Küzdelem a lelkekért

Vajon hogyan sodródott az egyház a pártállam szorításába? Elkerülhető lett volna a kiegyezés a hatalommal? Milyen következménye lett a lelkekért folyó ideológiai harcnak? Az ötvenes-hatvanas évek egyházüldözéséről Földváryné Kiss Réka történészt kérdeztük.

Negyven évig meghatározta nemcsak a magyar társadalom, de a református egyház életét is: a bizalmatlanság nőtt, a misszió visszaszorult, búvópatakként mégis megmaradtak az értékálló közösségek, és a reformátusok sokat tehettek a szenvedélybetegekért is.

A kommunizmus egyházpolitikájáról Földváryné Kiss Réka, a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Kara Egyháztörténeti Tanszékének vezetője, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága elnöke beszélt lapunknak. Bár a református egyház feletti pártállami befolyásszerzés 1945-ben kezdődött, Ravasz László dunamelléki püspök 1948-as kényszerű lemondatásával pecsételődött meg. A kommunista hatalomátvételt követően ugyanis az egyházvezető nem akarta nyílt politikai ellenállásba, egyfajta kultúrharcba vinni az egyházat, és ezzel a családos református lelkészeket kitenni a börtönnek vagy a mártíriumnak. Álláspontja az volt, hogy az egyre agresszívabb kommunista térhódítással szemben az egyház belső autonómiáját kell megvédeni. „A jövőre gondolva Ravasz László már a háború alatt arról beszélt, hogy elkövetkezhet olyan idő, amikor sok szívünknek kedves intézményt, például az iskolákat is kényszerűen fel kell adni, de amihez mindenképpen ragaszkodni kell, az a tiszta evangélium hirdetése. Ráadásul a nyugati egyházi közvélemény képviseletében a kor jelentős svájci teológusa, Karl Barth magyarországi látogatásakor szintén letette a voksot Bereczky Albert és köre mellett. Azt, hogy a nyugati egyházi körök szerint ki kell egyezni a Szovjetunióval, Pap László dékán is érzékelte svájci segélygyűjtő körútján. A magyar református egyházi vezetők számára egyértelművé vált: egy direkt antikommunista politikához sem erkölcsileg, sem anyagilag nem kapnak a nyugattól támogatást.”

Bereczky Albert, az embermentő

A püspöki székbe csak olyanok kerülhettek, akiket a pártállam is elfogadott. Dunamelléken annak leg-

főbb várományosa – a két világháború között Ravasz László fiatal munkatársi körébe tartozó – Bereczky Albert karizmatikus igehirdető volt. „Ignácz Rózsa színésznő, író és Zsindelyné Tüdős Klára divattervező visszaemlékezéseikben később rajongva írtak Berci bácsiról. A Ravasz László megbízásából a Pozsonyi úton létrehozott gyülekezetébe együtt jártak az angyalföldi munkások és a Nagykörút polgárai. 1944-ben nagy számban gyártottak itt hamis keresztleveleket – és a zsidóság egy része valóban keresztény hitre is tért, épp Bereczky Albert hatására.” Ravasz László után, Rákosi Mátyás határozott nyomására Bereczky lett a Dunamelléki Református Egyházkerület püspöke 1948-tól egészen 1959-ig.

Péter János politikai ambíciói

Eközben Debrecenben 1949-től 1956-ig Péter János töltötte be a püspöki tisztséget. „Feltörekvő, jó svádájú, jó képességű fiatal lelkész volt, aki beházasodott a nagy, református Czeglédy családba. Tehetséges újságíró, diplomata, sok ambícióval és politikai érdeklődéssel” – így jellemzi a történész a Kádár-rendszer későbbi külügyminiszterét.

Ahogy akkoriban sokan mások is, Bereczky és Péter János is aktív politizálásba kezdtek 1945 után. „Ez érthető a megújuló Magyarországon, a háború utáni újjáépítés idején: mindenkiben élt a nagy remény. Bereczky kisgazda színekben államtitkár lett, Péter János pedig Tildy Zoltán köztársasági elnök titkára, bár a rossz nyelvek szerint a hozzá beérkező dokumentumok előbb kerültek Rákosi Mátyás asztalára, mint Tildyére. 1948-tól dokumentálhatóan titkos tagja a kommunista pártnak is.”

Így lett püspök Bereczky

Bereczky Albert – sok református barátjához hasonlóan – tagja volt a két háború közötti titkos, hazafias szervezetnek, a Magyar Testvéri Közösségnek. A politikailag sokszínű, laza kapcsolati hálót tartó érdekvédő társaság tagjai közül 1944ben, a német megszállást követően sokan részt vettek az ellenállásban és az embermentésben, 1945 után pedig többen a kommunistákkal szemben keresték egy független, demokratikus Magyarország felépítésének lehetőségeit, leginkább a kisgazdapárt környékén. „Az ellenük irányuló első nagy, koncepciós persorozatban Bereczky barátai, kollégái közül is sokakat letartóztattak, az ÁVO ellene is gyűjtött terhelő anyagokat. Lényegében Rákosi döntése volt, hogy belőle is vádlott lesz-e, vagy pedig református püspök. Másfelől, az ébredés egyik meghatározó alakjaként Bereczky maga is hitt abban, hogy az új Magyarország új református püspöke lehet, Rákosiék pedig el is hitették vele, hogy ő lesz a megegyezés embere, a ’keskeny úton’ haladó egyházat ő segítheti át a szocialista korszakban. Ugyanakkor pontosan tudja azt is: ha nem ezt az utat választja, hamar az Andrássy út 60-ban találhatja magát. Ravasz visszaemlékezéseiben mégis arról ír, hogy szellemileg nem akkor szakított Bereczkyvel, amikor kompromisszumokat kötött Rákosival, hanem akkor, amikor a teológiai tanítást beáldozva a keskeny út teológiájával legitimálni kezdte a kommunista politikát. Vagyis: feladta a tiszta evangélium hirdetését.”

A meggyőződéses és a túlteljesítő

Péter János eközben nyíltan képviselte a kommunista politikát. „Aktív szerepet játszott a kuláknak bélyegzett gazdák mellett nyíltan kiálló és a pataki kollégium felszámolása ellen tiltakozó Pap Béla karcagi lelkész letartóztatásában – őt az ÁVH elvitte, és pert indított ellene. Míg a Tiszántúlon több lelkészt letartóztattak, a Dunamelléken nem voltak emblematikus lelkészletartóztatások. Rengeteg presbitert kitelepítettek, a budapesti egyházi értelmiséget lefejezték, az aktív lelkészeket elhelyezték nagyon nehéz körülmények közé. Szabó Imrét Bujra, Dobos Károlyt

Szankra – de mégsem az Andrássy út 60-ba. Ennek persze súlyos erkölcsi ára volt, hiszen, ahogy Ravasz írja, az egyházat az egyház – pontosabban az egyházvezetőség – által akarták megtörni. Szellemi végrendeleteként is olvasható emlékiratainak egyik legmegrázóbb gondolata, amikor azt írja, hogy az élő gyülekezet elbírja a halott egyházat.” Bereczky Albert Péter Jánoshoz képest enyhébb „megoldásokra” törekedett, ám többen jogos kritikaként rótták fel neki már a kortársai közül is a szolidaritás hiányát. „Bereczky 1945 után kevesellte a Ravasz-féle egyházvezetés háború alatti, zsidóság melletti nyílt kiállását, püspökként azonban ő maga egyáltalán nem állt ki nyíltan az 1951-es kuláküldözés és kitelepítés sújtotta reformátusok mellett, és nem is engedte a tiltakozást. Igaz az is, hogy egyéni mentesítésekkel ő is próbálkozott. Másfelől azonban ott is túlteljesített, ahol nem kellett volna. Utólag kiderült, hogy a pápai és a pataki teológiát sem kellett volna beáldozniuk – ezt Horváth János, az Állami Egyházügyi Hivatal vezetője 1956 után árulta el Pap Lászlónak. De nem is csak a kurázsi hiányát lehet a szemére vetni, hanem az együttérzés, a szolidaritás kifejezésének, a lehetséges gesztusoknak az elmulasztását. Megrendítő példa, hogy annyit sem engedett, hogy egykori barátja, Szabó Imre – miután megfosztották esperesi rangjától és elhelyezték a fasori gyülekezetből – legalább saját unokáját megkeresztelhesse a fasori templomban.”

Egymástól is féltek

Hogy mindez minek tudható be, arra a történész szerint egyszerű a válasz. Bereczky baloldali ember volt, ezért az, hogy a jobboldal kiszorul az egyházi közéletből, számára nem volt nagy veszteség. Ám a Rákosi-féle diktatórikus hatalomgyakorlás rá nézve is veszélyt jelentett. „A dunamelléki egyházkerület közgyűlése főgondnoknak a korábban a Magyar Közösség-perben, a Mindszenty-perben, vagy az Ordassperben is védő kiváló jogászt, Kardos Jánost választotta meg rendes, titkos szavazással. Csakhogy addig manipulálták a szavazatokat, míg végül is Kardos visszalépett. A választási csalássorozat révén Rákosi embere, Kiss Roland maradt az egyedüli jelölt, így ő lett a főgondnok. Poéta fedőnéven öt-tíz oldalakban küldte a jelentéseket az ÁVH-nak mindenről, ami az egyházkerületben történt. Ugyanezt az anyagot vitte Rákosi titkárságára, majd később az ÁEH-ba is.

Legközvetlenebb munkatársai tehát folyamatosan jelentettek a püspök minden rezdüléséről, például arról, hogy melyik ’reakciós’ lelkésznek ad valami kis segítséget. A püspök pontosan tudta, hogy bármi terhelőt ráfoghatnak, így ő is a rendszer kiszolgáltatottja. Önképe pedig az, hogy még mindig jobb, hogy ő a püspök, mintha jött volna egy Péter János- vagy Fekete Sándor-típusú, a rendszert teljesen kiszolgáló egyházfő.”

A hosszú hatvanas évek

A református egyházat is érintő kádári megtorlás és kollektivizálás után a hatvanas években az állampárt újra szisztematikus támadást indított az egyházak ellen. Végleg térdre akarták kényszeríteni a katolikus egyház vezetését, az 1961-ben kezdődő Fekete Hollók elnevezésű, nagyszabású állambiztonsági eljárássorozat nyomán pedig több száz, elsősorban katolikus világi hívőt és papot börtönöztek be. De az újjászerveződő kádári politikai rendőrség titkos eszközökkel továbbra is szisztematikusan gyűjtötte a terhelő anyagot a reformátusok ellen is. Az ügynökjelentésekben gyakran van szó többek között a Szilágyi Dezső téri, a pasaréti, az újpesti, a kispesti, a Baross téri, valamint Farkas József józsefvárosi református gyülekezetéről, és sok más vidéki körről is. Leginkább az újraformálódó kisközösségek ellen indult eljárássorozat, így igyekeztek megfélemlíteni őket. „A pártállam a keresztény értékrendet a fennálló rendszerrel szembeni ellenállásként fogta fel, pedig ezek a közösségek nem ellenállóként fogták fel magukat, csak megélték a maguk kereszténységét. Az ifjúság, az értelmiség, a nemzettudat továbbadása – ezek mindig érzékeny pontjai voltak a rendszernek. Ennek a logikának a mentén került sor az utolsó politikai indíttatású, református egyházi perre, az ún. második KIE-perre is 1967-ben.”

Puha megtorlás

Mindezek ellenére azonban a Kádárrendszernek mégsem annyira a látványos erőszak volt a célja, sokkal inkább a bomlasztás. Eszközük: belülre vinni a bizalmatlanságot; kontrollálni és lehetőség szerint megosztani a keresztény közösségeket. Ezért tartották figyelő tekintetüket a hittantáborokat és a bibliaköröket szervező papokon, lelkészeken, még ha tevékenységüket nem torolták is meg mindig, hiszen nem volt érdekük a nyílt fellépés. „A kádári egyházpolitika tudatosan nem termelt mártírokat. Azonban nem csak a lelkészek,

ifjúsági vezetők álltak a pártállami gépezet célkeresztjében, indirekt módon még a fiataloknak is utánuk nyúltak – erről gyakran az érintettek sem tudtak. Az állambiztonság az általa összegyűjtött terhelő információkat átadta a helyi tanácsnak és az egyetemeknek. A fiatalok sokszor nem is tudták, miért nem veszik fel őket az egyetemre. Azért, mert ott szerepelt a jellemzésükben, hogy vallásosak, hittancsoportba járnak és így tovább. A hatalom valójában a következő generációs fiatal értelmiség vallási szocializációját akarta megakadályozni.”

Hanyatló misszió

Mindennek közvetlen hatással volt arra, hogy ez idő tájt kevesebben jutottak hitre. A hatvanas évekre már egy egész generáció felnőtt az egyházüldözés és a vallásellenes propaganda miliőjében. „Az 1948-ban születettek 1966-ra felnőttkorba léptek. Ők már hivatalosan csak a szocializmust ismerhették, és ez hatott a világlátásukra is. De volt egy másik oka is a hitélet hanyatlásának: a nagy kényszerkollektivizálás, amely óriási belső migrációt vont maga után. A hatvanas években erős városiasodás kezdődött, létrejöttek a lakótelepek. A vidékről beköltözők nemcsak elszakadtak népegyházi közegükből, de új lakhelyükön még csak templom sem volt. Jelentős csoportoknak szakadt meg az egyházi kötődése. Eközben teret hódított a tömegmédia: a televízió egyre inkább része

„Küzdelem a lelkekért” – Egyházi Ifjúsági közös-

ségek a hosszú hatvanas években címmel nyílt vándorkiállítás az ország több középiskolájában, köztük egyházi iskolákban is, a kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapján. A Nemzeti Emlékezet Bizottsága kiállításának címe Kádár Jánostól vett idézet. A tárlat bemutatja, hogy a pártállam miként indított támadást azokkal a keresztyén közösségekkel szemben, amelyekben konkurenciát látott – egy új keresztyén elit kinevelőit. A korszerű megjelenésű, kültéren is elhelyezhető tárlathoz a Református Tananyagfejlesztő Csoport munkatársainak segítségével múzeumpedagógiai program, interaktív társasjáték, valamint három rendhagyó történelemóra anyaga is hozzátartozik. A készítők arra biztatják a diákokat, hogy nagyszüleiktől is érdeklődjenek a korszakban személyesen átélt tapasztalataikról. A tizenkét párhuzamos tablósort minden érdeklődő iskola számára elérhetővé tették. Az iskolák jelentkezését az info@neb.hu e-mail címen várják.

lett a mindennapoknak, amely a korszakot jellemző szekularizációs gondolkodási sémák legfontosabb közvetítőjévé vált. Emellett egyre fontosabb szerepet kaptak az ateista világnézeti kampányok, az iskolákban zajló materialista alapú tudományos nevelés és az olyan tömegszervezetek, mint az úttörő, a kisdobos vagy a Kommunista Ifjúsági Szövetség (KISZ). Ennek a rendkívül összehangolt világnézeti harcnak kettős célja volt: egyfelől a ’felvilágosítás’, azaz egy vallásellenes világmagyarázat egyeduralkodóvá tétele; másfelől, hogy kigúnyolja, hiteltelenítse, egy letűnt kor maradványaként láttassa az egyházakat és a hívő embereket. A keresztény ünnepeket társadalmiasították, így lett a mikulásból télapó, a karácsonyból fenyőünnep vagy a keresztelőből névadó. Vonzó, nem vallásos szocializációt kívántak nyújtani a felnövekvő generációnak. A hatvanas évek a fiatalok lelkéért való küzdelemről szólt.” Egy 1958-as rendelet értelmében a szigorúan korlátozott és ellenőrzött fakultatív iskolai hittanoktatáson és a parókiákon engedélyezett rövid konfirmációs felkészítéseken kívül tilos volt fiatalokkal foglalkozni: nem lehetett sem kirándulást szervezni, sem focizni, még diavetítőt használni sem. „Legálisan nem hozhattak be modern, külföldi irodalmat sem. A táborozást is illegállisnak minősíthették – hogy ez valóban megtörtént-e, az a hatalom kényekedvén múlt, mivel nem voltak világos keretek.”

Ekkor már Szamosközi István a Dunamellék püspöke, míg Debrecenben Bartha Tibor veszi át az egyházkerület vezetését, és ő lesz a Zsinat lelkészi elnöke is. Szerepükről, Szamosközit a püspöki székben követő Tóth Károly egyházkormányzásáról és az egyház hetvenes években kezdődött missziói térnyeréséről a Parókia portálon olvashatnak Kiegyezés vagy rövid póráz? című írásunkban.

Jakus Ágnes Képek: Füle Tamás; MTI; Magyar Nemzeti Digitális Archívum; Csgb