ZENE
ROCK ÉJJEL-NAPPAL
TARJÁN BEAT VII. – BESZÉLGETÉS SZELE IMRÉVEL Annak idején, a hatvanas évek végén a Bolyaiba járó barátaim panaszkodtak, hogy miközben számukra tilos volt a hosszú haj viselete a gimnáziumban, a Szelének, csak mert zenész, megengedte az igazgató. Aztán egy nyirkos novemberi este hol máshol, mint a Pécskő-teraszon összefutottunk, és Imre részletesen kifejtette, hogy neki sokkal nehezebb az angol dalok szövegét betanulnia, mivel nem beszéli a nyelvet, mint annak, aki igen. Tehát, vonta le a konklúziót, ennyi energiával valójában könnyebb lenne megtanulnia angolul, mint bebiflázni azt a rengeteg beatszámot. Ez a sajátos logika aztán végigkísérte az egész pályafutását. Most, hogy leültünk beszélgetni, fölidéztem ezt az epizódot, persze, nem emlékezett rá.
„A HOSSZÚ HAJAT LEVÁGJÁK”
Mesélj valamit a gyerekkorodról! – Itt születtem Tarjánban, de véletlenül, mert egyébként a szüleim Pesten laktak, csak eljöttek ide halottak napján gyertyát gyújtani, és édesanyámnál megindult a szülés. Az iskolát is ott kezdtem el, de nagyon hamar ideköltöztünk, és a Május 1. úti általánosba kerültem ének–zene tagozatra. Alapos zenei képzést kaptam, nyolc éven keresztül az énekkar és a furulya mindennapi része volt az életemnek. 1967-ben egy Mikulás-napi fellépést az utolsó pillanatban lemondott a Floo-Boys együttes, és a zenetanárunk, Zeke Laci bácsi azt mondta: „No, fiúk, ti már tudtok mindenféle hangszeren, ti fogtok játszani!” Így kezdődött, zenéltük az akkor menő slágereket, angolokat és magyarokat. Beatles, Monkies, Animals, Troggs, Illés, ilyeneket. Hamar megfertőzött a beatzene. – Pont, hogy nem! Mi komolyzenén nőttünk fel, azt tartottuk értékesnek, a beatzenét és a beatzenészeket kinevettük. Mendelsshon, Janácek, Bartók, ők voltak a kedvenceink. Lenéztük a beatzenészeket, pont úgy, mint később a rockerek a diszkósokat. De egy idő után azt vettük észre, hogy a beattel sokkal nagyobb sikereket arattunk, és egyre inkább élveztük a muzsikálást. Most, hogy már kiszálltam a műfajból, megint inkább 26
TARJÁNI VÁROSLAKÓ MAGAZIN
2020 / 2
komolyzenét hallgatok szívesebben. Meg néha az igényes, progresszív zenekarokat. Gimnazista lettél a Bolyaiban. – Így van, és rögtön megalakítottuk az iskola beatzenekarát Badge néven, utalva a Cream együttes legendás számára. Farkas Gábor basszusozott és Hlavaj István dobolt, én szólógitároztam és énekeltem. Ez egészen addig működött, amíg le nem érettségiztünk, és Farkas Gabi el nem költözött Pestre. De nem csak a Bolyaiban játszottunk, hanem a város összes középiskolájában, és eljutottunk a környező falvakba is. Persze, más iskolának is volt zenekara, úgyhogy cserélgettük a helyszíneket egymás között, így minden héten zenéltünk valahol. Plusz én párhuzamosan játszottam a Floo-Boysban is, vasárnaponként a Kohász Művelődési Házban. Mi történt az érettségi után? – Elmentem mechanikai műszerész tanulónak, az két évig tartott. De rögtön utána hivatásos zenész lettem a Kulacs vendéglőben Henning Rudival és Botos Lajos „Lolóval”. Aztán ’74 nyarán elvittek katonának Nagykanizsára, de ott is hamar zenekart alapítottunk a hivatásos tisztekkel közösen, így könnyebb lett a szolgálat, mint a többieknek. Már a bevonulás másnapján próbáltunk a tiszti étkezdében, és katonai dzsippel hoztak haza a felszerelésemért. Nyolc hónap múlva érkezett Kudella Aladár, ő is beszállt, egy pálfalvai fiú, Angyal Laci volt a
dobosunk, és az ezredparancsnok zongorázott. Így működtünk. Mi jött a leszerelés után? – Különböző helyeken dolgoztam, de 1978ban, amikor kezdtük komolyabban venni a zenélést, elmentem a BRG-be műszerésznek. Kudella Aladár és Alapi István is ott dolgoztak akkoriban. Aztán beálltam újságkihordónak, itt hozott össze a sors Szujó Zoltán grafikussal és Hegedűs Adolf (Morgan) festőművésszel. Reggel nyolcig kihordtuk a lapokat, aztán ment, ki, merre látott. Emlékszem, Morgan egyszer a pártbizottság folyosójára úgy dobta be az újságokat, hogy azok beterítették az egész helyet. „Olvassatok, elvtársak!” – kiáltotta. Másnap már nem kellett munkába mennie… Jó ideig dolgoztam földmérőként is. Ezek mind ilyen érdekes szakmák voltak, jól passzoltak a zenéléshez. Aztán 1982-től elmentem tanítani, Kazáron, majd Ságújfaluban dolgoztam. De 1986-ban már a budapesti metróvállalat forgalomirányítója voltam. Térjünk vissza a zenekaraidhoz! A Badge-ről két emlékem is van. Az első, amikor az Öblös-kultúrban játszottatok egy szombat délután, és miközben a Led Zeppelin Moby Dickjét nyomtátok, Hlavaj Pityu dobfelszerelése elkezdett szétcsúszni. De nem álltatok le, mert míg Pityu az egyik kezével dobolt, a másikkal szerelt... Ilyet is tudott. A második, az 1971-es Amatőr Könnyűzenei Fesztivál megyei döntője, ahol ezüstdiplomát szereztetek, de nem jutottatok tovább az országosra. – A Badge koncertzenekarként működött. Tehát nem beatslágereket és tánczenét akartunk játszani, hanem igényes rockot. Cream, Taste, Led Zeppelin, Deep Purple, Uriah Heep, Grank Funk Railroad, ilyeneket akartunk bevezetni. És kinevelni egy koncertközönséget itt a városban. Ez nem mindig sikerült. Volt, hogy elkezdtünk este nyolckor játszani 300 vendég előtt, aztán éjfélkor már alig voltak harmincan. Amúgy hajnal négyig tartott volna a buli… 1972ben Csatlakozott Henning Rudi, onnantól már csak a progresszív vonalat nyomtuk.
A FLOO BOYS 1970-BEN. A KÉPRŐL HIÁNYZIK SZELE IMRE
