Reszkető betűk egy iraton

Hetven éve, hogy kezdetét vette az a koncepciós persorozat, amely az 1956 utáni megtorlások idején is mintául szolgált a református személyek elleni, koholt vádakon alapuló eljárásokhoz. Földváryné Kiss Réka történészt az egyház kommunizmus alatt átélt üldöztetéséről és kiállásáról kérdeztük.

Sárba tiporják az egyházi autonómiát

Alig három évvel azután, hogy az ország a Szovjetunió érdekszférájába – és a Vörös Hadsereg megszállása alá – került, 1948 őszén a teljhatalomra törő kommunista párt kényszeregyezményekkel igyekezett a történelmi protestáns egyházakat gúzsba kötni – idézi fel érdeklődésünkre Földváryné Kiss Réka, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának elnöke, a Károli-egyetem egyháztörténeti tanszékének vezetője. „Ekkorra már túl vagyunk a kisgazdapárt megtörésén, illetve az első nagy koncepciós persorozaton, a számos reformátust is börtönbe juttató Magyar Közösség-peren. Rákosi Mátyás Ravasz Lászlót nyílt politikai fenyegetéssel lemondásra kényszeríti, az iskolákat államosítják, Ordass Lajos evangélikus püspököt koholt vádak alapján letartóztatják.” Mindezek után a párt elfogadtatja azt az egyezményt, amely egészen a rendszerváltásig meghatározza a református egyház életét és konzerválja pártállami függőségét. „A megállapodás betűje szerint a párt diktálta szigorú keretek között ugyan, de engedélyezték az evangélizációkat, a házi istentiszteleteket, a szeretetmunka végzését, és garantálták az állami iskolákban is a hitoktatást.”

A valóságban azonban a totális diktatúra és az egyházüldözés évei következtek minden felekezet számára. 1948 karácsonyának másodnapján letartóztatták a katolikus egyház fejét, Mindszenty bíborost is, amit 1950-től újabb egyházellenes támadássorozat követett. „Csúcsra járatták a »klerikális reakció« elleni propagandagépezetet, megkezdték a szerzetesrendek felszámolását, majd 1950-ban hasonló egyezményt írattak alá a katolikus püspöki karral is, mint a reformátusokkal. 1951-ben pedig mindezek megkoronázásaként, a ’48-as egyezmény szellemével is szöges ellentétben létrehozzák az Állami Egyházügyi Hivatalt, amely egyet jelentett az egyházi autonómia teljes sárba tiprásával. Ennek a pártállami intézménynek ugyanis éppen az volt feladata, hogy beleszóljon az egyházak legbelső életébe. Vétójoga volt a vezető egyházi tisztségviselők – püspökök, esperesek, teológiai tanárok – kinevezésekor. Cenzúrázhatott, vagyis szabályozta, mi jelenhet meg az egyházi lapokban, és azt is, milyen levelek hagyhatják el az egyházi hivatalokat. Befolyása volt az egyházi fizetésekre. Gondoljunk bele, mit jelenthetett ez, pláne családos lelkészek eseRavasz László

tében! Ha valaki valami nem tetszőt prédikált vagy hitoktatásra »toborzott«, feljelentettékaz ÁEH-nál, amely megvonta a kongruát, és a családnak nem volt megélhetése. Amíg az ÁVH a titkos információszerzés és a direkt erőszak eszközeivel »végezte az egyházpolitikát«, addig az ÁEH a diktatúra adminisztratív karja volt, amely a parókiai, egyházközségi szintig is elért. Alá szoktuk becsülni a jelentőségét, pedig a pártállam egyházat elnyomó gépezete valójában az ÁEH-n keresztül tudott a mindennapokban a hajszálgyökerekig lehatolni.”

Az Állami Egyházügyi Hivatal egykori épülete

Koncepciós persorozat az egyház ellen

A szigorú ellenőrzésen és a közvetlen beavatkozáson túl a pártállam, ha szükségét látta, az egyházakkal szemben továbbra sem habozott erőszakot alkalmazni. Az ÁEH felállításával egy időben, 1951-ben indult meg az újabb, minden korábbinál kiterjedtebb koncepciós persorozat az egyházak ellen. „Ez egy hosszabb folyamat soron következő lépése volt. Az államosítással felszámolták a magántulajdont, ledarálták az önálló gazdasági egzisztenciákat: a polgárságot, a tulajdonos és birtokos rétegeket. Ekkorra már megindult a téeszesítés első hulláma, megtörténtek a kitelepítések Budapestről, vagyis célkeresztjükbe vették az utolsó gazdaságilag még autonóm társadalmi réteget, a parasztságot és a középosztályt is – lényegében a politikai alternatívák megfogalmazására képes csoportokat. A párt számára az egyetlen legális »ellenfél« az egyház, illetve a keresztény világnézet maradt.

Így érthető, hogy 1951-ben miért tartóztatták le a második számú katolikus vezetőt, Grősz József kalocsai érseket, és vette kezdetét egy több mint két tucat bírósági eljárást magába foglaló koncepciós persorozat, amely elsősorban a katolikus egyházat, a szerzetesrendeket és azok társadalmi hátterét érintette. Ezzel párhuzamosan azonban az ÁVH boszorkánykonyhájában leporolták a Ravasz László ellen eddig összegyűjtött terhelő anyagokat is, amelyek szükség esetén egy református per alapanyagát szolgáltathatták volna. A nagy református per azonban elmaradt. Az állampártnak ugyanis sokkal inkább az volt az érdeke, hogy a katolikus fekete reakció ellenében felmutathassa, hogy lám-lám, a reformátusokkal ki lehet egyezni.”

„Református reakció”

Az „oszd meg és uralkodj” taktikája 1945-től végigkísérte a kommunista párt egyházpolitikáját. „Míg a katolikus egyesületeket, például a KALOTot, illetve a cserkészetet már 1946ban feloszlatták, addig a protestáns egyesületek, mint a KIE, a Bethánia és az SDG csak 1950-ben kényszerültek arra, hogy feloszlassák önmagukat. 1946-ban a KIE akkori, reakciósnak bélyegzett vezetőit, többek között Pógyor Istvánt, „csak” internálták, a szervezet tovább működhetett egy, a párt számára megbízható kormánybiztos vezetésével. 1950-ben azonban, amikor a protestáns egyesületeket is megszűnésre ítélték, az egykori tagok minden találkozása, akár egy bibliakör is illegális összejövetelnek minősülhetett. Ezt a hátteret ismerve érthető, hogy a Grősz-per előkészítésével egy időben miért keltette fel az ÁVH érdeklődését az egykori KIE. 1951-ben le is tartóztatják az egyesület két egykori vezetőjét, Pógyor Istvánt és Teleki Lászlót, illetve Pógyor egy közeli barátját, Hartyányi Imrét, akinek akkor már álnéven kellett bujkálnia. Egészen abszurd, hogy Telekit néhány hónappal korábban telepítették ki a tiszasülyi állami gazdaság egyik melléképületébe, onnan kellett az ÁVH-nak titokban elrabolnia és letartóztatnia. Az ítélethirdetésre 1951. november 30-án került sor. A vád szerint Pógyor Istvánék az Európai Uniót akarták megvalósítani Magyarországon. A vizsgálati dossziét is ezen a néven vezették: „Európa Unió Illegális Összeesküvés”. Annyi igaz, hogy Pógyort valóban foglalkoztatta a kereszténydemokrata eszmeiségen nyugvó Európai Unió

Pógyor István

A Keresztyén Ifjúsági Egyesület székháza a Vas utcában. ideája, különösen a kommunizmus szellemi sivárságában. A kárpátaljai származású Pógyor – többek között – Trianon meghaladását is egy lelkileg egységes, keresztény Európa megszervezésében látta. Bizonyára gondolkodtak és beszélgettek erről, hiszen 1950-ben még sokan reménykedtek abban, hogy a kommunista rendszer átmeneti lesz. Keddenként valóban összegyűltek Pógyor lakásán, a KIE feloszlatása után is, bibliaórát tartottak és valószínűleg azt is latolgathatták, hogy kikkel lehet majd az országot demokratikus módon újjáépíteni. Mint minden hasonló beszélgetés, úgy a pártállam szemében ez is összeesküvésnek minősült.”

A menedék

A KIE-per vádlottait illetően fontos, hogy három világi személyről van szó, egyikük sem lelkész – hangsúlyozza a kutató. „A párt pontosan tudta, hogy az egyház nem csak lelkészekből áll, és azt is, hogy a református egyház társadalmi beágyazottsága egykori színes egyesületi élete miatt is különösen erős volt. A fiatal református értelmiség a két világháború között a népi mozgalom egyik legfontosabb bázisának számított, nem véletlen, hogy az ÁVH úgy tekintett a reformátusokra, mint ahová a nemzeti gondolkodás vissza tud húzódni. A Pógyor István elleni vádiratban az is szerepel, hogy tagja volt a Magyar Közösségnek, amely szerintük a református egyház keretei között szervezi újjá magát és élteti tovább a nacionalistának bélyegzett nemzeti értékrendet. A független nemzeti gondolkodást egyszer már lefejezték 1945 után, képviselői közül sokan épp a recski kényszermunkatáborban raboskodnak ekkor. Az ÁVH pontosan letapogatta, hogy a református egyház a maga tradícióiból adódóan sokaknak próbál szellemi menedéket nyújtani, a Ráday Gyűjtemény például Pap László idején Benda Kálmán és társai menedékhelye volt.”

A folytonosság

A KIE-per önmagán túlmutató jelentőségét az adja, hogy az eljárás során az ÁVH felépítette koncepciós rendszerben összefoglalták mindazt, amit bármikor, bármilyen református személyiséggel szemben vádként fel lehetett hozni. „Ha tetszik, kanonizálták, mit tekintenek református reakciónak. Az összeesküvőknek az ÁVH által összefércelt listájára szinte a teljes református elit felkerült, Pap Lászlótól Bereczky Albertig. Az, hogy a politikai rendőrség titkos nyilvántartása szerint valaki benne volt a KIE »államellenes összeesküvésében«, az az 1956-os megtorlásban, az 1961-es újabb egyházellenes persorozatban, sőt, még 1967-ben, a második KIE-per idején is terhelő adatnak minősülhetett. Úgy is, hogy az illető nem is tudott róla. Ez is azt mutatja, hogy nagy volt a kontinuitás a Rákosi- és a Kádár-rendszer között.”

Reszkető betűk egy iraton

A magyar történelem egyik legsötétebb időszakában azonban a krisztusi szeretet és áldozatvállalás világossága is felragyogott. Megrendítő példái ennek azok az esetek, amikor a presbitériumok kiálltak meghurcolt lelkészeik mellett. „Ráski András révaranyosi lelkészt például egy kémkedési koncepciós perbe keverik. Annyira abszurdak az ellene felhozott vádak, hogy az ügyész kijelenti, azok alapján nem tudja elkészíteni a vádiratot. Ezért az történik, ami ilyenkor szokott: Ráskit internálják, hiszen így mindenfajta bírósági eljárás nélkül tarthatják őrizetben. A lelkész a fogságban elhunyt, a családja a mai napig sem tudja, hol van eltemetve, csak feltételezhetjük, hogy a 301-es parcellában. Ez azért különösen megrendítő, mert nem valahol a szovjet gulágon veszett nyoma, hanem itt, Magyarországon. A kollégáim megtalálták azt a levelet, amit Ráski gyülekezetének presbiterei és az őt helyettesítő gyürei lelkipásztor, Kiss Pál írtak Szakasits Árpádnak, az Elnöki Tanács elnökének, hogy a lelkészük itt szolgál több mint húsz éve, jól ismerik, biztosak benne, hogy nem követett el semmit, ezért kérik, hogy mentsék föl. Az aláírásokon látszik, hogy a presbiterek igazi, reszke-

tő kezű parasztemberek, akik 1950ben, a legkeményebb padlássöprés és kulákosítás idején, az egzisztenciájukat és a szabadságukat kockáztatva álltak ki a lelkészükért.”

Kilencszáz gyülekezet kiállása

Ez a szolidaritás mutatkozott meg abban is, ahogy a gyülekezetek a forradalomra reagáltak. A többek között az 1948-as egyezményben foglaltak valódi megvalósítását célul kitűző ’56-os Református Megújulási Mozgalom gyülekezetekbe kiküldött körlevelére kilencszáz presbitérium névvel aláírt támogató nyilatkozata érkezett vissza, pedig a megtorlások miatt akkor már újra félelem járta át az országot. „A presbitereknek és lelkészeknek nagy szerepük volt abban is, hogy vidéken a forradalom napjaiban sikerült fenntartani a rendet, és túlnyomórészt sikerült megakadályozni vagy legalább mérsékelni a sokszor jogos indulatból fakadó, de törvénytelen önbíráskodást. Közülük többeket a megtorlás idején mégis internáltak vagy börtönbüntetésre ítéltek.” Az 1956 utáni megtorlás során több mint húszezer embert börtönöztek be, több tízezer embert internáltak, köztük jó néhány reformátust. Emellett számtalan családfenntartót máshová helyeztek, egyeseket pedig kivégeztek.

A református egyházzal szemben összességében mégis kevesebb büntetőeljárás folyt, mint például a katolikusok ellen, hiszen ahogy Ravasz László fogalmazott: az egyházat az egyházvezetés által akarták megtörni. A szolidaritási hálót a kádári megtorlás következtében fellépő bizalmatlansággal és a kényszerkollektivizálással valóban szét is szaggatták. A presbitériumok azonban mégiscsak demokratikusan szerveződő intézmények, helyi autonómiák, amelyek túlélték még a Rákosi-rendszert is – magyarázza a történész. „Mint ahogy az a gondolkodás is mindvégig megmaradt, hogy felelősséget viselünk a saját ügyeinkért, mi döntünk a magunk dolgában. Ezt a hozzáállást, méltóságot képviselte a református egyház a történelem legsötétebb óráiban. Gyönyörű Ravasz Lászlónak az a mondata, amely így foglalja össze a történteket: az élő gyülekezet elbírja a halott egyházat.”

Jakus Ágnes Képek: Füle Tamás, szentkut.hu