Csobády Csilla — Ember a világban – a világ az emberben (élettörténet

Csobády Csilla

Ember a világban – a világ az emberben (élettörténet)

Talán már elcsépelt történet, de nagymamám annak idején sokat mesélt arról, hogyan dörögtek el a fejük fölött a bombák, hogyan éltek különböző országokban, mégis mindig ugyanott. Testvérei közül volt, aki elutazott a tengeren túlra, de ő maradt. Egyszer költözött csupán, mikor férjhez ment. Így került még közelebb a határhoz. Ebben a kicsiny falucskában, Jabloncán lakunk mi a mai napig, melyet csupán egy domb választ el az anyaországtól. Elválaszt vagy összeköt? Gyakran tekintünk negatívan egy folyóra, egy tengerre, egy hegyvonulatra, mely elválasztja egymástól a két oldalán lévő területet. Ugyanígy a határoknak is megvan az innenső és túlsó oldala. Úgy gondolom, 100 év távlatából már azt kellene látni, hogy nem elválaszt, hanem összekapcsol minket ez a határ – ahogy a folyók, a tengerek, a hegyek is egymáshoz csatolják a területeket. Magyarként élni egy idegen országban sosem lesz könnyű. Embernek maradni az anyaországban viszont legalább ilyen nehéz. De igazából miért választjuk szét a kettőt? Számomra az, hogy megtartom magyarságomat, egyet jelent azzal, hogy ember maradok. Úgy maradok ember, ha magyar maradok. Úgy maradok magyar, ha ember maradok. Gyermekkoromban nagymamám tanított meg imádkozni. Vele énekeltem először magyar népdalokat, s ő volt az, akivel a szépírást gyakoroltam. A legfontosabb szavakat, a legősibb kötelékeket és a legszebb betűimet neki köszönhetem. Ha ő is elmegy, nincsenek ezek az ajándékok. Sőt, lehet én sem vagyok. De ő maradt. Maradt annak ellenére, hogy nevét a házasságkötésekor átírták, maradt épp azért, mert ezt „idegenben” is megtették volna. Neki ez a hely sosem volt idegen, nem számított, hogy hívják épp – Csehszlovákia, Magyarország, Szlovákia. Nem számított, milyen nemzetiségű katonák jártak-keltek erre, ki parancsolt nekik és milyen nyelven. Neki ez mindig a szülőföldje volt a szívében és papíron egyaránt. A magyar óvoda és alapiskola nem volt kérdés, hiszen még szlovákul sem tudtam akkoriban. Nem voltam tudatában, hogy mi az a „szlovák”. A családban, az üzletben, a faluban mindenkit, mindig értettem. Aztán jött ez az érdekesség, ez az újdonság. Nem fogtam fel rosszként, kiskoromtól nyitott vagyok az új dolgokra, szerettem a kihívásokat. Az oviban a jelemre nem emlékszem, de arra igen, hogy egy-két kislány furcsán beszélt magyarul. Később rájöttem, hogy az volt a szlovák nyelv. Az

alapiskolában már szlovák osztály is volt, de sokat játszottunk együtt. A kacaj minden nyelven ugyanaz, és fogócskázni is csak egyféleképp lehet – gyermeki nyelven. Ahogy teltek az évek, úgy egyre többet találkoztam a szlovák nyelvvel, ezzel egyetemben az ellenséges nézetekkel. „Vesszen Trianon!”, „Felvidék nem Szlovákia!”, „Na Slovensku po slovensky!”. Egy közeli kisvárosba jártam zeneiskolába, ahol többnyire szlovákul tanultunk, a városban is sok a szlovák. Kezdtem érezni azt, hogy mit jelent a kisebbségi lét. Hogy miért néz furcsán a buszsofőr, ha zavaromban nem tudtam, hova kérjem a jegyet, pedig ő nem értette, amit mondtam. Lassan megéltem, hogy, bár én itthon vagyok, vannak, akik nem értik, hogy kerültem ide. Örültem, amikor átléptük a határt: olvashattam sok magyar feliratot, mindenkit értettem. De ők sem értettek. „Hol tanultál meg ilyen szépen magyarul?” – kérdezték. Itt sem, ott sem vagyok hát itthon? Első utazásom az ország távolabbi pontjára épp északnyugat felé volt. Gyógyfürdőbe kellett mennem egy hónapra. Szlovákul beszéltem, de voltak hiányosságaim. Úgy hozta a jó Isten, hogy egy magyar lánnyal kerültem egy szobába. Mi voltunk csak ketten magyarok (de mi vagyunk még azóta is). A többiek meglepően gyorsan és könnyen befogadtak. Amikor azonban néhány nap után előjött, hogy miért költöztünk át Magyarországról, elszabadultak az indulatok. Védtem az igazam, hogy márpedig mi itt élünk, itt tanulunk magyarul, sőt, ezt már a nagy- és dédszüleim is így tették. Dúltak bennem az érzelmek, aztán jött az erős ellenérv: „mi ezt nem így tanultuk az iskolában”. Elszállt a mérgem, jól emlékszem mai napig arra a délutánra. Ők ezt nem így tanulják. Még csak alapiskolás voltam, amikor megértettem, hogy nincs értelme vitázni. Legalábbis kortársaimmal semmiképpen sem. Ők ezt nem így tanulják. Ki hibáztathatja őket? Évek óta nem így tanulják… vagy, ami méginkább hatással van rájuk: őket nem így nevelik. Őket évek óta nem így nevelik. A középiskolában sokat tanultam – történelmet, biológiát, matematikát: az életet. Részben szlovákul oktattak minket a szakosodás miatt, ez ellen azonban sosem lázadtunk. A „magyarecski” jelzőt megszoktuk, azonban az sehogy sem fért a fejünkbe, hogy a „legmagyarabb” nevű „szlovák” évfolyamtársunk miért tekint minket a legnagyobb ellenségének. A kamaszkori felhevült vér bennem a gimnáziumi évek vége felé csillapodni kezdett. Ezzel arányosan növekedett a tudat, hogy itthon maradok. Nagymamám elhunyt, a faluból szinte az összes fiatal „kiment”. Nálunk ezt már csak így mondják, kimentek. Az ország nyugati végétől közelebb meg sem álltak. Végül azóta néhányan mégis visszatértek. Hazatértek. Ők azok, akik igazán értik, hogy „mindenütt jó, de legjobb otthon”. Radnóti Nem tudhatom című versével búcsúztam a gimi utolsó évében a szavalóversenyektől. Számtalanszor el-

mondtam még, különböző rendezvényeken, emlékünnepeken. Minél többször mondtam, annál jobban megértettem. Minél jobban értettem, annál nagyobb hatással volt rám. Valahányszor belekezdtem, dobbant a szívem, libabőrös lettem. Nekem ez a személyes himnuszom. Akárhányszor éneklem a magyar himnuszt, ugyanezt érzem. Legyen az egy kis közösséggel itt a faluban, vagy kortársaimmal szerte a Kárpátmedencéből egy táborban, esetleg sok ezer anyaországival egy stadionban. Az érzés ugyanaz. Egyszer megkérdeztem egy magyarországi politikust, mit érez a Himnusz éneklése közben? Vállat vont. Megkérdeztem, hányszor dobbant meg a szíve a dallam hallatára, hányszor kulcsolta imára közben a kezét, hogy valóban áldja meg Isten a magyart? Hányszor szorult el a torka éneklés közben, hányszor gördült ki könnycsepp a szeméből? Nem válaszolt. Rám nézett csupán, s látta, hogy a gondolattól is libabőrös leszek. Az egyetem hozta el számomra a legnagyobb változást. Távol a szülőfalumtól, Nyitrán találtam meg az alma materem, emiatt az elmúlt években sokat utaztam. Rengeteg embert ismerhettem meg, Felvidék legelszórtabb részeiről, sok szlovákiait is. Volt lehetőségem fél évig Kárpátalján élni, ahol szívemhez ma igen közel álló emberekkel találkoztam. Sokat beszélgettem erdélyi, vajdasági diákokkal, s még több olyannal, aki szülőföldje helyett az anyaországot választotta. Nem hibáztatom, nem biztos, hogy ez volt a könnyebb út. Mindenki mögött áll egy történet, az enyém ilyen, az övék más. Egyetemi városomban sok magyar diák tanul, de a város és az itt élő közösség túlnyomó része szlovák. Ez az a város, ahol Hedviget megverték. A parkban, amelyen nap mint nap keresztül megyek. Egyedül. S hogy félek-e? Nem. Olyan színhely ez, mely mutatja, hogy vagyunk. Itt vagyunk, bármi áron. 55 éve létezik egy klub ebben a városban, amely a magyarságot hivatott szolgálni – a Juhász Gyula Ifjúsági Klub, mely a Diákhálózat nyitrai tagszervezete. Fiatal egyetemisták alapították, akik készek voltak harcolni mindenkor. 55 éve olyanok alkotják ezt a klubot, akik mai napig készek harcolni. Az imára kulcsolt kezek egyelőre megsegítenek minket, hiszen harcolnunk most nem kell. Harc helyett hát ünneplünk, tesszük mindezt úgy, hogy hétről hétre biztosítunk különböző programokat a magyar diákoknak. Ünneplünk szórakozva, tanulva, kulturálódva, vagy éppen megemlékezve. Ünnep minden egyes találkozás. Ünnepe annak, hogy megmaradtunk, hogy megmaradunk. Szeretek a határ mellett élni, mert ez mindennap rádöbbent arra, hogy milyen hálás lehetek. Igen, hálás vagyok azért, hogy itt élhetek, hogy tudhatom, a határ nem elválaszt, hanem összeköt. Szlovákiában élőként volt lehetőségem megtanulni egy másik nép nyelvét, kultúráját: így tanultam meg igazán, mit jelent elfogadni a másikat. Itt tanultam meg türelmesnek, alázatosnak lenni. Számomra a madarak csicsergése, a fák zúgása és a tücs-

kök ciripelése itt a legszebb. Csak itt értik meg azt, hogy miután párkit reggeliztem horcsicával, fogat mostam fogpasztával, kitakarítok, mert ártogat a bordelom. Délután felveszem a tyeplákit meg a sustyáki kabátot oszt’ elmegyek egy rocska vízért. Ha nem ide születek, nem nevethetnék azon, ahogy a magyarországi barátaim tanulják azt, hogy: ’zmrzlina’. Vagy éppen azt, hogy: ’Strč prst skrz krk’. Úgy, ahogy azon sem, amikor a szlovák barátaim mondják, hogy ’kék’ – a saját ejtésmódjukkal. Ha nem ide születek, mások nem kérnék folyton, hogy ismételgessem az ’alma’ és ’banán’ szavakat, nem szórakoznának azon, hogy ’cápatámadás a bálnavadászaton’. Másoknak a Gombaszögi Nyári Tábor egy hetes kikapcsolódás, tele rengeteg programmal és koncertekkel. Nekem Gombaszög a szomszédom, nekem tényleg „itt tetszik a levegő”, és nekem ez tényleg „otthonos”. Sok fiatal álma az, hogy beutazza a világot, megismerjen más kultúrákat, népeket. Bevallom, ezzel nem olyan rég még én is így voltam. Utazni sokat és még annál is többet! A járványidőszak azonban mindannyiónkat bezárt, de valójában kinyitott. Nyitott lettem arra, hogy megismerjem a saját környezetemet, szülőföldemet, kultúrámat. A „rabság” alatt lettem igazán szabad. Közelebb kerültem a természethez, önmagamhoz és Istenhez. Rájöttem, hogy a világ, amit oly sokan fel akarnak fedezni, valójában bennünk van. Nem véletlenül születünk oda és akkor, ahova és amikor (egyébként sem hiszek a véletlenekben). Itt van küldetésünk, ezeket a körülményeket kell felhasználnunk arra, hogy hasznosak legyünk a társadalom számára. Nem szeretem, amikor választás elé állítanak: magyar magyar, felvidéki magyar vagy szlovákiai magyar vagyok-e. Ember vagyok, magyar ember, aki Felvidéken él, ami jelenleg Szlovákia része. Nem tudhatom, hogy más tájékon hogy nőttem volna fel, de nekem szülőhazám itt, e domboktól ölelt kis táj, aligmúló kamaszkorom világa. Gyökereiből tanultam én, mint anyjától gyönge pára, s remélem gyermekeim is itt nevelkednek majd fel. Itthon otthon vagyok. Ezért itthon maradok!