Van otthon só? Kelt kalácsot, néhányan úgy tartják, igen nyűgös művészet sütni. Még a buszon is ezt mondta egy néni a múltkor: őt bizony kényszerrel sem lehet erre a műfajra rávenni. A kedvenc kalácsreceptemet kereken hét esztendeje tanultam Finnországban. Olyan magasan fent laktam északon, hogy júliusban nem is ment le nálunk a nap. Éjjel kettőkor kis erdei utak között csavarogtam, míg a finnek derűsen sütögettek kertjeikben, és a kerteket kis színes lampionok fénye ragyogta be. Szerettem ezeket a világos éjszakákat. Szerettem az erdőcskét is a közeli tó körül, amelytől hárompercnyire laktam. Jól ismerem a táj hallgatását, a nyíresek között járó szél metsző hidegét. És nyáron jólesett, hogy nem jajgatott többé. A tó szemében a csillagtalan éj mozdulatlan tükörképként delelt. Azóta ez a kalács lett számomra az életről folytatott töprengéseim kifutása. A recept úgyszólván gyakorlatommá, sőt, szinte látásmódommá változott. Időnként megmegsütöm szeretteimnek, lakótársaimnak, szállásadó jóbarátaimnak. Létezik az a kívülről támadt minimalista
70 • Karakter • parokia.hu
kényszerkörülmény, hogy bérleményeim konyháiban mindig és egyre kevesebb eszköz áll a rendelkezésemre. Így szükségem volt egy kipróbált alapreceptre, amelyet bármikor meg tudok sütni. Tudom, hogy onnantól otthonom egy hely, ha megsütöm benne az első kalácsot. Vannak olyan belső idők, amikor az ember egyszerűen csak úgy érzi, hogy kelt tésztával kell foglalkoznia. Talán hogy belegyúrja nyűgjét, reményeit, álmait. Először elírtam… regényeit és álmait. Így is jó. Tudom, hogy akkor kezdek kelt tésztának, amikor sok minden történik velem, és tétje van annak, hogy miként fog kisülni. Ezért tehát sütni kell, sütni… és megformázni, és kézzel foghatóvá tenni a legkülönösebb folyamatok egyikét: az átalakulást. És sütünk kalácsot persze olyankor is, amikor valakivel nehézségünk támad. Talán megbékélő gyakorlata ez
