Isten hangja vagy karikatúrája? Az igehirdetés akkor jó, ha hat. De hogyan lehet az emberi szó Isten üzenetévé? És miként kerülheti el az igehirdető, hogy manipulálja hallgatóságát? Horváth
Levente
református
lelkész
szó
és tett egységéről és a kegyelem erkölcsi következményeiről is beszélt megkeresésünkre.
Igehirdetésre a meghasadt világban van szükség. A szó és a tett hasadtsága ez, a kettő még az édenkertben vált le egymásról. Az Istentől elszakadt ember kívül került önmagán, de ez a külső nézőpont nem Istené. Nélküle nem tudja megítélni, mi a jó és mi a rossz. Ahogy mi megkülönböztetjük a jót a rossztól – mondhatnám kicsit szarkasztikusan –, az már eleve rossz. Amikor a gazdag ifjú hízelegni próbál Jézusnak, Ő olyan kegyetlenül visszakérdez: miért mondasz engem jónak? Senki sem jó, csak az Isten. Jézus rákérdez, hogy vajon tisztában vagy-e azzal, miért nevezel engem jónak. Azaz, mondhatunk Jézusról teológiailag teljesen korrekt mondatot, de Őt a teológiailag kompakt mondat mögött lévő ember érdekli, és az, hogy neki mik az indítékai. Azt állítja, hogy a teológiailag korrekt mondatok nem állítják helyre, ami elromlott: az emberi szívet? A bűneset előtt az ember ismerte a jót, személyként ismerte. A jóval tehát kapcsolata volt. Nem úgy volt kapcsolata, hogy tudott volna
a rosszról, ez tény, ezért volt önfeledt. De nem is tudott a jóról, hanem ismerte a jót. Önmagáért szerette a Teremtőt, és a Teremtő is önmagáért szerette az embert. Az, hogy különböznek, nem tette aszimmetrikussá a kapcsolatot. Az ember az ő Istene oldalán önmaga lehetett. Isten is épp erre vágyott, mielőtt megteremtette az embert, így vágyott a viszontszeretetére. Az Isten képmását hordozó emberhez képest az Univerzum másodlagos, mert Isten nem az Univerzummal ápol ilyen közeli kapcsolatot, hanem a fiaival. Én mindennap hálát adhatok, hogy köszönöm, Uram, hogy a világot értem teremtetted, engem pedig önmagadért. A jónak ebből az ismeretéből esett ki az ember a bűnesettel. Most pedig ettől a jótól függetlenül akarja ezt a jót megismerni. Ez szétválasztási aktus, amely a teremtésben is megjelenik. Mikor Isten elválasztja a világosságot a sötétségtől, a vizeket a földtől, a mennyet a föld fölött és a föld alatt levőktől, akkor minden jó. Ezt utánozza ördögi módon a
bűneset következtében fellépő vágy, hogy a jó és a gonosz tudója legyek. Jézus épp az ellentéte ennek, hiszen azt mondja: a Fiú nem cselekszik semmit, csak ha látja, hogy mit tesz az Atya. A Fiú az egyetlen az Istenfiak közt, aki nem vágyik függetlenedni, hanem önmagát önként függővé teszi az Atyától. Ha megtenné, se volna bűn, míg az ember tudja, hogy bűn, mégis megteszi. Az ember azzal a céllal függetlenedik az Atyától, hogy meg tudja különböztetni a jót a rossztól, és amit ennek érdekében tesz, azt rosszként ismeri föl, de már nem tudja meg nem történtté tenni. Vagyis azt remélem, ha Istentől függetlenül el tudom választani a jót a rossztól, az majd visszakapcsol Istenhez. Ettől még tragikusabb, ami történik. Voltaképpen ez kiált megváltás után. Mikor „történik meg” a szó az igehirdetésben, és mi akadályozhatja, hogy az valóban cselekvő legyen? Ha a prédikációra való készülés közben már azelőtt kommentárért nyúlok, mielőtt elcsendesednék, akkor
Karakter • parokia.hu • 47
