RÓNAI KATALIN
Fotók a fiókból
Áll az üres lakás egyetlen szobájának ajtajában, kapaszkodik az ajtófélfába. Csak néz befelé. Figyeli a csendet. A szíve zakatol, ujjai végébe nem jut elég vér. Már fehéredik a középső ujja. Lába, mintha földbe gyökerezne. Ez hát a vég. Ez a teljes elmúlás, ami a halál után a lakás kiürítésével jár! Emberek vagyunk, akik egy életen át tárgyakat gyűjtünk, hol vásárolunk, hol tárgyakat alkotunk, átalakítunk, formálunk, ki-ki a saját élete rendszere szerint, de mindig egyre több - és több a körülöttünk lévő dolog. Mintha abba kapaszkodnánk kapcsolataink hiánya miatt. Ha fáj valami, vásárolunk, ha örömünk van, vásárolunk. Ruhák, cipők, könyvek, műszaki és konyhafelszerelési tárgyak, bútor, csillár, ékszer, táska, bőrönd, kozmetikumok, nippek… Aztán elmegyünk, lelkünk felszáll, porhüvelyünk porladni kezd, és marad a sok tárgy, az emlékek fétisei az utódokra testálódva. Beljebb lép. Csak halkan, mintha bárkit is felébreszthetne. Valahol fúrnak. Szíve egyfolytában zakatolja: hogy csi-nál-jam, hogy lesz jó, most én ho-va le-gyek? Nincs sok holmi, mégis rengeteg. A szíve hangosan zakatol. Szeme sarkából lassan megindul, és csak úgy bugyog ki a könny; a csalódás, a fájdalom, a vágy, a hitetlenség, a remény, a hiány, az egyedüllét, a most már sosem lesz anyám, a riadtság, a félelem könnycseppjei lassan, hang nélkül potyognak alá, mégis olyan érzése van, hogy egyesével hangosan koppannak a padlón. A tévé alatti szekrényhez tart. Ennyi ereje van most. A fiók előtt áll, most erre van szüksége. Ebben a fiókban szülei régi emlékei vannak, bár nagyon kevés. Kihúzza a fiókot, fölé görnyed, lassan egyesével szedi ki őket.
CsPM 149
