Pinti Emőke — Történetek a szülőföldről

Pinti Emőke

Történetek a szülőföldről

Semmi a világon nem hasztalanságból teremtődött, ahogy egy vándor kóborlása sem volt soha céltalan a poros utakon, cudar hegyeken, mert minden vándor egyszer megállt hivatásában és meleg vánkosra hajtotta a fejét egy helyen, amit otthonnak nevezett. Egy virág sem nyílt soha oktalan a mezőn, és egy madár sem cikázott csak úgy az égben. Mindennek oka van és rendeltetése, s így, ezzel a magabiztossággal merem nektek kijelenteni, hogy bizony Istenből sem egy van az égben. Az Úr valamikor azt mondá legszebb teremtményének, az embernek, hogy szaporodjon, sokasodjon és töltse be a Földet. No, ám akkor még az ember istenfélő volt, s mivel voltak esősebb, hidegebb napok, az Isten kedvére tett az atyafi. Így teljesedett be az isteni akarat, s így terítette be az ember utódaival a hegytől a völgyig, a tengertől a mezőig ezt a csodálatos Földet. Örült is az Öregúr, hogy munkája nem volt hasztalan, napokon keresztül bámulta fentről, hogy az ember mily csodás, dolgos, érzékeny és szeretetreméltó. Aligha telhetett kedve az Istennek, a népek szaporodása, terjeszkedése megölte az emberi érzékeny szívet, a felebaráti szeretetet, az egymáshoz való kegyességet. A sokféle nép sok sokfelé kezdett látni és a sokféle látásmód csakhamar viszálykodáshoz vezetett. A népek ellenségeskedni kezdtek a területeken, viaskodni, hogy ki az erősebb, elfelejtvén, hogy ők mind testvérek... Ugyanakkor minden apró-cseprő gonddal is az Istenhez fordult mindenki. Tőle kérték a gyógyírt betegségre, a nyugalmat a borús házasságokban, a bő termést, a napsütést, a bűn megbocsájtását, a megholtak elszállásolását. Egytől egyig az Istentől várták igazukat, a megoldást bajaikra. De hogy tudjon egy apa gyermekei között különbséget tenni? Hogy tudjon valakit is jobban bírálni, egyiktől a kenyeret is elvenni, a másiknak meg palotát építeni? Akárhonnan néztük, nem volt könnyű Istennek lenni. Hosszasan is nyűtte magát Öregapánk, míg végül arra jutott, hogyha embert tudott teremteni, akkor istent sem lehet nehezebb. Nekilátott tehát, hogy minden népnek maga helyett egy-egy isteni helytartót alkosson saját hasonlatosságára, elveire. Így alakult ki lassan, hogy a keleti népek a jóságos és nyugodt Buddhát és Konfuciuszt kapták isteneiknek, míg a pezsgővérű arabok Allahot. Nem feledkezett meg az Isten Juda leszármazottjairól sem, ahogy azokról az emberekről sem, akik inkább a szellemekben hittek. No, ahogy az elején is mondottam nektek, nem egy Isten van az égben s ezt be is bizonyítottam imént egy rövid előszóban. Most, hogy tisztáztuk a vallástörténelmet, valami sokkal

fontosabbról kell beszélnem. A népek miután saját isteneikkel tudták intézni ügyes bajos dolgaikat, az Öreg is felszusszant egy kicsit. Egyik nap, amint a Menny kapujából lógatta lefelé a lábát az Úr, egy tenyérnyi területre lett figyelmes. Elenyésző darabocska volt a Földből, megbújva a Kárpátok kanyarában, védelmezve a komor hegyek átölelő karjaitól. Paradicsomnyi hely volt hatalmas fenyvesekkel, tiszta forrásvízzel, termékeny földdel, orrhasító friss levegővel. Eszébe juttott az Istennek, hogy ezt a területet nem hagyhatja odaveszni. Olyan embert teremtett hát, amely méltó volt hozzá. Olyant, akinek a gyökerei lennebb kapaszkodtak meg a talajban, mint egy százéves fenyőé. Olyant, aki a termékeny földet szerelmeseként szereti és műveli, aki a vaddal is megosztja utolsó falat kenyerét. Így teremtődött meg a székely, az ember ki munkáskedvét már az anyatejjel bészívta, s kit a konoksága soha nem hagyott elvesződni... Hát nem érdemli meg az ilyen ember, hogy saját istene legyen? Nem kell neki is egy ügyintéző, helytartó? Ezzel a gondolattal teremtette meg az Isten a székely mellé a székelyistent is. Nem volt ez az isten hasonlatos a többivel. Ha jobban szemrevesszük, olyan volt, mint egy húsvér székely apa. Ha hibázott gyermeke, megbüntette kellően. Ha viszont sikert aratott a dolgos atyánkfia, akkor csak óvatosan dícsérte meg, nehogy fejébe szálljon a sok szép szó. Munkát mindig adott a székelynek, hogy az hajnaltól egész késő estig tegyen-vegyen, nehogy ellustuljon. Háborút is adott bőven, népirtást, éhes éveket, kevély teleket. De ezek mellé mindig adott annyi akaratot, kitartást, hogy a székely soha meg ne hátráljon. Így telt az idő hosszú éveken keresztül. A székely viselte sorsát, s bajait mindig a saját istenével rendezte le hol térdre borulva, hol pedig az ég felé acsarogva. Ez volt a székely és ez volt a körforgás, akárcsak az évszakok váltakozása. Nem panaszkodott az ember csak tette a dolgát. Ha sokszor keserű is volt a száraz kenyér a verejtéktől, könnytől, soha nem hagyta el istenét a székely. Ha meg is haragudott rá, halála előtt a paplanos ágyban mindig megtért, s kérte méltóképpen a papot s a családot, hogy imádkozzanak lelke üdvéért szaporán, nehogy a patás ördöghöz küldje őt a Fennvaló. Évszázadok dallamtalan megszokása egyszer csak megtörni mutatkozott s egyre kevesebb dolga kezdett lenni a székelyistennek, egyre inkább fogyatkoztak a hívek, akik a somlyói Szűzanya továbbításával hozzá imádkoztak. A bajszos kalapos öregek hangos, cikorkázó, égbelakót káromló kiáltásai sem hallatszottak fel már hozzá, de még a maszatos képű kisgyerekek imái sem. Nem tudta a mi istenünk, hogy mi történt a földön, s bár nem volt ínyére, vette kalapját, botját megnyitotta az eget és aláereszkedett a mennynek.

Valahová Háromszék földjére huppanhatott a székelyisten, vagyis így hagyta emlékül, aki látta... Hogy ki látta? Hát maga Áronbá, az utolsó székely, ki épp akkor lovával a temető felé hajtott meghalni. Meg is ijede a szegény pára, hisz Áronbán kivül csikó kora óta embert nem látott a héthatárban, de még azon túl sem nagyon. Nagyobb volt a csodálkozás Áronbá részéről, még a pipa is kiesett a szájából s gyorsan le is szöke a szekérről hogy felsegítse az idegent. Furcsának vélte a jövevényt, haja bár ősz volt, szemeiben az örök ifjúság szikrája pattogott, kezén a bőr barázádkba gyűlt fel, tenyere mégis puha volt, nem törte fel a villanyél azt soha. Morgolódott is Áronbá magában, hogy hát az Isten őt jól megveré, mert most egy ilyen anyámaszszonykatonát kell felpártoljon. A jó lelke azért mégsem hagyta, hogy az eltévedtet otthagyja, felsegítette a szekérre s elindultak a temető felé. Csendesen üldögéltek egymás mellett, csak a ráfok csikorgása s a vén gebe prüszkölése törte meg néha-néha a csendet. Az istent mégis nyűtte belülről a dolog s így ő volt, aki előre megtörte a csendet.

ʟ Hová tartunk most mégis bátyám? ʟ A temetőbe – felelt a székely, csak úgy a maga szóbőségéhez méltón. ʟ Hát ugyan minek oda? ʟ Meghalni. ʟ Meghalni? – aligha nem esett ki az isten a szekérből a felelet hallatán. Volt neki hosszas munkássága alatt sokféle eltévedt lélekkel dolga, de hogy valaki saját magával végezzen a temetőben, ritkaságnak bizonyult. ʟ Oda hát! ʟ Oszt miért? ʟ Élni nincs minek egyedül. Az asszony meghala vagy tíz éve, a gyermekek elhagyának. Mi maradtunk ketten, a ló meg én. No mostmár én ha beléfekszem a sírba, hogy várjam a Megváltót, a lovat szabadjára engedem.

Úgy es öreg ez az állat, majd széttépik a farkasok s akkor a túlvilágon csak velem lesz.

Meglepődött a székelyisten, belülről valami gyilkos epeízű méreg marni kezdte a lelkét. Nem szólt semmit csak azon gondolkodott, hogy hogyan akadályozhatná meg a tettet. Csavaros volt a gondolkodása, akárcsak a székelynek. Áronbá felé fordult és hozzászólt.

ʟ Oszt má’ bátyám! Hogy magának milyen bajai vannak a lelkében engem nem érdekel, de ha már felvett a szekérre, vigyen el Udvarhelyig! Utána tőlem kútba is ugorhat.

Megsajnálta Áronbá a jövevényt s megfordította szekere rúdját a hegyek felé, pont a Hargita csúcsa irányába. Nem volt neki sürgős a halál, hisz ha már ennyit kibírt bánatában, kibír még egy fél napot, amúgyis kezdé érdekelni az idegen kiléte. Haladgatott a rozoga szekér a poroson, majdhogynem egy taktust diktált az ütem. Csak az isten lelke volt nyugtalan, ölte a kíváncsiság, érezte, hogy a gépezet összetört, hogy valami hiányzik, hogy valami végzetesen elromlott. Tudta, hogy kérdéseire csak az öreg Áronbá adhatja meg a választ, de hát ugyan miért válaszolna az egy ismeretlennek s azzal hogy felfedi magát, csak galibát okoz. Eszébe ötlöttek a székely szavai, hogy valamit mondott a gyermekeiről az elején s hát arra kérdezett.

ʟ Hát minek sürgeti kend a halált báttya? Hisz az nem tréfa. Miért nem várja meg otthon míg elmegy maga után? Majd a gyerekei megadják a végtisztességet, ahogy az anyaszentegyház is megírta vala...Vagy tán nincs gyereke? ʟ De van, három is. - Ahogy a kurta választ az öreg kibökte, látni lehetett, hogy lelke összerándul s szemeiből kibuggyan két könnycsepp. Ritka könnyek voltak azok. Folyásukban látni lehetett egy életnyi fájdalmat, egy szülő minden töredezését, fáradalmát. Az öreg nem bírta tovább s megeredt a beszédben. Minden

szava nyílvessző volt a harctéren. ʟ Három egészséges gyermeket adott a magasságos.

Nem voltunk gazdagok, de mindent megadtunk nekik.

Becsületre, tisztességre tanítottuk. Oskolába járattuk, munkára neveltük. Családban nőttek fel, szeretetben.

A két fiút szakmára tanítottam, magam mutattam meg, hogy hogyan kell a suhogó nyers fenyőből kényes kis bölcsőt faragni. Megtanítottam, hogy a székely legnagyobb barátja az állat, s hogyha azt úgy eteted s szeretgeted, ahogy anya a csecsemőjét, az állat soha nem hagy el, s százszor szolgálja vissza kedvességed.

A lány volt a szemünk fénye, az anyja csillaga, a minden. Tízesztendősen már mindent tudott, amit csak egy asszony tudhat. Okos volt, jeles az osztályban. Taníttattuk, vigyáztunk rá, soha szégyent nem vallottunk szülőként... Most mégis elmentek. Itt hagyták idős szüleiket, azt mondták külföldön könnyebb az élet, több a pénz, kevesebb a munka. De ki érti?...Tudja kend mindenki így menekült el, minden falu lassan kiürült, a fiatalok elmentek a ,,jobb megélhetésért” s az öregek kihaltak. Azt mondták, rossz itt, itt nincs jövő, bár ők nem is tudták igazán mit jelent a konok világban székelynek lenni, megmaradni, akár e földért halni... Pár évvel ezelőtt, aki erre járt, hallhatta a magányos szü-

lők zokogását, ahogy borjaik után sírnak... Úgy mentek el mind, mint kivetett kutya hosszas kóborlás után az országút mentén. Nem voltak a sír szélén zokogó gyerekek, unókák... Nem volt senki, csak a pap s néhány életben levő régi jó barát, aki a koporsóra morzsolja az anyaföldet. Hát kérdem én, érdemes így élni? Mert a szülőnek gyermekében van összes öröme. De hát ha van gyermek s még sincs, akkor meg minek? Bár vert vóna a mennybéli s nem adott volna egyet se… nem fájna így... Ekkor kicsit megtorpant Áronbá a saját szavain. Talán nem kellett volna kimondani, de így volt. Nem volt mit hazudni. Ekkor hirtelen a laza gyeplőt szorosabbra fogta s lova fejét egy mellékút felé térítette. Egy falu felé vették az irányt... Ahogy haladtak, az érzés egyre nyomasztóbb volt... Mint egy dzsungel, amelyet csak ritkán látogat ember, olyan látvány tárult eléjük. Ha a székelyisten nem ismerte volna a térképet annyira, azt mondta volna, hogy nem is Székelyföldön jár. Döbbenten nézte, ahogy a természet erőt vesz az emberi finom munkán. A zsindelyes háztetők a dolgos kezek hiányában megadták magukat és omladozva ott éktelenkedtek. Néha egy-egy pele ijedten rohant el a szemük előtt a ráfok nyikorgásától megijedve. A kertek bedőltek, s az udvarokon magasra nőtt gaz lengedezett az enyhe nyári szellőben. Az istállók üres barlangonként tátongtak, de érezni lehetett a levegőben a múlt hangjait, a marhák bőgését, a malacok röfögését. A véres csata utáni nap érzése fogta el a székelyistent, a hatalma porrá vált s nem tudta, hogy hol csúszhatott így ki minden a keze közül. Mint aki három napja szomjazik, úgy bocsájtkozott beszédbe.

ʟ Hát itt meg háború volt? Valaki elűzte a népet? ʟ Bár az lett volna ¬– mondta az öreg s bennebb hajtotta lovát a faluba. - Nem csak az én gyermekeim szakadtak el a gyökerektől... Minden fiatal útnak eredt nyugatnak, itthagyván mindent, amit szüleik életükön keresztül bajjal kerestek. ʟ De hát miért? ʟ Tudja kend meg azt, hogy a pénz fontosabb lett, mint más érték. Mi egyszerű emberek nem tudtunk vagyonokat nekük hagyni. A székely nem erről híres, nincsenek mesés paloták, hatlovas sétakocsik. Mi mást adtunk, szeretetet, tudást az élethez. Arra tanítottuk őket, hogy a munkát szeretni kell és alázattal kell hozzáállni. Mert nehéz ám a mezőn aratni, de a felhasított tenyér fájdalma egyből eltűnik, mikor látod gyermeked édes kalácsot enni, abból a búzából, amit te vettél, te arattál. Nehéz dolog ám a marhát legeltetni minden nap, de a házi tej íze minden indulatod apasztja és a

kisgyermek is álomba merül tőle. Haszontalannak látszik kendert vetni, gyapjat pucolni, de a zord télben a meleg gúnya erős értékes tud lenni. Kellemetlen pipét legeltetni, mert nyavalyás az állat s hamar elkóricál, de minden ünnepi leves ízét a pipe adta... Jaj, az volt ám az eledel, még most is magam előtt látom gőzölögni... Butaság s nem módi a gyermekedet templomba vinni, mert azt mondják a fiatalok, hogy már Isten sincs...Hát hogyne vóna? Mikor estinként sajgó lábaid pihenteted, valakiben nyugalmat kell keress...Hát kibe másba, mint akit apánkan hívunk, aki megóvott annyi bajtól s megleckéztetett rosszaságunkért?

A székelyisten csak most döbbent rá, hogy az elmúlt időkben ennek az egy embernek az imáit hallotta a Mennyben. Áronbá, az utolsó székely imádkozott oly buzgón az elvesződött bárányok helyett is. Az öreg hirtelen letörölte az ernyedt szomorúságát s székelyhez méltón kihúzta magát, lovára vágott és ismét úton voltak Udvarhely felé. A Hargita csúcsán állottak meg csak, az öreg kivette a zablát a ló szájából, hagyta hogy az a zamatos kövér fűből lakmározzon. A látvány szebb volt, mint amit ember valaha is láthatott. A Nap is finomabban simogatta e tájat, bársonyosan ért hozzá a gyógynövények virágaihoz, amelyek illatta bódította a mi istenünket. Csodálkozva állt a hegycsúcsán, lenézve a völgybe. Az öreg hamar észrevette, hogy vendége megszeppent a kismennyországtól, odament hát, vállon veregette és ismét beszélni kezdett. ʟ A világ közepe ez barátom, mert bárhol jársz ennyi adottsága egy tájnak sincs több. Halld a tiszta vízű patak csobogását, ha türelmes vagy, halat is kapsz benne annyit, hogy egy hétig szálkát piszkálsz a fogaid közül. Aztán nézd, nézd csak ott a völgyet! - lefelé mutattot egy enyhe lejtőn, ahol a hegy lábánál mint fátyol terült el a termékeny mező. - Valamikor az volt a paradicsom, az emberek kalákában művelték egymás földjeit. Aszszonyok énekétől, gyerekzsibongástól volt tele a mező. Akármilyen gyenge magot vettél, biztosan arattál, mert szeretett minket ez a föld...Most meg nézd meg ezt az erdőt,- a fenyvesek fele mutatott -, a mi koronánk. Nem volt az a székely ember, aki a bennelakók s bennelevők segítségéből nem tudott meglenni. Hisz annyi a szamóca, gomba, vadméz, gyógyfű, vad, hogy mindenkinek jutott es s maradt es. - Beszéde csak úgy ömlött, zsongott a lelkesség, a szerelem a táj felé, a népe felé. Szemei fényesek voltak, homloka tajtékzott. Aztán megtorpant és csak ennyit kérdezett halkan. - Hát nem kár itt hagyni ezt a földet s idegennek szólgálni?

Az utolsó mondattal megroggyot az öreg székely, gyenge teste egy kőre eresztkedett s kitört belőle annyi év keserves fájdalma. Sírt, mint egy kisgyermek, amelyiknek meghal az anyja, vagy talán még jobban. Neki még nagyobb volt a fájdalma, a népe készült meghalni. Egy nép, amely annyi éven keresztül szilárdabb volt, mint bármely kőszikla; egy nép kinek nehezen volt igaza a többi előtt; egy nép aki mégis kitartott. Aztán történt valami, valami fordulat ütte agyon a vírtust. A fiatalok kitartása megbicsaklott, a jövőt nem békésnek tervezték, hanem gazdagnak. Elfelejtették őseik intelmeit, szeretetét és elmentek. Hogy miért?... Hogy jobb legyen?... Hogy miben? De ki tudja?!... A felismerés mint nyakleves érte a székelyistent. Megbukott ő, vagy megbukott a népe? Az ember szabadakarata most fekete kártyaként fejezte be a játékot. Az isten odament megtört bárányához, magához emelte, megfogta a ló kantárját, botjával szétnyitotta az eget és felment a Mennybe az utolsó székelylyel s annak lovával. Hogy mi lett tovább? Senki nem tudja, hisz nem volt már egy székely sem a határban, aki tanúskodhasson az esetről...