyám is itt hagyott engem és a tizenhárom éves húgomat – ő vonatbalesetben hunyt el. Borzasztóan haragudtam a világra, hogy miért kell nekem egyedül boldogulnom.
Keményen összevesztem Istennel, és megfogadtam, hogy ettől kezdve ateista leszek – eldöntöttem, hogy minden nyomoromért az az Isten a hibás, akiben nem is hiszek.
Ha az iskolai kiránduláson egy templomot látogattunk meg, én inkább kint maradtam, és elszívtam egy cigit” – mesélte a Biharnagybajomban született Edina, akit gyakorlatilag apai nagymamája és nagypapája nevelt fel, szinte harmadik gyermekükként, amíg atal szülei el tudták kezdeni felnőtt életüket – édesanyja 16, édesapja 21 éves volt a születésekor. „Kánaánként éltem meg, hogy többgenerációs családban nőttem fel, rengeteg gyelmet kaptam, és ez borult meg azzal, hogy elhunytak a szüleim.”
Katedra helyett postahivatal Edina Budapestre költözött, és magyar szakos tanítói diplomát szerzett az ELTE-n, 2004-ben. Meglepő, de nem kapkodtak utána: „Két napig ültem magamba roskadva, hogy hogyan lesz így munkám, amikor bevillant, hogy nekem van egy postaforgalmi szakképesítésem – négy évig a debreceni Nagytemplom tornyát néztem az osztályterem ablakából –, és azzal kezdenem kellene valamit.” Így történt, hogy Edina az 50-es villamos pestszentlőrinci végállomásától elindult, és a Nyugatiig minden postára beadta az önéletrajzát – mire a pályaudvarra ért, az M3-as metró Ecseri úti megállójánál lévő 100-as postáról már vissza is hívták.
„Ügyfélszolgálati ügyintézőként kezdtem, másfél év alatt belső támogató és oktató lettem, innen banki ügyintézőként, majd csoportvezetőként léptem tovább.” Az utat nem egyedül járta végig, hiszen Biharnagybajomban megismert férjével, Zoltánnal együtt kezdték közös életüket Budapesten, családjuk 2008. augusztus 14-én egy kislánnyal, Rebekával bővült – immár Monorierdőn, ahová a család egy évvel korábban költözött.
Az életet meghatározó dédimama
„Két évig senki felém sem nézett, aztán kaptam egy hívást, hogy ha következő hónap elsején nem tudok visszamenni, másnak adják a helyemet” – mondta Edina, akinek hosszú távú megoldást kellett keresnie a gyermekfelügyelet gondjára. „Ekkor jött a képbe az engem felnevelő, akkor már 72 éves nagymamám. Nagypapámmal szimbiózisban éltek, de a papa nem sokkal korábban agyvérzést kapott, és meghalt. A nagymamám élete kiüresedett, ezért fogta magát, és hozzánk költözött – megszakításokkal öt évet lakott nálunk.”
Fotók: Dezső Attila
Rebeka ma már 16 éves, a Semmelweis Egyetem Raoul Wallenberg Többcélú Szakképző Intézményében másodéves Kisgyermekgondozó, -nevelő szakirányon, és mindaz, amit és ahogyan tesz, nagyban köszönhető a dédmamával együtt töltött időnek. „Sülve-főve együtt voltunk, mindig ő vigyázott rám, olyan volt, mintha dédiként a testvérem és a legjobb barátnőm lett volna.”
Isten hívogatása
A lány hittel kapcsolatos első emlékei közé tartozik, amikor elrángatta szüleit egy szentesti istentiszteletre Biharnagybajomban, pusztán azért, mert tetszett neki a templom, a harangszó, és dédije is csupa jót mesélt a „tiszteletes néniről és bácsiról”. „Nem értettem, miről beszélnek, de szerettem, ahogyan énekelnek, szépek voltak a padok, és szép volt az énekeskönyv is” – mesélte a lány, akinek a gyelmét már otthon felkeltette a dédi Bibliája. „Az dolgozott bennem, hogy ha bemegyek a templomba, akkor utána nekem is ki kell nyitni ezt az ajtót, és nem tudtam, hogy kezelni tudom-e ezt majd” – idézte fel azt a napot Edina. „Az én gyerekem persze sehol máshol nem volt elképzelhető, csak az első sorban. És elkezdett énekelni, noha nem nagyon ismerhette azokat a dicséreteket. Szigorú liturgia, tradicionális ülésrend, azt sem tudtam, mit csináljak.”
„Azt vallom, hogy semmi sem történik véletlenül.”
Rebekának első osztályos koráig várnia kellett arra, hogy ő is részt vehessen a hittanórákon. „A dédi otthon egyszer csak nekem szegezte a kérdést: ’aztán miért nem engeded a gyereket hittanra?’ ’Hagyjál már ezzel, hát te oltottad be a gyereket?’ – vágtam vissza, de közben tudtam, hogy ismét Isten kopogtat.” Rebeka számára egyértelmű volt, hogy ha választhat, akkor a református hittanra jelentkezik. „Egy nap megkérdezték, hogy ki szeretne verset mondani szenteste. Persze az elsők között jelentkeztem, és elkezdtem nyaggatni anyáékat, hogy menjünk templomba is. Eleinte dédivel jártam, otthonosnak, a sajátomnak éreztem, ekkor még vasárnap reggel 8-kor a katolikus kápolnában tartották az istentiszteleteket.”
„Na, te jössz!”
Edina felidézte első találkozását a gyülekezet lelkipásztorával, Lénárt Tiborral. „Egy hittanóra után autóval mentem Rebusért, és igyekeztem minél messzebb megállni a bejárattól. A lelkipásztor azonban meglátott, bemutatkozott, és megkérdezte, hogy mikor jöhet el családlátogatásra. ’Na tessék, még ez is!’ – gondoltam magamban. Megtörtént a látogatás, és semmi előzetesen feltételezett rosszat nem láttam a lelkészben.” A lelkes hittanra és templomba járás alatt egy este Rebeka odafordult az édesanyjához, és arra kérte, hogy imádkozzanak együtt.
„A döbbenet lett úrrá rajtam, hogy egy elsős gyerek hogyan tud ilyet kérni. Majd elkezdte mondani, hogy össze kell tenni a kezünket, és előbb ő mond valamit, majd én.
Soha nem fogom elfelejteni, ahogyan megköszönte a napját, hálát adott édesanyáért, édesapáért és a dédiért. Aztán oldalba bökött, hogy ’na, te jössz!’ Meg sem tudtam szólalni, csak sírtam és sírtam. Annyit válaszoltam, hogy ’majd magamban imádkozok, jó?’, amire azt felelte: ’persze, Isten azt is hallja!’ Nyitottabb lettem, jobban megértettem az istentiszteleteken elhangzó igéket, és megbeszéltem az Úrral, hogy akkor legyen az, hogy nem vagyok ateista, de még mindig haragszom. Ma már úgy érzem, hogy az a bárányka voltam, aki messze járt a nyájtól, de Isten sokadjára is értem jött” – mesélte Edina.
Atomrobbanás
Kevéssel ezután Rebeka hónapokon keresztül fejfájásra panaszkodott, és hiába jártak orvosról orvosra, nem tudták kideríteni, mi baja lehet. „Egyszer aztán bent a házban elesett, beütötte a homlokát, az ütés helyén pedig egy dudor kezdett nőni” – mondta Edina. „Az MRI-vizsgálaton kiderült, hogy olyan agyűri kapcsolattal rendelkező tumor van a fejében, amely már az otthoni elesés előtt megette a csontot a jobb szemürege fölött. Szülőként atomrobbanásként ért a diagnózis. Állsz a papírral a kezedben, és nem tudod, hogy merre indulj el. A következő kedden már műtötték is a gyerekemet.”
„Ma már azt vallom, hogy semmi sem történik véletlenül, akkor viszont azt kérdeztem: miért büntet ezzel Isten? Ezt minden egyes nap megkérdeztem a szüleimtől” – folytatta Rebeka, édesanyjában azonban lányának azok a mondatai élnek a legélénkebben, melyeket a műtét előtt mondott: „Anya, ne aggódj. Imádkoztam. Te is imádkozzál, de ha én már nem tudok visszajönni hozzátok, mi akkor is találkozni fogunk. És majd megvárlak benneteket.”
„Azt gondoltam, hogy ha a gyerek ennyire hisz benne, én miért ne hihetném, hogy működni fog? Hat és fél órát imádkoztam végig, majd az orvos remegő kézzel állt elénk: ’Anya most elmegy aludni, apa hazamegy. A gyerek jól van.’ Fültől fülig fűrészelték meg a koponyáját, lefordították az arcbőrét, eltávolították a daganatot, a hiányzó csont helyére implantátum került, majd visszahelyeztek mindent, és bevarrták a bőrét. A gyerekem pedig két nappal később saját lábára állt, és kiment reggelizni. Van róla egy ekkor ké-
szült fotóm, amit gyakran megnézek, ha valami nem úgy sikerül, ha alázattal el kell fogadnom, ami történt velem.”
A szövettan eredménye később megmutatta, hogy Rebekának rosszindulatú daganata volt, ezután öt évig jártak utókezelésre. „Nem szerettem a vizsgálatokat. Nem szerettem a branülszúrást, amire mindig szükség volt az MRI-hez és a csontizotóp-vizsgálathoz, de ahogyan telt az idő, hozzászoktam, és egyre inkább hálás lettem azért, hogy nem kellett kemoterápiát kapnom, és semmilyen maradandó károsodást nem szenvedtem. Azért is hálás vagyok, hogy ezt akkor kellett átélnem, mert lehet, hogy ma kevés lenne ehhez az erőm” – mondta Rebeka, és édesanyja is hasonlóan érez. „Amikor látod, hogy a gyereked jól van, az akkora megkönnyebbülés, ami egy életre hálássá tesz téged – ennek ellenére minden új kezdetnél ott volt bennünk a szorongás, hogy mi történik, ha most újul ki a betegség.”
Egyre közelebb az Úrhoz
Rebeka két évvel a műtét után elhatározta, hogy szeretne megkeresztelkedni, ebben pedig szülei is partnernek bizonyultak: a szülőkkel együtt vált a gyülekezet tagjává, édesapja és édesanyja pedig kon rmációi fogadalmat is tett. A atal lány a gyerektáborok rendszeres résztvevője, kon rmációja után szolgálója lett édesanyjával együtt, a vasárnapi istentiszteletek előtt az ő feladata többek között az énektáblák cseréje, Edinát pedig egyre közelebb és közelebb húzta magához az Úr: három és fél éve lett a monorierdői református gyülekezet presbitere.
Edina 2020-ban a monori 1-es postahivatalban kezdett dolgozni, ahol ma már ismét csoportvezető, hitben járása pedig munkamorálján és a kollégákkal való kapcsolatán is tükröződik. Asszertív hozzáállását magam is megtapasztaltam, amikor egy órán keresztül követtem őt egy forgalmas péntek délelőtt, ahol egyik telefon követte a másikat, közben problémát kellett megoldani az ügyfélszolgálatosoknál, el kellett igazítania egy tanulót – arról a zaklatott periódusról nem beszélve, ami a reggeleket jellemzi a kézbesítők útnak indításával.
„Gyakran kérdezik, hogy miből merítem az energiát, honnan a türelem, hogy sokadjára is elmegyek a falig. Bármilyen butaságot is csinálnak a körülöttem lévők, nálam másnap tiszta lappal kezdenek, hiszen a gyerekemmel együtt olyan tiszta lapot kaptam, hogy hogy jövök én ah-
hoz, hogy másnak ne adjam meg a lehetőséget? Tiszta lapot kaptam azzal, hogy Jézus meghalt értem a kereszten, és tiszta lapot kaptam azzal is, hogy visszakaptam a gyerekemet, aki statisztikailag fel sem kelhetett volna a műtőasztalról.”
„Majd én megcsinálom!”
A váltással párhuzamosan egy másik úton is terelgetni kezdte őt Isten: „Letoltam egy gyerektábort, ahol mosogattam, aztán még egyet, ahol a ’kotnyeles anyuka’ szerepében voltam, majd megkérdezték, hogy jövőre vezetnék-e csoportot. Valamilyen megmagyarázhatatlan módon arra kezdtem vágyakozni, hogy ezt kiterjesszem, és a gyerekekkel foglalkozzak. Akkoriban összevonásban kézbesítettem csoportvezetőként a budapesti Kálvin téren, többek között a Rektori Hivatalba is. Elhoztam egy szórólapot a portáról, a vonaton hazafelé elolvastam, de még másfélkét hónapig gyötrődtem, hogy vajon ez-e az én utam. Ezt az időszakot zárta le a tavaszi, gyülekezeti nagytakarítás. Éppen arról beszélgettünk, hogy ki fogja a hittant oktatni a gyerekeknek, és egyszer csak kicsúszott a számon: ’Majd én megcsinálom!’ Megállt a rongy a kezemben, olyan érzés volt, mintha nem én mondtam volna ezt. Aztán persze jött a válasz, hogy ehhez képzettség kell. Én pedig fogtam magam, és beiratkoztam a KRE-PK hit tanoktatói alapszakára. Az évnyitón azt éreztem, hogy hazaérkeztem.”
A tanulmányok megkezdése után Edina négy évig tanított hittant a monorierdői általános iskolában és az óvodában, amikor rájött, hogy a postai munka és a hit tanoktatás egymás mellett nem működik hatékonyan. Isten misszióját azonban a postán is végezni tudja: „Amikor egy énekvizsgára készültem, egész nap énekeltem, és jól tolerálta a környezetem. Valakinek eszébe jutott, hogy a dal ismerős gyerekkorából, egy másik azt mondta, hogy amikor kon rmált – bár azóta nem volt templomban –, akkor énekelték. A kollégáim az elmúlt években eljöttek a gyülekezetünkbe karácsonykor. Persze mondhatták, hogy ’Megnézzük, Edike milyen műsort rakott össze a gyerekeknek’, de azt válaszoltam, hogy nem miattam jöttetek, csak végre találtatok valakit, akinél ez nem volt kellemetlen.”
Rebeka a gyakori kórházlátogatások miatt előbb gyermek-gyógytornász szeretett volna lenni, de egy lelkipásztori beszélgetés után úgy döntött, hogy bölcsis néni lesz. „A lelkészünk azzal biztatott, hogy a technikum elvégzése után csak egy továbbképzésre lesz szükség, és az újonnan megnyíló bölcsőde szeretettel fog várni. Még új iskolákat sem kellett nézni, ugyanis minden korábban szimpatikus suliban volt kisgyermekgondozói szakirány. Gyülekezeti tagként gyelemmel követtem a bölcsőde megszületését az első tervektől kezdve, és teljesen a magaménak érzem” – vélekedett Rebeka.
Anya és lánya rövid idő alatt járt be hosszú utat közös, illetve Istenhez fűződő kapcsolatukban. Életük fordulópontjairól ugyanolyan természetességgel meséltek, mint ahogyan együtt lélegeznek a monorierdői református gyülekezettel – és ugyanilyen természetességgel tudják azt is, hogy „akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál”.
Dezső Attila
Három lépés a kertben
Előbb a ház tetszett meg, a főutcára néző kis ablakszemeivel, az oromfalát szegélyező téglasorral, melyet macskalépcsőnek is hívnak. Előtte kerekeskút árnyat adó fával, mellette a terméskőből rakott kerítés, ami mögött buja, zöldben tobzódó kertet ígért néhány égbe nyújtózó fenyő és diófa lombja. Időtlen idill. Amikor beléptünk a nyikorgó fakapun, mintha valamelyik elfeledett ősöm portájára léptünk volna be, vagy inkább vissza, a múltba. Idegenként, mégis valahonnét öröktől fogva ismerősen, mint amikor hosszú útról, talán évek múltán, hazatér az ember. A házban még minden a helyén volt, kamrapolcon, konyhaszekrény ókban, kamrában a sok apró, praktikus tárgy, nagyszobában a vetett dunnás ágy, öreg ruhásszekrényben a varrottas, a sok párna és ágyhuzat. Készen arra, hogy gazdájuk, egy idős néni bármikor elővegye őket a saját, jól kitalált helyükről. De a kertben már minden az enyészeté
volt, vagy éppen hogy az életé? A kis virágágyást meghódította valami buja, magasba törő félvad növénytárulás, a falakra felkapaszkodott a vadszőlő meg a borostyán. A hátsó kert felé kanyargó ösvényt felverte a fű, a gyom, beborította a hulló gyümölcs. Mondhatni, visszavette a ter-
„Idegenként, mégis valahonnét öröktől fogva ismerősen, mint amikor hosszú útról, talán évek múltán, hazatér az ember.”
mészet. Ami nem válogat hasznos és haszontalan, szép és rút, szelíd és vad közt, csak hagyja nőni azt, amiben erőt ébreszt a nap, az eső a szél… Elsőre beleszerettem. Ez maga az Éden, gondoltam! Mezítláb kéne felfedezni minden
Fotók: Füle Tamás
zugát! Szagos füveket dörzsölni az ujjaim közt, tavalyi diót feltörni, ép-e még legbelül, szamócát, szedret keresni sűrű bozótjaiban, megmászni a fáinak felém nyúló karjait, és meglesni az eget lombjai közül. Ártatlan gyerekként.
Aztán a mienk lett, mondhatni, ölünkbe hullott e földi paradicsom. Gazdája lettem a Kertnek. Emlékszem, ahogy először körbejártam, a birtokos büszkeségével és felelősségével. Szemügyre vettem a határait keresve, meddig tarthat. Igazi falusi telek ez, állapítottam meg, ősi, a mindenség rendjét is magában hordozó mikrokozmosz. Az utca felőli végéről már írtam, ott lép be minden jó szándékú lakója, vendége a birtoknak: oda néz a ház arca, homlok(zat)a, két
ablakszemével, ott a kőből rakott kerítés is, hogy világos határa legyen, mi van bent és kint, és a kettő közt a kapu, aminek szárnyai vannak, akár az angyaloknak.
A telek két oldalhatára az első kertben még egyértelmű, egyiket a szomszéd ház fala jelenti, másikon meg a mienk van, de hátrafelé haladva ezek a határok fokozatosan elmosódnak, ide-oda tologatja az emberi szándék, a birtokolni vagy épp kapcsolódni vágyás. Kié a telekhatáron húzódó düledező fakerítés, burjánzó sövénysor, öreg körtefa, vagy az a kőkupac a szederindáinak mélyén? Generációk óta eldöntetlen, és bizony jószomszédi kapcsolatok múlnak rajta. Én is elbajlódtam vele, meghányva-vetve a tulajdon-
jogi kérdéseket. De ahogy ballagsz hátrafelé, fel a hegyre, mindez egyre kevésbé érdekes. Mert észrevétlenül felolvadnak a határok, és egy nehezen beazonosítható pontot átlépve eltűnik az enyém-tied: a telek vége beleszalad az erdőbe. Az égig érő tölgyek és akácok sűrűjében felfedezhetsz még egy-egy elvadult gyümölcsfát, vagy az egykori kerítés korhadó cölöpjét, de az őz már csodálkozva néz vissza rád, nem érti, hogy tévedtél ide, a vadonba. Nagy lelkesedéssel és még nagyobb tervekkel vetettem bele magam a kert meghódításába és átformálásába: bozótot irtottam, fát metszettem, kerítést húztam fel, maga-
„…észrevétlenül felolvadnak a határok, és egy nehezen beazonosítható pontot átlépve eltűnik az enyém-tied: a telek vége beleszalad az erdőbe…”
ságyás készült. Elképzeltem, milyen is lesz az én szépséges, bőven termő, termelő kiskertem. Hogy szorítom vissza a betolakodókat, és adok teret az új és haszonnövényeknek. Csattogott a fejsze, sírt a fűrész, ástam, véstem, kalapáltam, sziklákat fordítottam ki a földből, és fatörzsek zuhantak a földre döngve, s kerültek újak: nemesek, szelídek az ültetőgödörbe. Nemegyszer vízhólyag nőtt a zikai munkához
nem szokott tenyeremen. A valóság nem várt ellenállása – a kőkemény, sziklás föld, a gyomnövények mindent gúzsba kötő gyökerei, a bozótos kíméletlen tövisei, a perzselő napsütés nemhogy nem szegte kedvemet, inkább még nagyobb erőfeszítésre ösztönzött. Győzni akartam. Ha nem is legyőzni, de legalább meggyőzni a kertet, hogy csalán helyett paprikát, paradicsomot neveljen, akác meg
bozót helyett termő gyümölcsfákat, és ha már termettek a fák, gyümölcseikkel ne a kukacokat meg a madarakat etessék, hanem minket. A rét talpunk alá simuló puha pázsitot éltessen, ne pedig szöcskéknek és kabócáknak növesszen derékig érő, szélben zizegő fűrengeteget. Kevés sikerrel. A kert alig-alig hallotta meg, mit akarok. Vagy ha igen, kevéssé érdekelte.
Az elültetett drága facsemeték nagy része kiszáradt, vagy a kertbe be-betörő őzek törték le rügyeiket, a konyhakertet elnyelte a gaz, gyümölcsfáimról éretlenül potyogott le az a néhány kemény kis satnya gyümölcskezdemény, amit érlelni próbált, a pázsitnak nevelt gyepszőnyeget elöntötte az őshonos perjefélék szilaj tengere. A kert makacsul ellenállt. Nem értettük egymást.
Tikkasztó, nyári hőség zúdult ránk abban az évben. Nem az a mitikus szépségű, kabócacirpeléstől hangos, zsongó, nyári meleg, gyermekkorunk kánikulája, hanem az a kegyetlen, gyilkos forróság, amilyet csak az ezredfordulón túl ismertünk meg, és sajnos egyre gyakrabban szakad ránk. Szinte letaglózott a nap ereje, ahogy kiléptem a kertbe, szédelegve valami árnyékot kerestem. Arra gondoltam, hogy élheti túl ezt a pokoli hőséget és szárazságot bármi, ami él, amiből én perceket sem bírok ki. Csontvázzá aszott palántáimat böngészem, a felperzselt gyepet nézem, meg a szomjúságtól tikkadozó fácskáimat gyeltem. Egyszeriben belém sajdul a felismerés, milyen gyengék, sebzettek és kiszolgáltatottak ebben az ember teremtette, pusztító katlanban. Fáj nekik, és szenvednek. De nemcsak ők, az enyéim, hanem a ,,vadak”, a bennszülöttek is jajgatnak! A gaz, a dudva és a muhar, a csalános bozót, az ordas erdő. Minden, ami él. Szárazon sír-zizeg ott feljebb a kaszálni való fű, sóhajtozik a fák elaszott lombja, nyüszít a száraz ág, a hamuszürke levél a sikoltó, forró szélben. Egy kis ideig együtt izzadunk-szenvedünk odakint, én és a kert, a gyümölcsfák és a bozótos, a kabócák, a gyep és a gyomok, aztán elkomorulva behúzódom a ház hűvösébe.
Bűntudattal vegyes aggodalom és fájdalom szorongat ott legbelül. Várom, együtt várjuk a megváltó esőt.
Azóta egyre ritkábban és kevesebbet dolgozom a kertben. Bár legalább annyi időt töltök vele meg benne. Inkább csak szöszmötölök, teszek-veszek. Türelmesen gyelem,
„Egyszeriben belém sajdul a felismerés, milyen gyengék, sebzettek és kiszolgáltatottak ebben az ember teremtette, pusztító katlanban.”
mit fogad be, és mit taszít ki magából. Próbálom kitalálni, mit szeret, mit nem. Mire vágyik, mi az, ami éltetné. Öntözök, ha kiszárad, mulccsal, komposzttal próbálkozom, óvatosan metszegetem, amit muszáj, mielőtt felébredne a téli álmából. És legfőképp hagyom élni. Azt is, ami nem terem, de legalább lombja van és árnyat ad. A kerítésre fel-
futó félvad szedret is. A rétet meg az egykori veteményest jórészt visszakapták az őshonos vadfűfélék, a perjék, és persze velük együtt a lepkék meg a kabócák… A kőkupacot meg a farakást meghagyom hűsölni a gyíkoknak, siklóknak, a fa tetején a gyümölcsöt a madaraknak, bokor alján mogyorót a pockoknak, mókusoknak. A motoros fűnyí rást is átadtam másnak, elég évente kétszer-háromszor, s csak ott, ahol barátaink nyáron sátrazni szoktak. A láncfűrész sem lett a barátom, úgyis mindig elromlott a kezem közt. Az elektromos változat meg gyengébb, mint jómagam. Maradtam az analógnál. Mértékletességre tanít. Kétszer meggondolja az ember, mit vág ki, ha csak egy kézifűrésze van. Örülök bárminek, ami mégis megterem, és ha nekünk, embereknek is jut belőle. Akárcsak a zöldből, a hűs árnyékból, a kert éltető erőiből.
Három lépés a kertben. Egy a felfedezni vágyó gyermeké. Egy azé, aki birtokolni akarja. És egy utolsó annak, aki élni szeretne benne.
Szabó György
— Almás morzsasüti —
Harmathy Ágota receptje
Lehet jó abból, ha teljesen különböző dolgokat összekeverünk?
Angliai ösztöndíjunk elején egy nyolcgyermekes családdal laktunk. Az anyuka gyakran készített „apple crumble”-t, vagyis almás morzsasütit, ami gyorsan elkészült, és nagyon szerette mindenki. Megkérdeztem a receptet, mire ő azt mondta, hogy én is könnyedén el tudom készíteni ezt a sütit. Aztán nevetve elővett egy zacskót, a boltban készen kapható morzsalékot – ezt kellett a nyers gyümölcs tetejére szórni. Londoni tartózkodásunk idején gyakran készítettem én is ilyen morzsasütit; szilvából, almából, mikor mi volt. Legjobban melegen szerettük, vaníliafagyival megbolondítva. Közben a receptet is megtanultam, így is nagyon egyszerű és nom. Mi szilvával szeretjük a legjobban, ősszel a Budapesten tanuló teológusokkal is azzal sütöttük meg – almát viszont egész évben lehet kapni, így gyakrabban készítem almával.
Melyek a hozzávalók?
• 60 dkg szilva (vagy alma)
• 1 tk fahéj
• 7,5 dkg cukor
• 12,5 dkg liszt
• 5 dkg vaj
• 5 dkg mogyoró vagy mandula (durvára őrölt)
• a tetejére vaníliafagyi
Kell bele jéghideg és forró gyümölcs és liszt, kemény mogyoró és puha vaj; szóval sokféle állagú és hőmérsékletű hozzávaló. Hogy lesz ebből mégis valami nagyon jó?
A gyümölcsöt megtisztítjuk, feldarabolva egy tűzálló tálba lerakjuk. A fahéjjal és egy kis cukorral meghintjük. A lisztet a vajjal elmorzsoljuk, majd hozzáadjuk a maradék cukrot. Nagyon nom lesz, ha durvára darált mogyorót vagy mandulalapocskákat keverünk bele. Az így elkészített „morzsát” a gyümölcsre szórjuk, és megsütjük. Még melegen tálaljuk, és vaníliafagyit teszünk a tetejére.
Levágjuk a felesleges részeket, darabolunk, dörzsölünk, morzsolunk, keverünk, kavarunk, adunk hideget és meleget – mindezt abban a reményben, hogy végül minden a helyére kerül, harmonikus íz- és állagkavalkáddá áll össze.
A teológusokkal arról beszélgettünk, hogy lehet-e jó abból, ha annyiféle ember összeköltözik. Mi történik, ha „hideg” és „forró” egy szobába kerül? Lehet a közösségünk javára, ha engedjük, hogy Isten kezébe vegyen minket, és lágyan „összemorzsoljon” bennünket, hogy végül egységben tudjuk az Ő jó illatát terjeszteni a világban? Vajon az egyházban, gyülekezeteinkben nem ugyanezt éljük-e át? Hogyan lehetséges, hogy annyiféle ember mégis mind Krisztust szeretné dicsérni? Vajon nem épp ez pünkösd csodája? Hiszen a Szentlélek Isten munkája, hogy egybeforrasztja a szívünket, megadja, hogy értsük egymást, hogy együtt bizonyságai legyünk Isten szeretetének. Öröme lehetünk a világnak, mint a morzsasüti fagyival.
az Ormánságba Kirándulási lehetőség
Akár többnapos osztálykirándulásoknak, gyülekezeti hétvégéknek is kiváló úti célja lehet Kákics, ahol néprajzi kiállítás és kerékpárokkal felszerelt, korszerű i úsági szállás várja az érdeklődőket.
Miért érdemes Kákicsra látogatni?
Megújult a kákicsi templom és környezete: Kiss Géza (1891–1947) lelkipásztor, néprajzkutató egykori szolgálati és lakhelyén Kiss Géza Ormánysága címmel nyílt kiállítás, a parókiához tartozó csűrt pedig i úsági szállássá alakították. Elsősorban a dunamelléki i úság, de gyülekezeteink, intézményeink számára ősszel is kiindulópontul szolgálhat az emlékhely az Ormánság történeti, hitbeli, természeti értékeinek felfedezésére.
A kákicsi I úsági Ház egész évben fogadja az i úsági és gyülekezeti csoportokat, kerékpárt is biztosítva számukra.
Szállást foglalni a fenntartó Sellyei Református Egyházközség kapcsolattartójánál, Patakné Máthé Anikónál lehet a +36 30 349 73 28 -as telefonszámon vagy a sellyeirefegyhazszallasok@gmail.com e-mail címen.
A Kákicsi I úsági Ház címe: 7958 Kákics, Pető Sándor utca 25.
