BECSÜLJÜK, AMINK VAN

Ez nem AZ a tavasz és nyár, amire az év elején készültem. Innentől kezdve semmi sem olyan, mint ahogy megszokhattuk. Ami eddig mindennapos volt, az mára már szokatlanná vált. A mindennapi ritmus felborult, és a félelem elnyomta az emberiség egy részét. Úgy tűnik, a tervek jócskán egy „kis” szünetet tartanak. Egy dolog képes volt mindent megmozdítani. Olyan valami kelt életre, amiről még hallani se akartunk, amibe bele se gondoltunk. Jött egy világjárvány, amely megbolygatta a nagyvállalatokat, amely miatt rengeteg ember elveszítette a munkahelyét. Melynél a bántalmazott gyermekek vagy felnőttek azokkal élnek együtt, akik miatt minden egyes nap a párnájukba préselik esténként az arcukat, és hajnalig sírnak, s magukban segítségért kiáltva reszketnek. Rájuk ki gondol? Akik az iskolában vagy a munkahelyen érezhetik magukat biztonságban. Ki figyel azokra? Annyira felhalmozódtak az önsajnálatok, hogy észre se vesszük a másikat. Még mindig… A tanulás a távoktatásban pedig csak halmozódik. Alig nyúlnak az anyaghoz a diákok, hiszen miért is kéne? Egy negyvenöt perces órában tudtunkkal – mert én is tanuló vagyok – nem 13 feladatot oldunk meg. Egy dolgozatnál sokszor kevesebb időt adnak, mint amennyi szükséges lenne. És rengeteg, de rengeteg probléma van a tanulással kapcsolatban, ám bizonyára a tanároknak se ez a legkedveltebb tanítási módszerük. Elmaradtak a barátokkal a közös programok, más néven a bandázás, a szakkörök, az edzések, a különórák és minden ehhez hasonló, eddig élénken élő, természetes dolgaink halványulni kezdtek. Helyesebben egy mosolygós hangulatjel került oda egy „majd máskor” felirattal. Nagyon sokan egyedül maradtak kismillió problémában, mint például a nyomasztó magányban… És olyan megjegyzéseket dobunk a másik orra elé, amit bizonyára nem is tudunk, mi miatt tesszük; „csak úgy”. Bárcsak járna minden emberhez egy előzetes, igaz? Viszont az is csak a legjobb részeket mutatná be, nemde bár? Egy olyan világban élünk, ami mindent lát, hall, érzékel, de mi mégis vakok, süketek és érzéktelenek vagyunk; ami mindent tud rólunk, ennek ellenére mégsem ismerjük a másikat; ahol bárhol lehetsz, de mégsem ott vagy. Mikor is bárki lehetsz, ámde nem vagy önmagad. Ami egyre több védelmet nyújt, ám minden lépcsőzetesen veszélyesebb. Mégis, mi ez az egész? Figyelnek és nyomon tudnak követni. Ezért sokan azt hiszik, hogy „ismernek”. A helyzet nagyon is egyszerű: ha sok képet teszel ki magadról, akkor figyelemhiányos, valamint önbizalomhiányos vagy, ha az ellentétjét műveled, akkor mégis, hol élsz, barlangban? Senki se tudja, miszerint a legmosolygósabb, legtöbben kedvelt kiposztolt „alkotásod” után meddig sírtál, vagy, hogy milyen a valódi családi háttered. Arról sincs másnak fogalma, miképpen a tizenakárhány megjelölt ember a fotódon, azok valójában a legjobb barátaid-e, mint ahogy te azt kiírtad. Nem, nem azok. Mikor valami bajod volt, akkor azt te megosztottad velük, ott voltak, amikor neked szükséged volt rájuk? A szobádban vagy, az ágyon fekve reszketve a félelemtől, pedig egy „szabad” világban élünk, ám most mégis ott tart az a négy fal. Se jobbra, se balra! A karantén pedig az itt leírtakat még jobban megerősíti. Fiatal vagy, meg kéne ismerned önmagad, habár úgy nehéz, ha egy álarcot húzol fel nap, mint nap. Itt az idő a változáshoz. Te tudod, miképpen, mi történik odabent, a szívedben, nem tudnak zavarni ebben külső emberek. Zárd ki a világot, ne érdekeljenek a trendek, az elvárások, amik behatárolják, hogy te milyen ember vagy. Hunyd le a szemed, és találd meg a sötét foltban a fényt, ami valóban Te vagy. Mikor ez a járvány elveszíti a hangját, mégis, mi lesz? Vajon átrendezőzik bennünk valami? Lesz értékrendi változás? Egyáltalán ez még valami jót is hozhat magával? Hogy lesz minden olyan, mint régen? Sehogy. A múlt, az a pillanat, ami egy másodperccel ezelőtt még fájt, de már hiányzik, hiszen a békésnek tűnő jövő, ami immár jelen, az sokkal katasztrofálisabb, mint a gondolatainkban. A hónapok óta üresen álló kávézók talán megtelnek majd ismételten barátokkal? Ismét tele lesz a kocsma az öreg ivós cimborákkal? A haverok újból eljárnak majd bulikba? Vagy akkor is mindenki otthon fogja nyomogatni az okoseszközét, miközben amiatt nyafog, miképpen nincsenek barátai? Remélem, innentől kezdve egymást és a természetet is értékelni fogjuk. Becsüljük meg azt, amink van, mert ha folyton a ragyogásra összpontosítunk, akkor nem tudjuk majd tudomásul venni a belőlünk áradó fényt. Csillogunk, akkor ennél miért is kell több? A maradandó bezártság a pánikot és az őrültek házát hozza magával, ami vélhetőleg egy jó pár tagnál már nemcsak a levegőben imbolygó fogalom, hanem a mindennapokkal járó „szokásforma”. Számomra mégiscsak mást jelent. Elkezdtem ezt az egyhangúságot másképpen megközelíteni. Próbáltam olyan dolgokra időt fordítani, amikre eddig esetleg nem lehetett alkalmam, bár legbelül mind ez ideig a hiányát éreztem. Hirtelen felindulásból belemélyedtem több dologba is, például novellaíró pályázatok után kutatattam, ami számomra teljesen meglepő volt. Egy lány voltam ez ideig, aki a háttérben csücsült, de ez az idő megmutatta azt, hogy voltaképpen nincs értelme a sötétben bujkálni. Ha valamit szeret az ember, akkor azért megéri harcolni. Jöjjön ezután kritika kritika hegyén-hátán. Mégiscsak ez épít, nem? Megtanultam, mennyi minden összefüggésben van az életünkben. Egyetlen másodperc is nagy hatással van ránk, gondoljunk ilyenkor egy balesetre. Ugye, egy „hajszálon” múlt az élete annak az embernek, ha a másik nem időben fékezett volna le. Minden okkal történik, és amennyiben egy STOP gomb egy nap több ember – ez esetben milliárdokról van szó – életét is megváltoztatja, annak bizony oka van. A Föld figyelmeztet valamire. Gondolom, már ideje lenne kinyitni a szemünket és egy pillanatra eltekinteni a virtuális „tökéletes” világtól az igazira, a haldoklóra. Ez volt AZ a tavasz, amit álmodni se mertem volna. Ám, ha majd idősebb leszek, akkor lesz. egy olyan történetem, amit majd nem kell az utódaimnak megtanulniuk történelemből, mert kisujjból fogják tudni ezt a sztorit, hiszen ha kitartásról lenne szó, csak forgatni fogják a szemüket a „már megint kezdi” tekintettel. Ebben az évszakban egy másik világot éltünk, amit remélhetőleg a gyermekeink, unokáink nem fognak megtapasztalni. Gyetvai Jázmin