A VÍZ AZ ÚJ ARANY

NAGY ZOLTÁN

A VÍZ AZ ÚJ ARANY

Földünk 71 százalékát víz borítja. Ez nagyon szép számnak tűnik így első ránézésre és akár abba is hagyhatnám a cikk írását, de ha kicsit mélyebbre tekintünk – ha már vízről van szó, a mélység épp egy találó kifejezés -, már kissé elgondolkodtatóbb adatok kerülnek szemeink elé. Ugyanis ennek a rengeteg folyékony csodának csupán 2,5 – 3 százaléka az édesvíz. Ez használható fel az emberiség számára, a többi sós víz, mely óceánok, tengerek árkaiban hullámzik, ring és attól függetlenül, hogy gyönyörű látvány, sajnos emberi fogyasztásra nem alkalmas. Ez az a mennyiség, amelyből sem ivóvíz, sem ipari víz nem készül sosem.

Menjünk kicsit tovább, hadd legyen pár még ijesztőbb adat, bár nem célom most senkire sem a frászt hozni: az édesvíz készletünk nagyon nagy része – ez körülbelül 80 százalék - a sarki jégtakarók alatt található, tehát a valóban felhasználható édesvíz készlet a Föld teljes vízkészletének csak picinyke 0,5 százaléka.

Nos, itt már azért érdemes kicsit megállni és elgondolkodni. Bár nem nagyon kell, hiszen az információk ömlenek elénk, záporoznak felénk, az internet „jótékony” hatásainak hála, annyi hír jön naponta – mit naponta, óránként -, hogy egyszerűen nem lehet elmenni mellettük anélkül, hogy egy-egy adat, szám, információ ne ragadna meg szürkeállományainkban.

Amikor monitorra vetem ezeket a sorokat, 2022. július közepe van. Magyarországon – természetesen ahogy más országokban is éppen –, most hirdettek meg egy kiadósabb vízfogyasztás korlátozást, jelenleg éppen Pest megyében. 23(!!!) Pest megyei településen kongatták meg a vészharangot, a felelős Vízművek fokozott takarékos vízhasználatot kért a lakosságtól, mert – mivel ráadásul harmadfokú hőségriadó is van –, nem csak jelentős csapadék nem várható mostanában, hanem a vízgyűjtő területeken sem várható utánpótlás. Közben pedig az emberek, a lakosság nagy része továbbra is zavartalanul fogyaszt, használ és pazarol.

Itt lenne az ideje végre elkezdeni másra is gondolni, nem csak saját magunkra. Mellőzve a személyeskedést, de egyszerűen nem értem azokat, akik a látható jelek és folyamatok ellenére mégsem óhajtanak lejjebb adni bizonyos szokásaikból, csak azért, hogy mondjuk egy Közösség, egy régió „kedvéért”, összefogva egymással, elérhető legyen valamilyen mérhető javulás. Ez is, mint mostanában sok minden, leginkább közösségi összefogással, jó szándékkal és erős akarattal lenne elérhető, sokaknak mégsem elég az, hogy már a 24. óra utolsó perceiben vagyunk és ez szomorú.

Rengeteg olyan filmet láttam, amelyben nem a csillogó, boldog és nyugodt jövőt vetítették előre és el sem tudtam képzelni, hogy ezek a lázálmok, amelyeket a filmesek a vászonra álmodnak, egyszer majd valósággá válnak. Felsejlik előttem a Mad Max, amelyben a víz és minden más is nagy kincs, vagy a tengeren ragadt hajótöröttek bizonyos filmekből, akik bár sok vízben vannak, mégsem ihatnak. Ez talán még rosszabb annál, mintha nem is látna az ember vizet. Valami, ami ott van előtted, de mégsem lehet a tiéd, borzalmas érzés.

A vízhiány, valljuk be, már nem csak utópia, nem csak egy alternatív, elképzelt jövőkép alkotóeleme. Itt, most, ebben az időben, amelyben élünk és ezen a bolygón, ahol tennünk kell valamit, nagyon is a valóság része már. Vannak ismert emberek, akik már tettek, tesznek azért, hogy változzon a helyzet és ez jó. Bár a „sokan vagyunk, de még nem elegen” szlogen itt fokozottan érvényes és minden erőfeszítést, próbálkozást, megoldást értékelni illik és kell, most nem lesz elég csak szavakkal operálni.

A globális felmelegedés és annak folyományai nem vicc és nem kitaláció, hanem egy nagyon is égető probléma. Csak remélni lehet, hogy az Emberiség lesz annyira okos és előrelátó, hogy nem szeretné sem magát, sem pedig a Földet megölni, amely jelenleg egyetlen – még élhető – lakhelyünk.

Annyira eszes faj az ember. Sok mindent kitalált eddig is és ez még jó darabig így lesz. Találmányok, trükkök, megoldások egész sora áll rendelkezésre. Ezekkel már – növelve a kollektív tudat erejét – lehetne valami nagyobb dologba is kezdeni. Összehangoltabb, egységesebb és gyorsabb munkára van, lenne szükség ahhoz, hogy még időben vissza tudjunk fordítani egy olyan folyamatot, amelyet ha nem teszünk, már késő lesz. Túl késő. Itt van például a víztisztítás, vagy a sótalanítás folyamata, mindegyikhez vannak már eszközök is. Ha elérhetővé tesszük ezeket mindenkinek, vagy legalábbis egyre többeknek, akkor be lehetne állítani a vízfogyasztás és felhasználás optimális mértékét, nem beszélve mondjuk a műanyag palackok számának radikális csökkenthetőségéről, amelyet ez a folyamat, hasznos mellék-projektként magával hozhatna.

Megdöbbentő adat, szintén a napokból: tavaink kiszáradnak. Egyre több, sajnos. A Vekeri-tó Debrecen mellett, a Velencei-tó – erről már tavaly mutattak megdöbbentő képeket – végleg kiszáradhat, a bicsérdi és a kistapolcai horgásztavak Baranyában, a Fertő-tó is komoly veszélyben van. Nem is folytatom a sort, mert nagyon lehangoló, bár a tények makacs dolgok, de az ember érzelmeire azért hatnak az ilyen információk. Megannyi szép kirándulóhely, vízpart, amely annyi kellemes emléket okoz, most haláltusáját vívja és ránk, emberekre vár a feladat, hogy a Természettel karöltve, megpróbáljuk a már szinte lehetetlent, rendbe tenni, amit még lehet, megjavítani, gyógyítani, amit még meg tudunk.

Ne feledkezzünk meg az állat és növényvilágról sem, amely szintén nagy áldozatokat hoz ebben a folyamatban. Sok állatnak szintén ivóvíz, sőt lakhely egy-egy szép tó és annak zöld környezete. Nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy „Csak ez az egy Földünk van!” és „Vigyázzunk az élővilágra!” .

Civil csoportok és már a Magyar Tudományos Akadémia biológusai is tiltakoznak az ellen, hogy a tópartokra újabb és újabb turisztikai beruházásokat létesítsenek, mert ezeket túlzónak és a helyhez méltatlannak tartják. Ezek helyett arra hívják fel a figyelmet, hogy itt lenne az ideje a területek 21. századi követelményeknek megfelelő, szelíd, ökologikus rekreációs fejlesztésének. Kongatják a vészharangot, de közben már javasolnak, ötletelnek, ami nem rossz, sőt, leginkább ez most az, ami előre visz.

Remélhetőleg egyre többen lesznek, leszünk azok, akik kiemelten fontosnak tartják azt, hogy a Föld állapotán javítsanak, az egyéntől kezdve a közösségeken át, a nagyobb vállalatokig.

Mindent összevetve s összegzésként, bár – ahogy a cím is leírta – a víz az új arany, de lépnünk kell, különben és mielőtt a filmekben látott disztópia hamarosan a saját jelenünkké változik.