Boldogok, akik nem mindenhatók”

Nem vagyunk mindenhatók, de lehet olyan belső erőforrásunk, amely még egy világméretű krízis idején is túlmutat halálfélelmünkön. Kik és miért tűrik jobban a bizonytalanságot, kik és miért fogékonyak az összeesküvés-elméletekre? Hogyan építhetjük be az elmúlt másfél évben felismert tanulságokat a mindennapjainkba? Kérdéseinkre Tapolyai Emőke klinikai szakpszichológus válaszolt.

Lélektanilag hogyan változott az emberek közérzete a járvány során?

Három dolog nyert teret a járvány idején: a bizonytalanság, a magány és a bizalmatlanság. A bizonytalanság és a magány alapvető szükségleteinkre utalnak: a biztonságra és a valahová tartozásra. Amikor ezek meginognak, velük együtt alapjaiban inog meg a stabilitásunk, az identitásunk, és felborul a jövőképünk is. A járvány harmadik hullámában megjelent az oltás mint lehetséges megoldás ezekre. Az ezzel kapcsolatos kérdések azonban sokakban csak tovább növelték a bizonytalanságot, így nem tudtak bizalmat szavazni a szakembereknek.

Pedig eleinte még nem volt kérdés, hogy egy megfelelő vakcina kifejlesztése a járvány megfékezésének a záloga. Mégis felhangosodtak az összeesküvés-elméletek. Kik és miért fogékonyak erre?

Az ember alkatánál fogva mindig meg akarja érteni a helyzetet, magyarázatot akar találni rá. Olyan világban élünk, ahol az internet révén képzettség, tudás nélkül hirtelen mindenki mindennek utána tud olvasni, így pedig döntésképessé válik olyan dolgok felől, amelyeket nem biztos, hogy ért. Csakhogy azokat, akik nehezen differenciálnak a valós és a valótlan információ között, könnyebben meg lehet vezetni. Akik kevesebb ismerettel bírnak,

azoknak gyengébb a belső biztonságérzetük, nem tudják, kiben bízhatnak és kiben nem, rátámaszkodnak az ilyen elméletekre, mert ezek egyértelmű, fekete-fehér válaszokat adtak nekik. Ez az általuk birtokolt „tudás” hamis biztonságérzetet ad. Az összeesküvés-elméletek kitalálói ugyanis gyakran nárcisztikus vonásokkal bírnak, ám ez kisebbségérzésből fakad, kevesebb tudásukat pedig erőteljesen képesek bizonygatni.

Mi segíthet megkülönböztetni a különböző hangokat?

„Gyümölcseikről ismeritek meg őket” – mondja Jézus. Azt látom, hogy keresztény barátaim, rokonaim, akik oltatnak, békességben vannak, míg a másik oldal dühöng, szorongást, rettegést vált ki. Szomorú volt látni a rengeteg megvezetett embert és azt, hogy a rájuk ható elméletek gyümölcse agresszió és félelem. Ami pedig reményt adhat nekünk, hogy még ha rosszul döntök is, az Úristen kezében van az életem. De ha jól döntök, akkor is. Szeretünk mindent kontroll alatt tartani, de nem tudunk mindent kontrollálni. Ezt elfogadni a mai embernek, még keresztényeknek is, nagyon nehéz.

Mint ahogy a közösség és az egyén viszonyának helyes értelmezése is. Sokakban heves ellenállást váltott ki a védettségi igazolvány léte is, mert az szerintük diszkriminatív. Mi lehet ennek a gondolkodásnak a mélyén?

Annyira hangosan verjük a mellünket a jogainkkal! Jogom van szabadon mászkálni akkor is, ha olyan döntést hozok, ami téged veszélyeztethet. Ha valakinek csak kötelessége és felelőssége van, az rabszolga, ha pedig csak jogai vannak, az zsarnok. Talán az elmúlt évtizedek, évszázadok túl nagy hangsúlyt fektettek a kötelességekre és lehet, hogy időnként lelki rabszolgaságban is tartottak, de mostanra már átbillentünk a ló túloldalára: a trendi a zsarnoki lett. Ahol már csak jogok vannak anélkül, hogy a másikért felelősséget vállalnék. Jogom van szabadnak lenni, és nemhogy a szabadságodat, akár az életedet is kockáztathatom, mert az én jogaim elsőbbséget élveznek. Nagyon eltorzult a jogaink és a felelősségtudatunk aránya – ez a mai kor drámája.

Ha ez az időszak tükör, mit mutatott meg a keresztényekről és egyáltalán azokról az emberekről, akik Önhöz fordultak segítségért?

Minden megküzdésünk felszínre hozza, megmutatja legmélyebb meggyőződéseinket. A kríziseink rámutatnak arra, mit hiszünk magunkról, a világról és Istenről. A keresztények azzal a kérdéssel szembesültek, hogy amiben hisznek, az valóban a sajátjuk-e, vagy csupán vallásosak. Akik azt hittük és hirdettük, hogy élő hitünk van, meg kellett állnunk Isten előtt és megkérdeznünk magunktól: mit hiszek Rólad? Sok hívő ember kimenekült ebből. Ismételgette a saját igeszlogenjeit, kapkodott össze-vissza, igékkel dobálózott, végezte a maga kis szertartásait, de nem lassult le, nem állt meg, nem szembesült ezzel a kérdéssel. Ha bele merünk nézni Jézus tekintetébe, abban a válasz az, hogy veled vagyok, akkor is, ha beledobnak a tüzes kemencébe és akkor is, ha nem. Egzisztenciális kérdés, hogy kihez tartozom, és nála biztonságban vagyok-e.

Vagyis a kríziseink mélyén egy kapcsolat van, és azon múlik a megküzdésünk?

Mostanában rengeteg kutatást olvasok azzal kapcsolatban, hogy kik azok, akik lelkileg szívósabbak. Számos kutatás, felmérés alapján most már elég egyértelmű, hogy akiknek a belső hitvilága mélyén ott van az a hit, hogy Isten ereje által képes vagyok rá, mert akiben hiszek, kimeríthetetlen erőforrás, és képes átsegíteni életen és halálon, azok hatékonyabban küzdenek meg. És vannak, akik nem tudnak megállni, mindenáron meg kell oldaniuk, mindenáron élniük kell – ami ösztönös vágy, ugyanakkor ott van benne az egzisztenciális halálfélelem. Ez azóta ott van velünk, hogy kiűzettünk a Paradicsomból, addig és amíg Isten újra nem rendezi ezt a világot, és el nem törli a halált, velünk is marad. Épp ezért meg kell kérdeznünk, hogy a halálfélelmemen túl mi van. Ott pedig az van, hogy sem magasság, sem mélység, semmi el nem választhat Isten szeretetétől – még a halál sem. De ebbe az is belefér, hogy lehet, hogy meghalunk. A mai ember ezt nem akarja elfogadni, mert mindent kontrollálni akar. Pedig abban van békesség, amikor ebbe bele merek nézni, hogy Uram, ha ez történne, akkor hiszem, hogy ebben is velem leszel. Az üldözött keresztények így néznek bele mindennapjaikba.

Vagyis milyen életre kaptunk elhívást?

Az derült ki az elmúlt időszakban, hogy nem vagyunk kapcsolatban Istennel. Folyamatos, élő kapcsolatban lenni vele sokkal nagyobb bátorságot igényelne, mint amit mi megélünk. Annyit jelentene, hogy többet vagyunk csendben, többet figyelünk Rá, és többször merünk tükörbe nézni. De nem merjük ezt elégszer megtenni, mert félünk, hogy kritikákat kapunk Istentől, hogy elveszi valami féltve őrzött kincsünket és nem ad helyébe semmi mást. Nem ismerjük Isten szeretetét eléggé! Ha ismernénk, el bírnánk viselni azt, amikor azt mondja, hogy azt töröld le a képedről, mert nem illik oda. Az lenne az igazi, ha mindazt, amit a járvány időszakában felfedeztünk, be tudnánk építeni az életünkbe. De mivel az azonnalok korát éljük, minden most rögtön, azonnal kell, így nagyon gyorsan elfelejtjük a felfedezéseinket, és könnyen vissza tudunk abba állni, hogy majd én megoldom, megszerzem, megcsinálom.

Hogyan építhetjük be ezeket a mindennapjainkba?

Érdemes megfigyelni, hogy a testünkön keresztül mire emlékeztet minket a lelkünk! A legtöbb ember amikor válaszút előtt áll, érzi, hogy igent vagy nemet mondjon, csak gyorsan átsiklik fölötte, mert nem akar szembesülni a kérdés megoldásával. Könnyen belecsúszunk automatizmusokba. Jó lenne, ha kicsit több figyelmet szentelnénk a megérzéseinknek, amiket mi, keresztény emberek úgy gondolunk, hogy a Szentlélek is befolyásol, van tehát átfedés a zsigeri érzések és a Szentlélek vezetése között. Amikor érzem a bizonytalanságot, akkor például érdemes megkérdezni, hogy valóban ettől vagyok-e értékes, vagy hogy valóban áldás lesz-e ez számomra és mások számára. Az, amibe most bele akarok lépni, amit el akarok fogadni, az hol helyezkedik el az értékrendemben. Beleillik-e az Istennel való kapcsolatomba? Amikor nyolc helyen rohanok végig egy tíznapos szabadságon, akkor az nem áldás lesz, hanem zabálás, ami után fáradtabbnak érzem magam, mint előtte. Ugyanez igaz a munkahelyi vagy az otthoni döntésekre is. Takarításnál például megkérdezhetem magamtól, hogy tényleg annyira áldásos, ha még ezt is megcsinálom most, nem lenne áldásosabb, ha csak leülnék és elcsendesednék, meginnék egy teát és néznék ki a fejemből, vagy beszélgetnék a férjemmel, a feleségemmel? Nem arról van szó, hogy ne hozzunk másokért vagy magunkért áldozatot, de fontos lenne őszintébben tükörbe néznünk! Ahogy Brennan Manning mondta: „A kor kísértése az, hogy jól nézzünk ki anélkül, hogy jól lennénk.” Lehet, hogy jól néz ki, amit teszek, de nem biztos, hogy jobban leszek tőle, vagy bárki a környezetemben.

És hogy vagyunk most? Hogy hatott az emberekre ez a nagy, közös krízis?

Amikor ma reggel bejöttem a munkahelyemre, látva a tömegeket az volt bennem, hogy ennyi lett volna? Valószínűleg nem, csak természetünknél fogva próbálunk újra visszarendeződni és visszatalálni az egyenes kerékvágásba. Alapjainkban meginogtunk, mert rájöttünk arra, hogy végesek vagyunk. Az embereknek szerte a világon rá kellett arra döbbenniük, hogy még mindig van olyan, ami megállítja a világot – elég egy köhintés hozzá. A végességünk felfedezése megkérdőjelezte, hogy mi az, amit valóban kontrollálhatunk. Ez a bizonytalanság kihat a jövőképünkre is, nem tudjuk, mit hoz a holnap. Mi lesz télen, meddig tart a negyedik hullám, kialakulnak újabb vírusmutánsok? Akkor most már mindig ez lesz, bezárulnak a határok, jönnek a természeti katasztrófák, tényleg itt van a világvége? A média meg is lovagolja ezt a kérdést, akinek nincs elég olvasottsága, az elkezd riogatni. Jön az újabb rettegés: kit veszítek el, ki kapja el következőnek, mi lesz ennek a vége? Nagyon erős a bizonytalanság és bizalmatlanság. Ha bizonytalanságban vagyok, de van, akire támaszkodhatok, az csökkenti a bizonytalanságérzetemet. Ráadásul, valakibe kapaszkodhatom és valakihez tartozhatom. De ha ilyen nincsen, az tovább növeli a magányomat, az izoláció érzését is, hogy csak magamra számíthatok. Fontos lenne, hogy egymással is komolyabb és mélyebb közösségben legyünk!

Sokan gyászolnak ez idő alatt. Mit tehetünk értük?

A gyógyulás csak úgy jöhet létre, ha támogatjuk az embereket abban, hogy szavakba öntsék a gondolataikat, az érzéseiket, hogy őszintén bele merjenek nézni életük fájdalmaiba, és ha segítünk nekik végigdolgozni a megoldásokhoz vezető utat úgy, hogy közben öntjük beléjük a reményt. Ez lenne az igazi pszichoterápia, vagyis az igazi emberi kapcsolat, ami a krisztusi ember és közösség feladata. A gyászolók többsége azonban arról számol be, hogy kerülik őket az emberek, nem tudnak mit kezdeni velük, vagy azzal próbálják nyugtatni őket, hogy ne sírjál, neki már jobb.

Felszínes vigasztalásokkal menekülünk ki a szituációból, pedig a gyászoló embernek az nyújtana vigaszt, ha odaülnénk melléjük a sivatag közepébe, a forró homokba, és ott maradnánk velük. Egyszerűen csak engednénk, hogy a könnyeik folyjanak. Ha bele mernénk nézni a könnyeikbe, az igazi gyógyulást hozna számukra.

Azzal a bűntudattal terhelt gyásszal hogyan lehet megbirkózni, ha valaki hazavitte a vírust a családjának?

Manapság a bűntudatot irtjuk, mert az szorongással jár. De ha befogjuk a bűntudat száját, azzal nem feloldoztuk, hanem elfojtottuk azt. A bűntudat megoldása ugyanis nem az elfojtás, hanem a feloldozás. Fontos tehát, hogy a bűntudat megszólalhasson. Ha őszintén belenézhetünk és kimondhatjuk, mi az, amiért én vagyok felelős, és mi az, amiért én nem, akkor oldódik a szorongás. Tudni kell, hogy még akkor is, ha én vittem haza a vírust, a felől nem én döntöttem, hogy a szerettem túléli-e vagy sem. Ki lehet mondani, mi az, amiből feloldozást kérek Istentől, és amin változtatni akarok, és aztán átadhatom a teljes képet Istennek, mert végül is van százéves is, aki túlélte a megbetegedést.

A bűntudatra is igaz tehát, hogy nem vagyok mindenható – amikor elfogadom a megbocsátást, a feloldozást, akkor lemondok erről a képzetről is. A kegyelmet ugyanis az tudja elfogadni, aki elég alázatos ahhoz, hogy elismerje: nincs mindenre hatalmam.

Jakus Ágnes Kép: Evangéliumi Fórum