TÁRSADALOM
VAN VISSZAÚT A VILÁGBA
PINTÉR SÁNDOR: A SZAKSZERVEZETBŐL A HAJLÉKTALANSZÁLLÓRA, MAJD A TORONYHÁZBA Hosszú éveken át az elesettség és kiúttalanság lengte körül a hasonmássága után Clintonnak titulált, egykor öblösüveggyári munkásként, majd az átmeneti szálló lakójaként is városszerte ismert Pintér Sándort, akivel nem először beszélgettem. Ennek ellenére a garzonház portáján alig ismertem rá, korábbi önmagához képest egészen megfiatalodott, joviális férfi fogadott. Az immár 65 éves nyugdíjas nehéz sorsának, kalandos életútjának, nehézségeit legyőző élni akarásának felvillantása tanulságos és példaértékű lehet minden kisiklott életű és reményét vesztett ember számára is.
SZÜLŐI SZERETET NÉLKÜL
Amint azt a kellő öniróniával is rendelkező Sándor elmondja, az 1955. évi budapesti világrajövetelét ugyan a szüleinek köszönhette volna, csakhogy egy ideig nem is ismerte őket. Életben maradásáért viszont az „állami gondviselésnek” hálás, amely egyévesen vette szárnya alá egy soproni intézetben. Sok érdekes élményére is emlékszik, így óvodás kis barátnőjére, Piroskára is, akinek köszönhetően igen korán, egy fürdés közben ismerkedett a „női test rejtelmeivel”, mire az óvó néni jól elfenekelte. A szülei hiánya csak a látogatások alkalmával jutott eszébe, fájt neki, hogy hozzá nem jönnek. Egyszer Nógrádverőcén táboroztak, amikor úgy érezte, hogy megérintette a szabadság szele, egyébként itt tanult meg úszni is. Sopronban annak ellenére is szép gyermekkora volt, hogy soha senki nem mondta neki: „kisfiam”. Kárpótolta az intézet meghittsége, amelyhez hasonló – mint mondja – ebben az eldurvult világban már nincs is. Amikor 14 éves lett, felkerült Budapestre, ahol a Makarenko úti intézet lakója lett. Itt is elég jól „elvolt”, még ha egy-egy pofon el is csattant, kizárólag nevelő célzattal – mondja nevetve, Makarenkóra utalva. Amikor azt firtatom, hogy csak hiányozhattak a szülei, bevallja, hogy 16 évesen
nyomozni kezdett, és a Vöröskereszt révén rá is talált az édesanyjára, aki a Gyáli úti kórházban dolgozott. A találkozás megrázó élmény volt, amit – mint mondja – nem is tud-akar részletezni. Annyit elárul, hogy az anyja mintegy mutogatta itt-ott, még talán dicsekedett is vele, miközben érzete, nem is igazán örül felbukkanásának. Később a nővérét és a bátyját is megismerte, de nem sok köszönet volt az egymásra találásban. Mivel nem egy családban nevelkedtek, nem is keresték egymás társaságát. Egy egy-két év után szem elől tévesztették, majd végleg el is veszítették egymást – magyarázza Sándor. Számos intézet-korabeli élménye közül kiemeli, hogy 17 évesen szemtanúja volt a „kádárista” karhatalom brutalitásának, amikor egy Petőfi-szobornál megrendezett, március 15-ei ünnepségen a koszorúzó, kokárdás fiatalokat kíméletlenül ütlegelték, agyba-főbe verték. Az ünnepen – az előző napokban értesülve a tervezett koszorúzásról – néhányan a kerítésen átmászva kiszöktek az intézetből, és ha időben kereket nem oldanak, bizonyára ők maguk is kaptak volna a fejükre. Mint mondja, sokat tudna mesélni az intézmény belső életéről is, de az – néhány pozitív élmény, mint a barátság, a közösségi érzés kialakulása mellett – nem éppen örömteli történések monoton sorozata volt.
PEST FEKETÉRE FEST(?)
Sándor kárpitosnak tanult, de megtámadta valamilyen kór az afriktól és a lószőrtől, amelyektől a haja kihullott, és az orvos eltiltotta a kárpitosmunkától. Azt viszont sajnálja, hogy más szakmát nem tanult. Így 18 évesen a Csepel Vas- és Fémműveknél kezdett el dolgozni, segédmunkásként. Először az életében magáról kellett gondoskodnia, ami szokatlan volt számára, éppúgy, mint a nyakába szakadt önállóság és anyagi függetlenség. Büszke volt, hogy az egykor világhírű Weiss Manfréd Művek utódvállalatánál dolgozhatott, amely – tíz gyárában – 60 ezer főt foglalkoztatott. Először az egyik szolgáltatóüzembe került, ahol korábban kárpitosnak is tanult. Aztán több helyen melózott – így mondja, a régi szlenggel –, így például a transzformátor- és a fémműrészlegben. Nem mellesleg a gyár egyik munkásszállóján lakott, minimális térítési díjat fizetve, egészen emberi körülmények között. Szerencséje volt – említi többször is –, hogy a Szojuz IV. brigád kollektívája segítette önmagára találását és eligazodását, legalább a munkahelyen. Hogyan sikerült beilleszkednie a „kinti” társadalomba? Mint említi: nagyon nehezen. A segítő kezek ellenére sem találta a helyét, gyakran egyedül érezte magát. Egy időben pedig a pohárhoz nyúlt, megindult a lejtőn lefelé. Nők is voltak az életében, hiszen jóképű gyerek volt, persze, hogy csajozott – ahogy ezzel a szóval mondja. Kétszer is volt szerelmes, az egyikből élettársi kapcsolat lett. Kedvesét Anikónak hívták, aki lányanyaként Henrik nevű kisgyermekét nevelte, és Sándor mindkettőjüket megszerette. Sajnos rövid ideig tartott a kapcsolatuk, talán az ital volt az oka a szétmaradásuknak is. Ezt követően összekuszálódott az élete – mondja nagyot sóhajtva. Hogy meneküljön a zűrzavarból, a pesti forgatagtól, a várhatóan jótékony környezetváltozás címén – egy barátja tanácsára – fogta magát és „lejött” Salgótarjánba. Amikor ifjúkori életszakaszát lezárandó, mondom neki, hogy egy szólásmondás szerint Pest feketére fest, Sándor csak azt mondja: hát, van benne valami.
TARJÁN – MINT MEGVÁLTÁS
A TANÍTÓ NÉNIVEL PINTÉR SÁNDOR 28
TARJÁNI VÁROSLAKÓ MAGAZIN
2020 / 2
Könnyen sikerült Pestet ott hagyni? – Talán csak most tűnik így. Egyébként akaraterő és kedvező széljárás is kellett a váltáshoz. Először meg is ijedtem, mert csak itt tudtam meg, hogy az ötvenes években Salgótarján volt a Rákosi-rezsim egyik tömegbázisa, és hogy kis Moszkvának is nevezik a várost. Az 1956. december 8-i drámai eseményektől megrendültem. Micsoda emberek közé kerültem, hogy fogok itt élni? – kérdeztem magamtól. Egyébként 1983 márciusában érkeztem, és az Öblösüveg gyárban mindjárt munkát is kaptam. Kezdetben raktári segédmunkás voltam, majd laboránsként dolgoztam. Néhány hónapig a gyári munkásszállón laktam, aztán talál-
