Német Klaudió — Harc az értékekért: 100 év Kossuthfalván

Német Klaudió

Harc az értékekért: 100 év Kossuthfalván

Minden magyar nemzetiségűnek mást jelent Trianon, egy azonban közös: mindenki tisztában van azzal, hogy mi történt azon az 1920. június 4-i napon. A történészek legtöbb esetben felülről vizsgálják a történelem viharát, pedig, ahogyan egy történelmi eseményt sem, úgy a Trianonban történteket sem szabad csak így vizsgálni. Ezt a súlyos eseményt az átlagember szemszögéből is meg kell figyelni. Különösen fontos azt is vizsgálni, hogy az egyes határon túli területeken ragadt magyarság, hogyan éli meg ezt a száz évet. A felvidéki, kárpátaljai, erdélyi vagy épp a délvidéki magyarságot más hatások érik, más korlátozások vonatkoznak életükre, más-más kihívásokkal kell megküzdeniük. A tanulmányomban egy délvidéki falu, Ómoravica/Bácskossuthfalva/Stara Moravica százéves értékmegőrzését szeretném bemutatni, egy kis kitekintéssel, hogy hogyan is érdemes viszonyulni ehhez a nehéz kérdéshez. Az 1918 utáni időszak több szempontból is nehéz korszak volt a falu számára. Egyrészt szembe kellett nézni azzal, hogy annak ellenére kerültek idegen uralom alá, hogy a falubeli hősi halottak száma túllépi a háromszázat (Nagy – Papp – Besnyi 2018, 211). Másrészt a bevonuló szerb csapatok belelőttek és ledöntötték a Kossuth-szobrot, magyar identitásuk jelképét, melyet a falubeliek önerőből állíttattak, a világon hetedikként (Papp 2017, 10). Harmadrészt amellett, hogy morálisan és identitásukat tekintve is megtépáztak a falubelieket, fizikailag is nyomást helyeztek rájuk. Jól példázza ezt ifjabb Kovács Gyula esete, aki – apjához hasonlóan – nagyon aktív szerepet töltött be a közéletben. Amellett, hogy tanított, a helyi iparostanonciskola igazgatójává nevezték ki. Az új hatalom megkövetelte az összes állami alkalmazottól, így az államosított iskolák tanítóitól is, hogy esküt tegyenek, előbb az ideiglenesen létrejött Népi Igazgatóságra, majd magára a királyra. Ennek megfelelően döntés előtt állt a délvidéki magyar értelmiség: vagy megtanulnak szerbül és tűrik az esetleges atrocitásokat, valamint felesküdnek az új országra, vagy a még meglévő magyar állampolgárságukkal szélnek erednek, „lesz, ami lesz” alapon. Huszonkét évi szolgálat után a szerb megszálló csapatok előbb munkahelyétől fosztották meg, majd el is üldözték őt családjával együtt, a kecskeméti református Tisza-kollégium tanítónőképző intézetének 10. értesítője szerint csak azért, mert magyar volt. Kovács Gyula szerencsés volt, ugyanis ő munkát kapott a kecskeméti református tanítóképző iskolában, nem kellett vagonokban aludnia, mint a legtöbb ha-

táron túlról érkezőnek, akiknek szintén muszáj volt elhagyni lakhelyüket (Öllős, 1927, 3–4). Csak az újonnan alakult Szerb–Horvát–Szlovén Királyság területéről 44 903 magyar hagyta el szülőföldjét és költözött Magyarországra, közülük 8 511 fő köztisztviselő volt (Gulyás 2005). Az identitást jelképező szobor még pár hétig ott porosodott, amíg a katonaság a faluban volt, mert addig senki sem mert hozzányúlni. A helybeli vezetőség ezt követően Szűcs András kovácsmesterre bízta a szobor helyrehozását (Papp 2017, 19). Ezután egy darabig a szobor a mesternél volt, majd a községháza szénapadlásán rejtették el. A talapzatát eltűntették, hiszen nem olyan idők jöttek a diktatórikussá vált Jugoszláviában, hogy emlékezzenek rá a falubeleik. A diktatúra végét jelentette, amikor 1941. április 12-én a magyar királyi honvéd csapatok bevonultak a faluba, érdekes módon a szobor ekkor sem került ki köztérre, a községháza egyes számú irodájában volt kiállítva (Papp 2017, 21). Ekkor végre elkezdődhetett az emlékezés a hősi halottakra is, Matzon Frigyes megtervezte és a falubeli mesterek megépítették a monumentális nagyságú Hősi emlékművet (Besnyi 2018, 155–167). 1942-ben, a felszabadulás évfordulóján kellett volna átadni, de soha nem került átadásra (Besnyi 2018, 158–159). Sajnos a magyar közigazgatásnak voltak hibái és ez újvidéki hidegnapok eseménnyel csúcsosodtak ki, amikor is 3 300 szerbet és zsidót lőttek le magyar katonák, pár felelőtlen tiszt utasítására 1942 januárjában (Cseres 2005). A partizánok nem felejtettek, és megtorlás név alatt minden magyarlakta településre kiterjesztették a tömeges likvidálásokat. Az, hogy az újvidéki területen kívül mennyire lehetett ezt megtorlásnak nevezni, szintén fontos kérdés, mindenesetre a mai napig nem tudni pontosan hány magyart végeztek ki 1944 őszén. A Magyar–Szerb Akadémiai Vegyesbizottság számításai szerink körülbelül 13 000 embert lehet bebizonyítani, de ez a szám a valós adat mellett valószínűleg eltörpül. Bácskossuthfalván amellett, hogy a Kossuth-szobor ismét a padláson landolt, a vérengzések szele is elérte a falut. 1944. október 18-án a község a szovjetek kezére került (Brindza 1986, 133). Novemberre a szovjet csapatok továbbálltak és helyüket a partizánok vették át. November első felében – legvalószínűbb, hogy a topolyai eseményekkel szinte párhuzamosan – kidobolták, hogy minden férfinak meg kell jelennie a piactéren, mert, aki nem jelenik meg, az komoly következményekkel számolhat. A piactér megtelt emberekkel az adott időpontra, ahol a partizán fegyveresek felolvasták, kiknek kell félreállniuk. Ezeket az embereket később a mai Juhász bálterem (egykori Juhász kocsma) épületébe zárták. Feltételezhetően 200-300 személy szorongott a helyiségben (Német 2017, 50). Egyes források szerint nem csak bácskossuthfalvaiak voltak bezárva ide, hanem voltak bácsfeketehegyi, illetve kishegyesi lakosok is.

Az ajtó előtt két pacséri szerb fiatal állt – puskával. Akik elégedetlenkedtek, azokat többnyire fizikailag bántalmazták, sok esetben igen súlyos sérüléseket okozva. A fogva tartók pszichikai terrort is alkalmaztak, ugyanis az embereket többször falhoz állították, és az őrök rájuk fogták fegyvereiket, de senkit nem öltek meg. Ez pusztán csak egy eszköz volt a fogvatartottak megfélemlítésére (Német 2017, 40). Kiss Antal, megboldogult református esperes, így emlékezett erre: „A Juhász kocsmába voltak bezárva a nyilasok, az imrédisták, a turáni vadászok, egyszerű, főleg szegény emberek, akik kenyeret remélve és nem meggyőződésből léptek be ezekbe a pártokba. Sorsuk bizonytalan volt mindaddig, amíg Józsi bácsi be nem avatkozott.” (Stanyó 1991, 11.) Zsáki József tettéről a pontos leírását fellelni képtelenség, ezért nem tudjuk pontosan rekonstruálni sem. Az egyik legvalószínűbb felvetés szerint Zsáki József, az első Népfelszabadító Bizottság elnöke, Modrčin Ivan (ejtsd: Modrcsin Iván), a falu patikusa, valamint Gallos Károly, a Népőrség vezetője, bevárta a partizán vezetőket a községháza udvarán. Tárgyalni hívta őket. A tárgyalóterem előtt Zsáki személyes testőre állt, aki áttapogatta a partizánokat és elvette tőlük fegyvereiket. A tárgyalóterembe lépve az őr kívülről bezárta az ajtót. Amikor asztalhoz ültek, Zsáki felállt, fegyverét maga elé tette, és azt mondta: „Ha Moravicán bárkit meg akartok ölni, akkor velem kezdjétek.” Merészebb állítások szerint azonban a következő volt hallható: „Ha Moravicán bárkit meg akartok ölni, akkor én foglak titeket megölni.” (Német 2017, 40–41.) A tárgyalás sikeres volt és ez nagyban köszönhető Zsáki József kommunista múltjának, aki annak ellenére maradt emberséges, hogy nézetei miatt a magyar közigazgatás alatt börtönben verték meg, emberségessége azonban felülírta sérelmeit és politikai nézeteit. Valószínűleg a községben két összegyűjtés is volt.

A rendszer megszilárdulása alatt az volt a jellemző, hogy a magyar közigazgatás alatt felállított emlékműveket lerombolták. Emiatt a falu új vezetősége nem igazán tudta, hogy mit is kezdjen a Hősi emlékművel. Leromboltatni nem szerették volna, de túl nagy volt. 1946-ban a helyi elöljáróság Bálin Lajos helybeli kőművest kérte fel arra, hogy vésse le a domborműveket és helyére rakjon műkő táblát. A mester elvégezte a munkát – vagyis mindenki azt hitte (Besnyi 2016, 161). A számlán a következő állt: „domborművű figurák részbeni levésése és ezen felületek betonirozása a kellő vastagságban (cirka 7-10 cm), egyenesre eldolgozva és ugyanezen helyekre, illetve

felületre 2 drb 80x130cm méretű műkő tábla feldolgozása 2 cm vastagságba”. Azt, hogy terveztek e valamit az újonnan kialakított műkőtáblákra, nem tudjuk. Annyi bizonyos, hogy amennyire lehetett, eltüntették a külvilág elől. Körbe fákat, bokrokat ültettek, az emlékmű mellé borostyánt ültettek, amely felfutott rajta. A fűzfa, amit mögé ültettek, több ponton megrongálta az idő folyamán az emlékművet. A másik problémás kérdés a Kossuth-szobor. Az 1950-es években az akkori községi elnök Mészáros Lajos elrendelte, hogy a szobrot le kell hozni a padlásról, máig nem tudni pontosan, mi is lehetett vele a terve, de akkor már hűlt helyét találták (Papp 2017, 22). Később Bíró Sándor, helyi borbélymester elmesélése szerint, félt, hogy a Kossuth-szobornak baja esik a padláson, ezért ő azt egy este gondosan leemelte a szénapadlásról és elindult vele haza. A szobor nem volt pihesúlyú, az 50 kilós szobor kifárasztotta, és ezért bement a Juhász János féle kocsmába, hogy kérjen egy tragacsot és bedobjon pár „szíverősítőt”, de mire a kocsmából kijött addigra hűlt helyét találta. A borbélymester úgy is halt meg, hogy nem tudta mi is lett a szoborral. Az 1970-es években Matuska Márton jeles újságíró, a Magyar Szó hasábjain foglalkozott a Vajdaságban felállított Kossuth-szobrokkal és köztük a borbélymester történetével is. Arra kérte az olvasóit, hogyha ismerik a Kossuth-szobor hollétét, akkor azt jelezzék (Matuska 1972, 8). Emiatt is komolyra fordult a szobor kutatásának ügye. Csubela Ferenc által vezetett kutatás során rengeteg helybelit kikérdeztek ennek ügyében, valamint a borbélymester házát is átfésülték. Matuska Márton és Németh István is itt tartózkodott egy rövid időintervallumig, majd megkérték Tóth Dánielt, aki akkor a legtöbbet tudta a szoborról, hogy járjon utána és ha talál valamit jelezze a Magyar Szó szerkesztőségének, de a szobor nyomára nem sikerült bukkanni, igy egy rövid időre feledésbe is merült. 1984. május utolsó szombatján robbant a hír: megvan a Kossuth-szobor. Az özvegy Harcsa Júliánál találták meg a padláson. Ekkor derült ki, hogy idősebb Harcsa Sándor kereskedő és tűzoltótiszt hazafele menet felbotlott Kossuthban. Nem tudva mit keres az ott, hazavitte és elrejtette és elfelejtették, hogy ott van. 1985-ben restaurálásra küldték (Papp 2017, 28). Időközben kitört a Délszláv háború és egészen más problémákkal kellett szembenézniük a falubelieknek. 1992. április 6-án járunk. Öszszesen 100 moravicainak, pacsérinak és krivajainak szólt a katonai behívó hétfőre virradóra a moravicai paprikamalom mellé. A behívottak 98%-a megjelent a levélben meghatározott helyen és időben, de a szállítójárművek több órát késtek. Az idő múlásával az emberek egyre elégedetlenebbek lettek. Reggel nyolc óra körül a több óra várakozás után „rácsaptak az asztalra és azt

mondták, hogy nem megyünk el a háborúba”. Miért nem akartak elmenni? Azért, mert haza árulók voltak? NEM! Tudni kell, hogy ezek az emberek mind a területvédelmi egység részét képezték, tehát nekik nem másik fronton kellett harcolniuk, hanem védeni a saját szülőfalujukat. Felhívták az akkori VMDK (Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége) parlamenti képviselőjét, Csubela Ferencet: „– Feri bácsi, mi nem akarunk elmenni! – Kik vagytok ti, és hova nem akartok elmenni? – Tartalékosok vagyunk, a frontra nem akarunk menni, jöjjön ki a paprikamalomhoz.” (Csubela 1997, 100.) Az egybegyűltekhez 9 óra tájban szólt Csubela Ferenc népképviselő:

Nem a külső ellenségtől kell ez esetben megvédeni hazánkat, tehát nem veszélyeztet bennünket külföldi ellenség. Alkotmányellenes ez a mozgósítás. Hazánk is aláírta 1990-ben a párizsi konvenciót, amely kimondja, hogy háborúval semmilyen vitás kérdést nem lehet megoldani, mivel mi aláírói vagyunk ennek a dokumentumnak, így a VMDK is meg én is elítélem a háborút. Egyébként lelkiismeret dolga is, hogy valaki fegyvert vesz-e a kezébe, és rálő-e embertársára, esetleg őt lövik le. Többek között alkotmányellenesnek és elfogadhatatlannak is nevezte a kialakult helyzetet. Az esetet a községi vezetők Topolyán még aznap megtárgyalták, és ezt követően képviselőket küldtek annak érdekében, hogy meggyőzzék az embereket, hogy igenis el kell menni a háborúba. Azonban a képviselők sem tudtak egyezségre jutni a malomnál lévőkkel, ezért arra kérték őket, hogy egyik oldalra álljanak azok, akik el akarnak menni a háborúba, a másik oldalra pedig azok, akik nem. Az egyik oldalra 14-en álltak, míg a másik oldalra körülbelül 80 határozott ember állt, akik nem akartak részt venni a háborúban. A maréknyi ember részére hamar találtak mikrobuszt, és őket a szabadkai kaszárnyába szállították el. A többiek ott maradtak a paprikamalomban (Csubela 1997, 101). Másnap, április 7-én, kedden, még a hajnali órákban megérkezett a katonai rendőrség, és megkezdték a meggyőzés következő felvonását. Parancsnokuk egy adai, magyar ajkú férfi volt. A katonai rendőrség körbevette a paprikamalmot és senkit nem engedtek be. Még Csubela Ferencet sem, aki ezen nagyon felháborodott, és tiltakozását a Magyar Szó közölte. A katonai rendőrség tagjai sem tudták meggyőzni az ott maradt 80 embert, így őket a Szabadkáról érkezett magasabb rangú tisztek váltották le. Az egyik helyi lakos elnevezte a szabadkaiakat „zöldbab ingeseknek”. Ők már komolyabb eszközökhöz folyamodtak.

Míg az ebédlőben a szabadkai parancsnok és katonái tárgyaltak a parancsmegtagadók négy tisztjével, addig a tisztek többsége a behívottakat igyekezett meggyőzni. A szabadkai tisztek cselhez folyamodtak, azt mondták a négy tisztnek, hogy amíg bent tárgyaltak, addig sikerült meggyőzniük mindenkit, hogy menjenek a szabadkai kaszárnyába. Az embereknek viszont azt mondták, hogy a paprikamalomban már megegyeztek a négy tiszttel arról, hogy elmennek Szabadkára, de a parancsmegtagadók és a tisztek is végig kitartóak voltak. Többen még a tárgyalás alatt megszöktek, és nem várták meg a későbbi fejleményeket (Német 2017, 53). A délutáni órákban rengeteg ember ment ki a paprikamalomhoz, és tiltakozásukat fejezték ki. A sikertelen próbálkozás után a szabadkai kaszárnya parancsnoka felsorakoztatta a parancsmegtagadókat, és Csubela Ferenc naplója szerint a következőket mondta: „Katonák! Igaz, hogy elsőre nem tettetek eleget a mozgósításnak, de nem ültetek fel a politikai manipulációnak, és biztos vagyok abban, hogy ezután teljesítitek a kötelezettségeiteket. Most pedig oszolj, menjetek haza!” A Magyar Szó napilapban viszont a következő áll (Németh 1992, 9):

„Igaz, hogy nem jelentetek meg a pontos időre a gyülekezőhelyen, és felültetek különféle politikai provokációknak. Reméljük, legközelebb ez nem így történik. A feladatot teljesítettétek, a gyakorlatnak vége, mehettek haza.” Ezt követően a tisztek visszatértek Szabadkára, de Csubela Ferenc a parancsmegtagadóknak azt tanácsolta, hogy ne menjenek haza, aludjanak még egy éjszakát a paprikamalomban. Este fél nyolckor a VMDK ismét gyűlést hívott össze, ahol az elért eredményeket értékelték, és szerdára a háborúellenes tiltakozó nagygyűlés megszervezését szavazták meg (Csubela 1997, 108). A faluban szerda a piacnap, ezért Csubela Ferenc egyszerűen tudta kihirdetni a délután 14 órakor kezdődő háborúellenes tiltakozó gyűlést. Ennek helyszíne a paprikamalom mellett volt: hatalmas sikere lett, több százan mentek el meghallgatni a felszólalókat. A felszólalók között többek közt ott volt Németh István, Nenad Čanak, Dudás Károly, Đorđe Šećerov (ejtsd: Gyorgye Setyerov), Ágoston András, Ágyas Sándor. Utolsóként Csubela Ferenc szólalt fel. Az esemény végén a parancsmegtagadók is hazamehettek (Német 2017, 57). Az eseményeket követően kijelenthetjük, hogy nem ez a község volt a szerb sajtó kedvence. 1991, 1992 és 1993 után nem a színházban, hanem Kossuth halálának centenáriumán, már köztérre helyezték 76 év után a szobrot (Papp 2017, 41). Egyből arról cikkeztek, hogy a délvidéki magyarság Magyarország felé néz és el akar szakadni, hiszen maga a szobor is arra néz. Maga a feltételezés is nonszensz, hiszen a

szobor előbb néz Szarajevó felé, mint Budapest felé. Majd csak a Bulldózer forradalomként ismeretes tüntetések buktatták meg a háború felelőseit és ekkor a helyi fiatalság leszedi a habarcsot a levakolt Hősi emlékműről. A habarcs könnyen levált és kisebb sérülésekkel, de bebizonyosodott: a domborművek levésése nem történt meg, a mai napig nem tudjuk milyen technikát alkalmazott a kőműves, de megőrizte az utókor számára (Besnyi 2018, 161). A tisztitóakcióban résztvevők hagytak egy kis habarcsot az egyik domborművön, jelezve, hogy ezt egyszer eltakarták. A 2018-as restaurálás után ezt a részt érintetlenül hagyták. A teljesség igénye nélkül pár történeten keresztül lehet szemlélni azt, hogy miért is nevezhető értékmegőrzésnek az 1920 óta eltelt időszak. Megpróbáltatások sorozata elé állította a történelem a külhoni, délvidéki, bácskossuthfalvai magyarságot. Azt nem lehet megmondani, hogy ki, hogyan kezelje ezeket a roppant nehéz kérdéseket, de véleményem szerint a történetekben megmutatkozó mentalitás a követendő példa lehet. Nem elfogadni, de alkalmazkodni a kialakult helyzethez, megmaradni magyarnak, elsősorban úgy, hogy megőrizzük hagyományainkat, értékeinket.

Felhasznált irodalom

Besnyi Károly 2018: A bácskossuthfalvai Hősi emlékmű, In. Besnyi Károly (szerk.): Közös múltunk és sorsunk – A nagy háború emléke Bácskossuhtfalván 100 év távlatából, Bácskossuthfalva – Zenta, Monográfia Helytörténeti Egyesület és a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet.

Brindza Károly 1986: Békétlen Rónaság, Stara Moravica, Moravicai Monográfia Bizottság

Cseres Tibor 2005: Hideg napok, Budapest, Magvető

Csubela Ferenc 1997: Naplóm, Tóthfalu, Logos Grafikai Műhely

Gulyás László 2009: A Vajdaság sorsa az első Jugoszláv Állam keretei között 1918-1941, Rubicon 2009/5.

Matuska Márton 2011: Nyomozás a Kossuth szobra ügyében. Magyar Szó, XXIX. évfolyam, 229. (9061.) sz., 8.

Nagy Tibor – Papp László – Besnyi Károly 2018: Adattár, In. Besnyi Károly (szerk.): Közös múltunk és sorsunk – A nagy háború emléke Bácskossuhtfalván 100 év távlatából, Bácskossuthfalva – Zenta, Monográfia Helytörténeti Egyesület és a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet

Német Klaudió 2017: Makacs moroviciak – Különös történetek egy bácskai falu múltjából, Topolya, Vajdasági Magyar Helytörténeti Egyesület

Németh Zoltán: Tartsatok ki, fiúk! Magyar Szó XLIX évfolyam, 101. (16117.) sz., 9.

Öllős Sarolta (szerk.) 1928: A Kecskeméti Református Tisza-Kollégium Tanítónőképző-Intézetének X. Értesitője az 1927–28. iskolai évről. Kecskeméti Ref. Egyház. Kecskemét.

Papp László 2017: A hetedik. A bácskossuthfalvi Kossuth-szobor rejtélyes története, Bácskossuthfalva, Monográfia Helytörténeti Egyesület

Stanyó Tóth Gizella: Próféta volt… Magyar Szó, XLVIII. évfolyam, 15668. sz., 11.