Bence Norbert — Elődeink nyomában: A múlt üzenete a jelen ifjúságának

Bence Norbert

Elődeink nyomában: A múlt üzenete a jelen ifjúságának

Vajon mit keres itt egy fizika szakos doktorandusz pályamunkája? – teszi fel magában a kérdést az olvasó. S bár a fizika tudományos világában is igyekszem helytállni, attól függetlenül mindig is motivált, hogy gondolataimat szélesebb körben, esszéken és interjúkon keresztül osszam meg. Ez a pályamunka segített nekem elindulni a szülőföldemen való megmaradás útján. El kell indulnunk egy úton, s meg kell mutatnunk azt, hogy képesek vagyunk arra, hogy bizonyítsuk mivoltunkat, hogy megtartsuk jelenünket, s hogy biztos alapokra helyezzük a jövőnket. Ezek az állítások mindig ott kell lebegjenek előttünk, hogy célba érjünk. Utam során felmerülnek bennem azok kérdések, hogy messzire kell-e mennem ahhoz, hogy egy olyan történetnek legyek fültanúja, amely megérint, példát mutat, s örökké velem marad? El kell-e hagynom szülőföldemet ahhoz, hogy részese legyek egy olyan életútnak, amely majd 100 évvel ezelőtt kezdődött? Hogyan tudom eldönteni azt, hogy KI vagy MI az, amire büszkén fel tudok nézni? Ezekre a kérdésekre én már megkaptam a válaszokat, amelyeket örökké a szívemben hordok, s ezek a válaszok egy interjúban születtek meg, melyre 2013-ban Béres Klára nyugalmazott pedagógus adott választ, aki számomra követendő példa marad. Klárika néni sajnos már nincs köztünk, de tudom, hogy fentről vigyáz mindnyájunkra, örök gondviselőként a szívünkben él. Ezekre a kérdésekre kerestem a választ, amikor a magyar nyelv- és irodalomtanárnőm, Sütő Magdolna azt a tanácsot adta 2013-ban, hogy keressem fel Béres Klára nyugalmazott tanárnőt. Ő volt egykor férjének és fiának is első tanítónénije. Tőle kaptam erőt, kitartást, szorgalmat és akaratot az élethez, s tőle kaptam egy csodálatos történetet, mely mindnyájunkat végigkísér szülőföldünkön – Kárpátalján. Sokfelé jártam a világban, de a szülőföldhöz való ragaszkodás mindig világító fáklyaként vezetett utamon, bíztatott s egyben mutatta a hazavezető utat. Úgy gondolom ebben nagy szerepe van a Klárika nénivel folytatott beszélgetésemnek is. Legyen példa ez a történet minden fiatalnak, aki tenni tud és akar szülőföldje jövőjéért. Míg élek, megmarad bennem ennek a beszélgetésnek az emléke, melyet most közkinccsé teszek.

- Hogyan emlékszik vissza gyermekkorára? Mesélne róla? - A gyermekkorom csodálatos volt. 7-en voltunk testvérek. Szüleink mindent megtettek annak érdekében, hogy a gyerekek

egységben, szeretetben nevelkedjenek. Családunk vallásos volt. Különben katolikus vagyok. Na most az, hogy csodálatos, ezt azért mondom, mert a nagyobbakra bízták a fiatalabbakat, és ez egy összhangot adott nekem és a kicsiknek is, mintha mi ketten a nővéremmel lettünk volna az anyjuk. Belém nevelődött, hogy a kicsire vigyázni kell. Innen kezdődött el a pedagógus pálya is. Vigyázni, szeretni, tisztelni azt, hogy ő kicsi, megérteni azt, hogy ő kicsi és nem nagy. Azért mondom, hogy csodálatos, mert mi megkaptuk a szüleinktől mindazt, amire egy gyereknek szüksége volt: anyagilag is, és erkölcsileg is. Mi nem éreztük azt, hogy valami hiányzik, viszont nem kényeztettek el úgy, hogy bőségesen azt adták volna, amire a gyereknek nincs szüksége, de mi nem is követelőztünk.

Ezt kaptuk, ez van, így éljetek, ezzel rendelkeztek, ez a tied, az a felnőtteké! A felnőttek világába mi soha nem dugtuk bele az orrunkat. Egyszerűen úgy neveltek bennünket, hogy ezt természetesnek fogadjuk el. Az édesapám kerékgyártó-asztalos volt, nehéz munkát végzett egész nap. Hét gyereknek kellett előteremteni a mindennapit is, meg a ruházatot is, s velünk élt még a két szülő, s az anyai nagymama, úgyhogy tulajdonképpen 7+3, az 10 ember, amikor már minden gyerek megvolt. De azért jutott az édesapámnak ideje, energiája és türelme, hogy estére mikor bejött (szobakonyha volt, meg kisház), akkor vacsora után az asztalka mellett körbeültette a gyerekeket, vett egy egész almát, és annyi részre osztotta, ahány gyerek – plusz még a nagyszülő meg a szülők. Cikkekre felvágta, és a legkisebb – mivel a legkisebb mindig türelmetlen –, odaszaladt a tányérhoz és kérdezés nélkül egy cikket elvett hamar. Mi a nagyobbak nem. Az édesapánk csak annyit mondott, hogy „várd ki a sorod!”. Az volt az érdekes, hogy mi gyerekek szóból is értettünk, nekünk elég volt csak egyszer valamit megmondani, és mi ahhoz tartottuk magunkat, hogy miért, vagy honnan jött ez, vagy mit csináltak velünk, ez örök titok marad. Csak azt tudom, hogy soha egyet kétszer, se az apánk, se az anyánk nem mondott el, csak egyszer, de annak volt értelme. Soha nem veszekedett, hogy te ide ne menj!, te oda ne menj!, hogy te itt mit csinálsz?, mert ezt a gyerek megunja, s a végén, az egyik fülünkön bemegy a másikon meg ki, de amit egyszer mondott, mi arra odafigyeltünk! Ilyen pld: amikor a kicsi elvette az almát, és apu azt mondta, hogy „várd ki a sorod!”, és mi odamentünk és azt mondtuk, hogy tanuld meg! Ezt minden este megcsinálta – ezt a „játékot”. Már most felnőttként értem, hogy minek tette ezt, hogy miért kell így húzni az időt.

Hát azért, hogy: „na figyelj ide: az első cikk alma a Magdusé – a legidősebbé!”, s ahogy mentek kor szerint lejjebb-lejjebb, ott maradt még három cikk, akkor mi odanéztünk, s édesapánk azt mondta: „egy cikket elviszel a nagymamának, egy cikket anyu-

toknak és egy cikk marad nekem”. Majd máskor megfordította a sort, előbb kaptak a szülők, és a kicsiktől kezdte, s a legidősebb kapta utoljára, hogy megtanulja a gyerek, hogy ilyen sorrend is van. Később megértettem azt, hogy ezzel türelemre tanította a gyerekeket: „várd ki a sorod!”, és azt, hogy türelmes legyen. Amikor elhozott édesapánk egy csomag cukorkát vagy csokoládét, azt a nagyoknak kellett elosztani egyenlően, ezzel mindenki megtanult osztani – természetben.

S nem kellett szidni azt a gyereket, hogy még mindig nem tudod, hogy a tízben a három hányszor van meg, mert neki az már világossá vált a családban, amit a mai szülők kevesen értenek meg. Na de ez a csodálatos gyermekkor csak addig tartott, míg el nem jött 1939. Amikor a cseheket kizavarták Kárpátaljáról, és jött a háborús világ. A háborús világ (1939–1945) az pont ellenkezője volt annak, amit mi kaptunk akkor, amikor kisebbek voltunk: azt a felszabadult világot, azt a szépet, azt a minden jót, amiben nem szenvedtünk hiányt. Én nem értem, hogy csinálta az édesapánk, hogy egyedül dolgozott ennyi gyerekre, mindet taníttatta, a legkisebbet nem – a Tibit, mert édesapánk akkor már nagyon öreg volt. Mindenfele elvitt minket, kirándulni is, a Kárpátokba is, és anyagilag sem szenvedtünk hiányt. A mai nap sem tudom felfogni, hogy csinálta. Hogyan tudott annyit öszszedolgozni, annyit megcsinálni, hogy az mind jó legyen – de jött a háború és mindennek vége lett. Ó a háborús évek – azok borzalmasak voltak! Ezt is elmondom! 10 éves voltam, amikor itt ment keresztül 1944 közepén a front. Azok az évek rettenetesek voltak. Miért? Megszűnt a tanítás, bezárták az iskolákat. Jöttek egyszer a német katonák, aztán jöttek az orosz katonák. Az iskolát elfoglalták és mindenki félt, hogy mi lesz. A borzasztó az volt, amikor minden este 8-kor a templomba megfújták a szirénát, és akkor az azt jelentette, hogy mindenki a maga csinált bunkerébe szaladjon. Alighogy megfújták a riadót, már 5 perc nem kellett, jöttek az ellenséges gépek. Először jöttek az orosz gépek bombázni, mert akkor még magyarok alatt volt a terület. Akkor futás a bunkerbe. Az udvarunk nem volt nagy, kicsi udvar volt, ott vájtak egymásnak az emberek mély árkot vagy bunkernek nevezett helyet (de ha bombáztak volna, úgy is kirepítettek volna minket – ez millió!), zöld ágakkal berakták a tetejét, lépcső volt és oda leszaladtunk.

A húgomat bölcsőbe oda vittük le, mert ő még kicsike volt. Én nagyon apás voltam. Kiültem a bunker szélire, és vártam mikor jön a repülő. Mondom én akarom látni élőbe, hogy mit tud az csinálni, minek jön ide és el voltam keseredve, hogy most nem hagynak aludni. Nem hagynak aludni, mert szaladni kell! De ott ültem a bunker szélén. A repülők hármasával jöttek, egy elől és kettő mellette, és így hármas csoportban kilenc repülő, mint az

óra. Ledobták a „Sztálin-gyertyákat”. A Sztálin-gyertya a repülőből ledobott, ejtőernyőn tartózkodó világító valami. De annyira világított, hogy Tiszaásványnál mikor ledobták, Bátyúban is lehetett mindent látni. Bátyúra nem dobtak bombát. A magyarok, a magyar hadsereg elment Csapig, és Csaptól tovább sehova, és ott bombáztak. Ó ez rettenetes! Ezek az évek, ezek kitörölhetetlenek, és soha az életben nem felejtődik, mert azt nem is lehet elfelejteni. De én azt mondom, csak háború ne legyen, meg betegség. A többit az ember, ha ember és akarata van, és nem léha, és úgy nevelődik – előteremti! Maradj talpon (nem mint a tv-ben), s akkor az ember megoldja a mindennapi életét, és odairányítja ahova ő vágyik, eléri a célját. Akkor amikor már kitűzi magának, hogy mi szeretne lenni, s mindent megtesz érte, biztos, hogy sikerül. Amikor elmentek az orosz gépek, megálltak Csapnál. A magyar és német katonák felrobbantották a hidakat. Nem akartak másnak semmit hagyni, mert látták, hogy az oroszok túlerőben vannak. Aknákat raktak az állomásra, a kútházra és a „fordítóra”. A fordító (ott volt előttünk, a ház előtt) az egy hatalmas, olyan nagyságú terület – amelyen a mozdonyt a síneken keresztül behúzták és megfordították –, hogy amikor hozzákötik a vonathoz, az ne háttal menjen. A „perejezden” (vasúti átkelő) ott volt a torony, egy magasított egyemeletnyi ház, onnan irányították a jelzőket, hogy jöhet be a vonat, vagy nem. A jelző ott volt, ahol most van a futballpálya. Na az ott felrobbant. Az állomáson nem robbant fel semmi, mert ügyes és felkészült vasutasok voltak. Még a robbanás előtt elvágták a gyújtózsinórt. Egy alkalommal a bíró kidobolta, hogy az estére mindenki költözzön ki, vigyen magával dunnát, élelmet és menjen Újbátyúba, az iskolába, mert a vasutat végig fogják aknázni és robbantják, és ugye nem szabad ott lenni. Hát mi is kimentünk, de mindent otthon kellett hagyni, mert mindent nem tudtunk magunkkal vinni. Ez volt este, estére mentünk ki, s majd másnap reggel felébredtünk, hallottuk a robbanást, mert akkor robbantották a tornyot, a kútházat meg a fordítót. Az állomást sikerült megmenteni. Másnap reggel azt mondta apám, hogy megy megnézni a tyúkokat, mert otthon maradtak, meg azt, hogy mi kárt csinált a robbanás, azaz a légnyomás, hát én mivel apás voltam, elkezdtem nyivákolni, hogy én is megyek. Tudni kell, hogy mi nagyon közel laktunk a vasútállomáshoz. Azt mondta, hogy: „nem jössz, mert neked azt nem kell látni!”, de addig kuncogtam, míg magával vitt. Újbátyúban az első ház, az volt a „kisház”, onnan, amikor végignéztem, olyan sírógörcsöt kaptam, hogy nem tudtam leállítani magam, azt mondta az apám, hogy: „mondtam, hogy ne gyere!”. A villanydrótok a robbanástól összekuszálódva, a telefondrótok a földön, az oszlopok kidőlve. Bementünk a házunkba, a cserepeket levitte a légnyomás, az állatok elpusztultak. Na ez volt a rettenetes, és még egy rettenetes volt, mikor otthon voltunk napközben, és akkor is volt riadó. Játszottak a gyerekek,

mi Magdussal – nyugodjon békében – töltött káposztát főztünk, és akkor fújták a riadót. Nem szaladtam be a bunkerbe, nem is volt időm odáig elmenni, hanem a ház és a ház közti kerítéshez bújtam, és ott meglapulva, mintha ott nem lett volna semmi bajom. A repülőgép olyan alacsonyan jött, hogy ha kitettem volna a kezem (csak így gondolatba), a repülőt elértem volna. A kert végibe (nyár volt) le volt rakva a szénaboglya, és gyújtóbombát dobáltak le. Minden szénaboglyára egy-egy gyújtóbombát dobtak, az felperzselődött, pedig sokszor az emberek oda is elbujkáltak. Történetesen ekkor nem. - A harmadik ilyen rettenetes élmény… ha élménynek lehet nevezni… A kovácsműhely az állomáson volt, apum meg kerékgyártó-asztalos volt. Egyszer azt mondta az én apám, hogy vigyek el valamit a kovácsműhelybe. Hát elindultam, mikor odaértem a vízkert kerítéshez, fújták a riadót. Na most, hazaszaladjak, vagy a kovácsműhelybe szaladjak? Mit gondoljon egy 10 éves gyerek? Féltem, felmértem, hogy hol lesz közelebb, és úgy néztem, hogy a kovácsműhely közelebb lesz, mint körbe a „perejezden” (vasúti átkelőn) haza. Nekikezdtem szaladni, fel a kovácsműhely udvarára és csak azt éreztem, hogy egy kéz megfogja az én grimáncomat és bedob a bunkerbe, mert már akkor a repülőgép teljesen itt volt Bátyú fölött, és nagyon leereszkedett, tehát felkészült arra, ahol mozgó embert lát azt leszőnyegbombázza. Érkeztek engemet bevágni a bunkerbe, legurultam a lépcsőn, de megmenekültem, mert nem láttak kint mozgó célpontot. Na most kérdezem én! Egy mai 10 éves gyerek is ugyanolyan ésszel gondolkozna, mint én, akkor hát milyen élmény, ha élménynek lehet nevezni. - Na utána vége volt a háborúnak, megint jött a dobos, kidobolta, hogy vége: május 9-e! És én felszaladtam a „rámpán” (lejtős út) túlra, ahol a dobos volt (mivel apu mondta, hogy „szaladj csak, hallgasd, mit mond!”). Jövök visszafele, és azt mondom: „apu, az első mondatnál az emberek nagyon sírtak!”, egyszerűen nem értettem meg mit jelent az, hogy béke. A szülők egymásra borultak és ők is sírtak. Mondom: „istenem, egy béke szóra, ennyit sírni?”. Aztán bejöttek az oroszok.

- Mit jelentett ez? Bejöttek az oroszok? - Annyi rettenetes dolgot mondtak el az oroszokról a magyar katonák, amikor még a háború tartott. A műhelyben hallgattam, hogy a gyerekeket ellopják, meggyilkolják, meg hogy milyen rettenetes arra bent Oroszba, hogy egyszerűen féltem a látványától egy orosz katonának. Akkor is elküldtek az állomásra (a faluba nem is tudták, hogy milyen lóháton egy orosz katona), és én megláttam az első orosz katonát és gyorsan letértem a „Partizán utcába” (kisutca Bátyúban), úgy szaladtam, hogy már azt sem tudtam hova küldtek, és az utca végéig meg sem álltam.

- Mit szóltak a szülei, amikor hazatért? - Otthon vártak! Hol voltál? Én elmondtam, hogy megijedtem az orosz katonától. Felmentünk az iskolába, mindenkit egy osztállyal lejjebb tettek. 4. osztályt jártam magyarok alatt, újra a 4-et kezdtem, mert hamarabb befejeződött a tanév és nem fogadta el az orosz tanítás azt, hogy 5-be menjünk. Teljesen más világ volt. Elkezdődött egy szocialista-kommunista fejlődés, ami pont az ellentettje annak, amit sulykoltak belénk a magyarok. A Nemzeti dal, a piros fehér zöld zászló, meg a szépérzék, meg minden. Itt minden az ellentettjére fordult, s akkor meg azt nem tudtam elfogadni.

- Hogyan fogadta ezt a változást? - Azt mondtam apunak, hogy mikor rajzolni kellett piros zászlót, én a piros fehér zöldet jobban szeretem. Azt mondta nekem az édesapám, hogy: „mit mondott neked a tanár? Pirosra kell festeni a zászlót?”, - igen pirosra, erre ő: „de nem pirosra színezed, hanem piros fehér zöldre!”, azt mondta apu, hogy: „a tanító néninek szót kell fogadni, ha azt mondta, hogy piros, akkor piros!”. Erre én: de apu eddig te nekem azt mondtad, hogy: „Piros fehér zöld, ez a magyar föld!”, hát akkor most, hogy van ez? És mondta, hogy: „már nem az!”. Nehezen értettem meg, de szót kellett fogadni az apunak is meg a tanítónak is, mert az volt a rend, hogy amit a tanító mond az szent, és azt nem szabad keresztülhúzni. Akkor nem húztuk keresztül, s hozzátette apám, amikor nagykeservesen lecsüggedt orral színezem a lapot: „ne búsulj, visszakapjuk mi még a fehér zöldet, most csak ezt a két színt vették el tőlünk, s a pirosat hagyták meg. Na és? Színezd pirosra, de ne felejtsd el amit most mondok, hogy majd visszaadják!” Mikor adták vissza? Fél évszázad múlva 1990-ben – de már egy új országnak. Ilyen emlékek voltak ebből a kommunista világból.

- Mikor határozta el, hogy tanító lesz? - A gyerekszeretetet a családban sajátítottam el, mert sokan voltunk testvérek és önkéntelenül belénk nevelődött az, hogy szeresd a kisebbet, de kimondottan nem határoztam el, hogy tanító leszek, ezt így hozta a sors, ezt így hozta a mindennapi élet és a társadalmi felépítés, mert amikor az oroszok bejöttek, magyar iskola nem volt. Én pedig magyar iskolába csak 4. osztályig jártam. A 7. osztályt mikor befejeztem 1949-ben, akkor megnyílt Huszton a magyar nyelvű tanítóképző. Aki 7. osztályba tiszta ötösre tanult, beiratkozhatott – azt felvették. Nekem tiszta ötösöm volt, úgyhogy felvettek. Akinek nem volt hármasa, csak négyese, ötöse, de vállalta, hogy levizsgázik, az maradhatott a képzőben. A környékbeli magyar falvakból nagyon sokan mentek Husztra, mert más tanulási lehetőség nem volt. Aki szeretett volna továbbtanulni, az mind ott kötött ki. - Hogyan reagáltak szülei és környezete arra, hogy a pedagóguspá-

lyát választja? - Azt mondta nekem az édesanyám, hogy: „14 éves vagy, hova mégy el a háború után a nagyvilágba, túl messze van!” Na de én akkor (ritkán sírtam és ritkán kuncogtam ki dolgokat), leültem, gunnyasztottam és sírtam keservesen, hogy én akarok menni tanulni. Akkor még nem volt előttem, hogy gyerekeket fogok nevelni, csak tanulni akartam tovább. Az apám azt mondta az anyámnak, hogy: „engedd, hadd menjen!” Az apám azon volt, hogy menjek, az anyám azon, hogy nem. Az anyám féltett, mint tizennégy éves lányt, az apám meg azt mondta, hogy: „majd megedződik, minden héten hazajön, „internátust” (bentlakást) kap, hadd menjen!” Úgyhogy ők ketten meg az osztályfőnököm addig beszéltek, míg elengedtek. Jaj! Akkor voltam a legboldogabb.

- Hogyan folyt a tanítás? Milyen volt ott tanulni? - Nehéz volt, mert magyar tanítóképzőnek volt az titulálva (egye meg a manó), de csak a magyar meg a matematika volt magyar nyelven, a többi oroszul. Mi azt nem értettük. Hát megtanultuk, na Istenem! Elfogadták, hogy magyar iskolából jött, aztán ennyit tudott éppen.

- Milyen volt az utazás később? - Az édesapám reggel 4-kor kelt velem, kikísért az állomásra, mert a személyvonat nem a „peronra” (felszállóhelyre) jött be, hanem a hetedik vágányra, a tehervonatok közé. És ott a sínek közt jött velem apám, felültetett a vonatra és elköszönt. Amikor szombaton jöttem haza (akkor egész héten tanultunk), akkor ugyanúgy jött elibem, hogy ne féljek. Az út az hosszú volt – nem 2-3 óra, hanem 5 órán keresztül ment a vonat. A Tisza-hidat felrobbantották mindenfele, még nem érkeztek újat építeni, hanem egy fahídon ment keresztül a vonat. A fahíd nagyon ingott a szerelvény alatt. Tizennégy évesen szinte élveztük, hogy a vonat ring, a felnőttek viszont visítoztak. Na mi a csudát visítoznak? – később persze már értettem.

- Zavarta, hogy oroszul kellett tanulni? - Oroszul tanultunk, nem csináltunk belőle ügyet, hát ha így kell akkor így kell, akkor így tanulunk. Ahányszor szombaton hazajöttünk, az osztályfőnök végigjárta az összes gyereket, hogy mi újság, hogy tanultok, hogy megy, kell segíteni? – ilyenek voltak a régi tanárok. Na tanultunk, mert aki négyesre, ötösre adta le a félévi vizsgát, az „stipendiumot” (ösztöndíjat) kapott. Akinek volt egy hármasa, az nem kapott. Érdekünk volt, hogy tanuljunk, meg szerettem is tanulni. Huszton az volt az érdekes, hogy oroszul adtak elő a tanárok földrajzot, kémiát, és az összes mást, a tanárok tudtak ugyan magyarul, de nem volt nekik szabad beszélni.

- Hogy jöttek rá, hogy tudnak a tanárok magyarul? - Úgy jöttünk rá, hogy volt egy kémia tanárunk, elég idős. Laci bácsinak tituláltuk, de Lászlónak hívták. Terebélyes egy bácsika volt. Többször elmagyarázta annak, aki nem értette meg oroszul, majd elszólta magát magyarul a tanulók előtt. Mi nem tudtuk, hogy nevessünk-e vagy mit csináljunk, hát addig észre sem vettük, hogy ő magyar. Így akadályozták azt, hogy a magyar boldoguljon. Ne tudd! Ha akarsz, akkor próbálkozz, tanulj! Ha meg nem, akkor mehetsz!

- Hol fejezte be a tanítóképzőt? - A tanítóképzőt Munkácson fejeztem be, mert átraktak minket oda. Aztán kihelyeztek (a „rájonó” – járás) Beregszászba, de ott nem voltam csak két hónapig, mert nagyobb igény volt Váriba magyar tanárra. Odajártam mindennap Bátyúból Borzsováig vonaton, Borzsovától gyalog Váriba és Váriból vissza gyalog Borzsováig, onnan pedig haza vonattal. Ott kaptam egy olyan kutya osztályt, 33 gyerekkel, mivel fiatal voltam a rossz osztályt adta az igazgató, hadd küszködjek! Kintről az ablakból nézett be 14 gyerek a 33-ból. Onnan kintről néztek, röhögtek és kopogtatták az ablakot, hogy mit fog csinálni a tanítónéni, hogy ők kint maradtak és kintről néznek be az osztályba. Azok nem azért jöttek az iskolába, hogy tanuljanak, hanem azért mert rá voltak kényszerítve, hogy iskolába járjanak. Harmadikosok voltak, én jöttem oda újoncként, nekem adták. Itt van, küszködj vele!

- És mit csinált velük? - Majdnem mindennap sírva mentem haza. „Mi a fenét kell veletek csinálni, na mit kell?” – tettem fel én is a kérdést. Használni kellett az eszem. Ütni nem volt szabad a gyereket, és én egy híján 50 év tanítási idő alatt gyereket nem ütöttem meg, nem csaptam a kezére, mert hát ha gyenge az a tanuló nem tehet róla, akkor kerestem magamban a hibát, hogy hogyan közelítsek hozzá, hogy ragadjon rá valami.

- Mit lehetett tenni? - Tudod mit csináltam? Megvettem egy pakli képeslapot (olcsó volt), fél „kopek” (váltópénz) volt egy képeslap. Letettem az asztalra, aki bent ült annak a negyedik óra után adtam egy-egy képeslapot, azért mert ott ült. Nem azért mert tudsz vagy tanulsz, azért mert itt ültél, meg írtál is valamit – mondtam nekik. És akkor bejön az egyik gyerek (a kinti), és azt mondja letegezően:

• Nekem nem adsz egy képeslapot? • Adok! • Na hát akkor adjad idefele! • Nem most! Majd, ha úgy, mint ezek leülsz 4 órát. • De már ma nincsen 4 óra, ma már csak 2 van.

• 2 óráért nem adok (már én álltam feljebb). Majd gyere holnap! Első órán táskával, füzettel, tollal (ilyen mártogatós toll volt). Bejössz, ott ülsz, kapsz!

Bejött! Na, szerencsém volt. Leült. Itt van neked is a jutalom. Eredj, mond meg a többieknek, akiben van bátorság, az jöjjön be holnap.

- Sikerült becsalogatni őket? - Egy hónapi kemény munkába, meg rengeteg képeslapomba került, míg azt a 14 gyereket becsaltam az osztályba. Már ott ültek, de nem tanultak. Én tanítottam őket ott órán: mondd, ismételd, még egyszer mondd, még egyszer mondd, addig, míg nem megy a fejedbe! Mindenképpen azt akartam, hogy tudjon az a szerencsétlen gyerek, ha már egyszer itt ül. Hálásak voltak a szülők. Egyszer bejött az igazgató hozzám órára, hát persze a fele nem tudott semmit jóformán, azt mondta azokat is meg kell tanítani simán, de nem durván. Mondom, tudom. Erre azt kérdezi tőlem: „hogy csináltam velük, hogy járnak iskolába?” Kíváncsi volt. Elmondtam az igazat. Képeslapot osztogatok. „Nem sajnálom a pénzt?” – kérdi. De sajnálom. Nem veszek esetleg magamnak egy zoknit vagy egy harisnyát, azt veszem, amire szükség van. Ilyen, meg hasonló munkákért kaptam az elismerést, meg azt, amire sosem vágytam és nem szerettem, ha a nevem odateszik a lista elejére, egyszerűen én azért dolgoztam, mert szerettem ezt a munkát, és odaadással végeztem. Ha az ember dolgozik, megvan az eredménye. Ha nem indul el azzal a gondolattal, hogy: „de igen, én azt fogom csinálni, de én azt úgy fogom csinálni, ahogy az a nagy könyvben le sincs írva!” – akkor én váltok szakmát, és nem küszködök.

- Hogy került Bátyúba pedagógusként? - Gáton volt egy pionírvezető, aki nagyon ott akart maradni helyben, mert ott volt a jövendőbelije. Ekkor nyílt Bátyúban egy osztály. Kettévágták az első osztályt, mert sok gyerek gyűlt öszsze, és azt mondta, hogy ő kihozza nekem a kinevezésemet, csak jöjjek haza. Hogyne jöttem volna. És úgy kerültem ide Bátyúba 1957-ben és 1957-től nyugdíjamig és nyugdíjon túl 13 évig dolgoztam, úgyhogy egy év híján 50 évet voltam a pályán.

- Az előre haladásban a tudás, a tehetség vagy a szorgalom jelentette a legtöbbet? - Nekem? Huh! Hát én nem tudom, hogy tehetséges vagyok-e vagy nem, ezt másnak kell elbírálni. Ezt én nem tudom. Erre nem tudok neked válaszolni. A tudás az meg olyan dolog, hogy az ember, ha csinálja a dolgát, akkor a tudás az már nem is hogy magától jön, hanem kikényszeríti az élet a saját személyemmel szemben azt, hogy tudni kell. Tehát kerestem azt az utat, ahol

tudást meríthetek, mert ez fontos. Állandóan képeztem magam, olvastam és gondolkoztam azon, hogy hogyan lehet a gyerekeket a tudás oldalára állítani. A szorgalom az nagyon fontos. Szorgalom nélkül semmiféle munkára se tanulásra ne induljon el az emberke. Ha nagyon nehéz, még akkor is magára kell kényszeríteni azt, hogy legyen szorgalmas.

- Meg lehet-e tippelni hány gyermeket vezetett be az írás, olvasás, számolás birodalmába? - 49 év alatt megközelítőleg 400-500 gyereket.

- Mesélne a sikereiről? - Úgy vettem, hogy amikor már ledolgoztam 25 évet, akkor a továbbképző intézet Ungváron tanfolyamra küldött előadást tartani alsós tanítóknak. Ezt 25 évig csináltam. Minden nyáron 25 éven keresztül a továbbképző-intézetnek, majd mikor a Pedagógusszövetség megalakult és felkérést kaptam nekik is besegítettem a továbbképzésben. Volt olyan, hogy kiküldtek iskolákba felmérni a nehézségeket, meg segíteni az alsós tanítóknak, ahol szintén előadásokat tartottam. Bejártam Kárpátaljának az öszszes magyar iskoláját.

- Mennyire ismerték el munkáját a múltban, majd a rendszerváltás után? - Hát úgy volt, hogy a munkámat azt elismerték, évenként kaptam a kitüntetéseket, de a legbüszkébb a Magyar Köztársaság Aranykeresztjére vagyok. Mindenütt kiolvasták a nevemet, szóbeli dicséretek, elismerések teljes csokrát kaptam. Amit nem szerettem, egyszerűen már sértett, hogy mindig engem emeltek ki, pedig más is odaadással dolgozott.

- Mi a siker titka? - Pfhu! Hát ezt. Tudod ez milyen dolog? Akarni kell csinálni. Szeretni kell csinálni és rengeteget kell továbbképezni magad. Ha valahol sikertelenség alakul, akkor kutatni, keresni az okát, csiszolni rajta, fényesíteni rajta, hogy az fényessé is váljon.

- Mit üzenne a felnövekvő nemzedéknek, s akik most állnak a pályakezdés küszöbén? - Azt üzenem, hogy:

„Az élet szép, élni jó, Te tedd szebbé, jobbá, mert rövid, visszafordíthatatlan, és megismételhetetlen.”

(Béres Klára)

Az interjú azt sugallja nekem, nincs olyan nehézség, amit ne lehetne megoldani kitartással, erővel, akarattal. Ha elődeink kibírták azt a sok szenvedést, nekünk kötelességünk továbbvinni a zászlót, őrizni a tüzet, óvni és ápolni anyanyelvünket. Az elmúlt 5 évben nem várt helyzetekbe sodródott a kárpátaljai magyarság, s azt hittük ennél már nem lehet rosszabb, de igaz keresztyén magyarként hinni csak az Istenbe szabad. Elmondhatom, hogy megtanultunk megmaradni, túlélni és fejlődni a számtalan magyarellenes támadások ellenére is – itthon Kárpátalján. Úgy gondolom, hogy a legfontosabbak az életben azok az emberek, akik velünk vannak, a helyi közösség, amelyben felnevelkedtünk, s amely azzá tett bennünket, akik most vagyunk – pont itt – pont most! Amit 100 éve elvett Trianon, azt az idő lassú, gyógyító folyása majd újra egybemossa. Így legyen! S akkor lesz jövője az ifjúságnak, azon a talpalatnyi helyen is, ahová Isten helyezte céllal és kitartással:

„Isten az igaz ügyet nem hagyja el!” (II. Rákóczi Ferenc)

Ugyan Béres Klára néni már sajnos nincs közöttünk, de a család örömmel tett eleget kérésemnek amikor beleegyezésüket kértem az egykori riport felhasználására. Ezt a történetet az ő jóváhagyásukkal osztom meg. Hiszem, hogy Klárika néni onnan fentről vigyázó szemeivel büszkén tekint ránk.