CZECZON
M
odern kori sámán – természeti népektől tanul, hagyományt őriz, tanít, gyógyít interjú Majercsik János Oguzzal
Civilizált, modern világunkban egyre több emberben merül fel az igény, hogy közeledjen és visszatérjen a természethez. Ahhoz a szimbiózishoz, melyben az ember a természet része és nem felette álló valaki, aki uralja, hanem a magasabb erőkkel együttműködve éli életét. De kik segíthetnek abban, hogy ez a visszarendeződés a gyökerekhez zökkenőmentesen, mégis korunknak megfelelően és életkörülményeinkkel, berendezkedésünkkel összhangban történjen? A táltosok vagy más szóval a sámánok, a tudó emberek, akik tanácsot adnak, gyógyítanak, lelki problémákat tesznek rendbe, szertartásokat vezetnek teljes összhangban a természettel és élik e lelki utat. Ők viszik tovább, teszik élővé az ősi hagyományokat. Ezen témák apropóján kerestem meg Majercsik János Oguzt, az Ősök útja szellemi ösvény vezetőjét, aki a cikk megjelenésekor már Mongóliában tartózkodik, hogy újabb tanításokat kapjon a helyi bölcsektől.
Itt, Európa közepén, a ma embereként, hogyan találtál rá erre a szellemi útra és hogyan haladtál rajta? Tulajdonképpen az út talált rám. 14 éves voltam, amikor meghalt az egyik nagypapám. Az volt az első olyan történés az életemben, amikor a halál úgy igazán testközelben jelent meg. Nem voltunk egy vallásos család, de mindenről lehetett beszélni, ellenben nem volt része sem a vallás, sem a spiritualitás az otthoni beszélgetéseknek. Volt lelkiség, volt érzelem, de a túloldal nem került szóba jelentősen. Mikor megtörtént a haláleset, engem kamaszként elkezdett érdekelni, hogy mi lesz velem, nem lehet ennyi csak az élet. Elkezdtem utána olvasni vallásoktól a szellemi tanításokig. Ami még befolyásolt, hogy kicsi koromtól voltak olyan megéléseim, amikor felébredtem, de nem tudtam mozdulni és olyan volt, mint50 CsPM
ha nyomtak volna bele az ágyba. Ezt az orvostudomány alvásparalízisnek nevezi, de nekem emellé társultak olyan képek és látvány, amely magyarázatra szorult és több volt, mint álom. Meg kellett tanulnom magamtól ezt kezelni és kijönni belőle. Azután olvastam, hogy ennek vannak szellemi okai is. 17-18 éves voltam, amikor kapcsolatba lehetett kerülni bármilyen szellemi úttal közvetlenebbül. Egy barátom mesélte, hogy volt több napig egy elvonuló helyen, ahol volt dobolás, éneklés, izzasztókunyhó. Egyébként egy kis kör is van, ahol havonta összejönnek egy dobolós - éneklős utazásos megélésre, ha van kedvem menjek el. Nyitott voltam mindenre, tapasztalni akartam. Egy évvel korábban a jógával kapcsolatba kerültem, de nem éreztem magaménak. A tűz melletti dobolásos megélés viszont nagyon megfogott. Többször elmentem és egy év után már tudtam, hogy az életem, az utam része kell, hogy legyen,
