Budapesti történet: Szent Mihály kardja

1944 decemberében történt, a szovjet ostrom alatt álló Budapesten. Már két hete laktunk a házunk alatti pincében, egy csapatnyi lakótárssal együtt. Ők már nem tudtak elmenekülni az ostromgyűrű bezáródása előtt. Igen vegyes társaság gyűlt össze. Voltak itt ismerős szomszédaink, közeli házak lakói, más pestiek, akiknek az otthona lakhatatlanná vált. De voltak vidéki menekültek, idősek, fiatalok és gyerekek is vegyesen. Összesen pontosan huszonkilencen. Magyarul sem beszélt mindenki, legalább is nem úgy, ahogy itt nálunk. Egy idősebb házaspár fura, szlávos akcentussal ejtette a magyar szavakat. Egy meghatározhatatlan korú férfinek, aki egy kölyökkorú fiúval érkezett, csak minden negyedik-ötödik szavát értettük. Ebben a kavalkádban nekem az volt megnyugtató, hogy itt voltak a szüleim. Édesapám, Bardóczy Sándor, anyukám, Isti bátyám meg Matyi öcsém. Sőt, a lakótársak között még másik három fiú is volt. Ez a sokféle ember gyorsan egy csapattá formálódott a közösen viselt nyomorúságos sorsban. Kintről, a fejünk felől és minden irányból rendszer nélkül, de folyamatosan hallottuk a háború hangjait. Sorozatok, éles, sivító lövések, közepes és nagyerejű bombák robbanása és a repülőgépek visításai. Katkatkatkat…. ssssiiiii--hurr…. tátátátá…. buuuummmm. Nem lehetett megszokni, kiismerni, mindig máshogyan és máshonnan szólt. Néha a távolban egy-egy jóval nagyobb robbanás hangja érkezett. Ezek még fokozták a félelmünket és szorították egyre kisebbre a mellkasunkat. Időnként a csend percei jöttek. Ilyenkor csak vártunk, ültünk és fogalmunk sem volt, mi jön és mikor? Aztán egyszer csak ami jött, az határozottan rosszabb volt a robbanások távoli hangjainál is. Észrevettem, hogy fogyni kezdett az élelem. Ezt először abból vettünk észre, hogy szüleinktől már nem kaptuk meg azt az egy-egy darab kockacukrot, amit sóvárogva vártunk minden nap, az ebédre feltálalt paprikáskrumpli után. Ennek hiánya

határozottam jobban fájt, mint a kolbász távolléte a krumpli mellől. Aztán már csak dohos krumpliból tudták a felmenőink előállítani a mindennapi meleg ételt, és hozzá csak egy szelet kemény kétszersült járt. Ekkor már Matyi öcsém is felfogta, hogy tényleg nagy a baj. Elegendő táplálék híján először intenzívebb játékkal próbáltuk lekötni magunkat. A kockázások és snóblizások veszteseinek büntetésként először fekvőtámaszokat kellett végezniük. De ettől csak még éhesebbek lettünk, így ezt felváltották a fülpöckölések. Ezek a játékok ideig-óráig el is vonták figyelmünket a korgó gyomortájékunkról. De az is rossz volt, hogy egyre ritkábban és rövidebb időkre engedtek ki minket a pincéből. A kényszerű bezártság pedig így még egy nehézséggel sújtott: az unalommal. Ez addig tartott, amíg az ostrom elért a környékünkre. A folyamatos harcok rettenetes zaja ekkor minden figyelmünket lekötötte. A pincénk elhagyását a legszigorúbban megtiltották szüleink. De a felnőtteknek sem volt merszük kimerészkedni. Három ilyen nap után kezdett csendesebbé válni a környék, és a harci zaj távolodott tőlünk a Duna felé, Buda irányába. Eltelt még két nap és lassan megérkezett szívünkbe a felszabadultság, az öröm első foszlánya is. Újabb fél nap után már az arcunkra is kiült egy-egy mosoly. Végül nem tudtuk tovább magunkban tartani. Nem tudom, ki kezdte, de kiabálni kezdtünk: - Hurrá, megúsztuk! – harsogtuk túl egymást, ahogy bírtuk. - Vége! Mehetünk haza! – sivította az egyik lakótárs fiú is mellettem. Még pár perc telt el így, aztán Isti elhallgatott és apámra nézett kérdően: - Mehetünk fel, ugye? Vissza az otthonunkba? Alig várom már! –

Mire kimondta, már mindhárman körbe álltuk szüleinket és vártuk a választ. Ők viszont halálra rémült arccal meredten néztek ránk, aztán egymásra, és nem szóltak semmit. Rémisztő volt ez a hirtelen beállt csend. Végül apám törte meg és idegesen kiabálni kezdett ránk:

- Szó sem lehet róla, megőrültetek? Még itt lehetnek a közelben az oroszok, senki ne próbáljon kimenni, de mutatkozni se! Meg ne halljuk többet ezt! Mivel a többi felnőtt is mind egyetértően bólogatott, látszott, hogy semmi esély sincs, hogy megváltoztassák a véleményüket. Ezzel máris elvették az örömünket. A szívem újra összeszorult, visszatért a félelem és azonnal támadásba is lendült, hogy még szomorúságot és reménytelenséget is zúdítson a nyakunkba. Így telt el ez a nap. Nagyon rossz volt lefeküdni és elaludni, pedig jóval csendesebb volt az éjszaka, mint eddig. - Sanyi, Sanyi, kelj fel, na, mozdulj már meg – hallottam suttogva a fülemben. Átfordultam a hang felé, és bátyámat láttam az ágyam mellett guggolni, mellette a szomszédunk, Gábor hasonlóképpen összegörnyedve nézett rám. - Mi van, Isti, mit akartok? – kérdeztem, mert fogalmam sem volt, miért ébresztenek fel, amikor kint alig világosodik, és még mindenki alszik. - Psszt, psszt, ne zajong, mert felébrednek! - súgták felém – Mázlink van, hogy nem hallottak meg. Öltözz te is és gyere! Azonnal elmúlt az álmosság a szememből. Itt valami készül – jöttem rá a megoldásra. Az ágyam mellett egy széken volt minden ruhám, óvatosan mozogva, csendben felöltöztem, sapka, kabát, cipő is megvolt. Az ágyam sem kezdett nyikorogni. És tényleg senki nem ébredt fel. Mindenki mozdulatlanul aludt a matracokon. Isti intett, hogy menjek utána. Kimentünk a pincefolyosóra, ahonnan a lépcső indult fel az emeletekre. A bejáratot két rácsajtó is védte, de ezek nem voltak kulcsra zárva, hogy ha menekülni kell, nehogy bent ragadjunk. Csak egy-egy deszkával voltak betámasztva, ezeket félretettük és már indultunk is felfelé.

A házunk kapuja csodák-csodája, egyben volt, könnyedén kinyílt és máris kint voltunk a szabadban. Még csak derengett, nem lehetett messzire látni. Először a házunkat vettük szemügyre az utcáról. Szótlanul néztük a fekete, szürke füstös, kilyuggatott falakat, a beomlott tetőt, a kiszakadt ablakokat. Nem volt jobb állapotban a szomszédos házak egyike sem. Nem volt jó ezt a pusztítást nézni, csakhamar tovább indultunk. A két utcával távolabbi platánfás park felé tartottunk, amelynek közepén templom állott. Már egészen közel jártunk a fasorhoz, amikor megreccsent valami, többször egymás után. Mintha egy száraz faág tört volna ketté. A hajnali csendbe valósággal berobbant ez a friss zaj. - Hasalj le! – kiáltotta Isti, majd azonnal nyomott le a vállamnálfejemnél fogva a havas avarba, arccal előre. Gábor magától tette ugyanezt. Orrunkba és szánkba is bőven jutott a vékony, de összefüggő hóból. Mozdulatlanul feküdtünk egymás mellett, de amikor nem hallottunk semmi újabbat, lassan felemeltük fejünket és kilestünk. - Oda nézz, ott megy valaki! – szólt Gábor és előre mutatott. - Egy pap lesz, ez tutibiztos. – tettem hozzá, egy hatalmasat blöffölve – de mit akar itt ilyenkor? – folytattam, mintha kérdeztek volna. - Kuss! – jött a válasz két dühös tekintettel nyomatékosítva. Pedig igazam lett. Feltérdeltünk és egy alacsony, sovány, reverendás alakot láttunk, aki a számos találatot kapott templom felé tartott. A bejutáshoz nem csak a kapu állt rendelkezésére. Az épületnek felénk eső oldalába embermagasságú, ovális formájú lyukakat hasítottak az oda szánt lövedékek. Harckocsikból vagy páncéltörő ágyúkból

lőhették a falakba a lyukakat. Az atya néhány gyors pillantással felmérte a pusztítás nyomait és nem törődve az esetleges omlásveszéllyel, fürgén bebújt az egyik résen. - Gyerünk utána! – szólt ekkor Isti – de úgy, hogy meg ne lásson! - Oké, menjünk – helyeseltünk egyszerre Gáborral – és lehajolva, egymás után osonva közelítettünk a templomhoz. Egy másik lyukhoz tartottunk, ez egy méter magasan lehetett. Könnyű volt megközelíteni, mert előtte egy törmelékhalom tornyosult. Erre másztunk fel, majd lehasaltunk egymás mellé és benéztünk a templomba. Remekül láttunk mindent. A felkelő nap is megjelent és az első sugarai is segítettek. A pap az oltár felé tartott. Az előtte lévő néhány lépcsőfokról lábaival gyorsan lesöpörte az odahullott törmeléket és fellépett az oltárszekrényhez. Gyorsan nyitotta a kis ajtót és meghajolva benézett. Amikor meglátta az épségen maradt oltáriszentség tartót, megkönnyebbülten sóhajtott egyet. Nem tétovázott, tüstént kiemelte az aranyozott kegytárgyat, megfordult, hogy elhagyja a templom romjait. De alighogy lelépett az imént letakarított lépcsőfokokon, észrevett valamit, ami megállásra késztette. Isten legnagyobb harcosának, Szent Mihály főangyalnak életnagyságú kardos-sisakos szobra kandikált ki egy kő-tégla-gerenda törmelékhalom alól. A szobor kezében tartott egyenes, kétélű kard pengéje élesen szikrázva verte vissza a fal résein át behatoló napsugarakat. Az angyalszobor arcát teljesen belepte a por. Az atya lehajolt és gyengéden letörölte a piszkot az arcról, majd megpróbálta kiszabadítani a szobrot a romok alól. Egy téglákkal súlyosbított deszkaköteg terhétől sikerült is megszabadítania, de az utolsó, súlyos gerenda már kifogott rajta. Erejét megfeszítve próbálta azt is arrébb húzni, de a teher alatt meggörnyedve végül elejtette a gerendát, ami kicsúszott a kezéből és egyenesen az angyal kardot tartó kezére zuhant.

Tompa reccsenéssel vált el a szobor csuklója a karjától, az ujjak nem tartották többé a fegyvert: az fémes pengéssel ütődött a padló kövéhez. Az atya lehajolt, felvette a kardot és érdeklődéssel nézte a markolat kiképzését. Szemlátomást tetszett neki, mert kinyújtotta előre a kardot és talán még suhintott is volna egyet-kettőt a pengével, ha a falakon kívülről hirtelen kiáltás nem csattan fel. Méghozzá a budapestiek által félve-rettegve várt orosz nyelven.

Egy csapat szovjet katona tódult be a templomtérbe. Olyan gyorsan jöttek, hogy esélyünk sem volt lelépni. Szerencsénkre pont a templom túlsó oldala felől érkeztek. Mozdulni sem mertünk, fejünket lehajtottuk, arcunkat belenyomtuk a törmelék porába, nem számított, hogy szúrta-vágta a bőrünket. A katonák beszédét tisztán hallottuk a fülünkben, majd egy dörgő hang szólalt meg jóval hangosabban, könnyedén túlkiabálta zajongásukat. Ez csak a parancsnok hangja lehetett. Miután beözönlöttek a templom romos falai közé, nyomban észrevették, hogy nincsenek egyedül. De nem magyar vagy német katonák egy csoportja, sem pedig rettegve megbújó civilek várták őket, hanem csak egy pap.

Ekkor hirtelen újra csend lett. Önkéntelenül mindhárman lassan felemeltük a fejünket és újra belestünk a templomba. Megláttuk az atyát és vele szemközt a csapat orosz katonát. A katonák a géppisztolyaikat markolták, de nem emelték fel, nem céloztak vele. Amit láttak, az sehogy sem illett bele egy harcokkal sújtott város látványába. Az atya bal kezében ott tartotta maga előtt az oltáriszentség tartót, jobbjában pedig a kardot markolta. A papot vizslatva az orosz katonák összenéztek és egyértelműen elbizonytalanodtak. Legtöbbjük tapasztalt katona lehetett, akik bőven láthattak már elég borzalmat, egy újabb elfoglalt városban nemigen lepődhettek már meg bármin is. De amit itt láttak, arra mégsem voltak felkészülve. A parancsnokuk rázta le magáról elsőként a furcsa szituáció bénító hatását és élesen kiáltva szétzavarta embereit, hogy fürkésszék át a templomot. Megbúvó katonákat kereshettek talán?

Ilyenek itt nem voltak, helyettük csak minket találhattak meg. De erre nem került sor, mert mielőtt felfedezhettek volna minket, történt valami. Az egyik katona óvatlanul félrerúgott egy köteg deszkát, ami az egyik sérült válaszfalnak dőlt. Vesztére tette, mert a magasból egy meglazult faldarab nyomban leszakadt és egyenesen a fejére, hátára omlott. Ordítva kapott a fejéhez az orosz, de hiába, máris egy hatalmas kupac törmelék alatt hevert, miközben a fejéből ömlő vér lassan folydogálni kezdett ki a törmelék alól, keresve, hogy melyik útvonalon juthatna minél tovább. Mielőtt a társai megmozdulhattak volna, az atya, aki eddig mozdulatlanul állt, mindegyiküket megelőzve máris akcióba lépett. Ledobta jobb kezéből a kardot a padlóra, az oltáriszentség tartót pedig az egyik lépcsőfokra helyezte. Odasietett a baleset helyszínére és azonnal elkezdte félredobálni a deszkákat a sérült testéről. Nem kellett orosz nyelvtudás ahhoz, hogy megértesse magát a többi katonával. Azok azonnal csatlakoztak hozzá, közösen pillanatok alatt kiszabadították a sérültet a romok alól és talpra is állították. Szédülten tántorgott az orosz amikor elengedték a kezét, de ennek ellenére magánál volt és nemsokára egy groteszk vigyort is ki tudott préselni az arcára. Elöljárója megkönnyebbülten veregette meg a vállát, majd ezt hirtelen abbahagyta és a pap felé fordult. Szigorú arcán a tisztelet és megbecsülés félreérthetetlen vonásai jelentek meg. Megragadta a pap kezét, megrázta, oroszul mondott pár mondatot, végül egy pillanatnyi tétovázás után tisztelgésre emelte a kezét, és megmondta a nevét: - Dimitríj Nyikolajevics Szulkin. Ezután nyomban hátrafordult a katonái felé, dühösen dobbantott egyet a lábával és indulást vezényelt. A csapat elhagyta a templomot, ismét teljes csend lett. Még nem mertünk felállni. Fekvőpózban néztük tovább az atyát, aki először megtörölte az arcát, majd újra felvette az Oltáriszentség tartót és ő is kifelé indult. De két lépés után megtorpant és visszafordult az oltár és Szent Mihály földön heverő kardja felé. Mintha el is mosolyodott volna egy kicsit, ezt nem láttuk tisztán. Végül

elsietett. Amikor már nem láttuk, feltápászkodtunk a romok közül és mi is bementünk a templomba. Én a földön heverő szobor felé indultam, de ahogy közelebb értem, megláttam valamit, amitől azonnal megtorpantam, valósággal földbe gyökerezett a lábam. Szent Mihálynak a letört jobb karja, amelyből a kard kiesett, fel volt emelkedve a földről és abba az irányba mutatott, amerre az atya elment. Mire fel tudtam volna ezt fogni, a felemelt kar egy puffanással lezuhant a földre. Kinyitottam a szám, de nem jött ki rajta hang. - Fi-gyel je-tek – próbáltam szólni valahogy a többieknek, de alig bírtam egy-egy szótagot is kinyögni – a szobor, nézz… nézzétek, köszönt a papnak, intett… integetett neki, ami-amikor elment. - Mi van? Hülye vagy teljesen... megvakultál a portól, vagy mi? –torkolltak le – ez egy szobor te birka, csak nem gondolod, hogy integet? Ekkorra már össze tudtam kapni magam, és ezzel vágtam vissza: - Nem hiszitek? És szerintetek, ha ezt az egészet, amit itt láttunk, elmondjuk a szüleinknek, ők elhiszik, hogy így volt? A pap, karddal a kezében és az oroszok, meg a tisztelgés? Na persze, száz százalék, hogy nem fogják elhinni. De ti láttátok, ti tudjátok, hogy így volt minden, nem csak kitaláltuk. Szóval ne mondjátok nekem, hogy nem integetett a szobor, amikor láttam! Ekkor már vörösben égett az arcom és hangosan kiabáltam az arcukba, majd elhallgattam és a szemükbe nézve vártam, mit szólnak ehhez. Döbbentem meredtek rám, gondolkoztak egy kicsit, összenéztek, először tanácstalanul de utána elvigyorodtak és válasz helyett először alaposan hátbavertek egy-kétszer. Végül ezzel zárták le a kérdést: - Ha mondod, akkor így volt Sanyi! De a szülőknek inkább egy szót se! Pár nap múlva eljött a karácsony. Ajándékot nem kaptunk. De ezt a történetet sosem felejtettük el.

(Grafika: Zádor István: Budapest, 1945) Írta: Tolnai Gyula