70
Gömöri Eszter
Történetek a szülőföldről
- Izvini, ne znamo jako srpski... - Ako ne znaš srpski, idiš dole! – mondta a buszsofőr, én pedig csak álltam ott tehetetlenül, mert egyszerűen fogalmam sem volt, hogy mondják szerbül azt, hogy „pénztárca”. A félig elhangzott mondat, amivel kezdtem, azt jelenti, hogy „elnézést, nem nagyon tudok szerbül...” a sofőr válasza pedig, amit kristálytisztán értettem még, annyit tesz: „Ha nem tudsz szerbül, eredj le”. 17 éves voltam. Igen, persze, kellett volna tudnom szerbül, ezt nem is vitatom, de nem beszéltem túl jól az államnyelvet. Azóta sem beszélem. A 3 órás busszal utaztam Zentára, és fenn maradt a buszon a pénztárcám. Amikor észre vettem, gyorsan felhívtam a buszállomást, azok felhívták a következő buszállomást, és így meglett a pénztárca, a busz pedig 7 órakor ment az ellenkező irányba, szóval tökéletes egyszerűséggel haza is tudtam menni azzal a busszal, amin fent hagytam a tárcám. Vagyis így képzeltem, és tény, hogy az ember szorong a nyelvi akadályoktól, főleg, ha nem beszél túl jól, de ilyenkor legalább
arra is emlékeztet az élet, a közösség, de leginkább a belgrádi szerb ajkú buszsofőr, hogy van is min szorongni. Valamiért mégsem estem kétségbe, segítséget kértem gyorsan, még mielőtt elillan a busz, amire nem tudok felszálni, mert a buszon van a pénztárcám... Szóval segítséget kértem egy utastól, aztán végül pedig a szintén szerb ajkú kondukter (kalauz) segített. Felszállhattam, megkaptam a tárcámat is, majd a jegyért fizetett pénzt a kondukter elegánsan zsebre rakta. Ha őszinte vagyok, az én szülőföldem egy kicsit zavarosabb téma, mint általában, mivel Kanadában születtem, vajdasági magyarként. Emellett egy erdélyi nénitől tanultam meg beszélni., meg rengeteg, de rengeteg népdalt énekelni, szóval 2 és 3 éves korom közt még egy ízes, székely tájszólással is büszkélkedhettem, ami persze, gyorsan eltűnt az asszimiláció sűrűjében. Két éves voltam, amikor hazaköltöztünk Vajdaságba. Amikor ezt elmesélem, az első, felém irányuló kérdés és/vagy kijelentés minden egyes alkalommal, hogy én akkor biztos nagyon jól beszélek angolul. Nos, nem, gyerekként nem tudtam, ma már persze beszélek, de nem a születési helyemhez köthetően. Szóval ez a nyelvi dolog, úgy érzem, nem az én asztalom. Ellenben a hovatartozásban való megosztottság az megy! Az olimpián egyaránt tudtam szurkolni a szerb, a kanadai és a magyar csapatoknak, és, hogy ha egymással kerültek szemben, az volt a legérdekesebb. Ha magyar csapat szerb csapattal
