Ajtókat nyitó kegyelem „Isten mindig nyitott ajtókat, hogy többet végezhessek, mint amennyit én gondoltam” – fogalmazott a nemrég Dizseri-díjjal kitüntetett Szarka Miklós, akivel szakmai életútjáról beszélgettünk.
Ön református lelkész, pár- és családterapeuta, pasztorálpszichológus is egyben. Élete során mennyiben kellett rangsorolni ezeket a területeket? Identitásommal kapcsolatos biztonságérzetem arra késztetett, hogy rangsoroljam. Mindenekelőtt teológusnak és lelkipásztornak tartom magam, ez adja meg az értékorientációmat. Ugyanakkor a ráfordított idő szempontjából inkább a pasztoráció volt hangsúlyos, mint a lelkipásztori szolgálat egyéb, tradicionális megnyilvánulásai. Életem első huszonöt éve beosztott lelkészként, majd megválasztott lelkipásztorként telt – húsz éven át Bián –, a második huszonöt pedig a pasztorációban. Ez azért is volt szerencsés, mert így épült egymásra a kettő, tehát a lelkipásztorság határozta meg a továbbiakat. A biblikus emberképből következik mindaz, amit pszichológiailag gondolok, így könnyű dolgom volt szintézisbe hozni őket egymással. Nem titkolom a terápiákon, hogy lelkész is vagyok, bemutatkozáskor meg is említem, de sosem vártam el, hogy hozzám hasonlóan gondolkodjon bárki is, aki hozzám fordult segítségért.
34 • Karakter • parokia.hu
Pályája elején mennyire volt evidencia ez a szintézis, és mennyire gyanakodva tekintett egymásra Magyarországon a teológia és pszichológia? Voltak, akik már előttem jártak. Szakmai körökben ez a szintézis már adott volt a differenciáltabban, tudományosabban gondolkodók számára, én csak eltanultam azoktól, akik ezt hazánkban már meghonosították. Említhetném akár a ma már kevésbé ismert Benkő István esperest, de Gyökössy Endrét is. A Szentírás emberképe egyrészt úgynevezett holisztikus emberkép, tehát a test–lélek–szellem elválaszthatatlanságában gondolkodik, másrészt teremtményként gondol az emberre. Ez a teológiai hitvallás nem ellentétes a pszichológiai megközelítéssel, hanem kiegészíti azt. Természetesen a pszichológiában van másféle emberkép is, de ha ezt félretesszük, és a pszichológiát egyfajta eszközhalmaznak tekintjük, akkor a teológiai emberképhez nagyon szépen hozzáilleszthetőek mindazok a technikák, amelyekkel a pszichológia szolgálni tud a teológiának.
Lelkigondozói munkásságából legtöbben a Református Házasság- és Családsegítő Szolgálatért végzett erőfeszítéseit szokták kiemelni. Hogy találta meg ez a feladat? 1990 előtt az egyház nem végezhetett intézményes család- és párterápiás segítő szolgálatot. Isten úgy adta, hogy 1990-től erre lehetőség nyílt. Én az előző években már publikáltam ilyen kérdésekben az egyházi sajtóban, ezért amikor a Zsinat akkori vezetői úgy gondolták, hogy elindítják ezt a szolgálatot, megkerestek a feladattal. 1991-ben a Zsinati Iroda harmadik emeletén kaptam egy szobát, egy telefonnal, egy asztallal és egy székkel. Miután az egyház visszakapta régi tulajdonát, a Bethesda Gyermekkórházat, annak akkori igazgatója, Dizseri Tamás felvetette, hogy jobb helyünk lenne náluk. Így átkerültem egy számomra rendkívül izgalmas kórházi térbe, ahol klinikai lelkigondozóként dolgozhattam, és amely a Református Házasság- és Családsegítő Szolgálat központja is lett. Évről évre gyarapodtunk: egyedül kezdtem el a munkát, és később hat-hét főállású munkatársam is lett.
