Gellértesítő Magazin - 2022/4 - karácsony

2022 KARÁCSONY MAGAZIN

Tartalom Plébánosi köszöntő........................................................................ 3 A Szent Gellért-templom és plébánia építésének története .......... 5 Különleges orgonaszó ................................................................. 21 Interjú Zsigmond Gáborral ......................................................... 23 Zarándoklat Péliföldszentkeresztre és Esztergomba................... 25 Tátrai kiruccanás az ifi közösségeknek ...................................... 27 Egyetemista Kirándulás Poroszlóra ............................................ 30 Tele a Kamra ............................................................................... 32 Szent Miklós püspök látogatása .................................................. 34 Adventi ifjúsági lelkigyakorlat ................................................... 35 Adventi lelki nap felnőtteknek .................................................... 38 A béke szigeteinek találkozása ................................................... 41 Karácsonyi Vers .......................................................................... 43 Budapesti történet: Szent Mihály kardja ..................................... 44 Általános információk ................................................................. 52

Szent Gellértesítő magazin – 2022 karácsony Felelős kiadó és szerkesztő: Kelemen Imre plébános A cikkek írói: Wittmann Róbert; Hubai József; Povázson-Pálfy Zsuzsanna; Kelemen Imre; Lantay Mór; Sillye Gergő; Takács Bianka; Dudás-Marx Anna; Nyíri Gellért; Keszthelyiné Bergmann Rita; Tolnai Gyula; Lánszkiné Kisgyörgy Enikő Borítókép: betlehem templomunkban

2

Plébánosi köszöntő Kedves Olvasó!

Amikor idén, 2022-ben eljövünk templomunkba a karácsonyi szentmisére, az ünnep misztériumán túl gondoljunk arra is, hogy ebben az épületben kereken harminc évvel ezelőtt, 1992 karácsonyán mutatták be az első szentmisét és azóta is az Isten és az ő közösségének szolgálatában áll. Ez a kerek évforduló alkalom arra, hogy hálát adjunk ezért a számunkra oly fontos épületért és mindazokért, akik bármilyen módon hozzájárultak ahhoz, hogy annak idején felépülhessen, majd pedig hogy működhessen. De egy templom sohasem csak a kövekről és a falakról szól. Lehet akármilyen szépen díszített és csodálatos egy templom épülete, ha nincsenek benne hívek és nem tölti be az imádkozó emberek közössége, akkor csak múzeum lesz és látnivaló, ami a lényege szempontjából nem sokat ér. Hálát adunk most tehát elsősorban a templomunkba járt és jelenleg is járó emberekért és az itt működő közösségekért és az Úr áldását kérjük a további folytatáshoz.

Harminc év nem túl sok, de azért már nem is annyira kevés.

Emberi években nézve egy ilyen korú emberben még ott van a gyermek- és ifjúkor öröme és lendülete, de mellette már önálló és felelősségteljes is, aki a dolgok mélyére tud tekinteni és igazán célratörő tud lenni. Jézus ebben a korban kezdte meg aktív működését: ekkor tanította az embereket, ekkor művelte a csodákat, hogy aztán majd elérkezhessen földi életművének beteljesedéséhez. Az ő példáját követve tegyünk mi is azért, hogy templomunk és plébániánk a jövőben is fejlődni, épülni és szépülni tudjon és még inkább be tudja tölteni igazi küldetését: Isten dicsőítését és az örömhír terjesztését, az emberek megszentelését és a szeretet megélését.

3

A templomban küldetést is kapunk akkor, amikor a szentmise végén a pap vagy a diakónus azt mondja, hogy „A szentmise véget ért, menjetek békével!” Mert ez nem csak egy egyszerű bejelentése annak, hogy most már a szertartásnak vége és el lehet menni, hanem inkább küldés, hogy a templomban, a liturgiában megélt Istennel való találkozás örömét és az ő békéjét vigyük ki az utcára, az otthonainkba és éljük meg mindig, mindenhol. „Küldetésetek van, menjetek a békével!” Így lesz minden templom és a mi 30 éves templomunk is mindennapi életünk erőforrása…

Ezekkel a gondolatokkal kívánok kegyelmekben gazdag, áldott, békés karácsonyt és boldog új esztendőt!

Imával és szeretettel:

Kelemen Imre plébános Pecznyik Pál

LELKI CSÖNDRE VÁGYOM Én Istenem, lelki csöndre vágyom, Templomod az, ahol megtalálom.

Lelki fülem ott Rád hangolódik, s bennem a sok bűn-görcs feloldódik.

Körülöttem zajlik a bűn-tenger: Csöndes sziget, Uram, te légy bennem, Ahol fáradt lelkem felüdülhet, s újabb harcra áldást, erőt nyerhet.

Megfáradtak nálad felüdülnek, erőtlenek új erőre lelnek.

Bűnüldözött lelkek menedéke Nálad van az örök csönd, a béke.

4

A Szent Gellért-templom és plébánia építésének története Templomunk harminc éves évfordulója alkalmából Wittmann Róbertet, plébániánk képviselőtestületének 2002 és 2019 közötti világi elnökét kértük fel, hogy meséljen nekünk a templom és a plébánia építéséről, első éveiről.

Templomunk építésének közismert történetéről számos írásos anyag készült. Ezekkel most nem akarok foglalkozni, viszont az akkori építkezés tervezésének néhány nem közismert részletét szeretném megosztani veletek, ezzel párhuzamosan pedig a templomépítő plébános, Krichenbaum József atya személyét kissé visszahozni a köztudatba.

Manapság megszokott dolog, hogy sok templomot újítanak fel állami támogatással, valamint több új templom is épült szintén állami költségvetésből.

A mi templomunk építése mind politikai, mind financiális szempontból egy egészen más közegben történt.

Egy rövid történelmi áttekintés: A mai templom elődje, a Vasút utcai templom építése 1930-ra fejeződött be, ekkor még torony nélkül, de 1931-re már a torony is felépült s A Vasút utcai templom mellette a plébánia épülete kb.

5

40 m2-en. A kistemplom méretei a következők voltak: területe: 163 m2, hossza: 23 méter, szélessége 6 méter és magassága 4 méter. Ezt a templomot húsz évre tervezték, ami alatt a következő képen látható végleges templomot tervezték felépíteni az Etele térre:

A II. világháború azonban felülírta ezen elképzeléseket és maradt a Vasút utcai kis templom. Ennek szerény belseje ezen képen látható:

6

Az egyházközség területének lakossága a háború után tíztizenkétezer fő lehetett, de a következő évtizedekben felépült a kelenföldi, majd az őrmezei lakótelep is, Sasadot szintén fejlesztették és a gazdagréti lakótelep is kezdett kiépülni. Mindezen fejlesztések következtében az egyházközség lakosainak száma a hetvenes évek végére már a hetvenezret is meghaladta, viszont szintén a fejlesztések következtében az addigi hívek lelkes közössége felbomlott és sokan közülük máshová költöztek. 1970-ig bizonytalan volt, hogy elbontjáke a templomot a kelenföldi pályaudvar bővítése miatt, ezért nem történt semmi érdemi fejlesztés.

A mai Szent Gellért-templom építését az 1980-as évek elején kezdte el szervezni Krichenbaum József plébános úr egy egyházellenes politikai rendszerben, a szocializmusban. A hívekben még élénken élt a regnumi atyák bebörtönzésének (1960-as évek), illetve a csoportok egyes tagjai ellen indított hatósági bűntető eljárások emléke (egyetemről kicsapás, zsarolás, bebörtönzés, a templomon kívüli hittantanítás tiltása stb.).

Krichenbaum József plébános (1979-2001)

7

Ezért tartom fontosnak a templomépítő plébános küzdelmes munkáját bemutatni, hogy tevékenységét megfelelően értékeljük: hogy egy ilyen politikai közegben („ellenszélben”) és anyagilag teljesen magára hagyott helyzetben, ahol sem egyházi (mivel neki nem volt), sem állami részről (mivel adni nem akart) egy fillér támogatásra sem számíthatott, a tervét megvalósította. Ezen kívül néhány anekdota erejéig a plébános személyiségének bemutatása is célom. Ismereteim onnan adódnak, hogy Krichenbaum József atya plébániánk élére történő kinevezését követően létrehozta a képviselőtestületet (1981), és ezt követően, mint testületi tagot, engem is bevont a templomépítés megszervezésének folyamatába és sok belső információt megosztott velem.

A Szent Gellért-templom a rendszerváltás előtt, még jócskán a Kádár-rendszer idején épült, amikor az egyház mint „fekete reakció” volt nyilvántartva, definiálva. Ebben az időszakban egy új templom építését az államhatalom még igencsak ferde szemmel nézte, és az általa az építkezés elé gördített akadályokat (pl. tiltotta a hitélethez szükséges helyiségek kialakítását) igencsak nehéz volt kikerülni, kijátszani.

Krichenbaum József plébános úr 1979-ben került a kelenföldi plébánia élére. Kelenföldön ekkor a Vasút utcai templom volt a templom. Ezen kívül a mai plébánia területén volt az ún. „kisegítő kápolna”, egy kőfaragó cég szomszédságában. Ezen telket 1948-ban vette meg az egyházközség, és az itt álló romos épületből alakította ki a kisegítő kápolnát és a sekrestyés lakást. Ez egy hosszúkás, egyhajós, egyszerű csűrszerű épület volt, ami kb. 40 fő befogadására volt alkalmas. Ezen épület és a hozzátartozó telek (nagyjából a mai plébánia területe) az államosítás után is a Katolikus Egyház tulajdonában maradt. Ennek magyarázata az, hogy a kőfaragó vállalat bérelte ezen telek kb. 30 %-át már az államosítás előtt is, és a működéséhez szükséges komolyabb infrastruktúrát alakított itt ki (pl. a márványtömbök darabolásához szükséges vizes medence). Nagy 8

valószínűség szerint ezen bérleményi viszony miatt kerülhette el az egyház tulajdonában lévő ingatlan az államosítást. A kőfaragó vállalat a bérlemény után jelképes bérleti díjat fizetett, amely bérleti díjat Krichenbaum plébános úr egyik első intézkedéseként csaknem a százszorosára emelte (emlékeim szerint 60.000 Ft/év), mondván, hogy „a plébános az egyházközség vagyonáért felel, vagyonát gyarapítja, és ha kell, visszaperli.

A plébános úr a kinevezését követően nem sokkal felmérte, hogy plébániájának – ami ekkor a legnagyobb budapesti plébánia volt, mivel Őrmező, Gazdagrét és Sasad egy része is a plébániához tartoztak – temploma szűknek bizonyult a hívek számára (a vasárnapi miséken a hívek jó része kiszorult az utcára), valamint látta, hogy a templom állaga igencsak megviselt. A templom melletti kb. 40 m2 összterületű sekrestye, plébánosi lakás, illetve a plébániai iroda ugyancsak szűknek bizonyultak. Továbbá szempont volt, hogy a káplánok, illetve más plébániai szolgálatot ellátó papi személyek szintén a plébánián lakjanak, mivel ekkor külön laktak egy Somogyi úti lakásban (ami jelenleg is a plébánia tulajdonát képezi). A plébánia hitéleti tevékenységének biztosítására szintén nem állt rendelkezésre infrastruktúra. Viszont Budapesten ez ideig új templom a háború után még nem épülhetett. Az első új templom építése Békásmegyeren ez időben indulhatott dr. Lékai László bíboros úr támogatásával. A rendelkezésre álló egyházi forrásokat ez az építkezés kötötte le, így a kelenföldi plébánia innen forrásra nem számíthatott.

Mindezek mellett kezdte meg tervezni és szervezni Krichenbaum József plébános úr az új templom és plébánia építését. Az alábbi feladatokat kellett megoldania: az építési telek kijelölését és megszerzését, a templom és plébánia terveinek elkészítését, az építkezés költségének előteremtését és a megfelelő használatbavételi engedélyek megszerzését.

9

Az építési telek kijelölése, megszerzése A Vasút utcai telek, azaz a meglévő templom telke egyrészt kicsi volt, másrészt ha az építkezés itt történik, akkor az új templom elkészültéig csak a kisegítő kápolna állt volna rendelkezésre, de se plébánosi lakás, se plébániai iroda nem lett volna. Még lehetséges verzióként szóba jöhetett volna, hogy a templom a régi templom helyén épül fel és a plébánia a kisegítő kápolna helyén. Mint említve volt fentebb: a kisegítő kápolna telkének egy részét a kőfaragó cég bérelte, és ezen a részen a működéséhez szükséges infrastruktúrát létesített. Ennek következtében évekig elhúzódó peres eljárás kockázata nélkül nem lehetett volna innen kitenni a céget. Peren kívüli megegyezésnek kis esélye volt. Mindenesetre ezen telek, azaz a kisegítő kápolna telkének nagysága végső soron megfelelőnek tűnt a templom és a plébánia komplexumának megépítéséhez, valamint kielégítette azon igényt is, hogy jól megközelíthető legyen.

Az új építési teleknek nagyon megfelelt volna a Bikás park is, de ennek a megszerzése lehetetlen próbálkozásnak ígérkezett. Ennek ellenére Krichenbaum József plébános úrnak adódott egy váratlan, de nem megkerülhető lehetősége ennek megszerzésére – sikertelenül.

Ennek rövid, története a következő: 1982-ben vagy 1983-ban dr. Lékai László bíboros úr Párizsban járt, ahol François Mitterrand francia elnök egy „kiváló” szobrászt ajánlott a figyelmébe az új templom terveinek elkészítéséhez, nevezetesen Pierre Székely urat, a modern kőszobrászat egyik nagy alakját, akinek templomépítési referenciamunkája egy karmelita rendház és templom volt Valenciennes-ben. Budapesti jelenleg is megtekinthető műve a Nagyvárad téri „Béke galamb” bazalt kompozíció, oldalában Mitterrand elnök és Kádár János első titkár bronzba öntött aláírásával. Az általa ajánlott technológia ún. lőtt beton technika, azaz a tervezett épület külső borító felületét betonacél szálak, illetve acél háló segítségével alakítja ki, majd a híg betont sűrített 10

levegővel fellövi az acél vázra több rétegbe a kívánt vastagságig. A templom formája, külső kinézete kb. így írható le: három darab püspöksüveget imitáló, kb. húsz méter magas, öt méter alapsugarú, kúpszerű szimmetrikus idom egymásba tolt alakzata, mint egy három gerezdes kuglóf vagy mint három szénaboglya egymásba tolva. A templom teljes külső héját az alkalmazott technológia következtében homogén betonfal alkotta. Plébánia nem szerepelt ajánlatában. Ennek makettje és szűk technológiai leírása alkotta Pierre Székely ajánlatát. Krichenbaum József plébános úrnak egyáltalán nem tetszett ez a terv (pl. azért, mert Pierre Székely 100.000 USD-t kért volna a tervekért és az építkezés levezetésért, amit elképzelése szerint ő Párizsból telefonos konzultáció formájában gondolt kivitelezni), de reménykedett abban, hogy a magasrangú, befolyásos személyek által támogatott szobrász a Bikás parkban telket tud szerezni. Nem sikerült neki sem.

Lékai bíboros úrnál, a Budai Várban, az Úri utcában volt az első találkozás Pierre Székely úrral: Krichenbaum József plébános úr, a képviselőtestületből két fő és jómagam. Lékai bíboros úr előzetesen közölte plébános úrral, s ő velünk, hogy olyan magas diplomáciai szinten lett Pierre Székely ajánlva, hogy a diplomáciai etikett szerint nem szabad csak úgy kirúgni őt, vagy alkalmatlannak nyilvánítani a tervét. Azt kellett tehát elérni, hogy ő maga vonja vissza önként az ajánlatát. Itt jöttünk mi képbe, mint képviselőtestületi tagok, akiknek jogukban állt a megvalósítással kapcsolatos kérdéseket feltenni, mivel templomot nem néhány évtizedre építünk. A kivitelezésnél felmerülő alapvető műszaki problémákat kellett Pierre Székelynek felvetni és megválaszoltatni. Lékai bíboros úr előtt kb. három órán keresztül ment az egyeztetés, melyet a bíboros úr nagy érdeklődéssel és türelemmel követett, de egy szót sem szólt közbe. Krichenbaum József plébános 11

úr szintén szűkszavú volt. Pierre Székelyt az ő első, nagyképű, lekezelő projektfelvezetése után szembesítettük a műszaki problémákkal, melyeket képtelen volt szakmailag korrekt módon megválaszolni, így realizálódott benne, hogy ajánlata ilyen formában eladhatatlan számunkra. Végül kénytelen volt visszakozni, s tervéről letenni. Ezt követően készítette el a Nagyvárad téri gránit szabadságmadár emlékművét mintegy vígaszul. Így eldőlt, hogy végül a kisegítő kápolna telke lesz az új templom építési telke. Hátra volt még azonban a kőfaragó bérleményének felmondása, ami peres eljárás nélkül nem kecsegtetett könnyű sikerrel: a kőfaragó cég jogi képviselőjével kellett egyezkedni a telekrész visszaadásáról. Isteni gondviselésként a képviselő egy olyan ügyvéd volt, aki megérkezésekor „Dicsértessék a Jézus Krisztus”-sal köszönt, és bemutatkozott: „dr. Duna Sándor vagyok, hívő római katolikus.

Mindenképpen megegyezésre szeretnék jutni Önökkel…”. Ajánlata egy telekrész csere volt: ha a kőfaragó működéséhez szükséges medencét tartalmazó részt a plébánia átengedi a kőfaragónak, akkor a kőfaragó valamivel kisebb (kb. 50 m2) területet az értékes front résznél átad a plébániának. A megállapodás még aznap megtörtént, az építkezés tervezése elindulhatott.

A templom és plébánia tervének elkészítése Az első tervet, melynek a makettje is elkészült, és amelynek mérete a Vasút utcai templom telekméretéhez lett igazítva, Török Ferenc Ybldíjas építész készítette: egy egyhajós templom és a plébánia átrium jelleggel fogta közre a plébánia udvart. Ez a terv – egyszerűsége és kis mérete miatt – nem nyerte el Krichenbaum József plébános úrnak a tetszését. Éppen ezért 1983-ban további négy Ybl-díjas építészt kért fel a megépítendő templom tervpályázatának elkészítésére. Köztük volt Pintér Béla, a Hilton tervezője, Makovecz Imre és még ketten. A terveket a plébános úr megvette, így aztán rendelkezhetett a

12

pályázatok felett. Az egyik érdekes pályázatban házgyári elemekből volt a templom és a plébánia megtervezve, átrium jelleggel. Ez egy gyors kivitelezésű építkezés lett volna, csak az épület igénytelen kinézete megfeküdte Krichenbaum József plébános úr gyomrát.

Makovecz Imre pályázata egy hosszú, egyhajós, lapos templomrészből állt, melynek bejáratát két hatalmas, a templom magasságát kb. kétszeresen meghaladó fa angyal-alak alkotta. A templomtér tetejének fa elemekkel történő kialakítása igénytelen, kidolgozatlan volt, valamint a költségvetése és műleírása is. A plébánia épületét a templom oldalához tervezte igencsak leszűkítve.

A pályázatot Pintér Béla nyerte egy forgásszimmetrikus templom tervével, ahol a hiperboloid szimmetriatengelye irányába mutatott a templom tornya, míg a köpenye körbe a plébánia épületeit tartalmazta, amelyek körbefogták a templomot magát. Nem sokkal az eredményhirdetés után azonban Pintér Béla egy enyhébb agyérgörcsön esett át, és felgyógyulása után furcsa viselkedési formát vett fel: pl. a tervezési összegre biankót kért a plébánostól, amelyet a megbízási szerződés aláírása után ő töltene ki.

Ez a plébános úr számára elfogadhatatlan kérés volt, s mivel Pintér Béla makacsul ragaszkodott hozzá, végül a plébános egyszerűen és nagyon keményen elzavarta a tender-győztest és egész csapatát.

Ezt követően Krichenbaum József plébános úr a pályázatok anyagából kiválogatta azon elemeket, amelyek az ő elképzeléséhez illeszkedtek, pl. a kör alakú templom, a bővíthető templomtér (a Pintér tervből) és az átrium jelleg (a Török tervből), majd keresett egy építész csapatot, melyben az építész tervező Kiss András Ybl-díjas építész volt. A plébános úr felvázolta az elképzeléseit a vállalkozóknak (ő 13

ekkor definiálta az urnatemetőnek szolgáló altemplom igényét is), akik ez alapján megtervezték a jelenlegi templomot és altemplomot, valamint a plébániát, majd engedélyezés után elkészítették a részletes kiviteli terveket. Kiss András tervezte később a harangtornyot, a külső keresztutat, valamint a Szent Sír urnatemetőt is, melynek kivitelezését már Forgács Alajos plébános úr felügyelte.

Krichenbaum József plébános úr a tervezőkkel végig szoros kapcsolatban állt. Az elképzeléseihez keményen ragaszkodott, s a tervezők valójában ezt követték és ennek adtak műszaki és esztétikai formát. A plébános realista, praktikus szemlélete tükröződik a templom kialakítása kapcsán pl. a külön leválasztott gyermekmegőrző részleg vagy az itt kialakított mosdó esetében. Krichenbaum József plébános úr két lábbal állt a földön… Az altemplom egyes szegmenseit az 1945 utáni megkínzott vagy megölt magyar egyházi személyekről nevezte el, pl. Mindszenty József bíborosról vagy Apor Vilmos püspökről, akkor, amikor ezen személyek a hivatalos értékrend szerint rágalmakkal bemocskolt, megvetett vagy elhallgatott személyek voltak. A templomban a vallási hitélettel kapcsolatos közösségek számára külön szeparálható helyiségeket akart kialakítani, mely elképzelések azonban ütköztek az akkori hatalom elképzeléseivel.

14

Ezért a jelenlegi templom terét körbeölelő helyiségeket a templomtértől leválasztó falak nem tartó falak, azokat az engedélyezési tervek nem tartalmazták, de utólag ki lehetett alakítani. Így a hatalom nem tudott a plébános úr ezen elgondolásának keresztbe tenni, noha ugyancsak érdeklődési körébe került a megépítendő templom és környezete. Ezt bizonyítja Miklós Imre egyházügyi államtitkárnak a megépítendő templom elhelyezkedésére és nagyságára vonatkozó személyes tájékozódó látogatása. Az Állami Egyházügyi Hivatal a papság és az egyház tevékenységét szigorúan és kegyetlenül ellenőrző és kordában tartó vezetője, Fűzfa Imre is többször kereste fel Krichenbaum József plébános urat nemtetszését kifejezve a templomépítéssel kapcsolatban. Utolsó látogatása alkalmából meg is fenyegette a plébános urat, mire az ő válasza csak annyi volt, hogy „ugyan, maga már egy fogatlan oroszlán”. Fűzfa Imre erre felpattant és fenyegetőzve elrohant, de érdekes módon a retorziók elmaradtak. Krichenbaum József plébános úr pedig folytatta az építkezés szervezését, illetve kiviteleztetését. Lényeges meglátása volt, hogy a templom és a plébánia épületét egyszerre építtette, elkerülve azt a lehetőséget, hogy az elsőnek megépült templom után a plébánia kevésbé fontosnak tűnve már ne épüljön meg. A templom „a II. világháború áldozatainak emléktemploma” nevet viseli, ezért lehetett az áldozatokra utaló emléktáblákat a templomban elhelyezni.

A templom építési költsége A hívek adományaiból befolyt összeg eltörpült a valós építési költségekhez képest. A plébános sem állami, sem pedig egyházi oldalról nem kapott semmilyen támogatást, egy fillért sem, és dr.

Paskai László bíboros úr is csak annyit tudott mondani neki, hogy „áldás az van, pénz az nincs”. Krichenbaum József plébános úr ekkor ismertette azt az ötletét, hogy a templom alá altemplomot épít, ami urnatemetőként funkcionál és ennek bevételeiből fogják felépíteni a 15

templomot és a plébániát. Ezen urnatemető fülkéi örök megváltásúak voltak, így rendkívül vonzó temetkezési helynek bizonyultak. Az urnahelyeket előre, az építkezés befejezése előtt meg lehetett vásárolni. Emlékeim szerint a szektorok legfelső sorát reklámáron 5000 Ft-ért hirdette meg a plébánia. Így a kezdő pénzösszeg hamarosan rendelkezésre állt, és az építkezés elindulhatott. Csak kevesen tudták, hogy ehhez a kezdő pénzösszeghez Krichenbaum József plébános úr saját maga is hozzájárult a szőlőjének eladásából származó jelentős összeggel. A felvett építési hitelek törlesztését aztán a folyamatosan eladott urnafülkék bevételei biztosították.

Krichenbaum József plébános úr azon ötlete, hogy az urnatemetőnek szolgáló altemplom bevétele felépíti a templomot és a plébániát, még a nyugati médiában is visszhangra talált: a nyugatnémet Stern illetve egy hasonló svájci magazinban is megjelent erről egy cikk, bemutatva az építkezést, leközölve egy fotót a plébánosról, a templom és plébánia makettjéről, alatta a felirattal: „a legnagyobb üzlet a halál”. A manapság szokásos, a templomok altemplomaiban kialakított urnatemetők mind Krichenbaum József plébános úr ezen ötletéből erednek.

A templom építése a következő évben elkezdődött Krichenbaum József plébános úr elképzelésének és a terveknek megfelelően. Előtte azonban az egyházközség híveinek közös megmozdulásaként a kisegítő kápolnát néhány nap alatt lebontottuk.

A kisegítő kápolna képe Krichenbaum József plébános és Lipp László káplán atya társaságában.

16

Az ünnepélyes alapkőletétel 1984. szeptember 24-én történt meg dr.

Lékai László bíboros úr jelenlétében. A tetőszerkezet építésének egyes mozzanatait az alábbi képek illusztrálják:

17

Ezeken a képeken jól látható az az oszlopokon álló vaskos vasbeton koszorú, mely a tetőszerkezet gerincét alkotó négy darab előregyártott hatalmas vasbeton elem tartópillérét alkotja. Az országban akkor egyetlen ilyen teljesítményű mozgódaru volt, amelyik be tudta emelni ezeket a tetőelemeket.

A használatbavételi engedélyek megszerzése A templom felépítése után a használatbavételi engedélyt meg kellett kérni. Kiderült, hogy a hatósági engedélyezési listában a taxatív felsorolásban nem található a „templom”, mint létesítmény. Ezen hiánypótló szövegmódosítás Krichenbaum József plébános úr és dr.

Fábián István, a Nemzeti Bank jogásza (az építkezés alatt a jogi tanácsadó) beadványa alapján valósult meg.

Nem sokkal később – valószínűleg az építkezés stressze következtében – Krichenbaum József plébános úr kórházba került, ahol gyomorfekéllyel műtötték meg. A műtét után nagyon rossz, lázas, sokkos állapotban volt. Az ügyeletes orvos úgy beszélt róla, mint akiről már lemondtak. Egy látogatásunk alkalmával, amikor megismert minket a feleségemmel, azt suttogta: „Itt ül a 15 millió a mellemen”. Ennyi hitelt vett fel az építkezésre, és hagyatkozott, mint aki tudja, hogy nincs tovább. A legnagyobb problémája az volt, hogy hogyan tudja az adósságát kiegyenlíteni. Kb. egy hét múlva azonban váratlanul jobban lett és kezdett megerősödni, felépülni. Ekkor mondta nekem fanyarul: „még odafönt sem kellettem”. „Igen, mert még nincs kész a templom” – válaszoltam. A plébános úr ezután még vagy ötven napig volt bent az intenzíven, majd kijött a kórházból és 18

befejezte a templom építését. Később a klinikán őt a „cégünk reklámja”-ként aposztrofálták és megkülönböztetett figyelemmel gondoskodtak róla. (Csak később tudtam meg, hogy akkor, amikor az állapota hirtelen javulni kezdett, az egyházközség híveinek közössége a templomban közös imádságot tartott a plébános felgyógyulásáért.

Felvilágosult felebarátaim szerint csodák nincsenek, csak véletlenek. Én ezt fordítva éltem meg.)

Krichenbaum József plébános úr az operáció után még sokat kínlódott és szenvedett.

Nehezen, de nagy fegyelemmel viselte betegségéből adódó fizikai korlátait.

Elmondható, hogy a rá nehezedő terhek és stressz miatt ő a „templom építésére ment rá”.

A templomépítő plébános sírfelirata nagyon jellemző volt szerény, de nem gyenge egyéniségére. Ónix oltárkövek Az ónix oltárkövek dr. Nagy Lászlónak, a Generalimpex vezérigazgatójának ajándékai, akinek irodai ablakai pont a templomra néztek. Az építkezés felkeltette érdeklődését és felkereste a plébánost.

Tőle megtudta, hogy mi épül és milyen ötlet alapján történik az építkezés finanszírozása. Először szkeptikus volt a végeredményt illetően, de végigkísérte az építkezést, majd a templom elkészülte után lepte meg Krichenbaum József plébános urat a két iráni ónix oltárkővel, melyekből az altemplom és a tabernákulum előtti oltárok vízszintes lapja lett. Ezen oltárkövek méretüket, illetve minőségi 19

kidolgozásukat tekintve ritkaságszámba mennek. Jellemző volt, hogy amikor a kőfaragó cég emberi fogadták a templomtérbe betolt köveket, néhányan levették a sapkájukat. Becslésük alapján a kövek értéke legalább húsz Mercédesz kocsi árával volt egyenlő.

A templom építésének befejezése Krichenbaum József plébános úr halála (2001) után Forgács Alajos plébános úr került egyházközségünk élére, akinek – a közösségi élet újjászervezése mellett – a templom és a plébánia építésének befejezése és kiegészítése, továbbépítése is feladata lett. Az ő nevéhez fűződik – a teljesség igény nélkül – a templom belső terének végleges kialakítása (a templomhoz illő stílusban megtervezett oltár, ambó és keresztelőkút egysége és ennek vörös márvány dobogója, a nem akármilyen minőségű orgona kiépítése, a templom színes üvegezésének megtervezése, kialakítása stb.), valamint a hiányzó, félkész vagy csak tervek szintjén létező létesítmények kivitelezése, mint pl. a Szent Sír urnatemető és a benne található szóróparcella.

Ezek mind az új plébános fáradtságot nem ismerő gondos munkáját dicsérik.

A beteg templomépítő plébános halála előtti utolsó időszakában a templomépítés anyagi, irányítási és dokumentációs folyamata a belső segítség hiánya miatt kevésbé átláthatóvá, követhetővé vált. Forgács Alajos plébános úr ennek ellenére az építkezési munka fonalát rekord gyorsasággal tudta felvenni mind a tervezőkkel, mind az építőkkel, valamint rendet tett a költségvetési oldalon is, megteremtve ezzel az építkezés korrekt befejezésének lehetőségét. Mindezen tevékenysége miatt a Szent Gellért-templom és plébánia építésének históriájából személyének és tevékenységének mellőzése méltatlan lenne. Adja Isten, hogy ez a templom még sok generáció hit- és közösségi életét tudja szolgálni. Írta: Wittmann Róbert 20

Különleges orgonaszó Ma már kevesen emlékeznek arra, hogy harminc évvel ezelőtt, karácsonykor, az új Szent Gellért-templom első szentmiséjének kapcsán milyen élményben volt részük a „szentgellérteseknek”.

Ezekből egyre fókuszálnék az elkövetkezőkben.

Azok, akik megtehették, hogy egy órával előbb érkezzenek a szentmisére, hallhatták és élvezhették, hogy templomépítő plébánosunk, Krichenbaum József atya ült egy mobil orgonánál és játszott a hangszeren. Sok mindent tudtunk az akkori plébánosunkról, de hogy kántorként is hivatalosan dolgozott pappá szentelése előtt, azt nem.

Levéltári kutatásim során találkoztam először azzal, hogy Krichenbaum József 1958-59-ben a Központ Szemináriumban tanult, és negyed-ötödéves szeminarista korában – több mint száz kispap társával együtt – kirúgták az egyetemről. (Ld.: Ász. Történelmi Levéltára, Nyilvántartási szám 301/11, V-147350/4, 115. old). Ezután

21

a fiatal, volt kispapoknak kenyérkereset után kellett nézniük. Így lett kántor Krichenbaum József, mielőtt titkos úton pappá szentelték volna. (Ld.: H.J.: Eltakart egyháztörténeti stratégiák Pécsett és KeletKözép Európában, PPEK, 1948-1989., 13.) Ezért tudott hajdani nagy plébánosunk a „frissen meszelt” templom falai között orgonaszóval köszönteni bennünket, a korán jövő híveket.

Akik érdeklődnek a történet részletei iránt, és hogy mi is történt 1958-tól napjainkig, többet is olvashatnak a 30. évfordulón erről, ugyanis volt plébánosunk magánkiadásban kiadott egy könyvet: „1958-1959 Az Opus Pacis és a Központi Szeminárium kispapjai” címmel, 2000-ben, Krisztus Király vasárnapján. Szerző: Székely Tibor. Záradék: „A könyv kereskedelmi forgalomba nem hozható!”

Azóta a világ fejlődött, s ma már a világhálón elérhető (mek.oszk.hu), akik pedig a papíralapú könyveket szeretik, azoknak szívesen kölcsönadom olvasásra az eredetit, amit végre megtaláltam az irattáramban. Szóljatok, vagy írjatok a hubai.jozsef@uni-bge.hu emailcímen. Írta: Dr. Hubai József

22

Interjú Zsigmond Gáborral Interjúsorozatunk mostani részében Zsigmond Gábor karbantartóval, plébániánk munkatársával beszélgettem, aki már húsz éve oszlopos tagja a plébániának. Ismerjük meg kicsit jobban!

Mióta dolgozol a plébánián? Hogy kerültél a dolgozók körébe?

2001-ben kerültem ide úgy, hogy Rigó Józsit, plébániánk másik műszaki munkatársát ismertem, mert mi a Józsival osztálytársak voltunk otthon, Erdélyben. Józsi ekkor már itt dolgozott és ő hozott ide. Akkor még Krichenbaum József atya volt a plébános, de hivatalosan állományba 2003-ban kerültem, akkor már Lojzi atya vett föl. A templomot festettük, az volt az első nagyobb munkánk.

Mik a legfőbb feladataid?

Karbantartó vagyok… Azt szokták mondani, én vagyok a „valaki”. Ha valakinek valamit meg kell csinálni, el kell tenni, ide vagy oda kell hozni, akkor én vagyok az. Lojzi atyával sokszor viccelődtünk ezen, hogy „valaki”: ha rajtam kívül senki nincs, akkor a valaki én vagyok.

Milyen a benti légkör? Milyen a dolgozókkal a kapcsolatod?

Jó. Ez egy más világ, sokkal másabb természetesen, mint a többi összes szféra, de jó a légkör. Jó a kapcsolat a dolgozókkal. Igyekszünk egymásnak segíteni, mindenki mindenkinek, ahogy tud.

A szabadidődet mivel töltöd szívesen? Van-e hobbid?

Szabadidőm az ritkán van… De ha van, szeretek biciklizni.

Nyáron a családdal, feleségemmel és két lányommal együtt is gyakran eljárunk biciklizni, télen pedig eljárunk síelni. Viszonylag sportos életet próbálok élni. Más hobbim nagyon nincsen.

23

Van e bármilyen terved a jövőre nézve?

A hosszú élet titka című fejezetet szokták mondani… Amíg egészség van, addig minden lesz. Különösebben nagyobb terveim nincsenek. A lényeg az, hogy egészség legyen és a családdal töltött idő boldog legyen.

Köszönjük Gábornak az interjút, és kívánjuk, hogy még sok-sok ideig szolgáljon nálunk a plébánián.

Írta: Povázson-Pálfy Zsuzsanna

24

Zarándoklat Péliföldszentkeresztre és Esztergomba Folytatva plébániánk sokéves hagyományát, október 22-én, szombaton egy kb. 50 fős csoport őszi zarándoklatra indult Imre atya vezetésével. Mostani úticélunk a péliföldszentkereszti szalézi kegyhely, majd Esztergom városa volt.

A Gerecsében található péliföldi kegyhely önmagában is gyönyörű, néhány hónapja azonban az eddigi látnivalókon túl az újonnan elkészült Öröm útja is megtekinthető és végig imádkozható. Mi is ezt tettük hát: a kegytemplomban bemutatott énekes szentmise után – a hozzánk csatlakozó pilisvörösvári csoport tagjaival együtt – végigjártuk a keresztút mintájára a 14 állomást, amely Jézus feltámadásától a pünkösd eseményéig kalauzolt el bennünket. Nagyon örömteli, mély és bensőséges ima volt ez, melyben szinte kézzel tapintható volt a Szentlélek jelenléte és vezetése. Az öröm útja végén a lourdes-i Mária-barlangnál elimádkoztuk az Úr Angyalát, és felüdítettük magunkat a hűsen csordogáló szent kút vízéből.

25

Ezután autóbuszunkkal Esztergomba utaztunk tovább. Itt először is elfogyasztottuk közös ebédünket a régi nagyszeminárium, vagyis a Szent Adalbert Központ épületében, majd a bazilika épületét tekintettük meg. Nem csupán a bazilika (felújítás alatt álló) liturgikus terét, hanem a hozzá kapcsolódó kincstárat és a panoráma teraszt is.

Miután mindezt megnéztük, átsétáltunk a bazilika szomszédságában levő esztergomi várba, ahol a csodálatos panorámán kívül láthattuk a nem régen felújított, híres várkápolnát is. Ennyi látnivaló után pedig nem is volt már más tennivalónk, mint ismét beszállni az autóbuszba és hazautazni Budapestre.

Azt gondolom, hogy ismét egy tartalmas és lelkileg felemelő zarándoklaton vehettünk részt, melyben nem csak a sok látnivaló volt fontos, hanem az egész út alatt közösen elmondott sok imádság, a közös énekek és beszélgetések, vagyis az Istennel és egymással szeretetben eltöltött minőségi idő.

Remélem, tavasszal ismét útra kelhetünk és hasonlóan sok kegyelemben és örömben részesülhetünk…

26

Tátrai kiruccanás az ifi közösségeknek Habár idén sok iskolában nem volt őszi szünet legnagyobb bánatunkra, szerencsére néhány iskolát nem érintett ez a szerencsétlenség és kaptak egy pár nap szabadságot a diákok. Ezt az alkalmat megragadva felkerekedtünk és három autóval útnak indultunk meghódítani Szlovákiát, vagyis egy kis részét. Az utazás nagyon vidáman telt, mindenki fel volt pörögve. Út közben meglátogattuk a Szepesi várat, ami nagyon szép és hatalmas volt.

Miután kigyönyörködtük magunkat benne, Doma atya tartott egy misét a szemben lévő domb tetején. Ezek után tovább álltunk, hisz még venni kellett ezt-azt.

Estefelé megérkeztünk a szállásra, ami egy nagyon hangulatos faház volt az erdő közepén. Behordtuk a cuccokat, majd a főző csapat elkezdte megcsinálni a vacsorát, a többiek pedig megterítettek és 27

felkészültek az esti játékra. Evés után elkezdtünk activityzni, közben Kofolát szürcsölgetve. Este viszonylag korán elment mindenki aludni, mert másnap nagy kirándulásnak néztünk elébe.

Reggel korán felkeltünk, hogy legyen idő reggelizni és összekészülni a Hernád-áttörés veszedelmeire. Nagyon szép volt a teljes út: először egy laza turistaúton mentünk egyre feljebb, majd odaértünk a Tamásfalvi kilátóhoz, ahonnan nagyon szép kilátás tárult elénk. Onnan kezdtünk el lefele menni a völgybe, ahol találkoztunk a Hernád folyóval, ami egyszerűen csodálatos volt. Útközben sziklafalakon kiépített úton, meg függőhidakon is át kellett verekednünk magunkat, de szerencsére senki nem esett bele a vízbe.

A folyót elhagyva megérkeztünk egy régi kolostor romjához, ahol tartottunk egy nagyobb pihenőt, hogy erőt gyűjtsünk a visszaúthoz.

Visszafelé már mindenki fáradtan, de boldogan ment.

Mikor visszaértünk a szállásra, a főző csapatunk készített vacsorát. Miután mindenki bepótolta azt a táplálékot, amit ledolgozott

28

aznap, utána hajtogattunk egy csomó papírrepülőt, és azzal csatáztunk.

Utána sajnos néhány embernek haza kellett mennie, tőlük elköszöntünk és elkezdtünk filmet nézni.

Másnap reggel már nem kellett olyan korán kelnünk szerencsére, így ki tudtuk pihenni az előző napi fáradalmainkat. Miután mindenki összekészült, elindultunk hazafelé, de útközben meg-megálltunk egy kisebb túrára. Ezen a helyen nagyon sok vízesés volt csodaszép sziklafalakkal körülvéve. Mikor elértük a túra csúcspontját, akkor megálltunk ebédelni, majd gyorsan tovább is indultunk, hogy még világosban visszaérjünk az autókhoz. Hátunk mögött hagyva, meghódítva a Tátrát, haza indultunk.

Hálát adunk a csapatnak a jó hangulatért, a szervezőknek a megvalósításért és természetesen az Úrnak a jó időért.

Írta: Lantay Mór

29

Egyetemista Kirándulás Poroszlóra Október 30-án a „K2” egyetemistákból álló csapat megindult Poroszlóra. A plébánia udvarán délután négy órakor autókba ültünk, és szűk két óra utazás után meg is érkeztünk egy háromszobás apartmanházba. Estefelé vacsorát készítettünk, ami nagyon finom lett, utána kezdődött a borkóstolás. Öt féle bort pontoztunk mindenféle szempontból, aztán megvitattuk, kinek melyik ízlett a legjobban.

Ezután a csapat éjjeli bagoly tagjai még fennmaradtak egy fakultatív kötetlen beszélgetésre, de szép lassan mindenki nyugovóra tért, hiszen a másnapi programhoz fontos volt, hogy kipihenjük magunkat valamelyest.

Másnap reggel a poroszlói Vízi Sétányt jártuk be, amely a Hortobágyi Nemzeti Parkhoz tartozik. A tó közepére egy kis csónakkal vittek be minket, ami már önmagában nagyon király élmény volt. Ezt a szép és nyugodt kisugárzású helyet, egy nádassal körülvett pallórendszeren lehetett bejárni és ily módon megcsodálhattuk a Tisza-tó természeti értékeit.

30

Ezután Eger felé vettük az irányt. Megnéztük az egri várat, végig jártuk a vár múzeumát, majd pedig beültünk egy kávézóba kicsit megmelegedni, mert már elég hideg volt odakint. Az egri kiruccanást követően még ellátogattunk az egerszalóki sódombokhoz, de mire odaértünk már be is sötétedett, így a nappali fények helyett az esti kivilágításban csodálhattuk meg a természeti szépséget. Egy hálaadó ima-körrel és egy szép taize-i énekkel le is zártuk a helyszínen a poroszlói kiruccanásunkat. Ezután beültünk az autókba és hazaindultunk. Nagyon klassz volt ez a szűk két nap, rengeteget beszélgettünk, viccelődtünk, közelebb kerültünk egymáshoz. Azt hiszem, mindannyiunk nevében mondhatom, hogy rendkívül felüdítő pillanatokat éltünk meg így együtt. Írták: Takács Bianka és Sillye Gergő

31

Tele a Kamra Munkás őszt zárt a Zöld Gellért közösség. Ez a csapat már harmadik éve dolgozik azon, hogy az arra fogékonyak figyelmét felhívja a teremtett világ védelmének fontosságára, részben megszívlelendő gondolatok megosztásán, másrészt gyakorlati tevékenységek ajánlásán keresztül. Utóbbira példa az októberben többedik alkalommal megrendezésre kerülő és nagy forgalmat bonyolító gardróbcsere vagy az ökokör, amiről itt van szerencsém beszámolni.

A vállalkozó szelleműek tavasszal már részt vehettek egy hathetes kurzuson1, amelynek fókuszában a háztartási vegyszerek használata, a környezetkímélő tisztítási megoldások álltak. Erről a tavaszi akcióról szól Orossné Fejes Gyöngyi írása a Magazin húsvéti számában. Az őszi sorozat tematikája az élelmiszerek kérdésköre köré épült: azt jártuk körbe közösen, milyen lehetőségeink vannak, ha egészségesebb, kevesebb hulladékkal járó vagy a környezetünket kevéssé megterhelő módon előállított ételeket szeretnénk a magunk és családunk asztalára tenni.

Az égetően fontos és izgalmas téma mellé nagyon lendületes és érdeklődő csapat társult, így azt hiszem, nem vagyok egyedül, aki alig várta, hogy hétről hétre összegyűljünk, imádkozzunk, tanuljunk és egyben gyarapítsuk egymást a tapasztalatainkkal. Az utolsó találkozó alkalmával az asztalra varázsolt zárólakoma pedig ékes bizonyítéka annak, hogy nemcsak elméleti elhatározásokról beszélgettünk, hanem a gyakorlati megvalósítás is elkezdődött.

További tanúbizonyságul álljon itt néhány résztvevő gondolata:

1

A tavaszi és az őszi találkozók tematikáját is a Tudatos Vásárlók Egyesülete Ökokör programjától kaptuk, ezúton is köszönet érte.

32

„Nagyszerű légkör mellett tanultam egy csomó mindent. Volt olyan is, amit csak miattatok próbáltam ki és bejött, pl. a csírák.” (Gyöngyi) „Sok mindenben erősíthettük egymást. Új dolgokat is kipróbáltunk, régieket is leporoltunk kissé. Én a kencék terén kaptam új lendületet, ötleteket. Hála Istennek, a családom nagy része hasonlóan vállalkozó kedvű és nyitott az új dolgok kipróbálásában, mint jómagam.”

(Johanna) „Nagyon örültem, és szerettem az együttléteket.” (Ilona) „Komoly erkölcsi dilemma, hogy milyen forrásból szerezzük be az asztalunkra kerülő dolgokat. Szerintem előnyt kell, hogy élvezzen a hazai munkahelyet támogató, a közelben termelt, a fair trade, a vegyszermentes, illetve a csomagolás mentes termék. Nagy előny, ha a láncolatok rövidek, különösen a multikat hagyom ki szívesen a láncból. Természetesen az ár nagyon kényes kérdés, mindenkinek a saját kompromisszumait kell megkötni. De ne tévesszük szemünk elől, hogy a pénzünk szavazat!” (Andrea) „Talán ha a minőségi és drágább alapanyagok mellé társul egy kis mértékletesség, akkor azt a pénztárcánk sem érzi meg annyira, és szerintem is egyértelmű, hogy ahol csak tehetjük, a hazait kell preferálni.” (Bernadett) Aki esetleg már most ősszel kacérkodott a gondolattal, de mégsem tudott csatlakozni, vagy éppen e cikk hatására érez kedvet magában ahhoz, hogy legközelebb velünk tartson, annak biztatásul mondom: már tervezzük a folytatást!

33

Írta: Dudás-Marx Anna

Szent Miklós püspök látogatása December 4-én, vasárnap a 9-es szentmise végén egy híres személyiség, Szent Miklós püspök látogatott el templomunkba és a gyerekeknek még ajándékot is hozott. Ők lelkesen, énekelve köszöntették őt. Jövőre is várjuk szeretettel!

34

Adventi ifjúsági lelkigyakorlat A tavalyi évhez hasonlóan idén is volt adventi ifjúsági lelkigyakorlatunk, a legutóbbihoz képest azonban csak rövidebben, egy opcionális ottalvás és egy szombati nap keretében jött létre a program Pilismaróton.

December 2-án késő délután találkozott az a 14 gimnazista és egyetemista, akik a lelkigyakorlat előfutáraiként indultak Pilismarótra.

A helyszínre a plébánia vidám hangulatú mikrobuszával és egy másik személyautóval indultunk. Az aznapi este alapvetően a pihenésé és a kötetlen együttlétéé volt.

Leérkezésünk és vacsoránk után kártyajátékokat és magvas beszélgetéseket ejtettünk meg egymás között.

Másnap kora hajnalban Doma atya egy roráte misét mondott a szálláson, amivel megalapoztuk a nap lelki ívét. A lelki töltődés után pedig testi éhségünket csillapítottuk.

Mindeközben a csapat második része gyülekezett a plébánián 12+1 fővel. (Köszönjük Párkányi Panninak a sofőrséget!) Mindenkit bepakoltak, majd megkezdték útjukat a jeges, kanyargós Pilisen keresztül. A járgányok és sofőrjeik könnyűszerrel jutottak át a sokszor lépésben haladó Alkotás és Szentendrei úti forgalmon. A város piszkos, táblákkal szegélyezett útjai után pedig belevetették magukat a hegyi utak szerpentinjeibe. Az utak változása, hepehupássága és

35

sokszor jégvirágokkal csipkézett padkája repítette át az utazókat lelkiekben is egy másik világba.

Megérkeztek, bepakoltak. Átéltük a találkozás örömét, ahogyan az ember rácsodálkozik egy-egy régen, vagy éppen tegnap látott ismerősre. Nem volt más hátra, mint elkezdeni a lelki vándorlást. A délelőtt folyamán egy hosszabb, személyre szóló imában vehettünk részt, amit kiscsoportos megosztás követett. Egy-egy szentírási idézet alapján töltöttünk időt elmélkedéssel egy jezsuita lelkiívet követve.

Egyesek a meleg kanapékon, mások a templomkert kopár faágai közt találtak rá a csöndre, békére, ki-ki ízlése szerint. A kiscsoportokban aztán meg tudtuk osztani egymással azt, amit átéltünk. Ilyenkor mindig jó biztonságot és segítséget nyújtó emberek körében lenni és beszélgetni.

Az ebédet követően volt időnk kicsit kötetlenül beszélgetni, játszani.

Előkerültek a szalagavatók és más események fényképei, vicces pillanatai. Mindezek után pedig egy nagyszabású találkozás vette kezdetét. Két csoportra bomlottunk életkor alapján, majd három állomáson forgó-szerűen jártunk végig (egy állomást mindig üresen hagyva). Az állomásokon volt szentségimádás, közbenjáró imádság és gyóntatás.

Jó alkalom volt ez a találkozásra mind Istennel, mind régi ismerősökkel: többek között Háder Márkkal, aki tavaly kispapként volt jelen a plébánia életében. A közösen töltött fantasztikus idő után pedig egy előesti szentmisével zártuk a nap lelki ívét. Ezután még elfogyasztottuk mindazt, ami megmaradt az étkezésekből,

36

összetakarítottuk a morzsákat, pizzavégeket, teafoltokat és kigurultunk a pilismaróti plébánia duplaszárnyú faajtaján.

Az utazás a már megszokott autók altató duruzsolásában telt (ami szerencsére nem fogott ki a sofőrök éberségén). Így aztán az idő teltével a dombok közül időnként fel-fel villanó fények mögött már egyre többször fedeztük fel Budapest lámpáit. A plébániára nagyjából egyszerre érkeztünk meg. Kipakoltunk, elbúcsúztunk és elindultunk hazafelé.

De mindez csak a programok és események felsorolása… maga a lelkigyakorlat pedig mindig sokkal több ennél. Ez a többlet pedig általában nem a leutazásban, az ottlétben és a hazajövetelben áll, hanem abban, amit utána tesznek a résztvevők. Mind a huszonnégy embernek, aki ott volt, van olyan felelősségteljes helye (osztályban, plébánián, regnumban, cserkészetben), amihez elengedhetetlen az, hogy töltődjön valahol. A lelkigyakorlat utáni hetekben egy-egy szikrát vehetünk észre, egy ötletet, cselekedetet, ami eddig nem volt bennünk, ami nem hétköznapi. Ez az, amiért érdemes ide járni!

Nagyon mély hála van ezért a szívünkben Doma atya és az összes szervező felé, amiért mindezt közvetítették felénk! Köszönjük szépen!

Deo gratias! Írta: Nyíri Gellért

37

Adventi lelki nap felnőtteknek December 10-én, szombaton adventi lelki napot tartott Imre atya a plébánián felnőtteknek. A hirdetésekben meghallva már előre örültem a lehetőségnek, hogy lelki napon vehetek részt, mivel igen fontosnak tartom, hogy adventben valóban lélekben készüljünk a karácsonyra, ne csak a világban tapasztalható vásárlási láz és egyéb gyakorlati készülődés kössön le minket.

Szombaton nagy lelkesen érkeztem a nagyterembe, és örömmel láttam, hogy szép számmal összejöttünk, becslésem szerint kb. 50-en lehettünk, fiatalok-idősek, férfiak-nők vegyesen. Mint megtudtuk, Imre atya a héten beteg volt, és már arra gondolt, hogy le kell, hogy mondja a lelki napot, de hála Istennek meggyógyult időben. Nagyon szép programot állított össze számunkra.

A bevezető előadásban a vágyainkról volt szó. Néha nehéz megállapítani, hogy mire vágyunk igazán. A legbelső vágyunk nem az feltétlenül, amit kimondunk, hanem annál sokkal mélyebb dolog: a vágy, Istennel személyesen egységben, jó kapcsolatban legyünk.

Ahhoz, hogy találkozzunk Istennel, tudjunk kapcsolatban lenni vele, először magunkkal kell tisztában lenni, az önismerettel kell kezdeni.

Hogyan ismerjük meg magunkat? Isten szemével, a Biblia alapján.

Isten úgy néz ránk, mint szeretett gyermekére – alig várja, hogy megtérjünk és szeressük Őt. Az önismeret lényege: én végtelenül értékes teremtménye vagyok Istennek, aki végtelenül szeret. A sátán azon mesterkedik, hogy elhitesse velünk, hogy mi rosszak, semmirekellők vagyunk, illetve, hogy Isten rossz és rosszat akar nekünk. Ezt nem szabad elhinnünk! Imre atya ezen a ponton felolvasta Andersen „A hókirálynő” című meséjének erről szóló fejezetét, mely a sátán által készített gonosz tükörről szól, mely minden szépet és jót csúnyának, rossznak láttatott.

38

Ezután hosszabb csöndben, szétszóródva az épületben és a kertben, a megadott kérdések alapján mindenki magában végiggondolta az önmagával való kapcsolatát, érzéseit, vágyait és azt, hogy az élete történéseiben hol volt jelen az Isten és mikor, hogyan tapasztalta meg Őt, a jövőben pedig mik a céljai, tervei és előre láthatóan hogyan lesz mindebben jelen Isten? Összegyűlvén újra megállapítottuk, hogy ha önmagunkat nem szeretjük, nem tudunk Isten felé sem jól fordulni. Az istenkapcsolat alapja az énképem, a helyes önismeret. Ebben lehet fejlődni, alakulni.

Nagy meglepetés volt, hogy annak ellenére, hogy a meghívásban az szerepelt, mindenki hozzon egész napra hideg élelmet magával, a tízórai- és ebédszünetben olyan terülj-terülj asztalkám várt bennünket az ebédlőben különféle édes és sós süteményekből, üdítőkből, hogy bár élvezettel fogyasztottuk őket beszélgetések közben, mégis egy töredékét tudtuk csak elpusztítani.

A második előadás Istenről szólt. Nem könnyű Jézus mellett dönteni, a követése sem könnyű. Az ideális helyzet: Istennel való kapcsolatom fontos, a Vele való találkozásra örömmel megyek, a hitemmel kapcsolatban kérdéseket bátran felteszek, de elfogadom, ha valamire most nincsen válasz, majd a Szentlélek segít. Csak néhány gondolat, ami megragadott: szentgyónás után a sátán összeomlik, Isten örül. Isten nem büntető Isten, nem kell félni tőle, Ő a jóság és a szeretet. Isten a munkatársainak tekint bennünket, minden megkeresztelt ember az általános papság részese: Istennek áldozatot mutat be. A szentmisében mindannyian felajánljuk a saját áldozatunkat, azaz az életünket. Nincsen fölösleges ember! Mindenki értékes!

Ezután kiscsoportokban beszélgettünk a következőkről: - Ki hol és hogyan tapasztalta meg Isten közelségét, szeretetét, jóságát?

39

Mi lehet nagy kísértés arra nézve, hogy kételkedjünk Isten jóságában és szeretetében? Mik lehetnek a válaszok ezekre a kísértésekre?

- Milyen jó gyakorlatokat tudunk és alkalmazunk a személyes, élő istenkapcsolatunk érdekében?

- Az Egyház hol, hogyan és mennyire tud segíteni bennünket az élő istenkapcsolatunk és hitünk növekedésében? Mit és hogyan lehetne vajon jobban csinálni?

A kiscsoportos beszélgetés és egy rövid szünet után a templomba vonulva egy szép, gitáros énekekkel kísért szentmisén és szentségimádáson vettünk részt. Végül megosztottuk egymással a kiscsoportokban elhangzottakat, és a lezáráskor összegeztük, hogy ha van megfelelő önismeretünk, ha megtapasztaljuk a minket szerető Istent és kapcsolatban vagyunk vele, akkor ebből kell hogy fakadjanak a szeretet tettei. Gondolkodjunk el, hogy vajon az Isten minket mire küld? Befejezésül – ellenpontként a sátán gonosz tükréhez – Imre atya elmesélte Alexander Papadérosz történetét, aki a krétai-német megbékéléshez egy intézetet alapított. Ő még gyermekként a háborúban talált egy összetört tükörcserepet, s azt szépen megcsiszolva azzal foglalatoskodott, hogy fényt tükrözzön vele a sötét zugokba, hogy továbbítsa a fényt. Rájött, hogy ez egész életének is a célja: fényt tükrözni a sötétségbe, más emberek szívébe. Legyen ez a mi életcélunk is: Isten szeretetét továbbadni másoknak.

-

Nagyon köszönjük Imre atyának ezt a megerősítő, élményekben gazdag lelki napot, és előre örülünk, mert megígérte, hogy nagyböjtben folytatás következik – érdemes lesz majd eljönni rá! Írta: Keszthelyiné Bergmann Rita

40

A béke szigeteinek találkozása Képzeljük el, hogy egy egészen kicsi szigeten élünk a családunkkal. Esélyünk sincs találkozni másokkal, csak mondjuk évente egyszer. Addig várunk és szelíd békében élünk, dolgozunk.

Megvalósult a béke a szigeten.

Képzeljük el, hogy az évi egy találkozásra mindig egy másik szigeten élő családdal kerül sor. Minden évben egy másik családdal tudunk találkozni, de csak eggyel. Mert ez egy olyan világ, amelyben minden család és közösség csak így találkozik a többivel. Pár év után biztosan úgy érezzük majd, hogy ez így nem elég. Nem elég az évi egy találkozás. Nem elég, pedig teljes a béke nálunk is és a hozzánk érkező családoknál is. És a találkozások is a béke jegyében zajlanak. Mégsem elég ennyi. Mit tudunk hát tenni?

Gondolkodni kezdünk és egyre erősebben születik meg bennünk a vágy, hogy indulnunk kell. Indulnunk kell találkozni. És ekkor történni fog valami váratlan. Nemcsak mi indulunk el. Mert a szívünk vágyai el fognak jutni a többi családhoz is. Meg fogják érezni a mi vágyunkat a találkozásra. Ők is elindulnak. Mindenki útra fog kelni, aki megérezte ezt a vágyat. Mégsem lesz zűrzavar és összevissza utazgatás a tengeren, a sok kis sziget körül. Mert most nem egymás saját kis szigetéhez akarunk majd eljutni, hanem egy sokkal nagyobb szigethez. Ahogy közeledünk feléje, egyre jobban látjuk szépségét.

Egyre erősebben evezünk és egyre jobban igyekszünk odaérkezni. A nagy igyekezetben nem is vesszük észre egyből, hogy mások is pont erre hajóznak, ők is pont efelé a szépséges sziget felé tartanak! Nem tudjuk pontosan, mit fogunk ott találni, mi fog ott történni velünk, de egyben biztosak vagyunk: ott lesz a találkozási pontunk. Ennyi pedig éppen elég is. Még nem értük el a szigetet, de már tisztán látjuk és látjuk a többi oda igyekvő hajót is. Még nem értünk oda, de mégis

41

megérkeztünk. Szívünk megérkezett a béke egy sokkal nagyobb szigetére.

Vannak persze békétlen szigetek is. Ezek akár nagyobbak is lehetnek, mint a mi megtalált szigetünk. De nem esünk kétségbe.

Mindenki, aki eljutott erre a csodálatos nagy szigetre, tudott növekedni a békében. Hozzájárult egy nagyobb béke szigetének a benépesítéséhez. Általuk a béke így megmutatta az erejét és a növekedését. Mint az a bizonyos mustármag, amely a legkisebb a magok között, de a legnagyobb fák közé fog felnőni.

Christmas card by Joe Strummer (2002) Írta: Tolnai Gyula

42

Karácsonyi Vers Ma elhisszük, hogy Angyalok vagyunk.

Rajtunk a tiszta, hófehér ruha, fejünkre fénylő glóriát kapunk, s érezzük: itt a mennyei csoda.

Mert ha a lázas vásárlás hevében nem hallatszik az angyalok szava, nem csillog gyertya gyermekünk szemében Kinek szület akkor Szép Szűz Mária?

Ma elhisszük, hogy Jézus születik, a kis jászolban Isten mosolyog.

Az angyalok fennhangon hirdetik: a fényes égen új csillag ragyog!

S majd hogyha üres papír lóg a fáról, és napról-napra hull a tűlevél, kis Betlehemről, a három királyról, s a Nagy Titokról senki sem beszél.

Ma elhisszük - mert csillog a világ. „Jingle Bell” szól, és minden kapható.

Műhótól roskad mű-fenyőfaág. s a szívünk hangja elnémítható.

Akkor is higgyük: Megváltónk közénk jött, s fehérre mossa szennyezett ruhánk, s ha tiszta szívvel térdelünk elébe: fejünkre rakja fénylő glóriánk!

Lánszkiné Kisgyörgy Enikő

43

Budapesti történet: Szent Mihály kardja 1944 decemberében történt, a szovjet ostrom alatt álló Budapesten. Már két hete laktunk a házunk alatti pincében, egy csapatnyi lakótárssal együtt. Ők már nem tudtak elmenekülni az ostromgyűrű bezáródása előtt. Igen vegyes társaság gyűlt össze.

Voltak itt ismerős szomszédaink, közeli házak lakói, más pestiek, akiknek az otthona lakhatatlanná vált. De voltak vidéki menekültek, idősek, fiatalok és gyerekek is vegyesen. Összesen pontosan huszonkilencen. Magyarul sem beszélt mindenki, legalább is nem úgy, ahogy itt nálunk. Egy idősebb házaspár fura, szlávos akcentussal ejtette a magyar szavakat. Egy meghatározhatatlan korú férfinek, aki egy kölyökkorú fiúval érkezett, csak minden negyedik-ötödik szavát értettük. Ebben a kavalkádban nekem az volt megnyugtató, hogy itt voltak a szüleim. Édesapám, Bardóczy Sándor, anyukám, Isti bátyám meg Matyi öcsém. Sőt, a lakótársak között még másik három fiú is volt. Ez a sokféle ember gyorsan egy csapattá formálódott a közösen viselt nyomorúságos sorsban. Kintről, a fejünk felől és minden irányból rendszer nélkül, de folyamatosan hallottuk a háború hangjait.

Sorozatok, éles, sivító lövések, közepes és nagyerejű bombák robbanása és a repülőgépek visításai. Katkatkatkat…. ssssiiiii--hurr…. tátátátá…. buuuummmm. Nem lehetett megszokni, kiismerni, mindig máshogyan és máshonnan szólt. Néha a távolban egy-egy jóval nagyobb robbanás hangja érkezett. Ezek még fokozták a félelmünket és szorították egyre kisebbre a mellkasunkat. Időnként a csend percei jöttek. Ilyenkor csak vártunk, ültünk és fogalmunk sem volt, mi jön és mikor? Aztán egyszer csak ami jött, az határozottan rosszabb volt a robbanások távoli hangjainál is. Észrevettem, hogy fogyni kezdett az élelem. Ezt először abból vettünk észre, hogy szüleinktől már nem kaptuk meg azt az egy-egy darab kockacukrot, amit sóvárogva vártunk minden nap, az ebédre feltálalt paprikáskrumpli után. Ennek hiánya

44

határozottam jobban fájt, mint a kolbász távolléte a krumpli mellől.

Aztán már csak dohos krumpliból tudták a felmenőink előállítani a mindennapi meleg ételt, és hozzá csak egy szelet kemény kétszersült járt. Ekkor már Matyi öcsém is felfogta, hogy tényleg nagy a baj.

Elegendő táplálék híján először intenzívebb játékkal próbáltuk lekötni magunkat. A kockázások és snóblizások veszteseinek büntetésként először fekvőtámaszokat kellett végezniük. De ettől csak még éhesebbek lettünk, így ezt felváltották a fülpöckölések. Ezek a játékok ideig-óráig el is vonták figyelmünket a korgó gyomortájékunkról. De az is rossz volt, hogy egyre ritkábban és rövidebb időkre engedtek ki minket a pincéből. A kényszerű bezártság pedig így még egy nehézséggel sújtott: az unalommal. Ez addig tartott, amíg az ostrom elért a környékünkre. A folyamatos harcok rettenetes zaja ekkor minden figyelmünket lekötötte. A pincénk elhagyását a legszigorúbban megtiltották szüleink. De a felnőtteknek sem volt merszük kimerészkedni. Három ilyen nap után kezdett csendesebbé válni a környék, és a harci zaj távolodott tőlünk a Duna felé, Buda irányába. Eltelt még két nap és lassan megérkezett szívünkbe a felszabadultság, az öröm első foszlánya is. Újabb fél nap után már az arcunkra is kiült egy-egy mosoly. Végül nem tudtuk tovább magunkban tartani. Nem tudom, ki kezdte, de kiabálni kezdtünk: - Hurrá, megúsztuk! – harsogtuk túl egymást, ahogy bírtuk.

- Vége! Mehetünk haza! – sivította az egyik lakótárs fiú is mellettem. Még pár perc telt el így, aztán Isti elhallgatott és apámra nézett kérdően: - Mehetünk fel, ugye? Vissza az otthonunkba? Alig várom már! – Mire kimondta, már mindhárman körbe álltuk szüleinket és vártuk a választ. Ők viszont halálra rémült arccal meredten néztek ránk, aztán egymásra, és nem szóltak semmit. Rémisztő volt ez a hirtelen beállt csend. Végül apám törte meg és idegesen kiabálni kezdett ránk:

45

Szó sem lehet róla, megőrültetek? Még itt lehetnek a közelben az oroszok, senki ne próbáljon kimenni, de mutatkozni se! Meg ne halljuk többet ezt!

Mivel a többi felnőtt is mind egyetértően bólogatott, látszott, hogy semmi esély sincs, hogy megváltoztassák a véleményüket. Ezzel máris elvették az örömünket. A szívem újra összeszorult, visszatért a félelem és azonnal támadásba is lendült, hogy még szomorúságot és reménytelenséget is zúdítson a nyakunkba. Így telt el ez a nap. Nagyon rossz volt lefeküdni és elaludni, pedig jóval csendesebb volt az éjszaka, mint eddig.

- Sanyi, Sanyi, kelj fel, na, mozdulj már meg – hallottam suttogva a fülemben. Átfordultam a hang felé, és bátyámat láttam az ágyam mellett guggolni, mellette a szomszédunk, Gábor hasonlóképpen összegörnyedve nézett rám.

- Mi van, Isti, mit akartok? – kérdeztem, mert fogalmam sem volt, miért ébresztenek fel, amikor kint alig világosodik, és még mindenki alszik.

- Psszt, psszt, ne zajong, mert felébrednek! - súgták felém – Mázlink van, hogy nem hallottak meg. Öltözz te is és gyere!

Azonnal elmúlt az álmosság a szememből. Itt valami készül – jöttem rá a megoldásra. Az ágyam mellett egy széken volt minden ruhám, óvatosan mozogva, csendben felöltöztem, sapka, kabát, cipő is megvolt. Az ágyam sem kezdett nyikorogni. És tényleg senki nem ébredt fel. Mindenki mozdulatlanul aludt a matracokon. Isti intett, hogy menjek utána. Kimentünk a pincefolyosóra, ahonnan a lépcső indult fel az emeletekre. A bejáratot két rácsajtó is védte, de ezek nem voltak kulcsra zárva, hogy ha menekülni kell, nehogy bent ragadjunk.

Csak egy-egy deszkával voltak betámasztva, ezeket félretettük és már indultunk is felfelé.

-

46

A házunk kapuja csodák-csodája, egyben volt, könnyedén kinyílt és máris kint voltunk a szabadban. Még csak derengett, nem lehetett messzire látni. Először a házunkat vettük szemügyre az utcáról. Szótlanul néztük a fekete, szürke füstös, kilyuggatott falakat, a beomlott tetőt, a kiszakadt ablakokat. Nem volt jobb állapotban a szomszédos házak egyike sem. Nem volt jó ezt a pusztítást nézni, csakhamar tovább indultunk. A két utcával távolabbi platánfás park felé tartottunk, amelynek közepén templom állott. Már egészen közel jártunk a fasorhoz, amikor megreccsent valami, többször egymás után. Mintha egy száraz faág tört volna ketté. A hajnali csendbe valósággal berobbant ez a friss zaj.

- Hasalj le! – kiáltotta Isti, majd azonnal nyomott le a vállamnálfejemnél fogva a havas avarba, arccal előre. Gábor magától tette ugyanezt. Orrunkba és szánkba is bőven jutott a vékony, de összefüggő hóból. Mozdulatlanul feküdtünk egymás mellett, de amikor nem hallottunk semmi újabbat, lassan felemeltük fejünket és kilestünk.

- Oda nézz, ott megy valaki! – szólt Gábor és előre mutatott.

- Egy pap lesz, ez tutibiztos. – tettem hozzá, egy hatalmasat blöffölve – de mit akar itt ilyenkor? – folytattam, mintha kérdeztek volna.

- Kuss! – jött a válasz két dühös tekintettel nyomatékosítva.

Pedig igazam lett. Feltérdeltünk és egy alacsony, sovány, reverendás alakot láttunk, aki a számos találatot kapott templom felé tartott. A bejutáshoz nem csak a kapu állt rendelkezésére. Az épületnek felénk eső oldalába embermagasságú, ovális formájú lyukakat hasítottak az oda szánt lövedékek. Harckocsikból vagy páncéltörő ágyúkból 47

lőhették a falakba a lyukakat. Az atya néhány gyors pillantással felmérte a pusztítás nyomait és nem törődve az esetleges omlásveszéllyel, fürgén bebújt az egyik résen.

- Gyerünk utána! – szólt ekkor Isti – de úgy, hogy meg ne lásson!

- Oké, menjünk – helyeseltünk egyszerre Gáborral – és lehajolva, egymás után osonva közelítettünk a templomhoz.

Egy másik lyukhoz tartottunk, ez egy méter magasan lehetett. Könnyű volt megközelíteni, mert előtte egy törmelékhalom tornyosult. Erre másztunk fel, majd lehasaltunk egymás mellé és benéztünk a templomba. Remekül láttunk mindent. A felkelő nap is megjelent és az első sugarai is segítettek.

A pap az oltár felé tartott. Az előtte lévő néhány lépcsőfokról lábaival gyorsan lesöpörte az odahullott törmeléket és fellépett az oltárszekrényhez. Gyorsan nyitotta a kis ajtót és meghajolva benézett.

Amikor meglátta az épségen maradt oltáriszentség tartót, megkönnyebbülten sóhajtott egyet. Nem tétovázott, tüstént kiemelte az aranyozott kegytárgyat, megfordult, hogy elhagyja a templom romjait. De alighogy lelépett az imént letakarított lépcsőfokokon, észrevett valamit, ami megállásra késztette. Isten legnagyobb harcosának, Szent Mihály főangyalnak életnagyságú kardos-sisakos szobra kandikált ki egy kő-tégla-gerenda törmelékhalom alól. A szobor kezében tartott egyenes, kétélű kard pengéje élesen szikrázva verte vissza a fal résein át behatoló napsugarakat. Az angyalszobor arcát teljesen belepte a por. Az atya lehajolt és gyengéden letörölte a piszkot az arcról, majd megpróbálta kiszabadítani a szobrot a romok alól. Egy téglákkal súlyosbított deszkaköteg terhétől sikerült is megszabadítania, de az utolsó, súlyos gerenda már kifogott rajta. Erejét megfeszítve próbálta azt is arrébb húzni, de a teher alatt meggörnyedve végül elejtette a gerendát, ami kicsúszott a kezéből és egyenesen az angyal kardot tartó kezére zuhant.

48

Tompa reccsenéssel vált el a szobor csuklója a karjától, az ujjak nem tartották többé a fegyvert: az fémes pengéssel ütődött a padló kövéhez.

Az atya lehajolt, felvette a kardot és érdeklődéssel nézte a markolat kiképzését. Szemlátomást tetszett neki, mert kinyújtotta előre a kardot és talán még suhintott is volna egyet-kettőt a pengével, ha a falakon kívülről hirtelen kiáltás nem csattan fel. Méghozzá a budapestiek által félve-rettegve várt orosz nyelven.

Egy csapat szovjet katona tódult be a templomtérbe. Olyan gyorsan jöttek, hogy esélyünk sem volt lelépni. Szerencsénkre pont a templom túlsó oldala felől érkeztek. Mozdulni sem mertünk, fejünket lehajtottuk, arcunkat belenyomtuk a törmelék porába, nem számított, hogy szúrta-vágta a bőrünket. A katonák beszédét tisztán hallottuk a fülünkben, majd egy dörgő hang szólalt meg jóval hangosabban, könnyedén túlkiabálta zajongásukat. Ez csak a parancsnok hangja lehetett. Miután beözönlöttek a templom romos falai közé, nyomban észrevették, hogy nincsenek egyedül. De nem magyar vagy német katonák egy csoportja, sem pedig rettegve megbújó civilek várták őket, hanem csak egy pap.

Ekkor hirtelen újra csend lett. Önkéntelenül mindhárman lassan felemeltük a fejünket és újra belestünk a templomba. Megláttuk az atyát és vele szemközt a csapat orosz katonát. A katonák a géppisztolyaikat markolták, de nem emelték fel, nem céloztak vele.

Amit láttak, az sehogy sem illett bele egy harcokkal sújtott város látványába. Az atya bal kezében ott tartotta maga előtt az oltáriszentség tartót, jobbjában pedig a kardot markolta. A papot vizslatva az orosz katonák összenéztek és egyértelműen elbizonytalanodtak. Legtöbbjük tapasztalt katona lehetett, akik bőven láthattak már elég borzalmat, egy újabb elfoglalt városban nemigen lepődhettek már meg bármin is. De amit itt láttak, arra mégsem voltak felkészülve. A parancsnokuk rázta le magáról elsőként a furcsa szituáció bénító hatását és élesen kiáltva szétzavarta embereit, hogy fürkésszék át a templomot. Megbúvó katonákat kereshettek talán?

49

Ilyenek itt nem voltak, helyettük csak minket találhattak meg. De erre nem került sor, mert mielőtt felfedezhettek volna minket, történt valami. Az egyik katona óvatlanul félrerúgott egy köteg deszkát, ami az egyik sérült válaszfalnak dőlt. Vesztére tette, mert a magasból egy meglazult faldarab nyomban leszakadt és egyenesen a fejére, hátára omlott. Ordítva kapott a fejéhez az orosz, de hiába, máris egy hatalmas kupac törmelék alatt hevert, miközben a fejéből ömlő vér lassan folydogálni kezdett ki a törmelék alól, keresve, hogy melyik útvonalon juthatna minél tovább. Mielőtt a társai megmozdulhattak volna, az atya, aki eddig mozdulatlanul állt, mindegyiküket megelőzve máris akcióba lépett. Ledobta jobb kezéből a kardot a padlóra, az oltáriszentség tartót pedig az egyik lépcsőfokra helyezte. Odasietett a baleset helyszínére és azonnal elkezdte félredobálni a deszkákat a sérült testéről. Nem kellett orosz nyelvtudás ahhoz, hogy megértesse magát a többi katonával. Azok azonnal csatlakoztak hozzá, közösen pillanatok alatt kiszabadították a sérültet a romok alól és talpra is állították. Szédülten tántorgott az orosz amikor elengedték a kezét, de ennek ellenére magánál volt és nemsokára egy groteszk vigyort is ki tudott préselni az arcára. Elöljárója megkönnyebbülten veregette meg a vállát, majd ezt hirtelen abbahagyta és a pap felé fordult. Szigorú arcán a tisztelet és megbecsülés félreérthetetlen vonásai jelentek meg.

Megragadta a pap kezét, megrázta, oroszul mondott pár mondatot, végül egy pillanatnyi tétovázás után tisztelgésre emelte a kezét, és megmondta a nevét: - Dimitríj Nyikolajevics Szulkin.

Ezután nyomban hátrafordult a katonái felé, dühösen dobbantott egyet a lábával és indulást vezényelt. A csapat elhagyta a templomot, ismét teljes csend lett. Még nem mertünk felállni. Fekvőpózban néztük tovább az atyát, aki először megtörölte az arcát, majd újra felvette az Oltáriszentség tartót és ő is kifelé indult. De két lépés után megtorpant és visszafordult az oltár és Szent Mihály földön heverő kardja felé.

Mintha el is mosolyodott volna egy kicsit, ezt nem láttuk tisztán. Végül 50

elsietett. Amikor már nem láttuk, feltápászkodtunk a romok közül és mi is bementünk a templomba. Én a földön heverő szobor felé indultam, de ahogy közelebb értem, megláttam valamit, amitől azonnal megtorpantam, valósággal földbe gyökerezett a lábam. Szent Mihálynak a letört jobb karja, amelyből a kard kiesett, fel volt emelkedve a földről és abba az irányba mutatott, amerre az atya elment. Mire fel tudtam volna ezt fogni, a felemelt kar egy puffanással lezuhant a földre. Kinyitottam a szám, de nem jött ki rajta hang.

- Fi-gyel je-tek – próbáltam szólni valahogy a többieknek, de alig bírtam egy-egy szótagot is kinyögni – a szobor, nézz… nézzétek, köszönt a papnak, intett… integetett neki, ami-amikor elment.

- Mi van? Hülye vagy teljesen... megvakultál a portól, vagy mi? – torkolltak le – ez egy szobor te birka, csak nem gondolod, hogy integet?

Ekkorra már össze tudtam kapni magam, és ezzel vágtam vissza: - Nem hiszitek? És szerintetek, ha ezt az egészet, amit itt láttunk, elmondjuk a szüleinknek, ők elhiszik, hogy így volt? A pap, karddal a kezében és az oroszok, meg a tisztelgés? Na persze, száz százalék, hogy nem fogják elhinni. De ti láttátok, ti tudjátok, hogy így volt minden, nem csak kitaláltuk. Szóval ne mondjátok nekem, hogy nem integetett a szobor, amikor láttam!

Ekkor már vörösben égett az arcom és hangosan kiabáltam az arcukba, majd elhallgattam és a szemükbe nézve vártam, mit szólnak ehhez.

Döbbentem meredtek rám, gondolkoztak egy kicsit, összenéztek, először tanácstalanul de utána elvigyorodtak és válasz helyett először alaposan hátbavertek egy-kétszer. Végül ezzel zárták le a kérdést: - Ha mondod, akkor így volt Sanyi! De a szülőknek inkább egy szót se!

Pár nap múlva eljött a karácsony. Ajándékot nem kaptunk. De ezt a történetet sosem felejtettük el. Írta: Tolnai Gyula (Grafika: Zádor István: Budapest, 1945)

51

Általános információk NYITVATARTÁS: Templom: A szentmisék és egyéb liturgikus programok alatt.

Temető: Minden nap 8-tól 18 óráig.

Szentségi kápolna: Minden nap 8-tól 18 óráig.

(Megközelíthető: az Altemplom udvari bejárata felől.)

Irodák:

Hétfőtől péntekig 9.30-tól 16.30-ig.

MISEREND: Hétfő-péntek: 7.00; 17.00 Szombat: 7.00; 18.00 Vasárnap: 9.00; 11.00; 18.00 Őrmezőn: vasárnap reggel 8 órakor az Őrmezei Általános Iskola épületében.

GYÓNTATÁS: Hétfőtől szombatig: a reggeli szentmise után, kb. 7.35-től.

Csütörtökön: 16.30-tól 16.55-ig.

Pénteken: 16.30-tól 16.55-ig, elsőpéntekeken az esti szentmise alatt is.

Vasárnap: minden szentmise alatt (9.00; 11.00; 18.00).

SZENTSÉGIMÁDÁS: A szentségi kápolna minden nap nyitva van 8-tól 18 óráig.

Csendes szentségimádás (kihelyezett Oltáriszentséggel): hétfőtől szombatig minden reggel 7.35-től 8 óráig, péntekenként egészen 17 óráig, amennyiben vannak szentségőrzést vállalók.

Vezetett szentségimádás: minden csütörtökön az esti szentmise után, valamint minden elsőpénteken 20-tól 21 óráig.

Dicsőítő, gitáros szentségimádás: minden 1. és 3. hétfőn az esti szentmise után, ¾ 6-tól.

52