Erő volt, élet volt

Döbrőssy Lajos rákkutató professzorral a tavaly száz éve alapított Soli Deo Gloria Református Diákszövetség történetéről és szellemi örökségéről beszélgettünk.

Emléktábla-avató ünnepséget tartottak 2021. november 19-én a Soli Deo Gloria Református Diákszövetség (SDG) megalapításának 100. évfordulójának alkalmából. A megemlékezés a Budapest-Kálvin téri templomban kezdődött, majd a mellette álló Kálvin tér 8. számú épület előtt folytatódott az emléktábla leleplezésével. Az SDG ugyanis ebben az épületben működött 1921-es megalapításától kezdve egészen az 1949-es betiltásáig. Az ötletgazda és hivatalos magánkezdeményező dr. Döbrőssy Lajos rákkutató professzor maga is tagja volt az SDG-nek annak idején – a megemlékezés apropóján személyes emlékeiről és a diákszövetség történetéről mesélt nekünk.

„Jársz még a kútba?”

Döbrőssy Lajos az alapítók történetét felidézve Sebestyén Jenőt emelve ki elsőként, aki a történelmi kálvinizmus felfogását képviselte. A másik kulcsfigura a miskolci születésű Töltéssy Zoltán, Ravasz László személyi titkára volt. „Átlagot meghaladó intelligenciája és rendszerező gondolkodásmódja volt. Nyughatatlan emberként mindenben a jobbat akarta. Ő vált a rugójává a kezdeményezésnek a teológusok között” – mesélte. „Társaival, például Dobos Károllyal együtt kezdetben gúnyolódások céltáblái voltak. Az egyház akkor elég siralmas helyzetben volt. Morvay István nagyon szellemesen, de nem éppen hízelgően úgy fogalmazott, hogy a református lelkész hat napon át láthatatlan, a hetediken érthetetlen. Ez a mondása fennmaradt, és ma is gyakran emlegetik itt-ott.”

Az SDG számára meghatározó volt, hogy 1921-ben alapították. „Amikor Trianonban megszégyenült a nemzet, a közös sokktól más akusztikája volt a prédikációknak. Kiutat mutattak, kapaszkodót a megalázottságban, lelki ébredéshez vezettek. Az SDG először a teológusok között munkálkodott, majd 1925-ben kezdett nyitni, először a főiskolások, majd a középiskolások felé.

Végül országos mozgalommá nőtte ki magát, nem utolsósorban azért, mert olyan elkötelezett emberekből állt, akik ezt szívügyüknek tekintették. Az SDG tiszta mozgalom volt. A diákság tízezreit mozgatta meg, mert nemcsak egyházi iskolákban működött, hanem lépten-nyomon mindenhol, még ha mindig egyházi keretek között is. Tagjai nemcsak az egyén, de a társadalom gyógyítására is gondoltak.”

Döbrőssy Lajos 1944 kivételével minden nyáron Balatonszárszóra ment a szüleivel. „Öntudatomat Szárszón kaptam. Előbb csellengő kiskölyökként voltam a konferenciákon, aztán kamaszkoromban a házimunkákba is besegítettem. Hivatalos konferenciázó sosem voltam, csak része voltam a díszleteknek. Persze, azért a fülemet ott tartottam. Idősebbként már beültem ide-oda, és sok mindent tanultam. Később, egy virágvasárnapi SDG-konferencián, amely szintén évenkénti esemény volt, én is tudatosan odaszegődtem azok közé, akik életüket Jézus Krisztus fennhatósága alatt élik. Persze, botladozó az ember, de az Úristen hűséges. Úgyhogy a mai napig Hozzá tartozónak érzem magam. Életemet ez az elkötelezettség határozta meg.” Balatonszárszón két kőház volt akkoriban, emeletes ágyakkal, ahol néhány százan elfértek. Mellettük volt még egy barakként szolgáló katonai sátor, és az egész telephez egyetlen kút tartozott. „Fogaskerekes-láncos kút volt, azzal kellett felhúzni a vizet. Néhány évvel ezelőtt részt vettem egy SDGhez köthető rendezvényen, ahol sorban kezeltem az atyafiakkal, és ekkor egy magas, elegáns, ősz úr, aki a gyerekkori becenevemen szólított meg, azt kérdezte tőlem: jársz még a kútba? Rögtön megértettem, milyen közös emlékre utalt vissza. Tudniillik valahányszor leesett a lánc, én jártam be a kútba. Kötélen leeresztettek vagy húsz méter mélységbe, én pedig egy gereblyével kihorgásztam a láncot, felkötöttem a kötélre, ezután felhúztak engem, majd felhúztuk a láncot is.”

Töltéssy Zoltán fia gyerekkorától fogva a barátja volt, egészen a harminckét éves korában bekövetkezett haláláig. Döbrőssy Lajos azonban nemcsak ezt a nemzedéket ismerhette meg személyesen, de az SDG-alapító szeniorokat is. „Nem is tudom megmondani, mióta ismerem azokat, akiket ismerek, mert az eszmélésemkor már mind ott voltak. Soos Gézát elkötelezett, hívő emberként volt szerencsém gyerekként ismerni. Abszolút intim kapcsolatban voltam Morvay Pista bácsival, egészen a halála órájáig. Vatai Lászlónak, miután belekeverték a Magyar Közösség-perbe, szöknie kellett. Torontóban volt lelkész, mi pedig Buffalóban éltünk, tehát azt mondhatni, a folyó egyik és másik oldalán voltunk. Miután felfedeztük egymást, gyakran jártunk át egymáshoz.”

„Megölték. Meggyászoltuk.”

Az SDG-ről a legtöbben az 1943-as szárszói konferenciára asszociálnak, de Döbrőssy Lajos szerint ennek szervezésében az SDG csak névleg és formalitások tekintetében vett részt. „A kezdeményező a Magyar Élet Könyvkiadó és személyesen Püski Sándor volt, az SDG csupán támogatta a rendezvényt. Ennek során komoly vitát folytattak a magyar jövőről, ami akkor nem volt kockázatmentes. Bognár Pista bácsi, az SDG akkori alelnöke elnökölte végig a konferenciát. A reggeli csoportos beszélgetéseket – a bibliakörök mintájára – egy-egy SDG-szenior tartotta a körülmények által megengedett kereteken belül, este pedig az SDG-s Balla Péter vezetésével tartottak tábortüzezést, akárcsak az SDG nyári konferenciáin. De ezek mind puszta külsőségek csupán, a valódi szervező nem az SDG volt” – magyarázta. „A háború utáni koalíciós évek idején sokan még bizakodtak, hogy talán

Döbrőssy Lajos 1934 augusztusában született. Élete első tíz évében külföldön élt, mert református lelkész édesapja mohamedán törökök között végzett missziói munkát. Iskoláit zömmel Sárospatakon végezte, majd orvosi végzettséget szerzett. Mindig inkább a betegség maga érdekelte, ezért daganatpatológiával foglalkozott. Az egyetem után néhány évvel egy nemzetközi rákkutatási ösztöndíjjal Amerikába került három évre, akkor már családosan. Később meghívást kapott az ENSZ Egészségügyi Világszervezetébe, ahol a rákprogram igazgatója volt nyugdíjas koráig. Itthon először a Világbank, majd az Országos Tisztifőorvosi Hivatal vette tanácsadói állományba. Három felnőtt gyermeke van, nyolc év özvegység után házasodott újra.

most jóra fordulhat minden, jóllehet már el voltunk adva a szovjeteknek. Az édesapámat ‘47 elején letartóztatták a Magyar Közösség ellen kreált per keretében, csakúgy, mint a Vatai Laci bácsit, tehát tudtuk, hogy mostantól komolyra fordul a helyzet. Én akkoriban még Sárospatakon voltam, ami bizonyos értelemben szélvédett menedéknek számított. Tudtuk, hogy baj van, de Sárospatak üvegbúrája alatt viszonylag védve voltunk.” 1949-ben belügyminiszteri rendelettel megszüntették az SDG-t. Az utolsó virágvasárnapi konferenciát 1949-ben tarthatták meg. „A záró aktus a Magyar Nemzeti Múzeum lépcsőjén volt, ahol ezer diák énekelte, hogy »Zengd Jézus nevét, zengd, világ, Őt, angyalok, áldjátok!« Felemelő és megrendítő volt.” Ha egyetlen mozzanatot kellene kiemelnie a számtalan emlék közül, akkor talán ezt az utolsó virágvasárnapi konferenciát mondaná, mert ezt érzi a legmegrázóbb emlékének. „Külön hangsúlyozom, hogy ez a fordulat éve után történt! A közösség mégis megmutathatta erejét még egyszer, utoljára. Az SDG hivatalos megszüntetése után nem sokkal ez a közösség is felbomlott. Persze, itt-ott voltak próbálkozások az egyben tartására. A Klauzál-téri lelkész, Farkas Jóska például 1949 után is próbálta összetartani az egyetemista korosztályt, kedd esti bibliaórát szervezett számukra, tehát ők, amíg ki nem repültek onnan, még egy ideig összetartottak, de ez inkább kivételnek számított, mint szabálynak. Csak a szívekben élt tovább, ameddig élt. Az SDG-ben erő volt, élet volt. Megölték. Meggyászoltuk.”

Balatonszárszón a konferenciatelepen még egy darabig tovább folyt az élet, de diákmozgalom helyett gyülekezeti hetek keretében. Formálisan 1952-ben államosították a telket, de addigra ezek az alkalmak is elhaltak. „A szegedi ruhagyár dolgozóit akarták ott üdültetni, de nekik ez nem volt megfelelő, mert abszolút komfort nélküli volt. Mi bezzeg megszoktuk, hogy nincs komfort. Utána évekig kertészetnek hívták, ebek harmincadjára jutott, majd a hatvanas-hetvenes években csárdát csináltak a két épületből. Volt arrafele egy házacskám, amin csak a nyolcvanas években adtam túl, hogy őriző szememet a telken tarthassam. Most már csak azokban él tovább Szárszó emléke, akiknek jelentett valamit.”

Annak idején Amerikában is igyekeztek úgy szőni a szálakat, hogy mindig megtalálják azokat a helyeket, amelyek az SDG szellemének leginkább megfeleltek. „Buffalóban akkoriban még volt magyar református templom és lelkész, de ma már nincs. Az egyik fiam néhány éve járt ott, és elmesélte, hogy a templomot felverte a gaz. Kihalt az amerikai magyar kultusz is, csakúgy, mint sok minden egyéb. Mára már alig maradtak meg az egykori SDG-sek. Legtöbbjük már sajnos meghalt, vagy olyan idős, hogy az emléktábla avatására sem tud eljönni. Lassan legfeljebb csak egy tucatnyian maradtak azok, akiknek még él az emlékezetében az SDG, akinek az életét formálta, akinek ez a keret szabta meg a fiatalkorát, akik Szárszótól Szárszóig éltek. Az emléket lassan belepi a por és a hamu.”

„Sokak szívében ott élhet még az öröksége”

Döbrőssy Lajos életében annyira meghatározó volt az SDG, hogy úgy érezte, valamit tennie kell az emléke fennmaradásáért. „Az elmúlt években kezdett kikristályosodni bennem a volt SDG-székház emléktáblával való megjelölésének az ötlete, de ezt sokáig csak magamban hordtam” – mesélte. Végül rászánta magát, és megszerezte hozzá mind a Dunamelléki Református Egyházkerület, mind a BudapestÉszaki Református Egyházmegye hozzájárulását, a Kálvin tér 8. ugyanis jelenleg az esperesi hivatalé. A megvalósításhoz szükség volt építészre is, aki a műszaki tervekért felelt, valamint az illetékes Építésügyi és Örökségvédelmi Hivatal tudomásul vételére. Az új emléktábla a Kabay Kör emléktáblájának a helyére került, ezért ennek az épületen belüli megőrzését is feltételül szabták. A tábla elkészítéséhez hosszú

keresés és utánajárás után végül Aszódon találtak kőfaragót. „Egyből megértette, hogy miről van szó, és élvezetét találta az elkészítésében. A táblának rövid szövege van, a közepén egyszerű kerámiajelvény látható: a kézben lévő égő szív és a Soli Deo Gloria felirat. Ha úgy vesszük, csak egy emléktábla a sok közül, de talán sokak szívében ott élhet még az öröksége. Ez az örökség pedig nem más, mint a Timóteushoz írt második levél 2. fejezetének 3. része Károli Gáspár fordítása szerint, amely az SDG jelmondata is volt: »Te azért a munkának terhét hordozzad mint a Jézus Krisztus jó vitéze!« Ma is ennek a szellemi örökségnek kellene iránymutatónak lennie a számunkra.”

Barna Bálint Képek: Asszonyi Eszter, Füle Tamás