Éljük, amit hirdetünk

Tudatosság és hitelesség: elengedhetetlenek a gyülekezetépítésben – erről beszélt Hajdú Zoltán Levente szóládi református lelkipásztor, a Magyarországi Református Egyház Miszsziói Szolgálatának stratégiai főigazgató-helyettese a baranyai lelkészek és főgondnokok február végi balatonszárszói találkozóján. Előadását változtatás nélkül közöljük.

Rövid bemutatkozással szeretném kezdeni: lelkészcsaládban nőttem fel a Dunántúlon, egy picike faluban, Igaron, majd később Enyingen. Kicsi gyermekkori egyházképem (1970–1979 között) és benne a lelkészképem is az volt, hogy a lelkésznek a közösségben magától értetődően vezető, központi szerepe van. Emellett a faluban az emberi kapcsolatokat közvetlennek és biztonságosnak éltem meg, a gyülekezeti élet természetes életközeg volt a faluban. Ehhez képest elég nagy váltás volt, amikor édesapám Enyingre került, ahol azt éltük meg, hogy a lelkész közegidegen zárvány lett a településen, az emberi kapcsolatok felületesek és változók voltak, a gyülekezeti életben erőteljesen csökkenő tendencia volt megfigyelhető. Ezek a tapasztalatok csak úgy értelmezhetők reálisan, ha a megfelelő egyházszociológiai kontextusba helyezzük őket – figyelembe vesszük a kis falu, a nagyközség, a helyi társadalom közéleti sajátosságait, a földrajzi elhelyezkedést, az 1970-es és 80-as évek általános társadalmi és egyház-társadalmi változásait, és, nem mellékesen, ahogy mindezt kisgyermekként, kamaszként, majd felnőttként láttam és megéltem!

Gyülekezetépítés elméletben

A gyülekezetépítésben nincsenek általános igazságok, vagy ha vannak is, azok csak a helyi viszonyok sokrétű ismeretében adaptálhatók és illeszthetők a helyi viszonyokra (adottságokra és lehetőségekre) kidolgozott helyi gyülekezetépítési koncepcióba, amit értelemszerűen, egyedül ti tudtok hitelesen megfogalmazni, emiatt ez a ti felelősségetek is! Ha tehát én vagy bárki azt akarná elmagyarázni, hogy mit kell csinálni Baranyában, vagy konkrétan a te gyülekezetedben, gyülekezeteidben, az ezzel egyrészt az érzéketlenségéről, másrészt a szakszerűtlenségéről tenne tanúbizonyságot. Akkor mi értelme van a gyülekezetépítési szakkönyveknek, szakmai anyagoknak, előadásoknak? Kifejezetten sok! Hármat említek:

1. Tartalmaznak általános alapelveket, ahogy egyébként maga a Biblia szövege is (ApCsel 2) tartalmaz ilyeneket. 2. A helyi viszonyok (legyen az metropolisz vagy kis falu) feltérképezése után az arra adott misszióiközösségépítési válasszal rámutatnak arra, hogy a jó metódus mindig konkrét és lokális tervekre épül. 3. A helyi gyülekezetépítési koncepció – nem mellékes módon – ebből fakadóan: olyan, mint egy részletes és tartalmas „útibeszámoló” vagy mint egy magával ragadó „élménybeszámoló”.

Néhány szót mondok tehát – a fentiek figyelembevétele mellett – a saját utammal és élményeimmel kapcsolatban. 1998-ban, tehát 24 éve végeztem a KGRE Hittudományi Karán, ahol szenior voltam, amikor komoly reformfolyamatokat indítottunk el és képviseltünk, nem ritkán meglehetős ellenszélben. Köztársasági ösztöndíjas voltam, amiből némelyek arra következtettek, sőt biztattak is, hogy valamilyen tudományos egyházi pályára kötelezzem el magam. Én viszont – körülbelül harmadéves koromtól – egyre konkrétabban érdeklődtem a gyülekezetépítés mint teológiai diszciplína iránt, de leginkább abban a vonatkozásban, hogy a rendelkezésre álló észak-amerikai és nyugat-európai szakirodalom meglátásait, felismeréseit hogyan a lehet a magyar református egyházi valóságra alkalmazni, amely valóság többségében vidéki, jelentős részben kisgyülekezeti közeget jelent. Azt is engedte az Úristen felismernem, hogy a magyar és vidéki gyülekezeti

valóságra vonatkozóan csak akkor lesz hiteles a szolgálatom, ha én magam is benne élek abban, és a saját tapasztalataim, utam, élményeim alapján teszek – esetleg más helyszínre, gyülekezeti közegre is adaptálható – megállapításokat. Így kerültem 1998-ban – saját kérésemre – az akkor már a statisztikus adatok alapján életképtelennek nyilvánított észak-somogyi kis faluba, Szóládra. Ahol a gyülekezet a „szinte már nemlét” állapotából az elmúlt 24 év alatt teljes infrastrukturális és szervezeti, de ami a lényeges: lelki kibontakozáson ment keresztül.

A gyülekezetépítés alapjai

A gyülekezetépítésnek természetesen vannak elvi és szerkezeti alapjai.

I. Ezek közül az első lépés a közösség teljes körű

felmérése.

1. Személyi adottságokat mérhetünk, mint például: • A dokumentálható és várható létszámtendenciákat • A pontos gyülekezeti névjegyzéket és korfát • Az aktivitás színtereit és mértékét: mi az, ami már mozog, amit nem elindítani kell, hanem mellé lehet állni, amit erősíteni lehet? • A lelkiség jelenlétét és irányát: vannak-e egyáltalán hívő, megtért emberek a gyülekezetben? – Semmit nem ér semmilyen infrastrukturális, semmilyen gazdasági növekedés, ha lelki stagnálás, akár visszaesés van mellette. Ha nem ezek a személyi tényezők vannak az első helyen, akkor látszatra lehet, hogy kiépítünk valamit, de lényegileg nem lesz egyház, amit csinálunk.

2. Anyagi adottságokat is számba vehetünk: • Dokumentálható és várható anyagi tendenciák: mire és mennyit költünk? Milyen forrásból?

Lesz gyülekezet, ha nem lesznek pályázatok? Van a gyülekezetnek saját tevékenysége ebben a vonatkozásban? Ráfeküdtünk arra, hogy az állami segítségnyújtásból fogunk megélni? Döbbenetes látni, hogy sok helyen minél nagyobb a külső támogatás, annál gyengébb a helyi erő, vagyis annál kevesebb az, amit a helyi gyülekezet hozzátesz. Akár meg is határoznék százalékos arányokat ajánlásként, hogy ha ennyit kapsz, akkor mi az, amit minimálisan neked hozzá kell tenni ahhoz. Nagyon fontos, hogy a gyülekezeti munka edzésben tartson! A jó edző mindig egy fokkal erősebb szintre akarja vinni az általa edzett egyént vagy csapatot. Ugyanígy működik a gyülekezet élete is. 3. Infrastrukturális adottságokat is mérjünk fel: • Épületek: hasznos az épületállományunk vagy teher a nyakunkban? Rengeteg épület kolonc a gyülekezetek nyakán, amellyel pillanatnyilag nem tud mit kezdeni. A megoldásban nagy szerepe van a közegyházi jelenlétnek is. • Közlekedés (körzet): hogy lehet eljutni a körzetembe? • Mobilitás: én mennyire vagyok mobilis lelkészként, gyülekezeti vezetőként? A mai társadalom egyre mobilisabb. Vidéken hogyan tudom mobilizálni a gyülekezeti tagjaimat? Tényleg az-e a megfelelő jövőkép a gyülekezeteknek, hogy két-két embernek tartok nyolc istentiszteletet egy vasárnap, vagy pedig egyfajta forgó rendszerben egymást is megismerhetik a gyülekezeti tagok a közös gyülekezeti alkalmakon?

II. A második lépés a „megragadható jelenlét” az adott gyülekezetben.

Megragadható jelenlét nélkül nem szerveződik gyülekezet. Ahol fizikailag nem vagyunk jelen, máshogy működik az egyházi élet. Fontos az „élet-igehirdetés” hitelessége: amiről beszélek a számmal, arról beszél-e az életem is?

Mi az, ami vasárnap elhangzik, és mit látnak a gyülekezeti tagok rajtam, a családomon, vagy ha bejönnek a parókiára, ha látják a parókiaudvart? Le tudnak-e ülni egy temetés bejelentésén, vagy a szennyes ruhákat kell mindenfelől pakolászni, hogy legyen hely? Elképesztő ereje van ezeknek az impulzusoknak, és a gyülekezeti tagok ezekből legalább olyan erővel veszik le, hogy hiteles-e az, amit csinálok, mint amit mondok nekik vasárnap a templomban.

III. A harmadik lépés pedig a tervezés/ újratervezés folytonossága, ami azt jelenti, hogy konkrét terveket dolgozok ki arra a létvalóságra, amelyben vagyok, méghozzá az adott helyzetre vonatkozóan, abból kiindulóan. Amint változik a helyzet bármilyen irányban is, azt a folyamatos újratervezéssel nem csak „lekövetem”, hanem igyekszem is (együtt a presbitériummal!) elébe menni a várható folyamatoknak. Ezek olyan általános és minden, tényleg minden gyülekezetre vonatkoztatható alapvetések, amelyek figyelembe vétele és használata nélkül egyszerűen nem lesz megalapozott a gyülekezeti munkánk. A levegőben fog lógni minden, amivel próbálkozunk, miközben a gyülekezeti tagok is az esetlegességek bizonytalanságát élik meg, és nem tudnak, nem fognak biztosan kötődni a gyülekezethez.

Hiszem, hogy Isten egyetlen magyar református gyülekezetről sem mondott le, sőt minden emberre, minden közösségre, minden gyülekezetre vonatkozóan van „jó terve.”

Ez a terv azonban „üdvösségterv”, ami a társadalmi viszonyok között nem feltétlenül korrelál a növekvő gazdasági erővel vagy az infrastrukturális kibontakozással!

Ám az „Egymás terhét hozdozzátok, és így töltsétek be a Krisztus törvényét” (Galatákhoz írt levél 6. rész, 2. vers) bibliai elv alapján a működés biztonságának testvéri biztosítása közös felelősségünk: mindenkinek a maga helyén és lehetőségei szerint, mind helyben – ahol a konkrét gyülekezeti munka folyik, a lehető legodaszántabban és a lehető legszakszerűbben –, mind az egyházmegyei, egyházkerületi, illetve országos szinteken. Ezeknek az egyházszervezeti szinteknek kutya kötelessége, elementáris küldetése, sőt, létük elsődleges célja, hogy a helyi gyülekezetek életét sokrétűen és hathatósan segítsék!

Egy egyház vagyunk!

Ebben az egy egyházban – a Korinthusiakhoz írt első levél 12. részének „egy test” leírását komolyan véve

szóba sem kerülhet, hogy rangsoroljunk szolgálati helyek, vagy gyülekezet közegek, netán egyéb szempontok szerint.

Az elmúlt 24 év alatt elég sok gyülekezetbe hívtak, hogy menjek és legyek az ő lelkipásztoruk. Amikor ezeket a meghívásokat köszönettel elhárítottam, mondván, hogy a helyemen vagyok, azon a helyen, ahol meggyőződésem, hogy Isten akar látni, akkor voltak olyanok, akik viszonylag nyersen kifejtették, hogy nem értik, hogy miért nem akarok „előrébb lépni”, miért nem akarok a ranglétrán előrehaladni. Ez a megközelítés, illetve szemléletmód számomra kifejezetten visszataszító, mert olyan, mintha minőségi különbség lenne szolgálati hely és szolgálati hely között, és egyfajta egzisztenciális kényszer lenne kicsi gyülekezetből nagyobba, majd még nagyobba „előrelépni.”

Ezzel a kérdéskörrel kapcsolatban a kulcsszó: a „helyemen vagyok.”

Nem az a kérdés tehát, hogy kicsi vagy nagy gyülekezetben vagy, hanem az, hogy ha Isten és önmagad előtt megvizsgálod a szolgálatodat, akkor ki tudod-e örömmel és Isten előtti hálaadással mondani, hogy: „A helyemen vagyok!” Ahhoz viszont, hogy az ember ezt a kijelentést meg tudja tenni, szüksége van arra, hogy érezze: „Nincs egyedül!” 1. élő Isten-kapcsolat 2. gyülekezeten belüli kapcsolatok 3. az egyház támogató kapcsolatainak rendszere.

Elsőre úgy tűnhet, hogy a Magyarországi Református Egyház (egyházmegye, egyházkerület, országos egyház, Missziói Szolgálat) leginkább csak a harmadik pontban tud kapcsolódni a helyi gyülekezeti szolgálathoz, pedig ez nem így van! Ugyanis mindhárom területen van kapcsolódási pont, sőt, nem is pont, hanem felület! Mert az élő Isten-kapcsolat is segíthető preventív (bajmegelőző), lelkileg, hitbelileg támogató, segítő, illetve gyógyító, regeneratív módon is! A gyülekezeten belüli kapcsolatok is segíthetők:

• jó szakmai előkészítéssel, már a teológián • tréningekkel, képzésekkel a szolgálat folyamatában • de ugyanúgy itt is, gyógyító, regeneratív módon a megfáradások vagy a krízisek, a kiégés, akár a bukások idején is!

Ha mindezek közvetlenül megragadhatóan, biztonságos közelségben működnek, akkor jön, jöhet, pontosabban akkor van igazi értelme, hogy jöjjön az a „közegyházi segítség”, amely a gazdasági keretekre vonatkozik, ami a felújításokban mutatkozik meg.

A Baranya-program

Az országos egyház azzal, hogy létrehozta a „gondozó gyülekezet” fogalmát, véleményem szerint nagy lépést tett meg annak irányában, hogy – törvényileg is rögzítetten – ne csak azokra fókuszáljon, akik amúgy is jól megvannak, működnek, hanem azokat is komolyan számításba vegye, akik egészen speciális, de gyülekezeti szolgálatot végeznek. A Dunamelléki Egyházkerület és a Baranyai Egyházmegye összefogásában működő „Baranya-program” épp ezt a célt tűzte ki. A Magyarországi Református Egyház Missziói Szolgálata pedig, amely 2022. január 1-jével kezdte meg működését, és amelynek vezetőjeként most itt állok előttetek, azt a bátor célt tűzte ki maga elő, hogy mind a személyes lelki, hitbeli kérdésekben, mind a gyülekezetvezetés szakmai és egzisztenciális kérdéseiben, mind pedig az egyházi, egymást testvérként támogató kapcsolatrendszerek vonatkozásában ott legyen, jelen legyen – ahogy az előbb mondtam – megragadható, biztonságot adó közelségben.

Hadd fejezzem be azzal, ami az én személyes meggyőződésem: a Magyarországi Református Egyházban, a társadalmi változásokhoz képest 32 év késéssel, most zajlik a rendszerváltás folyamata! Ennek határozott jelei, lépései, folyamatai pontosan nyomon követhetők:

• tavasszal új egyházalkotmányunk született, • alapvető egyházi törvényeink újulnak meg sorra, • az országos egyházi szervezeti működés új rendszerezettség szerint működik.

De ami ebben számomra az igazi csoda, az annak a megtapasztalása, hogy bár vannak értetlenek és fanyalgók – megjegyzem: azok mindig vannak –, de

az általános egyházi közhangulatban valami egészen különös lelki „egybehangolódottság” érzékelhető. Ezt az állapotot, helyzetet nevezi a mi teológiai szaknyelvünk „kairosznak”, kegyelmi időnek, kegyelmi helyzetnek.

És ez az, amire vonatkozóan az apostol figyelmeztetőleg, de inkább úgy fogalmazok, hogy ébresztőleg, inspirálólag mondja: „Jól vigyázzatok tehát, hogyan éltek, ne esztelenül, hanem bölcsen, kihasználva az alkalmas időt, mert az idők gonoszak. Éppen ezért ne legyetek meggondolatlanok, hanem értsétek meg, mi az Úr akarata.” (Efézusiakhoz írt levél 5. rész: 15-16. vers) Jómagam gyülekezeti lelkipásztorként – amit az alapelhívásomnak tekintek – csak azért vállaltam el a Missziói Szolgálatban azt a megbízatást, amit végzek, mert teljes szívvel hiszem, hogy az Úr csodákat készített el a Magyarországi Református Egyház számára, amelyek a gyülekezetekben fognak megmutatkozni és kibontakozni! Ahogyan arról az egyik legkedvesebb zsoltárom, a 126. is beszél, és a „déli vidékek” lelkipásztorainak, gondnokainak közösségében talán különösképpen is áldássá lesznek ezek az igeszavak:

„Mikor jóra fordította Sion sorsát az Úr, olyanok voltunk, mint az álmodók. Akkor megtelt a szánk nevetéssel, és örömkiáltás volt nyelvünkön. Ezt mondták akkor a népek: Hatalmas dolgot tett ezekkel az Úr! Hatalmas dolgot tett velünk az Úr, ezért örvendezünk. Fordítsd jóra sorsunkat, Uram, a délvidéki, kiszáradt patakmedrekhez hasonlóan! Akik könnyezve vetettek, ujjongva fognak majd aratni. Aki sírva indul, mikor vetőmagját viszi, ujjongva érkezik, mikor kévéit hozza.”

Ez az Isten kegyelme, Testvéreim, velünk és közöttünk! Amiben, mint itt, a zsoltárban a magvetőket, minket is cselekvőrészessé tesz, minket is cselekvőrészesként szeretne látni!

Hajdú Zoltán Levente

Egyházasharaszti, Baranyai Református Egyházmegye