PETŐ CSILLA
A felhő szélén ülve, téged választottalak! – minden édesanyának sok szeretettel! Ott ültem a felhő szélén és már néztelek egy ideje...kedves voltál a lelkemnek, már akkor szerettelek! Éreztem, hogy Te is várod a találkozást, hogy újra együtt legyünk ebben a létidőben. Akkor ott, abban a pillanatban döntöttem, indulok Hozzád. Tudtam, hogy lesznek nehézségek, fájdalmak, de nekem Te kellettél. A Te nehézségeid, a Te tanításaid, minden, ami Te vagy, minden, ami Hozzád kapcsol. Néztem az arcod, a hajad, a szemeid, és szívem minden szeretetével arra vágytam, hogy Neked mondhassam ki azt a szót, mely a leghatalmasabb ölelés, a legönzetlenebb szeretet a világon: Édesanyám! Hú, micsoda jó érzés volt, amikor megtudtad, hogy már pocaklakó vagyok. Éreztem, hogy hevesebben ver a szíved és örömkönnyektől csillognak a szemeid. Várakozással, izgalommal teltek az órák, napok, hetek, hónapok. Amikor már óriási pocakkal közlekedtél, akkor úgy éreztem, már szűk nagyon nekem az a hely ott benn, ezért kopogtam, jelezve Neked, hogy indulok, hozzád. Emlékszel? az első közös élményünk az volt, amikor küzdöttünk órákon át, hogy megérezzük a fizikai valóságban is egymást. Az élet fogadásomra készen állt, nyitott karokkal, hatalmas térrel, és Te is készen álltál, hogy megölelj. Te zokogtál az örömtől, én meg ijedt voltam, hiszen hideg volt, és hirtelen hú de nagy lett a Fény. Amikor megéreztem a tested melegét, ahogy feküdtem a mezítelen testeden és hallottam újra a szíved dobogását, amit már ismertem, megnyugodtam. Olyan volt rajtad pihenni, mint egy hatalmas meleg dunyhán, ami óv, véd, betakar, biztonságot ad. Ismerkedtünk, megtanítottál mindenre, vigyáztál rám, szerettél, még akkor is, amikor néha kicsit rosszalkodtam. CsPM 147
