ONLINE TANÍTÁS

AKIKRE RÁRÚGTA A JÖVŐ AZ AJTÓT

DIGITÁLIS OKTATÁS A JÁRVÁNYÜGYI VESZÉLYHELYZETBEN

Amikor ezek a sorok papírra kerülnek, már a jövő tanév elkezdésének lehetőségeiről szólnak a híradások. Tombol a nyár, szünet van, Ady szóhasználatával a szabad mellű örömök ideje. Az osztályozó értekezleteket megtartották rég az iskolákban; kiderült, hogy az átlagnál kevesebb a bukás, sőt minden túlfűtött érzelmi megnyilvánulás és politikai hangulathullámzás ellenére sikeresen és eredményesen lezajlottak az érettségik, és az egyetemek-főiskolák leendő első évesei már a kellő körültekintés mellett megszervezett gólyatáborokban növesztik szárnytollaikat…

 A ZOOM PROGRAM ONLINE OKTATÁSHOZ

A tanév szorgalmi időszaka lezárult. Az év végi értekezletek amellett, hogy véglegesítették egy-egy tanuló végleges tanulmányi eredményeit, magatartásának és szorgalmának értékelését, három hónap után lehetőséget adtak a pedagógusoknak arra, hogy közösségként beszéljék meg, mi történt velük, velünk március közepe óta. Reméljük, hogy ez és a nyár jelentette másfél hónapos haladék elég arra, hogy, ha muszáj, ez a kéretlenül életünkbe robbanó digitális jövő-jelen már kevesebb feszültséggel és több sikerrel történjen meg velünk. Talán mindenki emlékszik arra a hétvégére... A járvány már érezhetően felütötte fejét hazánkban is, Észak-Olaszországban elképesztő számban hullottak az idősek, a szomszédos Ausztriában is elindult a fokozott védekezés a romló közegészségügyi adatok láttán. Világos volt, hogy előbbutóbb a pandémiás helyzetre a magyar állam szerveinek is reagálniuk kell, erre már egyre erősödő társadalmi igény is volt, de konkrét lépéseket még nem lehetett tudni. Jellemző a helyzet óráról órára történő változására, hogy a hét közepén a miniszterelnök azt nyilatkozta, nem látja szükségét, és talán nem is tartja elképzelhetőnek az iskolák bezárását, péntek délutánra mégis kijött az a kormányhatározat, mely „A koronavírus miatti új munkarend bevezetéséről a köznevelési és szakképzési intézményekben” címet viselte, és az iskolákban a tantermen kívüli, digitális munkarend bevezetéséről döntött. Mivel a kormánynak a köznevelési szférából közvetlenül az általános és középiskolákra van fenntartóként ráhatása, így a döntés a zömében önkormányzati fenntartású óvodákat nem érintette, s nem terjedt ki a pedagógiai szakszolgálati és a pedagógiai-szakmai szolgáltatást nyújtó intézményekre sem, ami ezek sajátos helyzetét ismerve érthető is. A határozat szerint 2020. március 16. napjától az oktató-nevelő munkát tantermen kívüli, digitális munkarendben kellett megszervezni. Mivel eddig erre a magyar köznevelés történetében nem volt példa, a kormány igyekezett elmagyarázni, hogy az intézkedés révén nem rendkívüli szünet következik, az „csupán” az oktatás módjának megváltoztatását célozza, és ezzel továbbra is biztosítja a tanulók számára a tanulás alaptörvényben rögzített lehetőségét. A megváltozott körülményekhez az iskoláknak és a pedagógusoknak is alkalmazkodniuk kellett. E sorok írója 1988-tól ismeri belülről az oktatás világát, felesége hosszú ideje intézményvezető, ezzel együtt a hír hallatán hosszú percekig töprengett azon az aranyszájú riporter szavaival élve, hogy akkor ezt így hogy. Éppen négy napja tartózkodtunk külföldön, egyetemista lányunk az indulás előtt még azon mérgelődött, jó-jó, hogy eljön velünk, de hazaérve egy hónapig nem találkozhat a többiekkel, mert közölték vele, hogy az út után két hét „önkéntes” karantén várja, utána meg jön a tavaszi szünet. A hír hallatán egyedül ő örült, mert ezek szerint senki nem járhat be, így ő sem marad le (valami félreértés okán ő úgy gondolkodik, hogy az egyetemet a rendelkezésre álló minimálisan szükséges idő alatt kell elvégezni, nem 10–12 év alatt). Az egyetemek a szünetek átcsoportosításával kaptak egy hét felkészülési időt az átállásra, ami szakmailag indokolható. Különösen az általános iskolák napközbeni gyermekfelügyeleti funkciója miatt furcsa is volt, hogy a köznevelés intézményei ezzel a lehetőséggel nem élhettek. Olvastuk tehát a hírt, aztán csak néztünk egymásra, mint a legtanácstalanabb rovarok, tudják, a mi tévő legyek. Gyors telefon haza a vezetőtársaknak, hogy mit tudnak helyben, de ők sem voltak tájékozottabbak, így abban maradtunk, hogy másnapra elkészítünk a szülők és tanulók számára egy tájékoztató szöveget, amelyet kiteszünk az intézmény honlapjára, az intézményegység-vezetők pedig kinyomtatva hétfőn reggel hét óráig kirakják a bejárati ajtókra, ha esetleg valaki nem értesült volna róla, hogy mi a helyzet, és hozta volna a gyereket. Ez meg is történt, de mindez a dolognak a legkönnyebb része volt. De mi fán terem a digitális oktatás? És hogyan kerül ez egy hét vége alatt bevezetésre? Be kell, hogy valljam, először annyira abszurdnak, sőt szürreálisnak tűnt mindez, hogy azt tanácsoltam a kétségbeesés szélére sodródó intézményvezető feleségemnek: amit megtehet, annyit tegyen meg, de azt senki nem várhatja el, és nem is fogja elvárni, hogy 16-án hétfőtől ez a digitális munkarend ténylegesen működjön. Hétfőn a megszervezése indulhat el, de azt el kell mindenképpen kezdeni. A kétségbeesés hosszú perceit éppen ezért hamar felváltotta a kihívásnak való megfelelni akarás szakasza. Mivel néhány módszertani útmutatótól eltekintve szabad kezet kaptak az iskolák a helyi digitális tanrend kialakításában, ez a sok munka mellett azzal is kecsegtetett, hogy valami egyedi, jó megoldást találjon ki minden intézmény, amely a későbbiekben is használható. Aztán, hogy ez sikerült-e, nyilván mérik majd az illetékesek. És, hogy ez a mérés objektív és használható tényeken nyugszik, és helyes értékelésre vezet az illetékes döntéshozók részéről, már sok mindenen múlik, kezdve az értékelő hitelességétől, elfogadottságától az egyéni tapasztalatokon át a politikai beállítódásig, mert azt senki sem gondolhatja, hogy éppen ez a terület lesz mentes 2020 Magyarországán a politikai attitűdöktől. A mindig, minden helyzetben idézhető A tanú című filmből bevillannak az egyik börtönjelenetből a püspök szavai: Minden politika, fiam! Az érintetteknek, pedagógusoknak, tanulóknak, szülőknek biztosan van már kialakult véleményük, általánosítani azonban éppen amiatt, hogy szinte iskolánként másként valósult meg a digitális munkarend, sőt, iskolán belül szinte tanáronként és tantárgyanként eltérő megoldásokkal találkozhattak a tanulók és szülők, torzítás nélkül nem lehet.

Itt, nekünk arra van lehetőségünk, hogy egy városkörnyéki általános iskolával és kiterjedt alapfokú művészeti iskolai hálózattal rendelkező intézmény tapasztalatait foglaljuk össze, és tegyünk ezután némi kitekintést. Kezdjük a digitális tanrendre átállás lépéseivel. Az új tanrend péntek esti kihirdetése után az intézményvezető átgondolva a lehetőségeket és szükség szerint megteendő lépéseket, egy főigazgatói utasításban (tudom, kicsit katonás a szó, de a munkajogban így szerepel) igazította el az általános iskola és az alapfokú művészeti iskola vezetőjét az első hét teendőit illetően. Az, hogy ez az utasítás 1600 km-el távolabb, egy csodás szigeten álló apartmanszálló egyik szobájában született meg, és indult el a címzettekhez, talán még illeszkedik is a kor és e rendkívüli helyzet kihívásaihoz és lehetőségeihez. Első lépés, hogy az osztályfőnökök vegyék fel a tanulókkal a kapcsolatot az iskola számára megadott elérhetőségeken. Mivel mobiltelefonja gyakorlatilag mindenkinek van, ez nem jelenthet problémát. Sok osztálynak van saját közösségi oldala, használják azt is, ha még nincs, most gyorsan csináljanak egyet. Ugyanez a feladat a művészeti iskolában az egyéni zenész, illetve csoportos tanszakok esetében. A lényeg, egy tanuló és szülő se legyen magára hagyva. A következő lépés, hogy fel kell mérni a készleteket, azaz melyik tanuló milyen csatornán elérhető. Van-e számítógépe, amelynek van kép- és hangkapcsolata, laptopja vagy tabletje (ezek alapból rendelkeznek ezekkel a képességekkel). Ha igen, van-e szélessávú internetelérése. Ezzel párhuzamosan fel kell mérni az iskolai mobil számítástechnikai eszközöket, hogy annak a tanulónak, akinek nincs megfelelő gépe, tudjanak biztosítani. Persze arról sem szabad megfeledkezni, hogy szigorú szabályok betartásával, de a felügyeletet otthon megoldani képtelen szülőknek biztosítani kell a lehetőséget, hogy munkanapokon a gyerekeket behozhassák. Az ügyeletet meg kell szervezni, de ebbe nem oszthatók be a nyugdíjas és egyéb veszélyeztetetti csoportba tartozó kollégák. És, ha mindez megvolt, akkor jöhet a tartalmi megvalósítás. Nem tudom, de valószínűnek tartom, hogy az eddigi lépéseket valamennyi iskolában megtették, hiszen ezek kellettek ahhoz, hogy egyáltalán meginduljon az elektronikus csatornán az interakció. Erről viszont nem lehet sommás véleményt alkotni úgy, hogy az igaz legyen, s ne legyen szülő vagy tanuló, aki azt mondja rá, de ez nem is úgy volt. Lehet statisztikai adatokat sorolni, de azok nem fogják megmutatni a lényeget, hogy milyen sikeres volt a digitális oktatás, egyáltalán sikeres volt-e, s ilyen előzmények után és körülmények között volt-e esélye annak, hogy sikeres legyen. Valami történt, az bizonyos, sőt az is biztos, hogy szinte intézményenként más-más módon oldották meg ugyanazt a feladatot. A megoldás pedig nagyban függött az intézmény vezetése, pedagógusai, tanulói és nagyon hangsúlyosan a szülői oldal együttműködésén, ezen belül is az intézményi működési dokumentumokban leírtakon túli, rejtett erővonalak által meghatározott összjátékon. Mert hiába az intézményvezetői szándék, ha a pedagógusok akár egy része vagy képességbeli akadályok, a tagadhatatlanul meglévő kiégés következtében előállt fásultság, vagy éppen az otthoni problémák (melyeket talán éppen az otthoni munkarend, a gyerekekkel való folyamatos öszszezártság okozott) miatt nem volt képes a feladatokat az optimális módon teljesíteni. És hiába volt esetleg a pedagógusi innováció, ha az a szülők többségének akaratán megtört. Mert ez is megtörtént. Szintén saját tapasztalat már korábbról, hogy éppen a legnépszerűbb, helyben a legmagasabb szintű oktatást nyújtó intézmények a leginkább kiszolgáltatottjai a szülői akaratnak, vágyaknak, legyen szó általános iskoláról vagy gimnáziumról. Sokan azt gondolják, hogy az iskolát az igazgató vezeti, esetleg a fenntartó mondja meg az irányt. Ami a kereteket illeti, a külső megjelenést, a kapcsolatokat, arra nézve ez igaz is, de a mindennapokban, a már említett kvázi elit intézmények esetében a szülők egyetértése nélkül, különösen annak ellenére már nem tud lépni az iskolavezetés. Már, ha lépni akar. Mert ez is függ az igazgató személyétől, attitűdjeitől, diszpozíciójától, akaratérvényesítésre való elhatározottságától és képességétől. Szóval, bonyolult ez a kérdés, és igazi válaszok csak helyben, helyi viszonyok között léteznek. Volt olyan intézmény, ahol folyamatosan mentek az online órák, a tanulók bejelentkeztek, látták-hallották egymást, időkorlátos online dolgozatokat írtak. Volt, ahol ez nem történt meg, géppel beolvasott szövegeket, feladatokat küldtek ki a tanárok, amire hasonló válaszokat vártak. Talán ez a megvalósítás két szélsőértéke. Ami közte van az az inkább több mint kevesebb munka, az innovációs készség, és az ezeket kísérő felemelő vagy lesújtó, vidám és fájdalmas pillanatok sokasága, a szubjektív érzések világa. Ami megmarad, ahogy feleségem elvonul az étkező sarkába a tablettel, én próbálok csendben tenni-venni, miközben hallom a tanításnál használt hanghordozását, a gyerekek lelkes vagy éppen vonakodó válaszait. Nézem a tánctanár kolléga oktatóteremként használt garázsát, ahonnan a második alkalomra (egy-két megjegyzés nyomán) már eltüntette a kacatokat, és ahol a párjával bemutatják, majd gyakorolják a lépéseket, miközben magyaráz, és ezt az egészet egy plafonra rögzített kamera veszi. Látom egyetemista lányomat, aki a kanapé sarkán angolul vizsgázik az egyik tárgyból, majd mosolyogva közli, hogy ez is sikerült. És nem látom, de tudok azokról is, akik kölcsönkapott, kicsit már kopott okostelefonokon próbálják teljesíteni az együtt tanulás kihívásait, s azokról is – és azért ez az kisebbség –, akik a három hónap alatt az iskolával való gyenge kapcsolataikon is tovább lazítottak. Az biztos, hogy ez nem az iskolán múlott, a legtöbb helyen mindent elkövettek annak érdekében, hogy az eszköz hiánya ne jelentse az együttműködésből való kirekesztést. E furcsa nyár közepén egy területről állíthatjuk, hogy biztosan nyomokat hagyott rajta ez a három hónap, és ez a jellemformálás, s ha belegondolunk, hogy az iskola egyformán a nevelés és oktatás terepe, ez sem kevés. Azt biztosan nem akartuk, hogy ilyen módon, de sokat megtudtunk magunkról, munkatársainkról, családunkról, a minket körülvevő emberekről, akik közül többeket korábban barátként azonosítottunk, vagy nem, de most lettek azok, vagy éppen egyesek barát státusza változott a semlegesség irányába. Belekóstoltunk a jövőbe, kénytelen-kelletlen, bizonyára kissé sután, de biztos, hogy az életünk valamerre erre fog haladni. Még ki sem kecmeregtünk belőle, így nehéz a tapasztalatokat összegezni, tanulni mindabból, mi történt és még történik, de tanulnunk kell, és vizsgáznunk kell, és még a sikeres vizsgát is lehet, hogy meg kell ismételnünk. Paróczai Csaba