A felhő szélén ülve, téged választottalak!

PETŐ CSILLA

A felhő szélén ülve, téged választottalak!

– minden édesanyának sok szeretettel!

Ott ültem a felhő szélén és már néztelek egy ideje...kedves voltál a lelkemnek, már akkor szerettelek!

Éreztem, hogy Te is várod a találkozást, hogy újra együtt legyünk ebben a létidőben. Akkor ott, abban a pillanatban döntöttem, indulok Hozzád. Tudtam, hogy lesznek nehézségek, fájdalmak, de nekem Te kellettél. A Te nehézségeid, a Te tanításaid, minden, ami Te vagy, minden, ami Hozzád kapcsol.

Néztem az arcod, a hajad, a szemeid, és szívem minden szeretetével arra vágytam, hogy Neked mondhassam ki azt a szót, mely a leghatalmasabb ölelés, a legönzetlenebb szeretet a világon: Édesanyám! Hú, micsoda jó érzés volt, amikor megtudtad, hogy már pocaklakó vagyok. Éreztem, hogy hevesebben ver a szíved és örömkönnyektől csillognak a szemeid. Várakozással, izgalommal teltek az órák, napok, hetek, hónapok. Amikor már óriási pocakkal közlekedtél, akkor úgy éreztem, már szűk nagyon nekem az a hely ott benn, ezért kopogtam, jelezve Neked, hogy indulok, hozzád.

Emlékszel? az első közös élményünk az volt, amikor küzdöttünk órákon át, hogy megérezzük a fizikai valóságban is egymást.

Az élet fogadásomra készen állt, nyitott karokkal, hatalmas térrel, és Te is készen álltál, hogy megölelj.

Te zokogtál az örömtől, én meg ijedt voltam, hiszen hideg volt, és hirtelen hú de nagy lett a Fény. Amikor megéreztem a tested melegét, ahogy feküdtem a mezítelen testeden és hallottam újra a szíved dobogását, amit már ismertem, megnyugodtam.

Olyan volt rajtad pihenni, mint egy hatalmas meleg dunyhán, ami óv, véd, betakar, biztonságot ad.

Ismerkedtünk, megtanítottál mindenre, vigyáztál rám, szerettél, még akkor is, amikor néha kicsit rosszalkodtam.

Figyelted az első lépésem, az első szavaim és szerettél, szerettél, feltételek nélkül.

Körbenéztem és éreztem, hogy az egész világ az enyém, bármit megtehetek, bármire képes vagyok, pont olyan volt, ahogy azt a felhőn ülve elképzeltem...

Láttam, hogy néha sok neked az én szabadságom, és szabályokat hoztál. A Te szabályaidat. Olyannak szerettél volna látni, amilyennek Te elképzeltél, pedig én Téged elfogadtalak, olyannak, amilyen vagy.

Tudtam vannak gyengeségeid, meg azt is, hogy a világon mindennél fontosabb, önzetlenebb, erősebb és kedvesebb nekem a Te szereteted, mint bármi más.

Te viszont szerettél volna néha másnak látni. Meg akartad mondani, mit és hogyan tegyek, és nem hagytad, hogy elkövessem a magam hibáit, nem hagytad, hogy a magam útját járjam. Ezt nem mindig értettem... Láttam a szemeidben, hogy néha dühös vagy, mert nem érted, miért sírok, nem érted nekem mi fáj. Anyu, néha megfeledkeztél arról, hogy feltételek nélkül szeress! Ilyenkor nem értettelek. Láttam már a felhő szélén is, hogy lesz ilyen, de gondoltam, talán ez mégsem történik meg.

Sokat adtál mindig, és megértettem, hogy ha nem is mindig úgy szeretsz, ahogy azt várom, Te akkor is, ott is mindig szíved minden szeretetével óvsz engem.

Amikor mérgesnek láttalak, fájt nekem, amikor kiabáltál velem, fájt nekem, amikor másnak szerettél volna látni, fájt nekem.

Mindig, még akkor is azt éreztem, hogy szeretlek, bár néha dacos voltam, hogy azt lásd, én erős vagyok!!!

Felnőttem, már értem a félelmeid, már értem, hogy voltak pillanatok, amikor a Te gyermeki éned játszott csupán csatát velem.

Gyermek vagyok és anya, már másképp látom a dolgokat. Egy valami nem változott, nekem te kellettél! Ott a felhő szélén ülve téged választottalak.

Ne haragudj rám, ha néha nem értjük egymást, ne haragudj, hogy néha más vagyok, mint amilyennek szeretnél látni.

Fogadj el akkor is, ha néha nyáron is csizmában járok, ha megszegek minden szabályt!

Engedj el, engedd, hogy azt az utat járjam, amit én választottam, és engedd, hogy elkövessem a saját hibáimat, hogy tanulhassak általuk!

...és sose feledd! A felhő szélén téged választottalak!, mert akkor és ott, és most és itt, még élek, te vagy nekem a legjobb anya a világon!