Az összekötő kapocs

Korábban elsősorban cigányok között végzett missziót, most a fővárosi agglomerációban lelkész. Családjával otthonra találtak a gyülekezetben és a faluban is. Balogh Róbert lelkipásztor úgy véli, előbb szeretni kell az embereket ahhoz, hogy hirdetni lehessen nekik az evangéliumot.

Szatmárból származol, ahol a cigányság túlnyomórészt református. Milyen az, amikor a cigánymagyar kultúra és a református hagyományok ötvöződnek?

Az én életemben a református identitás sokkal inkább meghatározó, mint bármi más. Ebbe születtem bele, ebben nevelkedtem, így a döntéseimet is mindig az határozta meg, hogy mit mond arról a Szentírás. A cigányságomat, mint ahogy a magyarságomat is – hiszen épp úgy magyarnak is tartom magam, mint cigánynak – a hitbeli hovatartozásom nemcsak megtermékenyíti, de összekötő kapocs is a kettő között: így áll össze koherens egészszé az identitásom. Ha betérek egy régi falusi református templomba bárhol a Kárpát-medencében, ugyanaz az érzés fog el. Amikor elhangzik, hogy Kegyelem néktek és békesség, tudom, hogy otthon vagyok. Sokszor a könny kicsordul a szememből, amikor az őrszentmiklósi és a váchartyáni gyülekezetek templomaiban felhangzanak az énekeink orgo-

nakísérettel – ilyenkor érzem, hogy ez én vagyok. Az úrvacsoraosztás alatt Váchartyánban ráadásul ugyanúgy a 440. dicséretet énekeljük, mint Szatmárban.

Tradicionális reformátusnak lenni a mai világban is öröm és erőt ad. Próbálom arra nevelni a fiataljaimat is, hogy legyenek rá büszkék, hogy az egyik legrégebbi gyülekezetben keresztelték meg őket, és ott is konfirmálnak. Sok minden hirdeti magát úgy, mint ami divatos, trendi, de nem feltétlenül lesz tartós. Egy több száz éve a legnagyobb nehézségek ellenére is fennálló gyülekezet, amely arra igyekszik, hogy meg is maradjon, az viszont tartást ad. A váchartyáni gyülekezet az egyik legrégibb, reformáció korabeli gyülekezet a dunamelléki egyházkerületben. Ez nekem nagyon imponáló.

Ezt érezhette rajtad a presbitérium, hogy ragaszkodtak hozzá, hogy te legyél a lelkipásztoruk?

Abban biztos vagyok, hogy az emberi szempontokon túl ez Isten vezetése. A presbiterek elmondták, hogy több lelkipásztort meghallgattak már előttem, és egyedül nálam érezték egyöntetűen, hogy engem szeretnének. Nehéz szívvel hagytam ott Jánoshalmát, különösen a gyerekeket, a fiatalokat, akiket sajátomnak érzek, de az nagyon biblikus, ha a testvérek ugyanazon az akaraton vannak.

Roma lelkipásztorként élted meg ezt. Máshol is tapasztalod ezt az elfogadást?

Egy nagyobb gyülekezet mindig sokszínűbb, és ebből kifolyólag talán elfogadóbb, befogadóbb is másokkal. Az Északpesti Református Egyházmegye példamutató ebben a tekintetben. Nagy a fluktuáció, sokféle helyről költöznek ide az emberek, a gyülekezetben sok szabolcsi, borsodi, erdélyi van. Ahol sok a „gyüttment”, ott könnyebb szatmári cigány származású lelkipásztornak lenni. Ahol ez nincs meg, ott más a helyzet. Számít az is, hogy leszakadó térségről beszélünk-e, ahol a cigányság is nagyon mélyen van, és az is, hogy mennyire képvisel meghatározó erőt a reformátusság az adott településen. A váchartyáni gyülekezet nagyon öntudatos, van hová visszanyúlniuk. Bennem itt a lelkipásztort látják elsősorban, nem pedig a cigány embert. Persze, úgy hívtak meg, hogy tudták, cigány származású vagyok, és előre szóltak, ha ezt bárki szóvá teszi, ki fognak állni értem. Istennek hála, erre nem volt szükség.

Az elmúlt években beleláthattál a református cigánymisszió és a református cigány szakkollégiumok munkájába. A Reformátusok Szárszói Konferenciáján úgy fogalmaztál, hogy fontos, hogy a cigánymisszió ne külső pályán kapcsolódjon az egyházi miszszióhoz, hanem annak szerves része legyen. Mit gondolsz, hogyan lehetne valóban sajátja református gyülekezeteinknek a cigány emberek életének alakulása?

Csakis ember-ember kapcsolatok révén. Lehetnek jól működő, felülről indított programjaink, sok mindenünk van is, hála Istennek, de ez mindig a gyülekezet szintjén dől el. Sok minden múlik azon, hogy a lelkipásztor az adott településen, iskolában milyen kapcsolatot tud kialakítani a cigány emberekkel. Erősen bizalmi kapcsolatról beszélek. Az evangélium arra is hív minket, hogy azokat a fenntartásokat, amelyek kölcsönösen megvannak bennünk – mind a cigány, mind a nem cigány félben –, leküzdjük önmagunkban és nyissunk a másik felé.

Hogyan közelítsünk?

Szeretettel, semmi mással. Akár a cigány gyerekek az iskolában, akár egy cigány lelkipásztor megérzi, ha őt szeretik. Én tudom, milyen az, ha egy gyülekezeti tag becsönget és hozza a paradicsomot, paprikát, és ebből érzem, hogy szeretnek. Mint ahogy a gyerek is megérzi, ha szeretettel ülnek oda mellé. A felnőtt is meg fogja érezni ugyanezt. Innen indul az egész. Ez nem specifikusan cigánymissziói kérdés; ez miszsziói kérdés. A cigánymissziót is csak a misszió keretein belül tudom értelmezni. Sok olyan ember van, aki nem hoz magával olyan identitást, mint én. Sokan elmondják nekem cigány és nem cigány emberek, hogy a templom kilincsét lenyomni úgy, hogy ők soha életükben nem jártak oda, harmincplusz évesen nagyon nehéz. Ha szeretettel viszonyulunk az emberekhez, elindulhat a bizalmi kapcsolat kiépülése. Akik ránk bízattak, mert ezen a területen laknak, legyenek cigányok vagy sem, őket oda kell szeretni a gyülekezetbe. Ha nem kezdünk el kapcsolatot építeni velük, akkor nem hallhatják tőlünk az evangéliumot sem.

Ehhez a gyülekezetnek is elfogadónak kell lennie. Mi van, ha megjelennek új emberek a gyülekezetben, csak éppen kinézik őket onnan?

Erre a gyülekezetet készíteni, kapacitálni, nevelni kell. Mindennek abból az evangéliumi igazságból kell kiindulnia, hogy Isten előbb szeretett, és ebbe a szeretetbe kapcsolódhatunk be mindannyian. A feleségem nemrég megjegyezte, hogy amióta Váchartyánban vagyunk, azért egyre több a cigány gyerek is a gyülekezetben. Eddig is jártak hittanórára és a táborba is, de még többen lettek. Nagyon jó látni, hogy a gyerekek nem tesznek egymás között különb-

séget, hanem egyszerűen csak együtt vannak. Ennél többet nem is kívánhatnánk!

A felnőttekben is megvan a kölcsönös bizalom?

Teljes mértékben. Általánosságban véve mondom: a cigány emberek megszólításakor eleinte gyakran jobban működik, ha olyan helyen, közegben beszélünk nekik Jézus Krisztusról, ahol ők biztonságban érzik magukat, ami otthonos számukra, és csak ezután érdemes például vegyes iskolai osztályokat indítani vagy gyülekezeti csoportokat létrehozni. Váchartyánban erre nincs szükség, a cigány lakosság tud kapcsolódni a gyülekezethez, többen rendszeresen el is járnak templomba.

Bizonyára kapnak ott valamit. De adhatnak-e a cigányok is valamit a templomba járó közösségnek?

Természetesen. Ezt már gyerekkorom óta tapasztalom. Mi voltunk talán az egyetlen cigány család, aki jártunk a tradicionális református templomba. Anyám mindig mondta, hogy nézd meg, mennyi mindent tanulunk tőlük, és mennyi mindent tanulnak ők tőlünk. Mi az állhatatosságot, a kitartást tanuljuk, a rend szeretetét és a rendszerezettséget. Ők pedig tőlünk a hatalmas lelki nyitottságot, az érzelmi túlfűtöttséget, azt, hogy lehet így viszonyulni Istenhez és az élethez is, a családcentrikusságot, azt, ahogy mi szeretjük egymást, és ahogy ki is tudjuk mutatni a szeretetünket. Isten gyönyörködik a sokszínűségben, és ez a szokszínűség meggazdagíthatja református gyülekezeteink életét is. Miközben egymáshoz csiszolódunk, formálódunk, az Istentől kapott talentumokat forgathatjuk a gyülekezet hasznára.

A cigánysághoz az igehirdetésben igényességre törekvő református vallás helyett inkább a kicsit misztikus katolikus vagy pedig a karizmatikus pünkösdista lelkiség áll közelebb, legalábbis így tűnik. A cigány családokban sok a transzgenerációs trauma, a gyakran előforduló mélyszegénység pedig az önbecsülést rombolja. A református egyház teológiájában és lelkigondozói gyakorlatában tud változást és gyógyulást közvetíteni a cigányság felé?

Abszolút. A református teológia erős rendszerezettségével, a hitvallásokhoz való ragaszkodásával, elsősorban a sola Scriptura elvével a lehető legerőteljesebb üzenetet tudja hirdetni a cigányoknak. Az a fajta rendszeretet, ami megvan a református egyházban, teológiában, identitásban, nagyon sokat jelent a cigányságnak, mint ahogy a prédikációink mélysége, megalapozottsága, kidolgozottsága is. Persze, ugyanazt a prédikációt ugyanolyan mélységben és igényesen el lehet mondani a legegyszerűbb szavakkal, és sokkal magasabb szinten is. Bár nekem azt mondta az egyik tanítómesterem, hogy amikor nem tudjuk elmondani a legegyszerűbben, az azért van, mert mi magunk nem értjük. Mindenesetre, a református tanítás, önmagában az élethez való hozzáállásunk segíteni tudja a cigányok között végzett missziót.

Aminek sok gyümölcse lehet, például a tanulás, a jó előmenetel. De vajon nem helyez-e túl nagy terhet a cigány fiatalok vállára, amikor saját közegükből átemelődnek egy értelmiségi közegbe, ahol el is várják tőlük, hogy a cigányságot képviseljék, miközben kicsit a korábbi közegükből is kilógnak?

A cigányság megítélése össztársadalmi szinten még mindig nagyon negatív, ezért a jó példákra nagy szükség van. Lehet, hogy egy cigány gyerek lát egy interjút, és azt mondja, ha neki sikerült, nekem is sikerülhet. A cigány szakkollégisták jó példával járhatnak elöl, mert ha nem dolgozni mennek is vissza a szülőfalujukba, de hazahazajárnak, és az ismeretségi körükben jó hatással lehetnek a fiatalabbakra, de legalábbis a jó hírük megmarad. Húsz-huszonkét évesen ezt a terhet magukra is veszik. Ráadásul, nem egyszer ők maguk is küzdenek: a kudarcok, az első egyetemi bukások el is tántoríthatják őket. Már egy nagyvárosi közeg is épp elég kihívást rejt a közlekedéstől elkezdve sok minden miatt. Ezért szociális és mentori támogatással is ott kell állni a városba, nagyvárosba kerülő középiskolásaink és egyetemistáink mellett. Ezt meg is tesszük: a szakkollégiumi mentorok, illetve az ott kiépült kapcsolatok később is segítségükre lehetnek.

A személyes emberi kapcsolatoknak nagy ereje van. Te és a feleséged vegyesházasságot kötöttetek. Mit eredményez ez, amikor látnak titeket az emberek?

Bizonyára példaértékű valamilyen szempontból, de különösebb visszajelzést nem kapunk erről, mi pedig egymással erről nem nagyon szoktunk beszélgetni már, mert annyira természetes. Talán mások számára is az már. Otthon néha elengedem a szatmári tájszólásom – még öt év házasság után is vannak olyan kifejezések, amelyeket a feleségem nem ért, és azon nagyon jót szoktunk nevetni. Érdekes, hogy a kislányunk bizonyos szavakat úgy ejt, ahogy én, pedig ő sosem lakott Szatmárban.

Neki mit szeretnétek átadni?

Keresztény szellemben, Isten szeretetében neveljük őt, és ez rajta is érződik: kiegyensúlyozott, vidám gyerek. Hiszem, hogy amikor nagyobb lesz, egészségesen be fogja tudni magába építeni, hogy miért nagy áldás, hogy ő cigány is. Érezni fogja, hogy ez hogyan tud integrálódni a személyiségébe, az életébe, milyen talentumokat és lehetőségeket kap ő ez által. Krisztus szeretetében ezek is a helyükre kerülhetnek.

Jakus Ágnes Képek: Füle Tamás