MENEKÜLÉS A PARADICSOMBÓL

KILENC HELYETT HAT NAP MALLORCÁN (RÉSZLETEK)

 „... KIKI NYUGALOMBA!”

MÁRCIUS 10., KEDD:

Hét óra húsz. Leszálltunk. Meleg, párás este van, a kijelző szerint 16 fok. Mikor reggel otthonról elindultunk, még a bottal feltörtem a kutya ivótáljában a jeget. Mintha nem is lenne igaz. Még nincs teljesen sötét, amikor kiérünk a reptér előtti parkolóba, ahol nagylányunk férje vár, ő fogja a bérelt autót vezetni. Azt mondja, hogy amióta tegnapelőtt megjöttek, ilyen meleg van, a szállodában fürdenek az angolok a medencében. Nekem is megképződik a látvány, ahogyan pólóban ugrálnak a vízbe, a napozóágyak mellett ott sorakoznak a sörök. Fél kilenc. Már itt ülünk a gyerekek apartmanjában, miután ledobtuk a cuccunkat a miénkben, Anna feltálalja a vacsorát, de előtte még megy egy kör Torres. A diós utóíz is megjön – tényleg itt vagyunk. Éjfél körül kerülünk ágyba, lefekvés előtt még kimegyek az erkélyre, élvezem a meleg szelet, amely susogtatja a pálmák lombját, a bár felől még élénk zajok jönnek, de amúgy csend van. Jófajta, belső, megnyugtató csend. Még vissza-visszagondolok, de már az előttünk álló napok ismerős, de még nem lejátszott történéseire várok.

MÁRCIUS 11., SZERDA:

Nem alszom sokáig, mert élvezni akarom a derűs reggelt. Kimegyek a balkonra, nézem a keringő sirályokat, és szinte hallom, ahogy a nap süt. Mára nem beszéltünk meg kirándulós programot, reggeli után elmegyünk az Eroski centerbe bevásárolni, feltöltjük a készleteket, aztán lemegyünk a partra, és majd csak elmegy a nap. A reggeli bőséges, némi katalán ízelítő után az angolos irányra állunk rá, elvégre vacsoráig úgyis csak bekapunk valamit. Este meg majd én főzök valamit. Némi rövid ismerkedés a hétszemélyes Forddal, aztán hajrá, fel, Santa Poncába. A hátsó úton akarok menni, így persze, hogy eltévedek, de nem bánjuk, feleségemmel nézelődünk, élvezzük a koranyarat. Aztán csak felhajtok az autópályára, és öt perc alatt ott vagyunk. Élvezzük a boltot, ha most a maszkos keletiektől nem is veszünk szusit. A bolt közepén van a szusisziget, három éve, amikor először jártunk itt, életet mentett a kóstolójuk. Ezt azóta is emlegetjük, a kis tekercsdarabok úgy működnek, mint a teasütemény Swannál. Bár talán kevés ennivaló áll távolabb egymástól, mint a nyershalas, csípős, pikáns falatka és a madeleine, továbbá Mallorca és Japán, de nem is ez a lényeg, hanem, ahogy a német multilánc hűtőpultja előtt megképződik a Cala d’Or. Ahogy jövünk kifelé, szinte lefog a meleg. Megvan a délutáni program, muszáj nyári ruhát venni. Anna lányom azt mondja a szállástól hét-nyolcszáz méterre van a bevásárló utca Palmanovában, ott biztosan találunk valamit nekem. Este van újra – ha már itt vagyunk, összedobok egy paellát. A hűtőből kiveszek egy üveg fehéret. Imádok borral főzni – sütöm el magamban a régi poént. Holnap akkor irány a nyugati part, benne a Valldemossa, Sóller, visszafelé meg bemegyünk a Jardines de Alfabiába. Itt még nem jártunk, én találtam meg a leírását, tudtam, hogy a többiek is benne lesznek, azóta szeretjük a mediterrán kerteket, mióta első közös nyugat-európai utunkon betévedtünk Firenzében a Palazzo Pitti mögötti Boboli-kertbe. Némelyek Woodstockból nem találtak haza, mi ezekből a tervezettséget és természetességet ötvöző kertekből. Az idő szép lesz, legalábbis a telefonon beállított időjós ezt állítja. Az ágyban még olvasgatok, belepillantok az otthoni hírekbe, csak nem állom meg. Spanyolországban nagyon terjed a fertőzés, azt írják, arra kérik a kint tartózkodó magyarokat, hogy jelentkezzenek be a konzuli szolgálatnál. Nézem, hogy itt, Palmában van-e, de kiderül, hogy évekkel ezelőtt megszűnt, legközelebb Barcelonában érhető el. Végül is egy tartomány, igaz, hogy a nagy kékség közbeékelődik. Megtalálom az oldalt, de elég bonyolult a bejelentkezés ahhoz, hogy most nekivágjak. Reggel megcsinálom, most inkább az első kirándulás emlékei villannak be: Deia, ahol a temetőben még élve élvezhető az örök nyugalom, Sóller főtere az átcsattogó faszekrényes villamossal és a narancstól túlcsorduló kétszáz éves szökőkúttal, Valldemossa ciklámenekkel körberakott bejárati ajtajai.

MÁRCIUS 12., CSÜTÖRTÖK

Nem sikerült a konzuli bejelentkezés a megjelölt oldalon, így írtam nekik e-mailt, hogy itt vagyunk. Eddig azt hittem, hogy meg tudok ilyen dolgokat oldani, de be kell látnom, hogy tényleg boomer vagyok. Oké, nem bánom, de akkor legyen ez a boomer büszkeség napja. Boomer vagyok, és büszke vagyok rá! (Még az év elején olvastam ezzel kapcsolatos híradásokat, hogy a második világháború utáni első húsz évben születettek a boomerek, és, hogy azok nem értik ezt a mai, haladó világot, illetve a mai világban haladó fiatalokat, vagy magát a haladást, ami önmagában valami jó, és ha ezek az ab ovo elnyomó fehér fószerek elmondják a véleményüket, akkor azzal kell leültetni őket, hogy ok, boomer. Szóval a haladás a lényeg, apuka.) Amúgy Gergely napja van, meg anyám születésnapja, ez is átfut rajtam, és elhatározom, hogy, ha lesz egy nyugodt perc a mai napon valahol, akkor magamhoz veszem az emléküket azoknak, akiknek köszönhetően itt vagyok. Persze ez már így is megtörtént, de akkor majd ünnepélyesen, tűnődve, fátyolos szemmel. Nem kell fél óra, hogy elérjük Valldemossát, ezt az ábrándos nevű, hegyen épült kisvárost. Megállunk a város nyugati szélén, ha már behajtani úgysem lehet, köszöntjük régi ismerőseinket, az út túlsó oldalán legelésző szamarakat, aztán irány a városközpont. Hiába, hogy már többször jártunk itt, újra megfog. Persze mindebben benne van a tavasz zsongása is, amely annyira hiányzott már a tél tompasága után. Egy méregdrága kávé a főtéri kávézóban, ami feljogosít a mellékhelyiség használatára, amit itt is megcsodálunk. A körforgókhoz hasonlóan minden WC mintha eredetiség versenyen indulna, a legtöbben antik tárgyak, képek a falon. Ügyelnek a részletekre. Visszafelé beugrunk a sarki ajándékos boltba is, néhány apróságot veszünk. Mi a hűtőmágnes, hogy ily vonzása van – parafrazálom Weöres Sándort, aztán mégsem azt, hanem két kis

asztali edénykét teszünk az eladó elé a piros-zöld-kék fajtából, olíva bogyó, vagy más efféle kínálására. Az itteni szokás szerint a legapróbb tárgyat is jól behajtogatják egy nagy újságpapírba, úgyhogy lett négyoldalnyi olvasnivalónk 2018-ból. Érlelődik a gondolat, hogy megtanuljak katalánul. Sollerba a Tramuntana meredek nyugati lejtőin kanyargó szerpentinen megyünk, aminél izgalmasabban szép utat nem láttam még. Ezúttal Deiában nem állunk meg, még ha nagy is a kísértés, de a szűk utcák miatt az autós városnézés is lépésben történik, és elég arra, hogy felidézzük eddigi itt tartózkodásainkat. Marci fiunk terveink szerint holnapután érkezik, vele akarunk egy egész napos Tramuntana túrát tenni, Sóllertől Estellencsen át le a sziget csücskéig, Sant Elmig. Az Alfábia hozza azt, amit elvárunk, olyan, mintha valamely mese díszletének építették volna. Március közepén még érződik, hogy éppen maga mögött hagyja a tél sápadtságát, de még így, délután is, hogy a felette magasodó hegyek árnyékba vonják, felettébb kellemes az idő. A látvány az anyjukat böködő bárányokkal, legelésző lovakkal és kecskékkel egy bukolikus mű itt felejtett díszlete, a tóban az elátkozott békakirályfi várja a csókot – ezúttal hiába. Az időpontnak köszönhetően alig néhányan lézengünk a kertben, az ázsiai pultos fiú láthatóan örül, amikor leülünk nála egy limonádéra a kerti kioszknál. A főépület tárva-nyitva, minden rekvizitum hozzáférhető, de még egy teremőr sincs. Nem mintha a hétszáz éves faragott tölgyfatrónust a hátizsákunkba akarnánk hajtogatni, de ez az üresség mégis furcsa. Viszont így az egész olyan, mintha a miénk lenne. Kedvem támad leülni az ablak alá olvasgatni, levenni egyet a régi könyvek közül, aztán nem is olvasgatnék talán, hanem egy pillantás ki, egy be. Itt van az ideje a felmenőkre való visszagondolásnak, amit a terasz sarkán, a többektől leszakadva meg is teszek. Hazaérve e-mail várt a konzulátustól, amelyben elmagyarázták, hogyan kell regisztrálni. Na, mégiscsak sikerült. Sötétedés után még könyökölök egy sort a külső körfolyosón, hallgatom a csendet, mígnem két helybeli idősebb férfi lép be a képbe. A sarkon halkan, de mégis jól kivehetően beszélgetnek, majd az egyik erre a másik arra. Aki a látómezőmben marad, láthatóan erősen ittas, kicsit támolyog, aztán megölel egy fát, hosszan, kitartóan, utána két lépéssel odébb keresztben ráhasal a kőkerítés tetejére úgy, hogy a feje belóg a kertbe. Mint egy darab zsák a bicikli vázán – ettől gyerekkori emlékek ugranak be. Kissé később visszacsúszik az útra, és eldülöngél. Gyenge szél suhogtatja a pálmák leveleit.

MÁRCIUS 13., PÉNTEK

Irány a keleti part, a cél Cala d’Or! Reggeli után felhívom a konzuli ügyelet számát, persze nem veszik föl, majd egy éjjel-nappal működő számot tárcsázok, ahol elmondom, hogy regisztráltunk, kérdezve, hogy ilyenkor mi a teendő, mit jelent a konzuli védelem. A tapasztalt férfihang azt mondja, hogy azt ne próbáljuk ki, amúgy meg keressünk magunknak valami repülőt és jöjjünk haza, jobb itthon túlesni a járványon. A kérdésre, hogy segítenek-e valamiben, azt mondja, semmiben, mindent magunknak kell intéznünk. Na, ezért kár volt órákat tölteni a regisztrálással. Szóval irány kelet. A keleti partot megközelítve akkor járunk a legjobban, ha beütjük az úticélunkat a navigációs rendszerbe. Az mondjuk nem biztos, hogy oda lyukadunk ki, ahová terveztük, de, hogy nagy élményben lesz részünk, az biztos. A keleti bölcsek, s velük Marschalkó Zsolti barátom verse jut eszembe, miszerint nem a cél a fontos, hanem az út. Nahát, ez itt maga a valóság. A sztráda kicsivel Llucmajor után elfogy, onnan kezdve kétsávos úton haladunk tovább. Santanyí egy sárga színű kisváros, benne tenyérnyi körforgókkal, mígnem az utolsót elhagyva egy házfal mellett centikkel elhaladva lankás tájra érünk ki. Az út egyre keskenyebbé válik, majd gyakorlatilag egysávos murvaúttá szűkül. Az ember azt gondolná, hogy valami dűlőútra tévedt, de a GPS rendíthetetlenül mutatja az utat, és időnként beszél is, sőt néha-néha egy évtizedekkel ezelőtt kitett, és azóta sem cserélt közlekedési tábla is tartja az utazóban a lelket, legalábbis a cél felé haladást illetően. Egyébként csend van, két oldalt beindult vegetáció zöldell és sárgul, lehúzott ablaknál a kerekek surrogásán túl jól hallható a madarak önfeledt éneke. Egy idő után az a félsz is elmúlik, hogy mi lesz, ha szembejön valaki. Koccanás nem valószínű, hiszen a lépésnél alig gyorsabb tempóban megyünk, nem is ez a baj. Tavalyelőtt volt ilyen, akkor úgy ötszáz métert kellett tolatnom, míg le tudtam húzódni, ugyanis kétoldalt hol partoldal, hol kőkerítés húzódik. Most azonban befutunk egy tanyaközpontszerű településre, ahol négy-öt ház még egy kicsi teret is közrefog egy hozzájuk képest nagy kőtemplommal. Megállunk, s így utolérjük a helyi időt. Emberi kéznek ugyan van nyoma, de embert nem látni, kisebb udvarokon néhány csirke, tyúk, kakas. Továbbhajtva a dombok tetején uradalmak, ranchok, zöld fű, kék ég, sárga birkák. Aztán kifutunk egy kétsávos útra, ahol már jelzik a Cala d’Ort. Hajrá. Kora délután egy kávé az egyik már nyitva tartó bár teraszán fele annyiért, mint Valldemossában, aztán indulás haza. Az egész hely hajófedélzetet imitál, WC a fedélközben, what a feeling. A tegnap előtt vett készlet már elfogyott, úgyhogy hazafelé be kell ugranunk a szomszédos Aldiba vacsorára valóért. Öt körül érünk oda, s már a parkolóban elfog a balsejtelem. Túl sokan vannak, minden kijövő emeletesre pakolt kocsikkal közlekedik. Bent a boltban folytatódik az ámulat. Üres a gyümölcsös pult, néhány fekete banán szégyelli magát az egyik sarokban, a húsospultban néhány doboznyi tengeri herkentyű, ami nem ér, hiszen ma hamburger partit akartuk rendezni, különféle húspogácsák alapul vételével. Rohanás a mélyhűtőkhöz. Kiömlött hasábburgonyaszemek az aljzatra fagyva, semmi más, míg a következőben felfedezek három félkilós gyros csomagot. Kicsit úgy néz ki, mint amiket újracsomagoltak, de belül a nejlon sértetlen. Akkor legyen görög vacsora! Veszünk egy üveg fekete olívát (a zöld már elfogyott), meg valami babkonzervet, ezt mondjuk nem is tudom miért. Kisebbik lányom talál valahol rizottó keveréket. Hadd jöjjön! Veszünk néhány konzervet, amiről úgy gondoljuk, májpástétom, meg valami péksüteményt a maradékból. Jó, hogy lisztet meg WC-papírt nem kell vennünk, mert az már elfogyott. Visszaérve kérdezzük a recepcióst, hogy mi folyik itt? A tegnapihoz képest sokkal visszafogottabban nyilatkozik, azt mondja,

hogy bejelentették a szükségállapotot most délután. Tegnap este, mikor megkérdeztük, hogy mi lesz akkor, ha jövő csütörtökön nem tudunk elutazni, még nevetve mondta, hogy a királyi lakosztály üres, legfeljebb oda elszállásolnak. Ha-ha. Na, most nincs semmi haha, csak a tanácstalanság egyetemes gesztusai. A gyros azonban finom lett, ittunk hozzá némi Torres konyakot, meg utána kis helyi Bikavért (nem vicc, tényleg van olyan boruk, hogy Sangve del toro), amitől mindenki megnyugszik kissé. Hát, ha itt maradunk, legalább olyan lesz, mint egy luxusbörtön, mondjuk megenyhülve.

MÁRCIUS 14., SZOMBAT:

A reggelinél közlik velünk, hogy ma utoljára ehetünk az étteremben, holnaptól a szobánkba kell felvinni a kaját a tálcán. Ez nem hozza meg az étvágyunkat. Ma amúgy pihenőnapot terveztünk, arra készülve, hogy este jön Marci, aztán csinálunk egy welcome partit neki. Reggeli után hívjuk, mondja, hogy nem indul el, mert a bécsi reptér már úgy tudja, nem indít gépet, meg az egész helyzet nagyon bizonytalan otthon is. Abban maradunk, nem baj, majd legföljebb ő lesz, aki kiment. Azt mondjuk, még nem tudjuk, hogyan, de mire kell, biztosan arra is rájövünk. Azután újabb telefon a huszonnégy órás segélyvonalra. Jöjjünk haza, ahogy tudunk, meg amúgyis, minek mentünk oda. Nem kezdem el magyarázni, hogy a történet tavaly december végén indult, és hogy március 10-én, azaz négy nappal korábban senki egy árva szóval nem mondta, hogy ekkora a baj, hogy a bécsi reptéren csak néhány hóbortosnak tűnő keleti ember arcán volt maszk, és a többi. Végül kitaláljuk, hogy kimegyünk a repülőtérre, és ott érdeklődünk, mi várható. Felszedelőzködünk, végigsuhanunk az öblön és a kikötő mellett. A jachthadsereg ezredei vidáman bólogatnak, mint valami seregszemle, vagy ha nem hadsereg, akkor gigantikus nyáj. A repülőtéren persze szintén senki nem tud semmit. Megyünk ide-oda, okosabbak nem leszünk, legfeljebb annyival, hogy elmondják, a csütörtöki gépünket még nem törölték, ahogy a nagylányunk szerdai járatát sem. De ma szombat van. Magnana, a holnap túl távoli nekem, visszhangzik fülemben a Gregory barátnője című régi kamaszfilm werkliszerűen ismétlődő mondata. A délután céltalan sétálással telik a palmanovai parton. Csinálok néhány képet, de olyan ízetlen az egész, egy valamirevaló kompozíció sem akar sikerülni. Visszatérve, bújjuk a foglalási oldalakat. Potom áron van gép jövő szombatra Münchenbe. Az egész kevesebbe kerül, mint teljes árú jeggyel Pestre, busszal. Még azt is kitaláljuk, hogyan jussunk onnan Bécsbe az autóért, majd haza. Ettől jókedvünk lesz, és elhatározzuk, hogy holnap Danival és Fannival kimegyünk a Formentorra, ha már úgysem tehetünk mást. Ildikó, Anna, meg a kicsi itthon maradnak, a kicsi még úgysem tudna mit kezdeni a szerpentinek élményével, Ildikó meg már otthon mondta, hogy őneki kétszer elég volt, nem élvezi a halálfélelmet. Hát, ha nem, hát nem. Estefelé még kimegyünk boltnézőbe, van-e valami változás. Több helyre is betérünk, ha lehet, még üresebb minden, mint tegnap, az Eroskiba biztonsági őr enged be. Sorba kell állni a bejárat előtt, ha kijött valaki, bemehet helyébe más. Mondjuk, itt legalább vannak marhahúsok, szép nagy darabok, de más semmi. Elkövetjük azt a hibát, hogy a bejáratnál lévő grillsarokba nem megyünk be paellát, arroz con pollót meg valami sültet venni, mire kijövünk, bezárt. Otthon van kolbász, mortadella, meg hasonlók, enni tudunk mit, folyékony kedélyjavítónk meg még mindig van. Az egész olyan – jut eszembe –, mintha valami óriás mintás szociálpszichológiai kísérletbe csöppentünk volna, ahol mi vagyunk a kontrollcsoport.

MÁRCIUS 15., VASÁRNAP:

Gyönyörű reggel, alig jár a szél. Eső nem esik karikára, de a bekészített kokárdákat felvesszük, még mielőtt lemegyünk reggelizni. Még azt is elpróbálom, hogyan magyaráznám el németül, meg angolul, hogy mi ez rajtunk, meg miért csináljuk. Aztán a fiatalok az étteremben mégsem kérdeznek semmit, sok itt az angol vendég, mi az ártatlan hóbortosok közé tartozunk. Megismétlik a tegnapi szöveget, hogy nem fogyaszthatunk az étteremben, erre mi a korábban érkezett idősebb német házaspár mintájára letelepszünk a teraszon. Ezért nem szólnak, így jól elvagyunk. Reggeli után indulás északnak. Ildikó lelkemre köti, hogy mindenképpen tankoljak, mert alig van félig a tank. Mondjuk, az még mindig több mint háromszáz kilométer, de azért megígérem neki. Mintha a második körforgónál láttam volna egy kutat. Ezzel aztán úgy járok, mint az öreg székely, láttam, de nem az volt. Mint kiderült, egy robogókereskedést néztem annak, úgyhogy menjünk fel. Incánál tudom, hogy van az út mellett egy kút, majd ott tankolok. Már majdnem odaérünk, amikor utolérnek telefonon. Ildikó ki van borulva, valószínűleg minden miatt, de amikor kihúzza belőlem, hogy még mindig nem vettem üzemanyagot, akkor robban. Vége a jó hangulatnak. Pont odaérünk a kúthoz. Megtankolok. A töltőállomásra nem lehet bemenni, sebtében kiragasztott nyilak mutatják, hogy az egyik ablaktábla alatt alakítottak ki fizetőhelyet. Nekem így is jó, a kasszás hölgy nagyon kedves, mikor látja, hogy idegen vagyok, angolul is elmagyarázza a helyzetet, ami, mondjuk, sok magyarázatra nem szorul, magától értetődő. Közben Dani beszél a nővérével, aki nagy repjegyguru, és talált holnapra járatot Barcelonán keresztül haza. Igaz, nem Bécsbe, hanem Budapestre, de Bécs már amúgy sem fogad, az autó meg majd hazakerül. Látom rajta, hogy ő is elbizonytalanodott. Rövid beszélgetés az otthon maradottakkal, aztán nyergelj, fordulj. A csúcstámadás idén elmarad. Visszatérve nekiugrunk a tabletnek. Jöhet a foglalás. Öt fizetős jegy a felnőtteknek, egy ingyenes beszállókártya a kicsinek. Megvan minden járat, indulhat a vétel. Amikor elkezdjük, kilencszázötven euró az összesnek az ára, mire a hitelkártya adataimat beírva rögzítem a foglalást, már ezerharmincnál jár az összeg. Ahhoz képest, hogy hármunk jegye oda-vissza, plusz a kilenc éjszakai itt tartózkodás nem került ennyibe, kész rablás. Attól sem vagyok vidámabb, hogy átszállással mehetünk. Nekem egy napra egy felszállás és egy landolás éppen elég. Vigasztaló annyi, hogy a törölt járatokra szóló jegyeink árát visszatérítik. A számlánk megkönnyítése a kedvünket is vidámabbá teszi. Kitaláljuk, hogy csinálunk egy kokárdás csoportszelfit, aztán, akinek van közösségi oldala, majd közzéteszi. Néhány mellélövés után sikerül is vállalható képet csinálni egy szelfibot segítségével. Az este minden eddiginél lágyabb és susogóbb. A lányok pakolnak, én is megfogok ezt-azt, aztán kimegyek egy pohár borral a

 HÚSHAGYÓ PÉNTEK

teraszra búcsúzkodni. Holnap ötkor kelés, hétkor, nyitáskor le kell adnunk az autót, mert háromnegyed tízkor indul a gép Barcelonába.

MÁRCIUS 16., HÉTFŐ:

Még sötét van, amikor felkelünk. Mondjuk, ez nem újdonság, hajnali ötkor még otthon is vígan éjszakai sötétség honol, itt meg több mint egy órával vagyunk nyugatabbra. Amíg a végső simítások zajlanak, én megcsinálom az úti szendvicseket. Teletömöm a megkezdett chorizóval őket, egyrészt, mert úgy finom, másrészt, ami nem mehet a nagy bőröndbe, vagy túlsúlyosak leszünk, úgyis ki kell dobni. Fél hét előtt indulunk. A sötétség lassan oszlik, de az ég ólomszürke, a nap sehol. Az idő lágy, érezni, hogy mindjárt esni fog. Bezsúfolódunk az autóba, aztán irány a kölcsönző. Háromnegyed hét után pár perccel érkezünk. Még minden zárva, egy másik sorstárs már ott várakozik. Az eső lassan megered, mire megjelennek a srácok, akik a kölcsönzőt üzemeltetik. Pénzt vissza nem adnak, megmagyarázzák azt is, hogy miért, de nem érdekes. Azt mondják, hogy, ha nem tudunk elutazni, jöjjünk vissza hozzájuk, szuperolcsón kapunk másik autót, mert nincs kereslet. Kivisznek a repülőtérre. Ott már úgy esik, mintha permeteznének. Nem baj, nem sokat kell menni a terminálig. A gépünket nem törölték, ami jó jel, a csomagokat is fel tudtuk adni. Az egyik húszkilós mondjuk huszonöt lett, de a kedves hölgy azt mondja, oda se neki, ebben a rendkívüli helyzetben nem csinálnak belőle ügyet. Ekkor mondja Anna, hogy a kicsi hányt. Na, csak ez kellett. Amúgy nincs láza, meg nem is nagyon bágyadt, de látom az asszonyokon a riadalmat. Veszünk kólát, kikeverjük, kap belőle, megnyugszik. Mi is. Beszállunk. Jön a szokásos procedúra, de az egész csak mintegy ötven percig tart. Barcelonában, ha lehet, még sűrűbben esik, alig látni valamit, a városból konkrétan semmit, ami rosszul érint. Érdekes, hogy itt, ennek a menekülésszerű távozásnak a kellős közepén is ilyenek jutnak az eszembe. Mire összeszedjük magunkat, kiderül, hogy egy másik terminálból megy a pesti gép. Szuper. Fel kell szállni a buszra. A vezetőfülke elszalagozva, de az utasok egymás mellett, ahogy sikerül. Pár perc és megérkezünk. Ömlik az eső. Berohanunk a terminálba. Félhomály, viszonylag sok ember. Megkeressük a tájékoztató táblát. 16.50-re van kiírva a gépünk, és eddig egyetlen járatot sem töröltek. A csarnok szélén van egypár majdnem üres pad, odafészkelünk. Anna a kicsivel behúzódik egy üzemen kívüli pult mögé, hadd aludjon. Ráérünk, azt beszéljük meg, hogy egy óra körül kezdjük a csomagok feladását és a becsekkolást. Kicsit ténfergek, veszek valami kólát, vizet az automatából, hadd fogyjon az apró. A bejáratoknál fiatalokból álló társaság, nem is egy. Kimegyek a fedett helyről szétnézni. Semmit nem látni egy közeli dombon kívül, az eső továbbra is ömlik, tizenhét fok van, a párát harapni lehet. Befelé édeskés szag csap meg, a gyerekek később mondják, hogy sok helyen füveznek. Ezek szerint ez a fű szaga, jó tudni, bár úgysem jegyzem meg. Egy órakor indítjuk a beszállási programot. A kapu ugyan még nincs megadva. de most már a pesti gép is főtáblás. Mint kiderül, jó döntés volt a korai készülődés, ugyanis elkevertek három beszállókártyát, a két lányomét, meg a kicsiét, ráadásul itt már nem elnézőek a huszonöt kilós húsz kilósnak vett bőrönddel. Mi szortírozunk, míg a vejem meg a nagylányom a csomagos pult és az ír fapados pultja között ingáznak egyre idegesebben. Értetlenek a végtelenségig. Végül plusz száznyolc euróért kiadják a maradék beszállókártyákat is. Épp idejében, mert kiírják az induló kapu számát. Itt még egyszer elhelyezkedünk. Közben hazatelefonálok a főnökömnek, hogy megyünk haza, mire ő megkér, hogy holnaptól vonuljak két hét önkéntes karanténba. Rendben, akkor a márciust ezek szerint otthon töltöm. Nincs is ennél jobb, de legfeljebb kialszom magam. Ildikó még korábban hazaszólt, hogy hozzák el nekünk az iskolai Freemontot Ferihegyre. Most én is beszélek ezügyben Lacival, aki nagyon kedves, még felajánlja azt is, vesz pár dolgot, hogy legyen mit enni, ha hazaérünk. A repülőn elég szellősen vagyunk. Én a második sorban kapok helyet, menetirány szerinti bal oldalon, rögtön az ablak mellett, a folyosó melletti ülésben már ott egy orosz vagy ukrán utas, a gépen amúgy is orosz szó a legtöbb, ami furcsa, de lehet, hogy csak nekem. Amikor mindenki felszáll, ukrán barátunk átül a jobboldali ablak mellé. Királyi helyem van, ráadásul látszik, hogy új a gép, az ülések makulátlanok. Nézelődöm. Ez az első repülésem, ahol csak kétfős a személyzet, azok is fiúk. 16.50 – a motorok járnak, de nem indulunk. A kapitány elmond, mit elmond, elhadar egy szöveget angolul és spanyolul, hogy ez valami biztonsági előírás, háromnegyed órát várni kell felszállás előtt. Nem tudom, miért, nézik, hogy ki köhög, aztán azt leszállítják? Hát jó, nincs mit tenni, induljon a zenehallgatás, meg az olvasás. Negyven perc után megmozdul a gép, lassan gurulunk a felszállópálya felé. Jó sokat kell menni. Közben a kapitány beszél, valami olyasmi jön le, hogy bár itt esős idő van, Budapest felett gyönyörű tiszta az idő, szép utunk lesz. Körülbelül félúton, már Olaszország fölött járva hagyjuk el az alattunk lévő felhőket. Szépek a fényviszonyok, látszik, hogy lenn a völgyekben épp alkonyodik. Nyolc körül már Magyarország fölött járunk, aztán megpillantom az esti Budapestet. Tényleg szép, először azt mondom, még sosem láttam, aztán beugrik, hogy életem első repülőútján, illetve a másodikon, mert visszafelé jöttünk Burgaszból, 1977-ben látnom kellett, mert este értünk haza. Mindegy, nem emlékszem rá, csak arra, hogy az út borzalmas volt visszafelé a viharok meg a turbulenciák miatt. Nem véletlen, hogy negyven évig nem voltam hajlandó repülőre ülni. De ez itt most tényleg szép, és olyan simán landolunk, hogy szinte élvezem. Nagy nehezen kikászálódunk a ferihegyi betonra, és indulunk befelé. Egy árva lélek nincs a közelben, pedig már rákészültünk a homlokhoz tartott digitális hőmérőkre, a karanténba vonuláshoz az adatok felvételére, de semmi ilyesmi. Pedig éjfél után állítólag Budapest sem fogad már. Az átépítés miatt terelőszalagok, meg A/4-es papírra rajzolt nyilak mentén haladunk. Egy hivatalosnak látszó személyt látok, egy hölgyet, aki az üveg mögül integet, hogy menjünk jobbra, arra van a bejárat. Telefon Lacinak, megtaláljuk egymást. Nem tudjuk, hogyan kell viselkedni járvány idején, így csak integetünk, kéznyújtásnyi távolságra megállunk, kezembe pottyantja a slusszkulcsot, beszélünk röviden, aztán ők elmennek, én meg vissza a többiekhez. A lányomékért is megjöttek Szombathelyről, rövid búcsú. Otthon a konyhában úgy állok a konyhapultra támaszkodva, mint egy bokszoló egy nyolcmenetes meccs után, az adrenalin még dolgozik a vérben, nem vagyok álmos. Feleségem szemén ugyanezt látom. Iszunk egy korty saját almapálinkát, eszem két falatot, aztán még iszom egy pohárral. Lassan enged a feszültség. Bámulom a sárga fényben vibráló esti utcát. Hideg van, reggel meg kell néznem a kutya vizes edényét, törnöm kell-e a jeget. Paróczai Csaba