Kiradírozott égbolt Rémisztő állapot, amikor nemcsak a talajt húzzák ki alólad, hanem a falak is eltűnnek mellőled, amelyek keretet adtak életednek. Az égboltot is kiradírozzák a fejed felől, ahova korábban a tekinteted emelted, ha segítségre volt szükség, vagy hálás voltál valamiért.
Húsz évvel ezelőtt születésnapi vendégségből tartottunk hazafelé egy kisbusszal. Senki sem ivott alkoholt, az útviszonyok nem voltak kedvezőtlenek, mégis megtörtént a baleset. Az egyik pillanatban még békésen aludtam barátaim társaságában a hátsó ülésen, a következő pillanatban már úgy néztem rájuk, mint újszülött a rokonaira, akiket még sohasem látott. A fejemet ért ütés következtében súlyos amnéziám lett, csak a saját nevemet és édesanyám arcát tudtam felidézni, minden egyéb emlék és információ törlődött. Azt is elfelejtettem, hogy hiszek Isten létezésében és irántam való szeretetében. A kórházban magamhoz tértem pillanatokra, amit arra használt az orvos, hogy ellenőrző kérdéseket zúdítson rám. – Hány éves? Milyen évet írunk? Vannak testvérei? Nem ismertem a helyes válaszokat, és ettől annyira kétségbeestem, hogy utolsó emlékem az újabb eszméletvesztés előtt a nagy, üres semmi érzése volt. A szappanoperákból ismert emlékezetkieséssel szenvedő főhős nyugalmát én nem voltam képes magamra erőltetni. Rémisztő állapot, amikor nemcsak a talajt húzzák ki alólad, hanem a falak is eltűnnek mellőled, amelyek keretet adtak életednek. Az égboltot is kiradírozzák a fejed felől, ahova korábban a tekinteted emelted, ha segítségre volt szükség, vagy hálás voltál valamiért. Azt éreztem, hogy mindenem odaveszett, megfejthetetlen kódok halmaza vett körül, amit csak a környezetem tudott értelmezni, mert nekem hiányzott a megoldókulcs hozzá. A személyiségem, az egyéniségem feloldódott ebben a fekete masszában. Megszűntem létezni. Ez a régi emlék jutott eszembe tavaly azon a délutánon, mikor közölték velem, hogy a pandémia miatt nem tudnak tovább foglalkoztatni, és ha idővel rendeződik is a helyzet, már nem számítanak rám a jövőben. Addig a pontig mindig sikeres voltam a munkámban, az elismerés és megbecsülés biztonságos keretet adott az életemnek. Abban a megnyugtató tudatban éltem a napjaimat, hogy Isten gondot visel rólam. Olyan hirtelen tűnt el ez a biztonság, mint annak idején a baleset után. A legnagyobb nehézsége ennek az új helyzetnek éppen az volt, hogy mindenre emlékeztem. Pontosan tudtam, hogy mit vesztettem el, fel tudtam mérni a lehetőségeket és esélyeket. A turizmusban dolgoztam már egy évtizede, tudtam, hogy komoly kihívások elé néz az iparág, csak azt nem lehetett megjósolni, hogy ez mennyi ideig lesz így. A megtakarított pénzem nem tartott volna ki évekig, az albérletet fel kellett mondanom, a költségeket minimálisra kellett csökkenteni. Megkezdődött az év, aminek az elején még nem sejtettem, hogy lesz benne kiszolgáltatottság, betegség, gyász és kétségbeesés. A sikertelen álláskeresés fokozatosan építette le az önbizalmam, és az Isten irántam való szeretetében sem hittem már úgy. Tudtam, de nem tapasztaltam az Isteni gondviselést abban a formában, ahogy korábban. A családom és barátaim biztosították a lakhatásom, az étkeztetésem, de azt éreztem, hogy nincsen semmim, amit cserébe adhatnék. Feloldódtam ismét a fekete masszában, újra megszűntem létezni közel egy évig. Eljutottam a széthullott, bizonytalan, kiszámíthatatlan állapot mélyére. Isten azonban dolgozott a háttérben, és a tekintetemet egy egyszerű, de nagyon fontos tényre irányította: Ti az Istentől vagytok, fiacskáim. (János első levele 4. rész, 4. vers)
86 • Karakter • parokia.hu
