BOGÁRKA

KOVÁCS KATALIN

BOGÁRKA

Minden az időzítésen múlik: kezdet s vég. A sebesen zuhanó fapapucs balfélről súrolta a sarkon beforduló Bezerédj Pál viaszolt bajuszát, mielőtt hangos koppanással a járdaszegélynek csapódott. A meghökkent gróf megfontolt lassúsággal nyúlt az elgurult cipőért, majd igen aprólékosan, ujjaival tapintva vizsgálgatta a papucsot s a rajta keletkezett hosszanti repedést. Sűrűn tűzött a nap, egy kövér verejtékcsepp indult meg deresedő homlokán. Francia sálját megoldotta, és finom mozdulatokkal legyezni kezdte kipirult arcát. Csak ezután tekintett fel a tető irányába - kellő időt és esélyt adva ezzel a bűnjel tulajdonosának az észrevétlen távozásra. Delet harangoztak. Sietősen, ruganyos léptekkel indult meg a nőotthon bejárata felé kezében egy váratlan égi áldás sokat sejtető bizonyítékával.

Milos Ikónia, riadtan bújt meg az Orfelinát dupla kéményének kegyes takarásában. Egy szárnysuhintás választotta el az örökkévalóságtól: pár pillanattal ezelőtt még kitárt karokkal és eltökélt szívvel állt az északi szárny tetőzetének kiugró peremén. Lendülő bal lábát épp, hogy csak vissza tudta rántani, mikor a gróf úr tekintélyt parancsoló alakja hirtelen felbukkant az épület közeli szegleténél. Elkésett. Mit képzeltél? Csak úgy egyszerűen leugrasz és vége mindennek? – fonták körbe azon nyomban apja dorgáló szavai. Összetörten roskadt a téglafal tövébe. A szederfák felé tekintett. Ahol a mező véget ér, és lágyan olvad az arany a szélekbe, ott szokta várni őt. Három hete semmi híre Jóska felől. Nem engedték a szülei, csakis az lehet, egy ilyen árva lányt, mint én… Nem megmondtam, hogy nem fogsz kelleni senkinek? Apám, most már hallgasson végre kérem! Mit vétettem, hogy holtában sem hagy nyugtot nékem?! Puszta létezésem tette ily kegyetlenné? Hát tehet róla az ember, hogy világra jön? Mondok én valamit magának! Tíz évvel ezelőtt se tudott eltiporni. Most se fog. Pillanatnyi megingás volt csupán ez a tetőtéri színdarab.

A lopás híre felbolygatta az egész lányneveldét. Rigó Viktória az esti fürdés után a vízből kilépve, csöpögő hajjal, rezignáltan vette tudomásul, hogy takaros fapapucsa, amire különös gondot viselt, szőrén szálán eltűnt a medence lépcsője mellől. A rendhez és fegyelemhez szokott leányok értetlenül álltak e súlyos bűntett ténye előtt. Az állását féltő felügyelőnő az esti jelentés alkalmával csak futólag említette az esetet Bezerédj úrnak. Nemtetszésének csak az elsózott vacsorát, valamint egyes leányok engedetlen viselkedését illetően adott hangot. Szerelem lehet a levegőben, vélte az úr, csakis az bolondítja a női szíveket.

Ikónia egy hét elteltével kezdett el gyanakodni. Mért nem keresik a tolvajt? Úgy érezte,mindenki teszi a dolgát, csak őt felejtették el. Kipp – te voltál – kopp – mit loptál. Hol belül dörömbölt, hol a falak visszhangozták. Mindenhol ott volt. Mint Bezerédj úr. Őt látta a kenyérben, a fonóban, a víz tükrében.

Puhán, hangtalanul lépett ki a fapapucsból, majd bátortalanul kopogott. Lehajtott fejjel helyezte az asztalra. Szólni kívánt. -Tudja apám engem egyszer kivitt az erdőbe, majd otthagyott. Hogy étlen, szomjan vártam nem is volt baj, korgó gyomor nem bántott, néhanapján került csak vacsora. Hozzá voltam szokva már, mint a hideghez, mert a tüzelőnk is csak a kocsmárosunk hátát melegítette. Hanem a rám telepedő félelmet nem győzhette le hét megélt nyaram boldog varázslata se. Az alkonyat lassan pergett, a rettenet fekete fátylat szőtt gyermektestem köré. A föld megnyílt, s hittem, az befogad, ha már kinek vigyáznia kellett volna reám - elhagyott. Ekkor megborult elmémben apámat véltem hallani, szavai arcul csaptak: Te kis senkiházi! Gyűlöllek mióta az a némber itt hagyott koloncként a nyakamon. Másra se vagy jó, mint hogy eltapossalak! Kemény az én páncélom, nem tiporhat el, édesapám! Erőt vettem magamon és futni kezdtem keresztül a sötét erdőn, abba az irányba, ahol a falut sejtettem. Apámat öt nap múltán a szomszédok találták meg a patakba fulladva. Ismerem a szabályait tekintetes uram: soha nem kérdez a múltról, hogy itt tiszta lappal indulhassék az ember. De tisztelettel kérem, ez most kikívánkozott énbelőlem. Az apám tett űzött vaddá, s úgy véltem sosem szabadulhatok őrületéből. Akkor jött ez a fiú, Mosbacher Jóska, szelíd báránnyá lettem keze alatt. Zaklatott elmém elcsitult, biztonságom, támaszom lett. Több hete nem hallok felőle, magamra hagyott, mint az apám. Ezért búsultam neki a világnak, ezért akartam eldobni az életem. Tegyen velem belátása szerint.

Csak futólag mert rápillantani. Melegség ült szemében. Olyan, amivel csak egy Férfi gyógyíthat tiszta, odaadó, végtelen szeretettel.

- Szó sincs semmiféle árulásról! Jóska beteg lett. Tüdőgyulladást kapott, Budapesten kezelik. Nem tudta önt értesíteni. Láthatja, ezért igazán kár lett volna leugrania. Beszéltem a szülőkkel is, támogatják a frigyüket. Minden el van rendezve, itt tartjuk a menyegzőt. Ne sírjon, no, jöjjön közelebb! E falak között megbocsátás vár reád, leányom. Könnyíts élteden, hagyd el a múltat. Egyszerűbb, boldogabb világot vess magad köré, - Ilona, szépséges Ilona. Az én ajándékom az esküvőre ez a hófehér selyempántlika, viseld büszkén. És itt a papucsod is, a másikat pedig add vissza Viktóriának.

Hát tudta? Tudta, hogy én álltam ott a tetőn?

Palkó – mert nem Bezerédj úr volt ő ilyenkor mikor a szívével látott valakit, hanem egyszerűen csak Palkó -, mosolygott. Hát persze, hogy tudta. A papucsok belsejiben karcolatos sorszám volt. A rovásos feliratozást ő rendelte el még a nevelde megnyitásának elején, hogy mindnek meglegyen a párja. Az igazi párja. Szerette a rendet. Nem akarta, hogy elkallódjanak.