Gömöri Eszter — Történetek a szülőföldről

Gömöri Eszter

Történetek a szülőföldről

- Izvini, ne znamo jako srpski... - Ako ne znaš srpski, idiš dole! – mondta a buszsofőr, én pedig csak álltam ott tehetetlenül, mert egyszerűen fogalmam sem volt, hogy mondják szerbül azt, hogy „pénztárca”. A félig elhangzott mondat, amivel kezdtem, azt jelenti, hogy „elnézést, nem nagyon tudok szerbül...” a sofőr válasza pedig, amit kristálytisztán értettem még, annyit tesz: „Ha nem tudsz szerbül, eredj le”. 17 éves voltam. Igen, persze, kellett volna tudnom szerbül, ezt nem is vitatom, de nem beszéltem túl jól az államnyelvet. Azóta sem beszélem. A 3 órás busszal utaztam Zentára, és fenn maradt a buszon a pénztárcám. Amikor észre vettem, gyorsan felhívtam a buszállomást, azok felhívták a következő buszállomást, és így meglett a pénztárca, a busz pedig 7 órakor ment az ellenkező irányba, szóval tökéletes egyszerűséggel haza is tudtam menni azzal a busszal, amin fent hagytam a tárcám. Vagyis így képzeltem, és tény, hogy az ember szorong a nyelvi akadályoktól, főleg, ha nem beszél túl jól, de ilyenkor legalább arra is emlékeztet az élet, a közösség, de leginkább a belgrádi szerb ajkú buszsofőr, hogy van is min szorongni. Valamiért mégsem estem kétségbe, segítséget kértem gyorsan, még mielőtt elillan a busz, amire nem tudok felszálni, mert a buszon van a pénztárcám... Szóval segítséget kértem egy utastól, aztán végül pedig a szintén szerb ajkú kondukter (kalauz) segített. Felszállhattam, megkaptam a tárcámat is, majd a jegyért fizetett pénzt a kondukter elegánsan zsebre rakta. Ha őszinte vagyok, az én szülőföldem egy kicsit zavarosabb téma, mint általában, mivel Kanadában születtem, vajdasági magyarként. Emellett egy erdélyi nénitől tanultam meg beszélni., meg rengeteg, de rengeteg népdalt énekelni, szóval 2 és 3 éves korom közt még egy ízes, székely tájszólással is büszkélkedhettem, ami persze, gyorsan eltűnt az asszimiláció sűrűjében. Két éves voltam, amikor hazaköltöztünk Vajdaságba. Amikor ezt elmesélem, az első, felém irányuló kérdés és/vagy kijelentés minden egyes alkalommal, hogy én akkor biztos nagyon jól beszélek angolul. Nos, nem, gyerekként nem tudtam, ma már persze beszélek, de nem a születési helyemhez köthetően. Szóval ez a nyelvi dolog, úgy érzem, nem az én asztalom. Ellenben a hovatartozásban való megosztottság az megy! Az olimpián egyaránt tudtam szurkolni a szerb, a kanadai és a magyar csapatoknak, és, hogy ha egymással kerültek szemben, az volt a legérdekesebb. Ha magyar csapat szerb csapattal

mérkőzött meg, akkor a szerb csapatnak szurkoltam. Ha magyar csapat kanadaival, akkor a kanadainak. Ha kanadai a szerb csapattal, akkor a kanadainak. Technikailag annak az országnak, ahol nem is emlékszem, hogy éltem, csak rengeteg történetet hallottam róla. Pedig ez áll a legtávolabb tőlem. A szülőföld, jelen kérdéskörben, mindenképpen Szerbia, és a Szerbiával kapcsolatos érzéseim leginkább az „ambivalens” kifejezés írja le legpontosabban. Mert egyszerre tudom szeretni és utálni, egyszer haragszom rá és érzem a legelevenebb dolognak, ami körbevesz és otthonossággal tölt el. Hiába élek 10 éve Magyarországon, és hiába szurkolok Kanadának az olimpián, hiába a magyar az anyanyelvem, beszélek angolul, és hiába tömörül a szerb tudásom buszjegy meg étel kérésére, a szülőföld jelentése számomra a Vajdaságban magyarnak lenni – azt hiszem. Azzal együtt, hogy még mindig távol vagyunk attól, mit is foglal ez az egész magába. Itt érkezek meg a romantikus képekhez. A falumhoz, ahol felnőttem és a legszebb Tisza-parthoz, ami mellett fekszik. Az utcákhoz, ahol olyan magabiztos léptekkel tud az ember haladni, mert minden ismerős. Ahogy képzeletben végigjárom ezeket az utcákat, valahogy megértem, hogy a történetektől lesz mindez annyira fontos. Vegyük például az óvodát. Két évesen a nagymamámmal jöttem haza Kanadából, és a nagyszüleimmel éltem, amíg a szüleim az öcsémmel együtt szintén haza nem tértek. A nagymamám amikor csak tudott, kiutazott Kanadába, hogy velünk lehessen. Nem beszélt angolul, mindig magyarul beszéltünk és ez volt számára az egyik legszórakoztatóbb dolog a kintlétben, és nagymamához méltatlanul, teljesen felelőtlen szórakozásokat talált ebben. Például, ha meglátott egy nagyon kövér hölgyet az utcán, odasúgta nekem, hogy „Nézd Esztikém! Ott egy dagi néni!”, és kinevettük. A probléma ott kezdődött, amikor hazaköltöztem vele. Egyik nap az óvodánál néztük a hazaigyekvő gyerekeket, hiszen háromévesen az óvoda egy hatalmas elérendő álom és cél volt. Gondolom nem lesz nagy csattanó a történet vége, a várakozó anyukák közt egy testesebb hölgyre jól rámutattam a kis ujjammal, és fennhangon, kitörő lelkesedéssel közöltem, hogy „Nézd Nagyi, ott egy dagi néni!”. Szerencsére a hölgynek volt humorérzéke és nem sértődött meg, nagymamám ellenben majdnem elsüllyedt szégyenében. Arról fogalmam sincs, hogy azt szégyellte, amit mondtam, vagy azt, hogy ezt tanította. Milyen szépen prezentálja a kultúrális és nyelvi különbségekben rejlő mozzanatokat ez a kis történet! A gyermeki identitás fejlődésében szerintem szépen leképeződik a nyelvekkel, népekkel kapcsolatos gondolkodásmód és a környezet. Emlékszem, óvodában teljes káosz volt a fejemben, hogy most akkor a szerb és a magyar az két egyenrangú nyelv, és egyben a legfontosabbak is, az angol meg a második számú nyelv. Nem csak a nyelvek rangsorolásában voltam összeza-

varva. Még ennél is korábban, Kanadában okozott teljes képzavart a karácsony. Anyuék szerint a Jézuska hozta az ajándékot, a tévéből meg mindenhonnan ment a télapózás. Sőt, még egy levelet is kaptam 2 évesen a Télapótól, hogy ,,jajj, mekkora kalamajka volt ám!’’ Pont az én játékom tört el, mielőtt indult volna a szánnal bejárni a világot, de természetesen a szorgos manók segítségével gyorsan megjavították, és minden mehetett a megszokott, feltételezhetően rohamtempós ütemében tovább. Minden rajzfilmben, minden, az ünnephez közeli tartalomban Télapó szerepelt, aki amúgy majdnem olyan mint a Mikulás, csak mégsem. Abban különbözött a Mikulástól, hogy a Mikulás ugye előbb jött, a cipőbe rakta a dolgokat és csokit meg ilyesmit hozott, esetlegesen virgáccsal érkezett, ajándék nélkül. Valamint nagyon fontos volt, hogy a Mikulás ruhája földig ért, és csúcsos süvege volt, a Télapónak meg nem. Ezt tisztáztam, na de a Jézuska? Az információk csak jöttek és senki sem rendszerezte őket, szóval arra a kompromisszumra jutottam, hogy a Jézuska hozza a fát, a Télapó pedig az ajándékot. Minden bizonnyal, hát ezért is írta a levelet. Összedolgoznak. Szóval elmondhatjuk, hogy a különböző kultúrák integrációját és összeszervezését már igen korán elsajátítottam, méghozzá, körülményeimhez és kognitív kapacitásom korlátainak ellenében is, véleményem szerint módfelett sikeresen. Gyermekként ez milyen egyszerű. Szépen egymásba kapcsolni a különböző kultúrák elemeit. A felnőtteknek mindig igaza van és ha mindegyik mást mond, azt is át lehet hidalni. Így lehet végül mindnekinek igaza. Milyen egyszerű ez gyerekként. Milyen egyszerűen tűnik el, ahogy felnő az ember. A szerb meg a magyar nyelv nem a két fő nyelv a világon. Ezt azért gyorsan sikerült tisztáznom. Viszont gyerekként azért kellett tudni szerbül, mert így beszélt a boltos néni, meg az uzsonnánál is mindig elmondtuk szerbül is és magyarul is az óvónénivel, hogy „Jó étvágyat, köszönjük szépen az uzsonnát!”. Azt hiszem ezt mondtuk. Nem tudom pontosan, mert csak a szerb változatra emlékszem, és, őszintén szólva, az előbb ezt fordítottam le magamnak. Még a végén kiderül, hogy többet tudok szerbül mint hiszem. Azért is kellett tudni hogy tudjak játszani a szomszéd gyerekekkel. Még nem azért, hogy a buszsofór visszaadja a pénztárcám. Azét is, mert ez az állam nyelve. Az identitás fejlődésével erősödött a nemzeti identitás is. Emlékszem, 12 évesen írtam az első verseim, és ezek között szerepelt az a dalszöveg, amihez még, bár csak fejben, de dallamot is komponáltam. Mai napig emlékszem rá, és a szövegére is. „Nem vágyunk Magyarországra, csak e szerető hazára, Magyarország, figyeld a dalt, itt is találsz magyart”. Azután írtam, hogy a magyar kormány elutasította a határontúli magyarok állampolgársági igényét. Nagyon sok határontúlinak volt ez fontos pont az identitásában, legalábbis úgy gondolom, ennek az egész ál-

lapolgársági kérdésnek az eltelt idő ellenére is túlságosan nagy hatalma van felettünk. Egy olyan környezetben, ahol küzdeni kell a saját kultúránkért, a nyelvünkért, a hőseinkért, a történelmünkért és a vallásunkért, ott nagyon nagy értékké emelkedik a nemzeti öntudat, hiszen sokkal nagyobb ára van. Ez néha nagyon szép, néha pedig még akár veszélyes is lehet. Viszont ennek a történetnek az a lényege, hogy nekem itt szilárdult meg először bármilyen szinten az a tudatosság, hogy vajdasági magyar vagyok. Sokszor azonosítják a határontúli létet egyfajta hazátlansággal. Én úgy gondolom, inkább túl sok is a haza. Túl szétszórt, mindegyik egy kicsit másért a Haza és mindegyikben van egyfajta távolság. Ez pedig csak fokozódik akkor, ha egy határontúli az anyaországban él. Hiszen egyértelműen tudom azonosítani azt, aki más nyelven beszél, de a nyelvi korlátok béklyója nélkül sokkal nehezebb átélni azt, hogy nincs kapcsolat. Mert erről szerintem rengeteg történetet lehet hallani, látni, olvasni, átélni. Ezeknek a történeteknek egy fontos konklúziója van. Hiába a papírok szerinti szülőföld, hiába a nyelv, a közös kultúra, hiába a közös történelem. Nem vagyok magyar. Nem vagyok kanadai, nem vagyok szerb. Egyik állampolgárságom se vagyok. Én határontúli magyar vagyok. Elcsatolt, kint élő, én vajdasági magyar vagyok. Ez az identitásunk. Kultúrális kompromisszumokkal, szorongással tarkított, kirekesztéssel fűszerezett, és mégis, nyelvi korlátokon átívelően mélyebb kapcsolatokkal rendelkező, Balkánba, szlávba oltott létezés ez, ahol ugyanúgy megdobban a emberi szív egy jugoszláv zenére, mint egy magyar népdalra, mégis képes Kanadának szurkolni, ha olimpiát néz.