Fotók a fiókból

RÓNAI KATALIN

Fotók a fiókból

Áll az üres lakás egyetlen szobájának ajtajában, kapaszkodik az ajtófélfába. Csak néz befelé.

Figyeli a csendet.

A szíve zakatol, ujjai végébe nem jut elég vér. Már fehéredik a középső ujja. Lába, mintha földbe gyökerezne. Ez hát a vég. Ez a teljes elmúlás, ami a halál után a lakás kiürítésével jár!

Emberek vagyunk, akik egy életen át tárgyakat gyűjtünk, hol vásárolunk, hol tárgyakat alkotunk, átalakítunk, formálunk, ki-ki a saját élete rendszere szerint, de mindig egyre több - és több a körülöttünk lévő dolog. Mintha abba kapaszkodnánk kapcsolataink hiánya miatt. Ha fáj valami, vásárolunk, ha örömünk van, vásárolunk.

Ruhák, cipők, könyvek, műszaki és konyhafelszerelési tárgyak, bútor, csillár, ékszer, táska, bőrönd, kozmetikumok, nippek…

Aztán elmegyünk, lelkünk felszáll, porhüvelyünk porladni kezd, és marad a sok tárgy, az emlékek fétisei az utódokra testálódva.

Beljebb lép. Csak halkan, mintha bárkit is felébreszthetne. Valahol fúrnak. Szíve egyfolytában zakatolja: hogy csi-nál-jam, hogy lesz jó, most én ho-va le-gyek?

Nincs sok holmi, mégis rengeteg. A szíve hangosan zakatol.

Szeme sarkából lassan megindul, és csak úgy bugyog ki a könny; a csalódás, a fájdalom, a vágy, a hitetlenség, a remény, a hiány, az egyedüllét, a most már sosem lesz anyám, a riadtság, a félelem könnycseppjei lassan, hang nélkül potyognak alá, mégis olyan érzése van, hogy egyesével hangosan koppannak a padlón.

A tévé alatti szekrényhez tart. Ennyi ereje van most.

A fiók előtt áll, most erre van szüksége. Ebben a fiókban szülei régi emlékei vannak, bár nagyon kevés. Kihúzza a fiókot, fölé görnyed, lassan egyesével szedi ki őket.

Apja polgáris bizonyítványa, katonakönyve egy vaskazettában, anyja közgyógyászati igazolványa, régi személyi igazolványok, születési és anyakönyvi kivonatok. Papírok. Lélekbevájó, de csak papír. Rakosgatja, szedegeti, kiemeli a fotóalbumot. Lassan lapozgatja, az ismert képek borzongatják, aztán ott egy doboz, tele képekkel…

Ez így eltarthat egy darabig. De az idő áll. Már mindegy.

Anyja már nem kattog a háttérben, se a kerekes járókerettel, se bottal, se szavakkal.

Ő már nincs.

Most már csak a képek vannak, és a csend. A hatalmas ordító csend.

Nézi a képeket. Egyenként, mint a hímes tojást veszi elő a már elfeledett fotókat, néhány széle törött, zsíros, sarkok levágva.

Az anyja keze munkája. Kevés érzéke volt a dolgok megmentéséhez. Drasztikusan gyűjtögetett, drasztikusan dobta ki, amire azt gondolta nincs már szükség. Egy képeslap, rajta a nagyapám írása és katonafotója, félbevágva, - így fért bele az albumba…

Ez, persze most már tudja ez is az anyjához tartozik. Amikor el tudod fogadni azt az embert, a férfit, aki az apád, és azt az embert, nőt, aki az anyád, akkor jössz rá, hogy egyformák vagytok, és hogy más nem számít, csak az, hogy nekik köszönheted az életedet, hiszen nélkülük nem lennél itt.

Anyja ugyanúgy, ahogy ő, mindig akart valamit, ami más, mint a megszokott. Ebben az egyben nem különböztek, csak mind a ketten máshogy akarták a mást. Mennyi összefeszülésük volt emiatt!

Képek, fotók, iratok, kivonatok, mind-mind egy-egy történet.

Egy doboztetőre gyűjtögeti. Mit kezdjen velük? Nézi a kupacot. A fotók ott tornyosulnak a doboztetőn.

Egy óvatos mozdulattal reklámszatyorba csúsztatja őket, a doboztetővel együtt.

Anyja nagy dobozgyűjtő volt. Még visszanéz az üresen tátongó, be nem tolt sublót fiókra.

Sietve kimegy az ajtón.

Azzal a szorongató tudattal, hogy a lakás teljes kiürítése is az ő feladata.

A kaput hagyja nagy csattanással becsapódni, ezt utálják a szomszédok, de jól esik neki.

Viszi a védett szatyrot, benne az ereklyéket, mentve őket a megsemmisülés, megsemmisítés elől.

Szorítja a reklámszatyor fülét. Léptei egyre gyorsabbak. A végén már fut a villamos felé.

A reklámszatyor, benne egy élet relikviái, fotói, repül utána az őszi szélben.