Történetek a szülőföldről

Impresszum ISBN 978-963-88385-6-8 Kiadja a Hallgatói Önkormányzatok Országos Konferenciája Felelős kiadó: Murai László Felelős Szerkesztő: Menyhárt Barbara szerzők: Barta Leila, Bence Norbert, Czáboczky Szabolcs, CsobádyCsilla, Gömöri Eszter, Horváth-Kovács Mátyás, Molnár Csongor, Német Klaudió, Orbán Tamás, Pinti Emőke lektorálás: Lengyel Nóra grafika és tervezés: Zvara Patrik Budapest, 2021 január

Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkárság

Előszó Tisztelt Olvasó, köszöntöm Önt! A könyv, amelyet kezében tart, a Hallgatói Önkormányzatok Országos Konferenciája által a trianoni centenáriumra meghirdetett pályázat legjobb tudományos és szépirodalmi munkáit gyűjti össze. A kötetben megszólaló erdélyi, felvidéki, vajdasági és kárpátaljai szerzők írásai látleletét adják a magyar nemzet lelki állapotának. Ezek a fiatalok őszinte, érzelemmel teli hangjai a külhoni magyar közösségek mindennapjainak. A HÖOK válogatása megmutatja mindazt a vívódást, amelyet a mai generáció érez magában, ha Magyarországról és magyarságtudatáról, önazonosságáról faggatják, illetve azokat a társadalmi törésvonalakat, amelyek a magyar néplélek és a nemzeti identitás szétfejlődése során alakultak ki. A megfogalmazott válaszok rendkívül tanulságosak, ugyanakkor azzal is szembesítenek, hogy ezek a kérdések száz évvel az első világháborút lezáró békediktátum után is aktuálisak, és minden egyén önállóan birkózik a megválaszolásukkal. A menni vagy maradni kérdése, az államnyelvvel való szeretem, nem szeretem viszony révén ezen személyes élmények a Kárpát-medencei magyarság egy kollektív történetét adják. Ugyanakkor tükör is és mint ilyen, ha kell, lelkiismeret vizsgálatra ösztönzi saját generációmat is.

Bízom benne, hogy a nem is olyan távoli jövőben az önrendelkezés és a szubszidiaritás keretein belül fogalmazódhatnak meg ezek a személyes válaszok, új szintre emelve és meghaladva az Európa testén lévő jelenlegi kisebbségvédelmi zárványokat, hogy magyar közösségeink zavartalanul élhessék meg identitásukat és az annak kiteljesedését jelentő anyanyelvi kultúrát, oktatást szülőföldjükön. Örömmel tölt el, hogy ezen könyv megszületésében a támogató háttér részese lehettem. Biztos vagyok benne, hogy a kötetben szereplő valamennyi fiatal élete során meg tudja őrizni elkötelezettségét környezete és nemzete iránt egyaránt, kiteljesedve és beteljesítve sorsunkat, s néhány évtized múlva, ha újra kezükbe veszik mai vallomásaikat, azt saját utódaik előtt és nevelésében is vállalni tudják. Megköszönöm a figyelmét és hasznos olvasást kívánok. Budapest, 2020 decembere

Dr. Szili Katalin

Miniszterelnöki megbízott Az Országgyűlés volt elnöke

A szerkesztő ajánlása Kedves Olvasó! Nagy öröm és büszkeség számomra, hogy a kezedben tartod ezt a kötetet! Engedd meg, hogy meséljek róla! A HÖOK Külhoni Programjának keretén belül méltóképpen szerettünk volna megemlékezni a trianoni békediktátum 100. évfordulójáról, és számot akartunk vetni az általa okozott politikai, gazdasági, jogi és lélektani nehézségek máig aktuális feloldatlanságával. Ez vezetett oda, hogy meghirdettük a „Történetek a szülőföldről” című pályázatot. Arra kértük főiskolás és egyetemista kortársainkat, hogy történeteiken keresztül meséljék el nekünk gondolataikat és érzéseiket a szülőfölddel, állampolgársággal, nemzetiséggel, aktuális dilemmákkal kapcsolatban. Felhívásunkra összesen 25 pályamunka érkezett Erdélyből, Vajdaságból, Felvidékről, Kárpátaljáról és az Anyaországból. Ezek közül 10 történetet olvashatsz a következő oldalakon, melyek őszintén, szívből szólnak a külhoni magyarság múltbéli tapasztalatairól, jelen helyzetéről és jövőjéről. Szeretném itt megragadni az alkalmat, hogy köszönetet mondjak minden pályázónak az olykor megható és szívmelengető, máskor elszomorító irodalmi jellegű munkákért és a színvonalas tudományos kutatásokért.

A 2020-as év mindannyiunk számára máshogy alakult, mint ahogy eredetileg terveztük, nincs másként ez a Külhoni Programmal sem. A konferenciáink, programjaink, utazásaink helyett az online térben igyekeztünk dolgozni az egységes Kárpát-medencei oktatási és érdekképviseleti tér kialakításán. Virtuálisan támogattuk tagszervezeteink helyi munkáját, és száz kilóméterekről védtük a magyar hallgatók minőségi anyanyelvi oktatáshoz való jogait. Mindeközben lassan egy éve már, hogy nem léptük át az országhatárt fizikai valónkban. Ilyenformán jelen kiadvány különlegessége abban is áll, hogy átvezet minket egy különleges képzeletbeli utazáson, és minden megállóhelyen: Erdélyben, Vajdaságban, Felvidéken, Kárpátalján elregél néhány történetet. Arra invitállak, kedves Olvasó, hogy tarts velünk ezen az utazáson!

Menyhárt Barbara

HÖOK Külhoni Program programvezető

5 Tartalom Erdély 6 Horváth-Kovács Mátyás —Anyanyelvi jogok és azok alkalmazása a romániai oktatásban

Orbán Tamás —Pestre szakadt gondolatok 15 Pinti Emőke — Történetek a szülőföldről

Felvidék 28 Czáboczky Szabolcs — Rákóczi-kultusz Kassán a két világháború között

Csobády Csilla — Ember a világban – a világ az emberben (élettörténet)

Vajdaság

Molnár Csongor – Elszórványosodó tömbök: A kulturális autonómia és a brain drain

Német Klaudió — Harc az értékekért: 100 év Kossuthfalván

Gömöri Eszter — Történetek a szülőföldről

Kárpátalja 74 Barta Leila — A kettős állampolgárság mint a határon túli régiók fennmaradásának eszköze, különös tekintettel a kárpátaljai magyarságra 75 Bence Norbert — Elődeink nyomában: A múlt üzenete a jelen ifjúságának Szerzőink

Erdély

Horváth-Kovács Mátyás

Anyanyelvi jogok és azok alkalmazása a romániai oktatásban

Egy átlagos romániai magyar ember számára az anyanyelvhasználat sokkal többet jelent, mint Európa kulturális gazdagságának és hagyományainak megóvása. Ahogy a „nyelvében él a nemzet” szállóige is kifejezi, az anyanyelv nem csak a nemzeti identitás megőrzésének az eszköze, hanem közösségegyesítő kapocs megosztott és sokszínű társadalmunkban. Számos szerződés és törvény határozza meg az erdélyi magyarok anyanyelvhasználatának jogi kereteit, mégis ezen jogok a mindennapokban csak ritkán kerülnek alkalmazásra. Ennek számos oka lehet, többek között politikai, gazdasági vagy társadalomlélektani. Az anyanyelvi jogokkal kapcsolatos első tapasztalatom még általános iskolás koromból származik. Az első nyolc osztályt egy marosvásárhelyi vegyes tannyelvű iskolában végeztem, ahol kisdiákként azzal kellett szembesülnöm, hogy nem értettem az igazgatóság és a könyvelőség ajtajára függesztett kiírást, ahogy az év végi oklevelemen sem tudtam elolvasni jó tanulmányi eredményem. Az iskola vezetősége nem volt hajlandó

kétnyelvű nyelvi tájképet létrehozni egy olyan iskolában, amely diákjainak felét magyar nemzetiségűek adták. Ezért a magyar diákok szülei – többek között az én szüleim is – kiálltak az ügy mellett, és kezdeményezték a kétnyelvűség lehetőségének tényleges megteremtését. A szülői kezdeményező bizottság – a szülők, a magyar anyanyelvű tanárok és néhány tanuló segítségével – több mint száz kétnyelvű feliratot mint adomány helyezett ki az iskolában. Visszatekintve, talán ez volt az első eset, ami személyesen értintett engem az anyanyelvi jogok terén. Dolgozatom címében Erdély helyett Románia szerepel, mivel Erdély különállóságát ma már csak történelmi hagyományai és sajátos kultúrája jelenti. Más értelemben vett autonómiával, jogalanyisággal Erdély nem rendelkezik, csupán Romániára vonatkozó törvényekről beszélhetünk. Történelmi és demográfiai áttekintés Romániában a 2011-es népszámlálás adatai alapján a 20 121 641 személyből 18 884 800 személy nyilatkozott a nemzetiségi hovatartozásáról, anyanyelvéről és vallásáról. Közülük 16 792 900-an románnak vallották magukat (88,9%), 1 227 600 személy pedig magyarnak (6,5%). A roma lakosságból 621 600 személy vállalta etnikai hovatartozását, ez mintegy 3%. Ezen kívül 50 900 ukrán, 36 000 német, 27 700 török, 23 500 orosz lipován és 20 300 tatár

8 is élt az országban (2011-es népszámlálás). Anyanyelvi jogokról Romániában csupán az I. világháború utántól beszélhetünk: miután 1918. december 1-én a gyulafehérvári román nagygyűlés kimondta Erdély egyesülését Romániával, amit 1920-ban az antanthatalmak a trianoni békeszerződéssel jóváhagytak, az ország etnikai és nyelvi ös�szetétele jelentősen megváltozott. Csaknem 1 661 805 magyar, 564 789 német anyanyelvű emberrel bővült Románia lakossága (Rónai 2002). Az elcsatolást követően a magyar nyelv jelentősen vesztett korábban betöltött szerepéből. Ennek oka részben az volt, hogy erőteljes asszimilációs politika vette kezdetét, melynek legfőbb eszköze a magyar nyelv hivatalos státusának megtörése volt; ugyanakkor sok román telepedett át a régióba Románia más vidékeiről. Utóbbit két tényező is motiválta. Egyrészt sok (főleg értelmiségi, hivatalnoki) állás üresedett meg, mivel az értelmiség egy jelentős része áttelepült Magyarországra, s a román hatalom az új közigazgatásban elsősorban románokat akart foglalkoztatni. Másrészt Erdély gazdaságilag jobb helyzetben volt, mint Románia többi része, így az áttelepülés magasabb életszínvonallal kecsegtetette a betelepülő román lakosságot. Az egymást követő román kormányok nemzetiségi politikája arra irányult, hogy az új román középosztály létrehozásával és kinevelésével megpróbálta kiszorítani a magyarságot a közigazgatás

minden területéről, illetve arra, hogy megfossza a romániai magyarságot anyagi hátterétől és intézményrendszerétől, s korlátozza a magyar intézmények lehetőségeit. A magyar településneveket románosították, a hivatalokban megtiltották a magyar nyelv használatát. 1921-ben a magyar arisztokráciát megfosztották birtokaiktól, melyeket elsősorban román parasztok között osztottak fel. A román nyelv hivatalossá tételét minden eszközzel szorgalmazták. A hely- és utcaneveket a magyar többségű településeken sem lehetett magyarul kiírni, sőt időnként a magyar nyelvű publikációkban sem, emellett a kétnyelvű cégtáblákat megadóztatták, végül megszüntették. A bíróságokon 1921-től románul tárgyalták az ügyeket, a románul nem tudó ügyfelek tolmács útján beszélhettek. Minden hatósági beadványt az állam nyelvén kellett megfogalmazni. Bár a kommunista rezsim nem kedvezett a magyar kisebbségnek, feltételezhetően szovjet nyomásra, 1952-ben Székelyföldön megalakulhatott a Magyar Autonóm Tartomány. A régió mintegy 731 ezer lakosa körében a magyarok aránya közel 77% volt. 1960-ban a terület a Maros-Magyar Autonóm Tartomány nevet kapta; közigazgatási határai megváltoztak, melynek következtében a magyarok aránya már csak 62% volt a régióban (Bottoni 2008). A magyarellenesség Nicolae Ceausescu vezetése alatt 1965-től tovább erősödött, majd pedig 1989-től, azaz a rendszerváltást követően a korábbi kisebbségi ügyek egyfajta

9 „etnikai pánikká” változtak, mely a politika, a média, és a tudományos érdeklődés figyelmét egyaránt magára vonta. Az 1990-es években csökkentek a magyarellenes atrocitások, ám a magyar kisebbség jogai terén nem történt jelentős előrelépés. Jellemző módon, Románia területén a nyelv mind a magyar, mind a román nemzeti identitás domináns eleme, s az Erdéllyel kapcsolatos történelmi konfliktusok során évszázadok óta meghatározó tényezőnek bizonyult (Vincze 2010). Anyanyelvhasználat az oktatásban Az anyanyelv ismerete alapvető tudás, amennyiben más nyelvek tanulásáról vagy az etnikai eszmei értékek megőrzéséről van szó. Az egyén az anyanyelven való tanulás által kapcsolódik be népe kultúrájába, érti meg szülei, nagyszülei céljait, szokásait, életfelfogását, vallását. Ezek, és még sok más hasolnó ok fejezi ki az anyanyelven való oktatás fontosságát, mely elengedhetetlen ahhoz, hogy egy nemzet értékei fennmaradjanak. A két világháború között a kisebbségi nyelven való oktatás az állami intézményekben tiltva, a felekezeti intézményekben határozottan akadályozva volt. A második világháború után az anyanyelven való oktatás állapotának változása háromlépcsősnek tekinthető: az első az 1945–1959 között tartó időszak, amikor a helyzet ideálisnak tekinthető, a következő lépscső az

1960-as és 1980-as évek közötti, amely kielégítőnek nevezhető, míg az 1981-es évet követően folyamatos leépítésen ment keresztül (Fábián 2018). 2011-ben I-es számmal lépett életbe az új oktatási törvény, amely a romániai oktatási rendszer számos problémáját orvosolta, illetve a kisbbségi oktatás helyzetén is javított. Legfontosabb változás a közoktatás decentralizálása, az oktatási intézmény, valamint a helyi közösség és az önkormányzat szerepének növelése az oktatás megszervezésében és irányításában (Veres 2011). A törvény érvénybelépésével két irányelv valósult meg a kisebbségi oktatás terén, mégpedig a pozitív diszkrimináció, illetve az autonómia biztosítása. A törvény a korábban is széleskörűen, minden szinten és formában lehetővé tett kisebbségi nyelvű oktatáshoz való jogot garantálja és bővíti ki: A kisebbségi iskolák képesek jogi személyiséggel bírni, diáklétszámtól függetlenül. A kisebbségi nyelvű oktatás önálló intézményekben szervezhető meg: egy községben/városban, ha egy kisebbségi iskola létezik, annak joga van önálló jogi személyként működni, még ha esetenként kevesebb is a diák, mint a minimálisan előírt létszám (300 fő).

10 Azoknak a kisebbségi tanulóknak, akik számára létszámi okokból nem szervezhető oktatás egy adott településen, jogukban áll a legközelebbi településen működő kisebbségi iskolába járni, és elszámolni az ingázási, illetve a kollégiumi költségeket (szállás és étkezés). Vegyes tannyelvű iskolákban az iskolák vezetésében a kisebbségiek számarányuk alapján vesznek részt. Itt az egyik aligazgatónak kötelezően az adott kisebbséghez kell tartoznia. A kisebbségek nyelvén teljes körű oktatást szolgáltató iskolákban az öszszes tantárgy (kivéve a román nyelv és irodalom) oktatójának kötelező a kisebbségi szaknyelvi kompetenciáját igazolni. Az eddig románul tanított két tantárgyat, a románok történetét és Románia földrajzát is anyanyelven tanulhatják a kisebbségi osztályokban. A magán- és felekezeti oktatás megszervezése is lehetővé válik.

Az intézmény belső, illetve a szülőkkel történő kommunikációban, beleértve a minősítések, értékelések hivatalos anyanyelvi használata engedélyezett. Összefoglalva, az óvodai, általános-, illetve középiskolai kisebbségi oktatás helyzete megfelelő, a diák képes anyanyelvén tanulni, az egyetem előtti oktatásban minden tantárgyat magyarul lehet tanulni, a román nyelv és irodalom kivételével. Erdélyben, azokon a településeken, ahol a nemzeti kisebbséghez tartózó személyek száma eléri a kellő létszámot, léteznek oktatási intézmények. Középiskolák pedig inkább városi környezetben vannak jelen. Mindezek ellenére a helyzet sajnos közel sem tökéletes, hiszen számos tanintézményben – elegendő számú oktató hiányában – képtelenek eleget tenni a kisebbségi oktatás minden szabályának. Azt kell észrevennünk, hogy bár az oktatási törvény 8. cikkelye kimondja, hogy a GDP legalább 6 százalékát2 kell az oktatásra fordítani, ez nem szokott megtörténni, sőt a törvényben meghatározottnál jóval kisebb összegeket fordtítanak Románia kormányai az oktatásra3. Ilyen helyzetben nem is várható el, hogy a törvényt tökéletesen lehessen alkalmazni, ami a jelenlegi hiányos állapothoz vezet.

Oktatási törvény 8. cikk. 2019-ben a kormány által kidolgozott költségvetés 3,02%-ot irányzott elő erre a területre, ami 29,4 milliárd lejnek felel meg, 2020-ban ez az összeg növekedett, 32,8 milliárd lejre, ám még mindig messze elmarad a GPD 6%-ától.

2 3

11 A felsőoktatás egy külön fejezetet igényel a kisebbségi oktatás terén, hiszen sok érdekességgel kerülhetünk szembe. Az anyanyelvű felsőoktatáshoz való jogot a törvény minden szinten garantálja, beleértve az alapképzést, a mesterképzést, a doktori- és a továbbképzést, és nem tartalmaz semmilyen korlátozást a szakterületekre vonatkozóan. Továbbá intézményi struktúráját tekintve, a törvény felsorolja, hogy a kisebbségi nyelvű (anyanyelvű) oktatás megvalósulhat olyan egyetemeken, ahol a kisebbségek nyelvén oktató karok, oktatási programok működnek, valamint multikulturális és többnyelvű egyetemeken, illetve bármilyen más felsőoktatási intézményben is, kérés szerint (Veres 2011). A törvény előírja, hogy a multikulturális és többnyelvű egyetemeken a kisebbségi nyelvű oktatás önálló struktúrákba szerveződik. Ezek lehetnek egyetemi szintűek, tagozatok, karok, karokon belüli intézetek vagy intézeteken belüli struktúrák (tanszékek, tanulmányi vonalak). E törvényi szabályozás értelmében kiépült a magyar felsőoktatás autonómiája a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen. 17 magyar intézet jött létre a korábbi két magyar kar mellett. Ezeket önálló tagozatba szervezi a törvény által előírt

Tagozati Szabályzat. A szenátusnak nyelvi tanulmányi vonalon külön frakciói vannak, esetenként külön üléseznek a tagozatok sajátos ügyeiben. A törvény kisebbségi rendelkezéseit a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen (MOGYE) nehezebb – eddig valójában nem is sikerült – érvényesíteni a többség ellenállása miatt, pedig azok a multikulturális és többnyelvű egyetemeken (amelyekből hármat nevesítenek a törvény átmeneti rendelkezései: a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem, a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem és a marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem) kötelező érvényűek (Veres 2011). A magyar nyelvű saját felsőoktatás megszervezése érdekében 2001. október 3-án megindult a magyar kormány támogatásával a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem (EMTE) tevékenysége. Ennek az egyetemnek a keretén belül újraindult a 2010–2011-es tanévben a román–magyar kétnyelvű jogászképzés. A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem intézményi akkreditációját kimondó törvény 2012-ben lépett hatályba (Fábián 2018). Következtetésképpen, a felsőoktatási intézmények terén látható, hogy a kisebbségi egyetemek létrehozása akadályozva van, illetve egyes egyetemeken a kisebbségi nyelvű diákok létszámát is csökkenteni próbálják4 , viszont más területe-

Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem, https://www.3szek.ro/load/cikk/125185/sulyos-kovetkezmenyekkel-jar-a-letszamcsokkentes-mogye-ugy

12 ken pozitív diszkriminációval is találkozhatunk.5 A romániai oktatási rendszerben jelenleg érvényes anyanyelvi jogok vázlatos összefoglalása: 2011-ben I-es számmal érvénybe lépett oktatási törvény orvosolta a kisebbségi oktatási problémák jelentős részét. A kisebbségi iskolák képesek jogi személyiséggel bírni, diáklétszámtól függetlenül. Vegyes tannyelvű iskolákban az iskolák vezetésében a kisebbségiek számarányuk alapján vesznek részt. Itt az egyik aligazgatónak kötelezően az adott kisebbséghez kell tartoznia.

kompetenciáját igazolni. Az oktatás időtartamáról és módszertanáról, a diákok értékelésének szempontjairól, továbbá a képesítéssel rendelkező tanárok alkalmazásáról a tanügyi minisztérium dönt, az iskoláknak csak adminisztrációs döntéseik lehetnek. A törvényi keret megengedi a kizárólag anyanyelven működő oktatási intézmények létrehozását és ezek óvodai és iskolai szinten megfelelően működnek, viszont önálló, állami, a kisebbség nyelvén oktató felsőoktatási intézmények létrehozása akadályozott. Következtetések

Az intézmény belső, illetve a szülőkkel történő kommunikációban, beleértve a minősítések, értékelések hivatalos anyanyelvi használata engedélyezett. A kisebbségek nyelvén teljes körű oktatást szolgáltató iskolákban az öszszes tantárgy (kivéve a román nyelv és irodalom) oktatójának kötelező a kisebbségi szaknyelvi

Az oktatásban érvényes anyanyelvi jogokat elemezve, illetve tapasztalataim szerint felismertem, hogy Romániában hiányzik ezen jogok teljes körű alkalmazása. Például, ami az iskolák nyelvi tájképét illeti, hiába vannak törvénybe foglalva a kétnyelvűséget érintő jogszabályok, alkalmazásuk már nem mindig történik meg. Ennek okai között említhető a törvények hiányos ismerete,

5 Pédául a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem jogi karán, ahol a magyar anyanyelvű magyar érettségivel rendelkező diákok számára 30 külön hely van biztosítva.

13 az illetékes oktatók nemtörődömsége, vagy akár egyéb akadályok létrejötte. Ezen problémákat orvosolni lehet, és kell is. Elsődleges lenne az állampolgárokkal megismertetni a törvényt, és a törvényben leírtak fontosságát, másrészt az iskolák vezetőit a törvények ismeretén kívül, azok használatára szintén buzdítani kell. Az anyanyelvi oktatási jogokkal ugyanaz a helyzet, mint általánosan a nyelvi jogokkal. Sajnos a létezőeket is csak kemény munkával, illetve külföldi nyomással lehet elérni, ami azt jelenti, hogy a többségi társadalom még nem áll készen arra, hogy a kisebbségeket egyenjogú félnek tekintse. A kisebbségi felsőoktatási intézmény létrehozásának akadályozása, a közigazgatási jogok alkalmazásának nehézségei és még sok más ezekhez hasonló példa mutat rá arra, hogy országunkban mekkora a lemaradás ezen a téren más európai országokhoz képest. Tisztségviselőink kisebbségpolitákájból egyelőre hiányzik a többi őshonos kisebbséggel való partneri viszony kialakítására mutató attitűd. Úgy vélem, hogy a romániai kisebbségek ügyét immáron nem csupán magyar, hanem közös ügyként kell kezelni a német, roma, tatár, stb. kisebbségekével. Idővel el kell érni a 20%-os küszöb csökkentését, továbbá szükséges elkészíteni a törvények alkalmazási ügymenetét, illetve mindehhez biztosítani kell a megfelelő pénzügyi háttéret.

14 Felhasznált irodalom Stefano BOTTONI: Sztálin a székelyeknél. A Magyar Autonóm Tartomány története h tt p s : // w w w. a c a d e m i a . e d u / 1 7 3 5 8 1 / S z t % C 3 % A 1 l i n _ a _ sz%C3%A9kelyekn%C3%A9l._A_Magyar_Auton%C3%B3m_Tartom%C3%A1ny_t%C3%B6rt%C3%A9nete_1952-1960_ VINCZE László: Összehasonlító elemzés az erdélyi magyarok, a dél-tiroli németek és a finnországi svédek nyelvi viselkedéséről (2011) https://pea.lib.pte.hu/handle/pea/15508 RÓNAI András: Erdély népességi viszonyai (2002) http://www.jakabffy.ro/magyarkisebbseg/index.php?action=cimek&cikk=m020409.html FÁBIÁN Gyula: A nemzeti kisebbségi jogok biztosításának alakulása Romániában 1918–2018, avagy „A gyulafehérvári ígéretek megtagadásától a Minority SafePack ellenzéséig – 100 év romániai kisebbségjogi történet” (2018) http://www.acta.sapientia.ro/acta-legal/C7-2/legal72-02.pdf VERES Valér: Decentralizáció, Minőségbiztosítás És Kisebbségi Oktatási Jogok Romániában Az Új Tanügyi Törvényben (2011) https://prominoritate.hu/wp-content/uploads/2019/05/ProMino12-1-07-Veres.pdf BOGDÁN Andrea, MOHÁCSEK Magdolna: Nyelvi jogok útmutató (2012)

https://rmdsz.ro/uploads/kiadvanyok/files/Nyelvi%20jogok%20 utmutato_.pdf Mogye-ügy: Súlyos következményekkel jár a létszámcsökkentés (2019) https://www.3szek.ro/load/cikk/125185/sulyos-kovetkezmenyekkel-jar-a-letszamcsokkentes-mogye-ugy

Orbán Tamás

Pestre szakadt gondolatok

Az áruló a Baross utcai kormányablak várórészlegén üldögélt és a feliratokat böngészte. Még mindig el tudott mélázni azon az egyszerű tényen, hogy mindent tökéletesen ért, ami a plakátokra és a képernyőkre van írva. Különösen az ékezeteket szerette, volt bennük valami egészen különleges és megnyugtató. Talán egyfajta igényesség vagy elegancia, amihez nem volt teljesen hozzászokva. Hasonló meleg érzés töltötte el, amikor leugrott a kisboltba kenyérért, vagy amikor az utcán valaki megszólította és aprót kért tőle. Bárhova ment, nem kellett megerőltetnie magát, mert az emberek magyarul szóltak hozzá, és ő magyarul válaszolhatott. Két év után is apró csodának élte meg ezt a mindennapokban, sőt olyannyira, hogy sokszor el is feledtette vele, hogy ő mi is voltaképpen. Már pedig azt igazán nehéz elfelejteni, hogy az ember egy áruló. Most eszébe jutott, de gyorsan a tudata hátsó fertályába tuszkolta a szégyenét. Végül is valamit kell kezdeni vele. Körülnézett. Mindenki el volt a saját kis világában. A legtöbben a

telefonjukat bűvölték, mások unottan nézték a plafont. Egy anya a kisgyerekét próbálta csitítgatni, egy kínai pár gondterhelten vitatkozott egy üres űrlap fölött, és egy látványosan összetartozó, nagyobb társaság pedig a biztonsági őrrel veszekedett valami roppant lényegtelen problémán. Egyszóval senki se figyelt rá, és ami valahol mélyen, a közöny felgyűrődött rétegei alatt egy kissé még zavarta is, senki nem vette észre, hogy ő egy áruló. Pedig tele volt velük a város. Legtöbbjük fiatal volt, húszasok, talán harmincasok lehettek. Egyetemre jártak, dolgoztak, élték az életüket, mint mi mindannyian. Reggelente ők is szótlanul ültek a metrón, esténként nevetve korzóztak a belváros utcáin, hétvégén házibulikat szerveztek, és ha szép idő volt, kimentek a Szigetre vagy a Gellért-hegyre, hogy megcsodálják a Dunán táncoló fényeket. Egyszóval semmi különös nem volt bennük, kívülről szakasztott olyanok voltak mind a város több ezer álmoktól roskadó, naiv és lelkes fiatalja. Mégis, belül mások voltak. Alapvetően mások. Volt valamiféle teher a vállukon, egy nyomás, amit a pestiek soha nem érezhettek meg, ami őket nem érintette és ezért más vállán sem vehették észre. Hatalmas, büszke sasként telepedett az árulókra ez a teher, s hideg tekintettel kémlelt körbe mindegyikük válláról. De még ők maguk sem vették észre. A legtöbbjük nem volt mivoltának kellő tudatában, s bár egyesek érezték a madár súlyát vagy az időnként enyhén beléjük mélyedő karmokat, még-

16 sem tudták mi okozza ezt az érzést. Mert árulóvá csak vakon lehet válni. Vakon, tudatlanul, naivan és talán fiatalon. És bár Krisztus megbocsátott a vakon cselekvő hóhérainak, de ez nem változtat azon, amit tettek. A kormányablak kijelzője hirtelen új számra váltott és a hangjelzés kizökkentette az árulót merengéséből. Rápillantott a sorszámára, és sóhajtva vette tudomásul, hogy még egy jó ideig várnia kell. Sebaj, ilyenkor legalább van idő egy jól megérdemelt cigarettára. Felállt, és kiment az épület elé, szigorúan a kijelölt dohányzóhelyet célozva meg. Módszeresen sodort, majd szájához emelte az apró varázspálcát és rágyújtott. – Bocsi, ne haragudj, kaphatnék egy tüzet? A lány fiatal volt, szinte még gyerek. Csúnyán sodort cigarettát tartott kezében, látszott, hogy még nem volt sok tapasztalata a szellemi táplálkozás e hamvasista formájában. De a hatalmas kék szempár mögött bujkáló őszinte, mély mosoly viszont feledtette ezt a röpke gondolatot, és az áruló automatikusan nyújtotta a tüzét. Egy pillanatig úgy tűnt, hogy a lány még szívesen beszélgetne, de az áruló elfordult és a gondolataiba mélyedt. Beszélgessen csak magával ő is, hisz ez a cigarettafüst célja. Végeredményben Prométheusz is csak tüzet adott, a füst fölötti merengés már az emberiség feladata. És ilyen merengésből sosem elég, az ember csak önmagában érezheti magát igazán otthon. A tudat az egyetlen hely,

amitől nem tudunk elszakadni, amit nem tudnak elvenni tőlünk és ahol nincs bűntudat vagy honvágy. A tiszta tudat feljebb való az evilági gondoknál, így magasabb rendű tartózkodást enged meg. Ezt az állapotot viszont sosem lehet teljes mértékben elérni, nem tudunk hiánytalanul a tudatunkba menekülni, mert mindig lesz valami apróság, ami visszaránt. Az árulónak hirtelen eszébe jutott az első alkalom, amikor a Gellért-hegyről nézett végig a 2-es villamos nemzeti büszkeséggel kirakott nyomvonalán. Mindig megdobbant a szíve, ha megcsodálhatta a Kaszinó, az Akadémia vagy a Parlament tiszteletet parancsoló épületeit, de így egyben semmihez sem fogható látvánnyá álltak össze. Egyike volt azon kevés pillanatoknak, amikor a múlt minden magasztosságával együtt vált láthatóvá és érintette meg a lelkét. Akkor érezte úgy igazán először, hogy a város hozzá tartozik. Minden fényével, kincsével, múltjával és szépségével az övé, és az is lesz mindig. Akkor még nem értette, amit ma már igen, hogy bár a város hozzá tartozik, ő maga nem tartozik a városhoz. Elnyomta a csikket és visszaindult a váróterembe. Leült és az órát figyelte. A másodpercmutató megállíthatatlan erőként haladt körbe a számlapon. Az árulónak úgy tetszett, mintha minden kattanással az a kismutató azt sugallná egyfajta mérhetetlen cinizmussal, hogy lám-lám, milyen ostobák is az emberek. De hát igaza is van. Hajlamosak vagyunk az élet apró

17 dolgaira koncentrálni, élni a mindennapokat, elvégezni az éppen előttünk álló feladatokat és közben észre sem venni, hogy az idő bizony eltelt. Hiába mondjuk, hogy majd később, mert a később sosem jön el, halálunkig a nyomasztó jelen fog körülvenni, miközben a meg nem élt múlt az arcunkba nevet. „Most vagy soha!” – mondta Petőfi, de mit tudhatta ő. Egyszerűbb, letisztultabb idők voltak azok, hisz egy fekete-fehér filmben könnyű különbséget tenni az árnyalatok között. Ha a döntés kérdése már tálalva, akkor csak hozzá kell látni a meghozatalához. Az asztalt magunknak felállítani már nehezebb, mellé ülni még inkább. Köszönöm, mondhatjuk mindig egyszerűen magunknak, majd holnap kiiszom ezt a poharat, ma inkább fröccsöznék. Az árulót hirtelen elfogta a harag azok iránt, akiknek könnyebb. Akik nem árulók, mint az a kint dohányzó kislány, vagy akik nem tudják, hogy azok, mint az itteni barátainak nagyrésze. Pedig ezen az érzésen már túl volt párszor. Nagyon jól tudta, hogy nem ők tehetnek róla, és azt is, hogy az ilyen dolgokba öntudatos embernek illik belenyugodni. És akármennyire is képes volt zsigerből gyűlölni az önsajnálatot, időnként mégis megengedte magának, mert hát valljuk be, ilyen az ember. Ebben a percben arra gondolt, hogy milyen jó lenne visszatérni a tudatlanság édes állapotába, lefeküdni és reggelre elfelejteni mindent, mint egy rossz álmot, ami után a békétlenség halvány érzése is csak fogmosásig tart.

De tulajdonképpen hogyan is kezdődött ez az egész? Hiszen a legtöbben nem tudják, és ha sejtik is, akkor sem tudatosul bennük a mibenlétük ténye. Nos, az áruló épp ezen gondolkozott, míg végül pontosan sikerült megfognia azt a pillanatot, amitől kezdve már nem volt visszaút. Egy átlagos házibulin történt. Bentről monoton zene, poharak csörömpölése és vidám nevetés hallatszott. A gangon tízegynéhány ember dohányzott, politikáról, macskás videókról és az élet értelméről társalogva. Ott volt ő is közöttük, és talán éppen a Kant-tal szembeni heves ellenérzését ecsetelte, amikor félfüllel meghallotta azt a mondatot. A mondatot, ami végérvényesen rádöbbentette, hogy ő korántsem az, akinek képzelte magát. - És amúgy te is erdélyi vagy? – kérdezte egy lány valakitől a háta mögött. - Én nem, csak a szüleim erdélyiek – válaszolt egy srác, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. És ennyi. Ilyen egyszerű. A tudatlanság varázsa egyszeriben köddé lett, és az áruló tükörben találta magát, józanul és pőrén. Kellett pár másodperc, hogy magához térjen. Úgy tűnt, rajta kívül senki sem hallotta, senki sem lepődött meg. Pedig ebben az ártatlannak tűnő mondatban benne volt minden. Csak a szülei erdélyiek, a srác már nem. Az áruló ebbe eddig nem gondolt bele. Az ő identitása, szellemi és történelmi öröksége letisztult, biztos pontként élt benne. Mindig tudta, honnan jött és

18 miért kell harcolnia. Ő bárhol is fog élni, ez nem változik. De a gyerekei? Nos, ők már nem lesznek erdélyiek. Ebben a pillanatban értette meg, hogy létezik olyan tudás, amit egy szülő sem vérrel, sem következetességgel nem adhat át, egy olyan szellemiség, amivel csak a szülőföld tapasztalata ruházhat fel. Rájött végre, hogy örök szakadék fog tátongni közte és fiai között, mert lehet, hogy őket is a magyar haza fogja emberré nevelni, de a Gellért és a Hargita közé ékelődött száz évet nem lehet kitörölni. Az ükapja az Ojtoznál szállt szembe a megszállókkal, majd a fogságból hazatérve segített újjáépíteni az idegen urak által lerombolt falut. A dédapja már megtanulta nyelvüket, hogy kenyeret tehessen az asztalra, majd szégyenét lenyelve a szomszéd kertjébe – Magyarországra – szökött, hogy ne kelljen fegyvert fognia saját vérére. A nagyapja megjárta a Securitate börtöneit és a Duna-delta poklát, apja pedig egyetemistaként Kolozsvár véres utcáin harcolt egy szebb, demokratikusabb – és egyenlőbb – jövő hamis reményében. Ezek az emberek bármikor dönthettek volna úgy, hogy elmennek. Nem is túl messze, csak Szegedig, Debrecenig, Pestig. Dönthettek volna úgy, hogy követik a határokat egy kényelmesebb élet reményében, de egyikük sem tette. Minden csapás után visszatértek a Hargita lábához, és összeszorított fogakkal tűrték a megaláztatások sorát. Az ok egyszerű: azt akarták átadni fiaiknak, amit ők örököltek apáiktól. Az Isten, család,

haza hármas keresztjét. A keresztet, amelynek súlya elengedhetetlen, hogy fiúból férfi legyen, és ami, ha nem nehezedik az ember vállára, akkor nincs, ami egyenessé tegye a gerincet. Ők ezt tudták és nem engedték maguknak elfelejteni. Ahogy azt sem, hogy a hazának szeretettel tartozunk, a szülőföldnek pedig felelősséggel. Csak a szüleim erdélyiek – mondta az áruló még meg sem született fia valahol mélyen a tudatában. Csak a szüleim. De miért? Könnyebb itt az élet? Kétségtelenül. Jó magyarul beszélni a hivatalokban? Magyarul társalogni, ha megállít a rendőr? Magyarul köszönni a szomszédnak, a trafikosnak vagy a főnöknek reggelente? Igen, szívbe markolóan jó és fájdalmasan önző érzés is egyszerre. Addig a mondatig az áruló nem értette, miért porlik folyamatosan az a szikla. Most már érti. Nem csak egy emberrel lesz kevesebb minden kivándorló után, mert vele együtt eltűnnek az országból a gyerekei, unokái és dédunokái is. A tudatlan, vak árulók hadával szép lassan kiürül Erdély, Felvidék, Vajdaság, és önként mondunk le mindarról, amit őseinktől kaptunk örökül. Olyanok fognak falvainkban és városainkban élni, akiknek nincs kötődésük a földhöz, akik nem becsülik a sok kiontott vért és verejtéket. Kényelemért, jobb fizetésért, boldogságért. De lehet boldog az ember, ha múltjának és jövőjének egyszerre lett árulója?

19 Hát ezért ketyeg olyan kegyetlenül az az óra. Minden perccel, minden másodperccel kevesebb az esély, hogy az áruló valaha hazatérjen. És ha eljön az a pont, hogy már végképp ide köti az élete, akkor bele kell törődnie, hogy gyerekei és unokái már mások lesznek. Jó emberek, gerincesek, magyarok…, de mások. Nem fogják tudni, nem fogják érteni, amit minden magyar érez a szívében ott a hegyeken túl. Nem fogják, mert nem tehetik. Mert az elmúlt száz év szenvedéseit a nagyapó meséin keresztül csak elképzelni lehet, érezni viszont csak akkor, ha ott vagyunk és belélegezzük. Újra megszólalt a hangjelzés, és az áruló most örült, hogy vége szakadt a gondolatmenetének. Rápillantott a kijelzőre, majd a kezében szorongatott gyűrött papírfecnire. Egy, kilenc, kettő, nulla. Ez ő lesz. Hármas ablak. Udvariasan köszönt a bent ülő hölgynek, odaadta sorszámát és helyet foglalt. - Első személyi igazolvány, igaz? – kérdezte a hölgy rutinos, monoton hangon. - Igen – hangzott a válasz halkan, messziről.

Pinti Emőke

Történetek a szülőföldről

Semmi a világon nem hasztalanságból teremtődött, ahogy egy vándor kóborlása sem volt soha céltalan a poros utakon, cudar hegyeken, mert minden vándor egyszer megállt hivatásában és meleg vánkosra hajtotta a fejét egy helyen, amit otthonnak nevezett. Egy virág sem nyílt soha oktalan a mezőn, és egy madár sem cikázott csak úgy az égben. Mindennek oka van és rendeltetése, s így, ezzel a magabiztossággal merem nektek kijelenteni, hogy bizony Istenből sem egy van az égben. Az Úr valamikor azt mondá legszebb teremtményének, az embernek, hogy szaporodjon, sokasodjon és töltse be a Földet. No, ám akkor még az ember istenfélő volt, s mivel voltak esősebb, hidegebb napok, az Isten kedvére tett az atyafi. Így teljesedett be az isteni akarat, s így terítette be az ember utódaival a hegytől a völgyig, a tengertől a mezőig ezt a csodálatos Földet. Örült is az Öregúr, hogy munkája nem volt hasztalan, napokon keresztül bámulta fentről, hogy az ember mily csodás, dolgos, érzékeny és szeretetreméltó. Aligha telhetett kedve az Istennek, a népek szaporodása, terjeszkedése megölte az emberi érzékeny szívet, a felebaráti szeretetet, az

egymáshoz való kegyességet. A sokféle nép sok sokfelé kezdett látni és a sokféle látásmód csakhamar viszálykodáshoz vezetett. A népek ellenségeskedni kezdtek a területeken, viaskodni, hogy ki az erősebb, elfelejtvén, hogy ők mind testvérek... Ugyanakkor minden apró-cseprő gonddal is az Istenhez fordult mindenki. Tőle kérték a gyógyírt betegségre, a nyugalmat a borús házasságokban, a bő termést, a napsütést, a bűn megbocsájtását, a megholtak elszállásolását. Egytől egyig az Istentől várták igazukat, a megoldást bajaikra. De hogy tudjon egy apa gyermekei között különbséget tenni? Hogy tudjon valakit is jobban bírálni, egyiktől a kenyeret is elvenni, a másiknak meg palotát építeni? Akárhonnan néztük, nem volt könnyű Istennek lenni. Hosszasan is nyűtte magát Öregapánk, míg végül arra jutott, hogyha embert tudott teremteni, akkor istent sem lehet nehezebb. Nekilátott tehát, hogy minden népnek maga helyett egy-egy isteni helytartót alkosson saját hasonlatosságára, elveire. Így alakult ki lassan, hogy a keleti népek a jóságos és nyugodt Buddhát és Konfuciuszt kapták isteneiknek, míg a pezsgővérű arabok Allahot. Nem feledkezett meg az Isten Juda leszármazottjairól sem, ahogy azokról az emberekről sem, akik inkább a szellemekben hittek. No, ahogy az elején is mondottam nektek, nem egy Isten van az égben s ezt be is bizonyítottam imént egy rövid előszóban. Most, hogy tisztáztuk a vallástörténelmet, valami sokkal

21 fontosabbról kell beszélnem. A népek miután saját isteneikkel tudták intézni ügyes bajos dolgaikat, az Öreg is felszusszant egy kicsit. Egyik nap, amint a Menny kapujából lógatta lefelé a lábát az Úr, egy tenyérnyi területre lett figyelmes. Elenyésző darabocska volt a Földből, megbújva a Kárpátok kanyarában, védelmezve a komor hegyek átölelő karjaitól. Paradicsomnyi hely volt hatalmas fenyvesekkel, tiszta forrásvízzel, termékeny földdel, orrhasító friss levegővel. Eszébe juttott az Istennek, hogy ezt a területet nem hagyhatja odaveszni. Olyan embert teremtett hát, amely méltó volt hozzá. Olyant, akinek a gyökerei lennebb kapaszkodtak meg a talajban, mint egy százéves fenyőé. Olyant, aki a termékeny földet szerelmeseként szereti és műveli, aki a vaddal is megosztja utolsó falat kenyerét. Így teremtődött meg a székely, az ember ki munkáskedvét már az anyatejjel bészívta, s kit a konoksága soha nem hagyott elvesződni... Hát nem érdemli meg az ilyen ember, hogy saját istene legyen? Nem kell neki is egy ügyintéző, helytartó? Ezzel a gondolattal teremtette meg az Isten a székely mellé a székelyistent is. Nem volt ez az isten hasonlatos a többivel. Ha jobban szemrevesszük, olyan volt, mint egy húsvér székely apa. Ha hibázott gyermeke, megbüntette kellően. Ha viszont sikert aratott a dolgos atyánkfia, akkor csak óvatosan dícsérte meg, nehogy fejébe szálljon a sok szép szó. Munkát mindig adott a székely-

nek, hogy az hajnaltól egész késő estig tegyen-vegyen, nehogy ellustuljon. Háborút is adott bőven, népirtást, éhes éveket, kevély teleket. De ezek mellé mindig adott annyi akaratot, kitartást, hogy a székely soha meg ne hátráljon. Így telt az idő hosszú éveken keresztül. A székely viselte sorsát, s bajait mindig a saját istenével rendezte le hol térdre borulva, hol pedig az ég felé acsarogva. Ez volt a székely és ez volt a körforgás, akárcsak az évszakok váltakozása. Nem panaszkodott az ember csak tette a dolgát. Ha sokszor keserű is volt a száraz kenyér a verejtéktől, könnytől, soha nem hagyta el istenét a székely. Ha meg is haragudott rá, halála előtt a paplanos ágyban mindig megtért, s kérte méltóképpen a papot s a családot, hogy imádkozzanak lelke üdvéért szaporán, nehogy a patás ördöghöz küldje őt a Fennvaló. Évszázadok dallamtalan megszokása egyszer csak megtörni mutatkozott s egyre kevesebb dolga kezdett lenni a székelyistennek, egyre inkább fogyatkoztak a hívek, akik a somlyói Szűzanya továbbításával hozzá imádkoztak. A bajszos kalapos öregek hangos, cikorkázó, égbelakót káromló kiáltásai sem hallatszottak fel már hozzá, de még a maszatos képű kisgyerekek imái sem. Nem tudta a mi istenünk, hogy mi történt a földön, s bár nem volt ínyére, vette kalapját, botját megnyitotta az eget és aláereszkedett a mennynek.

22 Valahová Háromszék földjére huppanhatott a székelyisten, vagyis így hagyta emlékül, aki látta... Hogy ki látta? Hát maga Áronbá, az utolsó székely, ki épp akkor lovával a temető felé hajtott meghalni. Meg is ijede a szegény pára, hisz Áronbán kivül csikó kora óta embert nem látott a héthatárban, de még azon túl sem nagyon. Nagyobb volt a csodálkozás Áronbá részéről, még a pipa is kiesett a szájából s gyorsan le is szöke a szekérről hogy felsegítse az idegent. Furcsának vélte a jövevényt, haja bár ősz volt, szemeiben az örök ifjúság szikrája pattogott, kezén a bőr barázádkba gyűlt fel, tenyere mégis puha volt, nem törte fel a villanyél azt soha. Morgolódott is Áronbá magában, hogy hát az Isten őt jól megveré, mert most egy ilyen anyámas�szonykatonát kell felpártoljon. A jó lelke azért mégsem hagyta, hogy az eltévedtet otthagyja, felsegítette a szekérre s elindultak a temető felé. Csendesen üldögéltek egymás mellett, csak a ráfok csikorgása s a vén gebe prüszkölése törte meg néha-néha a csendet. Az istent mégis nyűtte belülről a dolog s így ő volt, aki előre megtörte a csendet. ʟ Hová tartunk most mégis bátyám? ʟ A temetőbe – felelt a székely, csak úgy a maga szóbőségéhez méltón. ʟ Hát ugyan minek oda? ʟ Meghalni.

ʟ Meghalni? – aligha nem esett ki az isten a szekérből a felelet hallatán. Volt neki hosszas munkássága alatt sokféle eltévedt lélekkel dolga, de hogy valaki saját magával végezzen a temetőben, ritkaságnak bizonyult. ʟ Oda hát! ʟ Oszt miért? ʟ Élni nincs minek egyedül. Az asszony meghala vagy tíz éve, a gyermekek elhagyának. Mi maradtunk ketten, a ló meg én. No mostmár én ha beléfekszem a sírba, hogy várjam a Megváltót, a lovat szabadjára engedem. Úgy es öreg ez az állat, majd széttépik a farkasok s akkor a túlvilágon csak velem lesz. Meglepődött a székelyisten, belülről valami gyilkos epeízű méreg marni kezdte a lelkét. Nem szólt semmit csak azon gondolkodott, hogy hogyan akadályozhatná meg a tettet. Csavaros volt a gondolkodása, akárcsak a székelynek. Áronbá felé fordult és hozzászólt. ʟ Oszt má’ bátyám! Hogy magának milyen bajai vannak a lelkében engem nem érdekel, de ha már felvett a szekérre, vigyen el Udvarhelyig! Utána tőlem kútba is ugorhat.

23 Megsajnálta Áronbá a jövevényt s megfordította szekere rúdját a hegyek felé, pont a Hargita csúcsa irányába. Nem volt neki sürgős a halál, hisz ha már ennyit kibírt bánatában, kibír még egy fél napot, amúgyis kezdé érdekelni az idegen kiléte. Haladgatott a rozoga szekér a poroson, majdhogynem egy taktust diktált az ütem. Csak az isten lelke volt nyugtalan, ölte a kíváncsiság, érezte, hogy a gépezet összetört, hogy valami hiányzik, hogy valami végzetesen elromlott. Tudta, hogy kérdéseire csak az öreg Áronbá adhatja meg a választ, de hát ugyan miért válaszolna az egy ismeretlennek s azzal hogy felfedi magát, csak galibát okoz. Eszébe ötlöttek a székely szavai, hogy valamit mondott a gyermekeiről az elején s hát arra kérdezett. ʟ Hát minek sürgeti kend a halált báttya? Hisz az nem tréfa. Miért nem várja meg otthon míg elmegy maga után? Majd a gyerekei megadják a végtisztességet, ahogy az anyaszentegyház is megírta vala...Vagy tán nincs gyereke? ʟ De van, három is. - Ahogy a kurta választ az öreg kibökte, látni lehetett, hogy lelke összerándul s szemeiből kibuggyan két könnycsepp. Ritka könnyek voltak azok. Folyásukban látni lehetett egy életnyi fájdalmat, egy szülő minden töredezését, fáradalmát. Az öreg nem bírta tovább s megeredt a beszédben. Minden

szava nyílvessző volt a harctéren. ʟ Három egészséges gyermeket adott a magasságos. Nem voltunk gazdagok, de mindent megadtunk nekik. Becsületre, tisztességre tanítottuk. Oskolába járattuk, munkára neveltük. Családban nőttek fel, szeretetben. A két fiút szakmára tanítottam, magam mutattam meg, hogy hogyan kell a suhogó nyers fenyőből kényes kis bölcsőt faragni. Megtanítottam, hogy a székely legnagyobb barátja az állat, s hogyha azt úgy eteted s szeretgeted, ahogy anya a csecsemőjét, az állat soha nem hagy el, s százszor szolgálja vissza kedvességed. A lány volt a szemünk fénye, az anyja csillaga, a minden. Tízesztendősen már mindent tudott, amit csak egy asszony tudhat. Okos volt, jeles az osztályban. Taníttattuk, vigyáztunk rá, soha szégyent nem vallottunk szülőként... Most mégis elmentek. Itt hagyták idős szüleiket, azt mondták külföldön könnyebb az élet, több a pénz, kevesebb a munka. De ki érti?...Tudja kend mindenki így menekült el, minden falu lassan kiürült, a fiatalok elmentek a ,,jobb megélhetésért” s az öregek kihaltak. Azt mondták, rossz itt, itt nincs jövő, bár ők nem is tudták igazán mit jelent a konok világban székelynek lenni, megmaradni, akár e földért halni... Pár évvel ezelőtt, aki erre járt, hallhatta a magányos szü-

24 lők zokogását, ahogy borjaik után sírnak... Úgy mentek el mind, mint kivetett kutya hosszas kóborlás után az országút mentén. Nem voltak a sír szélén zokogó gyerekek, unókák... Nem volt senki, csak a pap s néhány életben levő régi jó barát, aki a koporsóra morzsolja az anyaföldet. Hát kérdem én, érdemes így élni? Mert a szülőnek gyermekében van összes öröme. De hát ha van gyermek s még sincs, akkor meg minek? Bár vert vóna a mennybéli s nem adott volna egyet se… nem fájna így... Ekkor kicsit megtorpant Áronbá a saját szavain. Talán nem kellett volna kimondani, de így volt. Nem volt mit hazudni. Ekkor hirtelen a laza gyeplőt szorosabbra fogta s lova fejét egy mellékút felé térítette. Egy falu felé vették az irányt... Ahogy haladtak, az érzés egyre nyomasztóbb volt... Mint egy dzsungel, amelyet csak ritkán látogat ember, olyan látvány tárult eléjük. Ha a székelyisten nem ismerte volna a térképet annyira, azt mondta volna, hogy nem is Székelyföldön jár. Döbbenten nézte, ahogy a természet erőt vesz az emberi finom munkán. A zsindelyes háztetők a dolgos kezek hiányában megadták magukat és omladozva ott éktelenkedtek. Néha egy-egy pele ijedten rohant el a szemük előtt a ráfok nyikorgásától megijedve. A kertek bedőltek, s az udvarokon magasra nőtt gaz lengedezett az enyhe nyári szellőben. Az istállók üres barlangonként tátongtak, de

érezni lehetett a levegőben a múlt hangjait, a marhák bőgését, a malacok röfögését. A véres csata utáni nap érzése fogta el a székelyistent, a hatalma porrá vált s nem tudta, hogy hol csúszhatott így ki minden a keze közül. Mint aki három napja szomjazik, úgy bocsájtkozott beszédbe. ʟ Hát itt meg háború volt? Valaki elűzte a népet? ʟ Bár az lett volna ¬– mondta az öreg s bennebb hajtotta lovát a faluba. - Nem csak az én gyermekeim szakadtak el a gyökerektől... Minden fiatal útnak eredt nyugatnak, itthagyván mindent, amit szüleik életükön keresztül bajjal kerestek. ʟ De hát miért? ʟ Tudja kend meg azt, hogy a pénz fontosabb lett, mint más érték. Mi egyszerű emberek nem tudtunk vagyonokat nekük hagyni. A székely nem erről híres, nincsenek mesés paloták, hatlovas sétakocsik. Mi mást adtunk, szeretetet, tudást az élethez. Arra tanítottuk őket, hogy a munkát szeretni kell és alázattal kell hozzáállni. Mert nehéz ám a mezőn aratni, de a felhasított tenyér fájdalma egyből eltűnik, mikor látod gyermeked édes kalácsot enni, abból a búzából, amit te vettél, te arattál. Nehéz dolog ám a marhát legeltetni minden nap, de a házi tej íze minden indulatod apasztja és a

25 kisgyermek is álomba merül tőle. Haszontalannak látszik kendert vetni, gyapjat pucolni, de a zord télben a meleg gúnya erős értékes tud lenni. Kellemetlen pipét legeltetni, mert nyavalyás az állat s hamar elkóricál, de minden ünnepi leves ízét a pipe adta... Jaj, az volt ám az eledel, még most is magam előtt látom gőzölögni... Butaság s nem módi a gyermekedet templomba vinni, mert azt mondják a fiatalok, hogy már Isten sincs...Hát hogyne vóna? Mikor estinként sajgó lábaid pihenteted, valakiben nyugalmat kell keress...Hát kibe másba, mint akit apánkan hívunk, aki megóvott annyi bajtól s megleckéztetett rosszaságunkért? A székelyisten csak most döbbent rá, hogy az elmúlt időkben ennek az egy embernek az imáit hallotta a Mennyben. Áronbá, az utolsó székely imádkozott oly buzgón az elvesződött bárányok helyett is. Az öreg hirtelen letörölte az ernyedt szomorúságát s székelyhez méltón kihúzta magát, lovára vágott és ismét úton voltak Udvarhely felé. A Hargita csúcsán állottak meg csak, az öreg kivette a zablát a ló szájából, hagyta hogy az a zamatos kövér fűből lakmározzon. A látvány szebb volt, mint amit ember valaha is láthatott. A Nap is finomabban simogatta e tájat, bársonyosan ért hozzá a gyógynövények virágaihoz, amelyek illatta bódította a mi istenünket. Csodálkozva állt a hegycsúcsán, le-

nézve a völgybe. Az öreg hamar észrevette, hogy vendége megszeppent a kismennyországtól, odament hát, vállon veregette és ismét beszélni kezdett. ʟ A világ közepe ez barátom, mert bárhol jársz ennyi adottsága egy tájnak sincs több. Halld a tiszta vízű patak csobogását, ha türelmes vagy, halat is kapsz benne annyit, hogy egy hétig szálkát piszkálsz a fogaid közül. Aztán nézd, nézd csak ott a völgyet! - lefelé mutattot egy enyhe lejtőn, ahol a hegy lábánál mint fátyol terült el a termékeny mező. - Valamikor az volt a paradicsom, az emberek kalákában művelték egymás földjeit. As�szonyok énekétől, gyerekzsibongástól volt tele a mező. Akármilyen gyenge magot vettél, biztosan arattál, mert szeretett minket ez a föld...Most meg nézd meg ezt az erdőt,- a fenyvesek fele mutatott -, a mi koronánk. Nem volt az a székely ember, aki a bennelakók s bennelevők segítségéből nem tudott meglenni. Hisz annyi a szamóca, gomba, vadméz, gyógyfű, vad, hogy mindenkinek jutott es s maradt es. - Beszéde csak úgy ömlött, zsongott a lelkesség, a szerelem a táj felé, a népe felé. Szemei fényesek voltak, homloka tajtékzott. Aztán megtorpant és csak ennyit kérdezett halkan. - Hát nem kár itt hagyni ezt a földet s idegennek szólgálni?

26 Az utolsó mondattal megroggyot az öreg székely, gyenge teste egy kőre eresztkedett s kitört belőle annyi év keserves fájdalma. Sírt, mint egy kisgyermek, amelyiknek meghal az anyja, vagy talán még jobban. Neki még nagyobb volt a fájdalma, a népe készült meghalni. Egy nép, amely annyi éven keresztül szilárdabb volt, mint bármely kőszikla; egy nép kinek nehezen volt igaza a többi előtt; egy nép aki mégis kitartott. Aztán történt valami, valami fordulat ütte agyon a vírtust. A fiatalok kitartása megbicsaklott, a jövőt nem békésnek tervezték, hanem gazdagnak. Elfelejtették őseik intelmeit, szeretetét és elmentek. Hogy miért?... Hogy jobb legyen?... Hogy miben? De ki tudja?!... A felismerés mint nyakleves érte a székelyistent. Megbukott ő, vagy megbukott a népe? Az ember szabadakarata most fekete kártyaként fejezte be a játékot. Az isten odament megtört bárányához, magához emelte, megfogta a ló kantárját, botjával szétnyitotta az eget és felment a Mennybe az utolsó székel�lyel s annak lovával. Hogy mi lett tovább? Senki nem tudja, hisz nem volt már egy székely sem a határban, aki tanúskodhasson az esetről...

Felvidék

Czáboczky Szabolcs

Rákóczi-kultusz Kassán a két világháború között

A két világháború közötti kassai Rákóczi-kultusz elemzéséhez elengedhetetlen a korabeli sajtóorgánumok vizsgálata (Prágai Magyar Hírlap, Kassai Újság, Kassai Napló, Csehszlovákiai Népszava, Új Élet, [Kassai] Munkás), mivel a szerkesztőkön vagy újságírókon keresztül is szemügyre vehetjük, hogy a kultusz hogyan nyilvánul meg, vagy miként értelmezik II. Rákóczi Ferenc történelmi szerepét. Ez legélénkebben kimutatható, ha összehasonlítjuk az ellenzéki pártokhoz1 közeli Prágai Magyar Hírlapot vagy Kassai Újságot mondjuk a Csehszlovákiai Népszavával, amely az aktivista politikát folytató szociáldemokrata politikushoz, Schultz Ignác nevéhez fűzhető. Már az is kultikus jelentőségűnek mondható, hogy Rákóczi- vagy kurucmotivikával rendelkező versekkel2, vagy éppen történelmi portrékkal3 találkozhatunk ezen újságok vagy folyóiratok hasábjain. A kultusz érdekes megnyilvánulása, például a mai kassai Moyzes utca, ami az impériumváltás előtt a Rákóczi körút nevet viselte, az az első Csehszlovák Köztársaság alatt is megőrizte nevét Rákócziho okružna formában4. Mindemellett a kultusz és annak

tartalma főleg a Rákóczi személyével kapcsolatos ünnepségeken mutatkozott meg leginkább, amely rendezvényekből három nagyobb szabású volt vizsgált korszakunkban: 1926-ban Rákóczi születésének 250. évfordulóján, 1935-ben Rákóczi halálának bicentenáriumán és 1938-ban az Országos Szlovenszkói Kiállítás keretein belül, amikor leleplezték a Szent Erzsébet-dóm északi falán elhelyezett Rákóczi-epitáfiumot5. Bár Mécs László6 tizenkét év múlva mondja el Rákóczi emlékére írt beszédét a dóm előtt, viszont az 1926-os ünnepséghez ez nagyon jól illik: „A kisebbségi magyarok naptárja csupa hétköznapi szürkeség. Nincsenek visszatérő ünnepei, azért csinált magának – alkalmi ünnepeket: Petőfi centenárium, Madách centenárium, Jókai centenárium, Érsekújvár visszavétele a töröktől. Ma, Rákóczi ünnep van.”7 A fejedelem születésének 250. évfordulója kiváló alkalomnak ígérkezett Kassa kisebbségi magyar társadalmának megszólításához, lévén, hogy a magyar nemzeti ünnepek (március 15., augusztus 20.) nyilvános ünneplését Prága betiltotta, irredenta jelleget tulajdonítva nekik.8 Így az 1926os Rákóczi-ünnep – valamint az ezt követőek is – társadalmi kohéziós erővel bírt, és a „nemzeti összetartozás” eszméjét volt hivatott közvetíteni, főként a kisebbségi magyar pártok előkelőségeinek interpretációjában. Rákóczi születésének napja (március 27.) alkalmából, március 26-án az OKP és az MNP vezetősége, valamint a helyi

30 magyar egyházak képviselői tiszteletüket fejezték ki a Rákóczi-kripta bejárata fölött. A nagyobb ünnepségre május 15-én került sor a kassai Városi Színházban9 , amelyet eredetileg május 14-re terveztek az OKP, az MNP, valamint a kassai Kazinczy Társaság szervezésében, amelynek elnöke ekkor Sziklay Ferenc volt.10Figyelemre méltó, hogy ekkor a városi önkormányzat még nem képviselteti magát. A rendezvény főszervezője Tost László volt, Kassa későbbi helyettes polgármestere.11 Az előzetes programtervezet szerint este fél nyolckor kezdődik az esemény, amelyet a Kassai Zenekedvelők Dalegylete nyit meg kurucdalokkal Simkó Gusztáv karmester vezényletével. Ezt követően ünnepi beszédet tart Grosschmid Géza (Márai Sándor édesapja), az OKP prágai szenátora, valamint Vadnay János előadja Sziklay Ferenc ez alkalomra írt Fohász Rákóczihoz című ódáját. Blanár Béla, mint MNP-s politikus és „Rákóczi-krónikás” felolvassa a Rákóczi két útja Kassára emlékiratát, majd Lampérth Géza Rodosto színművét mutatják be, végezetül pedig egy Rákóczi-előképpel (apotheózis) tisztelegnek a fejedelem emléke előtt.12A Kassai Újság egészen az ünnepség kezdetéig szinte napról napra közöl rövidebb híreket a közelgő rendezvényről, így például Szüllő Géza, Szent-Ivány József és pártjuk vezetőségének részvételét, továbbá arról, hogy a Nemzeti Párt gyűlést is tart a következő napon Kassán.13 A Kassai Naplóban általánosan mutatják be a rendez-

vényt megelőzően Rákóczi életútját és, hogy miért is emlékezik meg nemcsak Kassa, de egész Szlovenszkó magyarsága II. Rákóczi Ferencről: „A gyermek Ferenc zsönge ifjúságát magyar környezetben, férfias hőslelkű anyja vezetése alatt töltötte s akkor gyökerezett meg szívében az a fenkölt hazafias és nemzetszerető érzület, melyhez fűzötten később jelképivé vált Magyarországon s kivált a felföldön, a mai Ruszinszkó-Szlovenszkóban”.14Ezen értelmezés „Felvidék jelképévé” emeli Rákóczit, és kimondottan magyar nemzeti interpretációt kap, viszont az ünnepséget követően a Kassai Napló ekképpen fogalmaz: „s együtt ünnepeltünk mindnyájan, akik itt magyarok vagyunk, mint ahogy együtt harcoltak az ő seregében nemzeti-, osztály- és felekezeti különbség nélkül mindazok, akiknek szívügyük volt a szabadság szeretete, az elnyomottak védelme, a jogok biztosítása”.15 Rákóczi személyéből a nemzetek felettiség ideológiáját és a jogbiztosítást emelik ki, s ezzel kap a szlovenszkói magyarságon belül is új tartalmat a Rákóczi-kultusz: a nemzeti alapon való összetartozás, mint kisebbségvédelmi mechanizmus eszméje és ellenállás Prága centralista és asszimilációs politikájával szemben. Szeghy-Gayer Veronika helyesen megállapítja, hogy az OKP őslakos-koncepciójába is jól beleillett a Rákóczi-kultusz.16 Az ünnepség végül nem a programtervezet alapján zajlott, hanem kisebb-nagyobb módosításokkal, így pl. Sziklay saját maga olvasta fel ódáját, valamint nem került szín-

31 padra a Rodosto. Helyette a Václav Talich karmester által vezényelt prágai cseh filharmonikusok tartottak hangversenyt a közönségnek, amely műsorára volt tűzve a Hector Berlioz által komponált Rákóczi-induló is. A Kassai Újság írása szerint a Slovenský východ (Szlovák Kelet) kormánypárti újság a kassai magyar színtársulatot irredentizmussal vádolta meg, s a betiltástól félve, visszavonták részvételüket az ünnepségről.17Május 15-én a Kassai Újság több különböző történelmi-ismeretterjesztő cikket közölt Rákócziról18, majd másnap egy kisebb sajtóháborúnak lehetünk szemtanúi, amelynek résztvevői maga a Kassai Újság és a Slovenský východ nevű sajtóorgánum. Mindamellett, hogy az utóbbi lap az ellenzéki magyar pártok tüntetéseként írta le az adott eseményt19, a Kassai Újság válaszolt azon relatív „vádakra“, amellyel az ünnepséget illette a szlovák kormánypárti lap.20 Ondrej Ficeri a szlovák közvélemény Rákóczi-kultusszal szembeni elutasítottságát a századforduló időszakának magyarosító politikájával magyarázza, s a kor több jeles szlovák értelmiségétől idéz az újratemetés kapcsán.21 Ezen első nagyobb szabású kassai Rákóczi-ünnep bár zavartalanul telt, viszont beszámolnak arról is, hogy milyen sérelemként élték meg a résztvevők, hogy a műsorra tűzött Rákóczi-indulót végül a cseh filharmonikusok nem játszották le, amelyet a lap szerint a felsőbb vezetés „némított el“: „Vagy azt hiszik, hogy Talichék magyar irredenta célt szolgálnak? (…) A Rákóczi-induló – szerintük – izgat, ha

halljuk, de még jobban izgat, hogy elhallgattatták”22. Berlioz műve a reformkorban, illetve a ’48-as szabadságharcot megelőzően egyfajta szabadság-szimbólummá nőtte ki magát23, amiután a népi hagyományokon túl Kossuthtól kezdve Petőfiig a kor radikális magyar értelmisége a magáénak érezte Rákóczi személyét és szabadságharcát. A mű, mint szabadságszimbólum relatíve végigkíséri a XX. század első felének magyar vonatkozású történelmét, mivel az 1930-as évektől kezdődően egyre gyakrabban csendül fel a magyarországi filmhíradókban24, illetve az első bécsi döntés eseményeit ös�szefoglaló revizionista filmben25, továbbá 1933-ban egy film is készült Rákóczi-induló címen26. Véleményem szerint maga a Rákóczi-induló játszása a két világháború közötti időszakban is a Rákóczi-kultusz egyik sajátos, közvetett megnyilvánulása, viszont más tartalommal rendelkezett ez a zenei mű a trianoni, Horthy-féle Magyarországon, mint a szlovenszkói magyarság, nevezetesen a kassai Rákóczi-ünnep résztvevői körében. Bár Blanár Béla írása, aki egyébként Kassa polgármestere is volt az impériumváltás előtt, kimondottan eseménytörténet-orientált, viszont ugyanúgy felfedezhetünk benne különleges Rákóczi-interpretációkat. Ezen beszéd – s 1938-ban Gömöry János beszéde is – tükrözi azt, hogy nem csak az OKP őslakos-koncepciója tudja a maga képére formálni Rákóczi személyét. A szerzőnek viszonylag „személyes kötődése” van a

32 fejedelemhez olyan mértékben, hogy személyesen jelen volt, s Kassa város küldötte volt az 1906-os újratemetés idején.27 A Kassai Újság is úgy említi őt, mint a „Rákóczi-emlékek leghívebb krónikása”28. Ahogyan a cím is mondja – Rákóczi két kassai útja – az írás két részre osztható, amelyben először elmeséli Kassa szerepét a Rákóczi-szabadságharcban, Kassa ostromát, valamint az 1707-es kassai országgyűlést mint Rákóczi diadalmas bevonulását „legkedveltebb városába”29. A második részben az 1906-os újratemetés menetét taglalja30, s esetenként patetikus hangon ír, ahogyan Rákóczi, mint a „szabadság nagy vezére” felszabadítja a Kárpát-medence népeit: „A tiszamenti magyar, a nyitrai, trencséni szlovák, a kárpátaljai ruszin szívébe zárta, szívében őrizte a nagyarságos fejedelmet (…). Rákóczi, aki kibontja a Szűz Máriás hófehér zászlókat, „pro libertate” s kiszabadítja őket az elviselhetetlen nyomorból, a végtelen kétségbeesésből”31. Mindamellett, hogy Ondrej Ficeri helyesen megjegyzi, hogy Blanár a beszéde végén Rákóczi száműzetésén keresztül fejezi ki a „magyar tragédiát” és a „nemzeti megosztottságot”32, viszont az ő beszédében is több alkalommal megmutatkozik a nemzetek felettiség eszméje. Ez a jelenség a Kassai Újság hasábjain is több alkalommal jelentkezik, amely alkalmanként egyszerre párosul a Prágával – vagy a versailles-i rendszer államainak támogatóival – szembeni ellenzékiséggel, példának okáért: „Rákóczit tehát ma is mindenki magáénak vallhatja. A Nemzeti Párt éppen

úgy, mint a keresztényszocialisták, a főnemes, a dzsentri éppen úgy, mint a paraszt, sőt még a szlovák is, ha Rákóczi szabadságharcából nem akar mást kiolvasni, mint a magyar és szlovák testvériséget a közös, mindkét nép lelkiségét megtörni akaró nyugati törekvések ellen!...”33 Kassán kívül Rimaszombatban, Losoncon, Tornalján és Rozsnyón is rendeztek Rákóczi-ünnepet. A rimaszombati rendezvényre Mécs Lászlót hívták meg mint díszvendéget.34 A Rákóczi-bicentenárium a leírtak alapján, ha nem is nagyobb szabású, viszont már nagyobb presztízzsel és jelentősséggel rendelkező ünnepséggé vált Kassán. Ez megmutatkozik az akkor megjelent vendégek, valamint szónokok a szlovenszkói magyar társadalmon belül betöltött pozíciójában. Ilyen vendégek voltak pl. Szüllő Géza, Esterházy János vagy Jaross Andor35. Ne feledjük azt sem, hogy a harmincas évek légköre nem éppen a legkedvezőbb a csehszlovák külpolitika számára, amely a hitleri agressziót és a fokozatos külpolitikai elszigeltséget jelenti. Az ünnepségről beszámoló tudósításban36 és a programtervezetben37 minimális eltérés volt, ellenben az 1926-os ünnepséggel. A Kassai Újság immár a Kárpátalján/Ruszinszkóban is rendezett Rákóczi-ünnepségekről is beszámol38, amelyet úgyszintén kultuszkutatás terén érdemesnek tartok kutatni, lévén, hogy mai napig több szobor, utca vagy oktatási intézmény viseli II. Rákóczi Ferenc nevét Kárpátalján. A Kassai Újság tudó-

33 sítása szerint rengetegen zarándokoltak el Kassára Rákóczihoz, és rendőrkordonokat is kellett alkalmazni a tömegek eligazításához. A programsorozat reggel kilenckor vette kezdetét a Tost Barna által celebrált gyászmisével a dómban39, illetve a különböző küldöttségek koszorúzásával. A prágai magyar követség, az OKP, az MNP, a kassai katolikus egyesületek, a Kazinczy Társaság, szepességi magyarok és németek, Bodrogköz magyarjai és azon települések képviselői helyezték el a megemlékezés koszorúit, amelyek történeti szinten kötődnek Rákóczihoz (Borsi, Sáros, Eperjes, Zboró). Háromnegyed tizenegykor vette kezdetét az emlékünnepség a Városi Színházban, amelyet Gönczy Gábor, református esperes nyitott meg ünnepi beszédével, aki egyben a Kazinczy Társaság ügyvezető elnöke is volt. Figyelemre méltó, hogy a városi önkormányzat és a csehszlovák hatóságok képviselői is megjelentek az ünnepségen, amely főként Milan Maxoň polgármester és Tost László helyettes polgármester közbenjárásának eredménye.40 Jaross Andor beszédét követően ünnepi ebédet szerveztek a Schalkház Szállóban, ahol Esterházy János is köszöntötte a jelenlévőket.41 A Slovenský východ újságírói, amelyek cikkeit Ondrej Ficeri elemezte, ellenszenvüknek adtak hangot a megemlékezéssel szemben, mivel az ellenzéki magyar pártok politikai agitációját, valamint revizionizmust véltek felfedezni az ünnepségben, miközben elméletileg egy pártatlan rendezvényről volt

szó. Az egyik újságíró eleinte a lokálpatriotizmus szellemében írt Rákócziról, viszont az ünnepséget követően megváltozott a cikk hangneme.42 Mindamellett, hogy az ünnepségen résztvevő és díszőrséget álló mecenzéfi küldöttség, amely korszerű kuruc egyenruhában jelent meg, és a rendőrök előállították őket hatósági engedély hiánya miatt43, az állami rendőrség magyar politikusok ellen is tett feljelentést, így Jaross Andor és Esterházy János ellen is.44 A bicentenárium szélesebb társadalmi köröket is írásra késztetett a szlovenszkói magyarságon belül, amelyek nem feltétlenül az ellenzéki magyar pártok bázisához köthetőek. Ilyenek a Prohászka-körökhöz kőthető, 1932-ben indult Új Élet katolikus folyóirat, valamint az ugyanebben az évben induló, Pozsonyban szerkesztett Csehszlovákiai Népszava. Kutatásaim során a nagy múltú – eleinte szociáldemokrata, majd kommunista – (Kassai) Munkást olvasva, nem találtam olyan cikket vagy szemelvényt, amelyben a Rákóczi-kultusz jeleit fedezhettem volna fel. A Kassai Munkás valószínűsíthetően azért nem tudósított a kassai Rákóczi-ünnepségekről, mert a lapot a Csehszlovákia Kommunista Pártja már az 1920-as évek elején integrálja, s annak magyar nyelvű közlönyévé válik.45 Ettől kezdve leveszik a „kassai” jelzőt, s Munkás néven fut az újság, amellyel elveszíti regionális jellegét. Második opcióként pedig az ellenzéki pártok és ahhoz közeli kultúregyesületek által rendezett eseménnyel

34 szembeni közöny kifejezése is felvethető. Az Új Élet egyike volt azoknak a folyóiratoknak, amelyek nem szűntek meg az első bécsi döntést követően, hanem egészen 1944-ig jelent meg havi szinten, s végig a reformkatolicizmus legjelentősebb szlovenszkói magyar sajtóorgánuma volt. Igaz, a visszacsatolást követően immár a kassai helyett budapesti szerkesztőséggel. Objektivitás és a szélsőséges eszméktől való elhatárolódás jellemzi publicisztikáját46, amely Rády Elemér – a folyóirat szerkesztője – Rákóczi halálának az évfordulójára írt megemlékezése47 is hűen tükröz. A folyóirat 1935. áprilisi számában szemelvényeket közöl Rákóczi Vallomásaiból, és Rády írásában Rákóczi emberi sorsából levonható tanulságokra hívja fel a figyelmet, hogy miképpen válhat példaképpé II. Rákóczi Ferenc a szlovenszkói magyarság számára: „Rákóczi politikai zsenialitásának a bizonyítéka, hogy megtalálta azt a vezérlő gondolatot, mely az akkori Magyarországon és főleg a mai Szlovenszkó népeiben a szolidaritás, a sorsközösség gondolatát fel tudta ébreszteni (…)”.48 Rákóczi a „népek szolidaritásának” szimbólumaként jelenik meg, majd tovább olvasva e szolidaritás valójában a szélsőségességek (nácizmus, kommunizmus) megelőzésének kulcsaként szerepel: „Nem kell-e hit ahhoz, hogy sikerül a mai szélsőségek korában is felébreszteni a szlovenszkói magyar népi szolidaritást és ezen keresztül a Duna medence népeinek a szolidaritását? Az

elhivatottság hitére van itt is szükség s ez Rákóczi szellemének első tanulsága”.49 Az ellenzéki magyar pártok koncepciójával (Rákóczi magyar hős létére a Kárpát-medence őslakos népeinek atyja) szemben a Duna-medencei népek együttműködését elősegítő fejedelemként tünteti fel Rákóczi személyét. Intő példaként említi, hogy a fejedelem bízott Franciaország segítségében, de ők cserbenhagyták, ezért a magyarság csak magára számíthat, s a keresztény értékrend szerint hinnie kell. Az írás egyik érdekes momentuma a „magára hagyott nép” toposzának megjelenésekor az, amikor a szerző a „külső segítőket” kritizálja, hogy a magyarságot csupán kihasználják „mellékcélok” gyanánt, ezzel is utalva a nyugati nagyhatalmak (így pl. a hitleri Németország) diplomáciai törekvéseire.50 Rákóczi, mint az „alázatos és vallásos fejedelem” a mély hit példájává magasztosul Rády írásában, aki erőt ad a kisebbségi magyar közösségnek: „Hisszük, hogy kisebbségi életünk is innét fog Rákóczi szellemének nyomdokain járó harcosokat kapni”51. Teljesen más színezetű Rákóczi-képpel találkozunk a szociáldemokrata Csehszlovákiai Népszava hasábjain. A csehszlovákiai magyar szociáldemokrácia kevésbé sikeresnek mondható története vonta magával, hogy az eleinte etnikai alapon szerveződő Csehszlovák Köztársaság Magyar Szociáldemokrata Munkáspártja (CsKMSzDP) egyes tagjai az 1925-ös választási bukásukat követően aktivista politikát folytassanak. A párt

35 fuzionált a kormánykoalíció egyik alkotószegmensével, a Csehszlovák Szociáldemokrata Munkáspárttal (CsSzDMP) és egy kisebb magyar szekciót hozott létre azon belül. A szekció élére a kassai Molnár Miklóst választották, viszont a gyakorlati vezetője a galántai születésű Schultz Ignác volt, mint a szekció titkára52, aki a Csehszlovákiai Népszava szerkesztője is volt egyben53. A heti rendszerességgel megjelenő lap, 1935. április 7-én megjelenő számában Bodnár István Rákóczi című versével54 illetve Tóth József rövid cikkével55 emlékezett meg a fejedelem halálának 200. évfordulóján. Rákóczi a „népvezér” szerepében mutatkozik, aki önzetlenül szabadítja fel az elnyomott Kárpát-medencei népeket a Habsburg elnyomás alól. Az 1926os ünnepség kapcsán már szó esett a „jogokért harcoló” Rákócziról, viszont itt a szabadságharc anyagi és gazdasági vetületét hangsúlyozza a két szerző, illetve a klasszikus marxizmus osztályharc-ideológiája kerül előtérbe: „Urak uralkodnak Patakon, Sárosban, / dölyfös, nyegle urak, nagyhangu vitézek. / Húj, Esze Tamások, most ti kellenétek / a lomha Tisza-táján falun és városban”56. Tóth József megemlékező cikkében pedig vádakat fogalmaz meg az ellenzéki magyar pártokkal, a kassai megemlékezés rendezőivel és a trianoni Magyarországon rendezett ünnepségen57 megjelent vendégekkel szemben: „Most pedig kisajátítják a száműzetésben, emigrációban meghalt II. Rákóczi Ferencet és szabadságharcát azoknak a 200 év előtti labancok-

nak egyenes leszármazottjai, akik a mai kis Magyarországon épúgy elnyomják a magyar nép minden életmegmozdulását, mint az osztrák reakció, mint a gyűlölt bécsi kamarilla”58. Az ünnepségeket elterelő hadműveletekként és társadalmi szelepként értékeli: „Zarándoklatokkal, lovasbandériumokkal, kuruc nótázásokkal, öblös hangú álhazafias tárogatókkal szeretnék elterelni a dolgozó nép figyelmét azokról a politikai úri betyárságokról, amelyekkel újabb hosszú évtizedekre akarják bilincsbe verni a dolgozó nép millióit”59. A cikk végén a szociáldemokrata párt „felvilágosító munkáját” méltatta. Az 1926-os ünnepség visszhangjával ellentétben ideológiailag sokkal színesebb sajtóanyagokkal rendelkezünk a bicentenárium idejéből. A Rákóczi-interpretációk is hűen tükrözik, hogy a csehszlovákiai magyarság politikailag és ideológiailag mennyire heterogén volt: más-más színezetű „Nagyságos Fejedelmet” kapunk Blanár Bélától, Rády Elemértől vagy Tóth Józseftől. Ez magával vonja egyrészt a kultusz sokoldalú értelmezését, illetve II. Rákóczi Ferenc személyének és történelmi szerepének univerzális mivoltát. 1938 júliusában, ha szabad egy köztudott mondással élni: egyre inkább szorult a hurok Csehszlovákia körül, illetve, ahogyan Hitler és Gömbös nevezte egykor: „a féreg- avagy vakbélnyúlvány” körül. Mindamellett, hogy a szlovenszkói ellenzéki magyar elit fokozatosan Milan Hodža

36 miniszterelnöksége és Csehszlovákia külpolitikai elszigeteltsége alatt egyre radikálisabb követeléseket fogalmaztak meg, mégis köztársaságpárti demonstrációk légköre övezte az 1938. július 24-i Rákóczi-ünnepet. Erre talán a legjobb példa a július és augusztus fordulóján rendezett kassai tömegtüntetés, amelyen Fábry Zoltán beszédét is felolvasták, s a Rákócziak harcának értelmét idézve állt ki a demokratikus köztársaság mellett a hitleri agresszióval szemben60. Az 1938-as évben az akkor már köztársasági elnök, Edvard Beneš is kassai látogatása során megtekintette a Rákóczi-kriptát61. A Kassai Újság az előző ünnepségekhez képest a legrészletesebb tudósítást adja 1938-ban „Rákóczi napjáról”62. A Köztársaság keleti része (Výstava východu Československej republiky) elnevezésű63 Országos Szlovenszkói Kiállítás keretein belül leplezték le a Löffler Béla, Buchner Béla, Czigler Lajos és Wick Béla által készített latin feliratú Rákóczi-epitáfiumot64. Már a századforduló idején az újratemetés előtt Kassa városa létrehozza a II. Rákóczi Ferenc szoboralapot, amely a történeti Magyarország egész területén pénzgyűjtést szervezett egy nagy méretű Rákóczi-lovasszobor elkészítéséhez. Az első világháborút követően 1929-ben alakul újjá a szoborbizottság, amelynek elnöke 1935-ben Milan Maxoň, kassai polgármester. 1936-ban végül a bizottság úgy döntött, az alapítvány pénzét a Rákóczi-kripta és Dóm karbantartásán kívül egy latin nyelvű dom-

bormű elkészítésére fordítja65. A Kassai Újság vezércikkében – ellenben az előző ünnepségek tudósításaival – megfigyelhető mennyivel ritkábban hivatkoznak Rákóczira, mint a „magyarok, ruszinok, szlovákok közös atyjára”. A fejedelem a kassai lokálpatriotizmus egyik szimbólumává, illetve a magyar szupremácia jelképévé válik: „Szép külsőségek között és magyar szívvel hódoltak Rákóczi emlékének, az ünnepségek méltóak voltak a nagymultú Kassához, ahoz a városhoz, mely a fejedelemnek életében kedvenc helye volt, halála után pedig székesegyházában pihenőhelyet nyújtott neki”66. Szokásos misével kezdődött a rendezvénysorozat, amelyet Cselényi István pápai kamarás celebrált, illetve ezt követte az emlékezés koszorúinak elhelyezése. Esterházy János, az Egyesült Magyar Párt ügyvezető elnökének beszédéből a következőket emelték ki: „Nem távozhatunk el a kriptából, hogy magyar szívünk teljes melegével, 20 éves harcunk minden lelkesedésével erőt ne merítsünk a nagy Fejedelem életének példájából”67. Továbbá az ünnepségen résztvevő főszónokok majdhogynem teljes beszédét is közölték, viszont a kultusz különböző Rákóczi-interpretációi szempontjából fontosnak tartom szemügyre venni a „szlovenszkói magyar költőfejedelem”, Mécs László, Kassa polgármestere, Milan Maxoň és a Kazinczy Társaság akkori elnöke, Gömöry János emlékbeszédét, illetve a kassai Kultúrreferátus egykori igazgatója, Sziklay Ferenc írását Rákócziról.

37 Mécs a leleplezést megelőzően olvasta fel beszédét68, amelyben nem kevés patetikussággal indokolja Rákóczi hősiességét, illetve arról is szól, hogy Rákóczi, miért éppen a szlovenszkói magyarság hőse. Az ő beszédéből is kiolvasható a „népek atyja”-toposz, a végén pedig a Rákóczi nevet a „sorsközösség összetartozásának” eszmeiségével ruházza fel, amelynek egyben revizionista kicsengése is van: „Testvérek! Mi a Rákóczi névhez rokonnak jelentkezünk ma mind, szlovenszkói magyarok együvé, hívjuk Ocskay brigadérost is, legyen együtt a család. Rákóczi családja, s induljunk együtt a szebb jövő felé, amelyet adjon meg nekünk az Isten!”69. Ezt követően Tost Barna prelátus-kanonok szólalt fel, majd Milan Maxoň mondta el rövid beszédét szlovák és magyar nyelven, amelyből – durván fogalmazva – egy „modern“ Rákóczi-értelmezést olvashatunk ki, ami a fejedelmet az etnikai tolerancia egyik példájaként mutatja be70. Bár „modernnek“ nevezhető, viszont a következő idézeten keresztül látjuk, hogy a köztársaság védelmében szólal fel és lojalitásra inti a jelenlévőket, amire Szeghy-Gayer Veronika hívja fel a figyelmet71: „Nagy emberek, de különösen nagy halottak emléke előtt meghajolnia kell nemzetiségi és vallási különbség nélkül mindenkinek, aki az igazi demokrácia híve”72. Szeghy-Gayer Veronika két jeles magyar értelmiségi és művelődésszervező életútján keresztül mutatja be Kassa és Eperjes két világháború közötti történetét, ötvözve a történelmi

biográfiát a városok mikro- és társadalomtörténetével. Gömöry János az eperjesi magyar evangélikus és az MNP-hez közeli értelmiségiek egyikeként73, valamint Sziklay Ferenc a kassai magyar katolikus és az OKP-hoz közeli kultúrreferensként74 a saját városukban megkerülhetetlen személyiségei voltak a helyi kisebbségi kulturális életnek. Két egyéniség, két ideológia és két egymástól elütő Rákóczi-interpretáció. Sziklay a Kazinczy Társaság élén 1922-től 1932-ig állt, amíg Gömöry nem vette át tőle az elnöki posztot, amelyet 1936-ig töltött be75, ennek ellenére a Kassai Újság az egyesület elnökeként említi őt, aki a Városi Színházban rendezett díszelőadás előtt köszöntötte a jelenlévőket és felolvasta ünnepi beszédét76. A beszéd jellege és annak eszmei mondanivalója jelentősen hasonlít Rády Elemér 1935-ös írására, amelyet már a fentiekben elemeztem: a „Duna-medencei szolidaritás” fontosságára, valamint ezen népek közös történelmére és testvériségére hívja fel a figyelmet. Mindemellett a Gömöry által gyakran használt „szlovenszkói magyar lélek” gondolatiságába is beleillik az általa bemutatott II. Rákóczi Ferenc77: „A Csehszlovákiában élő magyar nép folyton erősödő nemzeti öntudata, kultúréhsége, élni akarása és élni tudása is ezt bizonyítja (…) Rákóczi megtanított bennünket élete példaadásával, hogy csak az a nép pusztul el, amely lemond önként maga életéről”78. Sziklay Ferenc Rákócziról megemlékező írása mind a Kassai Újság hasábjain79, valamint egy a kiállítást és a Rákó-

38 czi-epitáfiumot propagáló kisebb füzetben80 is megjelent. Mindamellett, hogy Rákóczit, mint „megváltót” szakralizálja és a magyar szentekkel egy sorban emlegeti81 az írás elején, a klasszikus nemzetek felettiség nála sem maradhatott ki. Ami viszont figyelemre méltó, ahogyan a Rákóczi-szabadságharc eseménytörténetét szemlélteti, és bukásának indokát határozza meg: „…de főleg Franciaország hitszegésén bukott el Rákóczi és az egész magyar nemzet szabadságharca. (…) Franciaországnak mindig szüksége volt valami fenyegető szövetségesre Középeurópa hátában. Ám az eszközt csak addig ápolják, míg szükség van rá, aztán – félredobják…”82 Két tényezőről beszélhetünk ennek kapcsán, ha történeti kontextusba helyezzük az adott idézetet: 1. a trianoni trauma által előidézett nacionalista ellenszenv a francia nemzettel szemben a magyar közvélemény körében, amelyet a magyarországi propaganda is szított,83 2. a Csehszlovákiára való utalás, mivel 1938-ban a Daladier-kormány alkalmazkodva a brit miniszterelnök, Chamberlain nevéhez köthető appeasement (úgynevezett megbékítési)-politikához, nem védte meg szövetségesét Hitlerrel szemben, amely később a müncheni egyezményig vezetett.84 Továbbá Kassát, mint Rákóczi „leghűségesebb városát” mutatja be, ami a lokálpatriotizmus egyik klasszikus megnyilvánulása volt.85 A kassai Rákóczi-ünnepségen Darkó István Só és kenyér darabját mutatták be, végül pedig – immár különösebb gond

nélkül – felcsendült a Rákóczi-induló86. Az 1935-ös eseményhez hasonlóan 1938-ban sem hagyta kritikátlanul a rendezvényt a Csehszlovákiai Népszava, amelyben Kanóc András Nagyságos Fejedelem! című írása reagál a történtekre87. Újból egyfajta legitimációs vád fogalmazódik meg a szlovenszkói magyar jobboldal képviselőivel szemben, a kisajátítás vádja. Meg kell jegyezni, hogy bár Rákóczihoz intézi „transzcendens üzenetét” a szerző, viszont a magyar népi hagyományokon át öröklődő kuruc mentalitást tolja előtérbe. Kérdésessé válik Rákóczi személyének kultusza, illetve a kuruc felfogáshoz fűződő viszony. Nyílt, pejoratív kritikát fogalmaz meg Esterházy Jánossal szemben: „… megmutattam volna a labanc Esterházy Antal gróf Jancsi nevű ükunokáját, aki nábob életet él, azon a vagyonon, amit őse Antal gróf, a labanc vezér, árulásért kapott a császártól, mert hogyhát eladott Téged Nagyságos Fejedelem”88. Függetlenül a kritikától, a szerző történelmi szempontból valótlan állítást fogalmaz meg. Esterházy János, tény, hogy Antal gróf leszármazottja az egyik oldalági rokona, ifjabb Esterházy Dániel ( János gróf szépapjának nagyapja) révén89. Antal viszont a szabadságharc alatt kuruc brigadéros volt, s a szatmári békét követően az amnesztiából való kirekesztettsége miatt Rákóczit követte Rodostóba, s az ő szarkofágja is ott található a kassai altemplomban90. Továbbá párhuzamot von a szlovenszkói magyar társadalom alsóbb rétegei (parasztság, munkásosztály) és „Rákóczi kurucai” kö-

39 zött, amelyből ismét kiolvasható az osztályharc-ideológia: „A mi magyar uraink nem a jobbágyok ivadékaiban keresik az erőt, hogy emberibb magyar jövő fölé emeljenek mestergerendát, hanem a labancok és a lelki sötétségért rajongó szlávok ivadékaival kötnek szövetséget a magyar kurucok ivadékai ellen”91. A müncheni egyezmény és az első bécsi döntés közötti időszakban etnikai szempontból egyre feszültebbé vált a légkör Kassán, amelyet mind magyar, mind szlovák diákok is szítottak. Októberben magyar diákok nemzeti színű szalagokkal koszorúzták meg a Rákóczi-domborművet, illetve naponta eszközölték ki a templomokban, hogy elhangozzon a – húsz éve tiltott – magyar himnusz92. A bécsi döntést követően a kassai turizmus kapcsán egy Rákóczi lábnyomait című írás jelent meg az Új Életben, amelyben az alábbiakat olvashatjuk: „Cseppet sem vigasztaló jelenség, hogy anyaországi testvéreinket a Felvidékről csak a kövek, hóhérszékek, a cseh uralomnak most már könnyen megmosolyogható emlékei érdeklik és alig szentelnek figyelmet a felvidéki magyarság sorsának, lelkületének…”93 Bár dolgozatom célja a kisebbségben lévő kassai magyar társadalom körében élő Rákóczi-kultusz bemutatása volt az I. bécsi döntésig bezárólag, az ehhez hasonló idézetek, úgy gondolom, hogy elengedhetetlenek a két világháború közötti csehszlovákiai magyar kisebbség társadalomtörténetének megismeréséhez.

II. Rákóczi Ferenc emléke társadalmi szempontból kohéziós erővel bírt a Trianon utáni kassai magyarság körében. Mivel a közösséget az új állami keretek megfosztották legfontosabb nemzeti ünnepnapjaiktól, így alternatív módokat talált, „kisebbségi ünnepeket” alkotott. Ilyen volt Jókai Mór születésének évfordulója Komáromban, a törökök felett aratott győzelem évfordulója Érsekújvárott és még sorolhatnánk. A Rákóczi-kultusz mindemellett elevenen élt nemcsak Kassán, de a várostól keletre fekvő országrészben: Bodrogközben, Ung-vidéken és Kárpátalján/Ruszinszkóban. Természetesen az ellenzéki magyar pártok képviselői nem voltak restek kihasználni ezeket az alkalmakat, hogy politikai agitációt folytathassanak a magyar közösség köreiben. II. Rákóczi Ferenc személyével kapcsolatos kassai ünnepnapok sem voltak ez alól kivételek, amint azt a fentiekben is láthattuk.

40 Kassai Újság, 1926. május 16., A szlovenszkói magyarság Rákóczi-ünnepe. Kassai Újság, 1926. május 7., A Rákóczi-ünnep programja. 13 Kassai Újság, 1926. május 9., A Magyar Nemzeti Párt törvényhozói a kassai Rákóczi-ünnepen. Továbbá: Kassai Újság, 1926 május 12., Szüllő Géza a keresztényszocialista párt elnöke és a párt törvényhozói Kassán. 14 Kassai Napló, 1926. május 12., Rákóczi-ünnep Kassán. 15 Kassai Napló, 1926. május 16., A kassai országos Rákóczi-ünnep. 16 Szeghy-Gayer Veronika: Rákóczi-kultusz Kassán 1918 és 1944 között. In. Halász Magdolna – Palenčárné Csáji Ildikó (szerk.): Rákóczi és Kassa. Nemzetközi konferencia II. Rákóczi Ferenc és bujdosótársai hazahozatalának 110. évfordulója alkalmából. Sárospataki Irodalmi Olvasókör - Kassai Polgári Klub. Kassa, 2016. 196. Továbbiakban: Szeghy-Gayer: Rákóczi-kultusz…, 2016. 17 Kassai Újság, 1926. május 13–14., Miért nem játszhatnak színészeink a Rákóczi-ünnepen? Faragó interveniál Kállay teljh. miniszternél. 18 Kassai Újság, 1926. május 15., II. Rákóczi Ferenc hamvai a galatai lazaristák templomában, Klapka György tábornok, mint II. Rákóczi Ferenc és Zrínyi Ilona sírjának felfedezője, II. Rákóczi Ferenc fejedelem sírjának feltárása 1889-ben. 19 Szeghy-Gayer: Felvidékből…, 2016. 165. 20 Kassai Újság, 1926. május 16., II. Rákóczi Ferenc – Szlovák? Protestáns? 21 Ficeri, 2016. 199–202. 22 Kassai Újság, 1926. május 19., Az elnémított Rákóczi-induló. 23 Bónis Ferenc: Rákóczi-induló, Kossuth-szimfónia, Székely fonó – Húsz írás a magyar zenéről. Balassi Kiadó. Budapest, 2015. 41. Továbbiakban: Bónis, 2015. 24 Példának okáért: Az 1000. Magyar Világhíradó 1942 - KÖTELEZŐ!!! URL: [https://www.youtube.com/watch?v=VDvIUHNG8js&t=10s], Utolsó letöltés: 2020. 12. 9. 25 1938 november (1. rész) I. Bécsi döntés, Felvidék visszacsatolása. URL: [https://www.youtube.com/watch?v=CfrRAPCZ2Xs], Utolsó letöltés: 2020. 12. 9. 26 Bónis, 2015. 46. 11

Általános és titkos választójoggal rendelkeztek az első Csehszlovák Köztársaság állampolgárai. A trianoni utódállam nemzeti kisebbségei is lehetőséget kaptak különböző politikai szubjektumok létrehozására. A magyar érdekeltségű pártok közül az Országos Keresztényszocialista Párt (OKP) és a Magyar Nemzeti Párt (MNP) voltak a legjelentősebbek. Ezek főként ellenzéki politikát folytattak a mindenkori csehszlovák kormánykoalíció ellen, többek között Szlovenszkó autonómiáját tűzték programjukra. 2 Kassai Napló, 1924. április 6., Avasy Sándor: Eltévedtünk, Tyukodi pajtás, Kassai Napló, 1926. május 16., Sziklay Ferenc: Fohász Rákóczihoz, Csehszlovákiai Népszava, 1935. április 7., Bodnár István: Rákóczi. 3 Kassai Napló, 1925. március 27., Jarno József: II. Rákóczi Ferenc. 4 Ficeri, Ondrej: Rákóczi kultusza Kassán a szlovák történelmi kultúrában. In. Halász Magdolna – Palenčárné Csáji Ildikó (szerk.): Rákóczi és Kassa. Nemzetközi konferencia II. Rákóczi Ferenc és bujdosótársai hazahozatalának 110. évfordulója alkalmából. Sárospataki Irodalmi Olvasókör - Kassai Polgári Klub. Kassa, 2016. 202. Továbbiakban: Ficeri, 2016. 5 Szeghy-Gayer Veronika: Felvidékből Szlovenszkó. Magyar értelmiségi útkeresések Eperjesen és Kassán a két világháború között. Kalligram Kiadó. Pozsony, 2016. 165. Továbbiakban: Szeghy-Gayer: Felvidékből…, 2016. 6 Mécs László (1895-1978) premontrei papköltő. Hernádszentistvánban született, Nagykaposon és Királyhelmecen volt plébános. A két világháború közötti csehszlovákiai magyarság körében ismert és ünnepelt költő volt. 7 Kassai Újság, 1938. július 26. Rákóczi napja. 8 Simon Attila: A csehszlovákiai magyar kisebbség helyzete. In. Bárdi Nándor - Szarka László - Fedinec Csilla (szerk.): Kisebbségi magyar közösségek a 20. században. Gondolat-MTA Kisebbségkutató Intézet. Budapest, 2008. 103. Továbbiakban: Simon, 2008. 9 Szeghy-Gayer: Felvidékből…, 2016. 165. 10 Uo. 42. 1

41 27 Dr. Blanár Béla. Rákóczi két kassai útja. In. Sziklay Ferenc (szerk.): Kazinczy-évkönyv 1898-1928. Kazinczy Kiadóvállalat. Kassa, 1929. 19. Továbbiakban: Blanár, 1929. 28 Kassai Újság, 1926. május 16., A szlovenszkói magyarság Rákóczi-ünnepe. 29 Blanár, 1929. 15–17. 30 Uo. 18–20. 31 Uo. 18. 32 Ficeri, 2016. 203. 33 Kassai Újság, 1926. május 16., II. Rákóczi Ferenc – Szlovák? Protestáns? 34 Kassai Napló, 1926. május 7., Rákóczi-emlékünnepély készül Rimaszombatban. 35 Kassai Újság, 1935. április 9., Kegyeletes ünnepségek II. Rákóczi Ferenc halálának 200-ik évfordulóján. 36 Uo. Kegyeletes ünnepségek II. Rákóczi Ferenc halálának 200-ik évfordulóján. 37 Kassai Újság, 1935. április 7., Országos ünnepségek II. Rákóczi Ferenc fejedelem halálának 200. évfordulóján. 38 Uo. Országos ünnepségek II. Rákóczi Ferenc fejedelem halálának 200. évfordulóján. 39 Szeghy-Gayer: Rákóczi-kultusz…, 2016. 191. 40 Kassai Újság, 1935. április 9., Kegyeletes ünnepségek II. Rákóczi Ferenc halálának 200-ik évfordulóján. 41 Uo., Kegyeletes ünnepségek II. Rákóczi Ferenc halálának 200-ik évfordulóján. 42 Ficeri, 2016. 204. 43 Kassai Újság, 1935. április 9., Előállították a rendőrségre a kurucruhás mecenzéfieket. 44 Ficeri, 2016. 204. 45 Simon Attila: A magyar szociáldemokrácia útkeresése a húszas évek Csehszlovákiájában. Múltunk, 2013/1. 54. Továbbiakban: Simon, 2013. 46 Filep Tamás Gusztáv: Szempontok a (cseh)szlovákiai sajtó magyar sajtó első két korszakának történetéhez. In. Filep Tamás Gusztáv – Tóth

László (szerk.): A (cseh)szlovákiai magyar művelődés története 19181998, I-IV. Ister Kiadó. Budapest, 1998. 359. 47 Rády Elemér: A Nagyságos Fejedelem emlékének. Új Élet, 1935 (4. évf.), 4. (36.) sz. 179–181. 48 Uo. 179. 49 Uo. 180. 50 Uo. 180–181. 51 Uo. 181. 52 Simon Attila: Aktivista életpályák a két világháború közötti Csehszlovákiában. Egy szegényparaszt és egy szakszervezetis karrierje. In. Bárdi Nándor – Tóth Ágnes (szerk.): Egyén és közösség. Vajdasági Magyar Művelődési Intézet. Zenta, 2012. 89–90. Továbbiakban: Simon, 2012. 53 Uo. 92. 54 Csehszlovákiai Népszava, 1935. április 7., Bodnár István: Rákóczi. 55 Csehszlovákiai Népszava, 1935. április 7., Tóth József: II. Rákóczi Ferenc halálának 200. évfordulójára. 56 Csehszlovákiai Népszava, 1935. április 7., Bodnár István: Rákóczi. 57 Kassai Újság, 1935. április 9., Rákóczi-ünnepségek Magyarországon. 58 Csehszlovákiai Népszava, 1935. április 7., Tóth József: II. Rákóczi Ferenc halálának 200. évfordulójára. 59 Uo. Tóth József: II. Rákóczi Ferenc halálának 200. évfordulójára. 60 Fónod Zoltán: Fábry, a közíró és szerkesztő. Új Szó, 1987. január 30. URL: [https://library.hungaricana.hu/hu/view/UjSzo_1987_Vasarnap_1/?pg=82&layout=s]. Utolsó letöltés: 2020. 12. 9. 61 Szeghy-Gayer: Rákóczi-kultusz…, 2016. 193. 62 Kassai Újság, 1938. július 26. Rákóczi napja. 63 Ficeri, 2016. 206. 64 Szeghy-Gayer: Rákóczi-kultusz…, 2016. 192–193. 65 Uo. 191–192. 66 Kassai Újság, 1938. július 26. Rákóczi napja. 67 Uo. Az ünneplő Kassa. 68 Beszéd megjelent: Kassai Újság, 1938. július 26. Az emlékmű felavatása. Továbbá: Mécs László: Rákóczi, a hős. Új Élet, 1938 (7. évf.), 8-9. (70.) sz.

42 337–341. 69 Mécs László: Rákóczi, a hős. Új Élet, 1938 (7. évf.), 8-9. (70.) sz. 341. 70 Kassai Újság, 1938. július 26. Rákóczi napja. 71 Szeghy-Gayer: Rákóczi-kultusz…, 2016. 193. 72 Kassai Újság, 1938. július 26. Tost kanonok-plébános átveszi az emlékművet. 73 Szeghy-Gayer: Felvidékből…, 2016. 31-40. 74 Uo. 41-52. 75 Uo. 184., 210. 76 Kassai Újság, 1938. július 26. Díszelőadás a színházban. 77 Szeghy-Gayer: Felvidékből…, 2016. 215. 78 Kassai Újság, 1938. július 26. Díszelőadás a színházban. 79 Kassai Újság, 1938. július 1-2. Dr. Sziklay Ferenc: Rákóczi. 80 Sziklay Ferenc: Rákóczi emlékmű leleplezés a szlovenszkói országos kiállítás idejében Kassán, 1938. július hó 24-én. „Wiko” Kő- és könyvnyomdai Műintézet. Kassa, 1938. (Továbbiakban: Sziklay: Rákóczi emlékmű…, 1938.) 81 Szeghy-Gayer: Rákóczi-kultusz…, 2016. 193. 82 Sziklay: Rákóczi emlékmű…, 1938. 10. 83 Ablonczy Balázs: Trianon-legendák. Jaffa Kiadó. Budapest, 2015. 76. 84 Kováč, Dušan: Szlovákia története. Kalligram. Pozsony, 2011. 224. 85 Sziklay: Rákóczi emlékmű…, 1938. 11. 86 Kassai Újság, 1938. július 26. Díszelőadás a színházban. 87 Csehszlovákiai Népszava, 1938. július 31., Kanóc András: Nagyságos Fejedelem! 88 Uo. Kanóc András: Nagyságos Fejedelem! 89 Mészáros Kálmán: Az Esterházyak a Rákóczi-szabadságharcban. In. Molnár Imre – Tamás Edit (szerk.): Párhuzamok II. Rákóczi Ferenctől Esterházy Jánosig. Lorántffy Zsuzsanna Polgári Társulás. Királyhelmec, 2008. 84. 90 Uo. P. 75-77. 91 Csehszlovákiai Népszava, 1938. július 31., Kanóc András: Nagyságos Fejedelem!

92 93

Simon, 2014. P. 157. Rákóczi lábnyomait. Új Élet, 1939 (8. évf.), 5-6. (75-76.) sz. P. 279-280.

43 Felhasznált források Dr. Blanár Béla. Rákóczi két kassai útja. In. Sziklay Ferenc (szerk.): Kazinczy-évkönyv 1898-1928. Kazinczy Kiadóvállalat. Kassa, 1929. 15–21. Rády Elemér: A Nagyságos Fejedelem emlékének. Új Élet, 1935 (4. évf.), 4. (36.) sz. 179–181. Rákóczi lábnyomait. Új Élet, 1939 (8. évf.), 5-6. (75-76.) sz. 279–280. Mécs László: Rákóczi, a hős. Új Élet, 1938 (7. évf.), 8-9. (70.) sz. 341. Sziklay Ferenc: Kassa. Révai Nyomda. Budapest, 1938. Sziklay Ferenc: Rákóczi emlékmű leleplezés a szlovenszkói országos kiállítás idejében Kassán, 1938. július hó 24-én. „Wiko” Kő- és könyvnyomdai Műintézet. Kassa, 1938. Felhasznált sajtóanyag Csehszlovákiai Népszava – 1935–1938 Kassai Napló – 1924–1926 Kassai Újság – 1926–1938 Felhasznált irodalom Ablonczy Balázs: Trianon-legendák. Jaffa Kiadó, 2015. Bónis Ferenc: Rákóczi-induló, Kossuth-szimfónia, Székely fonó – Húsz írás a magyar zenéről. Balassi Kiadó. Budapest, 2015.

9–52. Kováč, Dušan: Szlovákia története. Kalligram. Pozsony, 2011. Ficeri, Ondrej: Rákóczi kultusza Kassán a szlovák történelmi kultúrában. In. Halász Magdolna – Palenčárné Csáji Ildikó (szerk.): Rákóczi és Kassa. Nemzetközi konferencia II. Rákóczi Ferenc és bujdosótársai hazahozatalának 110. évfordulója alkalmából. Sárospataki Irodalmi Olvasókör - Kassai Polgári Klub. Kassa, 2016. 198–211. Filep Tamás Gusztáv: Szempontok a (cseh)szlovákiai sajtó magyar sajtó első két korszakának történetéhez. In. Filep Tamás Gusztáv – Tóth László (szerk.): A (cseh)szlovákiai magyar művelődés története 1918-1998, I-IV. Ister Kiadó. Budapest, 1998. 330–339. Mészáros Kálmán: Az Esterházyak a Rákóczi-szabadságharcban. In. Molnár Imre – Tamás Edit (szerk.): Párhuzamok II. Rákóczi Ferenctől Esterházy Jánosig. Lorántffy Zsuzsanna Polgári Társulás. Királyhelmec, 2008. 71–85. Simon Attila: A csehszlovákiai magyar kisebbség helyzete. In. Bárdi Nándor - Szarka László - Fedinec Csilla (szerk.): Kisebbségi magyar közösségek a 20. században. Gondolat-MTA Kisebbségkutató Intézet. Budapest, 2008. 98–103. Simon Attila: A magyar szociáldemokrácia útkeresése a húszas évek Csehszlovákiájában. Múltunk, 2013/1. 36–64. Simon Attila: Aktivista életpályák a két világháború közötti

44 Csehszlovákiában. Egy szegényparaszt és egy szakszervezetis karrierje. In. Bárdi Nándor – Tóth Ágnes (szerk.): Egyén és közösség. Vajdasági Magyar Művelődési Intézet. Zenta, 2012. 73–96. Simon Attila: Magyar idők a Felvidéken, 1938-1945. Jaffa Kiadó. Budapest, 2014. Szeghy-Gayer Veronika: Felvidékből Szlovenszkó. Magyar értelmiségi útkeresések Eperjesen és Kassán a két világháború között. Kalligram Kiadó. Pozsony, 2016. Szeghy-Gayer Veronika: Rákóczi-kultusz Kassán 1918 és 1944 között. In. Halász Magdolna – Palenčárné Csáji Ildikó (szerk.): Rákóczi és Kassa. Nemzetközi konferencia II. Rákóczi Ferenc és bujdosótársai hazahozatalának 110. évfordulója alkalmából. Sárospataki Irodalmi Olvasókör - Kassai Polgári Klub. Kassa, 2016. 189–197. Online források Az 1000. Magyar Világhíradó 1942 - KÖTELEZŐ!!! URL: [https://www.youtube.com/watch?v=VDvIUHNG8js&t=10s]. 1938 november (1. rész) I. Bécsi döntés, Felvidék visszacsatolása. URL: [https://www.youtube.com/watch?v=CfrRAPCZ2Xs]. Fónod Zoltán: Fábry, a közíró és szerkesztő. Új Szó, 1987. január 30.

URL: [https://library.hungaricana.hu/hu/view/UjSzo_1987_ Vasarnap_1/?pg=82&layout=s].

Csobády Csilla

Ember a világban – a világ az emberben (élettörténet)

Talán már elcsépelt történet, de nagymamám annak idején sokat mesélt arról, hogyan dörögtek el a fejük fölött a bombák, hogyan éltek különböző országokban, mégis mindig ugyanott. Testvérei közül volt, aki elutazott a tengeren túlra, de ő maradt. Egyszer költözött csupán, mikor férjhez ment. Így került még közelebb a határhoz. Ebben a kicsiny falucskában, Jabloncán lakunk mi a mai napig, melyet csupán egy domb választ el az anyaországtól. Elválaszt vagy összeköt? Gyakran tekintünk negatívan egy folyóra, egy tengerre, egy hegyvonulatra, mely elválasztja egymástól a két oldalán lévő területet. Ugyanígy a határoknak is megvan az innenső és túlsó oldala. Úgy gondolom, 100 év távlatából már azt kellene látni, hogy nem elválaszt, hanem összekapcsol minket ez a határ – ahogy a folyók, a tengerek, a hegyek is egymáshoz csatolják a területeket. Magyarként élni egy idegen országban sosem lesz könnyű. Embernek maradni az anyaországban viszont legalább

ilyen nehéz. De igazából miért választjuk szét a kettőt? Számomra az, hogy megtartom magyarságomat, egyet jelent azzal, hogy ember maradok. Úgy maradok ember, ha magyar maradok. Úgy maradok magyar, ha ember maradok. Gyermekkoromban nagymamám tanított meg imádkozni. Vele énekeltem először magyar népdalokat, s ő volt az, akivel a szépírást gyakoroltam. A legfontosabb szavakat, a legősibb kötelékeket és a legszebb betűimet neki köszönhetem. Ha ő is elmegy, nincsenek ezek az ajándékok. Sőt, lehet én sem vagyok. De ő maradt. Maradt annak ellenére, hogy nevét a házasságkötésekor átírták, maradt épp azért, mert ezt „idegenben” is megtették volna. Neki ez a hely sosem volt idegen, nem számított, hogy hívják épp – Csehszlovákia, Magyarország, Szlovákia. Nem számított, milyen nemzetiségű katonák jártak-keltek erre, ki parancsolt nekik és milyen nyelven. Neki ez mindig a szülőföldje volt a szívében és papíron egyaránt. A magyar óvoda és alapiskola nem volt kérdés, hiszen még szlovákul sem tudtam akkoriban. Nem voltam tudatában, hogy mi az a „szlovák”. A családban, az üzletben, a faluban mindenkit, mindig értettem. Aztán jött ez az érdekesség, ez az újdonság. Nem fogtam fel rosszként, kiskoromtól nyitott vagyok az új dolgokra, szerettem a kihívásokat. Az oviban a jelemre nem emlékszem, de arra igen, hogy egy-két kislány furcsán beszélt magyarul. Később rájöttem, hogy az volt a szlovák nyelv. Az

47 alapiskolában már szlovák osztály is volt, de sokat játszottunk együtt. A kacaj minden nyelven ugyanaz, és fogócskázni is csak egyféleképp lehet – gyermeki nyelven. Ahogy teltek az évek, úgy egyre többet találkoztam a szlovák nyelvvel, ezzel egyetemben az ellenséges nézetekkel. „Vesszen Trianon!”, „Felvidék nem Szlovákia!”, „Na Slovensku po slovensky!”. Egy közeli kisvárosba jártam zeneiskolába, ahol többnyire szlovákul tanultunk, a városban is sok a szlovák. Kezdtem érezni azt, hogy mit jelent a kisebbségi lét. Hogy miért néz furcsán a buszsofőr, ha zavaromban nem tudtam, hova kérjem a jegyet, pedig ő nem értette, amit mondtam. Lassan megéltem, hogy, bár én itthon vagyok, vannak, akik nem értik, hogy kerültem ide. Örültem, amikor átléptük a határt: olvashattam sok magyar feliratot, mindenkit értettem. De ők sem értettek. „Hol tanultál meg ilyen szépen magyarul?” – kérdezték. Itt sem, ott sem vagyok hát itthon? Első utazásom az ország távolabbi pontjára épp északnyugat felé volt. Gyógyfürdőbe kellett mennem egy hónapra. Szlovákul beszéltem, de voltak hiányosságaim. Úgy hozta a jó Isten, hogy egy magyar lánnyal kerültem egy szobába. Mi voltunk csak ketten magyarok (de mi vagyunk még azóta is). A többiek meglepően gyorsan és könnyen befogadtak. Amikor azonban néhány nap után előjött, hogy miért költöztünk át Magyarországról, elszabadultak az indulatok. Védtem az igazam, hogy márpedig mi itt

élünk, itt tanulunk magyarul, sőt, ezt már a nagy- és dédszüleim is így tették. Dúltak bennem az érzelmek, aztán jött az erős ellenérv: „mi ezt nem így tanultuk az iskolában”. Elszállt a mérgem, jól emlékszem mai napig arra a délutánra. Ők ezt nem így tanulják. Még csak alapiskolás voltam, amikor megértettem, hogy nincs értelme vitázni. Legalábbis kortársaimmal semmiképpen sem. Ők ezt nem így tanulják. Ki hibáztathatja őket? Évek óta nem így tanulják… vagy, ami méginkább hatással van rájuk: őket nem így nevelik. Őket évek óta nem így nevelik. A középiskolában sokat tanultam – történelmet, biológiát, matematikát: az életet. Részben szlovákul oktattak minket a szakosodás miatt, ez ellen azonban sosem lázadtunk. A „magyarecski” jelzőt megszoktuk, azonban az sehogy sem fért a fejünkbe, hogy a „legmagyarabb” nevű „szlovák” évfolyamtársunk miért tekint minket a legnagyobb ellenségének. A kamaszkori felhevült vér bennem a gimnáziumi évek vége felé csillapodni kezdett. Ezzel arányosan növekedett a tudat, hogy itthon maradok. Nagymamám elhunyt, a faluból szinte az összes fiatal „kiment”. Nálunk ezt már csak így mondják, kimentek. Az ország nyugati végétől közelebb meg sem álltak. Végül azóta néhányan mégis visszatértek. Hazatértek. Ők azok, akik igazán értik, hogy „mindenütt jó, de legjobb otthon”. Radnóti Nem tudhatom című versével búcsúztam a gimi utolsó évében a szavalóversenyektől. Számtalanszor el-

48 mondtam még, különböző rendezvényeken, emlékünnepeken. Minél többször mondtam, annál jobban megértettem. Minél jobban értettem, annál nagyobb hatással volt rám. Valahányszor belekezdtem, dobbant a szívem, libabőrös lettem. Nekem ez a személyes himnuszom. Akárhányszor éneklem a magyar himnuszt, ugyanezt érzem. Legyen az egy kis közösséggel itt a faluban, vagy kortársaimmal szerte a Kárpátmedencéből egy táborban, esetleg sok ezer anyaországival egy stadionban. Az érzés ugyanaz. Egyszer megkérdeztem egy magyarországi politikust, mit érez a Himnusz éneklése közben? Vállat vont. Megkérdeztem, hányszor dobbant meg a szíve a dallam hallatára, hányszor kulcsolta imára közben a kezét, hogy valóban áldja meg Isten a magyart? Hányszor szorult el a torka éneklés közben, hányszor gördült ki könnycsepp a szeméből? Nem válaszolt. Rám nézett csupán, s látta, hogy a gondolattól is libabőrös leszek. Az egyetem hozta el számomra a legnagyobb változást. Távol a szülőfalumtól, Nyitrán találtam meg az alma materem, emiatt az elmúlt években sokat utaztam. Rengeteg embert ismerhettem meg, Felvidék legelszórtabb részeiről, sok szlovákiait is. Volt lehetőségem fél évig Kárpátalján élni, ahol szívemhez ma igen közel álló emberekkel találkoztam. Sokat beszélgettem erdélyi, vajdasági diákokkal, s még több olyannal, aki szülőföldje helyett az anyaországot választotta. Nem hibáztatom, nem biztos, hogy ez volt a könnyebb út. Mindenki mögött áll egy tör-

ténet, az enyém ilyen, az övék más. Egyetemi városomban sok magyar diák tanul, de a város és az itt élő közösség túlnyomó része szlovák. Ez az a város, ahol Hedviget megverték. A parkban, amelyen nap mint nap keresztül megyek. Egyedül. S hogy félek-e? Nem. Olyan színhely ez, mely mutatja, hogy vagyunk. Itt vagyunk, bármi áron. 55 éve létezik egy klub ebben a városban, amely a magyarságot hivatott szolgálni – a Juhász Gyula Ifjúsági Klub, mely a Diákhálózat nyitrai tagszervezete. Fiatal egyetemisták alapították, akik készek voltak harcolni mindenkor. 55 éve olyanok alkotják ezt a klubot, akik mai napig készek harcolni. Az imára kulcsolt kezek egyelőre megsegítenek minket, hiszen harcolnunk most nem kell. Harc helyett hát ünneplünk, tesszük mindezt úgy, hogy hétről hétre biztosítunk különböző programokat a magyar diákoknak. Ünneplünk szórakozva, tanulva, kulturálódva, vagy éppen megemlékezve. Ünnep minden egyes találkozás. Ünnepe annak, hogy megmaradtunk, hogy megmaradunk. Szeretek a határ mellett élni, mert ez mindennap rádöbbent arra, hogy milyen hálás lehetek. Igen, hálás vagyok azért, hogy itt élhetek, hogy tudhatom, a határ nem elválaszt, hanem összeköt. Szlovákiában élőként volt lehetőségem megtanulni egy másik nép nyelvét, kultúráját: így tanultam meg igazán, mit jelent elfogadni a másikat. Itt tanultam meg türelmesnek, alázatosnak lenni. Számomra a madarak csicsergése, a fák zúgása és a tücs-

49 kök ciripelése itt a legszebb. Csak itt értik meg azt, hogy miután párkit reggeliztem horcsicával, fogat mostam fogpasztával, kitakarítok, mert ártogat a bordelom. Délután felveszem a tyeplákit meg a sustyáki kabátot oszt’ elmegyek egy rocska vízért. Ha nem ide születek, nem nevethetnék azon, ahogy a magyarországi barátaim tanulják azt, hogy: ’zmrzlina’. Vagy éppen azt, hogy: ’Strč prst skrz krk’. Úgy, ahogy azon sem, amikor a szlovák barátaim mondják, hogy ’kék’ – a saját ejtésmódjukkal. Ha nem ide születek, mások nem kérnék folyton, hogy ismételgessem az ’alma’ és ’banán’ szavakat, nem szórakoznának azon, hogy ’cápatámadás a bálnavadászaton’. Másoknak a Gombaszögi Nyári Tábor egy hetes kikapcsolódás, tele rengeteg programmal és koncertekkel. Nekem Gombaszög a szomszédom, nekem tényleg „itt tetszik a levegő”, és nekem ez tényleg „otthonos”. Sok fiatal álma az, hogy beutazza a világot, megismerjen más kultúrákat, népeket. Bevallom, ezzel nem olyan rég még én is így voltam. Utazni sokat és még annál is többet! A járványidőszak azonban mindannyiónkat bezárt, de valójában kinyitott. Nyitott lettem arra, hogy megismerjem a saját környezetemet, szülőföldemet, kultúrámat. A „rabság” alatt lettem igazán szabad. Közelebb kerültem a természethez, önmagamhoz és Istenhez. Rájöttem, hogy a világ, amit oly sokan fel akarnak fedezni, valójában bennünk van. Nem véletlenül születünk oda és akkor, ahova és amikor (egyébként sem hiszek a véletlenekben). Itt van

küldetésünk, ezeket a körülményeket kell felhasználnunk arra, hogy hasznosak legyünk a társadalom számára. Nem szeretem, amikor választás elé állítanak: magyar magyar, felvidéki magyar vagy szlovákiai magyar vagyok-e. Ember vagyok, magyar ember, aki Felvidéken él, ami jelenleg Szlovákia része. Nem tudhatom, hogy más tájékon hogy nőttem volna fel, de nekem szülőhazám itt, e domboktól ölelt kis táj, aligmúló kamaszkorom világa. Gyökereiből tanultam én, mint anyjától gyönge pára, s remélem gyermekeim is itt nevelkednek majd fel. Itthon otthon vagyok. Ezért itthon maradok!

Vajdaság

Molnár Csongor

Elszórványosodó tömbök: A kulturális autonómia és a brain drain

Bevezető helyett Szórványból érkező hallgatóként már korábban is többször elgondolkodtam a “szórvány speciális helyzetén”. Alapvetően a szórvány és a szórványosodás folyamata nagyon összetett jelenségek (lásd Mirnics 2003, Gábrityné Molnár 2005, Bodó 2015), maga a kérdésfelvetés is problematikus. Ez csak tovább fokozódik azzal, hogy képtelenség a külhoni magyar szórványközösségeket egy kalap alá venni. Az elmúlt 100 év történelmi és kulturális eseményei olyan eltéréseket hagytak maguk mögött a tapasztalatok terén, ami miatt lehetetlenség a jelen keretek között egy átfogó képet bemutatni a Kárpát-medencében élő magyar szórványvidékekről. A szórványt megérteni vagy l eírni már önmagában is kihívás, hiszen a téma szakirodalma is szórványos. Nehéz feladat úgy bemutatni egy szórványvidék problémáit az olvasónak – legyen számára már ismert, vagy ismeretlen a téma –, hogy hiányoznak átfogó tudományos művek.

Ugyanakkor nehéz feladat személyesen érintő, jelen pillanatban zajló eseményekről úgy szólni, hogy az ne bagatellizálja el az írást. Kihagyhatatlannak tartom ezt a személyes oldalt, az első kézből származó tapasztalatok bemutatását, mivel úgy gondolom ez a legkézenfekvőbb módszer a gondok körültekintő árnyékolására. Ha csak egy tapasztalatot emelnék ki példaként, legyen az, amikor még kisiskolásként (majd idősebb koromban is) nyári táborokba kezdtem el járni dél-bánátiként a Bácskába. Éveken keresztül – ez a tapasztalat mái napig érvényes – az Észak-Bácskából és a Tisza mentéről érkező fiataloknak fogalmuk sem volt, hogy mi zajlik 150–200 kilométerrel délebbre: nem tudtak az ottani magyar közösségek létezéséről. Ez már akkor némi elkeseredettséggel töltött el, de ez a magatartás semmit sem változott azóta. A vajdasági magyar szociográfia is csak igen későn fedezi fel ezeket a vidékeket, mintha nem is akartak volna tudni róla (Szerbhorváth 2019, 96). Itt szembe kell néznünk azzal, hogy a szórványnak nem csak önmagában van egyedi helyzete, hanem a tömbhöz való viszonyában is, és ez a viszony a kilométerek számának növekedésével, országhatárokat átlépve, csak megmagyarázhatatlanabbá válik. Sokak számára fel sem fogható, hogy ilyen környezetben a közösségnek már nincs kohéziós ereje, magyar nyelvű kulturális termék és fogyasztás érdekében néha 100–200 kilométert kell utazni, nem is beszélve arról, hogy a szórványban már rég nem Budapest határozza meg az irányelveket. Budapest kulturális hatása nem ér

52 el odáig. Egyszerűen: az ifjúság számára kulturális szempontból nem Budapest a mérvadó (Tóth 2017, 203). Az etnikai identitás már csak a templom és az iskola elkoptatott párosának keretein belül működik a Vajdaságban. Ahol iskola sincs, ott sokszor már csak az egyház garantálja a kisebbségi etnikai tudatot. Ezzel pedig az asszimilációs tendenciák csak felerősödnek (Mirnics 2003, 59–61). A magyar nyelven való tanítás és tanulás problémája a teljes vajdasági magyar tanügyi rendszert meghatározza. A szerb jogrend szerint már 15 főtől tagozatot lehetne indítani kisebbségi nyelven, ám attól függetlenül, hogy egy generációban megvan a szükséges első osztályosok létszáma, ez mégsem valósul meg (Szügyi 2013, 517). Míg a szerb tagozatok indítása létszámtól független, addig a vajdasági magyar lakosságnál, folyamatos csökkenése ellenére, maradt a 15 fős határ (Mirnics 2003, 53). Az iskolaválasztás döntése nem pusztán etnikai döntés, nincs megfelelő infrastruktúra, magyar tanerő. A közelmúlt kutatásai szerint pedig lenne igény egy magyar osztály indítására a szórványközségekben ( Joó–Horti et al, 2014). Bár riasztó az a tény, hogy a szórványban évtizedek óta a magyar anyanyelvű diákok fele szerb nyelven tanul, még megdöbbentőbb, hogy a tömbbeli magyar diákok esetében is mára már 20% fölé emelkedett a kizárólag szerb nyelven tanulók száma (Szügyi 2013, Trombitás 2013). A szórvány fokozatosan leszakad a tömbről, megszűn-

nek a kulturális kapcsolatok, és ezzel az erre való igény is csökken. A szórvány és ennek formálódása, változása egy tartós jelenség lett mára. A már meglevő szórványvidék helyzete az évek során – az évtizedek óta tartó alacsony születési számok és az tömeges elvándorlás mellett – csak tovább romlott. Az említett közösségek jövője kérdésessé vált, ugyanakkor ezen tendenciák miatt újabb szórványok kialakulása fenyeget. Megoldás lehet-e a kulturális autonómia? Az autonómia és Vajdaság státuszának kérdése és ennek folyamatos megvitatása már szinte politikai hagyománnyá nőtte ki magát. Az 1974-es alkotmány adta jogi keretek, amelyek szinte teljes körű tagállami státuszra emelték a régiót, és ezek szimbolikus bezúzása az 1988-as joghurt forradalom alatt, olyan sorsdöntő pillanatok, amelyek még élénken élnek a lakosság emlékezetében. 1990 után nemcsak a vajdasági többségi, hanem a vajdasági magyar politikában is, a határon túli régiók közül itt először jelentkezett az autonómia helyreállításának gondolata (Korhecz 2010). Ennek az ideológiai törekvésnek a gyökerei viszont még mélyebbre nyúlnak, mint az említett két dátum. Az autonómia, vagy autonomista irány már a húszas években megjelent a Magyar Párt soraiban (Dévavári 2014, 130). A belgrádi kormány az újonnan szerzett területek ügyeit a Belügyminisztérium BBB (Baranya–Bácska–Bánság) osztályá-

53 ról irányította (Hornyák 2018, 81). 1945-re az itt élő határon túli magyar közösség lefejezve, politikai és kulturális elitje nélkül került az új, kommunista Jugoszlávia kötelékeibe (Szerbhorváth 2019, 80). A háború tapasztalatai – elég ha csak a Tito által elrendelt erőszakos megtorlásra gondolunk – és az új állam létrejötte teljesen patthelyzetet teremtett a közösség körében. Az autonomizmus új hulláma pont a kommunizmus és a párt köreiben teremtődött meg, ahol is a Vajdaságra mint önálló területi entitásra tekintettek, és lényegesen kedvezőbb feltételeket teremtettek meg a Vajdaságban élő számos kisebbségnek is (Losoncz 2018a, 47). Az 1974-es alkotmány teret adott a kisebbség és nemzetiség koncepciók szétfejlődésének, szétválásának (Szerbhorváth 2019, 81). A Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségének kezdeteinél, még annak 1994-es szakadása előtt, megfigyelhetjük az autonómia gondolatának megjelenését. A VMDK, önmagát mint a vajdasági magyarok képviselő szervezetét definiáló orgánum, természetesen elsősorban a magyarság helyzetén szeretett volna javítani, de a Vajdaság autonóm státuszának visszaállítása mellett is kiállt (Csorba 1995, 95–96). A vezetőségen belül hamar megjelent a tömbmagyarságból és dél-bácskai szórványból érkező politikusok közötti ellentét (Tóth 2018, 27). A kommunista párton belül való politizálás csak korlátolt önszerveződési lehetőséget jelentett a vajdasági magyarság számára,

amelyben az 1990 utáni fordulat addig nem látott jelentőséggel bírt (Tóth 2018, 23). A VMDK-n belül uralkodó pluralitást jól mutatja a különböző autonómia-tervezetek koncepciója is. A kezdetekben szigorúan személyelvű autonómiától a párt az észak-bácskai kör nyomására 1992-re eljutott a hárompilléres modellhez, amely egyszerre akart szórványfalvakban helyi önkormányzatokat, a tömbmagyarságban területi önkormányzatiságot, valamint országos személyelvű autonómiát (Tóth 2018, 28). Az autonómia-koncepciók sorában ki kell még emelnünk Várady Tibor koncepcióját, aki történetesen nem a VMDK köreiben kereste a megoldást, hanem az UJDI pártban (Udruženje za jugoslavensku demokratsku inicijativu – Társulás a Jugoszláv Demokratikus Kezdeményezésért). Várady is főleg a személyelvű autonómia, valamint a csoportarányos országos és tartományi törvényhozás mellett szólalt fel, azonban a VMDK-val ellentétben nem csak a magyar kisebbségről, hanem minden kisebbségről szólt (Tóth 2018, 19–29). Minden kisebbségnek szüksége van reprezentatív elitre, amely képviselni tudja érdekeit. Ezt a tényt és ennek árnyalatait talán felesleges is részletezni, hiszen fontossága és létjogosultsága elvitathatatlan. Ez az a kör, amely reprezentálni tudja az adott közösséget, és hatni is tud arra, valamint a nemzetépítést is szándékozik végrehajtani (Losoncz 2018b, 333–334). A kisebbségi nemzetépítés és a többségi nemzetépítési folyama-

54 tok között egy erős és széles mezsgye húzódik. A kisebbségi folyamat mögött olyan háttér hiányzik, mint az állam, vagy annak kiterjedt intézményhálója (Losoncz 2018b, 333). Tehát a kisebbségi nemzetépítés egy alapjaiban korlátolt folyamat. Ezekkel a korlátokkal kell szembenéznie az elitnek is. Nem beszélve arról a nehezen kutatható kapcsolódási pontról, ami a nemzetépítés és a gazdaság között fennáll. A kisebbségi eliteknek, gondolok itt most a kisebbségi pártokra, ez egy erős buktatója lehet. Etnikai pártként legalább ennyire limitált gazdasági hátszéllel tudnak operálni, meglevő erejüket is csak szűk keretek között tudják kifejteni, elegendő csak a munkahelyek megteremtésének nehézségét említeni (Losoncz 2018b, 339). A gazdaságnak egyik további árnyékolt oldala az a gazdasági diszkrimináció, amelynek feltárására, kutatására eddig nem született megoldás (Losoncz 2018b, 339). A kisebbségi elit általában Albert Hirschmann kivándorlás, hűség és tiltakozás három pontból álló elméletével találja magát szembe. A gondolatmenet értelmében, ha a kivándorlás lehetősége kedvező reményekkel csalogat, a közösség könnyebben választja azt a hűség helyett, amellyel jelentősen csökken a politikai tiltakozás lehetősége is a karhatalommal szemben (Losoncz 2018b, 334). A kisebbségi elit tudatosan játszik rá és hangoztatja a hűség megtörhetetlen és megkérdőjelezhetetlen fontosságát. Vajdasági kontextusban elég itt olyan

intézkedésekre gondolni, mint a Magyar Nemzeti Tanács által működtetett, Szülőföldön magyarul program népszerűsítése vagy a felsőoktatási ösztöndíjprogram létrehozása, de az Európa Kollégium működtetése Újvidéken szintén ide sorolható. Itt általában a magyar kormány támogatásáról beszélhetünk, viszont kihagyhatatlan a vajdasági magyar politikai és kulturális elit szerepe ezeknek a közvetítésében. A kisebbségi elitnek, úgy a politikai, mint a kulturális térből gyorsan kell reagálni a jelentkező eseményekre, társadalmi folyamatokra, hiszen korlátolt lehetőségei mellett, általánosságban elmondható, hogy kényszerpályán van. Gondoljunk arra az 1963-as adatra, ami a magyar lakosság azóta is tartó folyamatos csökkenéséről számol be a Vajdaságban, vagy a közelmúlt társadalomtudományi kutatásaira, amelyek folytatására kiemelten szükség lenne (Mirnics 2003). A külföldi tapasztalatokból az derül ki, hogy a kisebbség konszenzusa létfontosságú bármely, a közösséget érintő intézkedés végrehajtásában (Losoncz 2006, 46). Ez a közösséget egyesítő konszenzus azonban sosem született meg a Vajdaságban. A történelmi VMDK-nak sem sikerült ellenmondások nélkül tömöríteni az etnikumot zászlói alá. A hezitáló hozzáállás, az önkormányzatiság és a pártosodás vitája, valamint az elkésett platformosodás egyre mélyebb szakadékokat nyitott a különböző tömörülések közé (Losoncz 2006, 39).

55 A kisebbségi elit érdekképviseletének mindenképp előnyére válthatna, ha be tudná tömni azt a tátongó kommunikációs rést, amely közte és azon közösség között áll fent, amelyet képviselni próbál. Leegyszerűsítve: a kisebbségpolitikát meg kellene ismertetni a lakossággal is. Sajnos ez nem figyelhető meg manapság Szerbiában, ehelyett olyan, a háttérben zajló politikai vitáknak lehetünk tanúi, amelyek részleteit az egyszerű polgár nem ismeri meg, nincs lehetősége követni (Losoncz 2006, 46). Ahogy 1994-ben, a történelmi VMDK szakadása után a Hódi Sándor alapította, Csubela Ferenc és Kasza József nevével fémjelzett Vajdasági Magyar Szövetségnek napjainkra sikerült a többi magyar pártot kiszorítania a politikai színtérről, úgy az MNT-nek sikerült a kulturális autonómia keretein belül kiépíteni széleskörű uralmát, ahol szinte abszolút többséget alkotnak a VMSZ támogatta személyek. Így a választási lehetőséget meg sem adva a polarizált és pluralizmusáról ismert vajdasági magyarságnak. A VMSZ és a VDMK között kialakult érdemi vitáról terjedelmi korlátok miatt nehézkes lenne itt szólni, és igazán ellentmondó elképzelések nem is jelennek meg. Ahhoz, hogy az utóbbiak feltűnhessenek, a Vajdaság mint régió túl kicsi és a vajdasági magyar közösség száma túlságosan alacsony. A viták jelentéktelenné válását tükrözi a 2012-es választások utáni periódus is. A VMSZ a Demokrata Párt melletti elköteleződésében tételesen elszámolta magát, így ellenzékben volt kénytelen

folytatni a politizálást. A VMSZ a vajdasági regionalizmus mellett próbált fellépni Vajdaság statútumának megcsonkítása után, idővel azonban eljutott arra a pontra, hogy a sikeres érdekképviselet egyedül a hatalomban való részvétellel valósítható meg. A Vajdasági Magyar Demokrata Párt ezzel szemben más politikát fogalmazott meg. Míg a későbbi kormánypárt a kis lépések politikája mellett döntött, addig az utóbbi azt kifogásolta, hogy nem lehet teljesen azonosulni a többségi politika célkitűzéseivel. A VMSZ és a VMDP képviselte különböző elgondolása ahhoz a súlyos helyzethez vezetett, hogy nem a demokratikus érdekartikuláció valósult meg, az “így is lehet” gondolat megvalósításával, hanem a VMSZ, a legtöbb magyar szavazatot tömörítő csoportosulás betagozódása a többségi pártrendszerbe, és a “csak így lehet” üzenet érvényesülése (Losoncz 2006, 49). A VMSZ monolit helyzetét pedig csak tovább segíti és alátámasztani látszik a politikai homály, a kommunikációs ködlepel, amely elfedi ezeket a véleménykülönbségeket, ellentéteket. A legmérvadóbb kérdés talán az, hogy képes-e vagy egyáltalán képes lesz-e valaha is demokratikus érdekképviseletre a kisebbségi elit. Jogosan merülnek fel azok a kérdések, hogy van-e egyáltalán demokráciatapasztalata ennek az elitnek, elég volt-e ez a lassan 30 év? A tapasztalat azt mutatja, hogy nem, ugyanis több olyan hang figyelhető meg, amely a vajdasági demokráciadeficitre hívja fel a figyelmet (Losoncz 2006). A politi-

56 kai elit legitimációs problémákkal küzd: egyrészt hiányzik az a karizma, ami egyáltalán megalapozná a legitimációt, másrészt nem tömörülnek pártba az élpolitikusok, hanem mindegyikük köré kiépül egy párt. Etnikai tömörülésként alapvetően kevésbé tudják beépíteni programjukba, stratégiájukba a politikában jelentkező új irányvonalakat. Maga a stratégia is fejtörést okoz, hiszen nem feltétlen a stratégiára alapozzák sikerüket, hanem a megkérdőjelezhetetlen etnikai lojalitásra, amely újabb törésvonalakat hoz létre a lakosság és a politikum között. Az etnikai pártok különösen a szórványban tudják nehezen érvényesíteni akaratukat. A szórványvidékeken figyelhető meg a legnagyobb átszavazási ráta a többségi pártokra (Losoncz 2018b, 340). A képzelt és elkoptatott viták, a hiányzó konszenzus, az örökös “mérsékelt” és “radikális” bélyegek fenntartása csak előidézi a további polarizáltságot és a konszenzus képtelenséget, amely nem szerencsés a kisebbségi érdekképviseletben. Mi sem jelzi jobban ezt helyzetet, mint a pártalapítási hajlam, amely a “kollektív tehetetlenség” letéteményese (Losoncz 2018b, 365). Ezt a folyamatot pedig csak súlyosbítja a gyönge médiaelit, illetve annak fokozatos leépítése, akárcsak a vajdasági magyar civilszféra VMSZ-függősége vagy kritikai erejének kicsinysége (Losoncz 2006, 42). A médiaértelmiségnek ezekben a történelmi folyamatokban demokratikusan megalapozott szerepe lenne. A vajdasági magyar elitben mindig is kitüntetett helye volt az irodalmi

és jogász értelmiségnek (Tóth 2018, 24). Sokan a titói Jugoszlávia kisebbségi politikájának sikerét az Újvidéki Egyetem Magyar Tanszékéhez köthető értelmiség meghunyászkodásában, cselekvésképtelenségében látják (Losoncz 2018b, 336). Vékás János VMDK-alapító az értelmiség és a politikusok között soha meg nem valósult kiegyezésnek okát elsősorban az új, önszerveződő politikai kör és a régi, megrögzült, megfáradt kulturális hatalmi elit közötti feszültségben látta, mivel az utóbbi nem volt kész és hajlandó a változásra (Losoncz–Tóth 2018, 308–313). A médiaértelmiség kérdéses helyzete visszavezethető arra tényre is, hogy az Újvidéki Egyetemen magyar nyelven sosem működött újságíróképzés (Zakinszky Toma 2018, 103). Az értelmiséggel kötött megállapodás hiánya a kisebbségi elit jelenlegi kényszerhelyzetéhez vezetett. Az értelmiség lefegyverzése és annak elvándorlása a közösségi brain draint erősíti. Eszerint a magasan képzett munkaerő emigrálása erős kihatással van nemcsak a demokráciadeficitre, de a közösségi igénytelenségre is (Losoncz 2018b, 335). Kulturális autonómia és brain drain A 2009-es törvény a változás szelének reményét jelentette, ugyanakkor újabb ellentmondásokat generált. Megosztó volt kidolgozásától kezdve, amellyel a VMSZ két jogászt bízott meg, egészen elfogadásáig. Az ellenzéki magyar pártok nemtetszé-

57 süket fejezték ki: a törvényt legálisnak tekintették, de nem legitimnek. A legnagyobb port a választási névjegyzék kérdése kavarta. A VMDK és a VMDP azt kifogásolta, hogy a 2009-es törvény szerint nem létezik az általános választói névjegyzék részeként megtalálható legális magyar választói névjegyzék (Losoncz 2018, 360). Továbbá a törvény értelmében, a többségi pártok magyar platformjai is bekerülhetnek a kisebbségi érdekképviselet szervébe, amiben a VMDK és a VMDP a többségi érdekek beáramlását látta. A VMSZ a nemzeti tanács választásakor tekintélyes közéleti szereplőket tudott felvonultatni, viszont jelentős különbség volt a választásra feliratkozottak száma és a végleges leadott szavazatok száma között: a nagyjából 130 ezer feliratkozottból csak 70 ezer adta le voksát (Losoncz 2018b, 341). A VMSZ végül magáénak tudhatta a győzelmet, de ez csak tovább erősítette azt a többszörösen megfogalmazott megállapítást, hogy a nemzeti tanácsok erősen a politikai pártok árnyékában működnek. Nem beszélve arról, hogy nem egyszer volt példa a párthűség kinyilvánítására az MNT tagjai által, akár hivatalos dokumentumok oldalain is. A VMSZ hasonló stratégiával állt elő a legutóbbi nemzeti tanácsok választásánál. A törvény kiszélesítette a nemzeti tanácsok jogköreit, sőt magába foglalta, hogy az államnak támogatnia, ösztönöznie kell azokat. Azonban a törvénybe foglaltaktól eltérően még mindig a vonakodó állam, illetve az ösztönzés hiánya figyelhető meg (Losoncz 2018b, 350,

Beretka, 2015, 27). Nemcsak a nemzeti tanácsokban való pártpolitikai vonal megnyilvánulása keltette fel a figyelmet, hanem a Magyar Nemzeti Tanács egyéb intézkedése is. Az MNT sikeresen megszerezte olyan intézmények alapítási és tulajdonjogait, amelyek létfontosságúak a közösség szempontjából. Így került a Magyar Szó napilap vagy a Forum Könyvkiadó Intézet alapítási joga a kulturális autonómiát biztosító szervhez. A Magyar Szó főszerkesztőjének leváltása és az azt övező botrány újra előtérbe helyezte a megbúvó vitákat. Ennyire megosztónak bizonyult a fiatalságot maradásra bíró felsőoktatási ösztöndíj is. Az ösztöndíj értelmében 500 egyetemista kapott támogatást, a pályázat kiértékelése során viszont a VMSZ párttagjai 25 pontos előnyre tettek szert (Losoncz 2018b, 316). A kisebbségi elitek érdekképviselete még mindig függ az anyaországi kapcsolatoktól. A függőség nemcsak a politikai tőkében, hanem a pénzügyi támogatásokban is jól mutatkozik. Nemzetpolitikai kérdéssé vált például a gazdaság fellendítése, támogatása. A vajdasági gazdaságélénkítő akcióterv és a 65 milliárd forint összeget kezelő Prosperitati Alapítvány mögött is a pártérdek látszik megbújni (Gyurkovics 2018, internet). Az MNT a jelen mutatók szerint nem tudna meglenni a Budapest által biztosított források nélkül (Losoncz 2018b, 361). A Budapesttől való függőség pedig akár politikai befolyássá is alakulhat és alakul, hiszen a határon túli magyar kö-

58 zösség megmaradása nemzetpolitikai érdek, és ebben a kérdésben jelenleg a 2010 utáni kormány által képviselt vonal látszik érvényesülni. Nevezetesen: a centralizált egységes nemzetkép (Losoncz 2018b, 358). Ez szemben áll a ’90-es éveket meghatározó pluralizmusa, mikor a váltakozó kormányok más-más kisebbségi eliteket támogattak, ezzel is gátolva az autonómia ügyét (Bárdi 2008). Jogosan merül fel a kérdés, hogy a politikai és kulturális terek egységesülése, a tömeges elvándorlás, a fiatal értelmiségiek cserbenhagyása, és a csökkenő népességszám árnyékában menthető-e még ez a közösség, vagy pedig a kegyes nemzethalál előtti utolsó pillanatban van?

59 Felhasznált irodalom: Bárdi Nándor 2008: A budapesti kormányzatok magyarságpolitikája 1989 után. In Bárdi Nándor – Fedinec Csilla – Szarka László, szerk.: Kisebbségi magyar közössége a 20. században. Budapest, Gondolat - MTA KI, 368–375. Beretka Katinka 2015: Magyar nyelv(rendőrség) a Vajdaságban. Kisebbségkutatás, XXIV. évfolyam, 2015/24., 25–42. Bodó Barna 2015: Szórvány és közpolitika. Kisebbségkutatás, XXIV. évfolyam, 2015/24. 102–128. Dévavári Zoltán 2014: Új partok fel. Kisebbségi útkeresés, szellemi és politikai irányzatok a Délvidéken és a Magyar Párt megalakulása (1918–1923.) Zenta, Vajdasági Magyar Művelődési Központ. Csorba Béla 1995: Ceruza vagy cenzúra. Budapest, Hatodik Síp Alapítvány. Gábrityné Molnár Irén 2000. Szellemi élet: elszigeteltség vagy nyitottság? In Gábrityné Molnár Irén - Mirnics Zsuzsa, szerk.: Vajdasági Marasztaló. Szabadka, Magyarságkutató Tudományos Társaság, 69–91. Hornyák Árpád 2018: A Délvidék a délszláv állam közigazgatásában 1918–1941. In Pro publico bono - Magyar közigazgatás: a Nemzeti Közszolgálati Egyetem közigazgatás- tudományi szakmai folyóirata, 2018, 1. klnsz. 76–93. old. Joó Horti Lívia – Mengyán Pletikoszity Ildikó – Csernik Ilma

– Badis Róbert 2014: Magyar gyerek, szerb iskola, avagy a magyar oktatás vonzereje a Vajdaságban. In Kisebbségkutatás, XXIII. évfolyam, 2014/4., 174–187. Korhecz Tamás 2010: Magyar autonómia Szerbiában : a programcéltól a hatályos törvényig. Pro Minoritate, 2010/1., 6773. old. Losoncz Alpár 2006: Kisebbségi érdekmegvalósítás és legitimációs deficitek. Híd, 2006/11., 37 – 51. old. Losoncz Alpár 2018b: Kritériumok mérlegelése a vajdasági (politikai) elitek teljesítménye kapcsán. In Fedinec Csilla – Szarka László – Vizi Balázs, szerk.: Etnikai pártok Kelet- Közép-Európában 1989-2014. Budapest, MTA TK Kisebbségkutató Intézet – MTA BTK Történettudományi Intézet - Gondolat Kiadó, 2018. Losoncz Márk 2018a: Vajdaságiság és etnikai politizálás – a vajdasági magyarság regionális önazonosságának kérdéséhez. In Losoncz Márk – Rácz Krisztina, szerk.: A vajdasági magyarok politikai eszmetörténete és önszerveződése 1989–1999. Budapest, L’Harmattan, 39–63. old. Losoncz Márk – Tóth Szilárd János 2018: Losoncz Márk és Tóth Szilárd János beszélgetése Vékás Jánossal. In Losoncz Márk – Rácz Krisztina, szerk.: A vajdasági magyarok politikai eszmetörténete és önszerveződése 1989–1999. Budapest, L’Harmattan, 301–329. old.

60 Mirnics Károly 2003: Nemzeti kisebbségből szórványnépesség. In Gábrityné Molnár Irén – Mirnics Zsuzsa, szerk.: Kisebbségi létjelenségek. Vajdasági szórvány- és szociolingvisztikai kutatások. Szabadka, Magyarságkutató Tudományos Társaság, 25–85. Szerbhorváth György 2019: Nem tudták, hogy tudják: a vajdasági magyar szociográfia 1945 és 1989 között. In Losoncz Márk – Rácz Krisztina, szerk.: A jugoszláviai magyar eszme- és politikatörténete 1945–1989. Budapest, L’Harmattan, 79–103. Szügyi Éva 2013: Délvidéki magyarok a többségi tannyelvű oktatásban. In Kisebbségkutatás, XXII.évfolyam, 2013/4., 74–86. Tóth Szilárd János 2018: Vajdasági magyar autonómia – egy patikai eszem tíz esztendeje (1989–1999). In Losoncz Márk – Rácz Krisztina, szerk.: A vajdasági magyarok politikai eszmetörténete és önszerveződése 1989–1999. Budapest, L’Harmattan. 15–39. Tóth Szilárd János 2017: Trauma és nosztalgia északon. In Losoncz Márk, szerk.: Ki vagy te, vajdasági magyar? Írások az identitásról és annak hiányáról. Újvidék; Forum. 203–210. Trombitás Tímea 2013: Többségi nyelvű iskolaválasztás a vajdasági szórványban. Kisebbségkutatás, XXII.évfolyam, 2013/4., 87–97. Zakinszky Toma Viktória 2019: A Magyar Szó az 1945 és 1989 közötti időszakban. In Losoncz Márk – Rácz Krisztina, szerk.: A

jugoszláviai magyar eszme- és politikatörténete 1945–1989. Budapest, L’Harmattan. 61–79. Internetről gyűjtött hivatkozások: Gyurkovics Virág: A Fidesz szövetségeséhez bekötött szervezet kezeli a Vajdaságba irányuló 65 milliárdos magyar állami támogatást. In atlatszo.hu https://atlatszo.hu/2018/02/05/a- fidesz-szovetsegesehez-bekotott-szervezet-kezeli-a-vajdasagba-iranyulo-65-milliardosmagyar-allami-tamogatast/ utolsó letöltés. 2020.04.26.

Német Klaudió

Harc az értékekért: 100 év Kossuthfalván

Minden magyar nemzetiségűnek mást jelent Trianon, egy azonban közös: mindenki tisztában van azzal, hogy mi történt azon az 1920. június 4-i napon. A történészek legtöbb esetben felülről vizsgálják a történelem viharát, pedig, ahogyan egy történelmi eseményt sem, úgy a Trianonban történteket sem szabad csak így vizsgálni. Ezt a súlyos eseményt az átlagember szemszögéből is meg kell figyelni. Különösen fontos azt is vizsgálni, hogy az egyes határon túli területeken ragadt magyarság, hogyan éli meg ezt a száz évet. A felvidéki, kárpátaljai, erdélyi vagy épp a délvidéki magyarságot más hatások érik, más korlátozások vonatkoznak életükre, más-más kihívásokkal kell megküzdeniük. A tanulmányomban egy délvidéki falu, Ómoravica/Bácskossuthfalva/Stara Moravica százéves értékmegőrzését szeretném bemutatni, egy kis kitekintéssel, hogy hogyan is érdemes viszonyulni ehhez a nehéz kérdéshez. Az 1918 utáni időszak több szempontból is nehéz korszak volt a falu számára. Egyrészt szembe kellett nézni azzal, hogy annak ellenére kerültek idegen uralom alá, hogy a falubeli

hősi halottak száma túllépi a háromszázat (Nagy – Papp – Besnyi 2018, 211). Másrészt a bevonuló szerb csapatok belelőttek és ledöntötték a Kossuth-szobrot, magyar identitásuk jelképét, melyet a falubeliek önerőből állíttattak, a világon hetedikként (Papp 2017, 10). Harmadrészt amellett, hogy morálisan és identitásukat tekintve is megtépáztak a falubelieket, fizikailag is nyomást helyeztek rájuk. Jól példázza ezt ifjabb Kovács Gyula esete, aki – apjához hasonlóan – nagyon aktív szerepet töltött be a közéletben. Amellett, hogy tanított, a helyi iparostanonciskola igazgatójává nevezték ki. Az új hatalom megkövetelte az összes állami alkalmazottól, így az államosított iskolák tanítóitól is, hogy esküt tegyenek, előbb az ideiglenesen létrejött Népi Igazgatóságra, majd magára a királyra. Ennek megfelelően döntés előtt állt a délvidéki magyar értelmiség: vagy megtanulnak szerbül és tűrik az esetleges atrocitásokat, valamint felesküdnek az új országra, vagy a még meglévő magyar állampolgárságukkal szélnek erednek, „lesz, ami lesz” alapon. Huszonkét évi szolgálat után a szerb megszálló csapatok előbb munkahelyétől fosztották meg, majd el is üldözték őt családjával együtt, a kecskeméti református Tisza-kollégium tanítónőképző intézetének 10. értesítője szerint csak azért, mert magyar volt. Kovács Gyula szerencsés volt, ugyanis ő munkát kapott a kecskeméti református tanítóképző iskolában, nem kellett vagonokban aludnia, mint a legtöbb ha-

63 táron túlról érkezőnek, akiknek szintén muszáj volt elhagyni lakhelyüket (Öllős, 1927, 3–4). Csak az újonnan alakult Szerb– Horvát–Szlovén Királyság területéről 44 903 magyar hagyta el szülőföldjét és költözött Magyarországra, közülük 8 511 fő köztisztviselő volt (Gulyás 2005). Az identitást jelképező szobor még pár hétig ott porosodott, amíg a katonaság a faluban volt, mert addig senki sem mert hozzányúlni. A helybeli vezetőség ezt követően Szűcs András kovácsmesterre bízta a szobor helyrehozását (Papp 2017, 19). Ezután egy darabig a szobor a mesternél volt, majd a községháza szénapadlásán rejtették el. A talapzatát eltűntették, hiszen nem olyan idők jöttek a diktatórikussá vált Jugoszláviában, hogy emlékezzenek rá a falubeleik. A diktatúra végét jelentette, amikor 1941. április 12-én a magyar királyi honvéd csapatok bevonultak a faluba, érdekes módon a szobor ekkor sem került ki köztérre, a községháza egyes számú irodájában volt kiállítva (Papp 2017, 21). Ekkor végre elkezdődhetett az emlékezés a hősi halottakra is, Matzon Frigyes megtervezte és a falubeli mesterek megépítették a monumentális nagyságú Hősi emlékművet (Besnyi 2018, 155–167). 1942-ben, a felszabadulás évfordulóján kellett volna átadni, de soha nem került átadásra (Besnyi 2018, 158–159). Sajnos a magyar közigazgatásnak voltak hibái és ez újvidéki hidegnapok eseménnyel csúcsosodtak ki, amikor is 3 300

szerbet és zsidót lőttek le magyar katonák, pár felelőtlen tiszt utasítására 1942 januárjában (Cseres 2005). A partizánok nem felejtettek, és megtorlás név alatt minden magyarlakta településre kiterjesztették a tömeges likvidálásokat. Az, hogy az újvidéki területen kívül mennyire lehetett ezt megtorlásnak nevezni, szintén fontos kérdés, mindenesetre a mai napig nem tudni pontosan hány magyart végeztek ki 1944 őszén. A Magyar–Szerb Akadémiai Vegyesbizottság számításai szerink körülbelül 13 000 embert lehet bebizonyítani, de ez a szám a valós adat mellett valószínűleg eltörpül. Bácskossuthfalván amellett, hogy a Kossuth-szobor ismét a padláson landolt, a vérengzések szele is elérte a falut. 1944. október 18-án a község a szovjetek kezére került (Brindza 1986, 133). Novemberre a szovjet csapatok továbbálltak és helyüket a partizánok vették át. November első felében – legvalószínűbb, hogy a topolyai eseményekkel szinte párhuzamosan – kidobolták, hogy minden férfinak meg kell jelennie a piactéren, mert, aki nem jelenik meg, az komoly következményekkel számolhat. A piactér megtelt emberekkel az adott időpontra, ahol a partizán fegyveresek felolvasták, kiknek kell félreállniuk. Ezeket az embereket később a mai Juhász bálterem (egykori Juhász kocsma) épületébe zárták. Feltételezhetően 200-300 személy szorongott a helyiségben (Német 2017, 50). Egyes források szerint nem csak bácskossuthfalvaiak voltak bezárva ide, hanem voltak bácsfeketehegyi, illetve kishegyesi lakosok is.

64 Az ajtó előtt két pacséri szerb fiatal állt – puskával. Akik elégedetlenkedtek, azokat többnyire fizikailag bántalmazták, sok esetben igen súlyos sérüléseket okozva. A fogva tartók pszichikai terrort is alkalmaztak, ugyanis az embereket többször falhoz állították, és az őrök rájuk fogták fegyvereiket, de senkit nem öltek meg. Ez pusztán csak egy eszköz volt a fogvatartottak megfélemlítésére (Német 2017, 40). Kiss Antal, megboldogult református esperes, így emlékezett erre: „A Juhász kocsmába voltak bezárva a nyilasok, az imrédisták, a turáni vadászok, egyszerű, főleg szegény emberek, akik kenyeret remélve és nem meggyőződésből léptek be ezekbe a pártokba. Sorsuk bizonytalan volt mindaddig, amíg Józsi bácsi be nem avatkozott.” (Stanyó 1991, 11.) Zsáki József tettéről a pontos leírását fellelni képtelenség, ezért nem tudjuk pontosan rekonstruálni sem. Az egyik legvalószínűbb felvetés szerint Zsáki József, az első Népfelszabadító Bizottság elnöke, Modrčin Ivan (ejtsd: Modrcsin Iván), a falu patikusa, valamint Gallos Károly, a Népőrség vezetője, bevárta a partizán vezetőket a községháza udvarán. Tárgyalni hívta őket. A tárgyalóterem előtt Zsáki személyes testőre állt, aki áttapogatta a partizánokat és elvette tőlük fegyvereiket. A

tárgyalóterembe lépve az őr kívülről bezárta az ajtót. Amikor asztalhoz ültek, Zsáki felállt, fegyverét maga elé tette, és azt mondta: „Ha Moravicán bárkit meg akartok ölni, akkor velem kezdjétek.” Merészebb állítások szerint azonban a következő volt hallható: „Ha Moravicán bárkit meg akartok ölni, akkor én foglak titeket megölni.” (Német 2017, 40–41.) A tárgyalás sikeres volt és ez nagyban köszönhető Zsáki József kommunista múltjának, aki annak ellenére maradt emberséges, hogy nézetei miatt a magyar közigazgatás alatt börtönben verték meg, emberségessége azonban felülírta sérelmeit és politikai nézeteit. Valószínűleg a községben két összegyűjtés is volt. A rendszer megszilárdulása alatt az volt a jellemző, hogy a magyar közigazgatás alatt felállított emlékműveket lerombolták. Emiatt a falu új vezetősége nem igazán tudta, hogy mit is kezdjen a Hősi emlékművel. Leromboltatni nem szerették volna, de túl nagy volt. 1946-ban a helyi elöljáróság Bálin Lajos helybeli kőművest kérte fel arra, hogy vésse le a domborműveket és helyére rakjon műkő táblát. A mester elvégezte a munkát – vagyis mindenki azt hitte (Besnyi 2016, 161). A számlán a következő állt: „domborművű figurák részbeni levésése és ezen felületek betonirozása a kellő vastagságban (cirka 7-10 cm), egyenesre eldolgozva és ugyanezen helyekre, illetve

65 felületre 2 drb 80x130cm méretű műkő tábla feldolgozása 2 cm vastagságba”. Azt, hogy terveztek e valamit az újonnan kialakított műkőtáblákra, nem tudjuk. Annyi bizonyos, hogy amennyire lehetett, eltüntették a külvilág elől. Körbe fákat, bokrokat ültettek, az emlékmű mellé borostyánt ültettek, amely felfutott rajta. A fűzfa, amit mögé ültettek, több ponton megrongálta az idő folyamán az emlékművet. A másik problémás kérdés a Kossuth-szobor. Az 1950-es években az akkori községi elnök Mészáros Lajos elrendelte, hogy a szobrot le kell hozni a padlásról, máig nem tudni pontosan, mi is lehetett vele a terve, de akkor már hűlt helyét találták (Papp 2017, 22). Később Bíró Sándor, helyi borbélymester elmesélése szerint, félt, hogy a Kossuth-szobornak baja esik a padláson, ezért ő azt egy este gondosan leemelte a szénapadlásról és elindult vele haza. A szobor nem volt pihesúlyú, az 50 kilós szobor kifárasztotta, és ezért bement a Juhász János féle kocsmába, hogy kérjen egy tragacsot és bedobjon pár „szíverősítőt”, de mire a kocsmából kijött addigra hűlt helyét találta. A borbélymester úgy is halt meg, hogy nem tudta mi is lett a szoborral. Az 1970-es években Matuska Márton jeles újságíró, a Magyar Szó hasábjain foglalkozott a Vajdaságban felállított Kossuth-szobrokkal és köztük a borbélymester történetével is. Arra kérte az olvasóit, hogyha ismerik a Kossuth-szobor hollétét, ak-

kor azt jelezzék (Matuska 1972, 8). Emiatt is komolyra fordult a szobor kutatásának ügye. Csubela Ferenc által vezetett kutatás során rengeteg helybelit kikérdeztek ennek ügyében, valamint a borbélymester házát is átfésülték. Matuska Márton és Németh István is itt tartózkodott egy rövid időintervallumig, majd megkérték Tóth Dánielt, aki akkor a legtöbbet tudta a szoborról, hogy járjon utána és ha talál valamit jelezze a Magyar Szó szerkesztőségének, de a szobor nyomára nem sikerült bukkanni, igy egy rövid időre feledésbe is merült. 1984. május utolsó szombatján robbant a hír: megvan a Kossuth-szobor. Az özvegy Harcsa Júliánál találták meg a padláson. Ekkor derült ki, hogy idősebb Harcsa Sándor kereskedő és tűzoltótiszt hazafele menet felbotlott Kossuthban. Nem tudva mit keres az ott, hazavitte és elrejtette és elfelejtették, hogy ott van. 1985-ben restaurálásra küldték (Papp 2017, 28). Időközben kitört a Délszláv háború és egészen más problémákkal kellett szembenézniük a falubelieknek. 1992. április 6-án járunk. Ös�szesen 100 moravicainak, pacsérinak és krivajainak szólt a katonai behívó hétfőre virradóra a moravicai paprikamalom mellé. A behívottak 98%-a megjelent a levélben meghatározott helyen és időben, de a szállítójárművek több órát késtek. Az idő múlásával az emberek egyre elégedetlenebbek lettek. Reggel nyolc óra körül a több óra várakozás után „rácsaptak az asztalra és azt

66 mondták, hogy nem megyünk el a háborúba”. Miért nem akartak elmenni? Azért, mert haza árulók voltak? NEM! Tudni kell, hogy ezek az emberek mind a területvédelmi egység részét képezték, tehát nekik nem másik fronton kellett harcolniuk, hanem védeni a saját szülőfalujukat. Felhívták az akkori VMDK (Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége) parlamenti képviselőjét, Csubela Ferencet: „– Feri bácsi, mi nem akarunk elmenni! – Kik vagytok ti, és hova nem akartok elmenni? – Tartalékosok vagyunk, a frontra nem akarunk menni, jöjjön ki a paprikamalomhoz.” (Csubela 1997, 100.) Az egybegyűltekhez 9 óra tájban szólt Csubela Ferenc népképviselő: Nem a külső ellenségtől kell ez esetben megvédeni hazánkat, tehát nem veszélyeztet bennünket külföldi ellenség. Alkotmányellenes ez a mozgósítás. Hazánk is aláírta 1990-ben a párizsi konvenciót, amely kimondja, hogy háborúval semmilyen vitás kérdést nem lehet megoldani, mivel mi aláírói vagyunk ennek a dokumentumnak, így a VMDK is meg én is elítélem a háborút. Egyébként lelkiismeret dolga is, hogy valaki fegyvert vesz-e a kezébe, és rálő-e embertársára, esetleg őt lövik le.

Többek között alkotmányellenesnek és elfogadhatatlannak is nevezte a kialakult helyzetet. Az esetet a községi vezetők Topolyán még aznap megtárgyalták, és ezt követően képviselőket küldtek annak érdekében, hogy meggyőzzék az embereket, hogy igenis el kell menni a háborúba. Azonban a képviselők sem tudtak egyezségre jutni a malomnál lévőkkel, ezért arra kérték őket, hogy egyik oldalra álljanak azok, akik el akarnak menni a háborúba, a másik oldalra pedig azok, akik nem. Az egyik oldalra 14-en álltak, míg a másik oldalra körülbelül 80 határozott ember állt, akik nem akartak részt venni a háborúban. A maréknyi ember részére hamar találtak mikrobuszt, és őket a szabadkai kaszárnyába szállították el. A többiek ott maradtak a paprikamalomban (Csubela 1997, 101). Másnap, április 7-én, kedden, még a hajnali órákban megérkezett a katonai rendőrség, és megkezdték a meggyőzés következő felvonását. Parancsnokuk egy adai, magyar ajkú férfi volt. A katonai rendőrség körbevette a paprikamalmot és senkit nem engedtek be. Még Csubela Ferencet sem, aki ezen nagyon felháborodott, és tiltakozását a Magyar Szó közölte. A katonai rendőrség tagjai sem tudták meggyőzni az ott maradt 80 embert, így őket a Szabadkáról érkezett magasabb rangú tisztek váltották le. Az egyik helyi lakos elnevezte a szabadkaiakat „zöldbab ingeseknek”. Ők már komolyabb eszközökhöz folyamodtak.

67 Míg az ebédlőben a szabadkai parancsnok és katonái tárgyaltak a parancsmegtagadók négy tisztjével, addig a tisztek többsége a behívottakat igyekezett meggyőzni. A szabadkai tisztek cselhez folyamodtak, azt mondták a négy tisztnek, hogy amíg bent tárgyaltak, addig sikerült meggyőzniük mindenkit, hogy menjenek a szabadkai kaszárnyába. Az embereknek viszont azt mondták, hogy a paprikamalomban már megegyeztek a négy tiszttel arról, hogy elmennek Szabadkára, de a parancsmegtagadók és a tisztek is végig kitartóak voltak. Többen még a tárgyalás alatt megszöktek, és nem várták meg a későbbi fejleményeket (Német 2017, 53). A délutáni órákban rengeteg ember ment ki a paprikamalomhoz, és tiltakozásukat fejezték ki. A sikertelen próbálkozás után a szabadkai kaszárnya parancsnoka felsorakoztatta a parancsmegtagadókat, és Csubela Ferenc naplója szerint a következőket mondta: „Katonák! Igaz, hogy elsőre nem tettetek eleget a mozgósításnak, de nem ültetek fel a politikai manipulációnak, és biztos vagyok abban, hogy ezután teljesítitek a kötelezettségeiteket. Most pedig oszolj, menjetek haza!” A Magyar Szó napilapban viszont a következő áll (Németh 1992, 9): „Igaz, hogy nem jelentetek meg a pontos időre a gyülekezőhelyen, és felültetek különféle politikai provoká-

cióknak. Reméljük, legközelebb ez nem így történik. A feladatot teljesítettétek, a gyakorlatnak vége, mehettek haza.” Ezt követően a tisztek visszatértek Szabadkára, de Csubela Ferenc a parancsmegtagadóknak azt tanácsolta, hogy ne menjenek haza, aludjanak még egy éjszakát a paprikamalomban. Este fél nyolckor a VMDK ismét gyűlést hívott össze, ahol az elért eredményeket értékelték, és szerdára a háborúellenes tiltakozó nagygyűlés megszervezését szavazták meg (Csubela 1997, 108). A faluban szerda a piacnap, ezért Csubela Ferenc egyszerűen tudta kihirdetni a délután 14 órakor kezdődő háborúellenes tiltakozó gyűlést. Ennek helyszíne a paprikamalom mellett volt: hatalmas sikere lett, több százan mentek el meghallgatni a felszólalókat. A felszólalók között többek közt ott volt Németh István, Nenad Čanak, Dudás Károly, Đorđe Šećerov (ejtsd: Gyorgye Setyerov), Ágoston András, Ágyas Sándor. Utolsóként Csubela Ferenc szólalt fel. Az esemény végén a parancsmegtagadók is hazamehettek (Német 2017, 57). Az eseményeket követően kijelenthetjük, hogy nem ez a község volt a szerb sajtó kedvence. 1991, 1992 és 1993 után nem a színházban, hanem Kossuth halálának centenáriumán, már köztérre helyezték 76 év után a szobrot (Papp 2017, 41). Egyből arról cikkeztek, hogy a délvidéki magyarság Magyarország felé néz és el akar szakadni, hiszen maga a szobor is arra néz. Maga a feltételezés is nonszensz, hiszen a

68 szobor előbb néz Szarajevó felé, mint Budapest felé. Majd csak a Bulldózer forradalomként ismeretes tüntetések buktatták meg a háború felelőseit és ekkor a helyi fiatalság leszedi a habarcsot a levakolt Hősi emlékműről. A habarcs könnyen levált és kisebb sérülésekkel, de bebizonyosodott: a domborművek levésése nem történt meg, a mai napig nem tudjuk milyen technikát alkalmazott a kőműves, de megőrizte az utókor számára (Besnyi 2018, 161). A tisztitóakcióban résztvevők hagytak egy kis habarcsot az egyik domborművön, jelezve, hogy ezt egyszer eltakarták. A 2018-as restaurálás után ezt a részt érintetlenül hagyták. A teljesség igénye nélkül pár történeten keresztül lehet szemlélni azt, hogy miért is nevezhető értékmegőrzésnek az 1920 óta eltelt időszak. Megpróbáltatások sorozata elé állította a történelem a külhoni, délvidéki, bácskossuthfalvai magyarságot. Azt nem lehet megmondani, hogy ki, hogyan kezelje ezeket a roppant nehéz kérdéseket, de véleményem szerint a történetekben megmutatkozó mentalitás a követendő példa lehet. Nem elfogadni, de alkalmazkodni a kialakult helyzethez, megmaradni magyarnak, elsősorban úgy, hogy megőrizzük hagyományainkat, értékeinket.

Felhasznált irodalom Besnyi Károly 2018: A bácskossuthfalvai Hősi emlékmű, In. Besnyi Károly (szerk.): Közös múltunk és sorsunk – A nagy háború emléke Bácskossuhtfalván 100 év távlatából, Bácskossuthfalva – Zenta, Monográfia Helytörténeti Egyesület és a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet. Brindza Károly 1986: Békétlen Rónaság, Stara Moravica, Moravicai Monográfia Bizottság Cseres Tibor 2005: Hideg napok, Budapest, Magvető Csubela Ferenc 1997: Naplóm, Tóthfalu, Logos Grafikai Műhely Gulyás László 2009: A Vajdaság sorsa az első Jugoszláv Állam keretei között 1918-1941, Rubicon 2009/5. Matuska Márton 2011: Nyomozás a Kossuth szobra ügyében. Magyar Szó, XXIX. évfolyam, 229. (9061.) sz., 8. Nagy Tibor – Papp László – Besnyi Károly 2018: Adattár, In. Besnyi Károly (szerk.): Közös múltunk és sorsunk – A nagy háború emléke Bácskossuhtfalván 100 év távlatából, Bácskossuthfalva – Zenta, Monográfia Helytörténeti Egyesület és a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet Német Klaudió 2017: Makacs moroviciak – Különös történetek egy bácskai falu múltjából, Topolya, Vajdasági Magyar Helytörténeti Egyesület

69 Németh Zoltán: Tartsatok ki, fiúk! Magyar Szó XLIX évfolyam, 101. (16117.) sz., 9. Öllős Sarolta (szerk.) 1928: A Kecskeméti Református Tisza-Kollégium Tanítónőképző-Intézetének X. Értesitője az 1927–28. iskolai évről. Kecskeméti Ref. Egyház. Kecskemét. Papp László 2017: A hetedik. A bácskossuthfalvi Kossuth-szobor rejtélyes története, Bácskossuthfalva, Monográfia Helytörténeti Egyesület Stanyó Tóth Gizella: Próféta volt… Magyar Szó, XLVIII. évfolyam, 15668. sz., 11.

Gömöri Eszter

Történetek a szülőföldről

- Izvini, ne znamo jako srpski... - Ako ne znaš srpski, idiš dole! – mondta a buszsofőr, én pedig csak álltam ott tehetetlenül, mert egyszerűen fogalmam sem volt, hogy mondják szerbül azt, hogy „pénztárca”. A félig elhangzott mondat, amivel kezdtem, azt jelenti, hogy „elnézést, nem nagyon tudok szerbül...” a sofőr válasza pedig, amit kristálytisztán értettem még, annyit tesz: „Ha nem tudsz szerbül, eredj le”. 17 éves voltam. Igen, persze, kellett volna tudnom szerbül, ezt nem is vitatom, de nem beszéltem túl jól az államnyelvet. Azóta sem beszélem. A 3 órás busszal utaztam Zentára, és fenn maradt a buszon a pénztárcám. Amikor észre vettem, gyorsan felhívtam a buszállomást, azok felhívták a következő buszállomást, és így meglett a pénztárca, a busz pedig 7 órakor ment az ellenkező irányba, szóval tökéletes egyszerűséggel haza is tudtam menni azzal a busszal, amin fent hagytam a tárcám. Vagyis így képzeltem, és tény, hogy az ember szorong a nyelvi akadályoktól, főleg, ha nem beszél túl jól, de ilyenkor legalább

arra is emlékeztet az élet, a közösség, de leginkább a belgrádi szerb ajkú buszsofőr, hogy van is min szorongni. Valamiért mégsem estem kétségbe, segítséget kértem gyorsan, még mielőtt elillan a busz, amire nem tudok felszálni, mert a buszon van a pénztárcám... Szóval segítséget kértem egy utastól, aztán végül pedig a szintén szerb ajkú kondukter (kalauz) segített. Felszállhattam, megkaptam a tárcámat is, majd a jegyért fizetett pénzt a kondukter elegánsan zsebre rakta. Ha őszinte vagyok, az én szülőföldem egy kicsit zavarosabb téma, mint általában, mivel Kanadában születtem, vajdasági magyarként. Emellett egy erdélyi nénitől tanultam meg beszélni., meg rengeteg, de rengeteg népdalt énekelni, szóval 2 és 3 éves korom közt még egy ízes, székely tájszólással is büszkélkedhettem, ami persze, gyorsan eltűnt az asszimiláció sűrűjében. Két éves voltam, amikor hazaköltöztünk Vajdaságba. Amikor ezt elmesélem, az első, felém irányuló kérdés és/vagy kijelentés minden egyes alkalommal, hogy én akkor biztos nagyon jól beszélek angolul. Nos, nem, gyerekként nem tudtam, ma már persze beszélek, de nem a születési helyemhez köthetően. Szóval ez a nyelvi dolog, úgy érzem, nem az én asztalom. Ellenben a hovatartozásban való megosztottság az megy! Az olimpián egyaránt tudtam szurkolni a szerb, a kanadai és a magyar csapatoknak, és, hogy ha egymással kerültek szemben, az volt a legérdekesebb. Ha magyar csapat szerb csapattal

71 mérkőzött meg, akkor a szerb csapatnak szurkoltam. Ha magyar csapat kanadaival, akkor a kanadainak. Ha kanadai a szerb csapattal, akkor a kanadainak. Technikailag annak az országnak, ahol nem is emlékszem, hogy éltem, csak rengeteg történetet hallottam róla. Pedig ez áll a legtávolabb tőlem. A szülőföld, jelen kérdéskörben, mindenképpen Szerbia, és a Szerbiával kapcsolatos érzéseim leginkább az „ambivalens” kifejezés írja le legpontosabban. Mert egyszerre tudom szeretni és utálni, egyszer haragszom rá és érzem a legelevenebb dolognak, ami körbevesz és otthonossággal tölt el. Hiába élek 10 éve Magyarországon, és hiába szurkolok Kanadának az olimpián, hiába a magyar az anyanyelvem, beszélek angolul, és hiába tömörül a szerb tudásom buszjegy meg étel kérésére, a szülőföld jelentése számomra a Vajdaságban magyarnak lenni – azt hiszem. Azzal együtt, hogy még mindig távol vagyunk attól, mit is foglal ez az egész magába. Itt érkezek meg a romantikus képekhez. A falumhoz, ahol felnőttem és a legszebb Tisza-parthoz, ami mellett fekszik. Az utcákhoz, ahol olyan magabiztos léptekkel tud az ember haladni, mert minden ismerős. Ahogy képzeletben végigjárom ezeket az utcákat, valahogy megértem, hogy a történetektől lesz mindez annyira fontos. Vegyük például az óvodát. Két évesen a nagymamámmal jöttem haza Kanadából, és a nagyszüleimmel éltem, amíg a szüleim az öcsémmel együtt szintén haza nem tértek. A nagy-

mamám amikor csak tudott, kiutazott Kanadába, hogy velünk lehessen. Nem beszélt angolul, mindig magyarul beszéltünk és ez volt számára az egyik legszórakoztatóbb dolog a kintlétben, és nagymamához méltatlanul, teljesen felelőtlen szórakozásokat talált ebben. Például, ha meglátott egy nagyon kövér hölgyet az utcán, odasúgta nekem, hogy „Nézd Esztikém! Ott egy dagi néni!”, és kinevettük. A probléma ott kezdődött, amikor hazaköltöztem vele. Egyik nap az óvodánál néztük a hazaigyekvő gyerekeket, hiszen háromévesen az óvoda egy hatalmas elérendő álom és cél volt. Gondolom nem lesz nagy csattanó a történet vége, a várakozó anyukák közt egy testesebb hölgyre jól rámutattam a kis ujjammal, és fennhangon, kitörő lelkesedéssel közöltem, hogy „Nézd Nagyi, ott egy dagi néni!”. Szerencsére a hölgynek volt humorérzéke és nem sértődött meg, nagymamám ellenben majdnem elsüllyedt szégyenében. Arról fogalmam sincs, hogy azt szégyellte, amit mondtam, vagy azt, hogy ezt tanította. Milyen szépen prezentálja a kultúrális és nyelvi különbségekben rejlő mozzanatokat ez a kis történet! A gyermeki identitás fejlődésében szerintem szépen leképeződik a nyelvekkel, népekkel kapcsolatos gondolkodásmód és a környezet. Emlékszem, óvodában teljes káosz volt a fejemben, hogy most akkor a szerb és a magyar az két egyenrangú nyelv, és egyben a legfontosabbak is, az angol meg a második számú nyelv. Nem csak a nyelvek rangsorolásában voltam összeza-

72 varva. Még ennél is korábban, Kanadában okozott teljes képzavart a karácsony. Anyuék szerint a Jézuska hozta az ajándékot, a tévéből meg mindenhonnan ment a télapózás. Sőt, még egy levelet is kaptam 2 évesen a Télapótól, hogy ,,jajj, mekkora kalamajka volt ám!’’ Pont az én játékom tört el, mielőtt indult volna a szánnal bejárni a világot, de természetesen a szorgos manók segítségével gyorsan megjavították, és minden mehetett a megszokott, feltételezhetően rohamtempós ütemében tovább. Minden rajzfilmben, minden, az ünnephez közeli tartalomban Télapó szerepelt, aki amúgy majdnem olyan mint a Mikulás, csak mégsem. Abban különbözött a Mikulástól, hogy a Mikulás ugye előbb jött, a cipőbe rakta a dolgokat és csokit meg ilyesmit hozott, esetlegesen virgáccsal érkezett, ajándék nélkül. Valamint nagyon fontos volt, hogy a Mikulás ruhája földig ért, és csúcsos süvege volt, a Télapónak meg nem. Ezt tisztáztam, na de a Jézuska? Az információk csak jöttek és senki sem rendszerezte őket, szóval arra a kompromisszumra jutottam, hogy a Jézuska hozza a fát, a Télapó pedig az ajándékot. Minden bizonnyal, hát ezért is írta a levelet. Összedolgoznak. Szóval elmondhatjuk, hogy a különböző kultúrák integrációját és összeszervezését már igen korán elsajátítottam, méghozzá, körülményeimhez és kognitív kapacitásom korlátainak ellenében is, véleményem szerint módfelett sikeresen. Gyermekként ez milyen egyszerű. Szépen egymásba kapcsolni

a különböző kultúrák elemeit. A felnőtteknek mindig igaza van és ha mindegyik mást mond, azt is át lehet hidalni. Így lehet végül mindnekinek igaza. Milyen egyszerű ez gyerekként. Milyen egyszerűen tűnik el, ahogy felnő az ember. A szerb meg a magyar nyelv nem a két fő nyelv a világon. Ezt azért gyorsan sikerült tisztáznom. Viszont gyerekként azért kellett tudni szerbül, mert így beszélt a boltos néni, meg az uzsonnánál is mindig elmondtuk szerbül is és magyarul is az óvónénivel, hogy „Jó étvágyat, köszönjük szépen az uzsonnát!”. Azt hiszem ezt mondtuk. Nem tudom pontosan, mert csak a szerb változatra emlékszem, és, őszintén szólva, az előbb ezt fordítottam le magamnak. Még a végén kiderül, hogy többet tudok szerbül mint hiszem. Azért is kellett tudni hogy tudjak játszani a szomszéd gyerekekkel. Még nem azért, hogy a buszsofór visszaadja a pénztárcám. Azét is, mert ez az állam nyelve. Az identitás fejlődésével erősödött a nemzeti identitás is. Emlékszem, 12 évesen írtam az első verseim, és ezek között szerepelt az a dalszöveg, amihez még, bár csak fejben, de dallamot is komponáltam. Mai napig emlékszem rá, és a szövegére is. „Nem vágyunk Magyarországra, csak e szerető hazára, Magyarország, figyeld a dalt, itt is találsz magyart”. Azután írtam, hogy a magyar kormány elutasította a határontúli magyarok állampolgársági igényét. Nagyon sok határontúlinak volt ez fontos pont az identitásában, legalábbis úgy gondolom, ennek az egész ál-

73 lapolgársági kérdésnek az eltelt idő ellenére is túlságosan nagy hatalma van felettünk. Egy olyan környezetben, ahol küzdeni kell a saját kultúránkért, a nyelvünkért, a hőseinkért, a történelmünkért és a vallásunkért, ott nagyon nagy értékké emelkedik a nemzeti öntudat, hiszen sokkal nagyobb ára van. Ez néha nagyon szép, néha pedig még akár veszélyes is lehet. Viszont ennek a történetnek az a lényege, hogy nekem itt szilárdult meg először bármilyen szinten az a tudatosság, hogy vajdasági magyar vagyok. Sokszor azonosítják a határontúli létet egyfajta hazátlansággal. Én úgy gondolom, inkább túl sok is a haza. Túl szétszórt, mindegyik egy kicsit másért a Haza és mindegyikben van egyfajta távolság. Ez pedig csak fokozódik akkor, ha egy határontúli az anyaországban él. Hiszen egyértelműen tudom azonosítani azt, aki más nyelven beszél, de a nyelvi korlátok béklyója nélkül sokkal nehezebb átélni azt, hogy nincs kapcsolat. Mert erről szerintem rengeteg történetet lehet hallani, látni, olvasni, átélni. Ezeknek a történeteknek egy fontos konklúziója van. Hiába a papírok szerinti szülőföld, hiába a nyelv, a közös kultúra, hiába a közös történelem. Nem vagyok magyar. Nem vagyok kanadai, nem vagyok szerb. Egyik állampolgárságom se vagyok. Én határontúli magyar vagyok. Elcsatolt, kint élő, én vajdasági magyar vagyok. Ez az identitásunk. Kultúrális kompromisszumokkal, szorongással tarkított, kirekesztéssel fűszerezett, és mégis, nyelvi korlátokon átívelően mélyebb kapcsolatokkal rendelkező,

Balkánba, szlávba oltott létezés ez, ahol ugyanúgy megdobban a emberi szív egy jugoszláv zenére, mint egy magyar népdalra, mégis képes Kanadának szurkolni, ha olimpiát néz.

Kárpátalja

Barta Leila

A kettős állampolgárság mint a határon túli régiók fennmaradásának eszköze, különös tekintettel a kárpátaljai magyarságra

Bevezetés A kettős állampolgárság intézményének szabályozása körül felmerülő viták, és az azzal kapcsolatos szkepticizmus, mint határon túli magyart és leendő jogászt arra késztettek, hogy mélyebb vizsgálatnak vessem alá a témát Ukrajna vonatkozásában. A nemzetközi szakirodalom egy része a kettős állampolgárságot egy olyan vitás megoldásnak tekinti, amely az etnikai származást az állampolgársággal azonosítja, és az általa nyújtott jogosítványok destabilizálják az adott államot (Szarka, 2004, 1). Ezzel szemben a másik nézőpont azt vallja, hogy a kettős állampolgárság egy hatékony, de átmeneti eszköz a jogegyenlőtlenségek kezelésre, és megfelelő konstrukció a többletjogosultságok nyújtására a kisebbségek számára (Szarka, 2004, 1). A bizonyítani kívánt felvetés, hogy a kettős állampolgárság elő-

segíti a határon túli régiók fennmaradását – különös tekintettel a kárpátaljai magyarságra – annak szimbolikus és gyakorlati előnyeivel párosulva, miközben a magyar nemzetpolitika stratégiai céljául kitűzött nemzetépítési törekvések eszközéül is szolgál. Mindennek feltétele a megfelelő, garanciákat nyújtó szabályozási rendszer kialakítása mind az anyaország, mind pedig a szomszédország részéről. Azt kívánom vizsgálni, hogy milyen gyakorlati előnyöket rejt magában az intézmény, és az általa nyújtott többletjogosultságok hogyan járulnak hozzá a nemzeti kisebbségek megmaradásához. A dolgozat alapdilemmája ezen gyakorlati előnyök megvalósulásban rejlik, ugyanis az intézmény a régióban való szabályozatlansága miatt, másrészt nem koherens szabályozása folytán negatívumok érik a magyarságot. Ennek következtében a kettős állampolgárság nem tud kedvező hatást kiváltani, és ellentétes eredményekhez vezethet. Végezetül arra szeretnék rávilágítani, hogy ennek a problémának a kiküszöbölésére milyen alternatív eszközök állnak rendelkezésre. A kettős állampolgárság elméleti kérdései A kettős állampolgárság fogalmi meghatározásában kiindulópontom az Európai állampolgársági egyezmény,1 melynek értel-

Lásd az Európa Tanács keretében, 1997. november 6-án kelt, az állampolgárságról szóló Európai Egyezményt.

76 mében az állampolgárság valamely személy és egy állam közötti jogi kötelék, amely nem utal a személy etnikai származására (Kovács – Körtvélyesi –Nagy, 2015, 43). A jogi interpretáción túl az állampolgársági jogviszony megállapításához az is szükséges, hogy tényleges és valóságos kapcsolat álljon fenn a polgár és az állam között. A Nottebohm-ügy2 alapján elterjedt vélemény volt, hogy ez a valóságos kapcsolat csak az állam területén való életvitelszerű tartózkodást jelenti, mindazonáltal ez nem meríti ki a valóságos kapcsolat fogalmi kategóriáját.3 Ez a ténylegesség megnyilvánulhat az összetartozás társadalmi tényében, az érdeklődés és az érzelmek megfelelő kapcsolatában (Ganczer, 2013, 42). Nemcsak az a polgár áll valóságos kapcsolatban az államával, aki életvitelszerűen az országban él, hanem az is, akinek van egy olyan szellemi, nyelvi, kulturális, identitásbeli kapcsolata az országgal, amely ezt a tényleges kapcsolatot valóságossá teszi, és ezt tartalommal tölti meg (Cserny, 2014, 28). Ennek a valóságos és tényleges kapcsolatnak a fizikai és jogi megjelenési formája a kettős állampolgárság, mely a fentebb megnevezett jogi és „érzelmi” viszonyt egyaránt magába foglalja. Tanulmányomban, a fentebb említett kontextusban kívánom értelmezni

a kettős állampolgárságot. Az állampolgárság kérdésköre kizárólag az adott ország szuverenitásának hatáskörébe tartozik, így adott esetben annak eldöntése is, hogy milyen feltételrendszert teremt az állampolgárság megszerzéséhez – értve ezalatt a többes állampolgárság intézményét is. Ennek meghatározásában az államnak annyiban nincs kizárólagos joga, hogy az alapvető emberi jogok és a nemzetközi jogban lefektetett elvek tiszteletben tartása korlátokat szab annak meghatározásában. Egy országot nem lehet csupán azért felelősségre vonni, mert nem engedélyezi a kettős állampolgárságot. Ellenben, ha az állampolgársággal kapcsolatban valamely jogsértésre kerülne sor, az már megteremtené a megfelelő jogalapot az ország felelősségre vonásához. 4 A többes állampolgárság intézményének kialakulását és annak létjogosultságát alapvetően két fő irányból közelíthetjük meg: egyrészt az őshonos nemzeti kisebbségek kérdéskörét vizsgálva – a határváltozások eredményeképp bekövetkező etnikai változások, másrészt a bevándorlás oldaláról (Illés, 2013, 317–318). A tanulmányban az első kérdéskört fogom részleteiben

Az ügy tényállása: A Guatemalában élő Nottebohm német üzletember 1939-ben liechtensteini állampolgárságot szerzett. A világháború kitörése után vagyonát Guatemala lefoglalta, őt magát az USA-ba internálta. Liechtenstein ezután kártérítést követelt új állampolgárának. Az ítélet kimondta, hogy Nottebohm valójában nem kötődött Liechtensteinhez, pusztán egy semleges ország állampolgári státuszára volt szüksége, amit Guatemala nem köteles elismerni.

77 bemutatni: Magyarország és egy harmadik ország közötti gyakorlat vizsgálásával. A kettős állampolgárság bevezetése a határon túli magyarok számára A határon túli magyarok a magyar politikai diskurzus részét képezik, fokozott figyelemnek örvendtek és örvendenek, mintegy történelmi igazságtételként szolgálva az őket ért sérelem gyanánt. Ezt Magyarország a jogforrási hierarchia élén elhelyezkedő Alaptörvény D) cikkében elvi éllel is rögzítette, annak kimondásával, hogy: „Magyarország az egységes magyar nemzet összetartozását szem előtt tartva felelősséget visel a határain kívül élő magyarok sorsáért, elősegíti közösségeik fennmaradását és fejlődését, támogatja magyarságuk megőrzésére irányuló törekvéseiket, egyéni és közösségi jogaik érvényesítését, közösségi önkormányzataik létrehozását, a szülőföldön való boldogulásukat, valamint előmozdítja együttműködésüket egymással és Magyarországgal”.5 A felelősségi klauzulának is nevezett cikk megfelelő legitimációs

alapot teremt az ország számára a határon túli magyarok helyzetére vonatkozó intézkedések meghozatala során. A kettős állampolgárság elméleti kérdéseit – és a fentebb megnevezett elveket vizsgálva – ellentmondásosnak tűnik annak bevezetése. Ugyanis, a nemzethez tartozásnak nem feltétele az állampolgárság, hiszen állampolgárság nélkül is magyarok a nem Magyarországon élő magyarok, azonban a 2004. december 5-i eredménytelen népszavazás után a magyar állampolgárság megszerzése sokak számára a nemzethez való tartozás szimbólumává vált.6 A kettős állampolgárság kérdése 2010-ben került újra terítékre, amikor a parlament 352 szavazat mellett elfogadta az állampolgárság határon túliakra történő kiterjesztését (Pogonyi, 2013, 221). A törvény elfogadásával lehetővé vált az egyszerűsített honosítás bevezetése a határon túli magyarok számára. A jogszabály lényege, hogy a magyar állampolgárság megszerzéséhez nem kell letelepedni Magyarországon, nem kell állampolgársági vizsgát tenni, elég a magyar nyelv ismerete és egy olyan felmenő, aki magyar állampolgár volt.8 A pozitív diszkrimináció a határon túli közösségek irányába a kettős állampolgárság bevezetése után is folytató-

Liechtenstein v. Guatemala (Nottebohm-ügy), Nemzetközi Bíróság 1955. április 6-ai ítélete. Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata (15. cikk) 5 Magyarország Alaptörvénye (2011. április 25.) (A továbbiakban: Alaptörvény) 6 Állampolgárság, szavazás. Nemzetpolitikai Kutatóintézet elemzés, 2014. április 6. Letöltés helye: www.bgazrt.hu; letöltés ideje: 2019. 05. 10 8 1993. évi LV. törvény a magyar állampolgárságról 3

78 dott. A 2011-ben elfogadott Alaptörvény nem tette a választójog gyakorlásának feltételévé az állandó magyarországi lakhelyet, ezzel pedig lehetővé vált, hogy azok a magyar állampolgárok is élhessenek a választójoggal, akik nem rendelkeznek magyarországi lakhellyel – ez tipikusan az egyszerűsített honosítás intézményének gyakorlóit jelentette.9A 2011 végén elfogadott, az országgyűlési képviselők választásáról szóló törvény preambuluma kimondta: „a határainkon kívül élő magyar állampolgárok a politikai közösség részesei.”10 Így az új állampolgársági törvény után a választási törvény is módosult, mely által egyértelművé vált: a külhoni magyarok is a politikai közösség részét képezik. Az állampolgárságot igénylők magas száma jelzi (2017ben egymillió honosított magyar állampolgár volt)11, hogy a határon túli magyarságnak jelentőséggel bír a magyar állampolgárság, függetlenül attól, hogy azt szimbolikus okok miatt igényelte, vagy esetleg valamilyen hasznot remél annak birtoklásától.

A kettős állampolgárság ukrajnai szabályozása A kettős állampolgárság szabályozása Ukrajnában számtalan kérdést vet fel mind jogalkotói, mind pedig jogalkalmazói

szempontból. Ha valamilyen kifejezéssel tudnánk e szabályozást jellemezni, akkor az egyértelműség hiánya lenne az. Ha szorosan értelmezzük az ukrán alkotmány erre vonatkozó 4. cikkét, az megállapítja, hogy Ukrajnában „egy (egységes)” állampolgárság van.12 Az állampolgárságról szóló törvény13 ezt úgy határozza meg, hogy az országon belüli egyes közigazgatási-területi egységekben nem létezhet más állampolgárság. Ugyanez a törvény kimondja, hogy ha egy ukrán állampolgár felveszi más ország állampolgárságát, vagy más állam polgára ukrán állampolgárságot szerez, akkor az Ukrajnához fűződő jogviszonyában kizárólag ukrán állampolgárnak tekintendő. Tehát nem tiltja, csak nem fejezi ki egyértelműen a kettős állampolgárság engedélyezését. Az említett szabályozás ellenére számos ukrán állampolgár tett szert más ország állampolgárságára, ez különösen a köztisztségeket betöltők körében figyelhető meg (Fedinec – Halász– Tóth, 2016, 143). Ha azok oldaláról közelítjük meg a kérdést, akik szerint az állampolgársági törvény megfogalmazásából a kettős állampolgárság tiltására lehet következtetni, akkor ellenérvként felhozható, hogy a büntetőjogi törvénykönyv14 nem rendelkezik szankcióról, ha valaki többes állampolgársággal rendelkezik. Így

Alaptörvény 2011. évi CCIII. törvény az országgyűlési képviselők választásáról 11 MTI: Megvan az egymilliomodikként honosított külhoni magyar. 2017. 12. 26. Letöltés helye: www. mandiner.hu; letöltés ideje: 2019. 05. 04. 12 Ukrajna Alkotmánya, 1996. 2680-VIII/Конституція України, 1996. 2680-VIII 9

79 szankció hiányában valódi hatékonyságát sem tudná kiváltani a törvényi szabályozás. A jogszabály 19. cikke ugyan azt mondja, hogy elveszíti az ukrán állampolgárságot az, aki saját akaratából felveszi más állam állampolgárságát. Ez azonban ellentétben van az alkotmány 25. cikkével, amely szerint senki sem fosztható meg ukrán állampolgárságától és attól a jogától sem, hogy állampolgárságát szabadon megváltoztassa. Szakértők szerint éppen a különböző jogszabályok közötti ellentmondások miatt nem lehet szankcionálni a kettős állampolgárságot.15 Mivel nem egyértelmű a szabályozás, ezért joghézag keletkezik a jogrendszerben, minek okán fennáll a lehetősége, hogy azt a nemzeti kisebbségek ellen fordítják. Tudnunk kell, hogy az állampolgársági törvény jelenlegi szövegében, az ukrán állampolgárság elvesztését helyezi kilátásba azok számára, akik saját akaratukból vették fel egy másik állam polgárságát. Tehát, mivel a jogszabály egyértelműen rögzíti, hogy mi lesz e magatartás következménye ezért ez megfelel a jogbiztonság és az előreláthatóság követelményének. Más kérdés, hogy ennek tartalmi szabályozása az általános jogbiztonság és jogállamiság követelményeinek nem felel meg. Ezen

rendelkezést mind a mai napig azért nem lehetett alkalmazni, mert a jogszabály nem tartalmazott konkrét útmutatást azzal kapcsolatban, hogy milyen cselekedetet kell saját akarat kinyilvánításnak tekinteni, illetve hogy ezt milyen tényekkel lehet/kell alátámasztani. 16 Abban az esetben, ha automatikusan vonják meg az állampolgárságot attól, aki felveszi egy másik országét, elmarad az indoklás. Indoklás hiányában pedig az állampolgárt megfosztják a jogorvoslathoz való jogától, hiszen nem tudja megindokolni, és alátámasztani azt, hogy miért fosztották meg, és így hatékonyan sem tudja jogait érvényesíteni a bíróság előtt. A kérdés az, hogy ebben a bonyolult helyzetben mi lehet a megoldás a kettős állampolgárság problematikájára – figyelemmel a kárpátaljai magyarság helyzetére. Jelenleg, még ha nem is a legjobb a helyzet, de a mostani jogi szabályozás tűnik a legmegfelelőbbnek. Utóbbi kijelentéssel némi ellentmondást tanúsítok a tanulmány alaptézisével, de ennek során van lehetőség a „kibúvásra”, és eltérő jogértelmezésre. Ám, ha a jogalkotó úgy döntene, hogy törvényi szinten próbál eleget tenni, akkor két lehetséges megoldás van: egyrészt, a kettős állampolgárság bevezetése, másrészt a kettős

Ukrajna állampolgárságáról szóló törvény, 2001. 957-VIII/Про громадянство України, 2001. 957-VIII. Ukrajna büntető törvénykönyve, 2001. 2341-III. /Кримінальний кодекс України. Документ, 2001. 2341-III. 15 MTI: Ukrajna: tilos a kettős állampolgárság, de nem büntetendő, 2018. 10. 03. Letöltés helye: www.vs.hu; letöltés ideje: 2019. 05. 04. 16 UMDSZ-sajtószolgálat. Állampolgársági ügyek. Letöltés helye: www.umdsz.com.ua; letöltés ideje: 2019. 02. 08. 13

80 állampolgárság egyértelmű tilalmazása. Utóbbiból a kárpátaljai magyarok nemhogy nem profitálnának, hanem helyzetüket sokkal súlyosabbá tenné a jelenleginél. Megjegyzendő, hogy a kettős állampolgárság intézménye nem egy új keletű gondolat az ország történetében. Az 1991es állampolgársági törvény 1. cikkelye kimondta, hogy az országban egy állampolgárság van, viszont kétoldalú nemzetközi megállapodások útján lehetőség van a kettős állampolgárságra is.17 A gyakorlatban viszont sosem születtek ilyen kétoldalú megállapodások. Az ország a kettős állampolgárság bevezetésben a területi integritás és a szuverenitásának sérelmét véli felfedezni, az orosz nemzeti kisebbségek által.18 Véleményem szerint, a nemzetközi jogban jól ismert reciprocitás elvének megfelelően kell rendezni a kettős állampolgárság intézménye körül felmerülő problémát. Továbbá hasonlóan az 1991-es szabályozáshoz, kétoldalú egyezményekben biztosítani a kettős állampolgársághoz való jogot. A kettős állampolgárság gyakorlati többletjogosultságokat nyújt a határon túli magyarok számára. Mivel Ukrajna nem tagja az Európai Uniónak, az ország lakossága, s különösen a kárpátaljai magyarok előnyökre tesznek szert, ami elsősorban az utazás tekintetében nyilvánul meg. A magyar állampolgárság birtoklása

pedig egy lelki biztosítékként szolgál számukra, tudva azt, hogy van egy biztos pont az esetleges válsághelyzetek közepette. Összegzés A kettős állampolgárság akkor tud hatékony eszközéül szolgálni mind a nemzetépítési törekvéseknek, mind pedig a kisebbségek helyzetének előmozdításának, ha kialakult annak megfelelő szabályozása a határon túli régiók tekintetében. Ennek a szabályozásnak a kialakítása, pedig csak az adott ország belső szuverenitásának kérdésébe tartozik. Mindazonáltal az országok bilaterális egyezményekben — a reciprocitás elvét is figyelembe tartva — kialakíthatják a megfelelő kereteket, melyek következtében a kettős állampolgárság is be tudja tölteni valódi szerepét. Ilyen bilaterális szerződésnek számítanak a Magyarország és a szomszédos országok között létrejött Alapszerződések is, melynek végrehajtása, mint minden kétoldalú szerződés esetében, mindkét fél jóhiszemű magatartásától függ. Megfelelő szabályozás hiányában viszont, joghézag jön létre, melyet az ellenérdekelt politikai erők a nemzeti kisebbségek ellen fel tudnak használni, ennek következtében pedig az elérni kívánt hatás a visszájára fordul. A magyar állampolgárság megadása mindennek el-

Ukrajna állampolgárságról szóló törvénye Kettős állampolgárság Ukrajnában „mellette” és „ellene”/Podvijne gromadjanstvo ukraїncіv: «za» і «proti», 2013. Letöltés helye: www.expres.online. ua; letöltés ideje: 2019. 05. 04. 17

81 lenére mégis többletjogokat nyújt: utazási előnyök, a magyarországi országgyűlési választásokon szavazati jogot biztosít a határon túliak számára, a munkaerő szabad áramlásának garanciája, zökkenőmentesebb gazdasági kapcsolatok kialakítása; továbbá megerősíti őket magyarságtudatukban, növeli komfortérzetüket. Ezek mind-mind hozzájárulnak, hogy magyar közösségként határon túl identitásukat megőrizzék. Magyarország mozgástere ebben a kérdéskörben viszonylag szűk. A legtöbb, amit megtehet, hogy támogatja a határon túli magyarságot céljai megvalósításban, szerepet vállal a szomszédos államokkal való közvetítésben. A határon túli magyarok sem szeretnének mást, mint saját nyelvükön beszélő hivatalnokokat, nem kirekesztő törvényhozást, kultúrájuk és identitásuk védelmét és olyan szintű önigazgatást, mely megvalósítja az ehhez szükséges hátteret. Ennek megvalósulásához pedig szükséges az anyaország által nyújtott segítség, akár a kettős állampolgárságon keresztül is. Ez utóbbit azonban különböző egyezmények segítségével, konszenzusos módon rendezni kell, hogy ne a negatívumok, hanem az abból származó pozitív többletjogosultságok érvényesüljenek. A felsorolt dilemmák azonban nem teszik indokolttá, hogy ne tekintsünk úgy a kettős állampolgárságra, mint ami képes a nemzeti kisebbségek helyzetében változást eszközölni. Nem szabad megfeledkezni az ügy emocionális oldaláról sem.

Amennyiben tehát a kettős állampolgárságot is úgy kezelik, mint olyan eszközt, amely képes megoldani a kárpátaljai magyar közösségek problémáit, addig nehéz erkölcsi, jogi és elvi kifogásokat találni ellene (Halász, 2004, 28–29). Fontos belátnunk, hogy mi a tét: megfelelő szabályozás hiányában a kettős állampolgárság — ahogy azt a gyakorlati példák is mutatták — nem tudja kiváltani az elméleti részben vázolt pozitív többletjogosultságokat.

82 Felhasznált irodalom Cserny Ákos 2014: „Határtalan választások” Tanulmányok a külhoni állampolgárok választása témakörében. Nemzeti Közszolgálati Egyetem Választási Rendszerek Kutatóműhely. www.m.ludita.uni-nke.hu; utolsó letöltés: 2020.02.15. Fedinec Csilla-Halász Iván-Tóth Mihály, 2016: A független Ukrajna. Kalligram. Budapest. Ganczer Mónika 2013: Állampolgárság a nemzetközi jogban-államutódlás esetén. Széchényi István Egyetem Állam- és Jogtudományi Doktori Iskola. www.doktiskjog.sze.hu; utolsó letöltés: 2019. 12. 01. Halász Iván 2004: A kettős állampolgárság mint a magyar nemzetpolitika eszköze? In: Regio, 2004. 15. évf., 4. szám. www. epa.oszk.hu. utolsó letöltés: 2020. 01. 31. Illés Sándor: Többes állampolgárság három perspektívából. www2.sci.u; utolsó letöltés ideje: 2019. 06. 22. Kovács Kriszta – Körtvélyesi Zsolt – Nagy Alíz 2015: Hol a határ? A külhoni etnikai állampolgárság és a diszkrimináció tilalma Fundamentum, 2015. XIX. évf., 4. szám. Pogonyi Szabolcs 2013: Nemzetpolitika a határon túli szavazati jog fogságában. Magyar Kisebbség, 2013. XVIII. évf., 3-4. 219-225.

Szarka László 2004: A kettős állampolgárság jogintézménye mint a kisebbségi és a migrációs léthelyzetek kezelésének eszköze. Kisebbségkutatás, 2004. 13. évf., 2. szám. Zeman Ferenc 2017: Történelmi bűn vagy jó kiindulási alapot jelentő minimum? Rendszerváltó Archívum, 2017. 2. évf., 4. szám.

Bence Norbert

Elődeink nyomában: A múlt üzenete a jelen ifjúságának

Vajon mit keres itt egy fizika szakos doktorandusz pályamunkája? – teszi fel magában a kérdést az olvasó. S bár a fizika tudományos világában is igyekszem helytállni, attól függetlenül mindig is motivált, hogy gondolataimat szélesebb körben, esszéken és interjúkon keresztül osszam meg. Ez a pályamunka segített nekem elindulni a szülőföldemen való megmaradás útján. El kell indulnunk egy úton, s meg kell mutatnunk azt, hogy képesek vagyunk arra, hogy bizonyítsuk mivoltunkat, hogy megtartsuk jelenünket, s hogy biztos alapokra helyezzük a jövőnket. Ezek az állítások mindig ott kell lebegjenek előttünk, hogy célba érjünk. Utam során felmerülnek bennem azok kérdések, hogy messzire kell-e mennem ahhoz, hogy egy olyan történetnek legyek fültanúja, amely megérint, példát mutat, s örökké velem marad? El kell-e hagynom szülőföldemet ahhoz, hogy részese legyek egy olyan életútnak, amely majd 100 évvel ezelőtt kezdődött? Hogyan tudom eldönteni azt, hogy KI vagy

MI az, amire büszkén fel tudok nézni? Ezekre a kérdésekre én már megkaptam a válaszokat, amelyeket örökké a szívemben hordok, s ezek a válaszok egy interjúban születtek meg, melyre 2013-ban Béres Klára nyugalmazott pedagógus adott választ, aki számomra követendő példa marad. Klárika néni sajnos már nincs köztünk, de tudom, hogy fentről vigyáz mindnyájunkra, örök gondviselőként a szívünkben él. Ezekre a kérdésekre kerestem a választ, amikor a magyar nyelv- és irodalomtanárnőm, Sütő Magdolna azt a tanácsot adta 2013-ban, hogy keressem fel Béres Klára nyugalmazott tanárnőt. Ő volt egykor férjének és fiának is első tanítónénije. Tőle kaptam erőt, kitartást, szorgalmat és akaratot az élethez, s tőle kaptam egy csodálatos történetet, mely mindnyájunkat végigkísér szülőföldünkön – Kárpátalján. Sokfelé jártam a világban, de a szülőföldhöz való ragaszkodás mindig világító fáklyaként vezetett utamon, bíztatott s egyben mutatta a hazavezető utat. Úgy gondolom ebben nagy szerepe van a Klárika nénivel folytatott beszélgetésemnek is. Legyen példa ez a történet minden fiatalnak, aki tenni tud és akar szülőföldje jövőjéért. Míg élek, megmarad bennem ennek a beszélgetésnek az emléke, melyet most közkinccsé teszek. - Hogyan emlékszik vissza gyermekkorára? Mesélne róla? - A gyermekkorom csodálatos volt. 7-en voltunk testvérek. Szüleink mindent megtettek annak érdekében, hogy a gyerekek

84 egységben, szeretetben nevelkedjenek. Családunk vallásos volt. Különben katolikus vagyok. Na most az, hogy csodálatos, ezt azért mondom, mert a nagyobbakra bízták a fiatalabbakat, és ez egy összhangot adott nekem és a kicsiknek is, mintha mi ketten a nővéremmel lettünk volna az anyjuk. Belém nevelődött, hogy a kicsire vigyázni kell. Innen kezdődött el a pedagógus pálya is. Vigyázni, szeretni, tisztelni azt, hogy ő kicsi, megérteni azt, hogy ő kicsi és nem nagy. Azért mondom, hogy csodálatos, mert mi megkaptuk a szüleinktől mindazt, amire egy gyereknek szüksége volt: anyagilag is, és erkölcsileg is. Mi nem éreztük azt, hogy valami hiányzik, viszont nem kényeztettek el úgy, hogy bőségesen azt adták volna, amire a gyereknek nincs szüksége, de mi nem is követelőztünk. Ezt kaptuk, ez van, így éljetek, ezzel rendelkeztek, ez a tied, az a felnőtteké! A felnőttek világába mi soha nem dugtuk bele az orrunkat. Egyszerűen úgy neveltek bennünket, hogy ezt természetesnek fogadjuk el. Az édesapám kerékgyártó-asztalos volt, nehéz munkát végzett egész nap. Hét gyereknek kellett előteremteni a mindennapit is, meg a ruházatot is, s velünk élt még a két szülő, s az anyai nagymama, úgyhogy tulajdonképpen 7+3, az 10 ember, amikor már minden gyerek megvolt. De azért jutott az édesapámnak ideje, energiája és türelme, hogy estére mikor bejött (szobakonyha volt, meg kisház), akkor vacsora után az

asztalka mellett körbeültette a gyerekeket, vett egy egész almát, és annyi részre osztotta, ahány gyerek – plusz még a nagyszülő meg a szülők. Cikkekre felvágta, és a legkisebb – mivel a legkisebb mindig türelmetlen –, odaszaladt a tányérhoz és kérdezés nélkül egy cikket elvett hamar. Mi a nagyobbak nem. Az édesapánk csak annyit mondott, hogy „várd ki a sorod!”. Az volt az érdekes, hogy mi gyerekek szóból is értettünk, nekünk elég volt csak egyszer valamit megmondani, és mi ahhoz tartottuk magunkat, hogy miért, vagy honnan jött ez, vagy mit csináltak velünk, ez örök titok marad. Csak azt tudom, hogy soha egyet kétszer, se az apánk, se az anyánk nem mondott el, csak egyszer, de annak volt értelme. Soha nem veszekedett, hogy te ide ne menj!, te oda ne menj!, hogy te itt mit csinálsz?, mert ezt a gyerek megunja, s a végén, az egyik fülünkön bemegy a másikon meg ki, de amit egyszer mondott, mi arra odafigyeltünk! Ilyen pld: amikor a kicsi elvette az almát, és apu azt mondta, hogy „várd ki a sorod!”, és mi odamentünk és azt mondtuk, hogy tanuld meg! Ezt minden este megcsinálta – ezt a „játékot”. Már most felnőttként értem, hogy minek tette ezt, hogy miért kell így húzni az időt. Hát azért, hogy: „na figyelj ide: az első cikk alma a Magdusé – a legidősebbé!”, s ahogy mentek kor szerint lejjebb-lejjebb, ott maradt még három cikk, akkor mi odanéztünk, s édesapánk azt mondta: „egy cikket elviszel a nagymamának, egy cikket anyu-

85 toknak és egy cikk marad nekem”. Majd máskor megfordította a sort, előbb kaptak a szülők, és a kicsiktől kezdte, s a legidősebb kapta utoljára, hogy megtanulja a gyerek, hogy ilyen sorrend is van. Később megértettem azt, hogy ezzel türelemre tanította a gyerekeket: „várd ki a sorod!”, és azt, hogy türelmes legyen. Amikor elhozott édesapánk egy csomag cukorkát vagy csokoládét, azt a nagyoknak kellett elosztani egyenlően, ezzel mindenki megtanult osztani – természetben. S nem kellett szidni azt a gyereket, hogy még mindig nem tudod, hogy a tízben a három hányszor van meg, mert neki az már világossá vált a családban, amit a mai szülők kevesen értenek meg. Na de ez a csodálatos gyermekkor csak addig tartott, míg el nem jött 1939. Amikor a cseheket kizavarták Kárpátaljáról, és jött a háborús világ. A háborús világ (1939–1945) az pont ellenkezője volt annak, amit mi kaptunk akkor, amikor kisebbek voltunk: azt a felszabadult világot, azt a szépet, azt a minden jót, amiben nem szenvedtünk hiányt. Én nem értem, hogy csinálta az édesapánk, hogy egyedül dolgozott ennyi gyerekre, mindet taníttatta, a legkisebbet nem – a Tibit, mert édesapánk akkor már nagyon öreg volt. Mindenfele elvitt minket, kirándulni is, a Kárpátokba is, és anyagilag sem szenvedtünk hiányt. A mai nap sem tudom felfogni, hogy csinálta. Hogyan tudott annyit ös�szedolgozni, annyit megcsinálni, hogy az mind jó legyen – de

jött a háború és mindennek vége lett. Ó a háborús évek – azok borzalmasak voltak! Ezt is elmondom! 10 éves voltam, amikor itt ment keresztül 1944 közepén a front. Azok az évek rettenetesek voltak. Miért? Megszűnt a tanítás, bezárták az iskolákat. Jöttek egyszer a német katonák, aztán jöttek az orosz katonák. Az iskolát elfoglalták és mindenki félt, hogy mi lesz. A borzasztó az volt, amikor minden este 8-kor a templomba megfújták a szirénát, és akkor az azt jelentette, hogy mindenki a maga csinált bunkerébe szaladjon. Alighogy megfújták a riadót, már 5 perc nem kellett, jöttek az ellenséges gépek. Először jöttek az orosz gépek bombázni, mert akkor még magyarok alatt volt a terület. Akkor futás a bunkerbe. Az udvarunk nem volt nagy, kicsi udvar volt, ott vájtak egymásnak az emberek mély árkot vagy bunkernek nevezett helyet (de ha bombáztak volna, úgy is kirepítettek volna minket – ez millió!), zöld ágakkal berakták a tetejét, lépcső volt és oda leszaladtunk. A húgomat bölcsőbe oda vittük le, mert ő még kicsike volt. Én nagyon apás voltam. Kiültem a bunker szélire, és vártam mikor jön a repülő. Mondom én akarom látni élőbe, hogy mit tud az csinálni, minek jön ide és el voltam keseredve, hogy most nem hagynak aludni. Nem hagynak aludni, mert szaladni kell! De ott ültem a bunker szélén. A repülők hármasával jöttek, egy elől és kettő mellette, és így hármas csoportban kilenc repülő, mint az

86 óra. Ledobták a „Sztálin-gyertyákat”. A Sztálin-gyertya a repülőből ledobott, ejtőernyőn tartózkodó világító valami. De annyira világított, hogy Tiszaásványnál mikor ledobták, Bátyúban is lehetett mindent látni. Bátyúra nem dobtak bombát. A magyarok, a magyar hadsereg elment Csapig, és Csaptól tovább sehova, és ott bombáztak. Ó ez rettenetes! Ezek az évek, ezek kitörölhetetlenek, és soha az életben nem felejtődik, mert azt nem is lehet elfelejteni. De én azt mondom, csak háború ne legyen, meg betegség. A többit az ember, ha ember és akarata van, és nem léha, és úgy nevelődik – előteremti! Maradj talpon (nem mint a tv-ben), s akkor az ember megoldja a mindennapi életét, és odairányítja ahova ő vágyik, eléri a célját. Akkor amikor már kitűzi magának, hogy mi szeretne lenni, s mindent megtesz érte, biztos, hogy sikerül. Amikor elmentek az orosz gépek, megálltak Csapnál. A magyar és német katonák felrobbantották a hidakat. Nem akartak másnak semmit hagyni, mert látták, hogy az oroszok túlerőben vannak. Aknákat raktak az állomásra, a kútházra és a „fordítóra”. A fordító (ott volt előttünk, a ház előtt) az egy hatalmas, olyan nagyságú terület – amelyen a mozdonyt a síneken keresztül behúzták és megfordították –, hogy amikor hozzákötik a vonathoz, az ne háttal menjen. A „perejezden” (vasúti átkelő) ott volt a torony, egy magasított egyemeletnyi ház, onnan irányították a jelzőket, hogy jöhet be a vonat, vagy nem. A jelző ott volt, ahol most van a futballpálya. Na az ott felrobbant.

Az állomáson nem robbant fel semmi, mert ügyes és felkészült vasutasok voltak. Még a robbanás előtt elvágták a gyújtózsinórt. Egy alkalommal a bíró kidobolta, hogy az estére mindenki költözzön ki, vigyen magával dunnát, élelmet és menjen Újbátyúba, az iskolába, mert a vasutat végig fogják aknázni és robbantják, és ugye nem szabad ott lenni. Hát mi is kimentünk, de mindent otthon kellett hagyni, mert mindent nem tudtunk magunkkal vinni. Ez volt este, estére mentünk ki, s majd másnap reggel felébredtünk, hallottuk a robbanást, mert akkor robbantották a tornyot, a kútházat meg a fordítót. Az állomást sikerült megmenteni. Másnap reggel azt mondta apám, hogy megy megnézni a tyúkokat, mert otthon maradtak, meg azt, hogy mi kárt csinált a robbanás, azaz a légnyomás, hát én mivel apás voltam, elkezdtem nyivákolni, hogy én is megyek. Tudni kell, hogy mi nagyon közel laktunk a vasútállomáshoz. Azt mondta, hogy: „nem jössz, mert neked azt nem kell látni!”, de addig kuncogtam, míg magával vitt. Újbátyúban az első ház, az volt a „kisház”, onnan, amikor végignéztem, olyan sírógörcsöt kaptam, hogy nem tudtam leállítani magam, azt mondta az apám, hogy: „mondtam, hogy ne gyere!”. A villanydrótok a robbanástól összekuszálódva, a telefondrótok a földön, az oszlopok kidőlve. Bementünk a házunkba, a cserepeket levitte a légnyomás, az állatok elpusztultak. Na ez volt a rettenetes, és még egy rettenetes volt, mikor otthon voltunk napközben, és akkor is volt riadó. Játszottak a gyerekek,

87 mi Magdussal – nyugodjon békében – töltött káposztát főztünk, és akkor fújták a riadót. Nem szaladtam be a bunkerbe, nem is volt időm odáig elmenni, hanem a ház és a ház közti kerítéshez bújtam, és ott meglapulva, mintha ott nem lett volna semmi bajom. A repülőgép olyan alacsonyan jött, hogy ha kitettem volna a kezem (csak így gondolatba), a repülőt elértem volna. A kert végibe (nyár volt) le volt rakva a szénaboglya, és gyújtóbombát dobáltak le. Minden szénaboglyára egy-egy gyújtóbombát dobtak, az felperzselődött, pedig sokszor az emberek oda is elbujkáltak. Történetesen ekkor nem. - A harmadik ilyen rettenetes élmény… ha élménynek lehet nevezni… A kovácsműhely az állomáson volt, apum meg kerékgyártó-asztalos volt. Egyszer azt mondta az én apám, hogy vigyek el valamit a kovácsműhelybe. Hát elindultam, mikor odaértem a vízkert kerítéshez, fújták a riadót. Na most, hazaszaladjak, vagy a kovácsműhelybe szaladjak? Mit gondoljon egy 10 éves gyerek? Féltem, felmértem, hogy hol lesz közelebb, és úgy néztem, hogy a kovácsműhely közelebb lesz, mint körbe a „perejezden” (vasúti átkelőn) haza. Nekikezdtem szaladni, fel a kovácsműhely udvarára és csak azt éreztem, hogy egy kéz megfogja az én grimáncomat és bedob a bunkerbe, mert már akkor a repülőgép teljesen itt volt Bátyú fölött, és nagyon leereszkedett, tehát felkészült arra, ahol mozgó embert lát azt leszőnyegbombázza. Érkeztek engemet bevágni a bunkerbe, legurultam a lépcsőn,

de megmenekültem, mert nem láttak kint mozgó célpontot. Na most kérdezem én! Egy mai 10 éves gyerek is ugyanolyan ésszel gondolkozna, mint én, akkor hát milyen élmény, ha élménynek lehet nevezni. - Na utána vége volt a háborúnak, megint jött a dobos, kidobolta, hogy vége: május 9-e! És én felszaladtam a „rámpán” (lejtős út) túlra, ahol a dobos volt (mivel apu mondta, hogy „szaladj csak, hallgasd, mit mond!”). Jövök visszafele, és azt mondom: „apu, az első mondatnál az emberek nagyon sírtak!”, egyszerűen nem értettem meg mit jelent az, hogy béke. A szülők egymásra borultak és ők is sírtak. Mondom: „istenem, egy béke szóra, ennyit sírni?”. Aztán bejöttek az oroszok. - Mit jelentett ez? Bejöttek az oroszok? - Annyi rettenetes dolgot mondtak el az oroszokról a magyar katonák, amikor még a háború tartott. A műhelyben hallgattam, hogy a gyerekeket ellopják, meggyilkolják, meg hogy milyen rettenetes arra bent Oroszba, hogy egyszerűen féltem a látványától egy orosz katonának. Akkor is elküldtek az állomásra (a faluba nem is tudták, hogy milyen lóháton egy orosz katona), és én megláttam az első orosz katonát és gyorsan letértem a „Partizán utcába” (kisutca Bátyúban), úgy szaladtam, hogy már azt sem tudtam hova küldtek, és az utca végéig meg sem álltam.

88 - Mit szóltak a szülei, amikor hazatért? - Otthon vártak! Hol voltál? Én elmondtam, hogy megijedtem az orosz katonától. Felmentünk az iskolába, mindenkit egy osztállyal lejjebb tettek. 4. osztályt jártam magyarok alatt, újra a 4-et kezdtem, mert hamarabb befejeződött a tanév és nem fogadta el az orosz tanítás azt, hogy 5-be menjünk. Teljesen más világ volt. Elkezdődött egy szocialista-kommunista fejlődés, ami pont az ellentettje annak, amit sulykoltak belénk a magyarok. A Nemzeti dal, a piros fehér zöld zászló, meg a szépérzék, meg minden. Itt minden az ellentettjére fordult, s akkor meg azt nem tudtam elfogadni. - Hogyan fogadta ezt a változást? - Azt mondtam apunak, hogy mikor rajzolni kellett piros zászlót, én a piros fehér zöldet jobban szeretem. Azt mondta nekem az édesapám, hogy: „mit mondott neked a tanár? Pirosra kell festeni a zászlót?”, - igen pirosra, erre ő: „de nem pirosra színezed, hanem piros fehér zöldre!”, azt mondta apu, hogy: „a tanító néninek szót kell fogadni, ha azt mondta, hogy piros, akkor piros!”. Erre én: de apu eddig te nekem azt mondtad, hogy: „Piros fehér zöld, ez a magyar föld!”, hát akkor most, hogy van ez? És mondta, hogy: „már nem az!”. Nehezen értettem meg, de szót kellett fogadni az apunak is meg a tanítónak is, mert az volt a rend, hogy amit a tanító mond az szent, és azt nem szabad keresztül-

húzni. Akkor nem húztuk keresztül, s hozzátette apám, amikor nagykeservesen lecsüggedt orral színezem a lapot: „ne búsulj, visszakapjuk mi még a fehér zöldet, most csak ezt a két színt vették el tőlünk, s a pirosat hagyták meg. Na és? Színezd pirosra, de ne felejtsd el amit most mondok, hogy majd visszaadják!” Mikor adták vissza? Fél évszázad múlva 1990-ben – de már egy új országnak. Ilyen emlékek voltak ebből a kommunista világból. - Mikor határozta el, hogy tanító lesz? - A gyerekszeretetet a családban sajátítottam el, mert sokan voltunk testvérek és önkéntelenül belénk nevelődött az, hogy szeresd a kisebbet, de kimondottan nem határoztam el, hogy tanító leszek, ezt így hozta a sors, ezt így hozta a mindennapi élet és a társadalmi felépítés, mert amikor az oroszok bejöttek, magyar iskola nem volt. Én pedig magyar iskolába csak 4. osztályig jártam. A 7. osztályt mikor befejeztem 1949-ben, akkor megnyílt Huszton a magyar nyelvű tanítóképző. Aki 7. osztályba tiszta ötösre tanult, beiratkozhatott – azt felvették. Nekem tiszta ötösöm volt, úgyhogy felvettek. Akinek nem volt hármasa, csak négyese, ötöse, de vállalta, hogy levizsgázik, az maradhatott a képzőben. A környékbeli magyar falvakból nagyon sokan mentek Husztra, mert más tanulási lehetőség nem volt. Aki szeretett volna továbbtanulni, az mind ott kötött ki. - Hogyan reagáltak szülei és környezete arra, hogy a pedagóguspá-

89 lyát választja? - Azt mondta nekem az édesanyám, hogy: „14 éves vagy, hova mégy el a háború után a nagyvilágba, túl messze van!” Na de én akkor (ritkán sírtam és ritkán kuncogtam ki dolgokat), leültem, gunnyasztottam és sírtam keservesen, hogy én akarok menni tanulni. Akkor még nem volt előttem, hogy gyerekeket fogok nevelni, csak tanulni akartam tovább. Az apám azt mondta az anyámnak, hogy: „engedd, hadd menjen!” Az apám azon volt, hogy menjek, az anyám azon, hogy nem. Az anyám féltett, mint tizennégy éves lányt, az apám meg azt mondta, hogy: „majd megedződik, minden héten hazajön, „internátust” (bentlakást) kap, hadd menjen!” Úgyhogy ők ketten meg az osztályfőnököm addig beszéltek, míg elengedtek. Jaj! Akkor voltam a legboldogabb. - Hogyan folyt a tanítás? Milyen volt ott tanulni? - Nehéz volt, mert magyar tanítóképzőnek volt az titulálva (egye meg a manó), de csak a magyar meg a matematika volt magyar nyelven, a többi oroszul. Mi azt nem értettük. Hát megtanultuk, na Istenem! Elfogadták, hogy magyar iskolából jött, aztán ennyit tudott éppen. - Milyen volt az utazás később? - Az édesapám reggel 4-kor kelt velem, kikísért az állomásra,

mert a személyvonat nem a „peronra” (felszállóhelyre) jött be, hanem a hetedik vágányra, a tehervonatok közé. És ott a sínek közt jött velem apám, felültetett a vonatra és elköszönt. Amikor szombaton jöttem haza (akkor egész héten tanultunk), akkor ugyanúgy jött elibem, hogy ne féljek. Az út az hosszú volt – nem 2-3 óra, hanem 5 órán keresztül ment a vonat. A Tisza-hidat felrobbantották mindenfele, még nem érkeztek újat építeni, hanem egy fahídon ment keresztül a vonat. A fahíd nagyon ingott a szerelvény alatt. Tizennégy évesen szinte élveztük, hogy a vonat ring, a felnőttek viszont visítoztak. Na mi a csudát visítoznak? – később persze már értettem. - Zavarta, hogy oroszul kellett tanulni? - Oroszul tanultunk, nem csináltunk belőle ügyet, hát ha így kell akkor így kell, akkor így tanulunk. Ahányszor szombaton hazajöttünk, az osztályfőnök végigjárta az összes gyereket, hogy mi újság, hogy tanultok, hogy megy, kell segíteni? – ilyenek voltak a régi tanárok. Na tanultunk, mert aki négyesre, ötösre adta le a félévi vizsgát, az „stipendiumot” (ösztöndíjat) kapott. Akinek volt egy hármasa, az nem kapott. Érdekünk volt, hogy tanuljunk, meg szerettem is tanulni. Huszton az volt az érdekes, hogy oroszul adtak elő a tanárok földrajzot, kémiát, és az összes mást, a tanárok tudtak ugyan magyarul, de nem volt nekik szabad beszélni.

90 - Hogy jöttek rá, hogy tudnak a tanárok magyarul? - Úgy jöttünk rá, hogy volt egy kémia tanárunk, elég idős. Laci bácsinak tituláltuk, de Lászlónak hívták. Terebélyes egy bácsika volt. Többször elmagyarázta annak, aki nem értette meg oroszul, majd elszólta magát magyarul a tanulók előtt. Mi nem tudtuk, hogy nevessünk-e vagy mit csináljunk, hát addig észre sem vettük, hogy ő magyar. Így akadályozták azt, hogy a magyar boldoguljon. Ne tudd! Ha akarsz, akkor próbálkozz, tanulj! Ha meg nem, akkor mehetsz! - Hol fejezte be a tanítóképzőt? - A tanítóképzőt Munkácson fejeztem be, mert átraktak minket oda. Aztán kihelyeztek (a „rájonó” – járás) Beregszászba, de ott nem voltam csak két hónapig, mert nagyobb igény volt Váriba magyar tanárra. Odajártam mindennap Bátyúból Borzsováig vonaton, Borzsovától gyalog Váriba és Váriból vissza gyalog Borzsováig, onnan pedig haza vonattal. Ott kaptam egy olyan kutya osztályt, 33 gyerekkel, mivel fiatal voltam a rossz osztályt adta az igazgató, hadd küszködjek! Kintről az ablakból nézett be 14 gyerek a 33-ból. Onnan kintről néztek, röhögtek és kopogtatták az ablakot, hogy mit fog csinálni a tanítónéni, hogy ők kint maradtak és kintről néznek be az osztályba. Azok nem azért jöttek az iskolába, hogy tanuljanak, hanem azért mert rá voltak kényszerítve, hogy iskolába járjanak. Harmadikosok voltak, én jöttem

oda újoncként, nekem adták. Itt van, küszködj vele! - És mit csinált velük? - Majdnem mindennap sírva mentem haza. „Mi a fenét kell veletek csinálni, na mit kell?” – tettem fel én is a kérdést. Használni kellett az eszem. Ütni nem volt szabad a gyereket, és én egy híján 50 év tanítási idő alatt gyereket nem ütöttem meg, nem csaptam a kezére, mert hát ha gyenge az a tanuló nem tehet róla, akkor kerestem magamban a hibát, hogy hogyan közelítsek hozzá, hogy ragadjon rá valami. - Mit lehetett tenni? - Tudod mit csináltam? Megvettem egy pakli képeslapot (olcsó volt), fél „kopek” (váltópénz) volt egy képeslap. Letettem az asztalra, aki bent ült annak a negyedik óra után adtam egy-egy képeslapot, azért mert ott ült. Nem azért mert tudsz vagy tanulsz, azért mert itt ültél, meg írtál is valamit – mondtam nekik. És akkor bejön az egyik gyerek (a kinti), és azt mondja letegezően: • • • • •

Nekem nem adsz egy képeslapot? Adok! Na hát akkor adjad idefele! Nem most! Majd, ha úgy, mint ezek leülsz 4 órát. De már ma nincsen 4 óra, ma már csak 2 van.

91 •

2 óráért nem adok (már én álltam feljebb). Majd gyere holnap! Első órán táskával, füzettel, tollal (ilyen mártogatós toll volt). Bejössz, ott ülsz, kapsz!

Bejött! Na, szerencsém volt. Leült. Itt van neked is a jutalom. Eredj, mond meg a többieknek, akiben van bátorság, az jöjjön be holnap. - Sikerült becsalogatni őket? - Egy hónapi kemény munkába, meg rengeteg képeslapomba került, míg azt a 14 gyereket becsaltam az osztályba. Már ott ültek, de nem tanultak. Én tanítottam őket ott órán: mondd, ismételd, még egyszer mondd, még egyszer mondd, addig, míg nem megy a fejedbe! Mindenképpen azt akartam, hogy tudjon az a szerencsétlen gyerek, ha már egyszer itt ül. Hálásak voltak a szülők. Egyszer bejött az igazgató hozzám órára, hát persze a fele nem tudott semmit jóformán, azt mondta azokat is meg kell tanítani simán, de nem durván. Mondom, tudom. Erre azt kérdezi tőlem: „hogy csináltam velük, hogy járnak iskolába?” Kíváncsi volt. Elmondtam az igazat. Képeslapot osztogatok. „Nem sajnálom a pénzt?” – kérdi. De sajnálom. Nem veszek esetleg magamnak egy zoknit vagy egy harisnyát, azt veszem, amire szükség van. Ilyen, meg hasonló munkákért kaptam az elismerést, meg azt, amire sosem vágytam és nem szerettem, ha a ne-

vem odateszik a lista elejére, egyszerűen én azért dolgoztam, mert szerettem ezt a munkát, és odaadással végeztem. Ha az ember dolgozik, megvan az eredménye. Ha nem indul el azzal a gondolattal, hogy: „de igen, én azt fogom csinálni, de én azt úgy fogom csinálni, ahogy az a nagy könyvben le sincs írva!” – akkor én váltok szakmát, és nem küszködök. - Hogy került Bátyúba pedagógusként? - Gáton volt egy pionírvezető, aki nagyon ott akart maradni helyben, mert ott volt a jövendőbelije. Ekkor nyílt Bátyúban egy osztály. Kettévágták az első osztályt, mert sok gyerek gyűlt ös�sze, és azt mondta, hogy ő kihozza nekem a kinevezésemet, csak jöjjek haza. Hogyne jöttem volna. És úgy kerültem ide Bátyúba 1957-ben és 1957-től nyugdíjamig és nyugdíjon túl 13 évig dolgoztam, úgyhogy egy év híján 50 évet voltam a pályán. - Az előre haladásban a tudás, a tehetség vagy a szorgalom jelentette a legtöbbet? - Nekem? Huh! Hát én nem tudom, hogy tehetséges vagyok-e vagy nem, ezt másnak kell elbírálni. Ezt én nem tudom. Erre nem tudok neked válaszolni. A tudás az meg olyan dolog, hogy az ember, ha csinálja a dolgát, akkor a tudás az már nem is hogy magától jön, hanem kikényszeríti az élet a saját személyemmel szemben azt, hogy tudni kell. Tehát kerestem azt az utat, ahol

92 tudást meríthetek, mert ez fontos. Állandóan képeztem magam, olvastam és gondolkoztam azon, hogy hogyan lehet a gyerekeket a tudás oldalára állítani. A szorgalom az nagyon fontos. Szorgalom nélkül semmiféle munkára se tanulásra ne induljon el az emberke. Ha nagyon nehéz, még akkor is magára kell kényszeríteni azt, hogy legyen szorgalmas.

- Hát úgy volt, hogy a munkámat azt elismerték, évenként kaptam a kitüntetéseket, de a legbüszkébb a Magyar Köztársaság Aranykeresztjére vagyok. Mindenütt kiolvasták a nevemet, szóbeli dicséretek, elismerések teljes csokrát kaptam. Amit nem szerettem, egyszerűen már sértett, hogy mindig engem emeltek ki, pedig más is odaadással dolgozott.

- Meg lehet-e tippelni hány gyermeket vezetett be az írás, olvasás, számolás birodalmába? - 49 év alatt megközelítőleg 400-500 gyereket.

- Mi a siker titka? - Pfhu! Hát ezt. Tudod ez milyen dolog? Akarni kell csinálni. Szeretni kell csinálni és rengeteget kell továbbképezni magad. Ha valahol sikertelenség alakul, akkor kutatni, keresni az okát, csiszolni rajta, fényesíteni rajta, hogy az fényessé is váljon.

- Mesélne a sikereiről? - Úgy vettem, hogy amikor már ledolgoztam 25 évet, akkor a továbbképző intézet Ungváron tanfolyamra küldött előadást tartani alsós tanítóknak. Ezt 25 évig csináltam. Minden nyáron 25 éven keresztül a továbbképző-intézetnek, majd mikor a Pedagógusszövetség megalakult és felkérést kaptam nekik is besegítettem a továbbképzésben. Volt olyan, hogy kiküldtek iskolákba felmérni a nehézségeket, meg segíteni az alsós tanítóknak, ahol szintén előadásokat tartottam. Bejártam Kárpátaljának az ös�szes magyar iskoláját. - Mennyire ismerték el munkáját a múltban, majd a rendszerváltás után?

- Mit üzenne a felnövekvő nemzedéknek, s akik most állnak a pályakezdés küszöbén? - Azt üzenem, hogy: „Az élet szép, élni jó, Te tedd szebbé, jobbá, mert rövid, visszafordíthatatlan, és megismételhetetlen.” (Béres Klára)

93 Az interjú azt sugallja nekem, nincs olyan nehézség, amit ne lehetne megoldani kitartással, erővel, akarattal. Ha elődeink kibírták azt a sok szenvedést, nekünk kötelességünk továbbvinni a zászlót, őrizni a tüzet, óvni és ápolni anyanyelvünket. Az elmúlt 5 évben nem várt helyzetekbe sodródott a kárpátaljai magyarság, s azt hittük ennél már nem lehet rosszabb, de igaz keresztyén magyarként hinni csak az Istenbe szabad. Elmondhatom, hogy megtanultunk megmaradni, túlélni és fejlődni a számtalan magyarellenes támadások ellenére is – itthon Kárpátalján. Úgy gondolom, hogy a legfontosabbak az életben azok az emberek, akik velünk vannak, a helyi közösség, amelyben felnevelkedtünk, s amely azzá tett bennünket, akik most vagyunk – pont itt – pont most! Amit 100 éve elvett Trianon, azt az idő lassú, gyógyító folyása majd újra egybemossa. Így legyen! S akkor lesz jövője az ifjúságnak, azon a talpalatnyi helyen is, ahová Isten helyezte céllal és kitartással: „Isten az igaz ügyet nem hagyja el!” (II. Rákóczi Ferenc) Ugyan Béres Klára néni már sajnos nincs közöttünk, de a család örömmel tett eleget kérésemnek amikor beleegyezésüket kértem az egykori riport felhasználására. Ezt a történetet az ő jóváhagyásukkal osztom meg. Hiszem, hogy Klárika néni onnan fentről vigyázó szemeivel büszkén tekint ránk.

Szerzőink

95 Barta Leila

Bence Norbert

Kárpátaljáról származom. Jelenleg negyedéves joghallgató vagyok az Eötvös Loránd Tudományegyetemen, valamint a Mathias Corvinus Collegium tagja immáron harmadik éve. Egyetemi éveim alatt komolyabb érdeklődést kezdtem el tanúsítani a határon túli magyarsággal kapcsolatos, elsősorban szülőföldemre, Kárpátaljára vonatkozó témák iránt. Kutatómunkát végzek a szakkollégiumok, illetve egyéb tehetséggondozó programok keretében is, eredményeimet publikációkban, illetve konferenciákon mutatom be. Említésképp eddigiekben az alábbi témákkal foglalkoztam: Az elnöki rendszer Ukrajnában, Az őshonos nemzeti kisebbségek területi autonómiái az állami szuverenitás tükrében, A határon kívül élő magyarságért való felelősségvállalás megjelenése Magyarország Alaptörvényében a felelősségi klauzula vizsgálata alapján. Érdeklődési körömbe a közigazgatás, illetve a nemzetpolitika tartozik.

Ungvári Nemzeti Egyetem (UNE), Fizika Kar, Fizika és csillagászat szak, 2. évfolyam PhD. Vajon mit keres itt egy fizika szakos doktorandusz pályamunkája? – teszi fel magában a kérdést az olvasó. S bár a fizika tudományos világában is igyekszem helytállni, attól függetlenül mindig is motivált, hogy esszétanulmányokon- és interjúkon keresztül osszam meg gondolataimat az utókor számára. Ez a pályamunka segített nekem elindulni a szülőföldemen való megmaradás útján.

96 Czáboczky Szabolcs

Csobády Csilla

Az ELTE BTK Művelődéstörténeti Doktori Programjában veszek részt, jelenleg a két világháború közötti csehszlovákiai szepesi német kisebbséggel foglalkozok. A kötetben megjelenő pályamunkám az alapszakos szakdolgozatom kompaktabb változata. Elsődlegesen a Trianon utáni csehszlovákiai magyarság történetével foglalkozom, másrészt a csehszlovák államszocializmus idején kialakult magyar ifjúsági klubmozgalom is kutatott témáim közé tartozik.

Konstantin Filozófus Egyetem, Nyitra, Közép-európai Tanulmányok Kara. Magyar nyelv és irodalom és biológia tanári szak Az egyetemen kutatásaimat a nyelvészet tudományterületén belül végzem, illetve annak oktatásának lehetőségeit tűztem ki célul vizsgálni. Mindemellett nyitottságom és kíváncsiságom miatt széles érdeklődési körrel rendelkezem, ebből kifolyólag több mindennel foglalkozom. Időm nagy részét az ifjúsági klubmozgalomban kifejtett tevékenységem fedi le (Diákhálózat, Juhász Gyula Ifjúsági Klub), szabadidőmben pedig szeretek olvasni, írni, fotózni, sportolni. A szülőföldem, az itt megélt események kedvelt témám, akár egy beszélgetés során, akár írás közben, ez motivált a pályázatra való jelentkezésnél, s nagy megtiszteltetésnek érzem, hogy írásom bekerülhetett a kötetbe.

97 Gömöri Eszter

Horváth-Kovács Mátyás

Esther vagyok, 2020 júliusa óta okleveles pszichológus. A pszichológia szakot a Szegedi Tudományegyetemen végeztem el, szakdolgozatom címe A női és férfi kifejezésmód vizsgálata a magyar slam poetry közösségben. Ahogy azt a dolgozat témája is sejteti, aktív alkotó és szervező tagja vagyok a magyar slam poetry közösségnek, határon innen és túl. Országszerte több helyen is visszatérő fellépőként szerzett tapasztalataim alapján igyekeztem népszerűsíteni és összefogni a Vajdaságban is a slam poetry műfaja iránt érdeklődő fiatalokat, eseményeket, illetve versenyeket szervezni a részükre. A pályázat leginkább a témája miatt fogott meg, sok olyan gondolatot viszek magammal nap mint nap, amit ebben az esszében összefoglalhattam, amit ezúton is köszönöm a pályázat megalkotóinak.

A kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem másodéves joghallgatója vagyok. Kutatásaim fő témái a kisebbségi jogokhoz, a nyelvi jogokhoz, illetve a diákjogokhoz kapcsolódnak. Erdélyiként, marosvásárhelyiként nap mint nap találkozok a kisebbségi lét gyakorlati problémáival, így kötelességemnek érzem foglalkozni a témával. Érdeklődési köreim közé tartozik a sport és a közélet, több diáktanács, illetve egyesület kezdeményezője és aktív tagja vagyok.

Molnár Csongor Az ELTE BTK Közép-Európa tanulmányok mesterszakos hallgatója vagyok. Röviden: minden érdekel, ami Közép-Európa. Különösen a határvidékek története és kultúrája foglalkoztat.

98 Német Klaudió

Orbán Tamás

Ómoravica/Bácskossuthfalva egyik helytörténésze, a Szegedi Tudományegyetem, Bölcsészet- és Társadalomtudományi Karának történelem alapszakos hallgatója vagyok. A Vajdasági Magyar Helytörténeti Társaság, a Monográfia Helytörténeti Egyesület, a Márton Áron Szakkollégium tagja és a PROKON-Topolya elnöke. Kutatási területem kiterjedt: a helytörténeten túl foglalkozom társadalmi ellenállással a Délvidék történetében, valamint jelenleg azon települések történetét kutatom, ahol nem történt tömeges kivégzés az 1944-45-ös délvidéki vérengzések során. Különösen fontosnak éreztem a pályázat kapcsán, hogy szülőfalum száz éves megpróbáltatottságait a nagyobb közösség is megismerhesse, és tudjanak erőt meríteni magyarságuk megőrzéséhez a történetből az emberek.

Jelenkortörténet és Nemzetközi Kapcsolatok Szak, Történelem és Filozófia Kar, Babes-Bolyai Tudományegyetem (Kolozsvár) Székelyudvarhelyen születtem és a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetemen szereztem diplomát történelemből, majd nemzetközi kapcsolatokból. Legfontosabb kutatási területeim közé tartozik az amerikai alkotmánytörténet, az európai szeparatista mozgalmak, az emlékezetpolitika és a posztszovjet geopolitika. Lassan egy éve a budapesti Danube Institute munkatársa vagyok, ahol angolszász és közép-európai politikai folyamatokat kutatok és elemzek. Az írás hosszú idő alatt ös�szegyűjtött személyes tapasztalatokból, gondolatokból áll, amelyet úgy éreztem, hogy meg kell osztanom azok számára, akik ugyanazt érzik mint én, de eddig nem tudták maguknak megfogalmazni.

99 Pinti Emőke A pályázat láttán felvidultam. Végre egy olyan kérdés rólunk, kisebbségiekről, amit a fiataloknak tesznek fel. Valójában engem nem az adatok, kimutatások, törvények, születési ráták vagy épp a kérdőívek eredményei befolyásoltak. Sőt, be kell vallanom, hogy sokkal egyszerűbben, kevesebb munkával írtam meg ezt az értekezést, mint aki hosszú időn keresztül kutatómunkát végzett. Szeretek itt élni, szeretem az erdélyi tájakat, ízeket, népzenét. Tisztelem az ősöket, a hagyományokat és próbálok azon lenni, hogy a tudásomat bővítsem, majd továbbadhassam. Nagyon sokszor viszont úgy látom, hogy a korosztályomnak ez a hely csak egy kiindulópont a nyugati jólét felé. Elszomorít, hogy rokonaimat, ismerőseimet csak karácsonykor látom, amikor a nagy többség hazajön vendégnek a saját szüleihez, nagyszüleihez. Természetesen nem megvetés, mert nehéz egy fejlődő országban úgy élni, mint egy fejlettben, nehéz szakmát, munkát találni. Mégis valahol a két véglet között ingadozik a lelkem. Kár elveszni és lelkünkben megsemmisíteni ezt a több száz éves világot. Bár tudom, és magyar anyanyelvűként egy román egyetemen meg is tapasztaltam, hogy nehezebb itt élni. Sokszor küldtek már ,,haza”, sokszor kinevettek, amikor nem fejeztem

ki magam helyesen és sokszor éreztették velem a másságot. Ez a vívódás, kisebbségiként a mi harcunk, ez a mi keresztünk. Hiszem, hogyha azokat az alapelveket követjük, amelyeket nagyszüleink, dédszüleink, akkor sokáig fennmaradhatunk boldogan, családban.