Felelősséggel tartozunk

A koronavírus-járvány elmúlt másfél évében számos lelkésznek kellett eligazítást nyújtania, miközben maga is átélte az új helyzet bizonytalanságát. Vezetőségi vitákról, szabadságról, felelősségről és az élet átértékeléséről beszélgettünk Szász Lajos budafoki református lelkésszel.

Sok döntést meg kellett hoznunk az elmúlt másfél évben, ami azzal is szembesített, hogy krízishelyzetben mi alapján hozunk döntéseket. Mit tapasztaltál gyülekezeti lelkészként, milyen szempontok váltak döntővé a budafoki református gyülekezet életében?

Eleinte nehéz volt megszokni az önkorlátozást, nálunk például tavaly tavasszal a gyülekezetben élénk eszmecsere alakult ki a maszkhasználat kapcsán. A védettségi igazolvány miatt azonban már nem kaptam annyi kérdést vagy ellenérzést kifejező véleményt, mint amikor arról volt szó, hogy a templomba csak maszkban lehet belépni. Valószínűleg egy év után a többség elfogadta, hogy bizonyos dolgokban önkorlátozásra szorulunk mások és a magunk biztonsága érdekében. Nem kértük el az ajtóban a védettségi igazolványt, azt viszont hirdettük és kértük, hogy csak az jöjjön be, aki vagy átesett a betegségen, vagy megkapta az oltást és erről szóló igazolással is rendelkezik. Nem kényszerítünk senkit, de ahhoz mérten fogalmaztuk meg a kérésünket, hogy a felelősséget közösségi szinten viseljük az óvatlanság következ-

ményeiért. És mivel ez így van, nem volt kérdés az sem, hogy az egyházközség által megválasztott presbitérium egyfajta kontrollt is gyakorolhat. Ezen kívül természetesen lehetőséget nyújtunk arra, hogy az emberek otthonról követhessék nyomon az istentiszteleteket.

A vezetőség egységes volt minden kérdésben?

A szabadság és a felelősség dimenzióiban beszéltük meg a járvány különböző szakaszaiban adódó kérdéseket. A nyitás és a zárás kérdésében adódott véleménykülönbség. Volt egy óvatosabb csoport, én inkább hozzájuk húztam, és volt egy bátrabb. Úgy éreztük, az egyházi vezetés 2020 tavaszán letette a presbitérium kezébe a döntési lehetőséget, aminek megvolt a maga előnye és hátránya is. Ezzel a szabadsággal nehéz akkor élni, amikor egy teljesen új helyzetben nincs feltétlen egység a véleményekben.

Te miért az óvatos irányt képviselted? Mi lett volna a legrosszabb forgatókönyv, amitől tartottál?

Az első pillanattól azt fogalmaztam meg, hogy nem szeretném a gyülekezet általam tisztelt és nagyra becsült idősebb tagjait eltemetni. Hála Istennek, erre nem is került sor. Volt nagyon fájdalmas veszteségünk, elhunyt Nagy Péter nyugdíjas lelkipásztorunk, de a gyülekezet magjához tartozók közül nem kellett többeket eltemetni. Úgy éreztem, hogy azokat is meg kell védenem, akik úgy vélik, nem szorulnak védelemre, nincsen veszély. És persze, az ő hozzáállásuk miatt másokat is. Ez nem mindig volt konfliktusmentes.

Eddig a gyülekezetvezetés praktikus oldaláról beszéltünk, de evezzünk kicsit a teológia mélyebb vizeire! Vannak, akik attól tartanak, hogy a közösség érdekében hozott járvány elleni intézkedések afelé mozdítják el a világot, hogy az egyén egyre inkább korlátok közé szorul, és bár élhet lelkiismereti szabadságával, mozgását feltételekhez kötik és ellenőrzik. A totális kontroll időszakát a Szentírás is előrevetíti, de vajon ez már valóban annak a folyamatnak a kezdete? Hogyan és mivel tud érvelni a gyanakvóknak?

Én ettől a kontrolltól nem félek. Egyrészt mert most is önkéntes az oltakozás. A veszélyhelyzetben lett volna joga és felhatalmazása is bizonyos értelemben a magyar kormánynak, hogy kötelezővé tegye az oltást. Nem állt szándékában. Másrészt, ma már az adatok kiszolgáltatása sokkal durvább méreteket ölt a Facebookon és egyáltalán az online térben, ráadásul önkéntesen. Elképesztő módon belelátok én is mások életébe, de aki ehhez ért, valószínűleg százszor jobban tudja monitorozni az embereket nálam. Ebben a kérdéskörben annyira kis szelet tehát az oltás felvétele! Egyébként történelmi távlatokban is az. Hadd hozzak egy példát! A 18. században II. József magyar király számos modernizációs rendeletet hozott, ezek közül az egyik az volt, hogy felmérték a birtokokat annak érdekében, hogy telekkönyveket lehessen kiállítani. Erre óriási nemzeti ellenállás bontakozott ki. Totális kontrolltól tartottak, ha már dokumentálják, hogy a földjük mettől meddig ér. Ma már ezt nem tartjuk veszélyesnek, épp ellenkezőleg: biztonságot ad, hogy nemcsak én meg a szomszédom tudjuk, hogy hol húzódik a határ, hanem a felettünk álló hatóság is.

Ez a rálátás azonban mindig csak utólag adatik meg. Egyelőre sok a bizonytalanság: különböző vírusvariánsok jelentek meg, nem tudjuk, pontosan meddig hatnak a beadott oltások, és hazánkban ahhoz még mindig sokan nem oltatták be magukat, hogy idejében elérjük a nyájimmunitást. Mindez melegágya az összeesküvés-elméleteknek, amelyekben mindig fellelhető egy-egy valóságdarabka. Lelkészként mivel tudja biztosítani a józan gondolkodás feltételeit?

Először is: tanítással. Annak tisztázásával például, hogy a kontroll, amire a Biblia utal, elsősorban szellemi és lelki kontroll, ez a valódi veszély. A összeesküvés-elméletek és a próféciák félreértelmezése azért dívik, mert tárgyiasítjuk azt, ami lelki és nem látható. A fenevad bélyegét mikrochipként értelmezzük, pedig elsősorban szellemi-lelki befolyást jelent. Annak az ellenszere pedig, hogy ez a totális kontroll beszippantson minket, a személyes, oda-vissza ható kapcsolat. Ebben az időszakban különösen nehéz volt, hogy elvesztettük azt a fajta közösségi életet, ahol a frontális tanítás mellett ezek-

ről a kérdésekről is lehetne beszélgetni. Prédikáció közben gyakran éreztem azt, amiről Pál apostol ír az egyik levelében, hogy milyen jó lenne, ha most ott lennék közöttetek, mert nem tudom, hogy elég kedvesen vagy túl keményen fogalmazok-e. A szeparáltságban nagyon sok keresztény elmagányosodott. Amit tanulságként magunkkal vihetünk, hogy amenynyire lehet, törekedjünk ezt a fajta kapcsolatot fenntartani, és éreztessük az emberekkel, hogy van választási lehetőségük, mert nagyon sokszor úgy érzik, hogy nincs. Az elmúlt egy évben is láttuk, hogy sok szellemi irányzat a legmélyebb szinten homogenitásra törekszik. Olyan erővel zúdul ránk sokszor ez a dömping, hogy sok keresztyénnek úgy tűnik, gyengén és hatástalanul cseng a mi szavunk.

Úgy gondolod, ha a keresztyén közösség megerősödik, akkor nagyobb hatást is tud kifejteni a világra?

Igen, méghozzá azáltal, hogy az egyének szilárdabb talajon állnak. Emellett biztosítva lenne a közösségi kontroll, amitől irtózunk a modern kereszténységben. Pedig az olyan mérce, amihez képest mindenki le tudja mérni az egyéni megítéléseit, mert a zsinórmérték Krisztus, az Ige. Ennek a számonkérhetőségnek a feltételeit közösségi szinten tudjuk megteremteni. A nyitást a presbitériumunk is így tudta megvitatni, nem én egyedül hoztam meg a döntést. Egyébként idősek és fiatalok egyaránt küszködnek ma már identitáskérdésekkel, és nem igazán látják, hogy a kérdéseiket hova hozhatnák.

Talán az sem véletlen, hogy most erősödtek fel bizonyos identitáskérdések, az idő alatt, amikor a személyesség háttérbe szorult. Ez is annak a jele, hogy ideológiai háború zajlik?

A keresztyének néha nem egyik vagy másik lövészárokban, hanem a senkiföldjén találják magukat, és két oldalról lőnek rájuk. Nekünk nem kell itt vagy ott lennünk. Ezek az összecsapások bizonyos értelemben a végidőket érintik, mert a teremtési rend által megszabott kérdéseket feszegetik, ami rémisztő. De ezek a kérdések még a keresztyén gyülekezeten belül is, akár a fiatalok között is olyan feszültségeket tudnak elszabadítani, hogy az néha a közösség rovására megy. Megrázó tapasztalat ez. Érzem, hogy a külső nyomás alól valahogy fel kellene szabadítani a fiatalokat, de az idősebbeket is. Lehet máshogy is egy keresztyén közösségen belül beszélni, kommunikálni, lehet kérdéseket feltenni. Legalábbis olyan légkört kialakítani, ahol ez lehetséges. Vannak, akik elmaradoznak a közösségből, mert más véleményt képvisel a másik. Nem tudnak közösséget vállalni azzal, aki mást képvisel – ez a legbrutálisabb.

Mi hiányzik ezeknek a fiataloknak? Mire vágynak, mitől félnek?

A közösségi média és hasonlók hatására az emberek eljutottak odáig, hogy csak akkor érzik magukat biztonságban, ha saját magukkal vagy csak a velük egyetértő emberekkel kommunikálnak. Olyan buborékban szeretnének létezni, ahol nem hallatszódnak az ő alapnarratíváikat megkérdőjelező hangok. Máskülönben annyira rosszul érzik magukat, hogy inkább kimenekülnének a világból. Ez számunkra azért problémás, mert a keresztyén hit, a tanítások, a prédikációk állandóan megkérdőjeleznek dolgokat az életükben. Rámutatnak a bűneinkre. Sokan pedig nem akarnak erről hallani, nem akarnak kérdésekkel szembesülni, nem akarják ezt a feszültséget átélni, amit persze a lelkésznek fel is kell oldani – én igyekszem mindig a feloldását is közölni. De így is már ott elveszítek igehallgatókat, hogy miért jön egyáltalán szóba, hogy vannak dolgok, amiben változnom, fejlődnöm kell, hogy bizonyos dolgokat el kell hagynom.

Úgy tűnik, a kereszténység nagy narratívája nem csupán ellensúlyoz valamit, hogy az igazságosztó szerepében tetszelegjen, hiszen sokkal tágabb perspektívát jelent, mint az ideológiai narratívák. Emiatt pedig nem várt válaszokat ad az embereknek, nem várt módon.

Valóban nem arról van szó, hogy vagyunk mi az egyik oldalon és beállunk a Biblia mellé, és onnan változásra hívjuk a másik oldalt. Isten Igéje mindannyiunkat változásra hív. Amiatt bomlanak fel közösségek, vagy távolodnak el emberek a kereszténységtől, mert nem tudunk ezzel mit kezdeni.

Milyen az, amikor tudunk vele mit kezdeni? Hogy lehet kibírni azt a rettenetet, amivel a Biblia szembesít?

Csak úgy, hogy a kegyelembe kapaszkodunk. A legfőbb üzenet mindig ez. Ám a kegyelem erőtlen, ha nincs ott az a rettenet, amit akkor érzünk, amikor belenézünk az Ige tükrébe. Miért beszéljünk a kegyelemről, ha nincsen bűn? De vajon hogy tudjuk ezt megtenni? – ez a nagy kérdés. Az ítélkezés a legnagyobb veszély. Az, hogy bemászunk az egyik vagy másik lövészárokba akár etikai kérdésekben, akár az identitásunkat, akár a politikai nézeteinket tekintve; rengeteg lövészárok van. Ez nem azt jelenti, hogy nincs igazság egy-egy kérdésben. De hogy nem feltétlen kell lőni a másikat, az biztos.

Az általad említett véleménybuborék és az ideológiai harc nemcsak egyéneket, hanem közösségeket is érint. Könnyen találhatja magát akár egy gyülekezet is abban a helyzetben, hogy nem Krisztus követése körül forog, ehelyett valamilyen ideológiai bástyával körbebástyázza magát akár még Isten elől vagy a saját lelkiismerete elől is. Az igehirdető lelkésznek is van felelőssége abban, hogy feltárja, mi történik, és merre tart az életünk.

Van felelősségünk, de egyre inkább azt érzem, hogy nem a nagy szavak, a nagy döntések szintjén, hanem ott, ahol arca van ezeknek a történeteknek. Ahol valakit nyakon tudok ragadni, ki tudom rángatni a lövészárkából, és oda tudom vinni a másikhoz, hogy azt mondjam: nézz szembe vele, nézd meg, hogy ki ez. Egészen más úgy háborúzni, hogy látod a másiknak az arcát. Egészen más hatása van az ember lelkére, ha úgy mész neki valakinek, hogy tudod, ki ő, mint ha megnyomsz egy gombot a számítógépeden, és ledobod az ideológiai bombát. A helyi közösségek tudnak abban segíteni, hogy arca legyen annak az ellenséggé degradált valakinek, akit mi tettünk ellenséggé. Arca legyen a szegényeknek, az elesetteknek, a hajléktalanoknak, és ne csupán hajléktalanügy vagy cigányügy legyen, bár fontos, hogy legyen az is egy magasabb szinten. De legyenek is cigányok a gyülekezetben, legyenek jobb- és baloldaliak! Lássák egymást! Isten nem arra hívott minket, hogy tegyük le a politikai meggyőződésünket a templomajtóban, hanem arra, hogy lássuk meg, hogy az is lehet keresztény, aki bizonyos kérdésekben mást gondol. A bizonyoson is van hangsúly, mert nem azt mondom, hogy bárki bármit képviselhet, és csak az a lényeg, hogy együtt legyünk, de vannak kérdések, amelyekben meg lehet hagyni a szabadságot. Ezért nem mondtuk mi sem azt senkire, hogy ti rossz keresztények vagytok, ha nem vállaljátok maszkban vagy védettségi igazolvánnyal a templomba járást. Nem szabad mindenből üdvösségkérdést csinálni, alapvető teológiai kérdésekben viszont meg kell húzni a határokat.

Az elmúlt időszakban sokan ráébredtünk arra, mennyire törékeny és rövid az élet, ennek hatására pedig változnak a prioritásaink. A te életedben változott valami?

Óriási kérdés egy gyülekezeti lelkész életében, hogy tud-e nemeket mondani azért, hogy a saját családjával legyen. Sok szempontból segítségünkre volt ez az időszak, mert bizonyos feladatok kényszerűségből lemorzsolódtak, miközben kiderült, hogy a gyülekezet élete ezek nélkül is megy tovább. Így pedig többet lehetett a családra koncentrálni. Komolyan kell vennünk, hogy elsősorban a családunkhoz, a hozzánk legközelebb állókhoz hívott el Krisztus, és csak ezután jön az összes többi, egyre táguló kör. Ezt a gyülekezeteinkkel is meg kell értetni, mert sokan élnek abban a romboló hazugságban, hogy a sok szempontból látványosabb munkának teret adó körök fontosabbak, mint a legszűkebb.

Egy pusztító világjárvány árnyékában szembesülhettünk azzal is, vajon hogyan végezzük a ránk bízott missziót. Hirdetjük-e az evangéliumot a kórházi ágyak mellett, a gyászolók kezét fogva, a magányosoknak vagy a türelmetleneknek?

Valóban máshová kerültek a hangsúlyok. Túl azon, hogy mi megmaradunk-e, vagy hogy a templomunk még száz év múlva is állni fog-e, küldetésünk van az emberek felé. Konkrét szolgálatok, csoportok, ügyek vannak, amiket viszünk, görgetünk magukkal, csináljuk, mert már régóta csináltuk és csinálni kell, és megszokás. És kőkeményen azt kell mondani, hogy nem lehet, ha máshová hív Isten. Ilyen szempontból is tanulságos volt ez az időszak, hogy le kellett állni, és egész mással kellett foglalkozni. A puszta lét kérdése gyakrabban vetődött fel az elmúlt időszakban. Most sokakat megérintett ez a fájdalom, a gyásznak, az ember törékenységének a húsba vágó valósága. Nemcsak a templom falain belül, hanem kifelé is hirdetni kell az evangéliumot. A törékenységet felvállalva, megélve fel kell mutatnunk az örökkévalóság tökéletességét. Oda összpontosítva a figyelmünket, ahol igazán felelősséggel tartozunk ahelyett, hogy azzal törődnénk, ami nem is olyan fontos.

Jakus Ágnes Kép: Füle Tamás