HITÉLET
FOGJUNK VISSZA A HAJSZÁBÓL!
EGYRE NEHEZEBB VOLT BEMENNI AZ ÜRES TEMPLOMBA Ferenc pápa március 27-én este imát vezetett a Szent Péter-bazilika bejárata előtt a világméretű koronavírus-járvány idején Isten irgalmába ajánlva Róma városát és az egész emberiséget. Az idős egyházfő saját segítőitől is távol, magányában emelte magasra az Oltáriszentséget, üvegfalon keresztül adott áldást a világra az esőáztatta, üresen kongó Szent Péter térre.
ZAHAR BÉLA
Akik mindezt a tévék képernyőjén láthatták, számukra megrendítő, egyben felemelő volt ez az óra. Aztán mindenhol bezártak a templomok, a papok, lelkészek mintegy három hónapig hívek nélküli üres templomokban mutatták be szentmiséjüket. A hívek már várták, s a televízón, rádión keresztül lehettek gyakori részesei az ünnepi liturgiáknak, láthattak lelket erősítő, a félelem idején is bátorítást nyújtó, lelket erősítő vallási műsorokat a Duna tévé és a történelmi egyházak vezetői, képviselői példás összefogásával. Vajon hogyan élték meg a papok, a lelkészek a híveik teljes hiányát a pandémia idején? Egy katolikus pap és egy református lelkésznő megrendítő őszinteséggel vallanak erről. Zahar Béla esperes, plébános: – A szentatya március végi imáját, könyörgését az emberiségért a bajban én is láttam, valóban igen megrendítő volt. Homíliájában Szent Márk evangéliumából idézett: most, amikor a háborgó tengeren hajózunk, tehozzád esdeklünk, „Kelj fel, Urunk!” Segíts, mert félünk, hogy elveszünk, s valóban, ez a félelem mindvégig ott élt a ma élők szívében, a szívünkben, áthatotta hétköznapjainkat, de egyben bennünk élt az összefogás reménye is. Szinte egyik napról a másikra elnéptelenedett a város, szinte megállt az élet. Jel volt ez arra, ahogy eddig zajlott az élet, tovább már ilyen formán nem mehet. A húsvétra való készületet több imával, a szeretet, a türelem gyakorlásával, egymás
elviselésével kellett eltölteni a családoknak. Többet lehetett egymással, a gyerekekkel foglalkozni. Személyes jelenlét nélkül a televízió képernyőjén keresztül lehetett bekapcsolódni a liturgiába. Ez az új helyzet számomra a rám bízottakért való több és alaposabb imádságban valósult meg. Pásztó két templomában végeztem a rózsafűzért, keresztutat, zsolozsmát a hívekért és engesztelésként. Az országos Mária légió csütörtök esténkénti engesztelő szentmiséjét a templomban zárt ajtók mellett végeztem, de tudtam, erőt adott, hogy a légió tagja szerte az országban abban az órában velem imádkoztak. A vasárnapi szentmiséket, valamint a húsvéti szertartásokat is hívek nélkül, zárt ajtók mögött tartottam. Úgy éreztem, mintha az őskeresztény korban lennénk. Azonban Isten segítségét, áldását kérni bárhol lehet, nagy tömeg nem mindig kapcsolódik ehhez… Számomra megrendítő, szép élmény volt, s melyet az interneten is láthattak, amikor a Szent Lőrinc templom tornyának erkélyéről adtam szentségi áldást Pásztó város lakóira és a környéken élő hívekre. Miseközvetítéseket templomunkból nem végeztünk, mert igen lehangolónak tűnt számomra az üres templomban való liturgia. A másik fontos szempont, hogy a televízióban, rádióban az ökumené jegyében rendszeres miseközvetítések voltak, így a híveink, s más felekezetek számára is volt lelki segítség. Lelki beszélgetéseket telefonon keresztül végeztem. Pár beteget felkészíthettem az Úrral való találkozásra, elkísértem őket utolsó útjukra a temetőbe. Ez a nehéz időszak számomra arra is rámutatott, hogy az idő és történelem ura az Isten. Fogjuk vissza magunkat a nagy pörgésből, a pénz és az élvezetek hajszolásából! Adjuk meg Istennek, ami kijár neki: az imádatot, szeretetet és jóságot, S ha így teszünk, akkor annak áldásait az egymás iránti kapcsolatink minőségében tapasztalhatjuk igazán. Németh Judit salgótarjáni református lelkész: – Lelkipásztori feladataim mindegyike személyes kapcsolatot kíván. Istentiszteleten az üzenet a hallott szavakon át jut el a szívekig. Ahogy Pál apostol mondja: tetszett az Istennek, hogy az igehirdetés által üdvözítse a híveket. Bibliaórákon együtt keressük Isten igéjének üzenetét. A tanítás is személyességet kíván. Temetésen nagyon nehéz volt megállni a koporsó mellett úgy, hogy még egy kézfogással sem fejezhettem
NÉMETH JUDIT
ki együttérzésemet. Lelki gondozásra is csak arctalanul, telefonon adatott lehetőség. Soha nem gondoltam volna, hogy megtörténhet szolgálatom alatt, hogy el leszek vágva a hívektől, hogy nem látogathatom meg őket otthonaikban. Az elképzelhetetlen volt, hogy eljön a vasárnap 10 óra, és a templom zárva marad, nem nyithatom ki kapuit a gyülekezetem tagjai előtt. A bezártság első hetei mozgalmasan teltek. Értesíteni kellett a gyülekezet a változásról, magányosan élő idős testvéreinknek megvásárolni a tartalékot, gyógyszert, élelmiszert. Meg kellett oldani, hogyan tudjuk eljuttatni az igehirdetést minél több otthonba. Akinek nem volt internetes hozzáférése, a rádió, televízió közvetítéseit hallgathatta. A legnehezebben húsvétra készültünk, s köszönet a városi televíziónak, hogy lehetővé tette, hogy a nagyobb felekezetek templomaiból minden Salgótarjánihoz eljusson a feltámadás örömhíre. Mások voltak a vasárnapok számomra is, hiszen hét közben felvettük a vasárnapi istentiszteletet, így a legtöbb vasárnapon 3–4 templomba is „ellátogattam” – meghallgattam volt diáktársakat, fiatal kollégákat. Sokan, akik már nem laknak a városban, reagáltak az igehirdetésekre, meghallgatták, örültek neki. Ahogy múltak a hetek, egyre nehezebb volt bemenni az üres templomba, s odaképzelni a padokba a megszokott arcokat. Visszatekintve, azt kívánom, hogy mindan�nyian készítsünk számvetést, s tanuljunk belőle: hogy sokkal kevesebb időt is elég az üzletekben tölteni, s nem kell roskadásig rakni mintegy „hivalkodóan” bevásárlókocsijainkat. S maradjon az is örök tanulság, hogy milyen fontos szeretteink közelsége és kapcsolataink. Kívánom, hogy ne térjen vissza újabb hullámban a vírus, hogy nyitott szívvel, befogadó lélekkel újra egymás közelségében éljünk a megszokott emberi módon, a „három lépés távolsága” helyett. Szabó Gy. Sándor 2020 / 2
TARJÁNI VÁROSLAKÓ MAGAZIN
9
